Azok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

Látogatás a partizánnál

Az úgy volt, hogy a rajtitkár, Kiss Marci, a helyettese és az osztályfőnökük elment Béla bácsihoz, a partizánhoz, egy borús őszi délután, 1986-ban. Az öregember egy kis lakásban élt a város szélén, a szobák félhomályosak és savanyú szagúak voltak, a két fiú fintorogva ült le a nappaliban, és míg az osztályfőnök előadta, hogy a rajnapló számára szeretnék megörökíteni Béla bácsi háborús tetteit, felmérték a szegényes lakást, és rájöttek, hogy az egyetlen érdekes dolog benne Béla bácsi. Az öreg úgy trónolt a szoba közepén egy fülesfotelben, mint egy zátony, nagy volt, csupa csont és kiszögelés, a hátulról egy asztalilámpa világította meg tar koponyáját, görbe ujjaival, vastag, sárga körmeivel a fotel karfáját kapirgálta.

− A háború − biccentett krákogva, mint aki egy régi és unalmas ismerősét üdvözli.

− Igazából arra lennénk kíváncsiak, miképp vált partizánná Béla bácsi – sietett kijavítani az osztályfőnök.

− Hát az nagyon egyszerűen történt kérem. Elkaptak – mondta az öreg vidáman, és göcögött hozzá, majd megvakarta az állát, közben mind a négyen hallgatták, hogy a kisszobában, a zárt ajtó mögött felsír valami.

− Az unoka? – kérdezte készségesen az osztályfőnök. – Talán zavarunk?

− Nem. Csak a macskák – jelentette ki sietve az öreg. – Folyton bagzanak.

A két fiú összenézett, és elvigyorodtak, majd az egyik, a titkár, kinyitotta a rajnaplót, és kezébe vette a tollat, mert az öreg így szólt: − Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Az utolsó hullámban vittek ki minket a Donhoz, negyvenkettő júliusában, de még a front előtt jó százötven kilométerrel a mozdonyt kisiklatták a partizánok. Az ezred aznap estére már ott maradt a mezőn, szállást vertünk, és két bajtársammal meg az őrvezetőnkkel Gyulai Miklóssal az őrmesterünk kiküldött járőrbe. Nyírfás, mocsaras terület volt, embermagasságú bozóttal. Mikorra besötétedett, egy tanyára bukkantunk, na, ott kerültem kapcsolatba először a partizánokkal…

 ---

Gyulai kijött a kiszobából, az övét csatolta, nagyot köpött, és a nyakát tapogatta, melyen vörös csíkok vércseppeket izzadtak. – Megkarmolt a kurva, de betörtem őt nektek – vigyorgott, majd intett a három honvédnek. – Ti jöttök – aztán a sarokban kuporgó családhoz fordult: − Vártok még másokat is? – kiáltott rájuk, noha nyilvánvaló volt, hogy a fiatal férfi, az asszonya és a két kislány nem ért egy szót se abból, amit mond. Összekapaszkodva, reszketve nézték a katonákat, akiknek tömör, szürke alakját csak a plafonról lelógó petróleumlámpa fénye világította meg. – Tudom, hogy a lány egy partizán – folytatta Gyulai. – És ti bújtattátok.

A Katonához lépett és elvette tőle a pisztolyt: − Ez a pisztoly nála volt. Ez egy magyar fegyver. Megölte egy bajtársunkat, másképp nem szerezhette meg – magyarázta türelmesen, felmutatva a fegyvert. – Hol vannak a társai? – kérdezte, majd visszafordult a Katona felé, és fejével a kisszoba felé intett: − Na, lódulj már.

A Katona a sarokba állította a puskáját, levette kabátját, majd benyitott a nyikorgó deszkaajtón. A szobácskában egyetlen ágy volt, mellette szék, azon mécses égett. A lány az ágyon hevert, eszméletlen volt. Arcát zúzódások és duzzanatok tarkították. Két csuklóját Gyulai egy szíjjal hátrakötözte, a lány így a kezein feküdt, vastag katonanadrágja le volt húzva, az egyik bokájáról lógott a padlóra, mint egy lenyúzott bőrdarab. A férfi megáll az ágy végénél, és akaratlanul is a lány ölét bámulta. A szobába tisztán behallatszott Gyulai káromkodása, az orosz nő sírni kezdett, majd ütések tompa puffanásai következtek.

− Du wirst sterben* – mondta a lány rekedten. A Katona elkapta tekintetét a fekete háromszögről, és a lány könnyektől csillogó szemébe nézett. – Sprichst du deutsch**? – kérdezte kábán, majd magára mutatott és darabos németjével így folytatta: − Béla vagyok. Az apám sváb volt, ő tanított meg.

A Katona odalépett hozzá, és óvatosan felráncigálta a nő fehér testén a nadrágot, majd leült az ágyra.

− Miért fogunk meghalni? – kérdezte nyugtalanul. – Jönnek a társaid?

A lány felhúzta magát, ülő helyzetbe, hátát a falnak vetve, így mérte végig a fiatalembert. – A társaim az erdőben maradtak. Én jöttem csak ide. Segíteni akartam a családnak. A vurdalak miatt. Ő fog megölni titeket is.

− Vurdalak? – a férfi azt hitte, nem jól hall. A lány biccentett, majd megfordult, mutatta összekötözött csuklóját: − Engedj el.

A Katona csak pár másodpercig tétovázott, végül megrázta fejét: − Nem lehet.

A lány csuklóját tekergetve bámult rá, hallgatták a kinti kiáltozást.

− Mi ez a vurdalak? – kérdezte a Katona halkan.

– Nem mi. Ki. A férfi bátyja – válaszolt a lány tűnődve. – Egy hete öngyilkos lett. Eltemették, de visszajött.

− Visszajött? – kérdezte a fiatalember hitetlenkedve. A lány bólintott: − Igen – majd az keskeny kis ablak felé intett: − Odakint ólálkodik. A sötétben. Azért jöttem, hogy lelőjem. És utána…

Valaki dörömbölt az ajtón. Gyulai hangja nyomakodott be közéjük: − Végeztél már?  

A Katona − mint akit rajtakaptak valamin −, felpattant.

A lány riadtan nézett fel rá, majd az ajtóra.

− Mindjárt – kiáltotta a Katona.

− Engedj el – kérte a lány. Talpra állt ő is. Duzzadt szeméből könny szivárgott. – Kérlek.

A Katona a fejét rázta: − Nem lehet.      

− Meg fogtok ölni – suttogta a lány, és erre a Katona nem tudott mit mondani. Aztán eszébe jutott valami: − A pisztoly. Magyar gyártmány. Honnan van?

A lány elkapta tekintetét: − Kaptam. Nem öltem még meg egy bajtársadat se. Németet igen, két hete.

A férfi a lány állához nyúlt, és gyengéden maga felé fordította a másik arcát, hogy a szemébe nézzen. Sokáig, talán túl sokáig álltak így egymás előtt. Végül a Katona kicsatolta derekán a szurony tokját, előhúzta a pengét. A másik ösztönösen hátrált, de a fiatalember megragadta karját, és elvágta a szíjat a csuklóján. Aztán az ablakhoz ment, kinyitotta. A hűvös éjszakai levegő az erdős nehéz páráival betódult a szobába. – Menj – mondta a Katona fojtott hangon. A lány odalépett hozzá, és végigsimította a férfi piszkos arcát: − Nem fognak hinni neked – mondta lágyan. – Az apám orvos volt. Ő tanított németül. Berlinben járt egyetemre. Mindent elmondott az ember testéről – a keze a katona szuronyt tartó kezére kulcsolódott. A férfi érezte, hogy ujjai közül kifejtődik a markolat. Aztán gyors és hirtelen fájdalom jött. Lenézett: a szurony a combjába fúródott, jó két centi mélyen. A lány a katona szájára tapasztotta kezét, így az nem tudott kiáltani, pedig a fájdalom az diktálta volna.

− Nem lesz baj – suttogta a lány. – Nem vágtam el eret – bólintott, majd kihúzta a pengét, és a földre dobta a szuronyt, aztán az ablakhoz ment, és nehézkesen kimászott rajta.

A Katona a padlóra rogyott, ujjait a vérző sebre szorítva figyelte, ahogy a lány beleolvad a sötétségbe, aztán elkiáltotta magát: − Segítség!

 ---

− Tehát az éj leple alatt kiszabadította a fogságba esett partizánlányt – foglalta össze az osztályfőnük a hallottakat, a titkár pedig lelkesen jegyzetelt. − Nem gyanakodtak a társai? – kérdezte a nő, mire az öregember megvonta vállát: − Látták a sebet. Persze Gyulai lehordott a sárga földig. Ő és Kis Péter a lány után eredt. Én ott maradtam Molnárral a házban. Az asszony bekötözte a lábam, lefeküdtem egy kicsit, fájt, mint a fene, de elaludtam – egy pillanatra elhallgatott, mély levegőt vett, majd így folytatta: − Hajnalban pár másodpercre felriadtam. Lázam volt, de nem emiatt ébredtem meg. Azt álmodtam, valaki van az ágyam mellett. A mécses leégett. A hold fénye elég erős volt ahhoz, hogy tisztán lássak mindent. Egyedül voltam a szobában, de valaki valóban állt az ablak előtt, odakint. Nem láttam az arcát, csak a körvonalait és a szemeit. Azok a szemek, szinte izzottak. Először azt hittem, Molnár az, kint strázsál. De nem ő volt.

Az osztályfőnök a titkár felé fordult, és kezével intett, hogy ezt ne írja, majd megköszörülte torkát: − Ki volt az? Egy másik partizán?

Az öregember jó pár másodpercig nem válaszolt, lehorgasztotta a fejét: − Nem.

 ---

A Katona a kiáltozásra ébredt. Ahogy felült, érezte, bágyadtság és hányinger önti el. Láza volt. A seb a lábában lüktetett.

− Mit csináltál vele? – ordította odakint Gyulai. A Katona kitámolygott a házból. A család az udvaron volt egy csomóban. Előttük Kis Péter állt terpeszben, fegyvert fogott rájuk, Gyulai kezében a pisztollyal hadonászott. A ház sarkánál egy test hevert. Molnár volt, a hátán feküdt, halottsápadtan. Arcából kimeredtek rémült szemgolyói, a nyakán lila seb tátongott.

− Hogy öltétek meg? Mit tettetek vele? – kiáltotta Gyulai, majd észrevette a Katonát: − Te, te kutya, te pedig végigaludtad ezt az egészet? – rohant oda hozzá, és megrázta, de aztán tartania kellett, mert a másik összerogyott a karjaiban: − Állj meg a lábadon – szólt rá dühösen, aztán visszament a kis csoporthoz, és megragadta a férfit a vállánál fogva, majd az erdő széle felé lökte. Az asszony és a két gyerek sírni kezdtek, és Gyulai után indultak, de Kis eléjük állt, és a puska tusával az asszonyra vágott, majd belerúgott az egyik lányba. Gyulai közben erős lökésekkel beterelte a férfit a fák közé, aztán pár pillanatig csönd volt, mind vártak, még a gyerekek is abbahagyták a sírást. szinte kíváncsian figyelték a zöld sűrűjét, végül lövés dörrent, amire mind összerezzentek. A nőből ismét előtört a zokogás, a földre vetette magát, a két kislány átkarolt a derekát. A Katona a ház falánál barnálló padhoz támolygott, lerogyott rá. Gyulai előjött az erdőből, kiköpött, majd cigarettára gyújtott: − Ezt hagyjuk ott megrohadni − intett a háta mögé. − Molnárnak ásson sírt – fordult Kis felé, aki még mindig az asszonyra fogta a puskáját. Gyulai a Katonához sétált, megállt felette, majd csak szívta a cigarettáját, és szúrós szemmel bámult le rá: − Rosszul vagy?

A Katona bólintott. Felnézett a másikra, aki felett a nap trónolt az égen, így arcából csak feketeséget látott. – Nincs erőm – nyögte.

− Itt maradsz. Küldök valakit lóval – a háta mögé intett: − Ha bármiben mesterkednek, lődd agyon őket.

A Katona végignézte, ahogy Kis kiássa a sekély sírgödröt, majd próbált segíteni, mikor a testet berakták, de hamar feladta, lerogyott a földre, az emelkedő halom mellé. Két ágból keresztet rögtönzött, és a földhányás végébe szúrta. Késő délután volt, mikor Gyulai és a másik belevesztek az erdőbe. Visszament a házba. Az asszony halkan sírdogált a tűzhely mellett, a lányok gyűlölettől csillogó szemel figyelték, ahogy a kiszobába megy, és lerogy az ágyra. Kezében tartotta a puskáját, és az ajtóra szegezte. A háziak elcsöndesetek, és bárhogy küzdött, a láz lenyomta őt. Arra riadt, hogy megkocogtatják az ablakot. A szürkületben a lány arcát pillantotta meg odakint, majd eltűnt, előre került, és az ajtó megnyikordult. A Katona felkászálódott, és kiment a nagyszobába, ahol a lány már a zokogó nőt átkarolva nyugtatgatta, vállán egy réginek tűnő puska volt.

− Barbárok vagytok – mondta a partizán a Katonának. Az leroskadt egy székbe, és vizet kért. A lány adott neki egy nehéz, csorba fémbögrében, ő mohón ivott, majd kibukott belőle a kérdés: − Ők ölték meg Molnárt? Az este megölték az egyikünket…ezért történt a dolog.

A lány megkérdezte a nőtől, aki a fejét csóválta, és keresztet vetett, majd mondott is valamit: − Nem ők voltak – fordította a lány. Az asszony hozzátett még valamit, és a férfi kihallotta beszédéből a vurdalak szót. A lány bólintott: − A vurdalak volt. Kiszívta a vérét. És maguk ide temették, az udvarba.

− A holtakat el kell temetni – mondta a Katona fáradtan.

− De nem ezeket a holtakat – toppantott a lány. – Ki kell ásnunk – mondta, és övéből előhúzott valamit, amit eddig a férfi szuronynak hitt a rossz fényben, de ahogy a lány lerakta az asztalra, már látta, hogy nem szurony, hanem egy karó. – Át kell szúrni a szívét, különben ő is visszajön.

A lány várakozóan állt előtte, mire a másik megcsóvált a fejté: − Ez butaság. A holtak nem járnak vissza.

− A vurdalak igen – erősködött a lány. – A vurdalak nem élő és nem holt. Valahol a kettő közt van. Vágyik az életre, ezért ólálkodik odakint.

 ---

− Nehéz elhinni, hogy a partizánok hittek az ilyen középkori babonákban – jegyezte meg rosszallóan az osztályfőnök. Az öregember megvonta a vállát: − Én nem tudom, kérem, miben hittek. Az a lány hitt a maga igazában, féltette a családot, és segíteni akart rajtuk. De maga a környezet, az a viskó, a szegénység, ahogy az emberek éltek ott az erdő közepén, olyan volt, mintha valami mesében lennénk – magyarázta rekedten. – Minden olyan meseszerű volt, vagy inkább mintha álomban cselekednénk.

− És tényleg kiásták a sírból a halottat? – kérdezte döbbenten a rajtitkár.

Az öregember ránézett, vagyis felé fordította árnyék fedte nagy fejét, mire a fiú lesütötte szemét. – Szerinted? – kérdezte tőle a férfi szelíden.

 ---

Kivitték a kis petróleumlámpát, a lány az asszonytól kért egy ásót, és nekiláttak. Többnyire a lány ásott, a Katona néha segített ugyan, de jobbára a földön ült, és a sötétséget bámulta, melyben különféle formák keltek láztól káprázó szeme előtt.

− Hallottam valamit – mondta jó tíz perc múlva.

− Igen – bólintott a partizán lihegve. – A vurdalak nem nyugszik. Mindig visszatér a számára fontos helyekre – feltérdelt a sírban, és kézzel elkotorta a földet, mire előtűnt egy zubbony felső része. – Itt is van, kérem a karót.

A Katona vonakodva nyújtotta neki, és közben kibukott belőle: − Biztos, hogy szükség van erre?

A lány ránézett, szőkésbarna haja kibomlott fonatából, csapzottan hullott arcába. Félresimította, mire egy koszcsík jelent meg homlokán. A Katona elmosolyodott.

– A másik lehetőség, hogy levágjuk a fejét. Melyiket választod? – mondta a lány ingerülten.

A Katona megcsóválta fejét, és nyögve felállt, majd megpördült, mert a ház felől ismét hallott valami zajt. Erőltette a szemét, de a sötétségen nem látott át. Inkább azt nézte hát, ahogy a lány megtisztogatja a hulla felsőtestét, figyelte, amint Molnár lila feje kibukkan a sárga göröngyök közül. A halott szeme nyitva volt, noha meg mert volna esküdni rá, hogy Kis gondosan lezárta, mielőtt a földbe helyezte.

− Olyan, mintha élne – jegyezte meg a Katona, kissé elrontva a német feltételes módot, de a lány megértette, bólintott: − Él, de csak félig. Elveszítette az élet melegét. A lényegét. Ezért kell neki az élők vére. Hogy pótolja ennek a hiányát – kifújta magát, majd hátrébb húzódott, Molnár földdel borított lábára helyezte súlyát, és felemelte a karót: − De most véget vetünk a szenvedésének.

Ekkor sikoly harsant a házból, amire előbb mind a ketten megdermedtek, majd a lány eszmélt előbb, felpattant, és a puskáját felkapva a kunyhóba rohant. A Katona nehézkesen követte, megállt az ajtóban, onnan leste, ahogy az asszony a lánynak magyaráz kétségbeesetten. A sárga, gyér fényben olyan volt a két ember és az asszony szoknyájába kapaszkodó kislány, mint a kirakati babák. A Katona rikkancsként dolgozott gyerekkorában, estefelé, mikor a körút még nem telítődött meg az éjszakázókkal, de a munkából hazafelé igyekvő hivatalnokok már eltisztultak róla, gyakorta leste a gázlámpák fényében a gyönyörű, élettelen nőket a kirakatokban. Rossz előérzet szállta meg. – Mi történt? – kérdezte nyugtalanul.

A lány a hátsó, kis szobába ment, a férfi követte. Az ablak nyitva volt.

− A vurdalak elvitte az egyik lányt – mondta neki a lány. – Úgy tűnik, rábeszélte, nyissa ki az ablakot, és aztán…

− Utána megyek – ajánlkozott a férfi, mire a partizán megfogta a kezét: − Ne. Előbb fejezzük be, amit elkezdtünk.

Visszamentek az udvarba, de már messziről látták, hogy a sír üres. A Katona dermedten állt a felfogatott gödör mellett, zihálva szedte a levegőt, majd szuronyát előhúzva körbefordult: − Ez nem lehet – mondta a saját nyelvén, majd megismételte németül. A lány felkapta a petróleumlámpát, lépett párat az erdő felé, de megtorpant, látszott rajta, nem akar továbbmenni.

− Talán jobb, ha visszamegyünk a kunyhóba – javasolta. A Katona követte őt, a kisszobába ment, becsukta az ablakot, majd puskáját az ölébe véve leült a padlóra. Hallgatta, ahogy odakint a két nő beszél, a kislány néha felsír, és közben az ablaküvegen túli feketeséget figyelte. Néha mintha egy arc jelent volna meg a keretben, olykor egy férfié, máskor gyermek vonásai derengtek fel, de betudta káprázó, fáradt szemének. Kisvártava bejött a lány, levette kabátját, és az ágyra rogyott: − Ma este felváltva őrködünk – jelentette ki. – Reggel pedig eltemetjük az apát a sírba.

A férfi bólintott: − Holnap jönnek értem. A bajtársaim. El kell mennetek – mondta csöndesen.

A lány felkönyökölt, szép, arányos arca így a felhők közül előbukkanó hold fénycsóvájába került: − Nincs hova menniük. Nem jöhetnek oda, ahol mi vagyunk. Itt van mindenük.

− De itt meg fognak halni. Sorban, egymás után – a Katona nyögve felállt, a lány fölé magasodott.

− Vigyázni fogok rájuk – jegyezte meg bizonytalanul a lány. – Gondjukat viselem. − Majd kinyúlt, és megfogta a Katona kezét: − Gyere, hideg az éj.

Lehúzta magához a férfit.

---

− Talán ugorjunk az ezt követő eseményekre – jelentette ki sietve az osztályfőnök.

− Márpedig ez fontos, és ezek a fiúk, gondolom, már átestek a nemi felvilágosításon, tehát nem mondok semmi újat nekik – dacoskodott az öreg, és lábával toppantot is hozzá. – De nem is az a lényeg, hogy testileg mi történt aznap éjjel köztünk. Hanem az, hogy hajnalra a szívem csordulásig telt szerelemmel.

A rajtitkár gúnyosan a helyettesére nézett: − De nyálas − súgta neki, aztán kihúzott valamit a jegyzetei közül.

− Ekkor szervezte be magát az ellenállásba a partizán? – kérdezte az osztályfőnök. Nyakán pír vörös foltja kezdett terjengeni.

− Nem egészen – csóválta fejét az öreg. – Sajnos csak kevés idő adatott meg nekünk. A hajnal, amiként Rómeót és Júliát, minket is elválasztott.

--- 

− Maradj velem – kérte a lány, miközben megtörölte a lába közét a lavórba áztatott ronggyal, majd felhúzta nadrágját. A Katona még meztelen volt, az ágyon hevert, és borzongott a reggel hidegétől.

− Nem lehet – csóválta fejét a férfi. – Keresnének. Az lenne a vége, hogy elfognak téged is. Nem akarom ezt.

− Én ügyes vagyok – mosolyogott a lány. – Túlélek mindent, meglátod majd.

− Menned kell – a Katona felült az ágyban, és felhúzta trikóját, majd zubbonyát. Míg a nadrággal bajlódott, figyelte, ahogy a lány a haját fonja: − Gyönyörű vagy – jegyezte meg. – Nem akarom, hogy a bajtársaim itt érjenek.

A lány odament hozzá, leült az ágy szélére, és megcsókolta. – Ne menj el – suttogta.

− Teljesítenem kell a kötelességem – válaszolt a férfi kedvetlenül, aztán felderült arca: − De ígérem, visszajövök. Elszököm, és visszatérek. Így nem vezetem a nyomodra a mieinket.

A lány sokáig nézte őt, majd bólintott: − Ne feledd szavad.

--- 

− Aztán eltemettük a ház urát, búcsút vettünk, és elment – bólintott elégedetten az öregember. – Kisvártatva megérkeztek a mieink. A lóval gyorsan utolértük a sereget, a távolból tompa mennydörgés hallatszott, na az már a front volt. A lábam gyorsan gyógyult, noha a seb még sokáig sajgott, akár a szívem, de aztán akadt nagyobb bajom, és szép lassan elfeledtem az én nagy szerelmemet, mert bevetettek minket, a doni előrenyomulás támadó vonalában harcoltunk, Urivnál az elsők közt értük el a folyót. Szeptemberig ott tusakodtunk, kegyetlen küzdelem volt az kérem, a német pedig nem küldött támogatást, pedig tudtuk, hogy vannak páncélosaik hátul. Volt olyan ellenattack, amibe az összes századparancsnokom és szakaszparancsnokom belehalt, nekem kellett megszerezni a védelmet a lőállásban. A ruhámra rákérgesedett a bajtársak vére, a mezőn temetetlenül rothadtak a hullák, amiket aztán a páncélos bedöngöltek a földbe.

− Talán mellőzzük ezeket a durva részeket – kérte szelíden az osztályfőnök.

− A háború – krákogta az öreg a szót – már csak ilyen. Csupa vér és belsőség és szar, és ez mind egyszerre omlik a fejedre, miközben egy földhányás mögött kuporogsz, és azért imádkozol, hogy ne trafáljon telibe egy repesz, vagy egy mesterlövész ne tűzzön célkeresztjére. A háború nem az, amit a filmekben mutatnak, nem hősies roham a nyílt mezőn, a csillogó napfényben, ahol a golyók mindig elkerülnek. Ó, egyáltalán nem az. A háború sötét, alattomos és zavaros, minden egyszerre történik, néha meg se érted, honnan jött el érted a halál.

Kifulladva elhallgatott, aztán csak bámulta lehorgasztott fejjel a padlót.

− Az apám mesélt a doni áttörésről – jegyezte meg félénken a rajtitkár. – Azt mondta, a ruszkik tönkreverték a magyarokat.

Az öregember felnézett rá. – Igen. 1943. január 14. Az ítéletnap. Mindenhonnan özönlött az orosz. Tankok, gyalogosok, mint a hangyák, úgy jöttek előre, mintha nem is mínusz húsz fok lenne. A kezünk ráfagyott a géppisztolyra kesztyű nélkül, de a legtöbbünknek ideje se volt elsütni a fegyvert, ránk rontottak, és legázoltak minket – mélyet sóhajtott, majd széttárta kaját. Mintha hosszú indák nyúltak volna a két fal felé: − Mit tehettünk volna ekkora túlerővel szemben? Menekültünk. Elszakadtam ez egységemtől. Egy teherautó felvett. Csupa sérült volt rajta, segítettem az ápolásukban. Jó száz kilométerrel hátrébb egy rögtönzött tábori kórházba értünk, én továbbmentem a sínek mentén egy kisebb csapattal. Három nap gyaloglás után ismerősnek tűnt a környék. Rájöttem, itt siklott ki a vonatunk. Eszembe jutott a lány, a kis kunyhó a családdal, és az ígéretem. Elbúcsúztam társaimtól, és elindultam megkeresni az ösvényt, ami az erdő mélyébe vezet. Estére értem a házhoz.

--- 

A Katona megállt a kunyhó előtt, és a sötét ablakokat fürkészte. Ugyanúgy ragyogott a hold, mit mikor legutóbb itt járt. Úgy tűnt, mintha a tető egyik sarka beomlott volna. Az udvar gazos volt. Az ajtó félig tárva lógott zsanérján, lapján mély hasítások fehérlettek. A Katona kicsatolta pisztolytáskáját – a puskát még a Donnál eldobta – majd belépett az épületbe a nyikorgó ajtón. Talált egy mécsest a tűzhelynél, meggyújtotta, annak lángjánál körbejárt.

A ház lakatlan volt.

Az asztalon feketére száradt étel, talán krumpli sötétlett. Üveg és cserépdarabok csikorogtak a padlón. A bútorokon pókháló feszült.

Begyújtott a kemencébe, és élvezte, ahogy a meleg kiárad tűztérből, és ellazítja a tagjait.  A kisszobába ment, nyitva hagyta az ajtót, és leült az ágyra, melyhez oly szép emléke kötődött. – Hol vagy? – suttogta maga elé, aztán csak úgy, ruhástól végidőlt az ágyon, és elszenderült.

Arra riadt, hogy valaki nézi.

A lány állt előtte, az ágy lábánál.

A Katona felült, megdörzsölte szemét, mert először azt hitte, álmodik. – Te vagy az? – kérdezte bután. A lány nem szólt semmit, csak leült mellé, és szenvedélyesen megcsókolta. Ajkai jéghidegek voltak.

– Hiányoztam? – kérdezte aztán csillogó szemekkel, mire a Katona bólintott. A lány elkapta tekintetét: − Ó, bárcsak ne mentél volna el…

− Mi történt a háziakkal? – kérdezte a Katona.

− Velük? – a lány eltűnődött. – Ők jól vannak. De már nem élnek itt.

− Azt látom – mondta a fiatalember. – Teszek a tűzre – tette hozzá, és kiment, pakolt a kemencébe egy jó adag fát, majd fázósan összedörzsölte kezét. Úgy érezte, a lány csókjától hidegség költözött tagjaiba. Valamiért nem akaródzott visszamennie a kisszobába. Megállt az ajtóban, onnan figyelte a lány:

− És a vurdalak? − kérdezte végül.

− Megöltem őt. Átszúrtam a szívét a karóval – válaszolt a másik. – Miért nem jössz közelebb?

A férfi nem mozdult, és sokáig nem szólt, ezért  a partizán végül felállt, és a Katonához lépett, átkarolta a nyakát: − Ne törődj most a múlttal. Ami történt, megtörtént. De most itt vagyok én neked. Hát nem örülsz annak, hogy újra találkoztunk?

− De, örülök – hagyta jóvá a Katona, noha inkább valami viszolygás uralta el, és nem a korábbi heves lobogás, miközben a lány merev és feszes tagjait átfogta. – Csak érdekelt az anya és a kislány sorsa.

− A vurdalak nem hagyta őket nyugton – suttogta a lány, és közben lágyan beleharapott a férfi nyakába. – Ezért mentek el.

Hirtelen elrántotta magát, és elhátrált a Katonától: − Menj el te is, itt nem vagy biztonságban! – kérte hirtelen őszinte riadalommal. A katonát elfutotta a gyöngédség ennyi aggodalom láttán, úgy érezte, most végre a régi szerelmét látja, ezért levont az ágyra, és hevesen magához szorította: − Ugyan már, ne félts engem. Megjártam a poklot, nem tud nekem senki újat mutatni – suttogta a fülébe.

− Úgy véled? – kérdezte a lány hidegen, de hagyta magát csókolni. Ám amikor a Katona befúrta kezét zubbonyába, hogy kitapogassa melle halmait, ismét elszakította magát tőle. Arrébb csúszott az ágyon, hogy legyen köztük némi távolság: − Ha maradsz, csatlakoznod kell hozzánk – suttogta komolyan.

− A partizánokhoz? – kérdezte a férfi értetlenül.

− Hozzánk – bólintott a lány. Szeme sötétlett a gyér fényben. És akkor a mécses lobogni kezdett, mintha ki akarna aludni, és a Katona jobban szemügyre vette a másikat, és látta, hogy bőre fehér, és lila foltok borítják, és a haja sok helyen hiányzik, koponyáján tar foltok vannak, és a körmei hosszúak és koszosak, és a foga hegyes. Pislogott, mire e látomás eltűnt: − Ezt még átgondolom – mondta, mire a lány kinyúlt felé: − Gyere, meggyőzlek.

Odabújt a férfihoz, levont az ágyra, és csókolni kezdte, majd megfordultak fektükben, és a lány került felülre, ráült a Katona csípőjére, és vadul tépni kezdte mellkasán a ruhát, aki elégedetten hagyta ezt, szeme elkalandozott, a kis ablakra, oldalt, és megpillantotta az anya, a két kislány és Molnár fehér ábrázatát. A fejek egymásnak szorulva bámultak be rájuk, sóvárogva meredtek kettősükre. A Katona épp hogy csak egy röpke pillantást vetett e csoport, rögtön elkapta tekintetét, és úgy tett, mit aki nem látott semmi, sőt, felült, és átölelte a rajta vonagló lányt, majd lehántotta vastag zubbonyát, és meztelen vállát kezdte csókolni, de most már megérezte a bőréből áradó édeskés, rothadt szagot.

Úgy tűnt, minden színlelése ellenére a lány megérezte, hogy valami történt, mert hirtelen belekezdett: − Ha itt maradsz, ígérem, örökké szeretni foglak. Nem lesz több fájdalom. Nem lesz több háború. Hideg. Éhség. Mindezt elfelejtheted. Csak mi leszünk, ketten, és nem lesz, ami legyőzzön bennünket. Ezt kínálom neked – suttogta és zihálta, amire a Katona nem válaszolt, csak finoman kibontotta magát az ölelésből, és felállt az ágyról. – Teszek a tűzre – mondta nyugalmat erőltetve magára, majd kifelé indult.

− De hiszen most tettél – jegyezte meg a lány szinte ellenségesen.

− Sietek – nyugtatta férfi, aztán kiment, de nem a kemencéhez, hanem a bejárati ajtóhoz lépett. Ahogy kinyitotta, Molnár állt előtte, vagyis a sötét tömeg csak ő lehetet. A Katonából előtörtek a harci reflexek, előrántotta a szuronyt, és a másik mellkasába döfte szívtájékon, majd ellökte az összegörnyedő testet, és kirohant kunyhóból. Ekkor két oldalról a kislányok kapaszkodtak két combjába, tűhegyes foguk átfúrta a nadrágja szövetét. A férfi felkiáltott, de nem állt meg, mintha koloncokat hurcolna, mind lassabban ment előre, közben előbb ököllel ütötte a fejüket, de mivel ez nem vezetett eredményre, és a lányok mohón a sebeire tapadtak ajkukkal, előhúzta pisztolyát, és fejbe lőtte mind a kettőt.

Alig rázta le magáról az élettelen testeket, az asszony rohant elő a kunyhó mögül, és vércsevijjogással rávetve magát, feldöntötte. A pisztoly kiesett a Katona kezéből, a szuronyt Molnárba hagyta – védtelen volt. Percekig a dermedt füvön birkóztak, a férfi érezte, ereje kezd kifogyni, a másik acélos szorítású markai a nyaka felé tapogatóztak, ő próbálta lefejteni magáról őket, de végül alulra került, és a nő felmászott testén, míg fejük egy vonalba nem került, majd a Katona nyakába harapott. A férfi felüvöltött, és utolsó erejével ellökte magától az asszonyt, majd oldalt gurult. Hideg fém csillant előtte. Az ásó volt, amivel a sírt ásták annak idején Molnárnak. Felkapta, és megpördült, majd ösztönösen a feléje lendülő test irányába csapott. Szerencsés ütés volt, félig levágta vele a nő fejét, ami oldalra csuklott a nyak csonkján, a test pedig tántorogni kezdett a Katona előtt. A fiatalember összeszedte minden erejét, és egy újabb ütéssel elvágta a maradék húst és inakat, mire az asszony koponyája a lába elé hullott.

A férfi lihegve körbefordult, de nem volt több ellenség. Pontosabban egy még maradt.

A lány a kunyhó ajtajában állt, onnan figyelte őt, nem mozdult.

Pár másodpercig tekintetük összekapcsolódott. Aztán a Katona tántorogva megindult az erdő felé, koszos zsebkendőjét rányomta vérző nyaksebére, de érezte, nem sokat ér. Pár lépés után a világ szürkévé vált, a hideg immár teljesen elborította tagjait. Zihálva szedte a levegőt, meg kellett állnia, egy fatörzsnek támaszkodott. Az erdő sötétjébe bámulva belegondolt a visszafelé vezető útba, abba, hogy még milyen mesze van Magyarország, eszébe jutott az éhség, a hideg, ami még hónapokig vele lesz, a közeledő oroszok.

Visszanézett. A hold fénye beezüstözte a várakozó lány alakját.

--- 

− Tehát, a partizán a kunyhóban töltött este után elvezette az övéihez, és a háború végéig együtt harcoltak – foglalta össze az osztályfőnök, és közben intett a rajtitkárnak, hogy írja. – A háború után is megmaradt a kapcsolatuk?

− Igen – bólintott az öregember. – Megmaradt.

− És milyen akciókban vett részt a partizánok oldalán? – kérdezte a nő, mire az öreg megköszörülte torkát, órájára pillantott, és óvatosan felállt: − Folytathatnánk ezt máskor? Meg kell etetnem a feleségemet. Mostanában elég gyenge, ágyhoz van kötve…

A három vendég megkönnyebbülten pattant fel: − Persze – mondta az osztályfőnök. – Bár nem tudom, mikor tudnánk eljönni legközelebb. A tanév lassan véget ér.

− Mi itt leszünk – mosolyogott az öreg.

Kifelé mentek, amikor a folyosón újból megütötte a fülüket a síró hang: − Ez egy macska lenne? – hitetlenkedett a rajtitkár helyettese. – Olyan, mintha egy kisgyerek sírna.

Az öregember a falnak támaszkodva figyelte, ahogy a cipőjüket veszik. Zihálva szedte a levegőt, cserepes ajkait nyalogatta, de nem mozdult: − Ez elég valószínűtlen, nem gondolod? – kérdezte kacsintva.

Megvárta, míg megjön a lift, integetett nekik, majd becsukta az ajtót, aztán mozdulatlanul állt pár másodpercig, befelé figyelt, mintha hallgatózna, végül billegve megindult a folyosón.

− Ich komme, meine Liebling!*** – motyogta maga elé.

vége

*Meg fogtok halni.

** Beszélsz németül?

*** Jövök, szerelmem!

A trilógia befejező része, hat hang által előadva. Első és második rész.

Egy nő a sötét rengetegben 

3. Az erdőben

„Soha nem ismertem túl jól. Tudja, mi Petrával keveset találkozunk másokkal. Bezárkóztunk a magunk kis életébe, nem azért, mert melegek vagyunk, hanem mert így érezzük jól magunkat. Emma, Petra testvérének a barátnője mindig is egy kicsit felszínesnek tűnt számomra. Persze lehet, ez egy téves benyomás. Csinos lány volt, ám valahogy nem vette komolyan a dolgokat. Mint most kiderült, Petra testvérét sem. Ha együtt láttam őket, persze nem tűnt fel semmi, aranyosak voltak, meg minden, és igazából nagyon nem tudtam megfogalmazni, mi a bajom a lánnyal vagy együtt kettejükkel, de mindig ott motoszkált bennem egyfajta kényelmetlenségérzet, hogy itt valami nincs rendben. Meglehet, hogy ezt most már csak belemagyarázom, utólag, az események fényében, a dolgok tudatában. Az biztos, hogy ezt azért nem vártam. Visszatérve az éjszakára, emlékszem, amikor kopogtak az ajtón, úgy éreztem, jéggé fagy bennem a vér. A szívem megállt. A lélegzetem elakadt. Komolyan, olyan volt, mintha sokk ért volna. Mind ledermedtünk, és nem mertünk az ajtóra vagy ablakokra nézni, helyette egymás tekintetét kerestük, hogy abból merítsünk erőt. Ilyen lehet, amikor egy egész csoportot kivégeznek, és az áldozatok − jobb híján, vigasztalásképp − megfogják egymás kezét a sortűz előtt. Elnézést, hogy ilyen elvont és költői vagyok, de még mindig az események hatása alatt állok, hisz alig telt el pár óra. A lényeg, hogy kővé dermedtünk, de aztán Petra testvére erőt vett magán, és az ajtóhoz ment, majd egyetlen mozdulattal feltépte. Az apja állt a küszöbön, egy nagy halom fával az ölében, és hülyén vigyorgott. Azt mondta, nem a hátsó bejáraton jött, mert körbe akart nézni a ház körül. Bejött, és a fia kulcsra zárta mögötte az ajtót. Ez fontos, azt gondolom, ezt meg kell említenünk, mert fontos. A bejárati ajtó kulcsra volt zárva. Az apja lerakta a fát, és azt mondta, míg odakinn volt, a hűvös sötétségben, így mondta, esküszöm, addig gondolkodott a dolgokon. Az lesz a legjobb, ha mindazt, amit mondott, elfelejtjük, és lefekszünk aludni. Az ajtó zárva marad, és ha bármi zajt hallunk, húzzuk a fejünkre a takarót, és tegyünk úgy, mint a kisgyerekek, kik mindenféle dolgot képzelődnek az éjszakában. Senki nem szólt erre egy szót se, de én részemről üdvözöltem a dolgot, mert mindaz, amit elmondott korábban, amit már elmondtam, mindaz igencsak nyomasztott. Meg kell valljam, rosszak egyébként is az idegeim, a munkám miatt. Nagy a nyomás a csapatomon egy projekt miatt. Az volt a baj, hogy láthatólag egyedül én és Emma támogattuk az ötletet, a többiek valamiért virrasztani akartak, mintha ez az éjszak tényleg olyan sorsfordító lenne. Nos, kiderült, nekik volt igazuk.”

„Apám akkor hirtelen irányt váltott, és azt javasolta, jó, akkor igyunk tovább, és majd mindenki belement, kivéve a barátnőjét, mert ő ekkor már elég sápadt volt. Szóval ittunk, és azt gondolom, ez befolyással volt a később történtekre. Talán ha kevesebb alkohol fogy, felelősségteljesebben viselkedünk, jobban mérlegeljük a lehetőségeinket, az ítéletünk moderáltabb lesz, de így sajnos a puszta indulatok döntöttek helyettünk. Az tudni kell, hogy én eleve fáradt voltam a hosszú vezetéstől, mert a barátnőm nem tud vagyis inkább nem szeret vezetni, ezért én nem nyomtam le a kétszázhúsz kilométeres távot, és ez így tizenegy felé eléggé kikészített. Ettől függetlenül elfogadtam az újabb poharat az apámtól, és amikor a szemébe néztem, amikor nyújtotta felém a pálinkát, akkor láttam rajta, hogy miért iszik és miért itat minket: mert fél. Akkor még nem értettem, de igazából minket is féltett, mert azzal, hogy idehívott bennünket ezen az éjszakán, olyan dolgoknak tett ki minket, olyasmit kockáztatott, amit igazából nem mért fel rendesen. Most már úgy vélem, hogy akkor, amikor kitalálta ezt az egészet, nem gondolta át, hogy hova fajulhat a dolog, csak akkor döbbent rá, hogy mi lehet ebből, amikor megérkezett az öcsém és a barátnője. Tudni kell ugyanis, hogy egészen odáig viszonylag laza volt a hangulat, a társalgás oldottan folyt, mindenféléről csevegtünk, a két öreg, már elnézést, de én csak így hívom őket, kifaggatott bennünket mindenről. Amint azonban az öcsémék betették a lábukat, apám azonnal megmerevedett, és elővette azt az ünnepélyes, melodramatikus énjét, ami aztán előadta a szónoklatot anyánk szelleméről. Én már ekkor úgy éreztem, hogy el kellene mennünk, ott kellene hagynunk őket, de nem mertem ezt előhozni. Később, amikor a szobánkban kihallgattam Emmát, aki szerint anyánk csak lelépett, és vígan mosogat valahol a világ végén, akkor egyfajta düh is társult a zavaros érzéseimhez, és ez kitartott az est végéig, ezért is hagytam végül a dolgokat megtörténni, mert ez az indulat ott mozgott bennem, felerősítve az öt vagy tíz kupica pálinkával. Mikorra végeztünk, és a palack kiürült, nagyjából tizenegy óra volt, de azt csak utólag konstatáltam, amikor a látvány okozta sokk után moccanni mertem, és a nagy faliórára pillantottam. Ez azután volt, hogy apánk az üres üveget elmosta a konyhában, megtörölgette, majd kissé tántorogva visszaindult felénk, aztán a bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, és felénk fordult, és ekkor elsápadt. Majd azt mondta, a hátsó ajtót nyitva hagyta, és mutatott is mögénk, mire mind megfordultunk, és megpillantottuk anyát.”

„Az én hibám. Feledékeny voltam. Mikor kimentem fáért, épp hogy csak belöktem a hátsó ajtót, de az kissé kifelé húz, és hallottam is, hogy nyikorogva kinyílik, még az volt a fejemben, majd gondosan bezárom, ha visszamegyek. Csakhogy körbe mentem, hogy megnézem a ház elejét, az udvart. És a nyitva maradt ajtó kiment a fejemből. Na most, azt tudni kell, hogy az elmúlt években elolvastam elég sok mindent a kísértetekről, succubusokról, incubusokról, ártó szellemekről, démonokról. Ezek a lények egy része akkor tud megjelenni az otthonokban, ha beívják őket, mások azonban a nyitva felejtett ajtókat és ablakokat használják ki. Ilyen volt a mi jelenésünk is. Az én szeretett feleségem. Azt történt, hogy nagyjából tizenegy felé, amikor elfogyott a pálinka, megnéztem a bejárati ajtót. Úgy gondoltam, a zár megvéd minket. Úgy véltem, elég, ha a többiek hallják, és esteleg az ablakon át látják majd őt, de nem akartam beengedni a felségem kísértetét házba. Elvégre nem vagyok bolond. Csak a bizonyosságot akartam megszerezni tőlük, hogy valóban nem vagyok őrült, hogy nem csak képzelem ezeket a jelenségeket. Ezért hívtam őket ide. Ezért volt az egész. És azért, mert egyedül nagyon féltem volna. Higgyék el, nem volt semmiféle hátsó gondolat a fejemben. Nem akartam én szembesítést vagy tetemrehívást, nem szerettem volna másra hárítani a dolgok, a múltbeli történések súlyát. Vállalom a felelősséget. Visszatérve az eseményekre: amikor ellenőriztem a bejárati ajtót, akkor hasított a fejembe a gondolat, hogy a hátsó ajtót nyitva hagytam. Visszanéztem, a konyha felé, és akkor már ott volt. Bent volt a házban. Mutattam is a többieknek, hogy nézzenek csak oda, és amikor odafordultak, láttam rajtuk a döbbenetet, a fiam még fel is pattant a barátnője mellől, és ekkor végre megnyugodtam, hogy nem vagyok őrült. A feleségem ott állt a konyha végében, félig az árnyékban, abban a hálóingben, amiben annak idején elrohant. Élőnek tűnt, bár a bőre, az arca nagyon sápadt volt, szinte világított, olyan fehér volt, embertelenül fehér. Azt nem figyeltem, hogy lélegzik-e, vagy ilyesmi, és megmondom őszintén, eszem ágában se volt odamenni hozzá, hogy megnézzem a szívverését, hogy meleg-e a bőre, nem, csak álltam ott, a szemem sarkából láttam a többieket, mind mozdulatlan volt, valaki halkan zihált, és bámulták őt. Aztán a feleségem olyat tett, amire titkon számítottam, mert tudtam, hogy lesz valami jel, egy utalás, hogy mire ez az egész. Felemelte a kezét, és a szoba közepe felé mutatott. Először nem igazán értettem, mit akar, de aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy egyértelmű a dolog, mert ahogy mondtam, a fiam felugrott ültéből, és jó két méterre állt a foteltől, ami felé a feleségem mutatott, amiben most a fiam barátnője ült, a kis Emma, a drága Emma, a gyönyörű Emma. Mind ránéztünk, akaratlanul is követtük a felségem kinyújtott karjának az irányát, és mind Emmára figyeltünk, aki elsápadt, már majdnem annyira, mint a felségem, és a pálinkáspohár kiesett a kezéből, majd végül megkérdezte, tőlünk, nem a jelenéstől, hogy mi van, mit akartok. Eddig bírtam, ekkor lett elég, összeomlottam. Mint egy gyerek, térdre estem, és elkiáltottam magam, hogy bevallok mindent. És meg is tettem, elmondtam ott az egész családnak az igazságot, egyetlen lendülettel, egy monológban, és nem néztem fel a padlóról addig, amíg nem végzetem, csak akkor, amikor befejtem, akkor pillantottam rájuk, és láttam az arcukon a döbbenetet és a félelmet és az undort, kinek mi volt az arcán, és láttam az is, hogy a beszédem megtette a hatását, mert a felségem eltűnt. Ekkor minden elsötétült előttem.”

„Amikor a vén szarházi elájult, mindenki odarohant hozzá, csak én maradtam mozdulatlan és Emma. Ott álltam előtte, majd léptem egyet felé, lent ültem alattam, a fotelban, láttam, akaratlanul is összehúzza magát, mire kibukott belőlem, hogy ez igaz? Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a nagy szemeivel, és ezután megvillant a szemében az a dac, amit annyira jól ismertem, az, hogy ő mindent meg akar próbálni, meg hogy örökké akar élni, meg halálos beteg akar lenni és meggyógyulni meg ezek a hülyeségek. Gondolkodás nélkül ütöttem. Pofonnak indult, de aztán az ujjaim begörbültek, és valami tompa csattanás lett belőle, ami az állán érte. Meglepte, a feje kilendült, neki a fotel oldalának, de aztán gyorsan kapcsolt, felugrott, és hátrált. Valaki rám szólt a többiek közül, másvalaki odarohant hozzám, lefogta kezem, mert az már ismét lendült, és Emma kihasználta ezt a helyzetet, elfutott mellettem, ki, a bejárati ajtón, és eltűnt az éjszakában.”

„Ezt mondta? Hm. Az egész család ilyen. Hazudnak, hogy mentsék a bőrüket. Amikor megismerkedtem az apjával, egy érzékeny özvegyet láttam benne, aki támogatásra szorul. De hamarosan előjöttek az igazi énjei, az akaratos gyerek, a titkokat rejtő kamasz, a sértődött felnőtt, a dühös öregember. Mindez ott volt benne, és egymásba fonódva erősítette egymást, és én végig tudtam, hogy iszonyatos energiákkal fojtja el a múltat magában, de akkor még azt hittem, azért, mert annyira szerette a feleségét. Hát nem. A valóság az, hogy végig hazudott nekem, és már sosem fogom megtudni az igazságot. Tekintve, hogy holnaptól minden kapcsolatot megszakítok vele. Csak sejtem, hogy mi történt a feleségével. Részt vettem a keresésében, akkor még persze nem ismertem őt, de minket, erdészeti dolgozókat is mozgósítottak. Emlékszem, az eltűnés reggelén volt, pirkadat után. A társammal, a kirendeltségvezetővel, aki nem sokkal később meghalt egy karambolban, lementünk a ház mögötti erdő végében, ahol egy keskeny hasék volt, a végét sziklafal zárja le. A puha, ázott talajon rossz minőségű nyomokat vettünk észre. Akár emberi talp lenyomatai is lehettek, én nem értek hozzá, de a társam, aki vadászott, bizonytalan volt, és hajlott rá, valaki járt erre. A nyomok a sziklafalnál végződtek. Mintha a sziklafal nyelte volna el a tulajdonosukat. Felnéztem a fal tetejére, jó, négy méter magasban lehetet. Talán felmászott, vélekedett a társam, és nyögve megindult, oldalt került, majd fentről lekiabált, hogy nem folytatódik a nyom. Alapvetően nem voltunk biztosak benne, hogy a feleség nyomait láttuk, de amikor visszatértünk a házhoz, ahol a keresési központ volt, jelentettük a dolgot. Megnézették a kutyákkal a helyet, ám azok nem jeleztek. De ma már szinte biztos vagyok benne, hogy a nő odáig eljutott. Addig a hasadékig. Azokig a sziklákig. Később, miután összejöttünk, elmondtam neki. Meg is mutattam a helyet. Azt gondolom, sokszor visszament oda, egyszer, mikor már együtt voltunk, és épp megérkeztem a házhoz, láttam, hogy abból az irányból bukkan ki az erdőből. Bizonyára izgatta a fantáziáját a hely. És ma este eszébe jutott. Várjon csak, egy pillanat türelmet, mintha lenne ott valami…”

„A sötétségre ébredek. A holdfényre ébredek. A hidegre ébredek. A jelenlétedre ébredek. Olyan, mintha magas lázam lenne, a világ homályossá vált, burok vesz körül, egy vastag prizma. Látom, valami szűk, nedves helyen vagyok, érzem a kövek mohás leheletét, az avarszagot. A földön fekszem, kezem, lábam merev. Ott állsz előttem, a hold gyenge fényében nem ismerném meg a csak fotókon látott arcod, de a lágy, fehér derengés a bőrödből jön, szinte ragyogsz tőle. Első gondolatom a rémület. El innen. Érzem, a félelemtől lassan visszatér az erő a tagjaimba, kúszni kezdek a könyökömmel segítve magam, de hátam hideg sziklafalba ütközik. Gyengéden elmosolyodsz, mulatsz a tehetetlenségemen. És ekkor kibukik belőlem az, amit annyiszor elterveztem már, hogy igen, az ital miatt volt, az unalom miatt volt és a magány miatt, amit a fiad mellett éreztem, aki valamiképpen üres, és ez az üreség volt mindennek az oka, mert aznap éjjel, mikor lementem a konyhába vizet inni, és ott találatam a férjed, a fiad apját, aki konyakozott, és a behízelgő mosolyával, a kedves és halk suttogásával, a tapasztalt kezével, ami hozzám nyúlt, először tétován és részegen, aztán mind izgatottabban, izgatottan, mert én hagytam, aztán pedig már ott voltunka pultnak dőlve, és elragadott magával az az akarat, az erő ami szinte áradt belőle, és ami kitöltötte az ürességet, és amitől belém hasított, milyen jó, hogy ad belőle nekem, milyen bőkezű és nagylelkű, és egyáltalán nem érdekelt a bűn és bűntudat, egészen addig, míg meg nem hallottuk a zajt. Ott álltál a lépcső alján, haloványan láttunk csak, fehéren ragyogtál, a fény oldalról jött egy kis a falilámpából, pont annyira, hogy kettőnk összefonódott alakját is bevilágítsa. Mielőtt szétválhattunk volna, megindultál, át a nappalin, majd feltépted az ajtót, amit akkor még nem zártunk kulcsra, és kirohantál az éjszakába. Felnézek most rád, és kimondom azt, annyi év után, amit akkor kellett volna: sajnálom. Mire te odasuhansz hozzám, leguggolsz, és végigsimítod riadt arcom, majd ellépsz mellettem, be a sziklafalba. Percekbe telik, míg összeszedem magam, felállok, és kivánszorgom a hasadékból. A távolban, a fák közt a ház sárga ragyogása. A hátam mögött a pirkadat rózsás színei. Átvágok az erdőn, majd a szépen nyírt mezőn, míg oda nem érek az ajtóhoz. De inkább valamiért az ablakot választom. Az utódod ül a díványon, egy ismeretlen férfivel beszélget. Innen, kívülről, a fura, rózsás, vöröses fényben olyan idegenek és távoliak, mint egy modern festmény szereplői. A fény erősödik. Hátranézek, ekkor veszem csak észre az autókat az udvarban. Rendőrségi jármű. Egy mentőautó. Ahogy visszafordulok, a nő, a helyed bitorlója már ott áll velem szemben. Pont engem néz. De nem lát. A nap első fénycsíkja az arcába süt, égeti hátam. Megértem, ideje mennem, vissza kell térnem a hasadékba. A helyedre.”

„…valószínűleg csak káprázott a szemem. Hosszú volt az éjszaka. De a napfelkelte mindenért kárpótol. Hol tartottam? A hazugságnál. Nem igaz, amit állítanak. A lány nem tudott kiszaladni az ajtón. Az ajtó zárva volt. Megpróbálta kinyitni, de a barátja, aki ekkora az italtól és az az apja vallomásától kellően felhergelt magát, utána ment, és ismét megütötte, vagy ellökte. A lényeg, hogy a lány elesett, pont a kis telefonasztalkára. Meg is nézheti a szélét, megrepedt a fejétől. Mind hallottuk a reccsenést. Sokáig nem mozdult senki, aztán a fiú apja, akit már csak így hívok, mert nem vagyok hajlandó kiejteni a nevét, feltápászkodott, és odabotorkált hozzá. Megnézte az ütőerét, meghallgatta a szívét, majd azt mondta, valószínűleg eltört a nyaka. Ekkor tört ki a hangzavar. Hogy hívni kell a mentőket. Hogy hívni kell a rendőrséget. Én pedig közben néztem őt, és tudtam, mi jön, mert ismertem már, kivárt, ahogy szokta, majd amikor mindenki elmondta a magáét, szép csöndesen előadta a saját verzióját. Hogy a lány a bűntudat miatt kirohant az erdőbe, és nem jött vissza, és keresni kezdtük. És hogy van egy sziklafal, a fenyves végében, ami négy méter magas, és a sötétben, ha valaki nem figyel, könnyen bele lehet sétálni ebbe a mélységbe. Mert egyébként hogy lehetne megmagyarázni, hogy valaki a nyakát szegi, tette fel kérdést, és erre egyikünk se tudott válaszolni. Petra barátnője ugyan mondani akart valamit, hogy nem tehetjük ezt vele, ám Petra beléfojtott a szót, megérdemelte, sziszegte, mire a lány elhallgatatott, és aztán mi, nők csak néztük, ahogy a két férfi megfogja és kiviszi a testet az éjszakába. Pár méter után kiabáltak, hogy kellene valaki, aki világít, mert az erdő sötét, és kis tétovázás után Petra ment utánuk, kezében a lámpával. Mégiscsak ő a családtag. Ez az igazság, bár a többiek mást fognak mondani, de nem érdekel, én ebben már nem veszek részt. Talán Petra barátnője, Mariann igazolja majd a verziómat, talán nem. A lényeg, hogy kivitték annak a szegény nőnek a testét a sötét rengetegbe, és otthagyták.”

vége

Az első rész folytatása.

A képen a "favágató" tőkénk (nem tudom miért, mi így mondjuk), fejsze (mely örökség), a háttérben néhai nagyanyám ötven évnél idősebb szakajtója. Gyönyörűen öregedő és elkopó dolgok északról.

Egy nő a sötét rengetegben

2. Leszáll az éj

A lány a vendégszobában állt, a nagy széles ággyal szemközt, és az ágy fölé akasztott képet tanulmányozta. Sokszor látta már, és mindig más érzést keltett benne. A képet a fiú apja készítette, aki – míg vissza nem vonult ide, az északi vadonba – híres, és a gazdag, kevésbé művelt polgárok körében kedvelt festő volt. A lány sokszor gondolt arra, hogy azért vitték irreálisan drágán a festményeit, mert azok érthetőek voltak, egy történetet vagy egy gondolatot mondtak el, és a nézőt állásfoglalásra késztették. Ahogy például a Voyeur című kép is, melynek másolata ott volt előtte. A kép egy országúti balesetet ábrázolt, megfejthetetlen perspektívából. Rommá tört autó volt a háttérben, a motorháztetőn kifacsarodott tagokkal egy nő feküdt, karja beleakadt a kitört szélvédőbe. A nő szoknyája felcsúszott, feltárva véres bugyiját. Nem lehetett tudni, hogy a vér a baleset következtében avagy havi menstruáció miatt van a szöveten. A kép előterében a másik sávban elhaladó autókat lehetett látni, az egyikben a sofőr egy nagy, ormótlan kamerával rögzítette a baleset látványát, miközben jobbja a mellette ülő és öle fölé hajló nő fején volt. Az orális aktus női tagja ugyanolyan ruhát viselt, mint a szerencsétlenség áldozata.

− Hát itt vagy – a hangra a lány összerezzent, majd hagyta, hogy a másik átkarolja, felnyúlt, végigsimított a fiú nyakán, halántékén: − Apám kiment fáért – súgta az csendesen. – A többiek teljesen ki vannak akadva.

− Anna se tudott erről? – kérdezte a lány, és megfordult.

− Nem – csóválta a fejét a fiú. – De úgy látom, az egész dolog anyámmal, az egész esemény nagyon is zavarja.

− És te mit gondolsz? – a lány leült az ágyra, mire a fiú is leereszkedett mellé, majd hátradőlt, és a plafont bámulva mondta: − Szeretném azt hinni, hogy apám túl sokat iszik, túl magányos és túl elkeseredett.

− Mi van, ha mindez igaz? – vetette fel csöndesen a lány, mire a másik sokáig nem szólt, majd felkönyökölt, és az íves hátat nézte, melyen mint fátyol terült szét a kifésült, jó illatú, szőke haj. – Anyám mindig is gyenge volt – válaszolt a fiú komoran. – A természetes ideggyengeségén nem sokat javított, hogy apám egész életében csalta. Néha egészen kínos és elképesztő módon – felállt, és az ablakhoz ment, kinézett: − Amikor kiköltöztek ide…a világ végére, a magány nem tett jót neki. Én láttam rajta, hogy fél, láttam, hogy az emlékek gyötrik, az egész elrontott élete ott volt néha a szemében.

− Nem tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet – suttogta a lány.

A fiú ránézett, zavartan, mert kizökkent a gondolatmenetből, de aztán így folytatta: − Honnan is tudhattad volna? A lényeg, hogy szerintem bekattant, elege lett, feladta, torkig lett és ezért csinálta, amit csinált.

Elhallgatott, majd elfordult az erdő látványától: − Minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálták a kutatócsapatok ennek az erdőnek. Meg kellett volna találnunk őt. Élve vagy halva.

− Élve vagy halva – ismételte szinte suttogva a lány, és akkor a rosszérzés, mely ott szunnyadt benne, mióta a fiú apja befejezte monológját, a felszínre tört, utat követelt magának, hogy kimondja: − Menjünk el innen, kérlek – felállt, és a fiúhoz ment. Az zavartan, elkeseredetten nézett rá, olyan volt, mint egy gyermek, aki nem találja a szüleit a bevásárlóközpontban.

− Kérlek – ismételte a lány, mire a másik csak a megrázta fejét: − Apámnak szüksége van rám. Láttad, hallottad…de te menj, ha gondolod, senki nem fog megsértődni mindezek után…

A lány nem szólt, csak elhátrált tőle, a küszöbről még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd a fiú hátára, mert ő ismét az erdőt bámulta az ablakon keresztül, végül kiment a szobából, a mosdó felé indult, de a másik vendégszoba belsejéből valaki rápiszegett. Petra élettársa volt, a nyitott ablakban, a széles, fa ablakpárkányon ült, kezében cigarettával, a füstöt kifelé fújta: − Szia – mondta, és látszott rajta, akar valamit még mondani, de inkább elnyelte a füsttel együtt.

− Helló – válaszolt a lány, majd tétován belépett a szobába. Az ágyon két bőrönd volt, a lány meg mert volna esküdni, hogy a rózsaszín Petráé, az acélszürke viszont a barátnőjéé, akit − hogy is hívnak −, igen, Mariann.

− Figyelj, kérdezhetek tőled valamit erről az egészről? – mondta neki a magas nő, majd vékony szálú, szürkésbarna hajába túrt, és kihamuzott a párkányon túlra. – Petra nem nagyon beszél róla. És te régebb óta köztük vagy…

A lány leült az ágy sarkára, és várakozóan nézett rá. – Mire vagy kíváncsi?

− Itt voltál aznap este, ugye? – kérdezte a másik, és nem kellett kimondania, mire gondol, a lány tudta, melyik estéről van szól.

− Itt voltunk. Négyen voltunk – válaszolt a lány, és a szőnyeg mintázatát bámulta, mintha abba lenne kódolva a válasz. – De nem nagyon tudom, hogy mi történt. Olyan volt, mint bármelyik másik éjszaka – folytatta, majd elhallgatott. – Talán egy kissé sokat ittunk. Ebből a rossz pálinkából – elfintorodott az emlékre. – Én...

− Semmi különös nem történt? – értetlenkedett Mariann, majd mélyet szívott a cigarettából, aztán íves, gyakorlott mozdulattal kipöckölte a levegőbe. – Nem hallottál veszekedést vagy kiabálást, nem volt köztük feszültség?

A lány megrázta fejét: − Nagyon sokszor visszagondoltam már arra az estére. Ettünk és ittunk. Szarvast. Sok borral. Aztán volt valami a tévében. Én elmosogattam. A férfiak bent pálinkáztak a tévé előtt, később csatlakoztam, de hamar megártott. Ő berakott egy mosást lent a pincében. Aztán nekem megfájdult a fejem, felmentem a szobánkba, és kicsit ledőltem – itt megállt, mert jött az a rész, ami a leginkább érdekes volt, erre mindig mindenki nagyon figyelt: − Éjfél felé felébredtem, a fejfájásra és a szomjúságra. Lementem a konyhába, vizet ittam, sok vizet, és kerestem gyógyszert – ki szünetet tartott, és a másik lélegzet visszafojtva várta, merre kanyarodik a történet: − A házban csönd volt. Szinte hallottam az alvók szuszogását. Odakinn is csönd volt. Mintha az egész világ aludt volna – folytatta a lány elrévedve, majd hirtelen és gyakorlatiasan így zárta le: − Aztán visszamentem aludni.

− Szóval nem láttál vagy nem hallottál semmit? – kérdezte a nő, mire a lány megvonta vállát: − Átaludtam az éjszaka hátralévő részét. Arra ébredtem, hogy a két férfi veszekszik. Akkor már körbejárták a környéket, és nagyon idegesek voltak. Kint fagy volt az éjjel. Emlékszem, deresek voltak az ágak. És azt is tudtuk, hogy egy szál hálóingben ment ki a házból, nem vitt magával semmit, minden ruhája ott volt a szekrényben.

− Nem élhette túl az éjszakát – szögezte le a másik, mire a lány keserűen elfintorodott: − Nem is kellett túlélnie.

− Ezt hogy érted? – kérdezte Mariann meglepődve.

A lány mélyet sóhajtott, majd kihúzta magát, a másik szemébe nézett, úgy mondta: − Szerintem a világ másik felén van. Dél-Amerikában. Balin. Kuala-Lumpurban. Megszervezte az eltűnését. Valaki felvette az úton, elvitte őt az első repülőtérig, onnan pedig huss. Szerintem volt valamennyi pénze eldugva, amennyivel elindulhatott, és most takarít vagy tányért mos vagy ilyesmi egy tök idegen és távoli helyen. És elégedett.

− De miért tett volna ilyet anyám? – csattan fel mögötte Petra hangja.

A lány összerezzent a hangra. Nem fordult meg, tudta, Petra ott áll az ajtóban, és az ő hátát bámulja: − Talán mert bosszút akar állni az apádon, aki tönkretette az életét.

Kis ideig hallgattak, majd a lány felállt, és kiment, az ajtóban épp hogy elférte Petra mellett, aki az arcába bámult, merev, kifejezéstelen ábrázattal, csak a szemében csillogtak könnyek.

A lány lement a konyhába, ahol Anna szorgoskodott. Kintről néha csattanás szűrődött be hozzájuk, éles hang, a lány kérdezés nélkül tudta, a fiú apja fát hasogat, de ahogy kinézett a konyhai hátsó ablakon, láthatta is a férfit, ahogy ingre vetkőzve lendíti a baltát. Sötétedett, de az ablakon kiáramló fény csóvája még pont elérte a jelenetet.

− Jól tartja magát – mondta elismerően a mártást kavargató nőnek. Anna követte tekintetét, majd biccentett: − Nagyon aktív. Nagyon tudatos. Néha szinte ijesztő, hogy ennyire figyel magára és a környezetére.

− Említette korábban neked ezeket a…látomásokat? – kérdezte a lány csöndesen, majd töltött magának egy vizespohárba a megkezdett üveg vörösborból. Anna egy kiskanállal vett a mártásból, megfújta, és óvatosan megkóstolta: − Nem, soha – válaszolt, aztán a pultra támaszkodva bámulta a férfit: − Igazság szerint egyáltalán nem beszél róla. Se arról az éjszakáról, se az előzményekről, se arról, hogy mit érez most mindezek kapcsán. Semmiről. Bezárta magában ezt az egészet. Azt mondta, még az elején, hogy én az újrakezdéshez kellek, ahhoz, hogy jobb ember legyen – most szembefordult a lánnyal, így folytatta: − Őszintén szólva nem igazán örülök ennek a szerepnek. Úgy érzem, mintha valami nagy dolog utáni utójáték lennék egy nagy szerelem utáni parázslás az élet alkonyán. Hát, én nem így képzelem az élet értelmét, ugye megérted?  − volt valami kettőség a hangjában, rezignáltág és bizalmas, bajtársi rezgés, amitől a lány zavarba jött, gyorsan lehajtotta a bort. – Valóban. Nem jó másodhegedűsnek lenni – jelentette ki, aztán elmosta a poharat. – Spagetti lesz? – kérdezte, mert látta a tésztacsomagot a pulton, és a nagy lábosban zubogott a víz. – Megterítek – mondta, és sietve kiszedte a tányérokat a szekrényből.

Az ebédlőasztal a nappali sarkában volt, vastag láncon ódon réz lámpa nyúlt fölé, ennek fényében az arcuk viaszszerű és élettelen volt vacsora közben.

A fiú apja vitte a szót, kedvenc festőiről beszélt, leginkább Edvard Hopperről, aki a festészetelmélet szerinte tökéletesen kifejezte a kapitalizmusban elidegenedett ember magányát, úgy hangzott, mintha tankönyvi szöveget mondana fel, de itt az apa továbbvitte a gondolatot, és felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek az alakok a hooperi univerzumban igazából nem magányosak, hanem boldogak, mert a lét legnagyobb megrontója a tömeg, a tömegember, a nyüzsgés, a város masszája. Hooper a képein az ebből a tömeglétből kiszakadt lényt mutatja be, aki talál magának egy üres teret, amiben végre önmaga lehet, ebből a szempontból tehát tökéletes félreértés azt mondani, hogy ezek szomorú, a kozmikus magányt ábrázoló alkotások, nem, ezek egzisztencialista, a különálló egyén szabadságát bemutató festmények.

− Bocsássatok meg, hogy ilyen bőbeszédű vagyok, de a bor és a kedvenc festőm együtt ezt váltja ki – mosolygott rájuk az aszaltfőről a férfi, ők pedig visszamosolyogtak rá, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Vacsora után Anna és a lány elmosogatott, a többiek pedig letelepedtek a nappali kanapéjára és a fotelbe. Anna fél füllel figyelte, hogy a társalgás akadozik, a fiú apja is egyre szótlanabbá vált, kilenc vagy tíz felé járhatott az idő, és a konyhaablakon túl vaskos, tömör feketeséggé vált a világ.

− Hozzatok pálinkát – szólt hátra nekik a fiú apja, mire Anna elfintorodott, de engedelmesen a nagy palackért nyúlt. – Mindenkinek. Hosszú lesz az éj.

A két nő tálcán egyensúlyozta be a megtöltött apró pohárkákat. A társaság egyik tagja sem ellenkezett, szótlanul elvették az adagjukat, Petra azonnal fel is hajtotta, a barátnője csak szagolgatta, a fiú a fotel karfájára tette, a lány lekuporodott a fiú mellé, Anna pedig koccintott a fiú apjával, és egymás szemébe nézve ittak. – Kimegyek fáért. Addig meséld el nekik, hogy miért építkeztünk rossz helyre – nézett Annára, aki zavartan elmosolyodott: − Biztos, hogy kell most ez?

A férfi bólintott, és komolyan bámult a nő arcába, szemben állt vele, kényelmetlenül közel a másikhoz: − Igen. Szerintem lényeges – mondta halkan de szigorúan, majd nehézkes, kissé rogyadozó léptekkel elindult a hátsó ajtó felé.

Anna segélykérőn körbenézett, de a többiek várakozóan bámultak rá, ezért végül lerogyott az üresen maradt fotelbe, és mélyen sóhajtott: − Tudjátok az erdészetnél dolgoztam, ismerem a környéket és a lakóit, mint a tenyeremet. Nem sűrűn lakott vidék ez, régebben főképp pásztorcsaládok éltek itt, és a hegyvidéken legeltettek mindenfelé. Annak idején, jó húsz éve csináltunk egy gyűjtést, ki is adta az erdészet magánkiadásban. A helyi folklórt szedtük össze, lejegyeztük a még élő öreg pásztorok szövegeit. Mesék, énekek, regölések, ilyesmi. Na abban szerepel ez a fennsík – karjával körbe mutatott, nagy ívet írt el, mellyel befogta a házat, a mezőt és az környező erdőt is −, amelyet az öregek csak Tornácosnak hívtak.

− Minek? – értetlenkedett Petra barátnője.

− Tornácosnak – bólintott az asszony komoran, majd lehajtotta a maradék pálinkát és megborzongott: − A régi pásztorok nem szerettek erre járni, itt éjszakázni meg egyenesen istenkísértésnek tűnt a szemükben. Állítólag mindenféle dolgot láttak a környéken.

Elhallgatott, ezért Petra barátnője türelmetlenül rákérdezett: − Milyen dolgokat?

A nő kényszeredetten elfintorodott: − Lángoló alakokat, fehér arcú kísérteteket. Máskor gyereksírást hallottak az éjben, szóval az összes klasszikus babonás népi hiedelem ide összpontosult, ezért aztán kitalálták, hogy ez itt a pokol tornáca, a Purgatórium, ahol a kárhozott lelkek várakoznak, míg letelik a büntetésük, és bekerülnek a Mennybe. Innen ered a név, Tornácos.

− Egész pontosan mit jelent az, hogy „itt”? – kérdezte nyugtalanul Petra, mire az asszony kedvetlenül bólogatott: − Az országúttól a fenti sziklás részig terjedő szakasz, melyet északról a patak határol, lent, délen meg a szövetkezet kaszálói. Vagyis nagyjából az apátok telke, meg a környező erdő.

Csönd állt be, kényelmetlen, ragadós hallgatás. A fiú törte meg legelőbb: − És ezt biztos, hogy most kellett előadni? – kérdezte ingerülten, majd felállt, közben kissé megrúgta a lány combját, de ne törődött vele, a konyhapulthoz ment, és töltött magának az üvegből, megitta, majd szembefordult a társasággal: − Miért beszélünk ilyenekről? Nem elég az apám őrültsége?

− Ő kért meg rá…− szabadkozott az asszony, miközben ujjaival a fotel karfáját babrált egy sérülését. – Ha engem kérdezel, én persze nem hiszek ebben, ahogy abban se, amit…

− Nem érdekel a véleményed – szögezte le ridegen a fiú. – Ahogy egyikőtök véleménye se – a lányon állapodott meg a tekintete: − Igazad volt. Le kellett volna lépnünk. Sőt…

Nem fejezhette be, mert hirtelen kopogtak a bejárati ajtón, erősen, háromszor. 

folyt. köv.

Ha valaki kivonatolná a több mint 250 itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), sajos nem találom, de azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

Egy nő a sötét rengetegben

1. rész: Utazás és megérkezés

 − Hogy mit szeretnék csinálni? Valami észbontót. Olyat, ami örökre szól, nem gabalyodik bele a hétköznapok csip-csup eseményeibe – mondta neki a lány, miközben ujjával az autó ablakára maszatolt különféle ábrákat.  – Szeretnék örökké élni. Szeretnék súlyos beteg lenni, és felgyógyulni, hogy új szemmel lássam a világot magam körül. Szeretnék megsüketülni, és leolvasni az emberek arcáról mindent, azelőtt, hogy megszólalnának. Szeretném, ha a világ odakinn tele lenne rejtéllyel, titokkal és varázslattal, és nem lenne annyira unalmas, mint a hétfő reggeli nyakkendőd színe.

− A nyakkendőm nem unalmas. Konzervatív – jegyezte meg a fiú. –Tudod, hogy hívjuk, a pénzügyi szférában az ilyen álmodozókat, mint te?

− Nem, de gondolom, elmondod – válaszolt színlelt ellenségességgel a lány.

− Álmodozóknak – a fiú elmosolyodott saját poénján, majd a lány combjára tette a kezét. Az út egyenes volt, erdő faoszlopai köt húzódott a szemközti domb tetejéig. – De emiatt érzem azt, hogy minket minden egymásnak teremtettek. Az én józan unalmasságom kitűnően kiegészíti a te…nem is tudom milyen világlátásodat.

− A barátaim óva intettek tőled a kapcsolatunk elején – vallotta be a lány szomorúan. – Azt mondták, nem lesz jó vége, nem fogom sokáig bírni veled.

− Te nem bírod velem sokáig? – kérdezte a fiú, és most már nevetett is. – Akkor mit mondjak én?

Az a fajta évődés volt ez, ami a pároknál a harmadik év körül jön elő, amikor már van közös múlt, amire lehet hivatkozni – ám előtérbe kerülnek a különbözőségek is, és ezek mind jobban foglalkoztatják mindkettejüket, olyannyira, hogy dűlőre kell jutniuk, vagy elviselik a kényelmetlenséget, s maradnak, vagy leválasztják magukat a másikról.

A lány most lenézett a fiú kezére a combján. Egy őskori, partra vetett lényre emlékeztette, egy óceánmélyi szörnyetegre, mely tele van homályos és érthetetlen vággyal.

– Tulajdonképpen mit szeretsz te bennem? – kérdezte kíváncsian és könnyedén, noha a mondat végén mintha megremegett volna a hangja.

A másik elvonta figyelmét az útról, a lányra nézett, oldalra, végigpillantott farmeres, bakancsos, fehér, vastag pulóveres alakján, mézszőke haján, kerek, de még csinos arcán, és pisze orrán, hogy tekintete végül azokba a nagy, szürkéskék szemekben állapodjon meg. – Majdnem mindent – vallotta be nagyon is komolyan, mire a lány biccentett, és ki is mondta: − De nem mindent.

− Olyan nem létezik – csóválta meg a fejét a fiú. − Mégpedig azért, mert van a lényünknek egy rejtett része, egy rejtett dimenziója, amelyet másoknak sosem mutatunk meg. Ez a rész gondol vagy csinál dolgokat, olyanokat, amikre mi magunk sem vagyunk büszkék, elhatároljuk tőle magukat, hogy nem, nem én voltam, itt valami tévedés van – kis szünetet tartott, hagyta, hogy a másik eméssze. – Tudom, hogy neked is van egy ilyen …részed. Amit nem szeretnék látni. És amit nem is szeretek, mert emiatt soha nem leszel száz százalékban az enyém, emiatt örökké gyanakodni fogok és kétségeim lesznek, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor összekötöttük az életünket…

− Közös albérletben élünk – csattant fel a lány. –Még csak meg se kérted a kezem. Milyen összekötésről beszélsz?

A fiú figyelmeztetően felemelte ujját: − A közös albérlet már nagy előrelépés az én esetemben.

− Ó, Mr. Nőcsábász –gúnyolódott a lány. – Legyek hálás, hogy moshatom a szennyesed?

Így évődtek hát az úton, át az erdőn, hol nem szórtak maguk után kenyérdarabokat, csak némi szén-monoxidot, szénhidrogént, nitrogénoxidokat, kormot, cinket nikkelt és benzolt. Miközben az erdő fái mint regiment katonái sorjáztak mellettük, nem volt olyan érzésük, mintha valami vagy valaki figyelné őket, nem láttak felbukkanni fehér alakot a faközök félhomályában, nem vágott át előttük azonosítatlan test az úton, semmi ilyesmi nem történt, egy kellemes, nyugodt őszi délután volt, valahol az ország északi részén, olyan területen, melyet a fővárosi, tehetős emberek csak nem olyan régen fedeztek fel maguknak. Lerobbant erdészházakat, tanyákat, gazdasági épületeket vettek meg, kipofozták, majd nyugdíjas korukra felköltöztek a nem túl meredek dombok vagy inkább hegyek közé, fával fűtöttek, a hullott szilvából rossz minőségű pálinkát főztek, és vastag szivarjaikkal elrontották a mohaillatú levegőt, miközben a norvég fenyővel borított teraszukon az alkonyatot bámulták, kezükbe egy vanília aromájú whiskyvel.

A legnagyobb előnye ennek az exodusnak a teljes magány és elszigeteltség volt, ezért jobbára olyanok települtek ide, akiknek elege lett az emberekből, ebből az izgága, rosszindulatú, kiszámíthatatlan masszából, mely akkorra már elborította a bolygót. Középvezetők, értékesítők, privát bankárok, projektesek – olyanok éltek itt, akik egész életükben másoktól függtek és másoknak parancsoltak, és most végre megtapasztalhatták, milyen mindent önerőből elvégezni. A fiú apja például imádta a favágást, és bár már a hatvanöt éves volt, még mindig azzal kezdte a reggeleket, hogy felhasogatta azt a mennyiségű rönköt, ami estére majd elég lesz a nappali nagy, öblös kandallójába, aminek a parazsa majd kitart a hajnal szürkeségéig, addig az óráig, amely oly vészjósló volt e család életében.

Ahogy a lányon végigfutott mindez, akaratlanul is felnyúlt, és megsimogatta a fiú arcát. Keskeny, borostás ábrázat volt, tele aggodalommal és komorsággal, a maga módján férfias, de ha elmosolyodott, akkor valami gyermeki báj ömlött el rajta, és a lány olyannak látta olyankor, mintha egy búzamezőre vetülne a felhők mögül a nap fénypászmája. A lány már az első randin imádta ezeket a pillanatokat, és amikor később Svájcban látta a Non numero horas nisis serenas kifejezést egy napórán, akkor tudta, hogy a fiúval elélt közös élete ennek a jegyében fog eltelni, a komorságot felváltó öröm perceinek fog élni, még akkor is, ha esetleg egy külső szemlélő számára ez kevés lehet életprogramnak.

− Azóta nem is voltunk itt. Fél éve. A temetés óta – jutott eszébe a tény, és azonnal meg is bánta, hogy kimondta, mert a napfény eltűnt a másik arcáról, és a keserű értetlenség jegyei vették át helyét.

− Az nem volt temetés – csóválta meg a fejét a fiú. – Egy üres koporsót földeltek el.

− Apádnak szüksége volt rá – magyarázta a lány, hangján érződött, ezt az érvet már sokadszor mondja el.

− Még eltűntként van nyilvántartva – ellenezte a fiú dacosan. – Amíg nem kerül elő a teste, addig eltűnt.

− A törvény szerint igen – ismerte be a lány. Persze a valóságban mind elsiratták, és részben el is felejtették. A két gyerek, a fiú és a nővére visszatért a saját életéhez a fővárosba, apjuk pedig ott maradt egyedül a nagy faházban az emlékeivel és fahasábokkal.

− Itt lesz ő is? – kérdezte hirtelen a lány.

− Anna? Azt hiszem igen – a fiú színtelen hangon beszélt, még nem tudta, mit gondoljon apja új kapcsolatáról. Kétszer találkoztak a fővárosban a nővel, vacsorázni voltak, egyszer hármasban, majd a lánnyal négyesben. Anna egy megnyerő, kedves, ezüstszürke hajú nő volt, aki kellően határozottan rendelt bort, és mindent tudott az északi országrész élővilágáról. Az erdészetnél volt mérnök, és már csak pár éve volt a nyugdíjig. Nem messze lakott a fiú apjától, akivel a falusi kisboltban akadtak össze, két évvel az után, hogy.

Nem beszéltek arról, mi történt a fiú anyjával. A lány ösztönösen kerülte a témát, a másik pedig épp eleget rágódott ahhoz magában, hogy már ne kellejen kimondania. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott a fejükben a szörnyű esemény, mely olyannyira megváltoztatta a család életét, a családét, melynek immár a lány is tagja volt.

– Azért furcsa, és nem vall apámra ez a fajta…otrombaság, hogy pont ma hív vendégségbe minket – jegyzete meg a fiú bosszúsan és némiképp szomorúan. Egyenesen előre bámult az eléjük száguldó útra, olyan tekintettel, mint aki azt várja, mikor veti a szélvédőre magát egy csupa agancs szarvas.

– Igen – hagyta helyben a lány, és nem folytatta, mert ezt már megvitatták párszor az elmúlt hetekben, miután megkapták a hívást, melyben a fiú apja ellentmondást nem tűrően maghoz rendelte őket. – Talán így akar emlékezni. Velünk – mondta még bizonytalanul, mire a fiú nem válaszolt, csak fogta a kormányt, szinte kapaszkodott belé, aztán jó fél óra múlva, mikor lassított, és lehajtottak a földútra, mely a tisztáshoz visz, ahol a rönkház van, végül megtörte a csendet: – Mindig is ilyen furcsa volt. Vannak olyan dolgai, amiket nem tudtam hova tenni – a lányra pillantott, habozott, de aztán folytatta: – Például biztos vagyok benne, hogy csalta anyát, korábban, amikor még a városban éltek.

– Apád egy nagyon jóképű férfi – jegyezte mega lány tűnődve, majd sietve hozzátette: – Volt – kinyúlt, és megcirógatta a fiú nyakát: – Jó géneket örököltél.

A másik nem reagált, óvatosan kerülgette a gödröket, és a lehullott gallyakat. A napokban nagy vihar lehetett, a kátyúk mélyén még víz csillogott, némelyeket a korai fagy hártyája homályosította. – Megcsináltathatná ezt az utat – morogta. – Nem értem, hogy lehet így élni. Egyáltalán, miért maradt itt, mindezek után?

A lány ösztönösen kimondta, amit mindketten tudtak: – Mert visszavárj az anyukádat.

– Igen, de…

Benne akadt a szó, mert kitágult előttük a tér, az erdő kört formázott, és a kör közepén ott tornyosult, akár a boszorkány mesebeli tanyája a rönkház, durván, rusztikusan, sötéten, mert a magas fák teljesen beárnyékolták, csak az ága között betűző fény csillogott itt-ott az ablakokon, a kéményből gomolygott a füst, és előtte, a kis, keskeny udvaron három autó is parkolt, az apjáé, Annáé és a nővéréé.

– Már itt vannak Petráék – jegyezte meg a lány megkönnyebbülten.

Megálltak negyedikként, majd kikászálódtak, a háromórás úttól elnehezült tagokkal körbefordultak, beszívták az avarillatú levegőt, melybe csípős füst vegyült, és talán a ház oldalában feltornyozott fahasábok nedves szaga is, aztán kinyitották a csomagtartót, és ekkor harsant fel a fiú apjának hangja: – Hát itt vagytok!

A tornácon állt, és úgy nézett ki, ahogy a lány emlékeiben élt, leginkább az öreg Hemingwayre emlékeztetve őt, fehér szakállával napabarnított bőrével, mosolygós szemével. Alacsony, zömök, de izmos férfi volt, akiből áradt az akarat és erő, rövidre nyírt haja katonás külsőt kölcsönzött neki, vagyis nagyjából ellentéte volt a fiúnak, aki mellette egy sápadt és ingerült angol költőnek tűnt, még ha a szemük, és az ajkuk szinte azonos is volt. Lesietett hozzájuk, futó puszit nyomott a lány arcára, aki illedelmesen odatartotta bőrét a borillatú ajkaknak, majd megölelte és hosszan tartotta fiát, aki közben, a válla felett grimaszolt a lány felé.

– Gyertek be, a nővéredék már itt vannak. És Anna is – sürgette őket a férfi, és elvette a lánytól a táskáját.

A házba lépve azonnal a nagy és alkonyi sárgában úszó nappaliban jutottak, melynek közepén, a bőr kanapén és fotelekben ott várakozott a fiú nővére, annak barátnője és Anna. Mögöttük, a hátsó falat eluralva rőt lángokkal lobogott a kandallóban a tűz. Petra zavart arca elárulta nekik, hogy megérkezésük előtt valami kényelmetlen dologról volt szó köztük, Anna pedig zárkózottan, magába fordultan forgatta konyakját poharában, és nagyon lassan állt fel, ölelte meg őket, majd huppant vissza helyére. Petra élettársa, aki építész volt, láthatólag még idegenül mozgott a társaságban. Magas, vékony nő volt, csupa csont és kiszögelés. A lány akaratlanul is elképzelte kettejüket az ágyban, és úgy látta maga előtt, hogy Petráé az alárendelt szerep. Maga Petra a lány anyjára emlékeztetett, széles csípőjű, kissé molett nő volt, arányos, olaszos arccal és hosszú, göndör, barna hajjal. A lány mindig is azt érezte, bizalmatlan, sőt gyanakvó vele szemben, talán féltékeny volt, hogy elvette a kisöccsét, azt, akit szinte második anyaként, rajongásig szeretett. Most gyors, futó ölelkezéssel üdvözölte őt, majd homlokát ráncolva az öccsét zárta karjába, és valamit súgott a fülébe, aztán mind leültek, csak a fiú apja maradt állva, és erőltetett vidámsággal fordult körbe: – Ki mit iszik?

– Van pálinkád? –kérdezte a fiú, mire a férfi bólintott: – Viccelsz? Kitűnő szilvapálinkám van. Magam főzettem.

– Én csak egy pohár vizet kérek – jegyezte meg a lány.

– Biztos? – kérdezte a férfi kacsintva, mire a lány bólintott, és a másik megvonta vállát, majd hátra ment a konyharészbe, melyet egy keskeny pult választott el a fő helyiségtől. A lány felnézett, az emeletre, melyen a nappalival közös légtérbe futó folyosóról két vendégszoba nyílt. A házigazdának és feleségének, pontosabban Annának a hálószobája a konyha mellett helyezkedett el. Arrébb mosdó és egy pincelejárat kapott helyett. Mélyet sóhajtott, és csak fél füllel figyelt a lassan beinduló társalgásra, Anna kérdezte őket az útjukról, majd Petra beszélt arról, hogy szinte lehetetlen egy óra alatt kijutnia fővárosból, aztán visszatért a fiú apja, és hangja felriasztotta őt: –Tessék.

A lány elvette a párás és hideg poharat, mohón ivott, érezte, az odabent lobogó feszültség egy kicsit alábbhagy. Tudta, hogy a férfi most fogja elmondani azt, amire a telefonban célzott – nagyon fontos dolog miatt el kell mennünk a hétvégén apámhoz, suttogta a fiú azon a délutánon, eltakarva a készülék mikrofonját, szerintem el akarja venni Annát. A lány már akkor sem volt biztos abban, hogy ez lesz a bejelentést tárgya.

Most a férfi kiállt a vastag szőnyeg közepére, majd megköszörülte torkát, felemelte pálinkás poharát, és így szólt: – Igyunk édesanyátokra – kérte, és lehajtotta a pohár tartamát, mire mind ittak, a lány a víz maradékát, a fiú a fehér és gonosz italt, Anna konyakot, Petra bort, míg a barátnője ugyancsak pálinkát.

– Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért pont ma, az eltűnésének évfordulóján hívtalak ide titeket. Immár harmadik éve, hogy nincs velünk – bólintott a fiú apja, mire mind mozdulatlanná dermedtek, és a lány úgy érezte, legszívesebben eltakarná kezeivel a fülét. – Tudom, hihetetlennek fog tűnni, amit most mondok, talán azt gondoljátok majd, megőrültem, de kérem, fogadjátok nyitott elmével, kezeljétek úgy, mint egy rejtvényt, egy különös jelenséget, melyet közösen, együttes erővel talán megfejthetünk – kis szünetet tartott, megitta a pohár alján lévő italt, majd sóhajtott egy nagyot, és így folytatta: – Az szeretném, ha ma éjjel velem lennétek. Hogy lássátok ti is.

– Mit, apa? – kérdezte ingerülten a fiú, és kerülte a férfi tekintetét, miközben letette poharát a dohányzóasztalra.

– Őt.

Csönd állt be, ami azt jelentette, hogy meghallották a fák susogását kintről, ami olyan volt, mint egy monoton, kitartott dallam valami távol-keleti hangszeren.

A férfi könyörtelenül, csöndesen folytatta: – Tavalyelőtt ilyenkor egyedül voltam – Annára nézett: – Akkor még nem ismertük egymást – letette a poharát a térde melletti kisasztalra, majd kihúzta magát: – Bevallom, sokat ittam. Az évforduló miatt. Akkor ugye pont egy éve volt, hogy anyátok eltűnt, ahogy most pont két éve már. Itt – a fotelre mutatott, amiben most Anna ült, szemben a tornácra nyíló nagy ablakkal, háttal a kandalló tüzének: – Itt aludtam el, ültömben. Tizenegy körül zajra riadtam. Csak később jutott eszembe, hogy nagyjából ebben az időpontban hagyta el anyátok a házat – nézett a fiára, aki lesütötte a szemét a szőnyegre. − Valaki kopogott az ablakon. Felálltam – az ablakhoz sétált. – Az ablakhoz mentem. Sötét volt odakinn – kinyúlt a kapcsolóért a falon –, ezért felkattintottam a tornácon lévő lámpát.

Benyomta a kapcsolót, mire az alkonyatban némi extra fény kélt odakint, ő pedig megfordult, a fény mögüle jött, ezért ő maga árnyékba borult, csak nagyjából látszódtak vonásai: – Anyátok állt odakinn a tornácon – mondta csöndesen, majd hadarva folytatta: – Természetesen azonnal lekapcsolta a fényt, mert megriadtam, majd rájöttem, hogy milyen hülyeséget csináltam, ezért újra fel – kinyúlt és le- és felkattintotta a kapcsolót, majd leengedte karját, felsóhajtott: – De ő már akkor nem volt ott. Csak egy szempillantásra láthattam, ugyanolyan volt, mint az életben. A hideg ellenére csak a fehér hálóing volt rajta, az, amiben eltűnt. Persze kirohantam, és elemlámpával átkutattam a ház körül mindent, ám nem volt sehol.

Visszajött közéjük, az általuk képzett kör közepébe, majd leroskadt Anna foteljének vastag karfájára: – Egy évvel később megismétlődött. Addigra el is felejtettem. Persze az első pár napban, a jelenés utáni időszakban, esténként ott álltam az ablak előtt, és lestem az erdőt, az udvart, de nem történt semmi. Ám egy évvel később, pont az évfordulón, ismét megjelent. Ezúttal az ajtón kopogott.

– Micsoda? – bukott ki a fiúból, mire mind ránéztek. Az apja kíméletlenül folytatta: – Éjszaka volt, félálomban voltam, odabenn – intett a háta mögé, a hálószoba felé. – A zajra ébredtem. Nem is kopogás volt. Valaki szinte dörömbölt az ajtón.

Felállt, a bejárati ajtóhoz ment. Nyúlt a kilincsért, de nem fogta meg. – Nem nyitottam ki. Eszembe jutott, mi történt egy évvel korábban. Oldalt jöttem – az ajtó melletti ablaktáblához lépett –, és kinéztem, ám a sötétben nem láttam semmit, ezért ismét felkapcsoltam a fényt – kinyúlt, és felkattintotta a kapcsolót. – És ott volt ő, anyátok, az ajtó előtt állt, ugyanúgy, mint egy éve – visszafordult feléjük, és most a lányát nézte, aki a padlót bámulta és a fejét rázta: – Komolyan mondom. Biztos, hogy nem álmodtam – bizonygatta a férfi, majd az ajtóhoz perdült, és szinte feltépte: – Kinyitottam az ajtót – az üres ajtókereten túl a szobában ülők most láthatták az erdő fáit, felettük az ég már lilába fordult: – De ekkorra eltűnt.

Hideg szél söpört be a házba, mire a férfi lassan bezárta az ajtót, majd visszasétált közéjük, és mindannyiójuknak gondosan az arcába nézett: – Azt akarom, hogy a mai éjszakán, a harmadik évfordulón itt legyetek velem, és várjatok. Azt szeretném, ha ti is látnátok őt. Ezért hívtalak titeket ide.

 folyt. köv.   

A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

A munkásosztály felemelkedése a járvány után

− Ó, hogy hiányzik a garnéla proseccóval – sóhajtott fel Király, miközben az alkony vörösében felhúzta a nyársra a gombóccá formált kutyakaját, majd a tűz parazsába tartotta. – Utána egy kis eper friss tejszínhabbal, amit természetesen olasz tejszínből csináltam, amit abban a kisboltban, lehetett kapni, hogy is hívták Emma, rögtön a Mammut mellett…

− Cucciola – vágta rá készségesen az asszony. – Olaszul azt jelenti, édesem.

A pléd szélén ülve ő formázta a golyókat. Mindketten törődöttek voltak az egész napos gyaloglástól, de még mindig sugárzott róluk valami megkopott biztonságérzet, még most is, hogy az autót ott kellett hagyniuk a kihalt benzinkútnál, és nekivágtak a Börzsöny erdeinek, még most is látszott rajtuk, hogy milyen magabiztossá teszi az embert a pénz.

− Egy jó vörösbor az Andokból, a Bortársaságtól – sóhajtott fel az asszony. – Istenem, a számban érzem az ízét.

− Teljes szétverték és kifosztották – csóválta meg a fejét a férje. – Legalábbis azt, amelyik a cukrászdánál volt…

Király serényen forgatta a sülő húsgombócot, majd útitársukra pillantott: − És maga, Kovács, maga mit hiányol ebben a szép új világban leginkább?

A nagydarab, ötvenes férfi ott gubbasztott velük szemben egy kidőlt fa törzsén, és szótlanul kanalazta babkonzervét. Rövidre nyírt haja, lila melegítője és borostás arca élesen elütött az erdő színpompás zöldjétől. Olyan volt, mintha a lakótelepi lakásának nappalijából egy óriás keze – tulajdonképp maga a világvége – kiemelte és iderakta volna őt az erődbe. Tétován megvonta vállát a kérdésre, majd felemelte villáját, és bekapott még egy falatot, aztán teli szájjal válaszolt: − Hogy mi hiányzik? Azt hiszem, a foci. De nem ez a szar magyar foci, hanem a Liga meg a Dortmund meg esetleg a MU. Na az, az foci – bólogatott elégedetten.

A férfi és a nő összenézett, a nő mondani akart valamit, de a férfi intett neki, ne tegye. – Hát igen, mindenkinek a maga ízlése szerint fáj a régi világ elvesztése – jelentette ki aztán harsányan. – Nekem például legalább ennyire hiányzik a tőzsde izgalma, az, hogy már sosem tudom meg, mi lett volna Maffiózók előzménysorozatában, és az, hogy nem tudtuk megvenni az az elbűvöl kis présházat Tokajban.

Valami reccsent a háta mögött, ezért ösztönösen lenyúlt szabad kezével az övébe tűzött Smith and Wesson késhez, de csak a fia közeledett, kezében tartva azt a nevetséges lándzsát. Tizenhat éves volt, és már szinte apja kiköpött másaként lépdelt feléjük: nagy, erős, kisportolt test, markáns áll, dús szemöldök. – Apa, míg szartam, hallottam, hogy vadmalacok röfögnek arra, a bozótos felé. Le kéne vadászni egyet – magyarázta izgatottan, majd letelepedett a tűz mellé, és a lángokhoz közelítette ujjait.

− „Kellene”, nem „kéne”. És megmostad a kezed, drágám? – kérdezte az anyja, de a választ meg se várva, szótlanul Louis Vuitton táskájába kotort, és elővett egy kézfertőtlenítő gélt, és egy villával együtt átnyújtotta.

− Nem jó velük baszakodni – nézett rá Kovács a fiúra. – Az anyjuk ott lesz a közelben, és nagyon mérges tud lenni. Láttam erről egyszer egy filmet a Spektrumon...

− De gondoljátok el, milyen finom lenne a húsa – lelkendezett a fiú, míg a zselét szétdörzsölte kezén. – Nyársra húznánk, aztán befalnánk. Unom már ezt a kutyakaját…− villájával kényszeredetten lehúzta a sistergő gombócot az apja által fel nyújtott nyársról, fújta egy ideig, majd fintorogva beleharapott.

− Örülj neki drágám, hogy egyáltalán ilyen is jut – csitította az anyja. – Van nálam még egy kis flakon spanyol extra szűz olívaolaj, kérsz rá…?

− Kell a francnak az olaj – rázta fejét a kamasz, miközben teli szájjal rágott. – Nekem rendes hús kell.

− Az is lesz – nyugtatta őt Király, majd a békésen falatozó Kovácsra pillantott, és megnyalta kicserepesedett ajkait. – Lesz bizony.

Király a Váci úton hajtott kifelé a városból, amikor megpillantotta az út szélén stoppoló, lila ruhás alakot. Jó húsz méter után megállt. – Te, ez nem a vízvezeték-szerelő?  − kérdezte a felségétől, aki nyugtalanul figyelte a lassan feléjük ballagó férfit. – Tudod, aki múlt ősszel olyan olcsón felpattintott a bidét…

− Szerintem akkor se kellene egy idegent… − kezdte az asszony idegesen, mire a férje megfogta kezét, majd félig felé, félig a hátul ülő fiuk felé fordult: − Ez most durva lesz, de egy kicsit lépjünk át a korlátjainkon. Már mindenhol elfogyott a kaja. A miénk is el fog fogyni – állával a kocsi hátulja felé bökött, ahol az állatkereskedésből zsákmányolt konzervek voltak. – Az egy dolog, hogy felmegyünk abba a házba a hegyekbe. Védett lakóhely: pipa. De kell egy kajaterv is. Egy protein forrás.

− Te meg akarod enni a vízvezeték-szerelőt? – kérdezte döbbenten a fia, mire az apja rápisszegett: − Ne kiabálj! Mindjárt ideér! – majd halkabban folytatta: − Csak gondoljatok rá úgy, mint egy befektetésre. Egyszerű, lassú csávó. Magunkkal visszük. Nem lesz vele gond. És ha nagyon megszorulunk, kéznél lesz…− a másik kettő csak hallgatott, és ezt, szokása szerint, beleegyezésnek vette. Felpillantott, amikor nyílt az ajtó, és szélesen Kovácsra vigyorgott.

− Én akkor is megpróbálom elkapni az egyiket – morogta most mellette a fia. Király a tűzbe bámult, miközben lenyelte az utolsó falatot. Felemelte a lába mellől a vizespalackot, és nagyot kortyolt belőle. Alig maradt az alján. – Holnap meg kell találnunk azt a patakot – mondta határozottan. – Az elvezet a házhoz.

− Tulajdonképpen kinek a háza ez, drágám? – kérdte a felesége, aki most levendulás kézkrémmel kenegette a lábszárát. A fekete Adidas tréningalsót felhúzta a térdkalácsáig, így kivillantak izmos, kardió edzésektől feszülő vádlijai.

− A teniszpartneremé. Soós doktoré. Egyszer voltunk itt fenn. Lazítani – válaszolt kényszeredten a férfi. Eszébe jutott a 20 éves whisky, szinte érezte a szájában a füstös ízét, ami előhúzta emlékei közül a töménytelen lazacos szendvicset, amit befalt, és a két thai kurva fahéjillatát. – Jó buli volt. Na, a lényeg, hogy Soósnak se fia, se borja. És tuti, hogy meghalt a járványban, láttam a Facebookon róla egy bejegyzést – míg össze nem omlottak, a közösségi hálózatok híven közvetítették az iszonyatos veszteségeket, melyek felhasználóikat sújtották. Tulajdonképpen saját megszűnésükről riportáltak, hisz mind kevesebben és kevesebben tudtak belépni fiókjukba a mindennapi megpróbáltatások miatt. Először az élelmiszerellátás, aztán a közművek mentek tönkre. A csapból nem folyt víz, és aki nem raktározott időben, az a szennyezett természetes vizekre, folyókra, patakokra fanyalodott, ami − hiába a forralás − általában hasmenést és hosszú távon kiszáradást eredményezett. Az áram tartott ki legtovább, köszönhetően egy elszánt kis csapatnak, akik járták a nagy elosztókat és telepeket, és elvégezték a szükséges karbantartást, de aztán Buda határában megállította furgonjuk egy helyi milícia, és elkobozta a járművüket, őket magukat pedig a krumpliföldre vitték dolgozni − így egy hét múlva nagyjából az egész főváros energia nélkül maradt. Pár napon belül, amíg a telefonok, tabletek és laptokok akkumulátora bírta, sorban lekapcsolt minden, utoljára Király egy Twitter bejegyzést nézett meg, a volt főnöke írta, aki most a katonaságnál volt valami fejes. Az üzenet egy Gyűrűk urából vett mém volt: Meneküljetek!

– Térjünk nyugovóra – adta ki a parancsot Király. Így tettek, és a szürkület, a levelek lágy susogása, a ciripelő tücskök hamar ráerősítettek az egész napos gyaloglásból sarjadó fáradtságra.

Hajnalban éktelen visításra ébredtek. Király felpattan, de az asszony volt az, aki felkiáltott: − Hol van Gyuri?

A gyerek fekhelye valóban üres volt, hiányzott lándzsája is. Közben a visításból mélyülő, bugyborékoló hörgés lett.

− Úgy tűnik, tényleg elkapott egy malacot – csóvált a fejét elégedetten Király.

− Hát, az nem biztos – motyogta Kovács, és hátizsákjából előkotorta elemlámpáját. – Jöjjenek.

A fénycsóva erős pászmája letapogatta a földet, a fatörzseket, ahogy a hármas óvatosan előre nyomult, egészen a bozótos széléig, ahol aztán megálltak, és elhűlve bámulták a vért, a kifordított belsőségeket, a fennakadt szemet, a földbe markoló ujjakat. – Jaj, ne! – nyögte az asszony, mire Kovács kiköpött: − Mondtam én, hogy ne baszakodjon a vaddisznókkal.

A nő zokogni kezdett, majd hátrált, aztán elfutott, mire Király utána iramodott.

Kovács leguggolt, és óvatosan lehúzta Gyuri szemhéjait a lila égre bámuló szemgolyókra. Körbenézett, és ekkor megpillantotta a malacot.

A nő két Válium után hagyta csak abba a bőgést. Király ott térdelt mellette a hajnali szürkületben, nyugtatta, és a vállban lévő csakrákat masszírozta − ezt is a személyi edzőjétől tanulta, ahogy a helyes léböjtkúrát és a meditálást is. Közben Kovács a kis tábori ásóval, melyet Király előrelátóan a hátiszákjára szíjazott, elásta a maradványokat, és visszatért a táborhoz. Kezében egy vörös húsdarabot tartott: − A fiuk mégiscsak elkapott egyet. Kivágtam a combját – mondta elégedetten, majd hátizsákjából egy tescos nejlon szatyrot vett elő, és becsomagolta a húst.

− Induljunk – szorította meg az asszony izmos vállát a férje, mire az felnézett Kovácsra: − Elég mélyre ásta?

A két férfi összenézett, Kovács megvonta vállát: − Aham. Persze jobb lett volna leönteni egy kis mésszel, de…

Már erősen tűzött a nap, mikor elindultak. Az asszony szótlanul, fejét lehorgasztva ballagott térképet néző férje mögött, a sort Kovács zárta. Egy kis ösvényen haladtak, mindig csak északra, és felfelé a hegyen.

− Tulajdonképpen hova tartott, amikor megálltunk? – szólt hátra Király a vízvezeték-szerelőnek.

− Csak úgy vidékre – vont vállat Kovács. – A fővárosban a népek teljesen megbolondultak, kifosztottak mindent, hiába jött be a katonaság.

− Ez így van – bólogatott Király. – Fegyelmezetlen prolik.

− Na, azt gondoltam, a vidéki embereknél még van mindene, tyúk, tojás, disznó, érti. És én még tudok melózni – széttárta két vaskos karját, noha a másik nem nézett hátra. – Szóval, ha kell, beállok valahova dolgozni, ellátásért. Míg le nem vonul ez a dolog.

− Maga szerint egyszer vége lesz? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.

− Egyszer minden véget ér – bólogatott elégedetten Kovács.

− No igen, de közben tönkrement az infrastruktúra, az államrend, anarchia van, a gépek, az erőművek leálltak, a közlekedésnek annyi, benzin nincs, a hatalmi és közigazgatási központok szétfutottak, önmagukat irányító, helyi közösségek torzsalkodnak – mégis, hogyan fogjuk így újrakezdeni? – kérdezte tőle Király ingerülten.

Kovács jó fél percig nem válaszolt, csak a földet bámulta a lába előtt, majd kibökte: − Hát munkával.

Ekkor az asszony megtorpant, pár pillanatig mint egy éhes és girhes agár hallgatózott, majd felkiálltot: − Hallom a patak hangját! – azzal megiramodott, hiába szólt után Király: − Várj – mert már el is tűnt a fák közt. A két férfi, roskadozva a nehéz hátiszákok alatt, utána kapaszkodott, átbukdácsoltak a göröngyös talajon, amit itt már vastagon fedett a tűlevél, majd egy kis mélyedésbe leereszkedtek a nőhöz, aki térdelve, mohón szürcsölte a vizet a patakból.

− Szerintem nem kéne azt meginnia forralás nélkül – figyelmeztette őt dörmögve Kovács, miközben lerakta terhét, és nyakát nyújtogatva körbenézett, mire a nő mérgesen felpillantott: − Ugyan miért nem? Ez természetes víz, megszűri a patakmeder, a sok vízinövény, ennél egészségesebb folyadékot nem talál száz kilométeres körben…

Kovács beleszagolt a levegőbe, majd megindult felfelé a patak mentén. A vízfolyam tíz méter után egy kis emelkedőről zubogott le, odafent valami barnállott. Kovács felkapaszkodott, és megállt a döglött őz mellett, mely félig a patakban feküdt. A vízből kiemelkedő, felpuffadt oldalát ellepték a legyek.

− Én abbahagynám az ivást – kiáltott le a másik kettőnek vészjósló hangon, mire azok felkapaszkodtak hozzá. Amikor a nő megpillantotta a tetemet, oldalra tántorodott, és szárazon öklendezni kezdet, de a víz nem jött ki belőle, csak valami sárgás nyálat tudott felköhögni.

Kovács feljebb ballagott a víz mentén, és komótosan megtöltötte kulacsát.

− Ez nem jó, nagyon nem jó! – nyögte Király, és fogta felesége vállát, míg az küszködött, végül az asszony rámodult: – Engedj már el, a kurva életbe!

Nem sokkal azután, hogy tovább indultak a patak mentén, a nő elnézést kért tőlük, majd összegörnyedve elszaladt egy csipkebozót mögé. A két férfi nem nézett egymás szemébe, szótlanul álltak, hallgatták az ürítés kínosan hangos zajait.

− Ki fog száradni – jegyezte meg csöndesen Kovács, mire Király bosszúsan nézett rá: − És én honnan vegyek itt infúziót?

Pár perc múlva az asszony halottsápadtan visszajött: − Elfogyott a papírzsebkendőm − sóhajtott. Kovács egy tisztásra mutatott: − Lapulevelet mindenhol találunk majd – mire az asszony megütközve bámult fel rá, de nem szólt, inkább megindult előre.

Némán, lihegve kapaszkodtak felfelé, a vízfolyás mellett, fejük felett erősödő madárcsicsergéssel, melyet a vízvezeték-szerelő mosolyogva hallgatott. Jó két kilométer – és az asszony gyomra miatt beiktatott pár kényszerű szünet − után egy drótkerítéshez értek.

− Rendben, ez már a birtok határa – bólintott Király, és leoldotta a hátiszákját. – Másszunk át.

Kovács oldalt sétált, a kerítés mentén, és megköszörülte a torkát: − Szerintem nem kellene. Nézzék csak.

A másik kettő odabotorkált hozzá, a nő összegörnyedve a hasába csikaró fájdalomtól, és percekig csak bámulták a fehér táblát, mely a kerítésen lógott, és melyre az volt kiírva, hogy magaszfeszültséggel védett terület, belépni tilos.

− Ja, ez régen is volt, Soós nagyon büszke volt rá – jegyezte meg elgondolkodva Király.

− Baromság – nyögte a nő. – Honnan lenne áram ebben a kerítésben, amikor már sehol nincs áram az országban? – kérdezte inkább magától, mint a két férfitól, és mielőtt azok bármit tehettek vagy szólhattak volna, a dróthoz lépett, és felkapaszkodott rá.

Teste azonnal ívbe feszült, a szeme kifordult, és az ajkai remegni kezdtek. Kovács kapcsolt előbb, egy száraz ágat kapott fel, majd mindkét oldalt leütötte a nő kezét a fonatról, mire az asszony hátraesett, akár egy bábu. A szájából füst és gőz tört elő.

− Drágám – roskadt mellé Király, és megrázta, aztán próbálta kitapogatnia pulzusát, végül a mellkasára hajtotta fejét, úgy hallgatózott. Kovács csak állt felette, nézte, ahogy a másik szívmasszát végez, majd a nő szájába lehel, aztán amikor Király kifáradt, felváltotta, és először véletlenül nő feszes, nemrég plasztikáztatott mellére tenyerelt, mitől elpirult, de aztán szegycsontra nehezedett, óvatosan, nehogy eltörje. Jó tíz perc után kimerülten lerogyott a mozdulatlan test mellé.

Király szólalt meg előbb: − Nincs erőm most sírt ásni – mondta csöndesen, szemét törölgetve, majd felállt, leporolta magát. – Majd visszajövünk érte. Gyerünk, keressük meg a kaput ezen a kurva kerítésen.

Jó öt perc után rátaláltak egy zöld vaskapura, mögötte látszott a ház sziluettje. A ház udvarában nem állt autó, de oldalt egy embermagasságú fémkocka zümmögött kitartóan.

− Saját generátora van – jegyezte meg Kovács. – Ezért van áram.

− Aha – bólintott komoran Király, majd szétnézett, végül szeme megakadt a tagbaszakadt férfin. – Tudja Kovács, maga az, aki a legtöbbet vesztett ezzel az egésszel, nem gondolja? Igazából persze fogalma sincs, mi az, amit, vesztett, mert nincs meg hozzá a képzelőereje, a fantáziája, hogy átérezze, ahogy nincs magában elég drive az élethez sem, ezért tartott ott, ahol tartott, amikor ez az egész elkezdődött.

− Drájv? − kérdezte értetlenül Kovács, mire Király közel ment a kapuhoz, és megvizsgálta, de közben rendületlenül folytatta: − Mi bejártuk Európát és a világ nagy részét, láttuk a Mona Lisát és Machu Picchut, ettünk nagyon jó kajákat, ittunk finom borokat, kitűnő ruhákat hordtunk, folyamatosan edzettük a testünket, a legjobb orvosi ellátásban volt részünk…− megfordult és keserűen, de mégis valami elégedettséggel Kovács szemébe nézett: − Maga pedig mindebből sajnos nem tapasztalhatott meg semmit, és már nem is fog. Milyen érzés? – Király tekintete izzott, állkapcsán megfeszültek az izmok.

Kovács mély levegőt vett, mint aki ellent akar mondani, de aztán csak megrázta fejét. – Nem nagyon érzek semmit ezzel kapcsolatban – vallotta be aztán kissé bátortalanul. – Biztos érdekes lehetett a maguk…élete. De én sem panaszkodom – zárta le zavartan.

− Aha – bólintott savanyúan Király, majd elsietett oldalt, a kerítés mentén, végül megtorpant egy nagy fa előtt, felnézett rá: − Ez jó lesz – motyogta, és sietve lehámozta magáról a hátizsákot.

− Mit akar? – jött utána Kovács.

− Az a nagy ág – mutatta a fejük felett a másik – átnyúlik a kerítésen. Felmászunk a fára, átmászunk rajta, és a túloldalon leugrunk.

Kovács a fejét csóválta: − Nem fog menni. A bokám nem bírná. A sok guggolástól a melóban teljesen tönkrement, ha leugrom, elroppan, az tuti.

Király szánakozva nézett rá: − Ezért kellett volna többet foglalkoznia a testével – mondta, majd egy ugrással elkapta a legalsó ágat, felhúzta magát, és már a fán is volt. Kovács lélegzet visszafojtva nézte, ahogy eléri a nagy, kinyúló ágat, végigegyensúlyoz rajta, aztán a túloldalon a földre huppan.

− Kapcsolja ki a generátort. Kell rajta lennie valamiféle kapcsolónak – kérte őt, mire Király bólintott, és felkocogott a fém kockához. Rövid ideig ügyködött rajta, majd a zúgás hirtelen elállt. Kovács visszament a kapuhoz, óvatosan megérintette, majd megfogta a kilincset, aztán lenyomta. A kapu könnyedén kinyílt.

A széles, faburkolatú teraszon érte be Királyt. Az próbált belesni az ablak elhúzott függönyein a házba, de aztán feladta, és türelmetlenül a bejárati ajtóhoz lépett. 

− Várjon – kérte őt Kovács. – Valaki üzemelteti azt a generátort − körbefordult −, és feltűnően tiszta ez a terasz. Se falevél, se gaz, semmi.

− Ugyan már, ember – mordult rá Király. – Nincs itt senki − lenyomta kilincset. – És ha van is…– kitárta az ajtót, és ekkor a dörrenés elnyomta az utolsó szavait.

A sörétek szétszaggatták és átlyuggatták a testét, és jó hat méterre hátradobták, egy almafa tövébe. Kovács, aki oldalt állt, csak a lövedékek szelét érezte, és csengett a füle, amikor lebotorkált a vérző, kilyuggatott testhez.

− Maga – nézett rá csodálkozva Király – hogy lehet ennyire…− nem tudta befejezni, álla a mellkasára bukott, és a testén lévő kis lyukakból mind lassabban pumpálódott ki a vér.

Kovács óvatosan visszament házhoz, majd a bejárati ajtóból megszemlélte a székhez kötözött vadászfegyvert, melynek ravaszáról zsinór vezetett a kilincshez.

Odabenn a lépcső felől zaj és mozgás támadt, majd két kócos alak tűnt fel a kézzel fonott mexikói szőnyegen.

− Jó napot, hölgyeim – tartotta fel kezét Kovács, mire a thai lányok mondtak valamit angolul, de aztán kölcsönös mutogatás után megértették egymást. A lányok, akik tulajdonképp ikrek voltak, és akiknek már az összeomlás elején eszébe jutott kedvenc kliensük, Soós háza, megmutatták Kovácsnak a vadhússal teli hűtőládát, a pincét, melyben a francia borok mellett homokba gondosan elvermelt zöldségek voltak, a fegyvereket, a hordónyi üzemanyagot, ami generátort működtette, és később hálószobájukat is. Örültek, hogy egy erős, de a finom alkatrészekhez is értő férfikéz itt van a közelükben, mégis csak jobban telik hármasban az idő. Nem csoda, hogy Kovács pár héttel később már úgy érzete, az összeomlás volt legjobb dolog, ami eddigi életében történt vele. 

vége