horror


2012. augusztus 12. 21:39 - Valmont

Az erdőből jön

Ismét volt valamennyi szünet, sajnos, mert két anyag is majdnem kész volt, de mindig csak az a másfél óra hiányzott, míg be tudtam volna fejezni. De az egyik meglett ma reggel, talán nem a legjobb írásom, de a csattanó újszerű megoldással lép be a sztoriba.

 

Mitológia

 

A nő kint áll a kertkapuban, pontosabban a zárt kapu mögött, még a kertben, és hallgatja a szomjas állatok üvöltését. Jobbra tőle, az alföldi horizont fákkal csipkézett alja lassan vérvörösre vált. A szúnyogok rajokban rezegtetik körötte a levegőt, de egyelőre nem támadnak. A nő lenyúl, könnyű ruháján át megvakar a combja belsején egy korábbi csípést. Ekkor felcsap a röfögés, ugatás, vonyítás közt egy új, mélyebb, sóhajszerű hang, az, amitől a nő összerezzen, a pihék karján, tarkóján felmerednek, és önkéntelenül is lép egyet hátra, a kert biztonságába. A földöntúli hang gazdája ugyanolyan kétségbeesett, mint a többi állat. A hetek óta tartó aszály űzi a házhoz, a bozótosba, ahonnan már érezni a frissen locsolt paradicsomágyásokból párolgó víz szagát. Ám mégis, van benne valami különös, emberi vonás, mintha a nőéhez hasonló torok formálná az égre vonyított hörgést.

A nő megfordul, a félig kész ház felé néz. A hátsó traktus állványai csontokként fonják körbe a falat. Autó féklámpái villognak az utcán. A nő elindul, majd a háta mögött még egy pillantást vet az erdő felé. Nem is erdő. Kétember magas akácfák, csipke és kökénybozót - zöld, harsogó, szúrós gombolyag a ház végében, ameddig a szem ellát.

Visszamegy a házba, a hátsó bejárton lép be, épp, mikor a férje az elsőn. Milyen napod volt, kérdi tőle. A férfi lerakja táskáját az előszobai szekrénykére, lehúzza cipőjét, szar, mondja, van valami inni, kérdi. A nő a konyhába megy, egy sört vesz ki a hűtőből. Nincs tiszta pohár. A mosogatóban tornyosulnak a mosatlanok. Kiválasztja a kupac egy elemét, vár, de a többi nem dől, csörömpöl, törik. Míg elmossa a poharat, kitekint a mosogató előtti ablakon. Hosszú, keskeny, poros földút vezet be az országútról a házukig. A környéken, kilométeres körzetben sehol, senki. A város, ahol a férje dolgozik, húsz perc autóút. Az ég odafenn sötét, a forróságtól, mely hajnalig nem apad, vibrálnak a csillagok.

Tessék. A nő odaadja a hideg üveget és a vizes poharat a férfinak. Nem tudtad volna eltörölgetni, morogja az, és a kanapéra veti magát, elterpeszkedik rajta. Keze a távirányító után matat. Mi lesz vacsira, kérdezi, de közben már a sportcsatornát nézi. A nő akaratlanul is a vibráló képre tekint. Két, lomha, nagydarab test feszül egymásnak. Birkózók. Húst sütöttem. És van rizs meg saláta. Mondja a nő csöndesen. A férfi mögé lép, masszírozni kezdi a vállát. A paradicsom teljesen megég, mondja a tévére meredve. A paprikát letakartam, de már az se bírja sokáig, magyarázza. Aham, válaszol a férje, és iszik. Mi volt bent, kérdezi a nő, és megcirógatja a másik nyakát, a fülét, arcát. Semmi különös, csak ez a projekt, von vállat az ülő, csatornát vált, állatokat látni, két oroszlán, egy hím és egy nőstény kerülgeti egymást, látszik a feszült akarat és a vágy. A nő nem tudja levenni szemét a hím aranyszínű sörényéről. Hirtelen a férfi elé kerül, felhúzza ruháját, és az öltönynadrágos ölbe ereszkedik. Gyere, kéri a másikat, és ráhajol mellkasára, csókolja a férfi nyakát, peteérésem van. A férfi kedvetlenül viszonozza a csókot, majd a szája mellé morogja, és ezt kötelező bejelenteni, nem lehetne csak úgy, spontán.

A nő megmerevedik, kissé hátradől, a másik szemébe néz. Tudod, menyire fontos, suttogja szomorúan, tudod, hogy hőmérőzöm, és figyelem magam, mint valami műszert, csak azért, hogy. Nem fejezi be, el akar húzódni. A férfi nem engedi, felkapja, és az előttük lévő puha és selymes szőnyegre fekteti, majd óvatosan ráereszkedik, és nadrágját rángatja, felgyűri a nő ruháját teljesen a mellkasáig, és már benne is van, hevesen és durván, olyannyira, hogy a nőből előtör, üss meg. A férfi megtorpan az előre-hátra hintázó mozgásában, értetlenül az alatta kipiruló arcra mered, hogyan, kérdi, a nő meg már szinte könyörög, üss meg, csak egy kicsit, az arcom, mondja szemét szégyenlősen lehunyva, hogy fájjon. De az miért jó, nyögi a férfi, és érzi, hogy merevedése tűnőben. Próbál valamire gondolni, valami izgatóra, a titkárnőre a cégnél, a tegnap éjjel nézett netes pornóra, bármire. Szeme a tévé képernyőjén üzekedő oroszlánokra téved. Soha nem kértél ilyet, válaszol csalódottan, és kihúzza a nőből ernyedt tagját. De most kérek, mondja a nő, és végre ránéz, szemében könnyek. Bűntudatod van, kérdezi a férfi sután. Nem, csóválja a fejét a nő, egyszerűen csak úgy kívántam. Magadat akarod büntetni, hogy nem jön össze a gyerek, szögezi le a férfi, feláll, lerúgja magáról a nadrágot. A nő is felül, alulról bámulja őt, utánanyúl, el akarja kapni a combját, de a férfi már eltávolodik, felkapja a sörösüveget a kanapéról, és a bejárati ajtóhoz megy. Megpróbálja a zárat, hogy rendben van-e. Ez hülyeség, szögezi le a nő, de nem mozdul, csak a ruhája vállpántját igazgatja. Nincs bűntudatom. Tudod, hogy egyikünknek sincs semmi baja. Egyszerűen csak nem jön össze. Sorolja mind rekedtebben. Nem fog sírni, ugye nem fog sírni, gondolja a férfi, és a hátsó ajtóhoz megy, kitárja, beleszagol a levegőbe. Szinte érzi, ahogy a nő feláll, megigazítja magán a ruhát, és odajön mögé. Hátulról átkarolja a férfi már vastagodó derekát, és a lapockáira helyezi fejét. Hallja a szív dobbanásait, melyekben nincs üzenet kettejükről. Sajnálom, suttogja a nő. Hagyjuk, mondja a férfi. Ma megint hallottam, vált témát a nő. Azt a fura hangot az erdőből. Mintha nem is állat, hanem valami…őrült lenne, egy, eltorzult szájú szadista gyilkos. A férfi felnevet, túl sok horrort nézel, mondja hátrafelé. Ja, tényleg, hagyja rá a nő. De valóban olyan különös. Talán egy őz, amelynek begyulladt a nyelve, vagy ilyesmi. Hallgatnak, nézik a koromfekete éjszakát. Az erdő fura párákat lehel rájuk. Érdekes, hogy mindig csak te hallod, én soha, szögezi le a férfi, majd becsukja az ajtót, együnk.

Végül csak a férfi eszik, a nő az asztal másik oldalán ül némán, és jéghideg ásványvizet kortyol egy kis palackból. Amint a másik végez, elveszi a tányért előle, és míg elmosogat, váltanak pár szót. Hogy milyen meleg volt ma is. Hogy a férfi főnöke nem ért az üzlethez. Hogy a nő látott egy lila gyíkot a járdán, melynek hiányzott a farka.

A férfi végül feláll, bizonytalanul int a tévé felé.

Megyek, megöntöm még a virágokat, mondja a nő sóhajtva. Mindketten tudják, hogy ma éjszaka is moccanatlanul, mereven fekszenek majd a hitvesi ágyban, arra várva, hogy a másik elaludjon.

Odakinn épp hogy csak csökkent valamit a hőség. A nő a csapnál teletölti a locsolót, közben löttyint papucsos lábfejére is a vízből. A járda mellett kezdi, majd halad hátra, egészen a kert határát jelző levendulabokrokig. A növények beburkolják olajos, átható illatukba, a nő csak áll előttük, belélegzi szagukat, majd a földre engedi a locsolót, mert hirtelen ismét hallja azt a hangot. Egészen közelről. Az erdő végéből. A kertkapu irányából.

Hátranéz a házra. A konyhaablakon át kiszűrődik a tévé villódzása. Már indulna a bejárat felé, de aztán meggondolja magát.

Az egyik ágyás szélébe bele van szúrva egy keskeny pengéjű sarló. Azt vesz magához, majd bizonytalan, apró léptekkel lépdelni kezd a kert téglajárdáján, bele a félhomályba, a melegbe, a nyüszítő, fájó és szomorú hang felé, amely úgy rezeg, hogy csak valami súlyos és nehéz mellkasból törhet elő.

Mi a franc vagy te, suttogja a nő tíz métere a kaputól, mire a hang elhal, mintha elvágták volna. Vár az egész világ, feszült, néma pillanatba dermed, aztán a nő megrázza a fejét, és a kapuhoz siet, elhúzza a riglit, szélesre tárja.

Gyere ide, ha mersz, suhintja meg a sarlót, gyere ide, te szörnyeteg, te mocsok, te rohadék, sorolja suttogva majd megérzi az első könnyeket, leereszti a sarlós kezét, és szabad ujjaival szemébe nyúl, igyekszik visszanyomni a cseppeket. Szemét, motyogja még, majd feladja, menne vissza, és csak pár lépés után jut eszébe, hogy a kaput úgy hagyta. Pedig nem szabad, mert akkor bejönnek a vadak.

De nem moccan, mert megérzi a másikat. Ott van közvetlenül mögötte, egy nagy, súlyos test. Savanyú szag árad belőle, mintha alvadt tejjel volna borítva. A mellkasából kifújtató forró levegő égeti a nő vállát, aki, mintha álomban cselekedne, visszafordul.

Nincs ideje semmit tenni, mert máris rázúdul az az idegen tömeg, és a földbe préseli. A nő úgy érzi, hogy kinyomják belőle a szuszt, felnyúl, a másik kezében lendül a sarló, de két erős végtag lefogja karjait, alul pedig, durva szőrös lábak furakodnak combjai közé, és még valami más, egy izzó rémület. A nő felsikolt, de ekkor eléri az első csapás, érzi, ajka megreped, bedagad. Még, nyögi, mire az újból üt, most az arcát balról, majd jobbról, aztán mozogni kezd benne, egyúttal lehajol, és a nő bal mellébe marnak éles fogai. Az orra kemény, és a feje bozontos, tetején dereng valami, ahogy a nő belenyúl, csontot, hegyes kis szarvakat tapint. A nő nyög és sóhajt, az ütések már tompulnak, majd lágy paskolássá válnak, és amikor vége, már csak fekszenek ott izzadtan, egymáson.

Sípszó kél. Vékony, magas, földöntúli muzsika, töredezett dallam. A nő hirtelen fehér, apró kunyhókat, olajfákat, türkizkék eget és sziklás, kiszáradt hegyeket lát maga előtt. A sötét árny felkapja busa fejét, és lehúzódik a nőről. A lábfejénél megtorpan, durva, kiszáradt nyelve végignyalintja a víz- és izzadtságcseppeket a nő bőrén, aztán elválnak, és az idegen beleolvad a sötétségbe.

A nő elbűvölve hallgatja a különös zenét, ami lassan távolodni kezd. Nagydarab test csörtet a nyomában. Mikor elhal minden zaj, a nő feláll, nyögve, tapogatódzva a kapuhoz sántikál, becsukja. Egy pillanatig belekapaszkodik a rozsdás vasrudakba, figyeli az erdőt, de már nem látni belőle semmit.

Ahogy közeledik a ház felé, a különös pusztításnak mind több jelét fedezi fel magán. Ruhája széttépve. Az oldalán, állán karmolás. A mellén, a harapásból vér szivárog.

Óvatosan nyit be az ajtón. A tévé halkan duruzsol a nappalban. Férje a kanapén. Te voltál, kérdi a nő halkan, de már tudja a választ. Oldalt kerül. A férje szemei lehunyva, nyitott ingjének gallérján nyálfolt. A nő szájához kapja kezét, ujjaiba harap, hogy fájjon, majd a fürdőbe siet, és elszánta a tükörbe mered. Annyira nem szörnyű. A szája bedagadva. Nyakán piros csíkok. Bal orcája pirosabb a kelleténél. A mellén a seb olyan, mint egy elvakart szúnyogcsípés.

Hideg vízzel megmossa arcát, majd lezuhanyozik, alaposan átdörgöli a testét egy szivaccsal. Mikorra végez, a férje már eltűnt a kikapcsolt tévé elől. Fent találja a sötét hálószobában. Alszik, vagy csak úgy tesz. A nő örül a sötétségnek, becsusszan a vékony takaró alá, és a hátára fordul, mert az oldalán lévő seb sajog. Ahogy a szürkésfekete plafont bámulja maga fölött, eszébe jut, mire emlékeztette a zene. Pánsíp. Valahonnan tudja, hogy a pánsíp szól így. Homályosan rémlik neki, hogy Pán − más néven Dionüszosz − kísérői voltak a patás, szőrös szatírok, akik buja és durva vágyuktól űzve folyton az erdei nimfákat kergették. De nem gondolja végig a dolgot, inkább hasára helyezi kezét, védelmezőleg, burokként, és inkább arra koncentrál, mit hazudjon a férjének. A sebekről, és később majd a gyerekről.

Pár kilométerrel arrébb tűz gyullad az akác egy apró tisztásán. Ketten heverednek mellé. Az idősebb zsákjában matat. Van még egy doboz tejem, fiam, mondja, várj, csak várj. A másik, egy nagydarab, torz arcú férfi, kinek testét mindenféle, rosszul kikészített állatbőr fedi, izgatottan felül. Az öreg végre megtalálja a dobozt, átnyújtja a társának. Az izgatott hörgéssel bontja, és kezdi szürcsölni. Apja elégedetten nézi, majd arca elkomorul. Megbeszéltük már, hogy nem kódorogsz el, ugye. A fiú lelkesen bólint ivás közben, a tej a szarvasirhára fröccsen. Márpedig napok óta eltűnsz délutánonként. Ez nem mehet így tovább. Egyszer majd nem hallod meg a sípom, és nem találsz vissza hozzám. Akkor vajon mihez kezdesz? Ha elkóborolsz, és elveszítelek, akkor nagy baj lehet, mondja az öreg. Tudod, hogy az emberek nem szeretik az olyanokat, mint te. Azt gondolják, hogy bármire képesek vagytok. A fiú abbahagyja az ivást, arcán csodálkozó kifejezés ömlik el. Felnyúl a feje tetejére. Apró kecskeszarvak vannak a hajában. Apja készítette neki ezt a maskarát, egy hajpántra ragasztva őket. A fiú megrázza a palackot. Már nincs benne. A tűzbe dobja, majd apjához kúszik, átöleli lábát. Hörögve magyaráz valamit, nem érteni. Igen, tudom, mondja az öregember megenyhülve. Te vagy az én ki szarvasom, az én kis szarvassá vált fiam. Játsszak neked a sípon, kérdi gyöngéden, mire a fiú felnyüszít örömében.

vége

Szólj hozzá!
2010. május 26. 21:32 - Valmont

Biohorror

Ez nehéz szülés volt. Jó egy hétig csiszolódott a szöveg, és a végtermék még csak nem is a legkifinomultabb dolgom. Rengeteg elírás, logikátlanság, hiba volt benne, attól tartok, még maradt is. 

Itt is az ötlet villant be előbb, miközben a házak közt a zöld, májusi növésű füvet néztem. Napokon át vágták kisgépekkel a közmunkások (?), aztán jött az eső, a meleg, és kezdődött minden előről. Idén tényleg el lehet képzelni, hogy ez a burjánzás végül csak győzedelmeskedik. Akkor, mikor mi már sehol nem leszünk...

Ehhez jött Doris Lessing, kinek egy könyvét már egy éve olvasom, és még mindig van száz oldal hátra...Nos, egy másik művének a címe volt az ösztönző: A fű dalol. Aztán a fejemben volt még valami kiplinges, a fűszálak mögött rejtőzködő ember/állat arc iszonyatáról.

Hát így lett mindez.

 

 

Arc a fű mögött

 

 

Thom szerdáig legalább harmincszor megcsörgette az Öreget – mindhiába. A telefontársaság központosa szerint nem volt vonalhiba.

A legutóbbi riasztó látogatás után Thom elhatározta, kideríti, mi zajlik a tengernél. Hetente egyszer felhívta idős barátjukat – jól tudván, hogy rajtuk kívül úgysem próbálkozik más ezzel, az öregnek nem volt élő rokona. Most, a harmadik hét elteltével sem vette fel senki fenn, északon a kagylót. Végül megpróbálta elérni a közeli Svenson-tanyát. A hatodik csörgés után az üzenetrögzítő bevallotta, gazdái nyaralni mentek.

Thom ekkor kiment a konyhába mosogató Lysához. Az előző este szusipartijának edénykéi lassan gyűltek a szárítón. A férfi sokáig figyelte felesége csípőjét, majd kijelentette, felutazik a Tanyához. Lysa nem ellenkezett, csak elzárta a vizet, megfordult. Nézte férje arcát, vörös ujjait törölgetve. Megkérdezte, miért nem hívja inkább a rendőrséget.

Thom eltűnődött ezen a lehetőségen. Végül bevallotta, egyrészt attól fél, nevetségessé válna a hivatalos szervek előtt. Másrészt határozhatatlan rosszérzés gyötri.

Annyi mindennel tartoztak az Öregnek. Hét éve, mióta a fjordoknál megvették a Tanyát, ő, a szomszéd vigyázza épületet. Metszi a sövényüket. Elrakja a postát, fizeti a számláikat. Ez a törődés egy kétórás autóutat igazán megérdemelne. Lehet, a konyhája padlóján fekszik.

A nő némán figyelt, majd feltette a kérdést, mely ott motoszkált Thomban is. Mi van, ha más történt. Ha. Nem fejezte be, ezért Thom felállt, megfogta, megszorította kezét. Aztán felvette bakancsát, bőrkabátját, és lement a garázsba.

A volán mögött végiggondolta az utóbbi hónapok eseményeit. Míg besorjázott a sztrádára araszoló forgalomba, volt rá ideje bőven. Az egész egy április esti híradóval kezdődött. Különös, zöld fényeket láttak Vossen környékén elsuhanni az éjszaki égbolton. Lysa jegyezte meg, az nem messze van a Tanyától. Ekkor jutott eszükbe, hogy a tél vége óta nem mentek le a házhoz. Thom fél füllel még hallotta, hogy egy svendkausseni halász nyilatkozik a jelenésről. A zöld ragyogás a tengerbe hullott, pár száz méterre a parttól. Még csobbant is. Közben Lysa felhívta az Öreget. Az elmondta nekik, a ház rendben van. Ő is. Csak a tél volt hosszú. És a hetvenhat év súlya túl nagy. Lysa nevetve javította ki. Hetvenhét. Idén hetvenhét lesz az Öreg. A nő számon tartotta, ahogy annyi más apróságot is. Mindig vitt neki egy üveg vodkát, ha túlhaladtak a dátumon.

Azon a hétvégén leutaztak a Tanyára.

Egy masszív gerendaház volt, a szirtekhez vezető földút elején terült el, fenyvesek árnyékában. Mögötte nyolcszáz méterrel, két hegyorom találkozásánál feküdt az Öreg apró kis háza. Hátsó kertjéből sziklafal szegélyezte ösvény vezetett le a fjordok vágatán át egészen a partig. Ez volt az egyetlen összeköttetés a szárazföld és a tenger közt jó pár kilométer hosszan.

Thom egyszer végigsétált ezen a csapáson. Úgy érezte, a sziklák összenyomják, kipréselik belőle a levegőt. A szél, mint ideges madár sikoltott keresztül a vágaton. Az Öreg pont ezt szerette a helyben. Erre az énekre aludt el alkonyatkor.

Amikor azon az április napon leértek, körbejárták, kiszellőztették a Tanyát, aztán átmentek hozzá.

Fűnyíró zaja hallatszott a kertből, kiáltásaikra elhalt berregése, majd fáradtan előjött szomszédjuk. Alacsony, ősz, északi ember. Mint egy manó Thulk nagy Mesekönyvéből. Arca pirospozsgás, vonásait a szél markánsra csiszolta. Lysa gyakran húzta őt, kacérkodott vele. Az Öreg valaha jóképű férfi volt. Tetszett neki a lány évődése.

Azon a napon Thom emlékei szerint sötét árny felhőzte e vassal vésett vonásokat. Szürke kezeslábasa csupa zöld fűvér volt. Behívta a párt a házába, átadta a felhalmozódott leveleket. Ezek többnyire a …-i önkormányzat hivatalos értesítési voltak. Szemétégetésről, veszett róka veszélyről, halászati tilalomról. Itallal is kínálta őket, Lysa vodkát kért, Thom teát. Amíg a tea elkészült, szóba került a zöld fény is. Az Öreg nem látott semmit. Később, mikor már kifogytak a témából, a kandallóban pattogó hasábokat figyelték. Ekkor kezdett először beszélni az Öreg a dologról. Egy új növény telepedett meg kertjében. Hosszú szálú, egyenes, csipkézett levelű. Mintha sás és fű keveréke lenne. Éle vág. Nől, mint a dudva, naponta irtani kell. Ám folyton folyvást új hajtássokkal tör elő. Egy éjszaka képes tíz centit nyúlni.

Lysa nem akarta elhinni ezt az igyekezetet. Hobbikertészkedett a városi teraszon. Tudta, milyen ütemű a növekedés ezen a hideg éghajlaton.

Az Öreg erre kivezette őket a kertbe. Egészen a szurdokbéli ösvényéig letarolt, zöld csomók borítottak mindent.  A saláta, a répa és a paradicsompalánták eltűntek közeikben. Olyan volt a terep, mint egy csatatér. Oldalt, a ház falánál több csomónyi növény állva maradt. Thom derekáig értek. Ahogy megfogta az egyik irdalt levelét, az azonnal húsába vágott. Mélyen, dühösen – még napokig cserélni kelt rajta a kötést.

A következő alkalommal, mikor lementek, az Öreg már a kocsizajra átjött hozzájuk. Thom később azt gondolta, elébük jött. Nem akarta, hogy ők menjenek a házhoz. Minta szégyellt volna valamit.

Sokáig beszélgettek a Tanya kerítésénél állva. Thom emlékezett a férfi meggyötört arcára, mely pár hét alatt tíz évet öregedett. Új, fájdalmas árkok lepték el homlokát. A kezén jó pár kötés fehérlett. Lysa kérdett rá, hogy attól a különös növénytől van-e. Az Öreg zavartan igenelt, majd másra terelte a szót.

Később, a kocsiban összevitatkoztak a férfi megítélésén. Nem tudták elönteni zavarának okát. Lysa azt állította, hogy a magány végül kikészítette. Talán félelmei vannak. Halálfélelme. Thom már akkor úgy vélte, hogy a fura, parazita gyom az ok. A növénnyel való viaskodás felőrölte barátjukat. Hazaérve rákeresett az interneten az agresszív betolakodóra. Talált valami hasonló kinézetű közép-afrikai sást. Aztán átnézte a gyomirtó szerek titkos világát. Végül felhívta az Öreget, megígérve, hogy az Aspalon 2000-ből küld neki egy dobozzal. Hiába szabadkozott a másik rekedten, még aznap éjjel az internetes boltban kifizette és elküldette a távoli fjordokhoz a mérget. A leírás szerint ez mindenféle földet sivataggá tesz, úgy, hogy nincs hatással a későbbi betelepítésre.

Pár nap múlva az Öreg felhívta. Hangja ezúttal lelkesen csengett a vonal végen. A szer hatott. A növény visszahúzódik a sziklavágat felé. Thom kissé erőltetettnek érezte ezt az optimizmust. Éjszaka nem tudott aludni, felébresztette feleségét, majd elmondta Lysának aggályait. Most már egészen biztos volt benne, hogy az Öreg távol akarja tartani őket valamitől. A nő hosszan simogatta feje búbját. Végül azt válaszolta, pénteken lepjék meg őt. Végül csak Thom tudott leutazni. Lysa valami konferenciára volt hivatalos.

A férfi épp csak leparkolt házuknál, ment is tovább. Már messziről szemébe tűnt a zöld harsogása. Körben a sziklákat és a dombokat száraz fű és ritkás hanga borította. Minden sivárnak és kopottnak tűnt még - hisz nyárelő volt, a hideg még ott bújt napközben is a sziklák tövében. Ám az Öreg tanyájánál valósággal tombolt a természet ereje. A fűszerű gyom már az előkertig jutott. A ház két oldalánál keskeny járatok voltak belé vágva. A lábtörlő környéke szürke porral borítva fogadta Thomot. Azonnal tudta, ez az Aspalon 2000.

Kopogni akart, mikor észrevette a függöny rebbenését. Mintha még az ősz üstököt is látta volna távolodni. Az ablakhoz lépett, belesett, de odabenn sötét volt. Aztán jó negyedórán át kopogott, csöngetett az ajtónál, végül ököllel verte deszkáját. Semmi nem moccant a házban. Hátrament, megkerülve az épületet a csapáson. Bármennyire is óvatos volt, a növény össze-vissza vagdalta nadrágját. Otthon fedezte csak fel az apró, borotvapengékre emlékeztető hasításokat.

A hátsó ajtó ugyancsak zárva volt. Előterében egy kis tisztást irtott az Öreg. Arrább, a fűövezet határánál eldobva, legyőzötten hevert egy elektromos kasza. Mögötte, a sziklákig csak az embermagasságúra nyúlt növény tengere. A férfi fülelt, melyeket lélegzett a párás, furcsa, vasízű levegőből. Ahogy figyelte a szárak átláthatatlan közeit, szinte hallani vélte a növekedés ciripelő neszezését.

Végül visszasietett kocsijához. Távolodva a néma épülettől, végig a hátában érezte az Öreg tekintetét.

Ezután – talán bűntudatból – elkezdte hívogatni őt. Remélte, hogy valami hétköznapi magyarázatot kap tőle a rejtőzködésre. Nem így történt, mert az öreg nem vette fel a telefont az elmúlt három hétben.

Mikor idáig jutott emlékeiben, Thom elérte a városból kivezető autópálya-szakasz végét. Végre rákapcsolhatott a Volvóval. Felgyorsított, és betöltötte a lejátszóba az ESB egyik korai anyagát. A jazz meglepő fordulatai kiűzték a zavaró emlékeket tudatából. Csak a riadtság apró bolyhai maradtak a sarkokban.

Tviestonál lehajtott a pályáról, majd zötykölődött fél órát a tél által megrongált úton. Ekkor hívta őt Lysa. Megnyugtatta a nőt, hogy minden rendben van. Nem mondták ki, de gondolták, hogy azért, mert még nem ért oda.

A Tanyánál parkolt le, és már onnan látta a változást. Előbb sétálva, aztán sietve, végül futva ment a másik ház felé. Illetve ahhoz, ami maradt belőle.

A vegetáció teljesen legyőzte az Öreg birtokát. A fű kitódult az udvarról a dombok közeibe, jó húszméteres körzetben. Mögötte, az apró ház csak sötét árny volt dzsungelében.

Thom tehetetlenül torpant meg e zöld lándzsaerdő szélénél. Rekedten kiáltotta az Öreg nevét egyszer, kétszer, háromszor. Nem jött válasz. Körbenézett, majd szeme megakadt a hegyoldali ösvényen.

Egy meredek, keskeny csapás vezetett fel a fjord tetejére. Onnan, a magasból, be lehetett látni a tengert és a szárazföldet is. Jó időben a svenkaausseni óratorony csillogásáig elért a tekintet. Thom nekilendült az ösvénynek, zsebéből elővéve mobilját. Ám hiába pötyögte előbb a rendőrség majd a mentők számát. Idekinn ritkán volt térő.

Jó pár perces mászás után, az ösvény felénél megállt pihenni. Sarkára guggolva nézte az Öreg tanyáját övező fűrengeteget. A ház körül mintha még magasabbra nyújtózkodtak volna a szálak. Úgy tűnt, ráhajolnak a tető aljára, be akarván fonni az épületet egy zöld bölcsőbe. Thom felállt, kiköpött, és már indult volna tovább. Ekkor vette észre a mozgást. Nem a szél okozta, mert nem volt szél. A fű ingott odalenn erre-arra. Nagy, hosszú test kígyózott a szálak tövénél. A férfit természetfilmek aligátortámadásaira emlékezette a jelenet. Magát a formát egy ideig nem látta a szálak takarásától. Aztán a felhők közül kibukott a nap. A fény áttűzött a zöld övezeten, és a ház felé kúszó mozdulat sötét árnyékká változott a mélyben. Emberinek tűnt. A napsütést érzékelve moccanatlanul várt, míg a fény eloszlik, ekkor folytatta útját, majd eltűnt az épület sarkánál.

Thom fejét csóválva, dermedten állt még pár másodpercig, majd talpa megcsúszott a morzsalékon. Oldalt méterekre volt a szikla széle, mégis adrenalinos rémület árasztotta el tagjait. Csak pár lépés után ismerte el, a látottak miatt. Mint aki álomban cselekszik, céltalanul mászta meg a hátralevő részt. Jeges, fémízű szél csapott arcába odafenn, és zöld derengés öntötte el bőrét, ruháját. Nem kellett a nap kósza fénye, hogy megértse okát.

A tenger balról egészen a vosseni hegyekig zölden hullámzott odalenn. A víztömeg mélyén ide-oda hajladoztak a szálak, mint egy úszó óriás idétlen, festett haja.

A keskeny partsávra kitörve a fű egyetlen irányba tudott menetelni, az Öreghez vezető vágat felé. A szoros elején feltorlódott, kétméteresre is megnőtt tömege. Thom megfordult, és ismét a szárazföldet és az Öreg tanyáját bámulta, mely mint egy dugó állt ellen ennek az áradatnak.

Eddig.

A férfi lassan, sóhajtva engedte ki a tüdejében bent tartott levegőt. A végére nem maradt más testében, csak az ösztön. A menekülés iránti esztelen vágy.

vége 

 

1 komment
2009. szeptember 11. 21:26 - Valmont

Idegenek a tanyán

A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

 

A szakáll

 

Anna szeptember végén határozta el, hogy otthagyja neurotikus férjét, és szeretőjével, egy húsz év körüli, szépreményű festővel Külső-Somogyba költözik. – A férjem paranoiája és a munkája lassan teljesen átszőtte a házasságunkat – magyarázta barátnőinek vasárnap este egy belvárosi kávéházban. – Mindenhol összeesküvést, kémeket és idegen fenyegetést lát – sóhajtott. Férje a nemzetbiztonságnál dolgozott, vékony, folyton cigarettázó, szürke öltönyös alak a közös fotókon. Másnap Anna bepakolt a pickupba, és egy huszonkét oldalas búcsúlevelet hátrahagyva nekivágott a válásnak. A festőt az autópálya bekötőszakaszán vette fel, nyakában tréfásan csak egy táblán „Anna” felirat lógott. Amint megérkeztek a nő családi örökségébe, egy hajdani, viharvert tanyára, melyet évek szívós munkájával, a tolvajok minden ténykedés ellenére sikerült lakhatóvá tenni, úgy, ruhástól szerelmeskedni kezdtek az ámbiton. A tanyán nem volt kábeltévé, se internet, de öt kilométeres körzetben még térerő sem. Egyedül vonalas telefon kötötte őket össze a külvilággal. A telefon a harmadik napon, mikor a festő nemiszervéből már csak nyálkás vér szivárgott ejakuláláskor, megcsörrent.

– Mit akarsz? – kérdezte Anna unottan, fél kézzel összeharapdált mellbimbóját masszírozva. Nem kérdezte meg, úgyis tudta, ki hívja.

– Nagy baj van, Anna. Kérlek, hallgass meg – lihegte a kagylóba férje izgatottan.

– Elolvastad a búcsúlevelem?

Rövid, töprengő szünet volt a válasz, amiből a nő mindent megértett.

– A nagy részét – vallotta be a férje, majd sietve így folytatta. – De most jól figyelj. Valami történik. Kaptunk jelentéseket a világ minden tájáról. Egyenletes, összehangolt invázióról lehet szó. Azt hiszem, hogy…

– A továbbiakról majd az ügyvédeink tárgyalnak – sziszegte a nő a kagylóba, majd beletúrt szájába, mert egy szőrszál akadt fogai közé. – Mhmmm – morogta még dühösebben.

– Drágám, jól van, rendbe van, csak nyugodj meg. Ezen is túl leszünk, ahogy azon a művészettörténészen és az építészen is túltettük magunkat – csitította férje elkeseredett beletörődéssel. – De most nem is ez a lényeg. Nagyon vigyázz. Az lenne a legjobb, ha ki se mozdulnál a tanyáról. Még nem tudjuk pontosan, ezek a dolgok hol és minek álcázzák magukat, de az tény, hogy egyre több eltűnést jelentenek…

– Eltűnést? Milyen eltűnést? – A nő végre megtalálta, és most elgondolkodva szemlélte a szőrt ujja hegyén. – Igazából vissza akarok menni egy napra a fővárosba. Kellene pár cucc a lakából. Gondolom, mostanában nem sokat vagy otthon.

– Itt bent bolondokháza van… – Ekkor a férfi elhallgatott, mert valaki jelentést tett neki. – Értem, leléphet – nyugtázta az illető szavait, majd a kagylóba így folyatta: – Valamiféle tömeges emberrablás. Nem tudjuk pontosan, hol és mi zajlik, de azt hiszem, többnyire éjszakánként viszik el embereket az otthonukból…

– Jó, jó, jó – emelte tekintetét a plafonra az asszony. – Ez már nem érdekel. Akkor mondjuk pénteken kettőkor betoppanok, ha neked is jó.

– Rendben, persze, de addig ne menj el a tanyáról, jó? – suttogta a férje izgatottan. – Anna, ez államtitok, és most elmondtam neked, de csak azért, hogy tudd, még mindig...

A nő ujja hegyével bontotta a vonalat. Aztán kisétált a hűvös konyhába, és leforrázott egy maréknyi frissen szedett csalánt. Az italnak határozottan poríze volt.

– A férjem szerint történik valami odakinn, a világban – mondta szeretőjének később, a csészét tésztás hasán egyensúlyozva. A festő vékony ujjai fel-le siklottak bőrén a kerámia és a szeméremszőrzet bozontja közti úton. – Teljesen el vagyunk itt szigetelődve. Azt se vennénk észre, ha kitörne a harmadik világháború…

A fiatalember felkönyökölt, és csillogó de bizalmatlan tekintettel szemügyre vette a nőt.

– És te hiszel neki? A férjednek.

Anna próbálta megvonni fektében a vállát, mire egy pici tea hasára fröccsent. Felszisszent, ám a férfi gyorsan orvosolta a bajt – nyelvével enyhítve a fájdalmat.

– Nem tudom. Többnyire jót kar. És védett vonalról hívott…vagyis tényleg valami komoly dolog lehet. És az előbb majdnem lenyeltem egy szálat a szakálladból.

 – Ezt honnan tudod? – kérdezte a festő, lejjebb kalandozva fejével az asszony elomló, de izmos testén. – Hogy védett vonalon beszélt.

– Ilyenkor minden környező zajt tisztábban hallani – suttogta a nő.

– A szakállammal vigyázz. Még az olló is alig viszi. – A szerető hirtelen végig is simította vele a feleségbőrt. – Egyszer fogadásból elhúztam vele egy szekeret.

– Csak viccelsz – kuncogott fel az asszony, beletúrva a férfi zsíros tincseibe. Az hirtelen felkapta fejét, tekintetük összekapcsolódott.

– Szerintem csak trükk – mondta pár másodperc múlva a festő, majd folytatta a testen, amit elkezdett. – Mindent felhasznál, hogy..visszamenj hozzá…meg akar ijeszteni…– suttogta  odalentről, aztán már nem beszéltek.

Aznap éjjel Annát remegő, földöntúli dörgés riasztottat fel álmából. Egy árnyék, ami még a falakon át is érzékelhető volt, lassan átúszott a ház felett. Fáradt szemeivel csak később vette észre, hogy a festő meredten állt az ablaknál, és a felhős éjszakai eget bámulja.

– Mi volt az? – nyögött fel Anna felülve.

– Valami nagy gép szállt el – válaszolt a férfi, lopakodó ijedelemmel hangjában.

– Láttad?

– A felhők felett volt. Kimegyek, körbenézni. – De nem mozdult.

– Ne menj – szólt csendesen az asszony, majd visszahanyatlott az ágyra. Később, mikor a telefon felriasztotta, a másik már nem volt a szobában.

– Igen? – nyöszörögte bele a kagylóba, melyet a feje melletti asztalkáról kapart össze: – Mi van már?

– Az eltűntek visszatérnek – suttogta a férje.

– És?

– Nem tudom, mi ez az egész. Akit bejelentenek, hogy eltűnt, hamarosan ismét felbukkan, mintha mi sem történt volna. Anna, ez nagyon furcsa, szeretném, ha itt lennél velem. Holnap kihallgatok egy eltűnt asszonyt, utána elmehetek érted, és…

– Hagyj minket békén! –  mordult fel az asszony. Az álom lassan visszakapaszkodott tudatába, miközben félig lehunyt szemmel a festő nyomait kutatta az éjben. A férje magyarázott még valamit a kagylóban, de hangja elhalkult, amint bedugta a párna alá.

Hajnalban egy hideg test nyomult hátához.

– Hol voltál? – kérdezte álmosan.

– Úsztam a patakban. Egészen megduzzadt az esőtől – jött a nyugodt válasz.

– Nem csak az…– simított hátra a nő.

– Pedig hideg volt a víz.

Reggeli közben aztán a festő sokáig meredten bámulta őt. Anna elnézett a szűk kis ablakon át a távolba, és nem szólt. Lassan szitálni kezdett az eső.

– Beszéltél a férjeddel? – kérdezte aztán a férfi megtörve a csendet.

A nő megrázta fejét, majd kiment fáért. Amint a friss levegőről visszatért az alacsony kis konyhába, ijesztően kellemetlen szag csapta meg orrát. Mintha egy hatalmas, izzadt hernyó költözött volna a padlódeszkák alá. Begyújtott a kandallóba, és közben végig magán érezte a fotelban ülő férfi tekintetét. Mikor a tűz pattogva beizzott, visszavonult a hálószobába, kezében egy kiolvashatatlanul vastag regénnyel. Kis tűnődés után aztán felkelt az ágyról, behajtotta, majd kulcsra zárta az ajtót.

Dél körül újból megcsördült a telefon.

– Mondjad – sürgette az asszony a hívót.

– Nagy a baj – hadarta férje. – Azonnal barikádozzátok el magatokat. Tartsd szemmel a fickót. Ne hagyd, hogy kimenjen a szabadba. Ha mégis, keríts egy baltát….

Anna eltartotta magától a kagylót, majd elszámolt magában tízig.

– …tehát nem azok jönnek vissza, akiket elraboltak – kapcsolódott be férje monológjába, mikor újból belehallgatott a műanyagba. – Valahol kicserélik az embereket, ilyen nem is tudom milyen szörnyűségekre. Lelőttem egyet, most viszik boncolni…elárulta magát…ja, igen: ez fontos…

– Mi? – kérdezte Anna fásultan. Valaki lihegett a vonalban.

– A szőrzete, a haja a másolatoknak nem tökéletes. Olyan, mint egy paróka, avagy álszakáll. Leesik, és ezzel elárulják...

Anna ekkor letette a kagylót.

– Te hallgatózol? – kérdezte élesen kiáltva, majd az ajtóhoz ugrott, feltépte.

A festő ott állt a bejárat melletti kisasztalnál, kezében feketén ragyogott a telefon.

– Én csak …– kezdte volna, de Anna már ott is termett előtte, és ütésre emelte kezét. Aztán a mozdulat megtorpant és ujjai lágyan belefonódtak a festő szakállába.

– Miért nézel így rám? – kérdezte közben csöndesen, de egyáltalán nem ijedten.

– Anna. A hajad – suttogta meglepetten a férfi.

Anna szabad kezével felnyúlt hosszú, valaha vörös és erős tincseihez. Egy maréknyi ujjai közt maradt.

A férfi szakállát persze már nem engedte el. Később levágta a testről, és az invázió befejezése után is évekig magával hurcolta.

vége 

Szólj hozzá!
2009. augusztus 23. 19:54 - Valmont

Farkasember az Alföldön

Azért állattal és gyerekkel tényleg működnek a dolgok, mindent eladhatóvá tesznek. A gyerek E/1 narrációja ad egyféle tiszta, őszinte és lecsupaszított világábrázolási lehetőséget. Állatnarrátort persze soha nem alkalmaznék, de itt, ebben a sztoriban, kivételesen megszólal a kutya.

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Volt egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni.

Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

 

A szörnyeteg

 

Apa le akarja lőni a kutyámat, Kormost mivel azt gondolj, ő ölte meg azokat az embereket.

Két hete fekszem az ágyban Kovács doktor miatt (Krónikus vérszegénység. Talán valami fertőzés), és azóta figyelem Anyát és Apát, akik ezt a gyilkosságot tervezgetik. Néha kimennek az udvar sarkába, megállnak az ugató kutya előtt, és ott pusmognak, hogy ne halljam őket. Olykor-olykor bűntudatosan felpillantanak az ablakomra. Ha felkönyöklök a párkányra, a rács résein át, apró lyukakban látni az udvart, a tyúkólat, a fásszínt, arrébb a takarmányost, távolabbra a síkság lassan kizöldülő akácait.

Anyámék születésemkor költöztek ide, Apa szavaival az isten háta mögé egy lépéssel. Ameddig a szem ellát, csak a puszta, a legközelebbi tanya hat kilométerre. Jobbra, az ég aljáig elnyúlnak a sásdi láposok. Az már természetvédelmi terület, ott találták meg az első áldozatot.

Anyáék azt hiszik, semmit nem tudok a dologról, de az mp3 lejátszómon van rádió, ami nagyon tisztán fogja a helyi adókat. Minden nap bemondják, hogy a nyomozás teljes erővel folytatódik. És negyedik hónapja havonta egyszer bejelentik, hogy újabb testet találtak a környéken (A megcsonkított tetemet ma reggel a nyomósdi gátőr fedezte fel a parthoz közel. Az áldozat valószínűleg menekülés közben). A rendőrség eleinte nagy testű, kóbor állatra gyanakodott. Egy oroszlánra, mely vándorcirkusztól szökött meg, vagy kiásta magát a kétszáz kilométerre lévő városi állatkertből.

Akkor jöttem rá, hogy mit tervel Anya és Apa, mikor Apa elővette a fegyvert a padlásról. Egy régi vadászpuska volt, olajos rongyokban tartotta (Nehogy elmond bárkinek is). Ahogy lehozta, épp a házimat csináltam a szobámban, de megéreztem szagát még a csukott ajtón keresztül is. Ezután kezdtek kijárni pusmogni a Kormos elé.

A kutyánk velem egyidős. Néha úgy érzem, ő az én testvérem. Ahogy nőttünk, és nem akadt más barátom a környéken, egyre jobban megértettem őt. Sokszor olyan, mintha tudnánk beszélni. Éjjelenete arra riadok, hogy megszólal, és közös nyelven társalog velem. Máskor azt gondolom, tisztán érti, amit a fülébe suttogok (Szeretlek. Nincs más társam idekinn, hidd el). Ja igen, egyébként egy nagy, fekete kutya, bernáthegyi és valami másnak a keveréke, akkora, mint egy kisborjú. Anya fél tőle (a Sátán kutyájára emlékeztet, Conan Doyle-tól), Apa pedig nagyon bizalmatlan vele. Csuklónyi vastag láncon tartja, csak napnyugta után engedi el. Senki nem is merészkedik a tanyánk környékére, de Apa is csak bottal tud kimenni a sötétben az állatokhoz. Mióta elkezdődtek a gyilkosságok, Kormost már folyton láncon van (Nem kockáztathatunk). Ezért sem értem, Apáék miért rá gyanakodnak.

A puska kapcsán aztán történt még egy dolog. Anya nyakából a minap eltűnt az ezüstlánc, amit tizenötödik házassági évfordulójukra kapott. Amikor kérdeztem, mi történt, csak motyogott valamit zavartan (Elvesztettem odakinn. Biztos leszakadt). Aztán rá pár napra Apa izgatottan szállt le a bicikliről, odaintette Anyát, ki az ajtóba állt, és már mentek is Kormos fölé. Az a szegény állat csak feküdt a tócsák közt, és lesett fel rájuk. Most nem ugatott, de a szüleim se beszéltek a kivégzéséről. Apa csak egy csillogó, apró kis dolgot mutatott Anyának. A tenyerén egyensúlyozta, nem láttam tisztán mi az. Amikor rákérdeztem, Anya csak kitérő választ adott (A puskához valami. Tudod milyen Apád, ha fegyverekről van szó).

Apának valóban vannak tőrei, pisztolyai, még egy íja is. Egyértelmű volt, hogy részt vesz a halálesetek utáni hajtóvadászatokon. Ő volt az egyik szektor irányítója. Az elsőnél, mikor még egészséges voltam, Kormossal elkísértük őt a Kiserdőig. Ott találkozott a többi vadásszal egy ködös márciusi reggelen. Elnéztem, ahogy ezek a pocakos, szakállas férfiak a fáknak támaszkodva diskurálnak, és isszák a pálinkát, és tudtam, hogy nem fognak semmit elkapni.

Az első áldozat egy diáklány volt, vízmintákat gyűjtött a lápban. A rádió szerint állítólag nagyon szép nő volt (Az iskola szépének választották több ízben), így sokkoló lehetett a fejét egy gödörben megtalálni.

A dolog felverte a környéket, kijött egy csomó tévé, meg rádió, de a második után durvult el igazán a helyzet. Egy helybéli kisgyerek volt, a nyitott ablakon át vitték el az ágyából. A falon és a virágágyásban karomcsíkok maradtak, a kutyák a patakig követték a nyomot, ott aztán nem találtak mást, csak belsőségeket.

Ekkor szerelte fel a rácsot apám az ablakomra. Kicserélte az ajtó zárját is (Fő a biztonság). Kár, mert szerettem kora tavasztól nyitott ablak mellett aludni, hogy a hold az arcomba világítson. Ha jól helyezkedtem, tekintetem összekapcsolódott Kormoséval, aki jó tizenöt méterre hevert a porban, a láncon. Gyakran úgy aludtunk el, hogy néztük egymást, mint két igaz barát. Ilyenkor néha megesett, hogy halk suttogása felébresztett álmomból (Én is szeretlek. Mindent megtennék érted).

A harmadikat egy fán találták meg. Őt még én is ismertem. Apa néha alkalmazta Tani bácsit, ha már nagyon elúszott a betakarítással. Részeges, vén csavargó volt, rozoga biciklijén tanyáról tanyára járt koldulni. Amikor betért hozzánk, mindig hozott valami ócskaságot. (Neked készítettem, királylány, fogadd hódolatom jeléül), fűzfasípot, madárcsapdát, mikor mit. Anyám nem szerette, ha odamegyek hozzá, mert büdös volt, és az utóbbi időben folyton köhögött. A rádióban azt mondták, valószínűleg madárinfluenzás volt. (A boncolás eredményét alátámasztja a tisztiorvos vizsgálata a közeli nagygazdaságban, hol Tani Károly kisegítőként dolgozott. Több fertőzött madarat találtak az). A Szörnyeteg, mert ekkor már csak így hívta a rádió a gyilkost, felkergette szegény öreget egy fára. Közben letépte bal lábát, így Tani bácsi reggelre elvérzett. Apa ezt a részletet zárt ajtó mögött suttogva mesélte Anyának, de meghallottam (A föld alatta tele volt köpettel. Bizonyára utolsó erejével meg akarta fertőzni a lent várakozó támadóját. A vén, ravasz Tani). A fatörzsön akkora karomnyomok voltak, hogy egyes szakértők a rádióban egy, a lápban élő krokodilról kezdtek találgatni. (Többször előfordult már, hogy a szabadon engedett hüllő hatalmasra nőtt a városok csatornáiban). Ám ezek a karmolások másfél méteres magasságban voltak – mintha valami, kétlábú vagy két lábra ágaskodni tudó lény csinálta volna.

Apa is megnézte azt a fát, és utána többé nem engedte el Kormost. Én pedig ágynak estem, és ugyanekkor még az iskola is bezárt. Pechemre vészszünetet rendeltek el, majd nyáron kell bepótolnunk ezt az időt. Ekkor került elő a fegyver is, és tűnt el a nyaklánc Anyámról. Néha, minden gondosságuk ellenére sikerült elcsípnem az összeesküvők egy-egy beszélgetésfoszlányát (Nem engedhetjük. Bármennyire is szeretjük, ennek véget kell vetni). Ilyenkor úgy tűnt, Anya védelmezi a kutyát, Apám pedig elszántan, de remegő hangon a halála mellett voksol.

Megviselte őt is a dolog, mert sokszor láttam, hogy a favágó tőkén ül, bambán nézi kezeit, vagy a szürkületbe bámul elgyötört, kétségbeesett arckifejezéssel.

Próbáltam meggyőzni őket. Azon ritka alkalmakkor, ha együtt jöttek betegágyamhoz, esdekelve, érvelve, könyörögve bizonygattam Kormos ártatlanságát. (Nem lenne képes elpusztítani egy embert, ő jó kutya). Apám lehajtott fejjel hallgatott, Anyám odatérdelt hozzám, megfogta láztól tüzelő kezem, fülembe suttogott (Tudjuk).

A negyedik, eddig utolsó esetet követően jöttek el a férfiak.

Ez már tegnap hajnalban történt: beszélgetésre és kutyaugatásra riadtam. Apám hajtótársai tértek be a rozoga kapun, négy-öt, pórázon tartott komondorral. Csupa bőrkabátos, szakállas férfi, a halovány ködben a fegyverek, mint tüskék ágaskodtak hátukról. Az egyikük le is vette, felhúzta, és a morgó Kormos felé közelített vele. Nem tudtam sikoltani sem, mert azt hittem, még álmodom, a rádióbéli hang nyomán elszabadult rémséget képzelem tovább (A gátőr tizenegy körül találta meg a fiatalember maradványait. A rendőrség azonnal lezárta a területet, és helybéliek segítségével megkezdődött a környék átfésülése. Több nyomkövető kutyát is hoztak, melyek). Apám kirontott az ajtón, és hangosan kiabálva közeledett a csoportoz. Abból kivált egy ismeretlen, magas termetű férfi. Komoly szavakkal ment apám elébe, jobb kezét egy apró, fekete kutya húzta, egyenesen a házunk felé. Erre a férfiak, az idegen, de még apám is mind elhallgattak. Utóbbi aztán félrevonta az idegent, és a szín eresze alatt beszélgetésbe elegyedett vele. Közben többször ablakom felé lestek, gondolom, miért (Ne most. Délután vagy este, majd én lelövöm, ha elalszik).

A zajongásra, kutyacsaholásra felébredt Anya is, és bejött szobámba. Kinézve ablakomon, összerogyott ágyam mellett és arcát az enyémhez nyomta. Zavartan feküdtem szorításában, később megéreztem a nedvességet bőrünk közt (Mért sírsz)(Aludj, aranyom). Nem gondoltam volna, hogy ennyire szereti Kormost.

Fél füllel figyeltem a csomóban maradt vadászok beszélgetésére is. Mint riadt varjak, álldogáltak a kelő nap fényében a kút kávája körül, és egy térképen mutogattak, rajzolgattak valamit (Az összes eset középpontjában van. Mintha ez lenne a góca a támadásoknak. Csak itt lehet). Amikor Anya összeszedte magát, és kiment mosakodni, megtörültem arcom, és a fal felé fordultam. Később a fülemre tettem párnám, hogy ne halljam a férfiak vartyogását. Utoljára még apám hozzájuk intézett halk, fojtott ígérete ért el tudatomig (Ma este).

A nap folyamán a rádióban kevés hír szólt az új áldozatról. Valami szerelemes fiatalember volt, biciklivel indult hazafelé kedvesétől a gáton, mikor a szörnyeteg lerohanta. Most először említették, hogy a támadások mindig holdtöltére estek (Valószínűleg egy holdkóros, a telihold fénye által megzavart elme áll a szörnyűségek hátterében). A hatóságok már valamiért egyértelműen emberként azonosították a támadót, a harapott sebekre is találtak magyarázatot (Vasból készült, agyart mintázó fogók lehettek. A elkövető ezzel kívánta megzavarni a nyomozókat). A hátamon fekve, a plafont nézve még én is átláttam ezen a hazugságon – a korábbi híradások ugyanis említették a harapásokban talált nyálnyomokat, melyek DNS-vizsgálata alapján egy orvosszakértő kijelentette, hogy a támadó semmiképp sem tekinthető embernek.

Ez az utolsó nap furcsán telt. A gyanakvásom lassan bizonyossággá érett. Apa bejött betegágyamhoz, és hosszasan kérdezgetett az iskoláról. Közben egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, folyton kabátja zsebét tapogatta. Anya a kedvencemet csinálta ebédre – gyümölcslevest és rántott halat rizzsel. Kár, hogy nem volt étvágyam, reggel óta úgy éreztem, egy kő van a gyomromban. Talán az idegesség miatt. Kormos is megsejtette a dolgok végkifejletét, fel-alá sétált, és közben folyamatosan nyüszített. Kipisszegtem rá a rács résein át, ilyenkor zavartan felém lesett, majd szomorúan folytatta.

Emlékszem, délután még tanulgattam valamit (Petőfit utolsóként katonatársa látta a Segesvár felé vezető úton futni), de igazából vártam az elkerülhetetlent. Elhatároztam, virrasztok, hogy ha kell, kiabálva, kérve, sírva akadályozzam meg azt, amire Apa készül.

Alkonyatkor mégis elszenderültem, a fogyó hold egyenesen arcomba sütött, fénye megtöltötte álmomat is. Halk morgásra ébredtem, melyből lassan értelmes beszéd kerekedett. (Gyere ki onnan. Gyere). Felülve az ágyon, a szobában nem láttam senkit. Jobban fülelve, észrevettem, ablakom résén át szűrődik be a hang (Gyere már, ne várakozz, sietned kell).

Kinéztem az udvarra. Kormos, az én halálraítélt barátom ott állt lánca végén, megfeszítve azt, és hozzám beszélt. Tudtam, hogy nem álmodom, de mégis, a holdfény, a mozdulatlan, sötét kutya, és a csendes, várakozó ház – minden olyan bizonytalanná vált köröttem. Talán ezért értettem csak meg nagy sokára, hogy mit akar (Megyek, elengedlek).

Kiosontam a konyhába, a bejárati ajtóhoz. Az azonban, hála apámnak, zárva volt. A kulcsot ki tudja hova rejtette. Csalódottan visszamentem, és közöltem a megmássíthatatlant a kutyával (Sajnálom, drága. Nem tudok segíteni. Bezártak).

Kormos indulatosan kapart egyet, majd felszegte fejét. (Dehogynem. Ám előtte még valamit. Apád zsebéből vedd ki a fényes dolgot).

Olyan egyértelműnek tűnt, amit kért. Sejtettem én is, hogy amit Apa magánál rejteget, aminek talán köze van anya nyakláncához, az lesz majd a kutyám végzete. Kilopództam hát megint a konyába, a fogashoz, és kitapogattam Apa kabátját. Már nem volt a zsebében semmi. Mellette ott függött és bűzlött a puska. Hirtelen ötlettől vezérelve kiakasztottam, és erőlködve szétnyitottam. A bal oldali torkolatban lapult egy golyó. Lerágott körmömmel kibányásztam, és a hold fényébe tartottam. Egy ezüstös végű, halálos lövedék volt. Gyorsan visszamentem szobámba, farmert, és pólót húztam, majd a rácshoz tartva felmutattam szerzeményem (Nem fognak elpusztítani, ne félj. Összeszedem az összes töltényt a házban).

Barátom elégedetten morrantott, majd ismét kaparó mozdulatot tett (Nem. Most gyere). Ellenmondást nem tűrően beszélt, úgy, mint egy öregember vagy mint egy szabadságharcos.

(De hogyan) kérdeztem elkeseredetten, mire úgy tűnt, mint aki elvigyorodik (A ágy alatt).

Pár másodpercig értetlenül lestem rá, aztán leguggoltam, és belestem a betegágyam alatti sötétségbe. Gyenge huzat érte arcom, ezért a padlóra hasalva bekúsztam, karom előretartva a zug mélységei felé. Amikor elértem a falat, keresni kezdtem valamit, bármit. Addig tapogatództam, míg kezeim rá nem akadtam a nyílásra. Laza homoktól pergő üreg volt a házfal alatt. Alig telt egy percbe, míg átnyomakodtam rajta, mint egy kígyó, és már kint is voltam. A golyót belehajítottam a sötétségbe, majd megindultam Kormos felé (Most elengedlek. Mikor ástad ezt).

A barátom azonban farkát behúzva hátrálni kezdett előlem (Ne gyere ide. Félek) motyogta, mire megtorpantam. Majd hozzátette, közös nyelvünkön ugatva és morogva (Nem én ástam, hanem te).

vége  

1 komment
2009. február 22. 09:31 - Valmont

Tank és zombik

Kis szünet után íme egy eredményesebb írás. Amatőr pályázaton pár éve első helyezett lett. Csak egy működőképes, gyors, könnyen emészthető horrort akartam írni. Klasszikus, filmes jelenetek és építkezés. A katonák közti konfliktus, ami párhuzamos az élőholt tanyalakók támadásával - kicsit soknak tűnik, és elcsépelt sablont idéz (ember embernek a farkasa, ill. igazából nem a szörnyektől, hanem saját társainktól kell félnünk), de azt hiszem, még belefér.

 

 

Tankcsapda

 

 

 

Délre egészen nyilvánvalóvá vált, hogy eltévedtek. Lakatos kiadta a parancsot a megállásra, mire mind kimásztak az átforrósodott vas felszínére.

- Nincs mese, hívni kell a központot – jelentette ki Lakatos savanyú ábrázattal. A hadgyakorlat első napján jártak, és igazán nem vetett jó fényt parancsnoki képességeire a fiaskó. – A térképeink teljesen más domborzatot mutatnak.

- Kovács meg fog ölni minket – nyögte Kukta, a lövész. A civil életben szakács volt, innen kapta nevét. Felült a csőre, és óvatosan tapogatta a naptól átforrósodott hengert.

A távolban fákat borzolt a júliusi szél, jobbra tőlük tanya fehérlett. Bivaly visszabújt a tankba, és feltette fülhallgatóját. Egykori kommunikációs tisztként ő lett volna a rangidős, ám egy kocsmai verekedése után lefokozták, és visszadobták a kopaszok közé. Morogva szólongatta a központot, míg odafenn Pócs bontogatni kezdte konzervjét.

- Én eszem – lihegte, de közben ő is a fákat és a tanyát leste.

- Nálad ez idegi - jegyezte meg Kukta, és lecsúszva a csőről, a földre huppant. Tűnődve rugdosni kezdte a száraz fűcsomókat: - Láttam már ilyet eleget. Kétszáz kilósan végzed majd.

- Ha te főzöl nekem, nem hiszem. – nyeldekelt Pócs. Kukta intett felé valami csúnya jelet, mire Pócs májkrémdarabot pöckölt az irányába. Ő vezette a tankot, és mivel a karbantartás is rámaradt, alig volt ideje normálisan étkezni. Emiatt állandóan éhség gyötörte.

- Nincs vétel – vakkantott fel kisvártatva odalentről Bivaly, majd kipréselte magát a nyíláson.

- Hányszor próbáltad? – kérdezte Lakatos, mire a másik megdermedt. Egy pillanatig látszott rajta kitörni készülő dühe, aztán elfordult, fejét vakarta: - Egyáltalán nincs jel. Valami interferencia…- szavai motyogásba fulladtak. Ő is leereszkedett a földre, rágyújtott, elsétált a járműtől.

Pócs késével kikapart egy kevés májkrémet, hagyta nyelvén olvadni. Elgondolkozva leste Bivaly távolodó, széles hátát, az arcából előbodorodó füstöt.

- Nem kedvel minket – jegyezte meg Lakatosnak. A parancsnok bólintott: - Szarok rá – azzal leugrott a porba, és Kukta mellé sétált. Régről ismerték egymást, még a telepről, a seregben is kitartott barátságuk, a beavatásuktól kezdve a kopaszok szívatásáig.

- Talán ott tudnának segíteni. – mutatott a szakács a ház felé: - Víz is kellene. Pócs szerint valahol ereszt a tömítés.

Lakatos farzsebéből elővette összehajtogatott térképét, és belepillantott a kis négyzetbe, ahol épp lehettek.

- Persze, Pócs szerint, mi? – horkantott. - Ez a tanya nincs is a térképen – mondta aztán, majd kivett egy szálat Kukta felé nyújtott cigarettáscsomagjából – Nem mintha ez bármit jelentene.

Kukta meggyújtotta előbb barátja, majd a saját cigarettáját, közben bólintott: - Ezek a térképek iszonyú pontatlanok.

- Ja, még Haynau korából valók – ezen csak Lakatos röhögött idegesen.

Kukta értetlenül nézett rá, majd megfordult, intette Pócsnak: - Gyere utánunk a géppel.

Pócs felpattant, vigyázba vágta magát: - Ahogy kívánja, kérem alássan. – azzal nagy ívben elhajította a konzervodobozt, és eltűnt a fémben.

Lakatos tűnődve figyelte a jelenetet, majd finoman megfogta Kukta karját: - Figyelj…

A másik ránézett, szeme összeszűkült. Mögöttük felbőgött a tank motorja.

- Igen?

- Legközelebb ezt hagyd csak rám – Lakatos kapta el a szemét, árnyék, Bivaly közeledett.

- Mi ez az egész? Hova megyünk? – Bivaly izzadt és fújtatott, alig fél méterre állt meg a parancsnoktól, aki lopva hátrébb lépett.

- Megnézzük a tanyát. – mondta könnyedén: - Kérünk vizet, és megtudjuk, hol vagyunk. Velünk tartasz?

Bivaly vészjóslóan elvigyorodott: - Azt első hiba. Műszaki segítség esetén az egység rádiókapcsolatot létesít…

- Tudom, tudom. – Lakatos felemelte kezét, kitakarva Bivaly arcát tekintete elől: - De most nincs kapcsolat, te mondtad, nemde?

Nem várta meg a választ, sarkon fordult, elindult az épület felé. Előbb Kukta, aztán a tank, végül Bivaly követte.

A tanya közelebbről üresnek, elhagyatott és értelmetlennek tűnt. Fehér vályogfalai roskadoztak, ablakai feketén és törötten ásítoztak, udvara, óljai finom porral borítva várták érkezésüket.

A bejárati ajtót valami lehetetlen huzat halkan nyikorgatta, néha egészen bezárva, majd újból kitárva.

Lakatos megállt az udvar közepén, intett a háta mögé, mire a tank hörgése elhalt.

- Hát, nem tudom – ért mellé Kukta: - Mintha…

- Ez hülye ötlet volt. Nincs itt senki. – dörmögte Bivaly, és a főépület felé indult.

- Menj hátra – szólt rá élesen a parancsnok. Bivaly megtorpant, nem fordult meg.

- Ugyan miért? – kérdezte pár másodperc múlva.

- Mert én azt mondom. – Lakatos lassan elindult felé. Kukta izgatottan követte, közben intett Pócsnak, jöjjön, balhé van.

Bivaly végtelen lassúsággal megfordult: - Miért?

- Mert láttam egy gémeskút villáját. Hozz vizet. – folytatta Lakatos, és most ő állt meg túl közel a nagydarab férfihoz. A parancsnok fáradtnak és túl fiatalnak tűnt, ez a kettőség megzavarta a kommunikációs tisztet.

- Rendben. – mondta megenyhülve, de hozzátette: - De ez a második hiba. Az egység a műveleti területen a járművet elhagyva soha nem válhat szét – majd szánakozó pillantást vetve Kuktára és Pócsra, elindult.

Lakatos a bejárati ajtóhoz lépett, és kopogott deszkáján: - Hahó!

- Ezt jól összebarmolták. – mutatta Pócs az ajtón a baltanyomokat. – Valaki elhagyta a kulcsát?

- Hahó! – ismételte Lakatos hirtelen, mire a másik kettő összerezdült: - Van itt valaki?

Bentről nem jött válasz. A huzat savanyú, kelletlen szagot húzott orruk alá. Lakatos belépett a házba, Pócs Kuktára nézett, aki megvonta vállát, és követte barátját.

Döngölt padlójú, szegényes konyha-nagyszobába jutottak. A félig leszakadt függönyökön áttűzötek a napfény pászmái, így legalább láthatták a szétszórt és felforgatott berendezést a padlón. Itt evőeszközök csillogtak, ott konyharuhák fehérlettek, a sarokban törött szék árválkodott, a ház belsejébe vezető ajtót pedig felfordított asztal torlaszolta el.

- Nohát – nyögte Pócs, és a másik kettő is csak dermedten állt. Lakatos kapott észbe, nekifeszült az ajtónak. Közösen félretolták, beóvakodtak a folyosóra.

- Van itt valaki? – suttogta bizonytalanul Kukta.

- Talán megvárnálak titeket kint… - nyögte Pócs vigyorogva, de Lakatos szigorúan rápillantott, majd maga elé húzta, és gyengéden meglökte.

A folyosóról ajtók nyíltak, a végében lévő apró ablak világította csak úgy ahogy meg. Pócs kinyitotta az első ajtót, belesett, majd öklendezve hátrált.

Lakatos és Kukta gyors pillantást váltott, aztán egyszerre néztek be.

Gyerekszoba lehetett hajdan – a rácsos kiságy, az égszínkék falak és a sarokba halmozott játékok erre engedtek következtetni.

Most egy disznó teteme feküdt a közepén.

Az állat hátsó fele hiányzott. Belsőségei összeszáradva és elrohadva terültek szét mögötte, sárgásfehér bőre alatt kukacok ezrei mocorogtak. A szobát betöltötte a bomlás savanykás, édes szaga, a plafonon legyek ezrei várakoztak.

- Mi történt itt? – suttogta Kukta, és hátralépett. Lakatos beljebb akart menni, de barátja megfogta a karját: - Hagyd.

- Hé, fiúk, gyertek csak! – hallatszott a folyosóról Pócs hangja.

Egy másik ajtóval küszködött, dühösen nyomta, tolta, de valami nem engedte kitárulni.

- Segítsetek, ezt eltorlaszolták belülről…- magyarázta feszülten. Mindhárman nekidőltek az ajtónak, mire nagy nehezen sikerült embernyi rést tolni rajta. Egy szekrényféle gátolta a bejutást, csikorogva engedett. Megint Pócs óvakodott előre, a másik kettő szorosan a nyomában követte.

Kamra lehetett, bár annak túl nagy volt a helyiség, amibe bejutottak. Oldalt polcok, a padlón üres konzervdobozok, szalonnavégek, liszteszsákok sorakoztak. Egy szem, szűk kis ablaka nyitva volt, körötte éles eszközzel leverték a vakolatot.

- Itt aludt valaki. – mutatta Kukta az ablak alatti egyszerű fekhelyet. Lakatos lehajolt, és a pokróc barna foltjait kezdte kapirgálni, míg a másik kettő idegesen fogdosta a polcokon lévő dolgokat.

- Vérzett – jelentette ki a parancsnok felállva. Térde nagyot reccsent, mind összerezzentek.

- Ez mi volt? – kérdezte Pócs.

- A térdem – nyugtatta Lakatos, de a lövész a fejét rázta: - Kintről jött.

Kukta közben egy letört széklábat emelet föl a földről. Tűnődve szemlélte, majd Lakatos felé nyújtotta végét. Alvadt vér, valami más és hosszú, fekete hajszálak borították.

- Ó, a francba… - nyögte Lakatos, majd kifelé indult: - Ezt jelentenünk kell…- de megtorpant, mert ezúttal mind hallották a zajt, ami kintről, a folyosóról jött.

Valaki csoszogva közeledett odakinn.

- Biztos Bivaly. – suttogta Pócs. Kukta csak a fejét rázta, majd határozottan az ajtóhoz ment, és kinyomakodott a folyosóra. Lakatosék vártak, míg vissza nem szólt.

- Itt van.

- Ki? – kérdezte a parancsnok.

De Kukta nem válaszolt, ezért a másik kettő utánament.

Társuk a folyosón állt, vele szemben egy nő imbolygott.

- Mi a…? – nyögte Pócs, de Lakatos lepisszgete, majd mind a hárman némán bámulták a középkorú asszonyt, kinek haja szétállt, mint egy szénaboglya, ruhája cafatokban lógott, és arcán olyan mély karmolásnyomok varasodtak, hogy néhol a hús rózsaszínje is látszott. A nő zavaros tekintete egyikükről másikukra villant, feketés szája széléről habos nyál csöpögött lába elé.

- Talán veszett – jelentette ki Pócs.

- A veszettek nem így néznek ki – magyarázta Kukta, lassan hátrálva. Pócs követte példáját, így Lakatos egyedül maradt a folyosó közepén.

- Nem hagyhatjuk itt – fordult vissza társai felé.

- De igen. – bólintott Kukta, szemét le nem véve az asszonyról.

Lakatos intett a nőnek: - Most hozunk segítséget, rendben? – azzal megfordult, és ő is kifelé indult. Szeme sarkából mozgást vett észre a gyerekszobában, megtorpant.

A disznódög mocorgott. Feje, törzse remegett, rázkódott, és mikor Lakatos beljebb lépett, a perspektíva változása miatt azt is láthatta, miért.

Egy kislány nyomakodott ki az állat roncsolt alfeléből. A padlóra támasztotta vézna karjait, úgy préselte ki magát alvadt vérrel és hússal borítva a dögből. Valaha szőke haja csimbókokban lógott arca elé, és a parancsnok térdének újbóli roppanására ez az arc most megfordult, élettelen tekintete Lakatoséba mélyedt.

- Gyere már…- lépett mellé Kukta, de a szobába nézve ő is megdermedt.

- Ezt nem hiszem el – nyögte, majd megragadta barátja karját, kifelé húzta: - Na, tűnjünk el innen!

Ahogy fordult, szembe találta magát a nővel. Egy pillanatig mindhárman mozdulatlanná váltak, az ajtóban álló Lakatos, a folyosón az asszony, és kettejük közt Kukta. A varázst a nő törte meg, aki a lövész karjára hajolt, majd beleharapott.

- Anyád! – ordította Kukta, és próbálta kirántani kezét a támadásból, de a nő, mint egy kutya, fejét rángatva, a mozgást követve, tartotta magát. Kukta végül a másik kezében lévő széklábbal a csapzott haj közé vágott, de ettől az asszony állkapcsa még jobban rázárulhatott karjára, mert az ő üvöltése még erősebb lett.

Lakatos ekkor tért magához bénultságából. Egyik kezével a nő fejét kezdte tolni, lábával a derekába taposott, míg próbálta magát kitámasztani valahol, például az ajtófélfán, ám ott, előtte, e térben feltűnt a kislány.

Lakatos felhördült, szabad kezével próbálta behúzni a gyerek előtt a szobaajtót, ám a lány gyorsabb volt. Előrelendült, koponyája az ajtófélfa és az ajtó közé szorult.

- Szedd már le rólam! – sikoltotta közben Kukta, aki a nő vállát és derekát püfölte a széklábbal, de barátja nem segíthetett, mivel a hörgő és fogait csattogtató gyerek egyre kijjebb préselte magát a nyíláson, egyenesen a férfi ágyéka felé. Végül a parancsnok hátralépett, és a lány arcába rúgott, majd gyorsan becsukta az ajtót. Soha nem örült még így kulcsnak.

Kukta és az asszony a folyosó közepén egymásra borulva tántorgott, a lövész karjából csöpögő vér sikamlóssá tette talpuk alatt a padlót. Lakatos kihúzta Kukta kezéből a széklábat, és pozíciót keresett.

- Ne mozogj már…! - könyörgött a lövésznek, aki némán küzdött, mivel már csak a támadójára mért ökölcsapásaira tudott figyelni: - Mindjárt leszedem rólad!

- Azt megköszönöm, baszd meg. – sziszegte hirtelen Kukta, majd megtorpant. 

Lakatos ekkor sújtott le. Tenyerében érezte a roppanást, és amikor társa felüvöltött, már tudta, hogy túl erősen ütött. A székláb vége bezúzta a nő koponyáját, de az ütés ereje fogait is a sebbe törte. Vérző állkapoccsal tántorodott hátra, Lakatos pedig Kuktát átkarolva kivonszolta társát a konyhába.

- El kell állítani a vérzést – nyögte, felkapva egy konyharuhát.

A lövész tehetetlenül, remegve állt, és nézte a folyosón összeroskadó asszonyt.

- Mi volt ez? – suttogta a sebét kötöző parancsnoknak.

- Nem tudom – nézett fel rá Lakatos, majd körbefordult: - Hol van Pócs?

Kukta az egyik ablakon át mutatta: - Ott.

Pócs a tank előtt feküdt, fejét vér borította, de úgy látszott, feléjük néz. Még élt, bár egy ismeretlen férfi a hasából evett. Mindenféle sárga és vörös dolgot szaggatott ki a katona törzséből, akinek lábai és kezei a mozdulatok ütemére meg-megrándultak.

A két barát pár másodpercig bámulta a jelenetet, bár nekik évezredeknek tűnt az időszak. Lakatos közben arra gondolt, Pócs vajon milyen hosszúnak érezte kibelezése folyamatát.  

- A kurva anyját. – suttogta Lakatos. Kukta bólintott, tekintetéből eltűnt a fájdalom:

- Pócsnak annyi. Fegyver kell. Így… - megingott, mire a parancsnok odaugrott hozzá, átkarolta.

- Rendben. – Lakatos pillantása ide-oda villogott, miközben elkezdte kifelé húzni a sebesültet: - Hátramegyünk. Megkeressük Bivalyt – óvatosan kiléptek az ajtón, majd el a fal mellett, a hátsó rész felé. Kukta lába néha összeakadt, de aztán intett, nem kell segítség. A férfi, aki Pócsot ette, egyszer sem nézett fel.

Hátul, a kút köríve mögött ólak, egy pajta és mellette valami rozoga bódé barnállott. A rádiós nem volt sehol.

Kukta az átmelegedett kávának dőlt, próbálta megszorítani a kötést karján.

- Hova tűnt ez? – dühöngött Lakatos: - Azt mondtam…

- Hé! – Bivaly kiáltása zengett és visszhangzott mögülük. Hátrafordultak, és lenéztek a kútba.

 Bivaly a vízben lebegett, fújtatva a tempózástól: - Húzzatok fel!

A parancsnok engedte le a vödröt, majd nekifeszült a tekerőkarnak, míg Kukta egyfolytában a házat fürkészte. Kötése már teljesen átvérzett, ez volt az első, amit a kútból felbukkanó Bivaly megpillantott.

- Mi történt? – nyögte az egykori kommunikációs tiszt.

- Veled mi történt? – kérdezett vissza Lakatos.

- Valaki mögém került és nekem jött…beestem – magyarázta a csöpögő Bivaly, majd tekintete rögzült abban az irányban, ahol felbukkant az idegen férfi, kezében Pócs fejével.

- Mi a szent szar? – hebegte a lefokozott katona, és hátrálni kezdett: - Mi van itt? – kérdezte inkább magától.

- A fészerbe…- ugrott a sápadt Kuktához Lakatos, húzni, vonszolni kezdte társát, Bivaly pedig követte őket, a ház sarkánál álldigáló idegennel szemezve.

Szűk, poros kis szerszámosbódéba jutottak, a deszkalécek közt éles fény villogott szemükbe. Lakatos kitámasztotta belülről az ajtót egy gereblyével, majd a földre ültette Kuktát.

- Mi ez az egész? – faggatta őket Bivaly, egy résen át kifelé figyelve.

- Nem tudom. Ránk támadtak. – közölte a parancsnok, és pofon ütötte a szemét lehunyó sebesültet: - Hé, ne aludj el, hallod? Tartsd magad.

Kukta bólintott, miközben valóban próbálta fókuszálni fegyelmét. A por karja alatt türelmesen szívta vérét.

- Fegyver kell – nézett körbe Lakatos. Ásók, csákányok, lapátok sorakoztak a deszkafalnak támasztva, szögekre akasztva kéziszerszámok porosodtak körben.

- De kik ezek? – lépett hozzá Bivaly, és megragadta vállát: - Mi történt odabenn?

Lakatos ránézett, mire a másik elengedte őt. A parancsnok felkapott egy szekercét, a súlyát méregette.

- Ránk támadtak. A házban. Egy nő és egy kislány – ismételte magát – Megharapták Kuktát. Pócs kirohant. A tanknál… - kifelé intett.

Bivaly hol őt, hol a réseken át az udvart nézte. A férfi a kút fölé tartotta Pócs fejét, majd elengedte. Kíváncsian hajolt utána, nézett lefelé. Középkorú, szakállas, nagydarab alak volt, kezeslábasán olaj- és vérfolt keveredett. Arcáról még csöpögött Pócs vére, egyik kezében pedig valami vöröset szorongatott, néha harapott belőle.

- Ő lehet az apa – lépett Lakatos is egy réshez. – A felesége és a lánya pedig a házban van. Le kell rohannunk.

- Megőrültek? – Bivaly nem bírta levenni szemét a kinti alakról.

- Nem tudom. Szerintem…- Lakatos leguggolt Kuktához, aki révetegen, néha bólintva bámult maga elé - …halottak.

A parancsnok óvatosan kezdte kitekerni a sebet takaró kötést.

- Halottak? A halottak nem mászkálnak…- hebegte Bivaly.

A durva sérüléséből még lassan csordogált a vér. Két, köríves foglenyomat sorjázta a bőrt, a húsba néhol beletörtek az asszony fogai, és most mint apró kavicsok, dudorodtak Kukta bőre alatt.

- Nem érdekel, mik ezek – suttogta Lakatos rövid tűnődés után. – Keríts fegyvert, mert kimegyünk… - megpiszkálta az egyik fogdarabot – Kuktának orvosra van szüksége.

- Szerintem már semmire nincs szüksége.

Lakatos először Bivalyra nézett, aki egy ásót markolva állt felettük, majd a sebesült arcába.

Kukta üveges szemmel bámult maga elé, el, a parancsnok válla mellett. Sokáig kellett nézni, hogy látszódjon: nem lélegzik.

Lakatos felállt, nadrágjába törölte vérfoltos kezét. A rádiós elvigyorodott.

- Harmadik hiba - ne legyen haverod a… - Bivaly nem készült fel az ütésre, a mondat vége örökre benne maradt. Lakatos hátrált, és fájó öklét dörzsölve leste, ahogy a másik talpra kászálódik, miközben vérző ajkait tapogatja nyelvével.

- Soha többé ne minősíts! – sziszegte Lakatos, de Bivaly nem válaszolt, csak felkapta ásóját. A parancsnok gyorsan lehajolt a baltáért, maga elé emelte: - Nem kéne ezt…

- Kinyírlak, és azt mondom, ők voltak. – köpködte vérével Bivaly, az ásót lengetve.

- Egyedül soha nem jutsz ki – nyugtázta Lakatos, oldalt lépve. Bivaly is mozdult, lassan körözni kezdtek.

- Nem baj, megéri. Annyira rühellem a képed, hogy ennyit megér. – Bivaly fél kezével egy zsebkendőt nyomott sebéhez. Esetlenül maga elé támasztotta az ásót, erre a parancsnok is lazított, de Bivaly csak erre várt. Megemelte a szerszámot, és döfött.

Lakatost a bordáin érte az ásó hegye, érezte, valami roppan odalenn, de volt még ereje elütni baltájával a nyelet. A döfés így is hátralökte, az oldalába szúró fájdalomtól összegörnyedt. Háta ívesen kínálta magát Bivaly előtt, aki lassan közelebb lépett, és csapásra emelte szerszámát.

- Most megdöglesz, te barom – közölte higgadtan.

Lakatos felnézett, így ő láthatta a rádiós mögött kiegyenesedő Kuktát. Barátja sápadt volt, tekintete zavaros és idegen. Bivalyhoz lépett, és ráhajolt a nyakára.

A rádiós megérezhette a másik test jelenlétét, fordulni kezdett, így Kukta csak a nyaka tövét harapta meg, azt is felületesen. Bivaly felordított, a földre lökte támadóját. Új sebéből egyenletesen folydogált a vér, ujjai görcsösen próbálták útját állni.

- Mi az isten folyik itt? – hörögte, hol Lakatosra, hol a porban előtte rángatódzó Kuktára nézve. Válasz nélkül maradt, mivel a parancsnok még mindig nem kapott levegőt. Bivaly tétovázott a két célpont közt, majd nehezen, de döntött, és ásója hegyével a földre szögezte Kuktát. A halott valami halk szisszenésféle hangot adott ki, de tovább tekergett a szerszám végén.

Lakatos ekkor lódult meg, félrelökve a gereblyét, kitántorgott a napfényre.

A kútnál álló azonnal felé fordult, majd eldobta húsdarabját, és megindult.

- Várj csak, még nem végeztünk! – botladozott ki a fészerből Bivaly, de a parancsnoknak eszébe sem volt megállni, kikerülte a szakállas alakot maga előtt, majd fájdalmat legyűrve felmagasodott, oldalról lesújtott.

Az idegen férfit a fülénél érte a csapás. Megtántorodott, térdre rogyott, pont időben ahhoz, hogy Bivaly, mikor odaért, lendületből rácsaphasson ásójával a fejére.

- Állj meg! – hörögte a rádiós a tank felé iramodó parancsnok után, de ekkor hátulról egy test zuhant rá. A földre került, ám csak pár másodpercre. Lelökte magáról Kuktát, majd felpattant, és két marokra fogta az ásót.

Lakatos hallotta a tompa puffanásokat, de nem fordult meg. Szeme sarkából azt leste, nem ront-e valaki ki a házból, és csak akkor nyugodott meg, mikor magára zárta a tank tetejét.

A forróság odabenn most az egyszer jólesett neki. Hálásan izzadt a vas védelmező melegében, míg betöltötte a lövedéket, és célra állt.

- A kurva anyátokat – suttogta folyamatosan, néha felnevetve, aztán szétlőtte a házat. A következő lövedékkel a fészert, a harmadikkal pedig a kutat és a körötte fekvő testeket törölte el.

Csak ekkor nyugodott meg.

Körbeforgott a toronnyal, közben kisöpörte szeméből az izzadtságot, hogy jobban lásson. Nagy sokára észrevette a fűben fekvő Bivalyt. Ott hevert mellette ásója is.

Ahogy a cső ráfordult testére, a rádiós megmoccantotta azt. Talpra állt, nyaksebén a vért elmaszatolva, vánszorogva a tank felé lépett.

- Ne csináld ezt, Lakatos! – kiáltotta elhaló hangon. A tank némán meredt előtte. – Ezért hadbíróság elé kerülsz…

A parancsnok egy újabb lövéssel válaszolt.

Amikor a füst eloszlott, és a vércseppek és földdarabkák mind visszahulltak a földre, Lakatos hátradőlt az ülésen.  Elégedetten bámulta a tank előtti krátert.

Rá akart gyújtani, de nem volt kedve mozdulni. Aztán pedig meghallotta a mocorgást. A jármű hátsó része felől.

Belülről jött.

Nem kellett Bivaly, hogy megértse a negyedik, egyben utolsó hibát, amit nem is ő vétett: a tankot elhagyva a beszállónyílásokat minden esetben le kell zárni.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása