Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

Elhagyott műhely

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csillogó halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés – sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik, ugye.

– Történt valami odabenn? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó pár másodpercig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, és bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott a kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott, és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte ki.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően leszigetelve. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék – bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

vége

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

A tiszta ész kritikája

A férfi a pincefeljáró alján állt, a nő a lépcső tetején.

– Azt akarod mondani – kezdte a férfi –, hogy most, amikor végeztem, és hatévnyi kemény munka és kutatás után meg akarom mutatni neked a művemet, a munkám gyümölcsét, amit talán megváltoztatja az emberiség történelmét, szóval hogy most menjünk előbb étterembe?

A nő elmosolyodott, megvonta vállát.

– Éhes vagyok – válaszolt aztán –, és szeretnék neked pezsgőt rendelni. És nekem is van egy hírem.

A férfi odalenn a lépcső alján lehajtotta fejét, majd mikor felnézett, már ő is mosolygott. Kinyúlt oldalt, és lekapcsolta a fényeket a pincében. A sarokban zúgott és morgott valami nagy, sötét tömeg.

 ***

– Elmondom, mi a bajom a történetével – mondta a nyomozó, mikor felállt az asztaltól. A kihallgatószoba sarkába ment, és kidobta a csokispapírt. Aztán beleharapott a csokiba, jóízűen rágta, és nézte a székben ülő férfit. Még most is fel volt kötve a keze, és nyakán a forradások a neonfényben sötétlilának tűntek.

– Ott van ez a két mocsodék a házukban. Maga megsebesült. Nem halálosan, de elég durván. A felesége…– itt nyomozó elfordította a fejét. – A padlón fekszik. Karnyújtásnyira magától. Erősen vérzik, mély seb. A telefon…– A nyomozó farzsebéből noteszt vett elő, belenézett, elolvasott valamit, majd elégedetten eltette. –…egy kisasztalon az előtér végében. Kábé hat méterre az Ön pozíciójától. És maga…nem csinál semmit.

Az ülő felemelte rá tekintetét. Nem volt szemében semmi. – Dehogynem – motyogta alig hallhatóan.

*** 

A nő a fürdőszobai tükörbe behajolva rúzsozta a száját, amikor a férfi belépett a helyiségbe.

– Alszik? – kérdezte az asszony.  A férfi mögé állt, hozzásimult kombinés testéhez, előrenyúlt, megfogta a nő melleit.

– Igen. És horkol – suttogta az asszony hajába.

– Ne most…– kérte a másik, mire a férfi szusszanva ellépett, a csempének dőlt, és onnan nézett a tükörbe.

A nő most alapozót vitt még a jobb arcfelére, kiigazított valamit.

– Nem akarok elkésni – magyarázta az asszony, és szembenézett a tükörben a férfival. – Valami baj van? – kérdezte még a másiktól, aki csak a fejét rázta.

– Semmi. Nagyszerű lesz ez az este – válaszolt, majd az órájára pillantott: - Mikorra hívtad a bébiszittert?

– Lassan itt kell lennie. – A nő bevizezett egy vattát, és kiigazította szeme alatt a festéket. Most már valóban tökéletes volt. A férje tűnődve bámulta: – Mi van veled ma este?

– Szeretném, ha vacsora után lejönnél a pincébe. Ha ott lennél, amikor bekapcsolom a Gépet. Amikor elsőször bekapcsolom, igazából, a tesztek után.

– Rendben – monda az asszony, és megfordult. – Tetszem neked?

– Nagyon – bólintott a férj, de látszott rajta, másra gondol. A nő odament hozzá, befészkelődött a mellkasára, a karjaiba, és megcsókolta állát, majd száját. – Ha működik a Gép, éjjel megjutalmazlak – súgta a férfi fülébe.

*** 

– Szóval – kezdte a nyomozó, csokitól torzított szavakkal –, ott fekszenek mind a ketten, és maga valami egészen furcsát csinál. Legalábbis a nyomokból ítélve. Elkezd kúszni a pince felé, legurul azon a hatalmas lépcsőn, majd odalenn előszedi a pisztolyt, mely nincs benne semmilyen nyilvántartásba, és…– a nyomozó legyintett, elnézett a sarokba. – Hogy volt minderre képes ezekkel a borzalmas sebekkel? És miért nincsenek vérnyomok az emeleten, ahol kilőtte a két baromarcút?

A férfi felnyúlt, megigazította haját, majd krákogott, mielőtt megszólalt.

– Kötszer. Bekötöttem magam odalenn a pincében. Ott volt kötszer.

– Nem igaz – vágta rá azonnal a nyomozó. – A kötszer a konyhában volt, alul egy polcon, jól látható dobozban. Tudnia kellett magának is, hogy ott van.

– Nem emlékeztem rá. A pincében lévőre emlékeztem. Még a múlt hónapban vágtam meg a kezem, és ott hagytam – csóválta fejét a férfi. – Tudja a Gép, amin dolgoztam. Csupa csavar és fogaskerék. Minduntalan összevagdosott.

A nyomozó legyintett. – Rendben. Oké. Legyen így. De akkor sem értem, miért nem a telefonhoz ment. Miért nem értesített előbb minket és a mentőket? – Az ülő alak elé tornyosult, és mintha meg akarta volna fogni a vállát. De végül nem tette. Szelídebb hangon folytatta. – Ember, a felesége haldoklott. A lánya odafenn volt két elmebeteg állattal az emeleten, akik szétforgatták a hálószobájukat az ékszerek után.

– A feleségem mondta meg nekik, hogy ott tartjuk az ékszert. Miután először megszúrták – bólintott a férfi. A nyomozóban bennakadt a szó, a másik pedig folytatta. – Azért mondta meg, mert úgy gondolta, ezzel megóvhatja a másik szobában alvó lányunkat. Tévedett. Megöltek volna mindannyiónkat.

A nyomozó kivárt, de a férfi elhallgatott. – Értem. De akkor sem tudom elfogadni, hogy a kötszerért mászik le a pincébe, és közben eszébe se jut felhívni valakit, segítséget kérni. Ez nagyon nincs rendben, ember.

A férfi felnézett rá, állta tekintetét, majd megvonta vállát.

– Ez van. Végül megbűnhődtek, nem?

*** 

A nő az ágyra ülve húzta harisnyáját, miközben az ingjét gomboló férjét figyelte.

– Tényleg kész vagy? A Géppel? – kérdezte hirtelen aggódva. A férfi betűrt ingjét a nadrágjába, majd összehúzta övét és becsatolta.

– Azt hiszem, igen. Az eddigi mérések alapján működni fog – bólintott.

– De még nem tesztelted – jelentette ki a nő, miközben belelépett szoknyájába.

– Nem – ismerte el a férfi. Körbemutatott. – Amikor bekapcsolom, valószínűleg el fog menni az egész negyedben az áram. Akkora energiaigénye lesz.

– Te fizeted a számlát – nevetett fel a nő. Megigazította szoknyáját, majd a férfihoz lépett, megfogta arcát. – Ez nagyon fontos neked. Maradhatunk, ha akarod. Lemondom a lányt.

A másik eltűnődött, majd megcsóválta fejét. – Nem. Ünnepeljünk. Bár nem szívesen halogatom a pillanatot, főképp, hogy amíg be nem kapcsolom, addig nem…

Abbahagyta, eltűnődött valamin. – Mindegy. Fontosabb, hogy egy kicsit együtt legyünk előtte. Utána minden más lesz.

A nő hirtelen megcsókolta.

– Az biztos – súgta, mikor elváltak.

A nyomozó nem felelt, várt, az asztalnak dőlve nyalogatta fogait, mint ez nagy, elégedett macska. A férfi kitartóan figyelte, majd felsóhajtott, és így szólt. – Rendben, akkor elmondom, hogy miképp okoskodtam ott, abban a pár percben.

A nyomozó nem válaszolt, csak hátrébb lépett, egy széket húzott ki az asztal alól, és leült rá. Aztán összefont mellkasán a két karját, és a férfi arcába bámult.

A másik elnézett oldalt, a szürke falra, mint aki ott látja az események vetített verzióját, majd halkan beszélni kezdett.

– Tudós vagyok, mindig is racionálisan gondolkoztam. Felmértem az okokat a következményeket, összevetettem a kettőt, és cselekedtem. Amikor ott hevertem a padlón, éreztem a sörétek szúrását a testemben. Tudtam, erősen vérzek, de legalább fél óra, míg ezekkel a sebekkel ez komolyabb gondot okozhat. A feleségem...– A férfi hangja hirtelen elcsuklott, majd erőt vett magán, és tovább beszélt: – Ott feküdt mellettem, és láttam, az ő sebéből fekete vér folyik. Ez azt jelentette, hogy szervet ért a kés, talán májat. Vagyis hiába csinálok bármit – a seb végzetes, a belső vérzés miatt a halál nagy valósínűséggel beáll mielőtt komolyabb segítséghez, például orvosi, kórházi ellátáshoz jutna.

– Ez csak…– kezdte volna nyomozó, de a másik leintette. A nyomozó fejét csóválva néma maradt.

– Kérem, hagy fejezzem be – elgondolkodott, majd mély levegőt véve így folyatta: – Tudtam, hogy az egyik rabló bezárták a bejárati ajtót. A hátsó ajtót mi zártuk még délután. Az ablakokon a gyakori lopások miatt vasrácsok vannak. Míg egy rendőrjárőr behatol az épületbe – értékes percek telnek el. Tudtam azt is, hogy ha azok ketten odafent meg is találják az ékszert, fel fogják forgatni az egész lakást. És akkor ráakadnak az alvó lányunkra. Ezért aztán, mindez összesítve, arra jutottam, hogy nekem kell megoldani a dolgot. Ennek menete az volt, hogy előbb el kellett látnom a sebemet felületes kötözéssel, majd az illegálisan beszerzett és a pincében tárolt pisztollyal likvidálnom kellett a két rablót. Mivel tudtam, hogy a pincében van kötszer, nem engedhettem meg a két-három percnyi kitérőt a konyhába. Ezért másztam azonnal a lépcsőhöz, gurultam le rajta, kötöztem be magam, és vettem elő a fegyvert a vaskazettából.

Elhallgatott, és várakozóan a nyomozóra tekintett. Az a monológ alatt ismét elővette kis jegyzetfüzetét. Most belenézett, aztán hirtelen, közömbösen megkérdezte.

– És mit tud az áramszünetről?

*** 

A nő az előtérben átnézte retiküljének tartalmát, majd ez gyors, futó pillantást vetett a kerek, ovális tükörbe. – Azt hiszem, kezdek nagyon éhes lenni – vallotta be mosolyogva tükörképének.  A férje a szófán ült, cipőjét húzta.

– Mi az a jó hír, amit te akarsz mondani? – kérdezte hirtelen.

A nő megmerevedett a tükör előtt, majd lassan megfordult, lenézett a férfire. Aztán valami eszébe jutott, és a tükörre mutatott. – Ketten vagyunk – mondta talányosan. – Itt, és a tükörben is.

A férfi felállt, megigazította öltönyét, majd nyelt egy nagyot.

– Ezt úgy érted…–kérdezte, mire a nő bólintott: – Ismét terhes vagyok.

– Mikor tudtad meg?

Az asszony a fogashoz lépett, leemelte róla kabátját, és felsóhajtott. – Egy hete, mikor a nőgyógyászomnál voltam. Akkor lett biztos. – A férjére pillantott. – Örülsz?

A másik csak állt a folyosó közepén, nézte a padlót, aztán felemelte tekintetét, míg az elérte a feleségéét.

– Ez a legboldogabb nap az életemben – mondta. – Nyakkendő! – jutott eszébe, és megfordult. Ebben a pillanatban csöngettek.

– Nyitom – mondta a felesége –, biztos a bébiszitter – tette hozzá, és az ajtóhoz lépett, majd ahogy szokta, anélkül, hogy a kémlelőnyílásba nézett volna, kitárta az ismeretlen előtt.

– Nem emlékszem áramszünetre – vallotta be a férfi.

A nyomozó felhümmögött, aztán ismét a jegyzetfüzetébe nézett. – No, pedig volt, és  a szolgáltató szerint a kiváltója egy különösen nagy áramfelhasználói anomália volt, pont a maguk házában. Mintha valaki bekapcsolt volna ezer mosógépet egyetlen kézmozdulattal. De nem mosógépet kapcsoltak, be, ugye?

A férfi tíz másodpercig nem válaszolt, majd megköszörülte torkát. – Van egy kutatásom. De azon az éjjelen…

A nyomozó felállt a székről, az asztalhoz lépett, és kikapcsolta a hangrögzítőt.

– Elmondom, mit gondolok én – mondta szomorúan. – Tudja, egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

– Ennek örülök – jegyezte meg a férfi mosolyogva.

– Igen – a nyomozó végigmérte, majd visszaült a helyére. – De nem akarom, hogy ennek nyoma legyen. Kérem, hallgasson meg, és ha igazam van, csak bólintson a végén.

A férfi még mindig mosolygott: – Rendben.

A nyomozó pedig ezt mondta: – Maga épített egy időgépet.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, komor, feszült figyelem váltotta fel. A nyomozó pedig folytatta: – Láttam a jegyzeteit, utánaolvastam az elméleti háttérnek, és megnéztem a gépét odalenn a pincében. Az a gép ette meg az áramot azon az éjjelen. Ez volt az első alkalom, hogy kipróbálta. Tudom, hogy az elmélet szerint az időutazás visszafelé egészen addig a pillanatig lesz lehetséges, mikor az első időgép működésbe lép. Maga is ismeri ezt a törvényt. És ezek alapján elmondom, mit csinált.

A nyomozó kivárt, majd halkabban, keserűen így folytatta: – Látta, hogy a felesége haldoklik. Szerintem azt is tudta, hogy a mentők megmenthették volna. De döntenie kellett. Nem volt magának semmiféle fegyvere a házban, de volt egy időgépe a pincében, amit még sosem kapcsolt be. A másodpercek peregtek, tudta, hogy ha nem indítja be, annál később lesz majd lehetséges visszatérni a jelen pillanatába. Döntenie kellett, és maga minimalizálta a veszteséget: önmagát és a lányát választotta. Lemászott a pincébe, és bekapcsolta a gépet. Fél percre elment minden áram a kerületbe, és ezalatt maga – pontosabban a jövőbeni énje –  előjött a gépből. Kezében egy fegyverrel, amelyet valamikor a jövőbe fognak legyártani és törzskönyvezni. Valószínűleg egy éjjellátót viselt, felment az emeletre, és agyonlőtte a vakon tapogatózó betörőket. Aztán, mikor visszatért az áramszolgáltatás, ellátta önmaga sebét, majd a gépet újból beüzemelve, a pisztolyt a helyszínen hagyva, visszatért a jövőbe.

A nyomozó nagyot fújt, széttárta két karját: – Nos, igazam van?

A férfi csak bámult rá, aztán megrázta fejét.

– Lenyűgözően érdekes okoskodás – vallotta be. – Egy dolgot azonban elfelejtett.

– Mégpedig?

– Nem volt, csak egy áramszünet. Hogyan mentem vissza a jövőbe, ha másodszor nem következett be rendszerleállás a szolgáltatónál?

A férfi kivárt, majd felállt székéből: – Az elmélete izgalmas, de sajnos logikailag nem stimmel. – A hangrögzítő felé intett. – Maradjunk inkább a felvett változatnál. Elmehetek?

A nyomozó várt egy kicsit, majd kelletlenül felállt ő is, és kinyitotta férfi előtt az ajtót. – Szabadon távozhat, tessék. És…– kereste a szavakat, de végül csak biccentett. – Minden jót.

*** 

Két perccel később, mikor a férfi kilépett a rendőrkapitányság épületéből, és akaratlanul is felszabadult, mély levegőt vett. Aztán megdörzsölte szemét, arcát és érezte, nedves lesz az ujja.

– A francba – suttogta maga elé.

Szemben az utca túloldalán ott várakozott autója. Óvatosan átkelt az úttesten, beszállt a vezetőülésre.

– Hogy ment? – kérdezte hátulról egy hang. A férfi a visszapillantó tükörbe lesett. – Meleg helyzet volt. De azt hiszem, rendben lesz.

Aztán valami eszébe jutott, és még mindig a tükröződést nézve ki is mondta: – Ketten vagyunk. Itt és a tükörben is.

vége   

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy tünemény előttem, egy gyönyörű, talán roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda,a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben. 

Millió darabban

Pál 2012 nyarán tért vissza a főiskoláról közösségünkbe. Anyja, aki a templomba takarított, mesélte, hogy a fiú naphosszat csak olvas, vagy a falu feletti hegyeket járja. Nem csodálkoztam ezen. Friss, magyar szakos tanári diplomával nem sok lehetősége adódott nálunk. A legközelebbi iskola ***-ben volt, ahol kihalásos alapon zajlott a státuszok elnyerése. A harminc kilométerre fekvő várost pedig földre teperte a regresszió második nagy hulláma – így ott sem volt értelme próbálkozni. Maradt a segély és a töprengő várakozás.

Aztán július vége felé az anyja elhozta nekem azt a novellát. Egyfajta ujjgyakorlat lehetett, de érződött rajta, hogy nem az első próbálkozás. Rövid, szaggatott lélegzetű elbeszélés volt egy fiúról, aki a szülőfaluja feletti hegyek közt repedéseket talál. A tizenöt centis hasadékok mélyéről furcsa szag és távoli, fenyegető zaj nyomul fel. A fiú a történet végére rájön, egy sárkány készülődik odalenn.

Miután a paplak verendáján a reggeli kávé mellett elolvastam az írást, hosszan eltűnődtem, aztán átmentem a templomba, és szóltam Pál anyjának, hogy küldje el hozzám a fiát, beszélgetni szeretnék vele.

Aznap este magas, sovány, koránál fiatalabbnak tetsző alak kopogtatott ajtómon. Nem kellett bemutatkoznunk, mivel a főiskola előtt gyakori látogatója volt a miséknek. Sejtettem, hogy az utóbbi években, mikor a nyarakat itthon töltötte, főképp lustaságból maradt el, bár ahogy arcába néztem, azonnal láttam rajta a műveltség kétkedő, kutató jeleit is. Nem hoztam hát szóba a hitét, inkább tanulmányairól, céljairól faggattam.

Elmondta, hogy az irodalom örök szerelmesévé vált az elmúlt négy évben – ám ráébredt, nem csupán távolról kíván hódolni neki. Író szeretne lenni, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Ekkor szóba hoztam a novelláját. Szabadkozott, mondván, anyja beszélte rá e színrelépésre. Megnyugtattam, jó ötlet volt, olvasása nagy örömet okozott. A stílus néhol ugyan még finomítandó, a szerkezet egyszerű, és a mese egy-két helyen döcög – de úgy érzem, szép alkotói pálya előtt áll. Csak kitartásra és élményekre van szüksége.

Felsóhajtott, és a mentateát kavargatva kinézett az éjszakába. Tapasztalatok híján ő is sivárnak érzi legtöbb ötletét. Ezek a repedések is csak abból jöttek, hogy majdnem beleesett az egyikbe.

Nem sejtettem, hogy e mondat lesz a végzete. Gyanútlanul visszakérdeztem, miről beszél. Ő pedig elmondta, hogy odafenn, a Szilvás felett valóban van pár széles hasadék. Ezen csodálkoztam, hisz gyógynövénygyűjtőként jól ismerem a hegyvidéket. Nem volt ott semmiféle repedés. Ám a fiú erősködött, hogy márpedig féltucatnyi sávban meghasadt a hegyoldal. Talán a régi bányák miatt. Ám ennek is ellent kellett mondanom – a Szilvás feletti részben soha nem húzódtak járatok. Hat éve adattam ki *** könyvét a helyi bányaművek történetéről, és mivel a szerkesztés munkáját magamra vállaltam, szinte a fejemben volt a földalatti világ térképe.

Itt a nagy lehetőség – mondtam neki immár tanárosan. Kutasson magyarázatok után, és mindegyik magyarázathoz kanyarítson egy-egy történetet.

Így is tett, de egyiken sem sejtettük, hogy mindjárt az első ötlet foglyul ejti őt, immár örökre, egészen a mindent berekesztő ostoba halálig.

Visszagondolva, több szempontból is én voltam megszállottságának okozója. Nemcsak a feladat megadásával, hanem az a követő mise tartalmával is. Pál a következő vasárnap – talán hálából, talán csak nosztalgikus indíttatásból – ott ült anyjával a harmadik sorban a templomban. A beszédemet a végítélet köré szőttem. Hogy mennyire anyagiasan képzelik el – főleg a filmművészetben – a mindent elbíráló isteni igazságot. Az jóval spirituálisabb lesz majd a romlás látható, kézzelfogható külső jeleinél.

Pál figyelt. Sejthette: nem véletlen, hogy pont erről beszéltem a gyülekezetnek. Tudat alatt bennem motoszkált a története. A sárkány sok szimbólummagyarázatban a Sátán egyik megjelenési formájaként szerepel.

A fiú majd egy hét múlva keresett fel, és akkor már ott volt tekintetében az a lázas csillogás, ami űzött vadra emlékeztetett. Egy gondosan szerkesztett táblázatot hozott magával. Míg felraktam a kávét, a könyvespolc előtt járkált fel-alá, mint egy nyugtalan paripa. Múltkor még elmélyülten tanulmányozta könyvtáram tételeit, most papírjába mélyedve motyogott maga elé. Azt mondta, felment a Szilvás fölé hétfőn, és megszámolta a réseket. Hazafelé biciklizve szemébe ötlött az aszfaltburkolatot borító hibák nagy száma. Hirtelen ötlettől vezérleve végigjárta a fő utcákat, és az összes repedést feljegyezte. A kísérletet  megismételte mindkét területen pénteken is. Az eredményeket összesítette, majd táblázatba szerkesztette.

Leült, és kiterítette elém a lapot.

Azonnal láttam, hogy a pénteki adatok jóval magasabbak. Ott volt az emelkedés eredménye is, százalékban. Harminc.

Először nem értettem mit akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy talán ez az első ötlet. Az alkotói fantázia működésbe lendült – ám itt meg is torpantam, és nekiszegeztem a kérdést. Mire jó a valóságban igazolni a képzelet eredményeit? Zavarba jött, de megmentette a kávéfőző szörtyögése. Míg kitöltöttem a feketét, volt ideje összeszedni magát. Ekkor mondta ki először tételét. Hogy ez már nem fikció. Valami történik a világunkkal. És mi ketten lehetünk ennek első felfedezői, észlelői.

Óvatosan fogalmaztam meg kételyeimet. Az utak folyamatos romlása nem egyenlő a világegyetem pusztulásával. Talán valamiféle közlekedési sajátosság, egy vagy több túlsúlyos kamion okolható a dologért. Ahogy a titokzatos repedéseknek is a hegyek földtani működése, vagy egyszerűen csak a hetek óta tartó aszály lesz a magyarázata. Nem itta meg a kávét, sietve távozott, kifelé menet új bizonyítékot ígért.

Nem értettem ezt a szilárd, eltökélt meggyőződést. Tudtam, hogy vissza fog jönni – de nem hittem volna, hogy egy hét múlva, az esőszakadásban állít be hozzám. Ezúttal nem volt nála semmiféle kimutatás. Volt azonban a telefonján két kép, melyek foltos, piszkosszürke falakról készültek. A második szemcsés, rossz minőségű fényképet pókhálószerű rajzolat mintázta.

Beljebb hívtam a verendára. Nem ült le, csöpögött belőle a víz, miközben elmagyarázta, nagynénje, Lulis nene házának faláról készültek a fotók. Az úttól jó messze fekvő, majd százéves épület vakolatán az elmúlt három napban megsokszorozódtak a repedések.

Visszaadtam a telefont, megemlítve az esővel beköszöntő hőmérsékletváltozást. Ezek a régi vályogépületek – kezdtem, de szavamba vágott. A második kép a vihar előtt készült, még a kánikulában.

Leültem, vagy inkább -rogytam az egyik nádszékbe. Úgy állt előttem fekete esőkabátjában, mint a végítélet angyala. Arca homályos körvonalak kusza halmaza volt a csuklya alatt. Javasoltam neki, keresse új témát. Vagy írja végre meg ezt. Elég a bizonyítékgyártásból.

A fejét rázta, víz permetezett mindenfelé. Aztán a küszöbről visszafordult, hogy lemondóan megjegyezze, nem értek semmit. Pont én, akinek a legfőbb feladata lenne a megértés. 

Ezen a hétvégén már nem volt ott a misén. Amint a gyülekezet szétszéledt, az anyja bejött utánam a paplakba. Épp a ruhát raktam a naftalinszagú szekrénybe, és megéreztem, hogy a nő a hátam mögött némán könnyezik. Aztán mondta is elfúló hangon, hogy Pál már ki se mozdul a házból. Bezárkózott szobájába, és csak fekszik két napja.

Tudtam, mi a kötelességem, bár ez már inkább elmekórtani esetnek minősült számomra. Az utcán felvetettem az asszonynak, hogy van egy jó ismerősöm a ****-i kórház pszichiátriai osztályán, ő talán szót értene Pállal. Az anya nem szólt semmit. Némán tértünk be a házba. A fiú szobája hátul volt. Bekiáltottam az ajtódeszkán át, hogy beszélni kívánok vele, nyisson ajtót.

Kisvártatva kulcs csikordult a zárban. Savanyú szagú térbe léptem. A sarokban sötét tömeg heveredett vissza a vetetlen ágyra. Az ablak előtti asztalon tucatnyi tárgy csillogott. Foghíjas fésűk, csorbult kés, törött poharak. Pál rekedten és kedvetlenül kommentált a látottakat. Egyik estéről a másikra romlottak el e dolgok ott az asztalon, úgy, hogy senki nem érintette őket. 

Az ágy mellé léptem, és mély levegőt vettem. Már belevágtam volna, hogy mennyire félrement minden, a gondolkodása, a hite, a fantáziája, amikor felült, és kinyúlva felém, megragadta a kezem. Szeretne gyónni – mondta rekedten. Akaratlanul is lepillantottam a fénybe került kezére. Csupa repedés és seb volt csuklója, mintha egy bábura túl szűk emberi bőrt húztak volna. A száraz és otromba sebek látványában volt valami taszítóan idegen és viszolyogtató. Arcát, testét továbbra se láthattam. És nem is akartam. Kivontam magam fogásából, és nem hallgatva könyörgésére, a küszöbig hátráltam. Az anyja hátul volt a kertben, így nem vette észre távozásom.

Éjfélig a verendán ültem, elfogyasztva a kántortól kapott keserű meggypálinka felét.

Reggel fejfájós telefoncsörgés ébresztett. Pál anyja volt. A sírástól csak sokára értettem meg, mit motyog. Holtan találta a fiát. A mentőorvos szerint szívburokrepedés végezhetett vele.

Hirtelen elnémult a vonal. Pár pillanatig hallgatóztam még, majd letettem a kagylót. Árnyék borult a szobára. Az ablakhoz léptem – odakinn elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, nagy vihar van készülőben.

vége

A rövid írásokat egyértelműen az ötlet viszi el. A stílussal, narrációval sokat nem lehet elérni ilyen terjedelemben, egy emlékezetes karakter avagy helyszínrajz pedig ugyancsak nem kap elég helyet, időt, cselekményt a kibontásra.

Legjobb ötleteim reggel születnek - de erről már írtam korábban. Igazából ezek nem új dolgok, csak rég hallott, olvasott, látott történetelemek újravariálásai. A legfontosabb bennük a meglepetés, az árulás, a vágy és a fizikai durvaság ilyen-olyan intenzitású felbukkanása. Fontos a csattanó is, de néha jobb, ha a történet vége elsimul, igazolva a korább kialakult olvasói elvárást. 

A lenti történet ugyancsak pár kora reggeli, villanásszerű töredékből állt össze. Ezen is, hasonlóan sok korábbihoz, még lehetne dolgozni, finomítva, színesítve, bővítve és tagolva a szöveget. De sokszor úgy érzem, így, nyersen, frissen és durván sokkal erősebben hatnak első olvasatra.

Jóslat

Miután a nyomozó megkapta a hatodik áldozat boncolási jegyzőkönyvét, lefénymásolta a gyilkos egész anyagát, és betegszabadságot vett ki. Hazaérve azt mondta Annának, hogy valószínűleg influenza, de azért tud dolgozni a doktoriján. Felvonult hát a dolgozószobájába, és - ahogy a filmekben látta - rituálisan kirajzszögezte a falra a hat áldozatról készült képeket, a jelentéseket, a feljegyzéseket, majd leült az íróasztalához, és csak bámulta a falat.

Öt napig gondolkodott, négy órákat aludt, és csak épp hogy evett valamit az asszony által a hűtőben hagyott dolgokból. Az ötödik nap délutánján az ablakon beszűrődő fény kusza foltjai különös mintákat festettek a helyszíneken készült képekre. Mind a hat áldozat teste körül összetaposott, esetlen vérrajzok csillogtak a vaku fényében.

A nyomozó lement a nappaliba, és a könyvesfal előtt megállva hosszan gondolkodott sejtelmén. Végül megkereste Tillman „Vudu varázslat” című könyvét, hozzácsapta a „Jóslások és babonák” című kötetet, majd véletlenszerűen ugyanitt kezébe akadt a "Jövőbelátók” című, a hetvenes években igen népszerű munka is.

Anna, a felsége művészettörténész volt. Bizonyára gyorsan és részletesen tudott volna témáról beszélni, de a nyomozó nem akarta belekeverni ebbe a dologba.

Jó pár órába telt, mikorra kijegyzetelt mindent. Annyira belemerült a munkába, hogy észre se vette, estére is üres maradt a ház. Csak a konyhapulton fehérlő lap alapján jött rá, hogy felesége az anyjához ment hétvégére, …-be.

A nyomozó ennek most a szokottnál is jobban örült. Lement a garázsba, és előszedte a páncélból a pisztolyát. Aztán – keze ügyében a fegyverrel – megvacsorázott, majd ágyba bújt, miután gondosan eltorlaszolta a háló ajtaját.

Szombat délelőtt a csengetésre riadt. Azonnal magához tért, kiugrott az ágyból, és leóvakodott a földszintre. A fegyvert célra tartva nyitott ajtót, de csak a szomszéd, Kocák állt riadtan a küszöb előtt.

– Várjon, váron! – könyörgött a nagydarab férfi. – Csak Anna kért meg rá, hogy nézzek magára, minden rendben van-e. Most hívott, azt mondta, a telefonjuk süket…

– Kihúztam – mordult rá a nyomozó. – Kér kávét?

Kocák bizonytalannak tűnt, de ekkor a nyomozó hozzátette: – Azt hiszem, megoldottam a Késes rejtélyét.

A negyedik áldozata után nevezete el a sajtó így a sorozatgyilkost. A boncmester szerint lehet, hogy igazából vadásztőrt használ. A lényegen ez nem változtatott: mind a hatnak hátulról vágta el a torkát, majd hagyta, hogy tántorogva, csúszva, kúszva elvérezzenek, mint egy csirke.

Kocák némán követte őt a konyhába, és csak akkor szólalt meg, mikor nagyot fújva egy székbe rogyott. – És elmondta már valakinek, vagy én vagyok az első?

– Maga hallja először. Tudni akarom, mennyire tűnik őrültségnek. – A nyomozó a pultra tette fegyverét, majd szétcsavarta a kávéfőzőt. – Igazából először csak egy kósza ötlet volt. Az ütött szöget a fejembe, hogy már kétszer majdnem elkaptuk, de az utolsó pillanatban mindkét alkalommal meglógott előlünk.

– Valóban? – kérdezte Kocák a borostáit dörzsölve. Nagydarab, élénk tekintetű férfi volt, közel egy kilencven magas. Amolyan mackós, nők kedvence típus. A nyomozó most először mérte fel igazán, majd a csap alá tartva a főzőt így folytatta: – Ezt persze a sajtó és a közvélemény nem tudja. A harmadik eset helyszínén a kutyák szagot fogtak. Valószínűleg gyalog hagyta el a tetthelyet. Követtük őt egy lakásig. Még égett a gázon a tűz. Ott voltak a véres ruhái a kádban, hipóba áztatva. Ám ő maga már – illa berek…

Idegesen felnevetett, Kocák pedig megköszörülte a torkát.

– Igen, eltűnt a rohadék – tette hozzá merengve a nyomozó, aztán eszmélve a szekrény felé intett: – Ideadná a kávét?

Kocák készségesen felállt, és a bal oldali faliszekrényből kivette a kávésdobot.

– Kösz – nyúlt érte a nyomozó, ismét végigmérve a szomszédot. Majd így folytatta: – A második esetben, egy szemtanú értesített minket, hogy látott az áldozat háza előtt egy ismeretlen kocsit. Felírta a rendszámot.

Hát persze, hogy felírta. Akkor már az egész város a hajsza és a gyilkosságok paranoid őrületében égett. Csak most, az üdülési szezon beköszöntével, hogy az utcák valamelyest kiürültek, most látszott csillapodni a téboly. És talán azért is, mert úgy tűnt, a gyilkost nem lehet elkapni.

– Lekérdeztük a tulajdonost, kiderült, két éve halott, de azért kimentünk a címére. Valószínűleg ez volt a második búvóhelye volt. És itt is – mintha épp abban a pillanatban állt volna tovább, megérezve, hogy jövünk. Csak négyen tudtunk az akció részleteiről, régi kollégák. Nem mehetett ki figyelmezetés neki, ebben biztos vagyok – magyarázta a nyomozó izgatottan, miközben kávét töltött a tartályba. A fele mellé ment. – Ekkor kaptam meg teljes jogkörrel az ügyet – sóhajtott lemondóan.

És kapott embert, pénzt, hatalmat. Karrierje csúcsát jelentette ez. És talán a házassága végét.

Anna nem ok nélkül ment el a hétvégére.

Elhessegette a gondolatait, és a feszülten figyelő Kocákra nézett. A férfi keze ökölbe szorult az asztalon, nyakát túl mereven tartotta.

– Aztán megtörtént a hatodik. Az a lány a panelben. Soha nem felejtem el az arcát – vallotta be a nyomozó, és meggyújtatta a gázégőt. – Ott feküdt a saját vérében, a padlón, fiatalon, érti…? – felsóhajtott. – Persze, már akkor feltűnhetett volna, hogy sehol nem volt szőnyeg.

Kocák felmordult, a nyomozó pedig fogta a pisztolyt, hátul az övébe tűzte, és leült vele szembe az asztal túloldalára. Nem nézett a szemébe, körmét babráta az ölében.

– Akkor döntöttem el, hogy elkapom, ha addig élek is, vagy beledöglök – bólogatott. – Hazahoztam mindent, és elkezdtem gondolkodni. Öt nap alatta annyira jutottam, hogy a halottak mind csupasz padlón haltak meg. Az ötödik nap végére kezdtem azzal foglalkozni, miért. Aztán megláttam, hogy mi van a padlón.

Zsebébe nyúlt, kézzel írt lapocskát húzott elő, kiterítette maga elé az asztalra.

– A maják, a rómaiak, a görögök, a  csendes-óceáni szigetvilág lakói, de még a keresztény, majd a modern ember is – mind hittek a jóslásban – sorolta elégedetten. – Egy nagy különbség volt köztük: más és más dolgokat használtak fel ahhoz, hogy megtudják a jövőt. Voltak, akik csontdarabkákat, mások állatok beleit, megint mások forró ólmot és vizet, aztán ott voltak a madarak repülését tanulmányozók, a búza szárát megfigyelők, a székletből vagy a csillagokból jóslók.

Kocák értetlenül nézte a férfit, látszott, nem erre számított.

– Tegyük fel – pillantott rá a nyomozó, felemelve a jegyzeteit –, hogy van valaki, aki megtalálta a lehető legpontosabb jóslási módszert. És ha így van, vajon mi lenne az ehhez tartozó legmagasabbrendű jóslóeszköz?

Kocák vállat vont: – Egy számítógép? – próbálkozott bizonytalanul.

A nyomozó legyintett, aztán elmosolyodott: – Nem, és igen. A lehető legpontosabb számítógép, melyben el van rejtve az élet minden történése és kódja. Maga az ember.

A másik értetlenül hallgatott.

– Mi van, ha ez a mi gyilkosunk rájött, hogy miképp kell olvasni a legyilkolt emberi test által írt jelekből? Mi van, ha tud egy módszert, mely alapján képes előre látni a jövőt? Legalábbis azt, ami reá vonatkozik…

Jelentőségteljesen lebegve hagyta a mondat végét, de Kocák nem nagyon akart válaszolni.

– Akkor ezt az embert soha nem fogjuk elkapni…– fejezte be a nyomozó. – De várjon csak…

Felpattant, és kisietett. A dolgozószobájába ment, és lekapdosta a falról a vértől vöröslő fényképeket. Egy lehullott. Amíg felvette, tekintete az asztal alatt végigsiklott valamin, valami fontos dolgon.

Amikor visszatért a konyhába, arca zavartnak tűnt. Aztán erőt vett magán, és az asztalt szabaddá téve egy kenyérdarab, egy hamutartó, egy pár piszkos pohár szélre tologatásával kiterítette a hat áldozatról készült képeket.

Kocák viszolyogva nézte őket, majd felállt, és lekapcsolta a gázt a sivító főző alatt.

– Nézze – mutatta az egyik képen a nyomozó. – Látja, milyen érdekes mintát rajzol a vér? Ez a spriccelés és folyás irányából, és az áldozat haláltusájából fakad.

Kocák csészékbe töltötte a kávét, majd a cukortartóból belepottyantott a sajátjába kettőt. Kiskanalat nem talált.

– És most nézze ezt – mutatta a nyomozó, a képek fölé hajolva. – Itt. Vagy ezt, a másik képet. Itt. Ugyanaz a motívum, majdnem ugyanaz a rajzolat. Árnyalatnyi eltérések.

Csillogó szemmel tekintett kávézó szomszédra. – Hát nem nyilvánvaló? A gyilkolással jósol. A vér rajzolja ki számára a jövőt. Azt a jövőt, amibe mi, rendőrök nem látunk bele. Viszont így mindig, mindig előttünk fog járni. – Idegesen hátranyúlt a pisztolyához. – És ha ez így van, azt is látja, hogy én rájöttem a dologra. Ezért fogtam fegyvert magára. A gyilkos mostantól számolhat felfedezésemmel.

Kifulladva leült, majd mélyeket lélegezve megdörzsölte szemeit. A pillanatnyi, csillámló sötétségben eszébe jutottak a dolgok, amelyekre eddig nem figyelt.

Kocák letette a csészéjét, hallatszott a csörrenése. És csinált még valamit.

– Várjunk csak, várjunk…– kérte a nyomozó a sötétséget, mert nem merte kinyitni a szemét. A telefon. Anna azt mondta Kocáknak, hogy nem lehet a házat hívni. Az előbb, mikor a lehajolt a képért, látta, hogy a dolgozószobában elfelejtette kihúznia zsinórt. Anna hazudott. Miért? Azért, hogy Kocák idejöjjön. Kocák, aki az imént azonnal tudta, honnan, pontosan melyik szekrényből kell kivenni a kávét. Anna. Kocák.

Vajon a gyilkos ezt is látta előre? Ezért nem…

Kinyitotta a szemét. A szomszéd eltűnt. Egy kéz ereszkedett a vállára.

– Azt mondta, nézzen úgy ki, mintha a sorozatgyilkos csinálta volna – mondta mögötte egy ideges hang. – És azt mondta, egy év múlva össze is költözhetünk.

Hideg fém érte a nyomozó nyakát.

– Szeretem a feleségét. Mindig is szerettem – ezt volt az utolsó, amire még figyelni tudott, aztán nem maradt más, csak az égető fájdalom a torkában. És a vér melege, a véré, mely körbefestette a konyhát, a padlót, titokzatos jeleket hagyva hátra egy értő olvasónak.

vége