A rövid írásokat egyértelműen az ötlet viszi el. A stílussal, narrációval sokat nem lehet elérni ilyen terjedelemben, egy emlékezetes karakter avagy helyszínrajz pedig ugyancsak nem kap elég helyet, időt, cselekményt a kibontásra.

Legjobb ötleteim reggel születnek - de erről már írtam korábban. Igazából ezek nem új dolgok, csak rég hallott, olvasott, látott történetelemek újravariálásai. A legfontosabb bennük a meglepetés, az árulás, a vágy és a fizikai durvaság ilyen-olyan intenzitású felbukkanása. Fontos a csattanó is, de néha jobb, ha a történet vége elsimul, igazolva a korább kialakult olvasói elvárást. 

A lenti történet ugyancsak pár kora reggeli, villanásszerű töredékből állt össze. Ezen is, hasonlóan sok korábbihoz, még lehetne dolgozni, finomítva, színesítve, bővítve és tagolva a szöveget. De sokszor úgy érzem, így, nyersen, frissen és durván sokkal erősebben hatnak első olvasatra.

Jóslat

Miután a nyomozó megkapta a hatodik áldozat boncolási jegyzőkönyvét, lefénymásolta a gyilkos egész anyagát, és betegszabadságot vett ki. Hazaérve azt mondta Annának, hogy valószínűleg influenza, de azért tud dolgozni a doktoriján. Felvonult hát a dolgozószobájába, és - ahogy a filmekben látta - rituálisan kirajzszögezte a falra a hat áldozatról készült képeket, a jelentéseket, a feljegyzéseket, majd leült az íróasztalához, és csak bámulta a falat.

Öt napig gondolkodott, négy órákat aludt, és csak épp hogy evett valamit az asszony által a hűtőben hagyott dolgokból. Az ötödik nap délutánján az ablakon beszűrődő fény kusza foltjai különös mintákat festettek a helyszíneken készült képekre. Mind a hat áldozat teste körül összetaposott, esetlen vérrajzok csillogtak a vaku fényében.

A nyomozó lement a nappaliba, és a könyvesfal előtt megállva hosszan gondolkodott sejtelmén. Végül megkereste Tillman „Vudu varázslat” című könyvét, hozzácsapta a „Jóslások és babonák” című kötetet, majd véletlenszerűen ugyanitt kezébe akadt a "Jövőbelátók” című, a hetvenes években igen népszerű munka is.

Anna, a felsége művészettörténész volt. Bizonyára gyorsan és részletesen tudott volna témáról beszélni, de a nyomozó nem akarta belekeverni ebbe a dologba.

Jó pár órába telt, mikorra kijegyzetelt mindent. Annyira belemerült a munkába, hogy észre se vette, estére is üres maradt a ház. Csak a konyhapulton fehérlő lap alapján jött rá, hogy felesége az anyjához ment hétvégére, …-be.

A nyomozó ennek most a szokottnál is jobban örült. Lement a garázsba, és előszedte a páncélból a pisztolyát. Aztán – keze ügyében a fegyverrel – megvacsorázott, majd ágyba bújt, miután gondosan eltorlaszolta a háló ajtaját.

Szombat délelőtt a csengetésre riadt. Azonnal magához tért, kiugrott az ágyból, és leóvakodott a földszintre. A fegyvert célra tartva nyitott ajtót, de csak a szomszéd, Kocák állt riadtan a küszöb előtt.

– Várjon, váron! – könyörgött a nagydarab férfi. – Csak Anna kért meg rá, hogy nézzek magára, minden rendben van-e. Most hívott, azt mondta, a telefonjuk süket…

– Kihúztam – mordult rá a nyomozó. – Kér kávét?

Kocák bizonytalannak tűnt, de ekkor a nyomozó hozzátette: – Azt hiszem, megoldottam a Késes rejtélyét.

A negyedik áldozata után nevezete el a sajtó így a sorozatgyilkost. A boncmester szerint lehet, hogy igazából vadásztőrt használ. A lényegen ez nem változtatott: mind a hatnak hátulról vágta el a torkát, majd hagyta, hogy tántorogva, csúszva, kúszva elvérezzenek, mint egy csirke.

Kocák némán követte őt a konyhába, és csak akkor szólalt meg, mikor nagyot fújva egy székbe rogyott. – És elmondta már valakinek, vagy én vagyok az első?

– Maga hallja először. Tudni akarom, mennyire tűnik őrültségnek. – A nyomozó a pultra tette fegyverét, majd szétcsavarta a kávéfőzőt. – Igazából először csak egy kósza ötlet volt. Az ütött szöget a fejembe, hogy már kétszer majdnem elkaptuk, de az utolsó pillanatban mindkét alkalommal meglógott előlünk.

– Valóban? – kérdezte Kocák a borostáit dörzsölve. Nagydarab, élénk tekintetű férfi volt, közel egy kilencven magas. Amolyan mackós, nők kedvence típus. A nyomozó most először mérte fel igazán, majd a csap alá tartva a főzőt így folytatta: – Ezt persze a sajtó és a közvélemény nem tudja. A harmadik eset helyszínén a kutyák szagot fogtak. Valószínűleg gyalog hagyta el a tetthelyet. Követtük őt egy lakásig. Még égett a gázon a tűz. Ott voltak a véres ruhái a kádban, hipóba áztatva. Ám ő maga már – illa berek…

Idegesen felnevetett, Kocák pedig megköszörülte a torkát.

– Igen, eltűnt a rohadék – tette hozzá merengve a nyomozó, aztán eszmélve a szekrény felé intett: – Ideadná a kávét?

Kocák készségesen felállt, és a bal oldali faliszekrényből kivette a kávésdobot.

– Kösz – nyúlt érte a nyomozó, ismét végigmérve a szomszédot. Majd így folytatta: – A második esetben, egy szemtanú értesített minket, hogy látott az áldozat háza előtt egy ismeretlen kocsit. Felírta a rendszámot.

Hát persze, hogy felírta. Akkor már az egész város a hajsza és a gyilkosságok paranoid őrületében égett. Csak most, az üdülési szezon beköszöntével, hogy az utcák valamelyest kiürültek, most látszott csillapodni a téboly. És talán azért is, mert úgy tűnt, a gyilkost nem lehet elkapni.

– Lekérdeztük a tulajdonost, kiderült, két éve halott, de azért kimentünk a címére. Valószínűleg ez volt a második búvóhelye volt. És itt is – mintha épp abban a pillanatban állt volna tovább, megérezve, hogy jövünk. Csak négyen tudtunk az akció részleteiről, régi kollégák. Nem mehetett ki figyelmezetés neki, ebben biztos vagyok – magyarázta a nyomozó izgatottan, miközben kávét töltött a tartályba. A fele mellé ment. – Ekkor kaptam meg teljes jogkörrel az ügyet – sóhajtott lemondóan.

És kapott embert, pénzt, hatalmat. Karrierje csúcsát jelentette ez. És talán a házassága végét.

Anna nem ok nélkül ment el a hétvégére.

Elhessegette a gondolatait, és a feszülten figyelő Kocákra nézett. A férfi keze ökölbe szorult az asztalon, nyakát túl mereven tartotta.

– Aztán megtörtént a hatodik. Az a lány a panelben. Soha nem felejtem el az arcát – vallotta be a nyomozó, és meggyújtatta a gázégőt. – Ott feküdt a saját vérében, a padlón, fiatalon, érti…? – felsóhajtott. – Persze, már akkor feltűnhetett volna, hogy sehol nem volt szőnyeg.

Kocák felmordult, a nyomozó pedig fogta a pisztolyt, hátul az övébe tűzte, és leült vele szembe az asztal túloldalára. Nem nézett a szemébe, körmét babráta az ölében.

– Akkor döntöttem el, hogy elkapom, ha addig élek is, vagy beledöglök – bólogatott. – Hazahoztam mindent, és elkezdtem gondolkodni. Öt nap alatta annyira jutottam, hogy a halottak mind csupasz padlón haltak meg. Az ötödik nap végére kezdtem azzal foglalkozni, miért. Aztán megláttam, hogy mi van a padlón.

Zsebébe nyúlt, kézzel írt lapocskát húzott elő, kiterítette maga elé az asztalra.

– A maják, a rómaiak, a görögök, a  csendes-óceáni szigetvilág lakói, de még a keresztény, majd a modern ember is – mind hittek a jóslásban – sorolta elégedetten. – Egy nagy különbség volt köztük: más és más dolgokat használtak fel ahhoz, hogy megtudják a jövőt. Voltak, akik csontdarabkákat, mások állatok beleit, megint mások forró ólmot és vizet, aztán ott voltak a madarak repülését tanulmányozók, a búza szárát megfigyelők, a székletből vagy a csillagokból jóslók.

Kocák értetlenül nézte a férfit, látszott, nem erre számított.

– Tegyük fel – pillantott rá a nyomozó, felemelve a jegyzeteit –, hogy van valaki, aki megtalálta a lehető legpontosabb jóslási módszert. És ha így van, vajon mi lenne az ehhez tartozó legmagasabbrendű jóslóeszköz?

Kocák vállat vont: – Egy számítógép? – próbálkozott bizonytalanul.

A nyomozó legyintett, aztán elmosolyodott: – Nem, és igen. A lehető legpontosabb számítógép, melyben el van rejtve az élet minden történése és kódja. Maga az ember.

A másik értetlenül hallgatott.

– Mi van, ha ez a mi gyilkosunk rájött, hogy miképp kell olvasni a legyilkolt emberi test által írt jelekből? Mi van, ha tud egy módszert, mely alapján képes előre látni a jövőt? Legalábbis azt, ami reá vonatkozik…

Jelentőségteljesen lebegve hagyta a mondat végét, de Kocák nem nagyon akart válaszolni.

– Akkor ezt az embert soha nem fogjuk elkapni…– fejezte be a nyomozó. – De várjon csak…

Felpattant, és kisietett. A dolgozószobájába ment, és lekapdosta a falról a vértől vöröslő fényképeket. Egy lehullott. Amíg felvette, tekintete az asztal alatt végigsiklott valamin, valami fontos dolgon.

Amikor visszatért a konyhába, arca zavartnak tűnt. Aztán erőt vett magán, és az asztalt szabaddá téve egy kenyérdarab, egy hamutartó, egy pár piszkos pohár szélre tologatásával kiterítette a hat áldozatról készült képeket.

Kocák viszolyogva nézte őket, majd felállt, és lekapcsolta a gázt a sivító főző alatt.

– Nézze – mutatta az egyik képen a nyomozó. – Látja, milyen érdekes mintát rajzol a vér? Ez a spriccelés és folyás irányából, és az áldozat haláltusájából fakad.

Kocák csészékbe töltötte a kávét, majd a cukortartóból belepottyantott a sajátjába kettőt. Kiskanalat nem talált.

– És most nézze ezt – mutatta a nyomozó, a képek fölé hajolva. – Itt. Vagy ezt, a másik képet. Itt. Ugyanaz a motívum, majdnem ugyanaz a rajzolat. Árnyalatnyi eltérések.

Csillogó szemmel tekintett kávézó szomszédra. – Hát nem nyilvánvaló? A gyilkolással jósol. A vér rajzolja ki számára a jövőt. Azt a jövőt, amibe mi, rendőrök nem látunk bele. Viszont így mindig, mindig előttünk fog járni. – Idegesen hátranyúlt a pisztolyához. – És ha ez így van, azt is látja, hogy én rájöttem a dologra. Ezért fogtam fegyvert magára. A gyilkos mostantól számolhat felfedezésemmel.

Kifulladva leült, majd mélyeket lélegezve megdörzsölte szemeit. A pillanatnyi, csillámló sötétségben eszébe jutottak a dolgok, amelyekre eddig nem figyelt.

Kocák letette a csészéjét, hallatszott a csörrenése. És csinált még valamit.

– Várjunk csak, várjunk…– kérte a nyomozó a sötétséget, mert nem merte kinyitni a szemét. A telefon. Anna azt mondta Kocáknak, hogy nem lehet a házat hívni. Az előbb, mikor a lehajolt a képért, látta, hogy a dolgozószobában elfelejtette kihúznia zsinórt. Anna hazudott. Miért? Azért, hogy Kocák idejöjjön. Kocák, aki az imént azonnal tudta, honnan, pontosan melyik szekrényből kell kivenni a kávét. Anna. Kocák.

Vajon a gyilkos ezt is látta előre? Ezért nem…

Kinyitotta a szemét. A szomszéd eltűnt. Egy kéz ereszkedett a vállára.

– Azt mondta, nézzen úgy ki, mintha a sorozatgyilkos csinálta volna – mondta mögötte egy ideges hang. – És azt mondta, egy év múlva össze is költözhetünk.

Hideg fém érte a nyomozó nyakát.

– Szeretem a feleségét. Mindig is szerettem – ezt volt az utolsó, amire még figyelni tudott, aztán nem maradt más, csak az égető fájdalom a torkában. És a vér melege, a véré, mely körbefestette a konyhát, a padlót, titokzatos jeleket hagyva hátra egy értő olvasónak.

vége