Gyermekkori rettegés forrása volt a svéd némafilm, "A halál kocsisa". Hosszú éjszakákon át hallottam az ágyban fekve annak az átkozott kocsinak a nyikorgását, mintha közeledne felém a sötétben. A neten megtekinthető. Most újranézve már persze inkább megmosolyogtató a mozi, de lássuk be, majd 100 éves filmről van szó...Nem mondanám, hogy ki kellett írnom magamból ezt a régi félelmet, mert ha őszinte vagyok, évtizedekig eszembe se jutott a film. Lettek persze új félelmek. Sokkal reálisabbak és kopárabbak, amelyekről nem lehet vagy nem szabad ilyen történeteket írni:

A halál kocsisa

– Mindjárt éjfél - mondta a fiú. – És még a hó is megint esni kezdett.

– Elővegyem a pezsgőt? – kérdezte a lány.

– Elhoztad?

– Hoztam egy üveggel. Gondoltam, nekik úgyse kell ma éjszaka.

Egy ideig hallgattak. Nézték az eléjük suhanó utat, a holdat a szélvédő peremén, a hófödte síkságot. Az autó órája tizenegy negyvenet mutatott.

– Nem hiszem el, hogy egy úton fogunk szilveszterezni – fakadt ki a lány hirtelen. A szeméhez nyúlt, fáradtan megdörzsölte.

– Oké, de ki gondolta volna, hogy meghívnak magukhoz, és képesek így összeveszni? – kérdezte fáradtan a fiú. – Ezt még róluk sem hittem volna.

– Maradhattunk volna. Legalább éjfélig – dünnyögte a lány. Homlokát az ablaküvegnek nyomta. Fagyos volt. Odakinn nagyon hideg lehetett.

– Aha, persze – csóválta fejét a fiú. – Anna bevonult a szobába. Ilyenkor tudod, mi van? Bőg hajnalig.

– Ezt te honnan tudod? – nézett rá kíváncsian a lány.

– Imre mesélte – vont vállat a fiú. Aztán hosszasan hallgattak, talán percekig is. Az autó motorja halkan duruzsolt. Nem erőlködött, épp csak kilencvennel haladtak. A fiú óvatosan vezetett. Tavaly ősszel összetörte apja kocsiját, azóta félt a nagy sebességtől.

A lány előre nézett, figyelte, ahogy a hópelyhek betáncolnak a szélvédő elé.

– Nem szeretnék így élni. Mint ők – mondta aztán szomorúan. – Ha együtt maradunk, ha sokáig együtt leszünk, ne váljunk ilyenekké – kérte a fiút.

Az rápillantott, elmosolyodott: – Rendben, ezt megígérhetem. Bár igazából én nem szeretnék megöregedni sem.

– Nagyon öregnek lenni nem jó – vont vállat a lány. – De fiatalon meghalni sem.

– Nem, én sem ezt mondtam – bizonygatta a fiú. – Csak hogy megtenni, amit meg akarok, megélni mindent, amit lehet, átélni, amit lehet. És aztán: agyő. Amikor már nincs más hátra, csak a leépülés. A lassú romlás, hogy évről évre egyre több bajod, ráncod meg problémád van.

– Nehéz megmondani, hogy ez mikor kezdődik – jegyezte meg a lány óvatosan. – Szerintem a legtöbb ember észre se veszi ezeket a változásokat önmagán.

– Ez a baj – a fiú lassított.

– Miért állunk meg? – kérdezte a lány.

Valóban, már csak gurultak, majd a fiú lehúzódott valamennyire az út szélére, és teljesen megállította az autót. Behúzta a kéziféket, és hirtelen áthajolt a lányhoz, szájon csókolta.

– Lehet, veled azért kipróbálnám – súgta neki aztán. – Az öregedést.

Majd elhajolt, vissza kormányhoz és körbenézett: – Pisilnem kell. És mindjárt éjfél. Igyunk pezsgőt.

– Itt van hátul – a lány hátrahajolt, megkereste az üveget. Csapódott az ajtó, a fiú kiszállt. Az autó órája tizenegy ötvenhetet mutatott. A lány bekapcsolta a rádiót, mire egy tavalyi popszám öntötte el a kocsi belsejét. Óvatosan letekerte a pezsgő fémfóliáját, közben kinézett az út szélén álló sötét alakra. A visszapillantó tükörben két fénypötty jelent meg. Valami közeledett mögöttük.

Odakinn a fiú bánta, hogy hátulról, a csomagtartóból nem vette elő kabátját. Hideg volt, szúrós, kellemetlen fagy. Nyílt terepen, egy szántóföld közepén álltak. Az út szélén gombolta ki sliccét. Ahogy háttal a kocsinak végignézett a tájon, tekintete megakadt valamin.

A hóban, tőle jó ötvenméternyire egy alak sötétlett.

– Mi a fene – motyogta a fiú. Keze megakadt nadrágjában. Szemét erőltetve figyelte a jelenést, majd hátranézett a lányra, hogy ő is észrevette-e. Nem, mert a kocsiban bajlódott valamivel. – Talán egy madárijesztő…– nyugtatta magát.

Ekkor valamivel több fény lett, mert a hold kikerült egy tépett szélű felhőfátyol takarásból. Hideg kék sugarai elömlöttek a tájon. Olyan volt, mint egy ezüstszőnyeg, amelyet gyors mozdulattal terítettek le. Széle hamar elérte a mezőn lévő jelenést is.

Nem madárijesztő, hanem egy ember. Előregörnyedő, leeresztett karú, enyhe terpeszbe álló ismeretlen. Feje oldalra dőlt, mintha nyaka nem bírta volna súlyát.

– Ó – nyögte a fiú, és öntudatlanul is felhúzta sliccét. Aztán kábán felemelte kezét, és intett az ismeretlennek. Az nem reagált. Moccanatlan testtartásában volt valami gyászos merevség.

– Talán halott – jelentette ki a fiú, mintegy magát bátorítva.  – Szólni kellene valakinek.

Megfordult és ismét a lány felé nézett. Most már látta, a pezsgőspalackkal vacakol.

– Hé – kiabálta neki. Oldalról, jobb felől halvány fény kélt, két sárga pupilla. A fiú már hallotta is a motorzúgást: nagy, erőszakos, böhöm test száguldott feléjük. Hirtelen rosszérzés söpört át rajta. El kellene tűnniük az útról. Neki és a lánynak. Mindkettejüknek, mert valami lesz.

Karját lengetve ismét próbált jelezni a másiknak. Azonban még a közeledő gép zaján át is hallotta a kocsiból kiszűrődő zenét.

– Van itt valami – kiabált a fiú. Visszafordult a mező felé, és a csodálkozástól tüdejében akadt a lélegzet.

Az alak eltűnt a hófödte síkról.

A kamion már egész közel ért, szinte érezte robogását a talpán keresztül is. A kocsiban elhalt a zene. A fiú nem hallhatta, de a stúdióban valaki visszafelé kezdett számolni. Tíz, kilenc, nyolc, hét.

Átfutott rajta a gondolat, hogy még a jármű előtt átszalad a kocsijához, de elvetette. A kamion túl közel volt. Hat, öt, négy.

Aztán észrevette, nem elég szélen parkolt le. A kamion ki fog térni, jobbra. Őfeléje. Négy, három kettő.

Végül azt is észrevette, hogy közben ismét változott a fény. A hold bebújt egy felhőpaplan mögé. A világ elsötétült. A kamionsofőr így nem látja őt. Egy.

Éjfél volt.

A sekély vízelevező árok mélyén tért magához. Rideg fűszálak töredeztek alatta, ahogy felült. Egy sötét alak állt előtte. Nagydarab, szakállas, sápadt férfi.

– Hol van? – kérdezte a fiú. Nyelve akadozott, tagjait jeges borzongást simogatta. Úgy érezte, mindene üvegből, van. A teste áttetsző és törékeny.

– Látsz engem? – jött a türelmetlen válasz rekedt, borízű hangon. – Biztos, hogy látsz engem?

A fiú zavartan bólintott, majd megismételte: – Hol van?

– A lány? – kérdezte az ismeretlen.  – Elment. Elment segítségért.

– Ki maga? – kérdezte a fiú.

– Én vagyok a sofőr – bólintott a férfi. Kinyújtotta tömzsi, erős kezét felé: – Na gyere, állj fel.

A fiú felkászálódott és körbenézett. Még mindig az út mentén volt. Az üres elhagyott éjféli úton.

– Mi történt? – kérdezte fejét tapogatva. Maga elé tartotta tenyerét – nem volt rajta vér.

– Elsodortak. Bele az árokba – magyarázta a kamionos.

– Nem maga volt? – értetlenkedett a fiú.

– Nem, nem – bizonygatta mosolyogva a másik. – Én utána jöttem. – Valamiért nagyon elégedettnek tűnt.

– Azt hittem, meghalok. Egy csomó minden lepergett az életemből – jelentette ki a fiú, majd mélyet sóhajtott. – Látta a rendszámát? – A fiú fellépett az aszfaltra. Tőlük tíz méterre egy nagy, sötét kamion állt az út szélén.

– Nem volt – motyogta mögüle a férfi. Kulcs csörrent az aszfalton. A fiú megfordult, és észre is vette a csillogó fémet. Önkéntelenül lehajolt érte, majd nyújtotta a másiknak. Ám az hátrébb lépett.

– Tartsd csak meg – kérte őt szelíden.

A fiú azt hitte, rosszul hall: - Micsoda?

– A tiéd – a férfi a kamion felé intett. – Most már a tiéd.

A fiú továbbra is nyújtotta felé a kulcsot, és közben úgy érezte, átverték. – Várjon csak – kezdte volna, ám az idegen már hátat is fordított neki, és elindult a kamion felé.

– Sajnálom fiam, ez a szabály – mondta még derűsen. – Majd szép lassan rájössz mindenre magadtól. Semmi kedvem tanítómestert játszani…

– Rendőrt hívok – jelentette ki a fiú, és futni kezdett az ellenkező irányba. Maga sem tudta, miért fut, de hirtelen megtorpant, mintha falba ütközött volna. Valamiért egy lépést sem tudott tenni.

– Hé, álljon meg! Valami van a lábammal – kiáltotta kétségbeesetten.

A férfi türelmetlenül visszafordult: – Nincs semmi a lábaddal – mondta élesen. – Egyszerűen nem hagyhatod el a kamion huszonkét méteres körzetét.

– Miért pont huszonkettő? – értetlenkedett a fiú.

– Nem tudom – vont vállat a férfi. – Ez valami szent szám.

– De mi ez az egész? – A fiú kétségbeesetten várt, miközben a másik tétován állt az út közepén, és hunyorogva őt méregette. Aztán sóhajtva kifújta a levegőt, és a mező felé intett.

– Láttál engem, ugye? – kérdezte rekedten.

A fiú, mint a jó tanuló bólogatott:– Láttam a mezőn valakit.

– Az én voltam – szögezte le a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Pont egy éve, szilveszter éjjelén hazafelé mentem a… – eltűnődött, majd legyintett – …mindegy is. Szívroham lehetett, de állva maradtam. Úgy találtak meg másnap, ott álltam, fagyottan, mint egy szobor.

A kamion felé fordult, majd megcsóválta fejét: – Furcsa, hogy ma éjjel itt ismétlődik meg minden – motyogta, majd visszaballagott a fiú mellé, megfogta vállát. – De már mindez nem fontos, egyáltalán nem. Gyere.

Gyengéden maga után vonta. Odasétáltak az út mellet várakozó járműhöz.

– Kérem, magyarázza el, mi ez az egész – nyögte a fiú, és hirtelen megtorpant.  

A férfi a hátsó ajtónál volt, valamivel matatott. Most meglepetten megfordult, és végigmérte a fiút. – Alkalmasnak tűnsz – bizonygatta. Megpaskolta a kamion oldalát. – És ez egy jó kis gép, nekem elhiheted – mosolygott, majd hirtelen elkomolyodott, és így folytatta:– Negyedikben néha rángat. A kuplung pedig indulásnál akad, jól meg kell nyomni. – Eltűnődött. – Mi van még? Ja, igen, tankolni természetesen soha nem kell. Defekted se lesz, abban biztos lehetsz.

– Ne értem – rázta a fejét a fiú, és tehetetlenül széttárta karját. Olyan volt, mint egy szobor, ott az útközepén, félig a jármű árnyékában – Maga ivott vagy bolond?

A sofőr arca dühös grimaszba rándult, és visszasietett hozzá. Egészen közel állt csak meg a fiú előtt. – Mit nem lehet ezen érteni? Éjfél volt. Te kerültél sorra. Egy évig, a következő évig furikázol, és összeszeded őket. Ennyi. Ha szerencséd lesz, egy év után szabad vagy. Ha nem, lenyomsz még egy évet. Szabi nincs. Táppénz nincs. Se hétvége. Se család. Csak te, a kamionok és ők, a szállítmányod.

– Kik? – nyögte ki a fiú, megérezve, hogy a válasz lesz a kulcs mindenre.

– A holtak – bólintott a férfi és hátrébb lépett.

– A holtak? – kérdezett vissza a fiú, majd hirtelen elnevette magát. – A holtakat kell gyűjtögetnem egy éven át? – kérdezte. és ismét nevetett. A férfi egy kicsit várt, majd megragadta a másik karját, és maga után húzta.

– Gyere, nézd meg a saját szemeddel.

A kamion orrához vezette őt, a vezetőfülke és a pattogva hűlő motor elé. A fiú így láthatta azt, amit a jármű tömege eddig kíméletesen kitakart előle.

– Úgy álltam meg, hogy ne lásd, hogy ezekre ébredj – magyarázta a férfi, és széles karmozdulattal elé tárta a látványt. – Azt ott az autód az árokban. Az ott a távolban, az oldalára fordulva a másik kamion, ami előttem haladt. Hamarosan lángra kap majd a motortér, de a sofőrnek ez már mindegy lesz, mert szokása szerint nem kötötte be magát, így kirepült a tarlóra. Jó mélyen belefúródott a földbe. És valahol a mezőnek azon a sötét részén ott vagy te. Vagyis a tested. A kamion pótkocsija kilendült a hirtelen fékezéstől, az csapott el. Repültél, mint egy madár, jó húsz métert, de szerintem már a levegőben meghaltál – magyarázta közönyös, fojtott hangon.

A fiú előbb csak közelebb lépett a ronccsá tört autóhoz, majd tétován el is indult felé.

– Én nem tenném – figyelmeztette hátulról a férfi.

– És ő…? – remegett a jobb keze, mikor megkérdezte. Felemelte maga elé, és csak bámulta.

– A kocsiban van – erősítette meg a férfi a háta mögül. Majd toppantott egyet. – Érted már?

A fiú érezte, hogy bizonyosság, mint egy jeges ár, végigsöpör rajta. A mező fekete foltja felé nézett, de nem látta pontosan önmagát. Visszafordult a férfihoz, majd felpillantott a vezetőfülkére.

– Egy évig? – kérdezte csendben. A férfi bólintott.

– Ideje beszállnunk – mondta aztán, és visszament hátra. A fiú követte, épp akkor érte utol, mikor a férfi kinyitotta a hátsó, kétszárnyú ajtót. – Egy kicsit nehezen jár. De majd rájössz mindenre te magad – magyarázta a férfi, és szélesre tárta a kocsiajtót. Benn sárga lámpafény villant. A raktér két oldalán keskeny padok voltak a padlóhoz csavarozva. Ketten ültek két oldalt. Egy szerelőoverallos férfi, és a lány.

– Csukd be mögöttem, és menjünk – kérte a férfi már odafentről. Aztán benézett a lányra, kit a fiú bámult. A lány a padlóra meredt mozdulatlanul, könnyű kis kabátját összehúzta magán, arca nagyon sápadt volt.

– Edit – szólította meg a fiú. A lány nem válaszolt, nem moccant.

– Edit, gyere, menjünk – nyújtotta felé a kezét a fiú, és próbált felmászni a platóra, de a férfi odafentről elállta útját.

– Hagyd őt – kérte szelíden.

– Edit, hagyd ezt abba, és menjük – kiáltotta a fiú kétségbeesetten, és várt, sokáig várt, de a lány nem moccant, és a fiú észrevette, hogy nem is pislog, ahogy bámul maga elé.

– Ő…– nézett fel a fiú a felismerés döbbenetével a férfire, aki bólintott.

– Ő már csak egy fuvar – mondta szelíden, majd a padhoz lépett, és leült a szerelőruhás mellé. – Nem kellett volna olyan gyorsan hajtani, öreg – motyogta neki, aztán hátát a kamion falának vetve lehunyta szemét.

A fiú álldogált még pár másodpercig a szélesre tárt ajtószárnyak előtt, végül összeszedte magát, mélyet sóhajtott és intett a lánynak. – Boldog új évet – mondta neki, de a lány már erre se reagált. Mintha könny csillant volna az arcán, de a rossz fény miatt ebben a fiú nem volt biztos.

Rájuk zárta a kamion ajtaját.

vége

Nehéz jó kísértettörténetet írni, mert a legtöbb esetben a szellem nem elég fenyegető, talán amiatt, mivel jelenlétük a mi világunkban nem elég plasztikus. Ezért kapcsoltam össze a következő esetben a kísértetjárást, a poltergeist jelenséggel és a boszorkányhit "megnyomás" jelenségével, melyet korábbi elképzelések szerint incubusok vagy succubusok okoztak, de a népi hagyomány a boszorkányhoz köti. Érdekes, hogy incubus már a Rómeó és Júliában is felbukkan, Mercutio nagymonológjában Mag királyné néven emlegeti, "Ő a boszorkány, mely megnyomja a / Hanyatt fekvőket éji álmaikban...." Valószínűleg az egyik legősibb hitről van szó, mivel az alvás közben a test igen védtelen, illetve a légzési nehézségek és egyéb szervi bajok valóban gyakra okozhatnak téves képzeteket. Itt persze más is kell a horrorhoz, mégpedig a jó öreg emberi gyengeség, ami persze végső soron a félelemből, szeretteink iránt érzett féltésből fakad.

Kísértet Versegen

A versegi kísértettörténetről nem lehetett hallani a televízióban, nem írták meg sem a helyi lapok, sem az országos újságok, egyáltalán, még szóbeszéd szintjén se terjedt túl a falu határain.

Nekem is K. mesélte el egy napfényes délután a Kistücsök teraszán ülve.

A szemesi parton találkoztunk, én a családdal nyaraltam, ő egy könyvel gubbasztott az árnyékban. Megkérdezte, írok-e még, mert van egy története, melyet mindenképp és mielőbb szeretne formába önteni. Így fogalmazott, és ez, illetve űzött, fáradt arca megérintett bennem valamit. Meghívtam estebédre, amit ő elfogadott, és két órával később, miután elfogyasztottuk a nevetségesen drága és kihívóan apró adagokat, kávét rendeltem, ő pedig lassú, nehézkesen formálódó mondatokkal belefogott.

K.-t még egy régebbi munkahelyemről, a… újságból ismertem. Tördelőszerkesztő volt, és már akkor udvarolt az egyik grafikus lánynak, nevezzük Annának, akit később, az én kilépésem után feleségül is vett. Megunták a fővárost, és mikor Anna terhes lett, elhatározták, hogy egészségesebb életkörülményeket teremtsenek születendő gyermeküknek – vidékre költöznek. Hosszas keresgélés után a Nógrád megyei Verseg nevű községben találtak egy faluvégi parasztházat. A tető javításra szorult, a hátsó traktust alkotó fészer alapzata beázott – de az épület fekvése kitűnő volt, és mögöttük, a kert végében azonnal az erdős hegyoldal emelkedett, továbbá az eladók nevetségesen alacsonyárat kértek érte. Így aztán felszámolták a városi létezésüket, és megvették az ingatlant. A férfi otthonról is tudott dolgozni, ezért ritkán járt be a fővárosi szerkesztőségbe. Anna pedig költözésük után hamarosan már teljesen otthon maradt, és így minden idejét a ház és a telek csinosításnak szentelhette.

Próbáltak kapcsolatot teremteni a mellettük lévő és a szemben, az utca túloldalán lakó szomszédokkal, de azok mogorva, öreg és zárkózott emberek voltak, így nem erőltették a dolgot. Csak később jöttek rá, hogy a falusiaknak nem velük, hanem a házukkal volt baja.

A dolog szinte azonnal, a költözés után elkezdődött, de ezt csak később vették észre, mikor visszaemlékezve, izgatottan, a félelemtől elszoruló torokkal igyekeztek összerakni, hogy kerültek ilyen helyzetbe. Olyan volt, mint mikor egy lakásban folyamatosan hallani valami halk, de kitartó, monoton zajt. Lehet, a fűtéscsövekből jön, talán egy távolabbi szomszéd hallgatja hangosan a zenét, vagy patkányok motoznak a falban. Bármit teszel, a forrást igazán soha nem találod meg.

Amiben mindketten biztosak voltak, hogy eleinte mindig éjszaka történt. Éjjelente Anna kezdett mind többet felkelni, néha pisilnie kellett, egy éjjel háromszor is, máskor a gyerek moccant, és mivel rossz alvó volt, ez folyton felébresztette. Ilyenkor szolidaritásból K. is felkelt, ment, és kötelességtudóan teavizet melegített, vagy hozott neki egy üdítőt. Ahogy felkapcsolta a lámpát a konyhában, és az bevilágított a csőszerű nagyszobába, akaratlanul is észlelte azt a valamit, de eleinte nem törődött vele. Egy sötét folt volt a látóperem szélén. Egy alak, egy határozatlan körvonal, valami árnyék. Eleinte azt gondolta, a ház és a szoba szokatlan geometriája játszik vele.

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, a harmadik vagy negyedik alkalommal a biztonság kedvéért felkapcsolta a nagyszobában is a villany, és benézett az idegenül ácsorgó bútorok mögé. A nagy fényre Anna kijött utána és megkérdezte, mit csinál, majd bevallotta ő is látja.

Sokáig nem mondták ki, hogy kísértet. Előtte mindenféle lehetőséget végigvettek. Valamiféle földenergia, mely hat az érzékelésükre. Esetleg a ház talapzatából, a talajból hallucinációt okozó gáz szivárog fel. Az ivóvízben túlsúlyba került valami mérgező anyag, ez az oka. Vagy csak túl sokat bámulták a monitort, ami látáskárosodást okozott. Ám szívük mélyén mindketten tudták, hogy ezek racionális, földhözragadt, de valószínűtlen magyarázatok, melyeket önmaguk megnyugtatására gyártottak.

Anna egy kémiai laborban dolgozó barátnője analizáltatta a vizet és a ház levegőjét – semmi rendellenességet nem talált bennük.

Hosszas tépelődés után K. elhívott egy energialátót, aki a fölből jövő energiaforrások meghatározását ígérte hirdetésében. A férfi egy ipszilon alakú drótfonattal bejárta a házat, de semmit nem talált. A pénzt nem adta vissza, ám legalább egy lehetőséget kizárt a "szakvéleménye".

Már ekkor, ezekben az első napokban próbálták megismerni a ház előéletét. A szomszédok továbbra se voltak túl bőbeszédűek, de az eladókat sikerült telefonon elérniük. Egy dunántúli házaspár volt, aki valami bonyolult, áttételes öröklődési ügyletben jutottak az épülethez. Csak annyit tudtak, hogy a férfi nagynénjének testvére, egy szép kort megélt öregasszony lakta az épületet. A temetése után, mely jó fél éve volt, azonnal elkezdték árulni az ingatlant, amelyről egyébként semmi közelebbit nem tudtak állítani.

Az egyetlen információforrásuk a falubéli boltos, egy fiatal nő lehetet volna, kivel Anna hamar közelebbi viszonyba került. Eleinte a babáról beszélgettek – az asszonyka is nagyon szertett volna szülni, de nem esett teherbe. Csak később, a sokadik vásárlás után került szóba ház. Anna kérdezett rá, hogy mit tud róla és az előző lakóról, de a fiatalasszony először kitérő választ adott. Aztán a következő alkalommal, hirtelen, minden bevezetés nélkül ő tért vissza rá, hogy hogy érzik magukat a házban. Anna bevallotta, hogy furcsa dolgokat tapasztaltak. A boltos elsápadt, és csak a fejét csóválta, de ezután semmi egyebet nem volt hajlandó elárulni.

Végül be kellett látniuk, hogy el kell fogadniuk egy másféle magyarázatot. Valami kísért a házban. Egy lény, ami nem akarja felfedni magát, de figyeli, bámulja őket a sarkokból, az árnyéból. És ahogy ezt elfogadták, egy hosszú hajnali beszélgetés során kimondták a létezését, a dolog erőre kapott, és közelebb jött. A férfi a következő éjszaka fájdalomra riadt. Zihálva felül, és a mellkasát dörzsölgetve próbálta felidézni, mi történt. Az álombéli vagy valóságos fájdalom eredője valami súly volt, mely szívére, tüdejére telepedett. Ahogy belebámult az előtte falként tornyosuló sötétségbe, meg mert volna esküdni, hogy egy helyen sűrűbb annak árnyalata, de ahogy pislogott, a látomás szertefoszlott. A mellkasát tapogatva felkelt, villanyt gyújtott a konyában, és megivott két pohár vizet.

Állt még ez picit a rebbenő neonfényben, amikor egyszerre csak halk hangot, apró állatra emlékeztető nyüszítést hallott a hálószobából. Visszasietett, és a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, jeges borzongás futott végig tarkóján, és az adrenalin elöntötte tagjait.

A hálószoba kicsiny ablakán épp hogy beesett valami fény az utcai lámpa halogénkékjéből. Ebben a tört világosságban is lehetett látni azt a fekete csomót, amely ott ült az alvó Anna mellkasán. Görnyedt, szikkadt alakot formázott, mintha egy sovány valaki hajolna a magatehetetlen, ziháló és nyöszörgő alvó fölé. A férfi nem emlékezett, másodpercig, percekig vagy órákig tartott, míg összeszedte magát egy kiáltáshoz, melyből rekedt hörgés lett. A jelenés szinte azonnal elkotródott, besiklott az egyik sarokba, majd a fal mentén szétfoszlott. K. a feleségéhez botladozott, érintésére Anna fájdalomtól csillogó szemmel ébredt, első mozdulattal ösztönösen a hasában dombordó gyerekhez nyúlt, és csak másodikként tapogatta meg a szíve feletti részt. Amikor K. karjaiba zárta, hideg verítéket érzett testén, a szeretett, puha és meghízott testen, mely most remegett és zihált.

Először, ott, az éjszaka közepén nem tudta elmondani, mit látott. Anna beszélt helyette egy rossz álomról, testére nehezedő súlyról motyogott, valami gonosz erőről, mely ki akarja belőle szorítani a szuszt

Aztán reggel, kedvetlenül majszolva bundáskenyerét, K. mégis bevallotta a látomást. Anna elhűlve hallgatta, közben folyamatosan pocakját simogatta, hogy megnyugodjon. K. látta rajta, ahogy a tagadás, hitetlenkedés, riadalom, dühös elhatározás stációi áthaladnak szerelmén.

Végül az lett, amire számított, mert ismerte Annát: makacs, kemény és bátor kis nő volt. Emiatt jelentette ki azon a reggelen, hogy ez így nem mehet tovább, el kell űzniük ezt a betolakodót. A férfi először szkeptikusan, majd mind lelkesebben és némi bosszúálló örömmel hívta föl a községbe misézni járó papot, szerzett hivatalos szellemlátót, majd egy energiamegkötő szakembert.

A pap, egy kövérkés, borvirágos orrú emberke készségesen beszentelte házukat, elfogadta az ötezer forintot és a kupica pálinkát, de nem kérdezett semmit.

A szellemlátó egy ötvenéves, láncdohányos nő volt, akit csukott szemmel kellet végigvezetni a helyiségeken. Végül leült a konyhába kávéjához, és azt mondta, halványan érez ugyan valamit, de – talán mivel nappal van – a jelenlét nem határozott.

Anna a nagyszobában ágyazott meg neki, és a bőséges vacsora után mindhárman nyugovóra tértek. Hajnali egykor K. autózúgásra ébredt. A nappaliban az ágy üres volt, a takaró a földön hevert. Amint kiment a tárva-nyitva hagyott bejárati ajtón, K. még látta a szellemlátó Suzukijának hátsó lámpáit. Hiába hívogatta napokig, a nő nem vette fel a mobilját. Mikor egy utcai telefonfülkéből próbálkozott, a rekedt, cigis hang végre bejelentkezett, de megismerve K.-t a vonal túlsó végén, azonnal bontotta a hívást.

Az energiamegkötő azt ígérte internetes hirdetésében, hogy képes semlegesíteni az adott területen uralkodó negatív energiákat. 

Egy hivatalnokkinézetű férfi volt, szürke öltönyben, fekete, bőr aktatáskával.  Leült a nagyszoba díványára, és fejére tett egy fémlapokból és kristályokból álló koronaszerűséget. K. és Anna a szoba túlsó végéből, lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy hosszú percekig, lehunyt szemmel figyeli a házban keringő, láthatatlan negatív és pozitív energiákat. Végül a férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, kinyitotta szemét, és megfontolt, de sietős mozdulattal levette a koronát magáról. Egy pohár vizet kért K.-tól. Egy hajtásra kiitta, majd minden bevezetés nélkül csak annyit mondott, mielőbb hagyják el a házat. Örökre. Ő, mit energiamegkötő, ezzel a jelenéssel nem tud mit kezdeni.

Körülbelül egy órán át magyarázott nekik, racionálisan és ésszerűen a felfoghatatlanról. Természetesen igazán egyiküket sem győzte meg, ám később, este, lefekvés előtt mind K., mind Anna úgy vélte, valami lehet a dologban, abban, amit oly nagy hittel előadott ez az ember. A férfi szerint a házban valaha egy gonosz személyiség élt. Egy rosszindulatú, az életet és az embereket gyűlölő alak. Az ő lenyomata, emléke, visszfénye kísért kóbor energiaként most e térben. Ez az energia az élők félelméből táplálkozik, abból merít erőt. Minél nagyobb riadalmat tud okozni, annál jelentősebb lesz a manifesztációja, annál inkább képes lesz megjelenni, sőt, idővel fizikai aktivitást gyakorolni a valóságra.

A férfi azt is elmondta, hogy ezt a jelenést nem lehet legyőzni vagy elpusztítani. Ezek a fogalmak ebben az emberentúli viszonylatban, ebben sötét és rideg térben értelmüket vesztik. Az ilyen energiák által megszállt helyeket magukra kell hagyni, és akkor a dolog – kellő erőforrás hiányában – magába roskad, és mint a parázs, előbb-utóbb kialszik. A régiek tudták ezt, nem hiába van oly sok elhagyott, kurtán-furcsán kiürült település a történelmi emlékezetben.

Anna azon az estén hamar lefeküdt, de égve hagyta a villanyt. K. a nagyszobában dolgozott laptopján. Ugyanabba a fotelbe ült, ahol délelőtt az energiamegkötő fogalt helyet. Ha hátrahajtotta a fejét, az ajtókivágásokban láthatta felesége takaróba bugyolált lábfejét az ágy végén.

Amikor később visszaemlékezett, nem volt benne biztos, hogy nem aludt el. De akár álmodott, akár éber volt, az aznap éjszakai látomás oly erősen égett tudatába, hogy haláláig nem bírta semmivel tompítani emlékét.

Éjfél elmúlt, mikor megérezte. Hirtelen megvastagodott a csönd körötte. A levegő – minta valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót – lehűlt, és az ablakpárkányon percegő óra is abbahagyta munkáját. De a legrosszabb a K. nyakán fodrozódó hideg érintés, és az egész bőrét ellepő libabőrös remegés volt. A nyaka, mely pár lélegzetvétel alatt oly merev lett, akár egy levágott ökör teste, nem akart elfordulni, de hosszú, nagyon hosszú idő alatt mégis sikerült valamennyire hátranéznie.

A hideg, amit bőrén érzett, egy túlvilági lehelet vagy inkább kipárolgás volt. Ott állt mögötte az öregasszony, teljes életnagyságban. Fekete, rojtos, pecsétes, szakadt kendőbe burkolódzott, mely jutott a fejére is. Az arca, egy sápadt, horgas, elmosódott kép a kendő odújában nem árult el semmiféle érzelmet. Csak csillogó, barnás tekintete mutatott olyan éhes mohóságot, amitől K., ha lehet, még inkább rosszul lett.

Mint aki sokkban cselekszik, visszatért a megszokott tettekhez. Visszafordult laptopjához, és lecsukta fedelét. A lábánál lévő dohányzóasztalon ott volt a telefonja. Eszébe jutott, hogy lefényképezi vele a jelenést, és a képből meggazdagszanak. Még ezernyi más, őrültebbnél őrültebb dolog cikázott át rajta, és legszívesebben mindet végigvette volna, csak ne kelljen ismét ránéznie a szörnyű látomásra.

De erőt vett magán, és visszafordult, újból a háta mögé pillantott. Ám ekkor már nem volt ott senki.

Megkönnyebbülten felállt, és figyelte, hogy dobog a vér halántékán. Számolta ötvenig, addigra úgy érezte, képes lesz megmozdulni. Kissé optimista volt, de végül eltántorgott a hálószobáig, hogy annak küszöbén ismét a földbe gyökereddzen a lába.

A jelenés ezúttal ott állt az alvó Anna felett. Egyenesen a nőre meredt, pontosabban nem is rá, hanem hasára. Anna a hátán feküdt, sápadt arcán lassan, szinte órákon át gördült le egy izzadtságcsepp. Eközben az öregasszony kinyújtott kezét, szikkadt, barna foltokkal tarkított kézfejéből kibontakozott egy göcsörtös ujj, amely egyenesen a nő domborulatára, vagyis a babára mutatott. K. ekkor értette meg, hogy a kísértet mit akar. Ő maga pedig csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy eltűnjön e valami, felkeljen a nap, és minden visszaváltozzon normálissá.

Ezért bólintott.

Már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja magánk megbocsátani ezt a mozdulatot. Mégis, akkor és ott elfogadhatónak tűnt, hogy ösztönösen, önmagát az őrülettől és Annát ki tudja milyen fenyegetéstől mentve feláldozza azt, akit még nem is ismert.

Az öregasszony leengedte karját, és lassan kifakult, mintha az őt vetítő gépet kapcsolták volna ki. A férfi ott állt a hálószoba küszöbén, moccanatlanul, és várt, őrködött, figyelte a szoba sarkait, melyekben a félhomályt lassan felváltotta a fény, majd arra riadt, hogy a kelő nap vöröse arcába világít. Ekkor már a fotelban volt ismét, a nagyszobában, a laptop lábánál, a földön, ahova tette, vagy ahova csúszott.

Nem az történt, ami álmokkal szokás, mikor az emlék lassan kifakul ébredés után. Az éjszakai látogatás minden pillanata megmaradt tudatában, Tisztán és fenyegetően. Legfőképp azonban saját ígérete ragadt elméjébe, ami miatt nem tudott az ébredező, nyűgös Anna szemébe nézni.

Aznap először kezdett komolyabban foglakozni a ház harmadik lakójával. Most, hogy ilyen kapcsolatba került vele, úgy érezte, ki kell ismernie, rá kell jönnie, ki vagy mi ő valójában.

Az interneten kezdte, hol máshol, ahol ezernyi oldal foglalkozott kétségbeejtően eltérő színvonalon a témával. Fél napos kutakodás alapján sikerült összeraknia, hogy szellemük eredetileg egy „nyomó” volt, vagyis az alvót álmában gyötrő, kínzó lény. Ám az öregasszony - az energiamegkötő állításának megfelelően - erőre kapott az éjszakai riadalmaktól. A szakirodalom szerint ez a második fázis, mikor a kísértet vizuálisan megjelenik, majd tárgyakat mozgat, poharakat tör el, kinyitogatja a szekrényajtót.

A harmadik, egyben utolsó és végzetes eseménysor a közvetlen fizikai támadás lehet. K. egy tucatnyi hitelesített beszámolót talált, melyekben a mind erősebb kísértő addig terrorizált egy-egy családot vagy közösséget, míg halálesetbe nem torkollt az eseménysor. Az áldozatot többnyire ágyban vagy valami elhagyatott helyen találták meg arcán földöntúli rettegéssel. A szörnyethalt kifejezést használták az ilyen esetekre, amely a szív, a légzés és az agyi aktivitás azonnali és totális leállását takarta. Az áldozathozatal után általában a jelenések elmaradtak, vagy mértékük elviselhető szintre csökkent.A férfi már aznap délután, mielőtt elment a boltba, elhatározta, mielőbb, de a gyermek születése előtt mindenképp elhagyják a házat. Anna ekkor már a nyolcadik hónapban volt, és K. tudta, a költözés megviselné a nőt. Ugyanakkor egyelőre semmit nem mert elmondani az éjszaki eseményekből neki, legfőképp szégyenletes bólintását nem.

Zárás előtt ért az üzlethez. Anna korábban beszámolt neki a fiatal boltvezetőnő fura kérdéseiről, és K. úgy vélte, egyedül ő az, aki valamit tudhat és mondhat a házukról és annak korábbi lakójáról.

Az, ahogy a Nyitva táblát megfordította a bolt ajtaján, mikor belépett, és a szemében csillogó félelem meggyőzőbb volt, mint töredékes, akadozó beszéde. K. Annára hivatkozott, a gyermekük egészégére, a veszélyre, mely ott vár rájuk a házban. A nő elkerekedő szemel figyelt, majd arcára döbbenet ült ki, mikor a férfi elmesélte az éjszakai látomásokat is. Egyedül a legutóbbi estét hagyta ki, mikor a szerződés megköttetett.

A boltos végighallgatta, majd kezébe temette arcát és elfordult. Aztán valamit rakogatni kezdett a polcon, és így, háttal állva mondta el K.-nak azt a keveset, amit tudott vagy sejtett.

Ő maga csak a két szomszéd elbeszéléseiből ismerte az öregasszonyt. Azok mondták róla, hogy rossz, gonosz természetű, átkozódik és zsörtölődik, a köszönést nem fogadja, és folyton kétértelmű fenyegetésekkel és célzásokkal traktálja őket. Aztán néha, ha kettesben maradtak vele, a falusiak mondtak egyebet is. Éjszaki rémálmokról, ok nélkül megrothadó krumpliról, eltűnő macskákról beszéltek, bár mindezt soha nem hozták nyíltan összefüggésbe az öregasszonnyal.

Az biztos, hogy a vénség azóta nem járt a boltban, hogy a fiatalasszony átvette azt. Mindig a szomszédokat bízta meg a bevásárlással. Azok kénytelen-kelletlen eleget tettek a kéréseknek. Ugyanakkor a boltosnő soha nem volt benne biztos, hogy mindazt, amit nála vettek, át is adják az öregasszonynak.

Gyanakvása akkor fordult bizonyosságba, mikor a vénség meghalt. Egy hétig nem mozdult ki a házból, de a szomszédok csak újabb hét nap elteltével szóltak a körzeti megbízottnak. Amikor már biztosak voltak a dologban. A kiérkező orvos kóros alultápláltságot, soványságot állapított meg, mivel egy csonttá és bőrré fogyott, összeaszott testet talált a dunyhák közt. Nyomozás csak azért nem indult, mert a boltosnőn, a szomszédokon és az elhunyton kívül senki nem is sejtette, kit lehetett volna felelősségre vonni ezért a végletes lepusztultságért.

A fiatalasszony nem mondta ki, hogy halálra éheztették az öregasszonyt, de elharapott mondatvégeiből, kétértelmű célzásaiból és hanglejtéseiből K. rájött, hogy egyfajta gyilkosságnak tartja  a dolgot. És ennek okán nem csodálkozik, hogy az öregasszony halála után csak még dühösebb és gonoszabb lett. A férfi zavartan, dadogva köszönt el, és sokáig ténfergett a hideg októberi utcán. Nehezen ért haza, majd a konyhaasztalnál ülve figyelte az alkony lassú közeledtét. Anna valamit megérezhetett aggodalmaiból és frissen szerzett szörnyű tudásából, de kerülte a témát, nem kérdezett semmit.

Hajnalban K. ismét a nyomásra riadt, de ezúttal láz és a verejték is párosult hozzá. Megfázott, egy hétig nyomta az ágyat. Legyöngült teste csak lassan kapott erőre, a nappalokat félálomban, bóbiskolva vészelte át, éjjelente míg tudott, nyitott szemmel vigyázta Anna álmát, de hajnalra elnyomta őt is a fáradtság. Ám úgy tűnt, az öregasszony megelégedett alkujukkal, és nem jelentkezett, egészen addig, míg rá nem ébredt K. árulására. 

Miután felépült a betegségből, K. elautózott a fővárosba, munkaügyeket intézni. Emlékezett rá, hogy az egyik hirdetésszervező kollégája albérletet kínálgatott a szerkesztőségben a nyár elején. Megkereste az illetőt, aki nagyon megörült az érdekelődésnek, mivel azóta akadt ugyan albérlője, de meg akart szabadulni a hanyagul fizető egyetemistától. Két hetet kért K.-tól, addig kirakja a srácot, és kitakarít utána. K. sokalta a tizennégy napot, de úgy vélte, annyit még bírnak várni a teljesen bebútorozott, jó helyen lévő lakásra.

Hazatérve Annának nem mondott semmit. Azt gondolta, majd a költözés napján, mikor már elvitte őt ebből a házból, csak az autóban árulja ell, mi a terve. Mivel tudta, hogy Anna rosszul fog reagálnia a megfutamodásra, elhatározta, bevallja neki a különös alkut, az ígéretet, amit azon a borzalmas estén tett.

A két hét alatt nem történt további atrocitás, bár K. számára még így is csigalassúsággal teltek a napok. Próbálta munkával lefoglalni magát, vagy az erdőt járta a mind nehezebben mozgó Annával. A nőgyógyászuk úgy vélte a baba időre fog érkezni, a K.-féle tervek szerint már az albérletben. Amikor már csak napok maradtak a menekülésig, a férfi kezdett felszabadult és bizakodó lenni. Úgy érezte, minden összeillik majd tervében. Már fogalmazta magában a hirdetést, amellyel árulni kezdi a házat, és az első éjszakára gondolt, melyet végre nyugodt és békés álom tölt ki, melybe bele-beleszűrődik a körúti villamos távoli zaja.

Aztán persze minden másképp alakult.

A költözés előtt két nappal történt. K. az erdőben sétált, és egy deres, árnyékos tisztáson elszívott egy füves cigit. Talán emiatt, a könnyed, vicces hangulat miatt, amibe belesodródott a gyógynövényillatú füst hatásra, emiatt alakult úgy, hogy átvészelte azt az estét.

Amikor visszaért a házba, Anna az asztalnál ült, előtte ott volt K. telefonja.

A férfi azonnal megérezte, hogy lebukott. De első gondolata nem a felesége iránt érzett bűntudat volt. Hanem a rettegés. A félelem attól, hogy mi, lesz, ha Anna kimondja, jól halhatóan megfogalmazza, és ezzel felfedi tervét a másik előtt a költözésről. Mielőtt bármit szólhatott vagy tehetett volna ellene, az asszony kimondta.

Hogy gondolta, hogy a háta mögött megszervezi ezt a költözést. Miért nem kérte ki az ő véleményét. Miért gondolta, hogy hajlandó lesz megfutamodni, és visszamenni a városba. Megbeszélték, hogy otthon szülnek, talán ettől riadt meg? Vagy az ostoba szellem, ez a képzelődés készítette ki K.t?

A féri összetörten állt a szoba közepén, és komoran bámulta a nő mögött sarkokat.. Hagyta, hagy adja ki az asszony a mérgét, csak azt figyelte, mikor kezdődik majd el a másik tombolása. Eszébe jutott, hogy igazából ő két boszorkánnyal él együtt, és ez az ötlet annyira viccesnek tűnt akkor és ott számára, hogy felnevetett. Annában erre a váratlan gesztusra benn szakadt a szó. Ugyanakkor K. háta mögött leesett egy kép a falról. Majd az evőeszköztartó dőlt bele a mosogatóba a konyhában. Hátul, a kamra ajtaját nagy dördüléssel becsapta valami. K. telefonja az asztalon megpördült, a falnak vágódott, és darabokra hullott.

Anna ekkor már sikoltva rohant a férfihoz, aki még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést. Komolytalan vigasztalást motyogva a hálószobába támogatta az asszonyt, és lefektette. Anna rémülten meredt rá, aztán öléhez nyúlt, de ekkor már K. is látta, hogy a lepedőt elönti a nedvesség. K. az utolsó pillanatig harcolt azért, hogy kijussanak a házból. Kirohant az autóhoz, magára hagyva a kétségbeesetten kiabáló asszonyt. Hiába indítózta, a motor nem indult. Visszatért a házba, hogy mentőt hívjon. A telefonja darabokra tört. Kivette Anna mobilját a retiküljéből – ez jelet nem talált.

Visszasietett Annához. A nő ölét fogta, és folyamatosan azt nyöszörögte, hogy jön a baba. K. tehetetlenül megállt felette, és próbált kigondolni valamit. A szomszédok jutottak eszébe, és ismét nekivágott, előtte megígérve Annának, hogy nem lesz semmi baj. Ő csak azt akarta, hogy K. ne hagyja itt. Egyedül. A házban. A férfi azonban nem törődött az aggódó kérésekkel, kiszaladt az utcára, és bekopogott mindkét szomszéd ajtaján, majd ablakán. Vagy nem voltak otthon, vagy nem akartak ajtót nyitni. K. az utóbbira tippelt. Tanácstalanul állt a dermesztő hidegben az utca közepén, majd dühösen, káromkodva visszatért a házba. Anna a fájdalomtól görcsbe feszült testtel fogadta, és a hírrel, hogy elkezdődött, a baba már jön. K felkapta nő testét, és kijelentette, ebben a házban nem fognak szülni. Kifelé indult, ám hiába rángatta a bejárati ajtót, a zár elreteszelődött.

Rabok voltak.

Beletelt fél percbe, ott az ajtó előtt egymás szemébe nézve, a magzatvíz szagával orrukban, hogy elfogadják – itt fog lezajlani a dolog. K. szótlanul visszavitte a nőt a hálószobába, majd komoran a konyhába ment. Vizet tett föl forrni, tiszta törülközőt készített össze. Nem törődött azzal, hogy körötte üvegpoharak repednek meg, a fürdőszobai tükör millió apró darabra hull, mikor belenéz, és hogy a nagyszobában a bútorok meg-megmoccannak, mint vad, tiltakozó lovak.

Visszatért az asszonyhoz, aki ekkor kezdett el lihegni, nyögni és sikoltozni, mindezt egyszerre, és próbálta kiszedni belőle, miben segíthet, de Anna már egy másik helyen volt. Így azt se érezte meg, hogy a falak megremegnek, nem látta a fölfodrozódó sötétséget az ágy mellett, mely egy öregasszonyra hasonlított, nem hallotta a szekrényajtók és a szobaajtók ki-becsapódásának koncertjét, nem látta a nappaliban felemelkedő majd padlóra zuhanó dohányzóasztalkát, a konyhában a földre hulló evőeszközöket, fűszertartó üvegcséket, poharakat, tányérokat, nem hallotta a nagy ruhásszekrény belsejéből jövő dörömbölést, mely olyan volt, mintha egy dühös gyereket zártak volna bele. K. is csak fél füllel és fél szemmel figyelt minderre, mert a készülődő születés minden maradék józanságát lefoglalta. Azt gondolta, nehezebb lesz, de végül is csak nyálka és vér volt, és egy erőszakosan kitüremkedő apró csomag, melynek közepéből lilás hurka kunkorodott vissza Annába, amelyet K. egy dühös ollóvágással metszett el. Aztán jöhetett a lavórba odakészített langyos vizes fürdetés, és valami ösztönös nyugalom, várakozás, majd egy gyöngéd kis paskolás hatására az első kétségbeesett, csalódott síró hang.

A kislányuk megszületett. K. Annára nézett, hogy megmondja neki, milyen nagyszerű és fantasztikus érzés ez, de a nő meredten felfelé bámult, széttárt testéből pedig folyt a vér, és a férfi azonnal rájött, hogy nagy a baj. Próbálta törülközőkkel elállítani a vérzést, ám az belülről fakadt, olyan helyről, amihez ő nem fért hozzá, és Anna a kérdéseire, hogy mit tegyen, már nem tudott válaszolni. Egyre erőtlenebbül fogta K. kezét, aki végig ott ült a fejénél, egyik kezében a takarókba bugyolált, fel-felsíró gyerekkel. A nő többnyire a plafont bámulta, de nem mondta meg, mi lát, majd este tíz felé a tekintete, ez a mosolygós szempár üvegessé vált, és elment. K. öntudatlan botorkált át a nappaliba, mivel nem tudott a vérszagú szobában maradni. A baba valami isteni kegyelem révén álomba szenderült karjaiban.

A férfi leroskadt a nagy fotelba, és várta, hogy rátörjön a zokogás, de helyette álmosság, fáradt kábulat érkezett.

A hidegre riadt. Szinte látni lehetett a leheletet a félhomályban, pedig a kályhában még lobogott a tűz. Csak a hálószobai kislámpa fénye világított be a nagyszobába, és K. mielőtt észrevette, megérezte a másik jelenlétét. Ott állt vele szemben a kendőbe burkolódzott öregasszony. Várakozóan fehérlett képe a ruha mélyéről, majd kinyúlt, két karját mint bölcsőt tartotta K. felé.

A férfi elfordult, és benézett a hálószobába. Látta a véres lepedőt, és Anna egyik hófehér combját. Lenézett a karjaiban tartott idegenre, aki békésen szuszogott, mint aki jól végezte dolgát. A keserűség és a gyász szelíd haraggá forrt K.-ban. Vagyis ez akart hinni, mikor átnyújtotta a gyereket az öregasszonynak. A baba nem ébredt fel a cserére.A férfi felállt, és vissza se nézve bement a hálószobába. Megállt az ágy felett, majd összeszedte magát, és lenyúlt, lezárta Anna szemét. Hallotta, hogy nyílik majd becsukódik a bejárati ajtó.

Egész éjszaka pakolt, rendet rakott, összeseperte a törmeléket, visszaakasztotta, ami leesett, eltüntette a megrepedt, összetört dolgokat. Majd reggel nyolckor a postára ment, és felhívta a rendőrséget. A nyomozóknak és később a bíróságon is azt mondta, a gyereket elvitték. A részletes vallomásában félig-meddig az igazat állította: a szörnyűségek, Anna halála után elaludt a nappali foteljében, ölében a babával, és amikor felébredt, a gyerek már nem volt sehol.

Természetesen nem hittek neki, a rendőrség kutyákkal, polgárőrök és a falusiak bevonásával átfésülte az egész környéket a háztól számított tíz kilométeres körzetben. Soha nem akadtak még a nyomára se a babának. Mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg ezért nem tudott a bíró sem mit kezdeni K.-val, aki pedig az ügy első számú gyanúsítottja volt. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, tehát enyhe ítélettel megúszta. Az ügy csak azért nem kapott nagy nyilvánosságot, mert elhomályosította a …-i sorzatgyilkosságok híre, mely akkoriban izgalomban tartotta a teljes médiát.

Beesteledett a Kistücsök teraszán, és hirtelen lehűlt a levegő. Zavaros jegyzeteimbe pillantottam. Az egész történet alig töltött ki pár oldalt. K. az egyik pincérnőt bámulta, és meggyújtatlan cigarettát forgatott ujjai közt. Tudtam, éreztem, még kell valaminek lennie.

Hogy segítsek, rákérdeztem, mi történhetett a gyerekével. Megvonta vállát, és láttam rajta, tényleg nem érdekli. Majd az mondta, az a nő, a boszorkány tényleg nagyon éhes és dühös lehetett. Valószínűleg a baba kiengesztelte és lecsillapított, mert azóta nem látta.

Ő ugyanis a házban maradt, azóta is ott él. És elmondta azt is, hogy miért.

Hamar rájött ugyanis, hogy mindvégig rossz nyomon járt. Valójában a házzal lehet valami. Talán egy csapda. Egy különös, egyedi helyre épült cella, mely megköti a gonosz, elkeseredett és bosszúra éhes lelkeket. Az öregasszony haragját K. kiengesztelte az áldozathozatallal. Ám ezzel egy időben egy másik lélek ragadt a falak közt. Azóta ott él K.-val, aki önkéntes penitenciaként tűri ezt. Napról napra, hétről hétre gyöngül, és tudja, a dolog végül elemészti. Az éjszakai nyomástól mind fullasztóbb és nehezebb számára a légzés. Egy reggel majd kimeredő, rettegéstől csillogó szemekkel találnak rá a szomszédok ágyában. A félelem és a riadt várakozás tölt ki éjszakáit és nappalit. Most egy hétre elszökött ide, de büntetése, a ház, és benne Anna szelleme mágnesként vonzza vissza.

Meggyújtotta a cigarettát, és a jegyzeteimre bökött.

Csak akkor írd meg a történetet, ha már nem leszek, kérte, és úgy tettem.

vége 

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, két hete, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - van a részegségnek valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusza, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe.

Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

Vacsora előtt

– Úgy kezdődött, hogy üvegesre ittad magad – mondta a nő a másiknak, és a konyhapult alóli tárolóból elővette a hagymát.

– Üvegesre? – kérdezte az asztalnál ülő sziluett. A nő a késtartóhoz ment, hunyorított. Oldalt, a látómezejében vibrált az ülő alak fekete tömege, mintha épp eltűnni készülne. Másrészt meg olyan volt, mit nyári, forró betonút fölött a hullámzó levegőréteg.

– Igen – bólintott a nő és keze megállt a késtartó felett. Egy közepes méretű, Sinkei típusú szeletelő- és vágókés hiányzott. Végül kihúzta a zöldségaprításhoz használatos kisebb darabot, és visszalépett az asztalhoz. Nem nézett a másikra: – Elkezdtél rövideket inni, aztán jöhetett egy-két üveg sör vagy egy üveg bor, aztán megint rövid. A vacsorához már teljesen mereven ültél le. Fogalmad se volt, hogy mit eszel. – Letette a meghámozott hagymafejet a fa vágódeszkára, és a kés pengéjén megbámulta önmagát. – Ez volt a legrosszabb. Tudom, hogy jó szakács vagyok, mindenki azt mondja, hogy jó szakács vagyok.

– Jó szakács vagy – erősítette meg a másik.

– És te mindezt semmibe vetted azzal, hogy az alkoholtól eltompulva ültél az asztalhoz – bólintott az asszony, majd elkezdte szeletelni a hagymát.

– Mi volt még? – kérdezte a másik fáradtan. A nő ügyesen előbb vízszintes, majd függőleges vágásokkal apró kockákká mállasztotta a lila fejet.

– Hogy mi juttatott még ide bennünket? – tette fel önmagának a kérdést a nő, majd letette a kést, és önkéntelenül is felnyúlt nyakához. Már kevésbé fájtak a fojtogatás okozta bevérzések.

– Nézzük csak – kezdte. – Későn jártál haza, mert az évek alatt munkamániás lettél.

– Kellett a pénz – szabadkozott másik.

– De nem ennyire. Megvolt mindenünk, amit csak akartunk – a nő a hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, és egy fokhagymát vett ki belőle. Aztán visszament az asztalhoz, és a fejet a lapjára csapta. A szétmálló gerezdek közül kiválasztott kettőt, a többit félretolta: – Józan és szerény körülmények közt kellett volna élnünk, beérve az eléggel. De neked mindig, mindenből több kellett. Autóból, borospincéből, drága órákból, a számítógépes kütyükből, nyaralóból…

– Ezek normális vágyak – vetette ellen erőtlenül a másik.

–...nőkből – a nő eddigre apró szeletekre vágta a két megtisztított fokhagymafejet. Most leengedte a kést, de nem nézett fel a másikra, az asztalon csillogó dolgokat bámulta.

– Talán mert te kevés voltál – vetette ellen szelíden a másik. – Talán ezért kellettek ezek a pótlékok. Hogy kitöltsék az űrt, amit a házasság keltett. Ezért kellettek a nők is.

A nő nem válaszolt, inkább ismét a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy tálat. A tálban fél kiló sertéskaraj volt, rózsaszín frissességgel ragyogott a gyenge fényben.

Alányúlt, és kiemelte a húst, a vágódeszkára helyezte, majd a tállal a mosogatóhoz ment, ellögybölte, és a szárítóra rakta. Ahogy megfordult, valami sötétet vett észre a szemközti sarokban, a tálalószekrény előtt. Az asztalnál ülő szótlanul figyelte, ahogy a padlón lévő tócsa fölé hajol. A vörös színű folyadék szinte elnyelte a fényt, miazmásan terpeszkedett a kő járólapok sima felszínén.

– Micsoda szemét van itt – motyogta a nő, majd kiegyenesedett, és határozottan visszalépett az asztal elé. Futó pillantást vetett a mozdulatlanul bámuló másikra, felvette a kést, és indulatosan belevágott a húsba. – Ez a legkönnyebb védekezés – fakadt ki közben –, hogy valami nem stimmel, és ezért pótlékokat keresel. Hogy valami elromlott, és ezért elmenekülsz, dolgokba, más nőkbe, ilyesmi. Szerintem ez gyávaság.

– Miért? – kérdezte az árnyalak valóban kíváncsian.

– Mert ha valami nem jó, akkor le kell ülni, és beszélgetni kell róla. És eldönteni a következő lépést. És aztán aszerint cselekedni. De te, mint az emberek többsége, ilyen fokú következetességre képtelen voltál. Inkább elmismásoltad a dolgot. Elkented magadban, és köztünk is, hogy mi a baj, és elkezdted csinálni a dolgaidat.

– A párbeszédhez két fél kell – jegyezte meg a másik.

A nő közben két nagyobb részre szelte a húst, majd az egyiket óvatosan, ujjnyi méretű kockákra vagdalta.

– Igen, gyáva voltam én is – ismerte el, majd kézfejével megtörölte a szeme alját. – Csíp ez hagyma – mondta, és a kés pengéjével arrébb tolta a hagymakupacot a hatalmas vágólapon. – Az ember hajlamos elgyengüli és reménykedni – bólogatott a nő –, és becsukni a szemét akkor, amikor tisztán kellene látnia. Bűnrészes voltam, a bűnsegéded abban, hogy tökéletesen elrontsuk és tönkretegyük a házasságunkat. És talán az fájt a legjobban, hogy te sejtetted, hogy így fogok cselekedni.

– Hogyan? – értetlenkedett a másik.

– Talán már amikor összejöttünk, akkor tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg keserűen a nő, majd felkapta gondolatot, és gyorsan így folytatta: – Vagy nem tudtad, csak érezted. Hogy én pont az a típus vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni.

– Milyen típus? – A nő közben végezte az első darab hússal. A kockákat most áthalmozta egy tányérra, és maga elé vette a másik húsdarabot. Elgondolkodva tapogatta.

– Aki hajlamos kompromisszumokat kötni a csöndes családi béke érdekében, hajlamos elviselni a langyos árulásokat, a közönyt és az érdektelenséget még az óhatatlanul bekövetkező hűtlenség közepette is. – Bólintott, majd belevágott a húsba. – Igen, ez vagyok én. Pontosabban ez voltam én, míg elegem nem lett.

– Talán te is beszélhettél volna ezekről az érzéseidről – jegyezte meg az árny. – Talán akkor elébe lehetett volna menni a dolgoknak, és nem lett volna olyan sokkoló a terved, hogy…

– ..el akarok költözni – A nő sóhajtva fejezte be, szinte kiszakadt belőle a három szó. Eltűnődött, majd bólintott: – Igen. Beszélnem kellett volna róla. A kételyeimről, a félelmeimről, a csömörömről. Arról, hogy éjszakánként egyedül fekszem le, míg te félrészegen tévézel. A hétvégi hívásokról, mikor bevonultál a dolgozószobádba, és suttogtál, de még így is kihallattam, hogy „én is kívánlak”. A néma reggelekről és delekről és estékről, mikor csak léteztünk egymás mellett a házban, szó, reakció vagy egyáltalán, mindenféle érintkezés nélkül.

– De legalább a szex jó volt, nem? – kérdezte a másik nyugtalanul.

A nő elmosolyodott: – A szex jó volt – fürgén kockázta a második adag húst, néha egy-egy inasabb részt leválasztott, majd a deszka szélére tolta a kés élével. – De önmagában ez nem elég. Ráadásul a szexet nehéz elrontani. Alapvetően, ha az ember belendül, akkor jön magától minden, akkor már nem nagyon kell tervezni meg ügyeskedni, úgy értem, ösztönösen jól tudjuk csinálni, mert végső soron olyankor egyszerűen állatokká válunk.

Szünetet tartott a késsel, és kibámult a konya ablakán a ház előtti tájra. Fehér kavicsos út indult a kerítésüktől, befutott egy árnyas alléba. Az első fa tövében csillogott valami. A nő szemét erőltetve előrelépett, el az asztal mellett, hátha jobban látja.

– Igen…– folytatta lassan –…a szexet nem kell tanulni, mert az jött velünk az évezredek alatt. A társas együttlétet, és ezt az egész házasság dolgot viszont nekünk, embereknek kellett volna kifinomítani. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült…– Csak annyit látott, hogy valami fekete dolog, talán egy autó fara áll félig az út menti árokban, félig a fának simulva. És mintha az autó hátsó üvege csillámlana, ahogy visszaveri a lemenő nap fényét.

– Lehetett volna tenni valamit? – kérdezte hirtelen a másik.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő felriadva képzelődéséből.

– Szerinted meg lehetett volna menteni ezt a házasságot? Történhetett volna más is – az alak körbemutatott –, ehelyett?

– Mi helyett? – a nő körbefordult, csodálkozva pislogott, mint aki álomból ébred. Lenézett üres kezeire. – Hol a kés? – kérdezte nyugtalanul.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy van-e benned csalódottság – jegyezte meg a másik. – Hogy így alakultak a dolgok. Vagy belátod, hogy másképp nem lehetett vége.

– Vége? – kérdezte a nő – És hol a kés?

A tartóra nézett. A kés, amivel az előbb szeletelt, ott volt a helyén. Ellépett az asztaltól, közben belerúgott valamibe. Az a valami pendülve és fémesen végigsiklott előtte, és nekiütközött a konyhabútor aljának. Egy Sinkei típusú szeletelő- és vágókés volt.

– Szóval: hogyha lett volna bármi esély megoldani ezeket a problémákat, akkor most bizonyára rosszul éreznéd magad, csalódott lennél, és nem akarnál eljönni – magyarázta finoman az asztalnál ülő.

– Elmenni? – kérdezte a nő kisé riadt hangon. – Én nem akarok elmenni.

– Most még nem – vont vállat a másik. – De hamarosan követsz majd. Feltéve, ha – ahogy az előbb magyaráztam – nem maradt benned némi kudarc vagy keserűség. Kérlek…– mély levegőt vett, lassan kiengedte, majd befejezte a mondatot. –…vizsgáld meg önmagad. Mit érzel, ha a házasságodra és a férjedre gondolsz?

– Semmit – rázta meg a fejét a nő, de esze máshol járt. – Hova kellene mennünk?

– Később – az alak simító mozdulatot tett maga előtt. – Előbb a lényeg. És ha még mélyebbre nézel – nem találsz már semmi reményt? Nem maradt semmi lehetőség a folytatásra?

A nő legalább hét másodpercig várt a válasszal. Ezalatt lehunyta a szemét, és nem láthatta a változás lassú kisarjadását a konyhában.

Az asztalon lévő hús lassan megszürkült és barnás levet eresztett. A hagyma és a fokhagyma elvesztette csillogását, összezsugorodtak és beráncosodtak. A sarokban lévő folt egészen kiszáradt, a felszíne megkeményedett. A nap odakint hirtelen lement, majd felkelt, majd megint az alkonyatra készülődött. Maga a nő mintha kissé összement volna. Haja lelapult, feszes bőre felpuhult és ráncossá vált. Szeme alatt sötét karikák vastagodtak. A nyakán lévő ujjnyomok egészen befeketedtek, halántékán, alkarján, combja belsején lilás foltok, véraláfutások jelentek meg. De a legrosszabb az egész bőrét ellepő szürke, kelletlen szín volt, ami miatt most olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér némafilmből kivágott papírfigura.

Amikor kinyitotta a szemét, egyszerre tört rá ez a sok változás, a döbbenet a szóval együtt szakadt ki belőle:

– Nem.

Lassan körbenézett, csodálkozva, de rezignáltan vette szemügyre a konyha furcsaságait.

– Mi történt?

– Eltelt három nap, és te még mindig itt vagy – jegyezte meg mögötte az árny. Most már állt, nagy, éjfekete tömege elfedte a mögötte lévő ablak sárga fényét.

A nő érezte a másik hidegét, a belőle áradó temetői szagot: az eukaliptusz és szegfű, a kidobott, fonnyadt virágok, a poshadt víz és a leégett gyertyák elegyét, de nem törődött vele, mert megpillantott a padlón egy, a szék mögül kinyúló lábat.  Nem lépett előre, hogy jobban szemügyre vegye az asztal túloldalán fekvő valakit.

– Gyere, ideje indulni – mondta a mögötte álló, mire a nő megfordult, és engedelmesen követte. Kimentek a konyhából, átlépdeltek az előszobán, kisuhantak az előkertbe, át a kapun, majd végig a repedezett betonúton, amelyet még a nő férje intézett el a közműveknél egy évezreddel ezelőtt. Amikor az allé elejéhez értek, az asszony bekukucskált a fának csapódott kocsi ablakán. Ott ült szürkén és foltosan, örök fájdalom görcsébe merülve a férje. Mindkét kezével oldalát szorította. Mindhiába, a vér kérgesre száradt az ülésen, ruháján, és a kocsi padlóján. A férfi homloka összezúzódott, s ha a nő egyenes vonalat húzott a seb és a szélvédő közé tekintetével, egy pókhálószerű törést vehetett észre az üvegen.

Visszafordult az út felé, ahol az árny állt.

–Te nem a férjem vagy - mondta neki tűnődve. A másik nem felelt. – Ki vagy te? – akarta még kérdezni a nő, de már elég volt csak gondolnia, és egyébként sem tudott mivel hangot kiadni. A sötét sziluett pedig úgysem válaszolt. Várt, míg a nő megérti, hogy oda kell lépnie hozzá, és meg kell fognia a kezét.

Atán elindultak, be, a fák sötét közébe.

vége

Azt hiszem, ezt még nem pakoltam ide fel. Talán azért se, mert két éve beküldtem egy pályázatra. Most a beérkezett novellák egy része megtekinthető itt.

Az én anyagom a 2010-es novellák közt az utolsó előtti.

(És igen, ez is a Járványügyi álmok című novelláskötetből lett kiszedve, ezért lett az alcíme "Lágymányos" - az egyes novellák a megfertőződött főváros különböző helyszínein játszódnak. Most egy jó hír, hogy talán az Ulpius is feltölti majd valami elektronikus tartalomra egy másik novelláját a kötetnek. Ha ez megtörténik, posztolom...)

Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

Elhagyott műhely

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csillogó halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés – sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik, ugye.

– Történt valami odabenn? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó pár másodpercig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, és bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott a kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott, és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte ki.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően leszigetelve. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék – bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

vége