Goethe műve mellett ennek a történetnek az alapja egy novemberi prágai utazás volt, illetve a hazaút, amikor óráknak tűnő ideig csak lestem a vigasztalan cseh síkságot. Ő, hányszor bámultam a szürletbe süllyedő tájat a kilencvenes években vonatablakból! Emlékszem, egyszer késő este mentem haza, Hatvanban, a meleg, nyári, vasszagú állomáson tizenegykor még  a csatlakozásom vártam - úgy érzetem, varázslattal és titkokkal teli a világ, az éj, meg az élet. A látóhatáron, jobb kéz felől mindig ott volt a hold, októbertől márciusig, a hold képével léptem át a felnőttkorba. Mindig is akartam a villikirállyal foglalkozni, de a középiskolai tananyag ezidáig túl szimplának tűnt egy feldolgozáshoz. Akkor, az autóból kifelé bámulva beugrott egy vesztébe rohanó ukrán lány alakja.

A villikirálygal a szélben, az éjen át?...”

Goethe: A villikirály

Ani a magyar határ után látta meg Jurijnál a pisztolyt. A férfi kivette rejtekéből, a kesztyűtartó alatti kábszerszállító kis zugból, megnézte töltöttségét, közben kacsintott a sofőrnek. Petro csak mordult egyet, egyébként is, alig szólt pár szót, mióta elindultak. Ani előrehajolt a két ülés közt, és figyelte, ahogy a férfi, szerelme, egykori szereleme, stricije, kínzója és megalázója kiszedi a tárat.

– Az minek? – kérdezte a lány elhaló hangon.

– Fő a biztonság – szólt hátra a Jurij, majd visszacsattintotta a töltényeket, aztán még egyszer ellenőrizte a biztosóbillentyűt. – Ha Vaszil meggondolná magát. – Jurij előrehajolt, és a fegyvert bedugta hátul az övébe.

– Azt mondtad, fél év haladékot adott – kontrázott a lány halkan.

– Vaszilnál sosem lehet tudni – dörmögött közbe a sofőr is, mire Ani felsóhajtott, és hátradőlt. A műszerfal felől fodrozódó meleg, a motor zúgása, a kelletlen, bágyadt déli nap hamarosan álomba ringatta. Átszenderegte a magyar-osztrák határt is, csak Ausztria közepén ébredt fel, a nagy, komor hegyek árnyékainak sötétjére.

– Szomjas vagyok – mondta nyűgösen, mire Jurij hátrafordult.

– Jól aludtál, szépségem? – mosolygott rá. Ani elnézte a szeretett arcot, a homlokon képződött számtalan új ráncot, a még mindig olyannyira vonzó meleg, bizakodó tekintetet – és elfordította fejét.

– Nem vagyok a szépséged – motyogta dacosan. – Vagy már nem csak a tiéd...– tette hozzá keserűen.

A fiatalember hátranyúlt, megfogta Ani ölében heverő kezét. Tapintása napok, hetek óta nyirkos volt a félelemtől, amin Ani nem csodálkozott. Hallott történeteket arról, néha hogyan, milyen állapotban találtak rá Vaszil ellenfeleire. És adósaira.

– Nem lesz semmi baj. Gyorsan megcsináljuk ezt, és…

– Félmilliót gyorsan? – pillantott rá Ani, miközben elvörösödött. – Tudod, hány faszt kell ahhoz…

– Csss – Jurij felnyúlt, befogta száját. – Hagyd ezt abba, nem akarom hallani.

Szemében az egykori szerelemből maradt valami aggodalom és könyörgés. Ani megrázta magát, mire Jurij elvonta ujjait.

– Minek a pisztoly?  – kérdezte a lány, miközben kimentek a pálya szélső sávjába.

– Fő a biztonság – ismételte Jurij. Az autó megállt egy sárga emblémás benzinkút parkolójában. Jurij kiszállt.

– Mit kértek? – szólt vissza a kocsiba hajolva.

– Sört – dörmögte neki Petro rekedten, cigarettával babrálva.

– Pisilnem kell – nyűgösködött a lány, és közben ő is kilépett a fagyott betonra. A környező hegycsúcsok fenyegetően meredtek rájuk.

– Majd ha visszajöttem – bólintott Jurij. – Kapsz kólát – mondta még, azzal elindult a fotocellás ajtók felé.

– Ideges – szólt ki Petrot, a letekert ablakon. Kékes, füstcsíkokat eregetett orrából, miközben a kocsi mellett fel-alá sétálgató Anit figyelte.

– Én is az vagyok. Elvégre az én bőrömről van szó – csóválta fejét Ani.

– Jó helyre kerülsz – nyugtatta Petro. – Sok lányt vittem már abba a házba. Szeretik ott az ukránokat. Jó hely, tiszta. Válogatott ügyfelek. Szóval…

– De minek a pisztoly? Jurij sohasem hordott fegyvert…– állt meg Ani a nagydarab, kopasz férfira meredve, de a vizelési inger újból járásra ösztökélte. – Nem is tud vele bánni.

– Félmillió eurós tartozásnál, főleg ha Vaszilkának tartozol, dukál egy pisztoly, hidd el... –vigyorgott rá Petro.

– Ahol pisztoly van, ott lövés is lesz – mondta a lány csendesen, túl csendesen, mire a sofőr visszakérdezett, hogy mi, de a lány csak fejét rázta.

Később, mikor már igazán benne jártak az alkonyatban, és letértek a német autópályáról valami másodrangú útra, Ani ismét elaludt.

Mindent elöntő, rideg szürkeségre riadt.

Előtte álmában újraélte a jelenetet, mikor Jurij elmondta, mi történt. Hogy a szállítmányt, amellyel pénzt akart szerezni, elfogták a zsaruk. Hogy mennyivel tartozik Vaszilnak. Hogy nagyon szereti Anit, de nem tud más megoldást. A haverja, Petro ismer egy helyet Németországban, senki nem tudja majd meg, mit csinál. A faluban azt mondhatják, hogy bébiszitterkedik.

Ani némán állt előtte a nagy fa alatt, amelyre kiskorában hintát szerelt az apja, nézte Jurij áruló arcát, és próbálta megérteni a szavait. Felelni akart, sírni, kiáltani, de álmában, ahogy annak idején a valóságban – nem jött ki hang a száján. E tehetetlenség riasztotta fel.

A kinti táj nagyon megváltozott. Sík, üres tér suhant el az autó üvegén túl, bokrokkal, alacsony, girhes fákkal szabdalt lapály. Fenn, az ég bal peremén ott sárgult a hold, a távolban pedig, halovány derengésében ködcsomók fodrozódtak. Ani még az autó belsejében uralkodó meleg férfiszagban is megborzongott, és erővel kellett elvonnia tekintetét a látványtól – ám ekkor szeme sarkából mozgást pillantott meg. Visszakapta fejét, és meglátta őt.

– Mi az? – suttogta, mire Jurij is megmoccant.

– Mi? – nyögte álmosan. – Mi van?

Ani előre nézett, majd vissza, de ekkorra a jelenés eltűnt.

– Egy lovas – mondta lassan. – Ott kint. A mezőn. Követett minket.

– Egy lovas? – kérdezte Jurij, és a műszerfalra pislantott, majd kifelé Petro mellett. – Hol?

– Már eltűnt – motyogta a lány.

– Kicsim, száztízzel megyünk. Egy ló nem tudja követni ezt az autót.

Petro egyetértően felmordult, és a visszapillantóban a lány tekintetét kereste, majd mikor ráakadt, elkapta sajátját. Ani kifújta a levegőt, órájára nézett. – Messze vagyunk még?

– Nem annyira – dörmögte a sofőr. – Nem erre szoktam jönni, de most kipróbáljuk, talán rövidebb lesz. Meg a pályán ilyenkor eléggé feltorlódnak az ingázók.

– Értem – sóhajtott Ani. Érezte, az éhség mind nagyobb tért követel gyomrában. Utoljára még előző este, indulásnál ettek szendvicseket. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte a férfiaktól.

– Mi ettünk, míg aludtál – jegyezte meg Jurij. – Megálljunk valahol?

– Csak ha nem olyan sietős – Ani hangjában több volt a gúny, mint akarta. Jurij visszafordult felé, élesen ránézett.

– Ezt hagyd abba – kérte. – Épp eléggé fáj így is. – Azzal ismét előre nézett, a fénycsóvák fehér sávjaiba.

Ani homlokát a hideg üvegnek nyomva összehúzta magát, nyugtató, magzati pózba gömbölyödött. Behunyta utazástól égő szemeit, majd számolt, tízig, húszig, százig – aztán, amikor rájött, hogy új álom már nem jön, felnyitotta tekintetét. És ismét ott volt.

Felsikoltott, mire Petro elrántotta a kormányt, az autó kilengett, a gumik csikorogtak, Jurij kiáltott valamit, majd hirtelen minden visszaállt a helyére.

– Mi volt az? – dörrent rá Jurij a lányra, közben hol előre, hol oldalra, hol hátra lesve.

– Ismét láttam. Most egészen közel volt – válaszolt az halálsápadtan. – Fehér volt az arca, a szakálla, a lova pedig csak csontokból állt…

– Ugyan már, hagyd már…– csóválta a fejét Jurij, majd oldalt mutatott. – Állj meg – utasította Petrot.

Egy étterem várt rájuk az út mentén, fényes, meleg színekkel előcsillogva a táj feketülő drapériájából.

Ahogy az autó megállt, Ani meg se várva a többieket, kiszállt, majd átszelve a hideg parkolót, berontott az épületbe. Lágy zene, erős, sárga fények fogadták.

– Toilette? – nézett a hosszú pult mögött álldogáló középkorú férfira. Az balra mutatott.

Ani benyomult a szűk, illatosítótól terhes szagú helyiségbe, megállt középen és figyelt. Csönd volt, a négy fülke zárja zöld jelzést mutatott. Ekkor megfordul, és a félember magasságú tükörben meglátta magát. Sovány, halottsápadt, fekete hajú lány. Arca keskeny, a csinosnál szebb, a szépnél komorabb. Behajolt a legközelebbi mosdótálba, és vizet fröcskölt szemérre, aztán papírtörlőbe törölte magát, és csak várt a kézszárító langyos kockájára dőlve, míg megjött a sírás.

Arra ment ki, hogy két útitársa ukránul beszélget a pultossal.

– Á, gyere csak – intett neki Jurij mosolyogva. – Nézd, egy földi, Mika.

A pultos tapintása lágy volt, nagy, barna kutyaszemei érdeklődve kutatták a nő arcát.

– Ani – mutatkozott be rekedten a lány.

– Kérsz valamit inni, Ani? – kérdezte lágyan a férfi. Petro és Jurij előtt ismeretlen címkéjű apró sörösüvegek barnállottak.

– Valami erős jót tenne – motyogta a lány.

– Nem vagy éhes? – kérdezte tőle Jurij aggódva.

– Már nem – válaszolt a lány felé se fordulva. – Igyunk.

– Ez a beszéd – nevetett fel Jurij erőltetetten, és átkarolta a nő vállát. – Három vodkát. Valami komolyabbat.

A csapos óvatosan poharakat helyezett eléjük, majd a háta mögüli üvegpolcról kiválasztott egy palackot. Hirtelen hosszú hajú, fehér kötényes férfi lépett ki egy oldalajtón, mire Jurij összerezdül. Kérdezett valamit németül a pultostól, aki csak fejét rázta, és mosolyogva mutatta az üveget. A másik felnevetett, azzal visszament az ajtó mögé.

– Azt kérdezte, esztek-e, mert ha nem, zárná a konyhát – magyarázata a pultos.

– Itt a mi ételünk – nézte a lassan megtelő poharát Jurij.

Mika magának is töltött, majd visszarakta az üveget, és felemelte poharát: – Az utatokra – mondta ünnepélyesen.

Koccintottak és ittak. Ani torkát égette a szesz, felköhögött, megrázta fejét. A csapos ismét őt figyelte.

– A barátaid mesélték, mit láttál – kezdte óvatosan.

– Talán álmodtam – vont vállat a lány.

– Nem biztos – kontrázott a csapos azonnal. Jurij felkapta fejét.

– Miről beszélsz, ember?

– Ez a vidék híres a Vilikirály legendájáról – bólogatott a másik eltökélten, és megköszörülte torkát. – Pár évente látják őt. Ott lovagol a síkon – kimutatott a nagy üvegtáblákon túli sötétségbe. – Írt róla Goethe is. Nagyon régi dolog ez.

– Ki a fasz az a Goethe? – nyögte Jurij a fejét csóválva. Száján tétova, készülődő mosoly játszott. Ani tudta, akkor mosolyog így, ha úgy véli, ugratják őt.

– Egy híres német költő volt – szólt közbe a lány. A hangjában ismét megfeszült valami gúny, amitől Jurij összerezdült, mint akin ostorral vágtak végig. El is lépett mellőle.

A csapos elismerően biccentett Ani felé.

– Úgy van – mondta. – Állítólag a környéken átutazóban hallotta a történetet, és így keletkezett a Vilikirály című ballada. Arról szól, hogy éjszaka egy apa viszi a fiát a lovon, az megpillantja a Vilikirályt, de az apa nem hisz neki, mert ő nem látja, vagy mást lát, mindegy, a végére a fiú halott.

– Szomorú – dörmögte Petro. Koppintott egyet a pohárral, másik kezével pár bankjegyet szórt a pultra. – Kérhetnénk még egy kört?

– Én már nem kérek – tiltakozott Ani.

–A vendégeim vagytok, igyatok csak drágáim – mosolygott a pultos, de amint kitöltötte az italokat, arca ismét elkomorult. – Tény, ami tény, igen sokszor megesik, hogy a környéken átkelők, kik balesetet szenvedtek ezeken az utakon, előtte látnak valamit. Legutóbb tavaly egy holland házaspár. Az asszony mondogatta a férjének, hogy valaki követi őket, de az csak nevetett rakta. Később elaludt, karamboloztak, a nő kirepült a kocsiból, fejjel neki egy fának, és…– a csapos egyik öklével a másik tenyerébe csapot. Ani összerezdült a zajra. Orra előtt tartva szagolgatta az ingyenvodkát, de most hirtelen felhajtotta.

– És mindig ez a vége? – kérdezte aztán színtelen hangon.

– Mi? – kérdezett vissza a csapos, noha tudta, mit akar a lány.

– Mindig meghal az, aki látja?

Jurij felhorkant, majd hátrált pár lépést, míg neki nem ütközött egy széknek. – Ez nekem sok – mondta, és leült. – Ezt a baromságot – tette még hozzá, és rágyújtott, majd a sarokba szerelt tévén némán villódzó reklámokat kezdte figyelni.

– Igen – bólogatott a csapos, és elfordult. – Mindig. A tulaj gyűjtögeti a sztorikat, már jó régóta. – Lehajolt, valamit keresett a pult alatt. – Át akarja keresztelni a helyet a Vilikirály névre. Ilyen turistacsalogató dolog lenne. Ezekkel akarja majd kidekorálni a falakat.

Nagy, bőrkötéses mappát dobott a pultra. Pár papírlap, újságcikk kicsúszott belőle, egyenesen Ani elé. Összeroncsolt autókról készült raszteres képeket látott a bekezdések közt.

– De mondjátok meg, ki akarna ilyen helyen kajálni? Ahol ez van a falon? – kérdezte a csapos mosolyogva.

– Én ugyan nem – jegyezte meg vidáman a hátuk mögül Jurij.

– A lényeg, hogy ha elértek Mainholzig, már nincs baj. Ott a síkság vége – folytatta csapos halkabban. – Úgy veszem észre…

– Biztos, hogy mindenki meghal, aki látja? – kérdezte hirtelen Ani. Csönd telepedett rájuk. Végül a pultos lehajtotta fejét, majd egyik kezével megkocogtatta a mappát.

– Ezek szerint igen – mondta.

Petro sóhajtva kiengedte a levegőt, Jurij pedig cüccögött.

– Baromság – jelentette ki, és felállt, szinte kirúgva maga alól a széket. – Menjünk. Isten veled, földi! Köszönjük az italt.

A megszólított csak intett neki, biccentet Petronak, megvárta, míg eltávolodnak, majd a még mindig előtte álló Ani szemébe nézett.

– Mit tudok tenni? – kérdezte tőle a lány, szinte alig hallhatóan, inkább csak ajkaival formálva a szavakat.

– Menekülj – válaszolt ugyanúgy a férfi, majd kinyúlt, végigsimította Ani haját, arcát.

Petro az ajtóban bevárta Anit, kinyitotta előtte, és miközben a lány átlépte a küszöböt, a fény és a sötétség közti határt, a fülébe súgta: – Én is láttam.

Ani döbbenten megtorpant, visszafordult. Heves, akaratos szélroham támadt hátának.

– Micsoda?

– Amikor másodszor szóltál, láttam én is – vallotta be bűnbánó arccal a sofőr. Közben Jurijt figyelte, aki már odaért a kocsihoz.

– És miért nem mondtad? Miért nem igazoltál? – támadt Petrora a lány. A nagydarab férfi hátrált, míg a bezárt ajtónak nem ütközött kívülről.

– Nem akartam…tudod...– előre intett, az autó felé.

Ani egy pillanatig csak állt, figyelve a férfit, majd dühösen legyintett, és megfordult, elindult a kocsihoz.

– Ha ismét meglátod, szólj, és én intézkedem – mondta neki Jurij vidáman, mikor beszállt a kocsiba.

– Mit csinálsz te? – kérdezte a lány fáradtan. Jurij erre előredőlt, kivette fegyverét nadrágja szorításából, babrált rajta, majd felmutatta. – Ezzel, béby. Ezzel kinyírjuk az álomlovagodot – vigyorgott, majd nevetett is. Petro közben begyömöszölte magát a volán mögé, ráadta a gyújtást, ezért Jurij nem hallhatta Ani válaszát.

– Bolond.

Ahogy ismét nekivágtak az útnak, Jurij elrakta maga mellé a pisztolyt, és térképet vett elő. Jó ideig nézegette a kesztyűtartó világításában, majd megjegyezte szinte csak úgy magának: – Mainholz még egy jó tízes.

Petro válaszul morgott valamit az orra alatt, Ani pedig előrehajolt.

– Mi van, mégis érdekel a dolog? – kérdezte halkan. – Talán féltesz? – Most már tényleg gúnyos volt hangja, de Jurij nem válaszolt semmit.

Ani felnevetett, kiábrándultan és megkönnyebbülve.

– Gyáva vagy Jurij – mondta hátradőlve. – Soha nem mersz szembenézni semmivel. Nincs elég erőd. Szerintem Vaszil meg fog ölni. Te ezért nem látod őt.

– Ani – szólalt meg hirtelen Petro. A lány a csontjaiban is érzete remegni basszusát. – Elég.

Csöndben figyeltek kifelé az elkövetkező negyedórában, nem szólva egymáshoz, szinte még a levegőt is halkabban véve.

A hold időközben egészen felkapaszkodott a horizonton, és errefelé már köd se zavarta ezüst ragyogását. Szaggatott foltokban fenyvesek tarkították a síkság képét. Ha előre bámult, Ani láthatta, hogy a csomók hamarosan vastag, sötét erdőfallá érnek, mely fölött sárgán ragyogott az ég alja.

– Az ott Mainholz – mutatta a fényt Jurij. – Megnyugodhatsz…

Ani bólintott, nem válaszolt. Be akarta hunyni a szemét, hogy pihenjen a városig, de valami mozgás megzavarta. Balra és oldalt kélt, odakint. Óvatosan, nyakát lassan, centiről centire csavarva nézett ki az ablakon, hogy beleámuljon abba az iszonyú arcba.

– Itt van! – jelentette ki élesen, mire Jurij azonnal megfordult. Sápadtan, a levegőt nagyra tátott szájjal kapkodva figyelte az Ani mellett odakinn elsuhanó dolgokat.

– Hol? Én ne látom! – kiáltotta kétségbeesetten. A lány mutatta is, hogy ott lovagol tőlük alig öt-hat méterre a vízelvezető árok peremén, de ekkor Jurij már nem a kinti világot, őt nézte.

– Nincs ott semmi – fogta meg a lány csuklóját, mire Ani kirántotta magát a szorításából, és lehúzta az ablakot. A hideg levegő, mint egy halott lehelete, borította be őket.

– Add a pisztolyod! – parancsolta a lány.

– De – próbált ellenkezni Jurij, ám Ani a vállánál fogva visszalökte, előre.

– Add a pisztolyt – mondta még egyszer.

– Jurij, add oda neki – kérte most már Petro is, elváltozott, furcsa hangon. A megszólított először nem tudta, mit tegyen, aztán lenyúlt, és oldalról felvette a fegyvert, nyelénél fogva nyújtatta Ani felé.

– Nesze. Csak...– mondta volna, de a lövés félbeszakította.

A fegyver akkor sült el, mikor félig még az ő kezében, félig már Ani görcsös szorításában volt. Nem lehetett tudni, ki húzta meg a ravaszt összefonódó ujjaik rejtekében.

A füst pár másodperc alatt eloszlott és kiröppent, de a fülükben csengő visszhangtól szólni még nem bírtak. Jurij, aki a lövés villanásakor hátraugrott, a műszerfalhoz gömbölyödött, nem mert moccanni. Ani a kezéből kieső fegyverért nyúlt, fújt egyet, körbenézett.

– Semmi…– kezdte volna mondani, de ekkor megpillantotta a lyukat –…baj.

 Az előtte lévő szék közepén, nem is, balfelén volt. Ha a széket egy emberi testnek képzelte, nagyjából a szív tájékán.

– Petro? – szólt előre.

Ahogy Jurijra nézett, tudta, nem fog választ kapni. Egykori szerelme rémülten, tehetetlenül bámulta sofőrt.

Ani előrehajolt, és még látta, ahogy Petro testének tömbje lassan a kormányra borul. Jurij tehetetlenül meredt maga elé. Ani felnézett, ki a szélvédőn, mert fénycsóva vágott arcába. Aztán még annyi ideje maradt, hogy oldalra tekintsen, a Vilikirályra.

vége  

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

A bíbor szoba rejtélye

Első kép: A legenda

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – E lezárásra izgatott sutyorgás volt a reakció, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

Második kép: A csönd

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

Közjáték: Szerelem

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

Harmadik kép: Találkozás

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, megsárgult polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és ahogy nekidőlt a falnak, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

vége

Megvolt a sztori, aztán kitaláltam hozzá a főszereplőnő nevét. És ez utóbbi valamiért nagyon megtetszett, lehet, felhasználom még máshol is. Maga a történet is könnyen jött, egy hétfő reggel összeállt, míg beértem a melóba. Aztán egész héten ott volt a fejemben, reggelente elővettem, finomítottam, majd betoltam abba a felső rekeszbe, ahol a napló is hever a történetben. Pénteken már kisé belezavart egy lényegesen új, középkori történet körvonala, ami ehhez képest nagyon egzotikusnak, díszesnek és brutálisan vonzónak tűnt...de azt sikerült háttérbe szorítani addig, hogy szombat reggel hét és kilenc közt meglegyen Milla éjszakája. Kilenckor már kelt a gyerek, így nyelvi játékosságra, stílusra, finomságokra sok idő nem maradt. Talán jó lett volna beemelni konkrét szövegrészletet a srác írásából, de akkor meg a terjedelem nőtt volna meg túlságosan. Ám még így is elégedett lehetek, mert hat nap alatt életre kelt egy egyszerű, okos és becsapós kis sztori - így ma, vasárnap pihenhetek.

Egyedül a másikkal

Milla két éve élt a lakásban, mikor megtalálta a naplót. Az egész azzal kezdődött, hogy elhagyta őt a barátja, az a semmirekellő Jose. A fiúnak elege lett Milla érzékeny lelkéből. Nem szerette továbbá, hogy annyit tanul éjszakánként, és a nem értette a lány verseit sem. Millának pedig főképp ez a két szenvedélye volt: a jogi egyetem summa cum laudéval való befejezése és a szonettek. Mikor megtalálta Jose búcsúlevelét a postaládában, sírt egy sort, majd összerakta közös életük emlékeit egy dobozba. Aztán a másfél szobás kis lakás konyhájában írt egy verset Jose rút jelleméről. Míg lefőtt a kávé, el is készült vele, a rímek is helyénvalónak tűntek. Odakinn, szemben, a park túloldalán ácsok kurjongattak egymásnak a felállványozott templomtornyon egyensúlyozva. Milla elnézte őket a kávét kortyolgatva, miközben Solness építőmester karaktere, Jose utolsó mondatai és egy, a jog és erkölcs órán elhangzott latin idézett kavargott fejében.

Amikor a megfelelő helyet keresett a lábánál kucorgó Jose-féle emlékdoboznak, eszébe jutott a hálószobaajtó feletti kis zug. Egy apró tároló volt, afféle függőpolc, még az előző lakó, a halott srác alakította ki.

A doboz könnyű volt, mert csak fényképek, nyaralási videók, egy póló, egy alsónadrág és egy fogkefe volt benne. Amikor székre állva feltoszogatta a sötét kis vacokba, az ott felhalmozott dolgok egy része megindult, és a nyakába csúszott. Három női magazin, egy üres ékszeres dobozka, egy törött napszemüveg és egy zöld, bőrkötéses határidőnapló.

Milla leült a székre, és lábával ide-oda lökdöste a tárgyakat. Jose keze jutott eszébe, és a fiú mosolya, melyről most már úgy érezte, soha nem volt őszinte. Milla zárkózott, félénk lány volt, inkább csinos, mint szép, inkább kövérkés, mint teltkarcsú. Hosszú, sűrű és sötét haja fogta meg igazán a férfiakat, és puhán feszülő bőre, mely olyan fehér volt, hogy az erek mindenhol átszínezték.

Végül erőt vett magán, és szépen visszarakta a lehullott dolgokat fentre, a doboz mellé. Egyedül a naplónál lassult le lendülete, mert nem emlékezett ilyen darabra a múltjából. Amikor fellapozta, megdermedt.

A napló majd minden oldalán idegen, érdes-szálkás írással rótt sorok tűntek elé. Az ő vers- és jegyzetíró kerek és kunkori betűihez képest ezek a karakterek férfiasan szikárak voltak. Akadt oldal, ahol csupán egy mondat szerepelt, volt, ahol a szöveg belepte az egész felületet. Elsőként az „unalom”, a „csönd”, a „sötétség”, a „ridegség” és a „magány” szavak tűntek elébe. Ismerős kifejezések voltak saját verseiből – ám biztos volt benne, hogy a könyv nem az övé, és hogy ezt az írást soha nem látta még.

Készített magának egy forró fürdőt, gondosan elpakolva a gyertyákat a kád pereméről. Ezek lángjait legutóbb még Joseval bámulták. Aztán keresett egy üveg könnyű fehér bort, és csak úgy, hűtés nélkül kinyitotta. Az első pohár után, a titokzatos szövegfolyam keltette kellemes borzongással telepedett a vízbe. Feljebb ült a vízben, és nagy, telt kebleire támasztva a napló alját, lapozott, olvasott, és ivott. Péntek volt, a vizsgaidőszakig még harminchat nap választotta el.

A legtöbb bejegyzés érzések, gondolatok, benyomások rögzítése volt. Aggodalom, rosszkedv, keserűség. A lélek elhagyatottsága. Az éjszaka gyötrelmes hossza, a magány súlya.

Néhány töredék foglalkozott valamiféle múlttal. Így például egy tengerparti, gyermekkori nyaralás jeleneteivel. Anya és apa a dűnék közt csókolóznak. Apálykor a rákok iszkolnak vissza a víz felé.

Máshol könyvekről, komolyzenei albumokról vagy festményekről szóló megjegyzések tűntek a lány elé. Sehol nem talált semmi személyest. Azt sem tudta megállapítani biztosan, milyen nemű, hány éves a szöveg írója.

A harmadik pohár után Milla elégedetlenül felsóhajtott, majd kinyúlt padlón heverő farmernadrágjáért. Előkotorta belőle telefonját, és felhívta apját. A férfi csak sokadszori csöngetésre vette fel. Mióta elvált Milla anyjától, rászokott a kora esti sziesztára, hosszan, jóízűen aludt, hasán valamelyik kedves teológusa vaskos kötetével. Mikor végre beleszólt a telefonba, Milla akadozó nyelvvel kérdezte tőle, hagyott-e nála valamiféle határidőnaplót a költözés után. A váláskor apja jó sok holmit hurcolt a lány lakására, hogy majd később, ha megfelelő helyet talál magának, elviszi. A hálószobai szekrényben, a pincetárlóban, és a beépített szekrényekben várakoztak dolgai erre a bizonytalan eseményre. Apja most rekedten, álomittas hangon tagadta, hogy bármiféle határidőnaplót vitt volna lányához. Milla elismerte, hogy a naplóba lévő írás nem apjáé, de talán valamelyik barátja, tanítványa felejtette nála…Ám a másik fél a vonal túlsó végén erre már nem is válaszolt, hosszan hallgatott, majd megkérdezte, mi történt. Még így, ilyen rövid idő alatt és telefonon keresztül is megérezte, baj van. Milla beleremegett az aggódó hangba, de még nem tudott Joseról beszélni. Nyögött valamiféle szabadkozást, majd bontotta a vonalat. Ahogy a padlóra csúsztatta a készüléket, a napló mellé esett nedves kezéből. Milla automatikusan átfutotta a szöveget ott, ahol a könyv kinyílt. Az ismeretlen szerző épp a betegsége végleges elmúlásáról, a fájdalom és a rettegés távozásáról értekezett. Ekkor jutott eszébe a lánynak a halott fiú.

A lakást, ahol Milla két éve élt, anyja és apja annak idején nyomott áron vásárolták meg a halott fiú gyászoló szüleitől. A lány már nem is emlékezett a srác nevére – csak annyit tudott róla, hirtelen, fiatalon halt meg valami gyors betegségben, huszonvalahány évesen. Ő is azért kapta a lakást, mint Milla: hogy önálló, felnőtt életet kezdjen – ami ilyen gyorsan és tragikusan véget is ért számára. Halála jól jött Milláéknak, akik pont az egyetem környékén kerestek valami kis apró kuckót az ablakon kidobott albérleti pénz helyett.

Milla felvette a kötetet, és izgatottan továbbalapozott, de az elkövetkező oldalakon már nem jött elő sem a betegség, sem a gyógyulás téma. Ettől függetlenül ellepte a bizonyosság, hogy a fiú naplóját találta meg. Szerencsétlen, merengett maga elé hangosan, közben a vizet kevergetve, bizonyára azt gondolta valami átmeneti javulás kapcsán, hogy meggyógyult.

Aztán ahogy újra olvasgatni kezdett, szeme elé tűnt egy új bejegyzés első, büszke sora. Másfél év tünetmentesen. Milla hirtelen úgy érezte, túl forró a víz. Lenézett karjára – azt pedig rücskös libabőr lepte el.

Aztán ki is mondta maga elé, hogy ez nem lehet.

Aztán összezárta a naplót, és behunyta szemét, hogy csak a sötétség legyen körötte. Zúgott a feje a bortól. Miközben törülközött, végig úgy tűnt neki, kíváncsi tekintet figyeli puha, terebélyes testét. Hálóruhát vett, noha odakinn még csak épp besötétedett. Az ácsok eltűntek a tetőről, helyüket éles fényű reflektorok világították csontfehérre festve a falat. Leült a konyhaasztalhoz, és felhívta anyját.

Az asszony valami kiállítás-megnyitón volt a legújabb barátjával, így Milla türelmesen várt, míg kimegy az épület elé, ahol viszont a forgalom zaja volt túl hangos. Ott azért sikerült megértetnie vele a kérdést – hogy pontosan mi történt elődjével, a lakás előző tulajdonosával. Anyja értetlenül visszakérdezett, hogy miért érdekli ez Millát, majd a választ meg se várva  elmondta, meghalt, gyors lefolyású felnőttkori leukémiában. Milla hátranézett a sötét folyosóra. Nedves lábnyomai jelölték útját idáig. És kapott kezelést, volt a következő kérdése, mire anyja talán megvonta vállát, mert bizonytalan hangon válaszolt. Az adásvételi papírok aláírásakor beszélt valamennyit a fiú összetört anyukájával. Ő talán említette, hogy csontvelő transzfúzióra volt előjegyezve, de azt már nem érte meg szegény. Három hónap alatt végzett vele a kór, ha jól emlékszik. Pedig milyen fiatal volt.

Milla eddig tétován lapozgatott a napló utolsó oldala felé, ám pont, amikor az anyja kimondta a „fiatal” szót, ismét talált egy mondatot, mely miatt ki kellett nyomnia anyját, hátra kellett dőlnie a székben, hogy mélyeket lelegezve fülelje a csöndet.  

Az ismeretlen azt írta az utolsó előtti oldalak egyik első sorában, hogy végre felállványozták a templomtornyot. Ráfért az épületre a renoválás, mert a nagy viharok során…

Milla mutatóujját szájához emelte, és ráharapott. Csak egy dolog járt a fejében: valaki él rajta kívül a lakásban. Elmormolta magában egyszer, kétszer, háromszor.

Felállt, óvatosan a pulthoz lépett, és a késtartóból kihúzta a legnagyobb pengét. Aztán szép csöndben megindult, noha tudta, milyen esztelenség ez az egész.

A lakás harminchat négyzetméter volt. Búvóhelyekben egyáltalán nem bővelkedett – amit sorra kellett venni, az az előszobai beépített szekrény, az ágy alatti rész, és a hálószobai nagy ruhásszekrény volt.

Előbb mindenhol felkapcsolta a lámpákat, hogy fényárban ússzanak a helyiségek. Az összes sarokba és benyílóba világosságot akart. Majd gondosan végignézte a lehetséges rejtekhelyeket. A végén még a ruháit is kipakolta a szekrényekből, megkocogtatta a falakat, és benézett a mosogató alá, meg a konyhai a tárolók mögé, ahol legfeljebb csak egy törpe kucorodhatott volna össze.

Természetesen sehol nem volt senki. Leroskadt az ágyára a hálószobában, kezében a naplóval és a késsel. Gyorsan végigpörgette a maradék pár bejegyzést, de már semmi érdemlegeset nem talált. Gondolataiból azonban nem távozott az idegen nyomasztó árnya, egy jelenlét, melyet sem ő, sem más nem tud megmagyarázni, csak a napló írója. Majd egy órán át töprengett így, mígnem egy ásításból rájött, hogy valamennyire megnyugodott. A bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, aztán a folyosón megtorpanva várt egy kicsit, végül széket hozott, és a naplót visszarakta a helyére, fentre, a szűk kis zugba.

A kést párnája alá rejtette, bár félt, álmában megsebezi magát vele. Nyolc éves kora óta először felkapcsolt lámpánál aludt el, azon tűnődve, mi a rendőrség hívószáma.

Éjfélig moccanatlanul álmodott. Akkor aztán felkelt, kiment a konyhába, egy széket kerített, az előszobába vitte, felállt rá, és hosszas tapogatódzás után levette a naplót a helyéről. Visszament a konyhába, a limlomos fiókból tollat vett elő, és leült az asztalhoz. Aztán olyan hosszan várt mozdulatlanul, a sötétben maga elé bámulva, hogy már három óra is elmúlt, mikor leírta az első mondatot.

Alig talált már üres helyet az utolsó lapon, de ma nem is volt sok jegyzetelnivaló. Mindenesetre rögzítette a tényt, hogy valaki kotorászott a dolgai közt, mert a napló nem ott volt, ahova rejtette. Másrészt ideje új naplót keresni, mert ez, amit gyógyulása óta vezet, betelt.

Márpedig az fontos, hogy egy férfi rögzítse emlékeit az életről.

vége 

A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg az osztrák katonák ruháit...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beletorkolljon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

A sárban 

Előbb a kutyák jöttek. Nagy, csontos, girhes állatok voltak, úgy tűnt, a sár mindjárt lehúzza őket. Az esőfüggönyön át ugattak felénk hurutos rekedtséggel, de nem mertek közelíteni. Egy kis emelkedőre felhágva aztán megpillantottuk, honnan érkeztek – odalent, pár csenevész fa és egy patak tövében ott kushadt a falu. Nem is falu volt igazából, csak négy ház egymáshoz bújó csomója. A dottore elégedetten felhorkantott, majd lefele intett. Mégse volt kedve megindulni egyikőnknek sem.

Végignéztem a többieken – úgy festettek, mint egy rablóbanda. Félig-meddig azok is voltunk, három zsoldos, akiket a dottore, ez a velencei fattyú fogadott fel, hogy az Úr 1716 évének őszén átkísérjük őt az istentelen magyar földön, el egészen a transsylván hegyek közé, melyeket még a térképeink is csak sötét csomóval jelöltek.

A víz mostanra simára mosta vonásainkat, és nedves, párolgó tömeggé változtatta nadrágjainkat, köpenyeinket. Mellpáncéljaink és karvédőink tompa, zöld pírt kaptak tőle. Tollas kalapom formátlanná dagadt. Miguel sisakját beköpte a rozsda. A Hajdú nem tudta szétnyitni jobb öklét – a nedvességtől beléállt a bénulás. Egyedül a dottore őrizte csak meg elegáns megjelenését. Úgy állt a csapat élén, mint egy kőszobor, beburkolva vastag, hosszú köpenyébe. Himlőtől torz arcának felét ezüstszállal hímzett kendő takarta. Tudtam, mert egy éjjeli pihenőn Trevino alatt meglestem, hogy azon a felen a szeme hiányzik, körötte a ráncos gödör olyan, mint az ördög seggének nyílása. Ahányszor csak ránéztem erre a sápadt, idegen arcra, megborzongtam a látványától. Úgy éreztem, a kíséretért kapott arany égeti mellkasom, átsüti a kis bőrzacskót, melyet nyakamban hordtam.

A rosszérzés napok óta kísértett, mióta elhagytuk Itália drága földjét, és ebbe a nyomorúságos világba értünk. Azóta, hogy az eső verte hátunkat, eláztatva nem csak minket, hanem a földet is, átmosva az összes belétemetett holtat, hogy magjukat ki tudja milyen mélységekbe hordja szét. Kiújult tőle a sajgás oldalamban, a seb lüktetett, melyet egy landsknecht pikája okozott, hat éve, mikor épp a Pávia feletti kék égen ragyogó nap alatt kerestem halálomat.

Ahogy a dottore most a sajátját – máskülönben miért utazna a világ végéig. Mikor még Velencében, a kocsma keskeny asztalánál kérdeztem, azt mondta, meghívása van egy nemes úrhoz. Régóta levelezésben állnak, és most elérkezett a személyes találkozás ideje. Ám a töröktől épp hogy visszaszerzett, barbár magyar földeken még ő sem mer kellő kíséret nélkül átkelni. Ezért kellettünk hát mi, a három barát, régi társ a bajban. A Hajdú e vidékről származott, ő volt kalauzunk. Firenzében társult hozzánk tavasszal, amikor már nyolc napja nem evett. Miguelt még a spanyol háborúból ismertem, egyszer megmentettem négy aranyért megvásárolható életét, azóta együtt voltunk minden bajban.

Most ő indult meg legelőbb átkozódva a dottore után, kirángatva jobb majd bal lábát a sár öleléséből.

A kutyák visszafutottak a házak közé, majd teljesen eltűntek. Fény nem égett egy apró ablakban sem. Kidőlt-bedőlt kerítések, pár ázott tyúk, és szemét fogadott minket. A bal szélső tákolmány tetejéből füst gomolygott elő. Reméltem, kemence lángja kelti.

A dottore is így gondolkodhatott, mert arrafelé tartott. Aztán hirtelen, a háztól jó harminc méterre megállt. Maga elé nézett a földre, meredten, mint egy nagy, öreg keselyű. Amint beértük, megláttuk, mit bámul.

Egy halott feküdt a sárba mélyedve. Csak bal karja, és fél pofája emelkedett ki belőle. Olyan volt, mintha a házak felé úszna, a keze behajlítva küszködött. Kese haja szikkadt koponyájára tapadt, csorbult fogaival vicsorított a föld szorítása vagy saját hiábavaló küszködése miatt.

És ekkor a dottore halkan beszélni kezdett. Szavai tompán, keményen jutottak el hozzánk az eső surrogásán át. Elmondta, hogy amikor a törököt kiűzték e vidékről, a pogány még végső bosszút állt a népen. Akit csak ért, lemészárolt. A túlélők, mikor visszamerészkedtek a mocsarakból, erdőkből, napokig csak temettek és temettek. Minden keresztény szertartás nélkül nagy, tágas sírokba hányták a holtakat. Aztán elhagyták a kiürült falvakat, melyekhez csak szomorúság és vér tapadt, és felkerekedtek, hogy más vidéken kezdjék újra az emberi lét végtelen szenvedését.

Nem tudhatták, hogy miután távoztak, némely helyen a föld kivetette magából a szentség nélkül elhantolt holtakat. Azok pedig, akár az alvajárók, visszatértek a kiürült házakba. Ettek abból, amit találtak. Lefeküdtek az ágyaikba. Úgy tettek, mint az élők, tompán, félig álomban, félig az evilági létben. Addig folytatták ezt a képtelen színjátékot, míg szét nem rothadtak. Az utazók számtalan ilyen, halottakkal zsúfolt, a mindennapi élet jeleit mutató településre bukkantak e vidéken. Hátborzongató látványt nyújtott az összkép – mintha a halál immár másodszor, egyszerre sújtott volna le mindenkire a leghétköznapibb cselekvése közepette.

A dottore a füstölgő házat fürkészte. Talán ez a hely is ilyen elátkozott falu.

A Hajdú felnyögött, és még Miguel is hátrált egy lépést. Én meg csak dühöt éreztem. Egész úton ilyen történetekkel traktált minket jó gazdánk. A tábortűz rőt fényében vérfarkasokról, életre kelt agyagszörnyekről, álombéli succubusokról beszélt nekünk. Tudtam, hogy Miguel babonás, mint egy piemonti paraszt, és a Hajdún is látszódott, hogy amit megért az olasz beszédből, az elrettenti. Egyedül én rühelltem az ilyesfajta képzelgést. Ezerszer láttam már a halál arcát – és rútabb volt minden kitalált szörnynél.

Elővettem hát a rézveretes pisztolyomat, és ellenőriztem a puskaport. Száraznak tűnt. Köpenyem felső redőjébe rejtve a fegyvert megindultam előre. Hallottam a cuppogásokból, hogy követnek. 

Határozottan a házacskához siettem, majd megvertem az ajtó deszkáját. Néma csönd volt a válasz. Körbenéztem – a többi viskó környékén sem mozdult semmi. Rám tört a fenyegetettség bizonytalan  érzete, amire csatában érdemes odafigyelni. A többiek laza félkörbe felsorakoztak mögém. Miguel keze a kardja markolatán, a Hajdú rövid lándzsája végét csizmájának támasztva várakozott. Csak a dottore állt karbafont kézzel, gúnyosan lesve tétovázásom. Elővontam a pisztolyt, és berúgtam az ajtót.

Odvas szag és félhomály uralkodott odabenn. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Az asztalon egy fazék párolgott. A jobb sarokban valóra vált elképzelt kemencém melege. Már léptem volna beljebb, hogy a kezem elé tartva melegítsem, mikor a bal sarokba, egy szék mögött moccant valami.

Ösztönösen cselekedtem, mint egy katona a hadszíntéren. Pedig itt béke volt, míg meg nem érkeztünk. Mindvégig bánni fogom kapkodásom, mert nem tudom kiverni a fejemből a gyerek meglepett arcát. A golyó a szíve fölött találta el. Kitántorgott az asztalig, aztán eldőlt, mint egy zsák. Vére felém kezdett folyni. A dördülés még ott visszhangzott a fülemben, mikor sikoly és üvöltés társult hozzá. A férfi egy hátsó szobából rontott elő. Kés volt nála, amivel korábban talán a kenyeret szelte az asztalnál. Az asszony a kemencezugból kászálódott elő, majd szinte odaesett a gyerek elé.

Rövid tőrrel fogadtam az apát. A torkát érte, összerogyott a fia mellett. Az asszony kikapta kezéből, majd gyors mozdulattal lábikrámba döfte a kést. Hátraugrottam, mire jött utánam, sivítva, mint a succubus a dottore meséiből. Végül a Hajdú tűzte fel a lándzsájára. Ott kapálódzott és hörgött pár pillanatig, előhívva a többit. Épp annyi időm maradt, hogy a sisak alatt hordott kendőmet a lábamra kössem. Akkor már ott voltak rajtunk, mind, kaszával kapával. Hallottam, hogy Miguel elsüti a fegyverét. A Hajdú átkozódva döfködött valakit a sárban. Kettő nekem jutott. Egy harmadik a dottore felé tartott. A tőrömet egy római kovácsműhelyben egyensúlyozták. Úgy lehetett dobni, hogy húsz méterről is pengével állt a húsba. Nem volt ínyemre, de meg kellett mentenem a dottoret. A pénz második felét a célnál kapjuk csak meg.

A másik kettőhöz már kardot vontam elő. Kiléptem oldalra, és levágtam az egyiket. Egy villa döfött felém a másik irányából. Elütöttem, de a penge beleragadt. Összeakaszkodva egymásnak feszültünk. Lábam, sebesült tagom megrogyott a sárban. A villa hegye egyre csak közelített combomhoz. Tudtam, ha megszúrja az artériát, nem marad kötés, ami megmentse a sártól a vérem.

Hirtelen sötét árny lépet a paraszt mögé. A dottore. Kezében villant valami, talán egy apró kés, mire a támadóm nyakából vér szökkelt elő. Hörögve, köhögve engedte el a villát, és botladozva menekült. Utána léptem, és ingerülten a gerince mellé döftem.

Lihegve pillantottam a mozdulatlanul bámészkodó vezetőnkre. Bólintottam neki, de többre nem tellett. Miguel fegyvere ismét eldördült, és egy, a fák közé szaladó szoknyás alak felbukott. Tudtam, mit csinálnak. Nem hagyhattunk tanúkat. Ha földesúr parasztjait öltük, felkötnek mindannyiónkat. Gyereksírás csapott ki egy házból aztán mintha elvágták volna. A Hajdú kilépett a küszöbön, intett felém.

Aztán ő és Miguel sorra járták a többi házat. Míg végeztek, a dottore megvizsgált a sebem. Hümmögött, majd kis táskájából fehér port vett elő, rászórta. Szisszentem az égető érzéstől, de ő csak legyintett, és visszakötözte a sebet.

Az éjszakát a kemence elé vackolódva töltöttük. A holtak jártak eszemben, kiket behúztunk a házaikba, szépen elrendezve őket, mintha a sárból tértek volna vissza. Éjfélkor moccanásra riadtam. A dottore tápászkodott fel helyéről. Mikor kilépett az éjbe, követem a huzat hideg leheletét.

Odafenn ragyogtak a csillagok – elállt az eső. A dottore eltűnt a szélső házba, ahol két hullát hagytunk örökül. Utána lopództam, lassan, vigyázva lépteim zajára. Volt valamennyi holdfény is, ezért a résnyire nyitott ajtó sávjában be tudtam lesni vezetőnkre. Ott ügyködött az asztalnál ülő férfi nyakán. Egyik kezében bőrtömlőt tartott, a másikban ugyanazt a kis kést, mellyel nekem segített. Beledöfte a halott merev bőrébe, majd kihúzva megnyomkodta a sebet. Nem jött belőle semmi, akkorra már merev sár lett a testben a vér.

A dottore megérezhette jelenlétem, mert hirtelen megpördült. Szeme izzott a sötétben, mint egy veszett macskáé.

Kérdezés nélkül elmondta.

A nagyúr, kihez utazik, kellemetlen kívánsággal várja. Ajándékul vért kért, legalább egy bécsi pintnyit. De a legfurcsább az volt e szokatlan kérésben, hogy a vér emberből származzék. Külön eszközt is küldött segítségül legutolsó levelében, mellyel a nyak erein könnyebben megoldható a megfelelő seb ejtése.

Megmutatta kését. Egymástól félujjnyira lévő két, hengeres, élezett rudacska. Mint egy nagy, otromba villa. Holtak húsához. Átfutott rajtam, hogy ledöföm őt, és – miután megkönnyítem testét aranyai súlyától – a háziak mellé ültetem. Mint szívesen látott távoli utazó kísértete várná a kíváncsi tekinteteket az idők végéig, míg mi, hárman visszatérnénk a nap világába. Ám nem tettem semmit, csak bólintottam és félreálltam előle, el a küszöbről, hogy kijöhessen, és folytathassa fertelmes próbálkozását.

Reggel láttam arcán, hogy sikertelen volt minden szúrás. Akkor még nem gondoltam, hova vezet ez. Hogy ajándék híján érkezünk majd meg.

Most, míg a vár pincéjében, Miguel hulláját bámulva mindezt felidézem magamban, miközben fentről a Hajdú vonyít, és a dottore börtöncellánk sarkába húzódva remeg és mormogja fura varázsigéit, melyek nem teszik láthatatlanná, most már tudom, hol hibáztam, és tudom, hátralévő perceimben csak magamat átkozhatom, hogy nem vágtam le aznap éjjel őt, ezt a pokolfajzatot, csapdába vezető ostoba sorstársamat ott, a sárral borított, távoli magyar földön.

vége

Ez a palóc horror régi dolog számomra. Még Mikszáth kapcsán jött elő bennem, hogy valamiképp végig lehetne járni azt, amit ő csak elkezdett a "Jó palócok"-ban. Ott csupán sejtetésként, színezőelemként jelenik meg a természetfeletti, de nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért éreztem mindig valamiféle hiányérzetet mondjuk a Bede Anna elolvasása után...Így aztán logikusan jött a gondolat, hogy palócként, és úgy is, mint aki gyermekkorát a palóc vidék szívében tölötte, újra kellene írni a "Jó palócok"-at, vagy még inkább: megírni horrorként, csak a természetfölöttire fókuszálva. Az anyag fele készen áll, az alábbi egy kihullott rész, ami nem biztos, hogy beleillik a koncepcióba. Ám ettől függetlenül itt a helye.

A mizseri hűtlenek

A szerkesztőségin derült ki, hogy van fél oldal üresség a vasárnapi mellékletünkben. András, a főszerkesztő a poros szekrény tetején álló, ötliteres Mumm pezsgőspalackra mutatott: – Aki szombat délig a legjobb anyagot hozza, az megkapja.

A folyosón, míg szétszóródtunk irodáinkba, odabicegett mellém Sanyika, az irattáros. – Hallom, a nyáron házasodsz…– vigyorgott rám. – Biztos jól jönne az az üveg. – Bólintottam, majd babonából kétszer megforgattam a gyűrűt ujjamon.

– A neten olvastam egy gyorshírt, amiről eszembe jutott egy régi anyag – kezdte csillogó szemmel. És elmesélte a mizseri kísértet esetét.

Az elmúlt évtizedekben négy furcsa haláleset történt Mizser község határában. A néphit mindegyiket egy helyi lányhoz, az 1948–ban öngyilkos lett Tőzsér Annához kötötte. A négy eset némely aspektusa kísértetiesen hasonlított egymásra: fiatal férfiak voltak az áldozatok, mind éjszaka, a falu melletti hegyoldalakban lelték halálukat, és az idegenkezűség egyiküknél sem volt bizonyítható.

– De maga a mód, az a legfurcsább – bólogatott Sanyika, már az irodájának csúfolt kis kuckóban. Fénymásolatokat tolt elém, azonnal láttam, az újságcikkek mindegyikét ő írta. – Ezek a szerencsétlenek sétálnak haza éjjel, valószínűleg a szomszéd faluból, Kazárról, mikor egyszer csak valamiért kapják magukat, elrohannak a legközelebbi villanyoszlopig, majd felmásznak a tetejébe, egészen a vezetékig. Aztán…huss. A helyiek szerint Anna szelleme kergeti fel őket.

Gacsos ujja egy raszteres képre tévedt. Megfeketedett, összegörnyedt tömeg feküdt a földön. Körötte mindenhol megégett a fű is.

– És a legjobb most jön! – Nézett rám ajkait nyalogatva Sanyika. Vastag szemüvege mögött eltorzult véreres szeme. – Hétfőn ismét megtörtént. Valaki kiütötte magát odafenn.

– Odafenn? –kérdeztem értetlenül.

– Mizser Nógrád megyében fekszik, közel a szlovák hátárhoz. – legyintett türelmetlenül. – Ha ezt a szálat – bökött a fénymásolatokra – hozzá tudod kapcsolni a hétfőihez – szerintem tiéd a pezsgő. És az elismerés…

Az jól jött volna. Két éve segédszerkesztő voltam a lapnál. Épp hogy Sanyika felett álltam pozícióban.

– Miét nem te mész? – kérdeztem gyanakodva. Dobbantott botjával: – A karambol óta én nem megyek két kilométernél messzebb a lakásomtól. Az számomra nagyjából másfél óra gyaloglás – mosolygott a földre keserűen. – Meg egyébként sem írok már. Ezeket….– ismét a korabeli cikkekre mutatott. –…neked kell lezárnod. Tudd meg, mi ez a kísértet. Vizsgáld meg, hogyan alakul ki egy hiedelem. Aludj ott, biztos van vendégházuk, nézd meg a helyszínt, bizonyíts, cáfolj…kitűnő terepmunka egy gyönyörű cikkhez.

Éreztem, hogy igaza van, ezért csütörtök délben kocsiba ültem, és felmentem Mizserbe.

A szűk kis falu sivár főutcáján egy öregasszony útbaigazított: – A polgármesterasszony az abc-ben van. Ott van a hivatala is.

Megálltam a bolt előtti sáros parkolóba. Ez volt a falu központja. Balra posta és kocsma, jobbra valami tájházféle, oldalában a körzeti megbízott irodájával. Az utca végén kőhajításnyira állt a templom. Körös-körül közepes dombok, zölden a friss, tavaszi életerőtől.

A bolt pultja mögött világszép leány fogadott. Másodpercekig csak némán bámultam rá, mert arca oly klasszikus arányossággal bírt, melyre itt, ezen az isten háta mögötti helyen végképp nem számítottam.

– Segíthetek? – kérdezte aztán elmosolyodva, mibe beledobbant a szívem. Már most tudtam, ősi férfimegérzéssel, hogy próbálkozni fogok nála, hisz soha többé nem jövök majd ide. És ő olyan típusú nő volt, akiről az ember még halálos ágyán is elgondolkozik. Miközben hátam mögött lehúztam, és zsebre vágtam gyűrűm, csak reméltem, hogy ott és akkor nem a keserű önvád tör majd fel belőlem.

– A polgármesterasszonyt keresem. – mondtam torkom köszörülve. – Kovács István, újságíró vagyok, és szeretnék egy riportot készíteni.

– A polgármester lánya vagyok, Orsolya – válaszolt ő, és felnyitotta előttem a pultot. Végre megpillanthattam alakját is. Gyors saccolás után egy kamaszkorból alig kiserdült testet vártam, ám az ormótlan fehér köpeny alatt felnőtt nőket idéző formákat véltem megpillantani. – Hátul dolgozik. Az irodában.

Káposztaszagú folyosón át egy kis, neonfényes helyiségbe vezetett. Negyven körüli, kövér asszonyság ült ósdi monitorja előtt, és elmélyülten gépelt valamit. A lány előadta neki, ki vagyok, míg én mellette állva szótlanul szívtam be aromáit. Hentesáru, szappan és némi izzadság keveredett illatában, otthonossá téve a helyzetet.

– Jöjjön csak, üljön le – intett felém a polgármesterasszony, és a mellette lévő, aktakötegekkel támogatott székre mutatott.

Bemutatkoztam ismét, és elmondtam neki, hogy a hétfői haláleset és a korábbi négy hasonló tragédia miatt jöttem. Szótlanul, tűnődve hallgatott, néha koppintva egyet szőrös ujjaival az asztal lapján. A végén mellékesen megjegyeztem, hogy akár egy egész napot rászánnék egy alapos kutatásra…

– Nem vártam volna, hogy Károlyt összekapcsolja valaki ezekkel a régi dolgokkal. – A legutóbbi áldozat keresztnevének említésére belém villant, talán rokonok. – De azt hiszem, nem baj, ha valaki összeszedi végre a tényeket – bólintott, eloszlatva kétségeimet, majd arca felderült. – Talán még haszna is lenne belőle a falunak. Turistalátványosságot csinálhatna belőlünk.

Megráztam fejem: – Én inkább a racionalitás talajáról közelíteném meg a dolgot. A cáfolaton lenne a hangsúly és annak bemutatásán, hogy miképp alakul ki egy hiedelem. A primitív és a babonás történetalkotás egzotikuma valóban…

– Primitív? – akadt fenn a szón, és arcán láttam, hibáztam. Hirtelen elkomorult és bezárult addig legalább érdeklődő tekintete. – Maga házas vagy eljegyzett valakit?

A lányra gondoltam, aki odakinn a pult mögött állt. – Nem.

– Akkor jó. Van egy csőszkunyhó odafenn a hegyen. Nagyjából azon a környéken, ahol Károly meghalt. Adunk magának hálózsákot, szendvicset és termoszban kávét. Ha cáfolni akar, készítsen riportokat, aztán töltse kinn az éjszakát. Hm?

Láttam rajta az elszántságot, de nem értettem a célt: – Ellenkező esetben…?

– Nem engedélyezem az írás megjelenését – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Megtehetem, a rosszhírünk keltése okán…

Rég szúrtam így el mindent egy rosszul megválasztott kifejezés miatt…de végül beleegyezőleg bólintottam. Ő kezet nyújtott, megrázta az enyémet, erősen, férfiasan, majd órájára nézett. – A bolt mindjárt zár.  A lányom majd felkíséri, megmutatja magának a helyet, ahol megtalálták Károlyt, és a kalyibát, ahol elalhat. Addig én összekészítek mindent estére.

– Ennek nagyon örülök – és most valóban így éreztem, mert képzeletemben felötlött a kép, ahogy egy fehér hálóinges lányalak lépdel az éjben csőszkunyhóm felé.

Míg kiment, hogy megbeszélje Orsolyával az elkövetkezőket, felhívtam a menyasszonyom.

– Igen, úgy néz ki, maradok – magyaráztam neki türelmesen. – Nagy sztori van készülőben. Én is szeretlek…

Alig beszéltünk három percet, de napjában többször is hívtuk egymást, ami számomra néha épp elég gondot okozott. Mikor a polgármesterasszony visszatért, két kávéscsészét egyensúlyozott maga előtt. Mialatt megittuk, a falu helyzetéről, az önkormányzati megvonásokról és lányáról beszélgettünk. Kiderült, Orsolya nem oly régen érettségizett, de a felvételije nem sikerült a jogra. Az egy év kényszerszünet alatt besegít anyja vállalkozásába.

– Itt is vagyok – jelent meg mögöttem a társalgás alanya. Már átöltözött, magasszárú bakancsot, széldzsekit húzott, és haját kiengedte, hogy az csigákban boruljon vállára. – Mehetünk?

Szótlanul hagytuk el a szélső házakat, és csak a patakparti kukoricásnál tudtam megtörni a csendet. – Mik a hosszú távú terveid? – kérdeztem sután letegezve. Általában jó társalgó vagyok, de szépsége feszélyezett. A domboldalon felfelé néha oldalra pillantottam, kitűnő metszésű arcélére, de minduntalan el kellett kapnom tekintetem.

– Szeretnék bíró lenni – magyarázta ő. – Azt hiszem, a bírói szakma válságban van. Igazából mindegy melyik igazságszolgáltatási ágazat, de ott szeretnék lenni, ahol szükség van rám….

A domb közepén jártunk, amikor eszembe jutott, miért jöttem. Épp a kisvárosi érettségijének értéktelenségét ecsetelte, és én szelíden közbevágtam: – Mit tudsz erről a Tőzsér Annáról?

Fürkészve rám nézett, majd elmosolyodott: – Azt hiszem, létezik. – Szavai keményen koppantak, és távoli varjúkárogás felelt rájuk. – És ő az első feminista kísértet – tette hozzá somolyogva.

– Ezt hogy érted? – nevettem el magam, de Orsolya már ismét komoly volt.

– Sokan úgy vélik, hogy csak a hűtlenekre veszélyes. – Elgondolkodott, vagy csak emlékiben kutatott, aztán pár lélegzetvételnyi idő után így folytatta. – Az öregek szerint annak idején eljegyezte őt egy falusi fiú, Kómár István. Azonban a Pista átjárt Kazárra, egy másik menyecskéhez. Na, meghallotta ezt az Anna, és éjnek évadján kilopódzott ide, a határba – megállt, körbeintett. – Meglesni, valóban Pista jár-e a kazári görbe földúton. Amikor megbizonyosodott, bánatában felmászott a villanyoszlopra, és megfogta a vezetéket.

Mindketten akaratlanul is felnéztünk a legközelebbi vastömegre.

– A következő hónapban aztán a Pistát találták meg az egyik oszlop alatt. Anna temetése után ugyanis továbbra is ott vigasztalódott a másiknál, mintha mi sem történt volna. Már amikor rábukkantak, akkor elkezdték mondogatni, hogy Anna jelent meg neki, ahogy jött hazafelé, és ő üldözte fel, egyenesen a halálba. – Felsóhajtott, rám nézett, hogy lássam, komolyan beszél. – És aztán ugyanez történt a többivel is. Mind friss házasok vagy házasság előtt álló fiatalemberek voltak, akik eközben másfelé is kacsingattak…

Elővettem jegyzetfüzetemet, de a hűvös szél összehajtogatta a lapokat. – Ismerted a legutóbbi áldozatot? – kérdeztem. – Ezt a Károlyt…

– Persze – bólintott. – A szomszédunkba lakott. Mindenki tudta, hogy csalja az Ilonát…

– Ilona volt a….

– Felesége. Ősszel esküdtek. – A távolabbi oszlopra mutatott. – Ott történt. – Hatágú nagy monstrum volt, társaival együtt átszántotta a határt, és eltűnt a csillogó távolban.

Letértünk a földútról, és átgázoltunk a térdig érő búzában, míg el nem értük a vasrudak terpeszét. A fű már kezdett kiegyenesedni, de látszódott, hogy nem olyan régen itt sok ember gyűlt össze. Itt-ott eldobált gumikesztyűk, zacskók, a helyszínelés szemete tarkította a tájat.

– Te hiszel benne? – néztem fel az oszlop magasára. Az áram halk zümmögéssel iramlott a kék égben.

– Az elsők közt értem ide – mondta a lány, és arca olyan fájdalmas grimaszba torkollt, hogy azonnal tudtam, nem hazudik. – Itt feküdt – mutatta a helyet a fűben. Nem látszódott semmi nyoma a testnek. – Összeégve, megfeketedve. Az arcán…rémület. – Felnézett rám, tekintetünk egybekapcsolódott. Aztán hirtelen az egyik vaslábazathoz lépett. Kék festéknyomokat simított végig ujjaival. – Itt a rendőrök találtak pár idegen ujjlenyomatot. Fekete volt mind a koromtól. És tudod, felfelé vezettek…

Magamra hagyott gondolataimmal, majd arrább ment, leguggolt. Odaléptem fölé.

– Itt lábnyomokat öntöttek ki. – A búzamező nyers és szűzi földjét figyeltük. – Apró, keskeny, női lábnyomokat. Előtte ott voltak Károly cipőjének lenyomatai.

Felegyenesedett, majd mély levegőt vett, és a széldzseki zsebébe kotort. – De a legfontosabbat én találtam meg. Nem szóltam senkinek, csak elraktam, így nem lenne jó, ha beleírnád a cikkbe. Ott volt, fennakadva a csipkebokor ágain.

Először nem tudtam, mit nyom a kezembe. Mikor rájöttem eredetére, riadtan elkaptam alóla a tenyerem, hogy a földre hulljon.

Egy jó csomó hosszú, aranyszínű hajszál volt. A végük megfeketedett. Szinte érezni véltem az égő szaru bűzét. Körbenéztem, mint aki keres valamit. Közben éreztem, hogy a napfény, a finom tavaszi levegő és csodaszép beszélgetőpartnerem ellenére jeges borzongás terpeszkedik el bennem.

– Kitalálom – fújtam egyet, kiengedve egy csomó hideg párát. – Annának szőke haja volt, ugye?

Az a gyönyörű fej csak bólintott, nekem pedig összeszorult a szívem, miközben elővettem zsebemből a gyűrűt, és felhúztam ujjamra.

– Elfelejtettem, hogy a menyasszonyom vendégeket hívott ma estére – mondtam, elnézve a faluból kivezető betonút szürke sávja felé. – Úgyhogy, nekem most…

vége