horror


2016. február 16. 06:50 - Valmont

Vissza, a föld alá I.

img_20160215_210915.jpg

Beszélnünk kell a bányákról. S. és környékének történetét nagyban meghatározzák, ahogy a nagyapám történetét is - talán már írtam itt, hogy bányász volt egész életében. A föld alatti, iszonyat kemény meló szövődményei és persze a talpas Kossuthok miatt halt meg nem sokkal a rendszerváltás után. Sajnálom, hogy akkoriban, mikor még lehetett, nem faggattam ki a régi dolgokról. Ő már csak részben látta a bányák bezárását, de nagyon sok ember a megyében végigélte ezt a folyamatot, és persze az ő világuk összeomlott. Én legközelebb a bányamúzeumban jutottam a témához, de persze ott már az egész nagyon művi, ugyanakkor érdemes elmenni, ha az ember a környéken jár, nyitva van vasárnap is, az idegenvezetést régi szakik csinálják változó színvonalon, jó egy órás túra, és odalent még kitömött ló is van. Alapvetően tehát semmit nem tudok a bányákról, de azt hiszem, beszélnünk kell arról, mi van lent, a sötétben, a mélyben.

 

Sikta

 

Ráncos ajkak szürcsölik műanyag poharakból a már kihűlt, édesítőszeres teát.

– A mai utolsó témánk, egy érdekes hír, Péter bácsi fog beszélni róla, akiről mind tudjuk, hogy nyugalmazott bányamérnök – mondta a nővérke, és megtapsolta az öregembert. Senki nem csatlakozott hozzá. A szomszédos klubhelyiségben, a tévében „Önök kérték” ment, Sárdy János épp rákezdett a „Hazám, hazám”-ra. Az öregember felállt székéből, feltette szemüvegét, hátrasimította gyér, sárgásfehér haját, és a kezében tartotta reszkető lapba nézett. Dauer, múlt századi parfüm és savanyú izzadtság szállt, gomolygott az előtte ülőkből, az öregotthon lakóiból. Álmos, álmodozó vagy üres tekintetek tapadtak rá, vagy köröztek köpcös alakja körül. Oldalról napfény érte a társalgót, a tavasz ígéretét hozta a bodor felhők közül. Ahogy belekezdett, valaki, egy tapogatódzó alak botorkált be hátul a teremben, az ügyeletes nővérke segített neki, leültette.

– Mind tudják, tudjátok, hogy a szenvedélyem a megye bányatörténete, és mint egykori bányász, figyelemmel kísértem a bezárás utáni eseményeket is – kezdett bele torokköszörülés után az öregember. Barna, viseltes öltönynadrágot és krémszínű inget viselt, hozzá nem illő fekete nyakkendővel, melybe arany kalapácsocskákat hímeztek. Egy pótfogsor a második sorban kekszet kezdett őrülni, másvalaki az orrát fújta. Az öreg folytatta: – A múlt ősszel mind ellátogattunk a városi bányamúzeumhoz, és a vállalkozó kedvűek le is mentek a János-akna látogatható részébe – az öreg fanyarul elmosolyodott. – Azt már a buszon, hazafelé jeleztem, hogy föld alatti idegenvezetőnk, Kovács András, egykori kollégám és bajtársam fia sok sületlenséget mondott a bányászokról és úgy általában a bányászéletről, úgymond reprezentálva ezzel az egész múzeum felkészültségét, hozzáértését, de azt, amit a minap olvastam az újságban, azt még én sem gondoltam volna róluk. – Kivárt, drámai csönddé nyújtva a szünetet. Valaki a terem végében beleszürcsölt a teájába, de a már rosszul működő nyelőizmok miatt köhögésbe fulladt a dolog. Az öreg mérgesen meredt rá, majd folytatta: – A pénteki cikk szerint ugyanis újranyitják a Dávid-aknát – jelentette be jelentőségteljesen biccentéssel. Senki nem szólt, senki nem moccant. Az öregember a lapjai közül előkereste a legutolsót, majd rövid, izgatott fürkészés után ráakadt a cikkre: – Azt írja, hogy a látogatható terület növelése érdekében a bányamúzeum az eddig föld alatti útvonalat fél kilométerrel, a hetvenes években lezárt Dávid-akna megnyitásával kívánja növelni. – Leengedte rövidlátó szemei elől a lapot, majd szigorúan kijelentette: – Ez őrültség.

Egy ráncos kéz belekotort a negrós zacskóba, a reszkető, remegő ujjak sokáig elbíbelődtek a cukorka papírjával, de más egyéb nem történt. Végül a hátul leültetett vak, az újfiú, akinek még szinte senki nem jegyezte meg a nevét, noha már hat hét is eltelt, hogy a gyerekei behozták, emelte fel vidám mosollyal a karját. – Miért olyan nagy baj ez maga szerint? – jött tőle a kérdés. Néhányan – akik még jól hallottak – a hang irányába fordultak. A legtöbben nem is emlékeztek már az újfiúra.

– A Dávid-aknát egész pontosan ezerkilencszázhatvanhétben zárták le, és nem a hetvenes években, ahogy a kedves újságíró tévedésből írja – jelentette ki zsémbesen a társaság előtt álló öregember. – És okkal zárták le. Csak a hatvanas években három baleset, három halálos kimenetelű baleset történt benne. Mivel ötvenhatban nyitották meg…

– Ruszkik haza – nyögte egy vékony hang az egyik sorból, de az előadó nem is törődött vele: – …ez nagyon rossz statisztika. Végignéztem a fellelhető újságcikkeket a városi könyvtárban a múlt hétvégén, amikor elkéstem a vacsoráról, és azt találtam, hogy a megnyitás és a bezárás közt legalább tucatnyi baleset történt. Jómagam még több, meglehetősen furcsa beszámolóról, visszaemlékezésről tudok, melyek a Dávid-aknához kapcsolódnak. Az a járat, amit most újra akarnak nyitni, és ahova be akarják engedni a gyanútlan látogatókat, köztük nőket és gyerekeket, az el van átkozva. És én történetesen azt is tudom, hogy miért.

Mély levegőt vett, mert a hosszú monológ végére elfogyott a levegője, és már újból bele akart vágni, amikor halk csengőszó kélt a hangfalakból. Egy fáradt arcú ápoló sietett be a terembe, és az öregemberhez lépett: – A jövő heti „Tudás délután”-ján folytathatja Péter bácsi, most azonban gyógyszerosztás lesz – mondta neki ellenmondást nem tűrően, és belekarolt, de az öregember kirántotta magát szorításából: – Maga ezt nem érti, ezt nem engedhetjük, valamit tennünk, kell, mert életek…

A nő közbevágott: – Nagyon is értem, de a gyógyszer, az most fontosabb – a többiekhez fordult, a hallgatósághoz, akik már szedelőzködni kezdtek. – Utána finom uzsonna, kakaó és fonott kalács – a bejelentésre az öreg, gyenge végtagokba erő költözött, és a tucatnyi test mind sebesebben és elszántabban sodródott a kijárat felé. Az vénember egyedül maradt, jobban mondva kettesben a vak újfiúval, aki moccanatlanul ült a hátsó sorban. Az ápoló az ajtóból megfordult, és dorgálóan rájuk szólt: – Jöjjenek maguk is.

– Egy pilcsi és máris robogunk cuncimókus – szólt felé se fordulva a vak, mire a nő legyintett, és a vánszorgó csoport után indult az ebédlőbe.

– Beszélnünk kellene erről a dologról, pajtás – állt fel az újfiú, és székeket feldöntve a pódium szélén álldogáló öregemberhez botorkált. Kezet nyújtott neki, amikor lába beleütközött az emelvény deszkájába. – Pálfy vagyok. Pálfy Ödön, nyugalmazott katona.

– Zsolt Péter – fogadta az erős, határozott kézfogást az öregember. A másik rácos, egészségesen barna és vidám arcába nézett, világtalan szeme fehérjébe, és hirtelen úgy érezte, visszatér belé az erő: – Miről beszéljünk? – kérdezte némi gyanakvó érdeklődéssel.

– Erről az átokról. És hogy mit tehetünk mi – bólogatott a vak ember.

– Mi ketten? – kérdezte ismét csodálkozva az előadó, majd hátrébb lépett, végignézett a vakon, aztán magán, és mintegy csak magának motyogta: – Ugyan mit tehetnénk…

– Mindig van mit tenni – vont vállalt a vak. – De előbb tudnom kell, mi a helyzet ezzel a Dániel-aknával.

– Dávid-akna – javította ki az öregember. – És elmondok magának mindent, amit tudok, de előbb vegyük be azokat az átkozott gyógyszereket, mert nem fognak nekünk békét hagyni.

Az ebédlő sarkában ültek le, két bögre túl forró és túl ízetlen kakaóval, távol az ütemesen rágó, nyelő és szörcsögő többiektől. De még itt is suttogva kezdett beszélni Zsolt Péter, mint aki attól tart, idegen erők képesek kihallgatni szavait.

– Az akna névadójával kezdődött, egy vájárral. Meghalt odalent, rögtön az első évben – kezdte izgatottan. – Ponyi Dávidnak hívták, baleset volt, de biztos vagyok benne, hogy valaki hibázott, mert a robbanás, amiben meghalt, nem véletlen volt.

– Lassabban – kérte a vak. – Csak sorjában. Hogy halt meg ez az ürge?

– Úgy tudom, már végeztek a műszakkal. De valahonnan szivárgott a gáz. Ez a Ponyi meg visszament vagy visszaküldték, nem tudom, hogy lekapcsolja a generátort. Mert az ugye folyamatosan szivattyúzta ki a talajvizet, ami töltötte fel a járatot – magyarázta az öregember. – És amikor lement, és áramtalanította a gépet, valaki a felszínen, soha nem lett kiderítve, hogy ki, rákapcsolta a világítást. Ez a valaki csak jót akart, vagy félreértett valamit, de a lényeg, hogy valamelyik rossz szigetelésű lámpa begyújtotta a szivárgó metánt odalent, és a Ponyi megégett a fellobbanó tűzben. Még volt ereje kitántorogni a járat elejéig, ott esett össze, ott találták meg azok, akik a dörejre – mert egy ilyen robbanásnak ezért van ám hangja –, szóval akik visszamentek megnézni, mi van. – Az öregember elmélázott, közben automatikusan a farzsebéhez nyúlt. A vak kitapogatta a kakaóját, de a bányász lefogta a kezét. – Van egy kis pálinkám, a portástól veszem, príma körtepálinka – suttogta körbenézve, és a másik kezéhez érintette a laposüveget – Nem kér?

A vak elmosolyodott, megrázta fejét: – Nincs, amire jobban vágynék, kivéve talán egy jó meleg női fenék, de az orvosom azt mondta, még egy korty, és meghalok.

– Senki nem hal bele egy kortyba – vetette ellen a másik, de a vak csak a fejét rázta. – Én igen. Érzem.

A bányamérnök vállat vont, majd lecsavarta a kupakot, és ivott: – A lényeg, hogy Ponyi valóban belehalt a sebeibe. Na, ezután, elnevezték róla az aknát, és megkezdték a termelést, de időről időre jöttek a furcsa hírek és történetek. – Eltette az üveget, mert egy ápoló közeledett hozzájuk: – Ugye nem tetszett inni? – kérdezte szigorúan tőle a nő. – Dehogy! – szabadkozott az öregember. A vak felkapta fejét a hang irányába: – Mi már csak ezt a nektárt nyalogathatjuk, aranyom – mosolygott a nőre, és felemelte kakaós poharát. A nő horkantva otthagyta őket. – Egyszer a kezem közé kapnám, megtanulná…– vigyorgott  a vak vénember, és keskeny, ráncos arcán elömlött valami ősöreg vágy, ami fájdalommal keveredett. – De hát…

– Szóval, visszatérve a dologra – folytatta a bányamérnök –, hozzám is eljutottak mendemondák, mert kezdő mérnökként itt dolgoztam a környéken, a Kávássy-aknánál, meg a vizslási silóknál. Volt, aki csak hangokat hallott, sóhajtozást, nyögés, jajgatás, a műszak végén, amikor már mentek kifelé a Dávid-aknából. Mások láttak is egy fekete alakot valamelyik járat végben, csak állt ott, és bámult rájuk, tetőtől talpig korom borította, és füst szállt fel a fejéből, az orrából és a füléből. Ezeket a dolgokat persze senki nem vette komolyan, akik beszéltek róla, azok se. A kocsmákban vagy a kultúrban mondták el, ha már ittak egy kicsit. Volt egy ismerősöm, ő azt mesélte, hogy a csille vonóhorogját javította, amikor megérezte azt a szagot, amit a disznóöléskor érez az ember, ahogy perzselik a malacot. És ahogy körbenézett, nem látott senkit, de valahogy nagyon rossz hangulata lett, ki kellett jönnie a felszínre, pedig még volt fél óra a siktáig.

– Sikta? – kérdezett vissza a másik.

– A műszak vége – magyarázta az öreg bányamérnök. – Így hívták a munka végét. A lényeg, hogy ez a jelenés mindig akkor, a siktakor tűnt fel, és ez nem véletlen, mert ugye Dávid is akkor halt meg, amikor már majdnem végzett az aznapival.

– Mondta, hogy volt más haláleset is – jegyezte meg elgondolkodva a vak. Ide-oda tologatta maga előtt a poharát, és persze nem látta, hogy a bányamérnök kerek, tokás arca elkomorul, de a hangját, ahogy elvékonyodott, hallotta.

– Igen. Az egyik egy jóbarátom volt, régi kollégám – vallotta be halkan. – Hatvankettőben. Aztán volt még egy hatvanháromban, és az utolsó hatvanhétben. Azután zárták le a szárnyat. Azt mondták, kimerült, de mindenki tudta a bányászok közt, hogy a halálesetek miatt volt. És aztán később az egész aknarendszert lezárták, mert ugye a gengszterváltás után megölték a bányászatot a környéken, majd megcsinálták azt a borzalmas, hazug bányamúzeumot, ahol…

– Hogy történt? – vágott közbe a vak. – Hogy haltak meg?

A másik elhallgatott, sokáig nem szólt, majd mikor belekezdett, egy kicsit remegett a hangja. – Én csak a barátomat, Istvánt láttam. Nem jött föl a műszak végén. Mind kijöttek, ő nem. Ott voltam, ügyeletben, az irodán. Visszamentünk érte. A Dávid-akna végében találtuk meg, a furat legvégén, a sarokban. Mint aki be akar bújni a kőbe. Oda volt kucorodva, hozzásimult a falhoz. És a haja…ősz volt. Megőszült. A szeme. A szeme – az volt a legrosszabb. – Az öregember ismét elhallgatott, majd megköszörülte a torkát. – A követ nézte. Mint aki nem akar másfelé nézni, mint aki nem mer megfordulni. A követ bámulta, és a tekintete tele volt rettegéssel. Attól halt meg. Az mondta az orvos, aki boncolta, hogy a félelemtől megállt a szíve. – Ismét a kupak fémes csikordulása az üveg tetején, majd nyeldeklő hang. – Biztos nem kér? – kérdezte a vakot, az csak a fejét rázta, majd tovább faggatta. – És a másik kettő?

– Arról már csak hallottam. István halála után figyeltem minden rossz hírt arról az elátkozott helyről. Átraktak másik járathoz, de mindig kérdezgettem azokat, akik oda jártak. Mind utálta, nem tudták megmondani miért, de utálták az a helyet, szerintem féltek is lemenni, de az ilyet a bányász nem vallja be, mert rossz ómen. Na mindegy. A második eset balesetnek tűnt. Az illető a csille elé esett, és az átment rajta, kettévágta. Csak az nem értette senki, hogy mit keresett ott az az ember, mert ez is már a műszak végén volt, az üres csilléket húzták fel, ráadásul jobb oldalról zuhant a kerekek alá, és a közlekedő folyosó a bal oldalon volt.

– És a harmadik? – kérdezte a vak kitartóan, az asztalon dobolva mutatóujjával.

– Az volt a legfurcsább. Azt végképp nem tudták megmagyarázni. Senki. – Az öregember kifújt, alkoholos levegőt keverve a vak arcába. – Jött fel a víz, de ez mindennapos dolog a bányában. És a Dávid-akna aljában minden reggelre egy kis, térdig érő tavacska keletkezett. És az az ember, valami Sánta, ha jól emlékszem, visszafordult, ahogy jöttek fel, hogy lent hagyta az ételhordóját, és aztán soha többé nem ért fel a felszínre. Amikor visszamentek, megtalálták a testét ebben a tavacskában, belefulladt, de úgy, hogy térdelt, és állítólag csak a fej volt a víz alatt, szóval inkább belefojtotta magát. Vagy belefojtotta őt valaki.

Hallgattak egy sort, majd a vak így szólt: – Értem, barátom. Azt akarod sugallni, hogy mind a három erőszakos halált halt.

A bányamérnök bólintott, majd észbe kapva ki is mondta: – Igen. Erről van szó. 

– És ha jól értem – folytatta szinte élvezettel beszélgetőtársa –, úgy véled, ennek a Dávidnak a kísértete, a bosszúálló szelleme a felelős a halálesetekért.

– Úgy vélem.

– És attól félsz, hogy ha ezek a tájékozatlan és ostoba múzeumi ripacsok megnyitják a járatot, akkor a látogatók élete is veszélyben lehet.

– Attól félek – hagyta jóvá a bányamérnök szomorúan.

– Mit tudunk tenni? – kérdezte a vak. – Mert az nyilvánvaló, hogy valamit tennünk kell. És hiába színleltél nekem, éreztem az imént a hangodból, hogy te már kitaláltál, kiterveltél valamit, csak nem bíztál bennem, ezért nem akartál beszélni róla – szögezte le a vak. A másik szemérmesen hallgatott. – Azt hiszem, magadban már elvetetted, hogy a közvéleményt, a nyilvánosságot vagy a hatóságot tájékoztasd, hisz – lássuk be – senki nem hinne neked. Mármint rajtam kívül – bólogatott elégedetten a vak. – Szóval valószínűsíthető, hogy a saját kezedbe akarod venni az ügyet, te akarod egyszer és mindenkorra lezárni a dolgot, talán bosszúvágy is munkál benned, elégtételt akarsz venni a barátodért, talán más is...

– Szabotázsakcióra gondoltam – vallotta be hirtelen a másik. – Az apám testvére, egy partizán, számos robbantást hajtott végre a német megszállás alatt. Sok mindent mesélt nekem. Tőle tudom, hogy egy jól elhelyezett töltettel jó hosszú időre, vagy akár örökre el lehet zárni egy aknát.

– Miért nem omlasztjuk be inkább csákánnyal a falát? – kérdezte kíváncsian a vak. – Egyszerűbb lenne. És csöndesebb.

A bányamérnök csak a fejét rázta: – Egy jól aládúcolt járatot napokig csákányozhatnánk. És lássuk be, egyiken se vagyunk már abban a formában, hogy ez megtegyük.

A vak felemelte balját, megfeszítette bicepszét: – Fent még van erő, ha lenn már lankad is – vigyorgott, feltárva még mindig szép, bár sárga fogsorát.

– Ez ide kevés lesz, higgye el – csóválta fejét a bányamérnök.

– Akkor robbantunk. De hogy?  És mivel? – kérdezte a vak őszinte érdeklődéssel.

– Már ezt is átgondoltam – lelkesült fel az egykori bányász, és farzsebéből elővette a papírjait. – És le is írogattam az internetről. Lemegyünk az utolsó csoporttal, ami négy harminckor indul. Aztán egy óvatlan pillanatban leszakadunk, és elbújunk valahol.

– Nem fogják észrevenni? – vetette közbe a vak.

– Észreveszik, de már csak a felszínen. És amíg visszajönnek értünk, nekünk pont annyi időnk marad, hogy a Dávid-akna bejáratánál elhelyezzük a töltetet, és robbantsunk.

– De miféle töltetet? Honnan veszünk dinamitot? – kérdezte a vak.

Az másik egy újabb lapot húzott elő: – Nem csak dinamittal lehet robbantani. Nekünk elég egy kisebb detonáció is. Valamennyire ismerem a robbantómesterek munkáját, és ugyancsak a világhálón találni jó pár receptet egy ilyen akcióhoz. Ez – lobogtatta meg az egyik lapot a vak arca előtt – például mindent tartalmaz, amit a környékről be tudunk szerezni: gázolaj, fagyott narancslé és fűrészpor kell hozzá. Nos, gázolaj van a garázsban, azt tudom, a parkban most vágtak ki egy tucat fát, délutánonként begyűjthetjük a fűrészport is, és narancslevet…

– …kapunk minden reggel – mosolyodott el a vak férfi.

Egymásra meredtek pár pillanatig, arcukon, fiatal, csibészes fintorral, mint akik tudják, hogy vesztükbe rohannak, de élvezik.

– Szóval, megcsináljuk? – kérdezte a bányamérnök.

– Szerencse fel, ahogy te mondanád – válaszolt Pálfy Ödön, és kinyújtotta remegő, aszott jobbját, mire Zsolt Péter belecsapott.

 

folyt. köv.

 

Szólj hozzá!
2016. január 09. 22:31 - Valmont

Panel

 erkely_1.png

Ebben a lakásban laktunk, ez volt az erkély, ez volt a kilátás, a szüleim itt kezdték meg a városi életüket, és innen mentünk aztán a városszéli erdő mellé, ahol kisgyerekként rettegtem a fáktól, a kazántól a pincében, a szobámtól. A kép valamikor a hetvenes évek végén készült. A panellakások, a távoli vonatfütty, az utcai világítás bederengő fénye éjjel, általában a város sárga fénye éjjel számomra  a mai napig az otthont, a biztonságot és a békét jelentik. A történet természetesen kapcsolódik az előzőhöz, elrejtettem benne egy utalást, hogy miféle időbeli pozícióban lehet a kettő egymáshoz. Szabadversnek indult ez a szöveg is, de végül csak a tördelésben hagytam némi egyediséget. Füst Milánt nagyon szerettem főiskolás koromban, most már kevésbé értem hajdani rajongásomat, sok benne a manír a mai ízlésemnek, de ez az idézet, és a cím illik ide.

 

Szellemek utcája

 

...S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem...

Füst Milán: Szellemek utcája (részlet)

 

Ahogy az öreg pap belépett a lakásba,

azonnal megérezte a szagot, a mély, gyötrelmes, földöntúli bűzt, mely megült a panelszobák sarkaiban és a cső alakú konyha végében,

ahol egy keskeny ágyon korán kopaszodó fiatal férfi hevert atlétában, gondolom a  férj, gondolta az öreg pap, és biccentett neki is,

és az asszonykának, aki elvette kabátját, és közben csak beszélt, a mondatai végén hadart, és enyhe, de fűszeres tájszólással köpülte a szavakat,

öregásszony szag mondta, áki itt lákott, és hogy a lakást az örökösöktől vették, meg hogy falun éltek, a szülőkkel, és itt mondta a falu nevét, a városhoz közel volt, az öreg pap ismerte, mert régebben misézett ott, de az régen volt, és az asszonyka bevallotta, hogy

a templom előtt nem mondott el mindent, mert nemcsak arról van szó, hogy be kellene szentelni a már nem is annyira új lakásukat, ehhez az anyja is ragaszkodik, igazi falusi asszony, ugye, hanem

arról is, hogy ezzel talán elűzik az öregasszony szellemét, és itt megakadt, elpirult, mint aki butaságot mond, férfiak társaságában olyasmiről beszél, amiről nőnek nem kellene,

és az öreg pap akaratlanul is segített neki, visszakérdezett, hogy mit, a szellemét, mire az asszonyka elengedte a nyakában lévő vékony anyagú sálat, lesimította dzsörzészoknyáját, megigazította a drapp színű műselyem ingjének hajtókáját, és bólintott, igen, a kísértetét, majd bele is kezdett, a fürdőszobába, csöppnyi kis szentélybe kalauzolva az öreg papot, mutatva a kádat,

hogy először itt látta meg, mocskos, sáros vízben feküdt, mikor hajnalban kijött pisilni, a sikoltására eltűnt, de még sokáig érezte a hideget és a bűzt, akkor már hetek óta a föld alatt volt, bányászzenekar húzta neki a temetésen állítólag, mert bányászözvegy volt, és a kádban arca fekete és torz volt, mint a szén, és mint aki vicsorog, vagy csak ajkairól ették már le a húst a férgek,

ismét elakadt, és átterelte a papot a nappaliba, az atlétatrikós férj némán követte őket, oldalát vakarva, mint unott kamasz, és figyelte,

ahogy az asszonyka a függöny mögé állt, és eljátssza nekik azt a csütörtöki délutánt, mikor hazajött a munkából, és meglátta a testet a szövet mögött, rászólt, jöjjön elő, mire a függöny mögötti alak valóban megindult, látta kiformálódni a textil alatt az öregasszony alakját, ahogy lassan felé jött, erre ő kirohant, és bezárta a lakást, és csak a szomszédokkal mert visszajönni, mert a férje akkor a baleset miatt nem volt itthon, miféle baleset, vetette közbe az öreg pap, mire az asszonyka kizökkenve válaszolt, a férje sofőr, és a tél elején, az autójával hazafelé, és itt egy falu nevét mondta, megcsúszott, és egy fának csapódtak, egy ember meg is halt, elhallgatott, maga elé meredt,

mire az öreg pap elővette a szenteltvizet, majd körbesétált, és beszórta a szoba négy sarkát, alig fért el a bútorokkal zsúfolt térben, minden csupa lekerekített lakk és plüss volt, a sarokban trónoló tévé tetején esküvői képről bámult a pár rá, és a készülékkel szembeni drapp és bíbor ülőgarnitúrára, és az előtte fénylő ovális asztalkára, mely a kintről beszűrődő téli fényben porosnak tűnt,

majd kiment a folyosóra, és megismételte a műveletet,

közben a beépített szekrény egyik ajtaja kinyílt, a nyikorgásra mind megdermedtek, végül az öreg pap lépett oda, és bezárta, csak a huzat, magyarázta, ám megakadt mozdulatában, mert észrevette a kötelet, a kabátok félre voltak tolva, embernyi hely marad köztük, és a szekrény alján egy kötélcsomó hevert, fenyegetően, mint összetekeredett kígyó,

valahol, feljebb vagy lejjebb a házban valaki lehúzta a vécét, csak a huzat, erősítette meg az öreg pap, mire az asszonyka összeszedte magát, frissen dauerolt hajába túrt, majd a konyhába viharzott,

itt, mondta, itt volt legrosszabb, egy este, még mindig magányosan, sütött valami rossz kis rántottát magának, mikor az öregasszony megtámadta, mire az öreg pap felvonta szemöldökét, a kísértet, kérdezte, de az asszonyka már meg se hallotta, beállt a tűzhely mellé, még kezét is úgy tartotta, mint aki fakanalat és serpenyőt fog, és behunyta szemét, éreztem, suttogta, hogy valami hideg fonódik torkom köré, hátulról átkarol, és beburkol, és nem tudtam moccanni, aztán már szólni, sikoltani se, és csak fojtogatott, míg a,

és itt elakadt, mint aki nem emlékszik, majd lerogyott egy székre, úgy folytatta,

a többiről nem is beszélve, atyám, az éjszakákról, mikor felriadok, és érzem, hogy ott áll a szoba sarkában, a délutánokról, mikor hazajövök, és mozgást látok a szemem sarkából, egy fekete folt, de tudom, hogy ő az, vagy a köhögéséről, ami mindig a másik szobából jön, és olyan, mintha a szomszédok köhögnének, de tudom, ő az, ott vár, és jelzi, itt vagyok, még itt vagyok, enyém a lakás, de ha benyitok, a szoba üres, és a hideg,

ez egy távfűtéses lakás, mutatott körbe kis, párnás kezével, de érzi maga is, milyen hűvös van,

hűvös van és bűz, csattant fel, csatornaszag, ami csak nálunk van, egyik szomszéd se érzi, ezt a rothadó, öregszagot, az öreg, mocskos, pusztuló testének van ilyen a szaga, kiáltott fel,

mire az öreg pap odasietett mellé, és csitítóan szólt, képzelődik, mondta neki, mindenre van biztosan racionális magyarázat, ezek a babonák, ezek nem méltóak magához,  

az asszonyka felnézett rá, reménykedve, könnytől csillogó szemel, bólintott,

mert maga, folytatta az öreg pap, egy okos, felvilágosult nő, aki képes volt eljönni a falujából, a városba jött, ahol nincsenek kísértetek, ugye, kérdezte az öreg pap, mintha egy gyerekhez beszélne, de az asszonyka ekkor megrázta fejét, úgy tűnt, mély álomból ébredt, és már patakzottak könnyei, lassan leoldotta nyakáról a selyemkendőt, az sziszegve hull a földre, és feltárta a kék és zöld foltokat a vastag, kissé tokás nyakán,

akkor ez mi, ha nem az ő keze nyoma, akkor ez mi, képzelődés, kérdezte immár bosszúsan, és az öreg pap nem felelt, nem tudott mit mondani,

kilépett inkább az előszobába, zavartan leakasztotta kabátját a fogasról, vette kalapját, az asszonyka csak nézte, ahogy öltözik, a férj időközben már eltűnt valamelyik szobában,

nem lehet, jött halkan a konyhából, ezzel nem lehet mit kezdeni, ugye, kérdezte az asszonyka tőle,

az öreg pap hezitált, felöltözve állt az ajtóban, keze a kilincsen, majd sóhajtott, megrázta fejét,

nem, mondta ki az ítéletet, sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, azzal kilépett az ajtón.

Odakint, a hideg lépcsőházban vénasszony kapaszkodik a korlátba, lába az utolsó lépcsőn, nézi a lakásból kilépő öreg papot konok, bizalmatlan tekintettel, az megnyomja a lift hívógombját, a szerkezet nagyot rándul, megindul lentről, az előtérben pörköltszag, egy lakásból magyarnóta szűrődik ki, fátyolosan rezegteti hangját Hantos Károly. A tanácstól, kérdezi az öregasszony, mire a pap megrázza fejét, nem mondja, régebbi testület küldött, mosolyog. A vénasszony legyint, mindegy, ez a lakás el van átkozva. Miért is, kérdi az öreg pap, mire a vénasszony végre fellép az utolsó lépcsőn, a téli nap hátulról világítja meg a lépcsőház keskeny ablakán át, feje köré glóriát von, ahogy elkárogja: előbb a férfi, aztán az asszonyka. Bólogat, elegáns, fekte retiküljéből zsebkendőt vesz elő, megtörli száját, az ura meghalt egy balesetben, és szegénykém, nagyon jó kis asszonyka volt, nem tudta magát túltenni rajta. Elmaradt a munkából, táppénzre ment, és csak ült abban a lakásban naphosszat.  Aztán a szekrényben akasztotta fel magát, úgy találták meg a szagról, két hét múlva.

Megjött a lift, nagyot rándulva, zökkenve megáll, az öreg pap beleremeg a kérlelhetetlenségébe, meg a gondolatba, hogy ki tudja, milyen mélyről érkezik. Szép hímzés, mutat az öregasszony zsebkendőjére. Az uramé volt, mosolyog az öregasszony elérzékenyülve, a bányász díszegyenruhájához adták. Ennyi maradt belőle, bólogat, hozzáteszi, ennyi marad belőlünk.

vége

Szólj hozzá!
2015. március 01. 21:38 - Valmont

Magányos szirt az erdőben

Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabb ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt - meg talán csak beképzeltem, talán a  fantáziám lódult meg. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre. 

wp_000723.jpg  

Szelfi

 

Kezdjük újra. Kérte a nyomozó. Rendben. Motyogta a fiú. Odakinn halkan pergett le az égből az eső. A párkányhoz érve megnyugtató dobolásként zsivajgott. A fiú arra gondolt, legszívesebben most bebújna a takarója alá, és aludna. Aztán a kinti, üres világon tűnődött. A csillogó, néptelen utcákon, a felázott erdei ösvényeken, a vizes mezőkön. Rendben, de akkor most mondd el az egész sztorit. Kérte a nyomozó. Megtermett, bajuszos és nagyon nyugodt ember volt. Mintha a fiú apja lett volna, úgy beszélt hozzá. Ne csak azt, hogy valaki üldözött. Az egészet, hogy miért üldözött, mikor, meddig, hogyan. Jó. Mondta a fiú. Elmesélem. De úgyse fogja elhinni. A nyomozó bólintott. Tegyünk egy próbát.

Felment egy földúton a város fölé. Már legalább két hete nem esett, ezért porzott mögötte a vályús út. Az út félkörívben átkarolta a hegyet, és az új temető fölött ért véget. Arra gondolt, megáll, és elszív egy cigit. A cigit anyja retiküljéből lopta, enyhe parfümillata volt. Már épp leállította volna a motort, mikor észrevette a férfit. Ott ült egy korhadt padon a sírok közt. Mellette egy üveg csillogott a sárga, őszi fűben. A férfi nem moccant, félig oldalt, félig előre dőlt. Talán aludt. Talán halott volt. 

Így nem akart cigizni. Zavarta az a férfi, elrontotta az élményt. Volt egy csapás, egy erdei ösvény a hegyen át a szomszédos völgybe. Ott, a völgy alján egy kis tavacskát talált év elején, mikor elkezdett motorozni az erdőben. Volt ott egy pad is. Azon kényelmesen ellesz. Megfordította a motort, és betért a fák közé. Ez az út előbb felfelé vezetett, köves, kavicsos volt. A kanyarokban vigyázni kellett, az első kerék csúszott. Jó öt perc után, épp csak a szeme sarkából észrevette a leágazást. Alig embernyi rés volt a fák közt. Hirtelen ötlettől vezérelve letért rá. Pontosabban fel, mert ez az út még magasabbra vitt. A hegy, ami a város felett elterült, igazából három hegy láncolata volt. Ez az út talán a középső tetejére vitt. Jól motorozható, de keskeny ösvény volt. Imádta az ilyen utakat. Az erdő fái miatt olyan érzés volt, mintha kétszázzal repesztene. A lelógó gallyak, farönkök és kiálló bokorvégek miatt folyamatosan figyelnie kellett. Még így is kisodródott egy kanyarba. Csak vészfékezéssel tudott megállni, szelíden egy csipkebokor tüskéi közé csúszva. Lefejtette magáról a marasztaló ágakat, és körbenézett. Felfelé, egy tisztásabb részen valami csillogott. Akaratlanul is arra indult, letérve erről a kisebb ösvényről is. Most már a tiszta erdőben haladt, a fák közt. Az avar szinte belepte a gumit. Egy oromra ért, egy sziklakiszögellésre, mely előtt kitárult a táj. A placc akkora lehetett, mint a szobája. Megállította a szélén a motort, leszállt róla. Óvatosan a csillogó dologhoz lépdelt. Egy váza volt, elhervadt virággal teli üvegváza. Az alját nagyobb kövekkel bástyázták körül, hogy a szél fel ne borítsa. A víz már rég elpárolgott a rózsák, szegfűszálak és a zöld díszítés aljából. Fonnyadt szirmok pettyezték körben a követ. Körbenézett. Nem járt itt senki. Nem értette, ki és miért tette ide a vázát. A táj viszont valóban lenyűgözően tárult elé. Csupa hegy és völgy és erdő volt minden. Ameddig a szem ellát. Valahol valaki fát vágott láncfűrésszel. Messze volt, de megnyugtatónak tűnt, hogy más is van az erdőben. Leguggolt a váza mellé, és csinált magáról egy képet a mobillal. Aztán megfordult, és a tiszta, kék ég hátterével is lefényképezte magát. Aztán felállt. Csak egy picit tétovázott. Kamasz volt, dühös és kielégítetlen. A vázát, virágostul belerúgta az előtte tátongó mélységbe. Repült egy-két kődarab is. Felnevetett, majd elővette a cigarettát, meggyújtotta. Leült a váza helyére. A szikla meleg volt feneke alatt. Elmorzsolt egy üres csigaházat, míg elszívta a cigit. A füst lustán kanyargott az ég felé. Aztán visszaült a motorra. Hirtelen ötlettől vezérelve így, a motoron feszítve is csinált magáról egy képet. Háttérben az ösvény, az erdő ritkás fái. Végül elrakta a telefont, és hazamotorozott.

Nem értem, mire volt ez jó. A nyomozó megvakarta fülét, hátradőlt székén. Kezében egy ceruzát forgatott. Nem volt rá szükséged. Valakinek fontos lehetett az a hely. Odavitt valamit. És te leromboltad. A fiú lehajtotta a fejét. Tudom, hülyeség volt. Megrántotta a vállát. De nem hittem, hogy fontos dolog. A nyomozó a ceruzáját forgatta. Azt mondod, a középső hegyen láttad ezt. Bólogatott elgondolkodva. A Nagy-Szentesen lehetett. Motyogta. Én nem tudom. Rázta fejét a fiú. Én csak motorozok ott. Az erdőben. Bólintott a nyomozó. Ami egyébként tilos. Sóhajtott. Mindegy is. Gyakran járok gombászni tavasszal és ősszel arra. El tudod pontosan magyarázni, hol van ez a hely? A fiú hallgatott, a szoba sarkát nézte. Nem. Eldugott helyen van. Mondta végül. Én is alig akadtam rá. Bárcsak ne akadtam volna rá. A nyomozó tessékelően legyintett szőrös ujjaival. Folytasd.

Azonnal észrevette, miután hazaért, és lerakta a motort a garázsban. Fel akarta tölteni a képeket az albumába. Volt egy külön motoros albuma a profiljában. A helyekről, ahol járt. A motorról. A sáros utakról. A meredek sziklákról. A szűk ösvényekről. Ezt a pár képet is oda szánta. De miután megnézte őket, csak zavartan ült a laptop előtt. Aztán ismét rákattintott az utolsóra. Kinagyította azt a helyet. Megnézte újból és újból, még nagyobb nagyítással. Ez volt az a kép, melyet a végén, a motoron ülve készített. A háta mögött az erdő fái, az avar, a keskeny ösvény. És a fák közt, jó tíz méterre, egy sötét alak. Egyesen a fiú felé fordult. De az arca nem látszódott. Csak azt, hogy férfi. Magas. Sovány. Állt ott egy fa mellett, és a fiú felé fordult. Látnia kellett volna, mikor elindult a motorral, mert az alak pont az ösvény mellett állt. De nem látott senkit. És a közelben nem volt bozót, ahol elbújhatott volna.

Megint kezded. Figyelmeztette a nyomozó. A hadoválást. A képzelődést. A fiú előredőlt, a szemébe nézett. De ez az igazság. A nyomozó megcsóválta a fejét. Az igazság az, amit a bíróságon megállapítanak majd. Öt év. Vagy tíz év. Vagy elmegyógyintézet. Hallgattak, aztán a nyomozó megint legyintett. Türelmetlenül, mint aki túl akar esni rajta. Folytasd.

Másnap reggel ismét megnézte a képet. A buszon, iskolába menet. Az alak ott volt. Sőt. Mintha közelebb lett volna. Valahogy élesebb lett a körvonala. Ez lehetetlen, motyogta a fiú. Közben egy osztálytársa kommentálta a képet. Ez félős. Írta. Jó kitaláltad. Kicsoda a fószer? Kérdezte is. A fiú visszaírt, hogy nem tudja. Mást nem mert. Félt, hülyének nézik. Meg egyébként is. Más nem figyelt fel a dologra. Az egész suli a pénteki farsangra készült. Diszkó volt meghirdetve. Mindenkinek valami vámpíros vagy zombis cuccban kellett jönnie. A fiú úgy gondolta, fekete öltönyt vesz. Az apjáét. Neki már úgyse kell.

Mi történt az apáddal. Kérdezte a nyomozó majdnem érdeklődve. Lelépett egy másik nővel. Kitelepültek Angliába. Ott szereli a wécéket. Ahhoz nem kell öltöny. Itt hagyta. Sorolta dacosan a fiú. Szóval édesanyád nevel egyedül. Nem kérdés volt, kijelentés. Szegény asszony. A nyomozó a fejét csóválta. Őt hagyja ki ebből. Kérte a fiú fáradtan és rekedten. Persze, én kihagynám, de. A nyomozó letette a tollat, és felállt. Karba fonta kezét, és féloldalasan a falnak támaszkodott. Valami amerikai filmben láthatta ezt a pózt. Hasa a szíjára buggyant.  Kezd untatni a történeted. Mondj valami fontosat is. Például a diszkó estéjéről.

De addig el kellett jutni. Az öt nap. Különös, borzalmas napok. És pont ez a lényeg, hogy mi történt addig. Eleinte nem törődött vele. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem akart foglalkoznia dologgal. Pedig ott volt. Két kattintásra. Egy kattintással bekapcsolta a telefont. Egy másikkal megnyitotta a képet. A fickó a fák közt. Estére kilépett egy fatörzs takarásból. Másnap reggelre az egyik lába előrelendült. Aztán már egy bokor mellett állt. Végül a fiú már nem merte megnézni a képet. Anélkül is tudta. A férfi közeledik.

Miért nem szóltál róla az édesanyádnak? Kérdezte a nyomozó. Ellökte magát a faltól. Megkerülte az asztalt, megállt a fiú háta mögött. A fiú hátrafordult, felsandított rá. Nem értette volna meg. És szégyelltem is. Nem tudtam, hogy elmondani neki. Erről nem nagyon lehet beszélni.

Így volt. És ez volt a helyzet másokkal is. A haverjaival. Nem voltak közeli barátok. Nem volt egy komoly barátja se. Barátnője se. Tetszett neki az a lány, a másik osztályból, de csak párszor beszéltek. Egyszer elkísérte a buszmegállóig. Máskor segített neki valami matekfeladatban. Matekból jó volt. A lánynak szívesen elmondta volna a dolgot a képpel, de végül inkább mást kérdezett tőle. Hogy jön-e a pénteki diszkóba. A lány bólintott, nevetett, aztán megérkeztek a barátnői. Népszerű lány volt a suliban. Csinálunk majd egy közös szelfit. Mondta még elmenőben. A szelfi az.

Tudom, mi a szelfi. Vágott közbe a nyomozó. Kilépett a fiú mögül, oldalra, és ismét a falnak dőlt. Kamasz gyerekeim vannak. Szóval nem kell megmagyaráznod. Az a kép. Az a bizonyos nagyon különös kép is egy szelfi volt, ugye? A fiú bólintott. Igen. Az egyik felén én látszódtam. A másik felén az erdő. És az az alak. A nyomozó hallgatott, várt, majd kimondta. Aki egyre közeledett.

Szerda estére már jó hat méterre volt csak. A fény valahonnan hátulról és oldalról érte. De az arcvonásait nem lehetett látni. Olyan volt, mintha a fejénél el lenne torzítva a kép. Csak egy szürkésbarna paca volt az arca helyén. Ez volt a legijesztőbb. Amúgy nagydarab ember volt. Olyan ruhát viselt, mint az erdészek.

Senki nem vette észre a közösségi oldalon ezt az egészet. A kép lassan háttérbe került a többiek bejegyzései miatt. Senki nem hasonlítgatta össze a korábbi állapottal. Senki nem is figyelt rá, hogy a kép változik. Ezért nem segíthetett senki. Ezért nem is mondta el senkinek. Úgysem hitték volna el. Az ember nem beszél az ilyesmiről. Őrültnek gondolták volna. Bezárták volna valahova. Vagy a híradóba mutogatták volna. Sokan imádják a vámpírokat és kísérteteket a filmekben. De ha a valódi életben beszélsz róluk – kiakadnának. Mert az nem lehet, hogy felbukkanjanak itt, a valóságban is. Olyan ez, mint a halál.

Féltél. Jelentette ki a nyomozó. A fiú felnézett rá, kicsit tűnődött. Aztán bólintott. Persze hogy féltem. Ez nem volt normális. Ez az egész. A férfi. Ahogy jött közelebb és közelebb. Csütörtök este néztem meg utoljára. Már csak három méterre volt. A fákat elhagyta. Kilépett a kis placcra, ahol ültem. És ahol a virágot találtad. Vetette közbe a nyomozó. Igen. A fiú elhallgatott, mint aki emlékeiben kutat. Persze már rég megvolt a folytatás. Csak ki kellett mondania. Tudtam, hogy köze van a virágokhoz. Csak azt nem tudtam, pontosan micsoda. Azt hiszem, valaki nagyon szeretett odajárni, aztán meghalt. Talán leugrott onnan. És a családja hordta ki a virágot. Az emléke miatt. És én ezt leromboltam.  A nyomozó kifújta az orrát egy nagy szürke zsebkendőbe. Rojtos volt a csücske. Mintha egér rágta volna meg. És igazából azért féltél. Kezdte óvatosan. Mert nem tudtad, mi lesz, ha odaér hozzád. A képen. A fiú felnézett rá. Igen.

Pénteken egyszer se nyitotta meg a képet. Előtte a hét többi napján óránként ellenőrizte, ahogy a férfi közeledik. Arra gondolt, jó lett volna lementeni az egyes stációkat, bizonyítékkép. De ezzel már elkésett. Az órák után hazament, és csak feküdt szobájában, az ágyán. A plafont nézte, míg odakint sötét kupola borult az égre. Fény és rezgés riasztotta. A lány írt egy sms-t, hogy mikor jön a buliba.   

Ez jó volt. Olyan volt, mint egy mentőkötél. Mint egy utolsó lehetőség, egy kapu a normális világba. Visszaírt, hogy hétre megy. Csak kilencig tartott a diszkó, de úgyse szeretett táncolni. Akkor ott találkozzunk, írta a lány és mögé rakott egy mosolyogós arcot.

Aztán odamentél hétre. Summázta a nyomozó elégedetten. Mondd el, mi történt. A fiú sóhajtott, beleremegett a válla. Kezébe temette arcát. Egy kis rést hagyott tenyerei közt, azon át beszélt. Eleinte a haverokkal lógtam. Aztán megláttam a lányt. Van neve is, nem? Kérdezte a nyomozó. Van, de nem akarom kimondani. A fiú várt, de nem jött ellenvetés. Elkezdtünk beszélgetni. Ám túl hangos volt a zene. Kimentünk az előtérbe, fel a lépcsőn. A harmadik emelten már nem volt senki. Beszélgettünk. Sokáig. Tanárokról, a suliról. És aztán? Rámozdultál? A fiú felkapta a fejét tenyeréből. A nyomozó széttárta kezét. Így mondjátok, nem?

A lány vicces volt és elbűvölő. Ott ültek egy padon, a félhomályban. Lentről feldübörgött a gyomrukba a zene. Csak nézték egymást, és hülyeségeket beszéltek. A fiú érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. Ez volt a valódi világ, nem az, ami a képen történik. Érezte, hogy minden a helyére kerül. Nagy páfrányok voltak a pad mellet. Poros, zöld szaguk beleivódott az orrába. Úgy érzete, a lány parfümje és ez valami furcsa, elegyet alkot fejében. Ami elbódítja. Fél kilenc körül eszébe jutott, hogy meg kell csókolnia a lányt. Már mozdult volna, de akkor az felpattant, és azt mondta.

Csináljunk egy szelfit. A fiú felnézett a nyomozóra. Az nem moccant, várta a folytatást.  Meg se várta, mit mondok. Felállt, és a korláthoz ment. Tudja, nagy, nyitott lépcsőháza van az iskolának. A nyomozó bólintott. Láttam. A fiú összerezdült, majd erőt vett magán. Odamentem vele a korláthoz, de rossz érzésem volt.

A fiú szorosan a lány mellé állt, majd nézte, ahogy az előveszi a telefonját. Átkarolta a lányt. A póló alatt érezte bőre melegét. A lány lekattintotta a képet, megnézte, majd elégedetten bólintott. Most a tiéddel is. Hogy örökre meglegyen mindkettőnknek. Kérte a fiút.

Nem akartad elővenni a telefont, ugye? Kérdezte a nyomozó halkan. A fiú nem válaszolt. Lehorgasztotta fejét, az asztalt bámulta.

Nem akarta, de elővette. Beállította, majd maguk felé fordította kamerát. A képernyőn még minden normálisnak tűnt. Ellőtte a képet. Ám amikor megnézte, amikor rápillantott felsikoltott.

Nem a lány, hanem ő állt mellettem. Motyogta a fiú. A férfi. Az arca egy maszat. Semmi nem látszódott belőle. Csak a teste, az erdészruha. Azt hittem, értem jött. Hogy ideért. Mellém. Megpördültem, és ellöktem magamtól.

A lányt váratlanul érte a mozdulat. Valahogy átbukott testének súlypontja a korláton. Valahogy a lába összeakadt. Valamiért hirtelen ott volt a mélység felett. Sikoltott, míg leért a földszintre.

Hallgattak. Aztán a nyomozó kifakadt. Baromság. Az ajtóhoz ment, a kilincsre tette kezét, majd meggondolta magát. Elmondom, mit gondolok. A fiú szinte érdeklődve nézett fel rá. Azt gondolom, meg akartad csókolni. Vagy mást csinálni. De ő ellenállt. És ezért lökted le. És aztán kitaláltad ezt az egész sztorit mögé. Az alakkal, aki közeledik feléd a képen. Nem igaz. Suttogta fiú. A nyomozó elővett egy telefont a zsebéből, felmutatta. Ez a te mobilod. Senki nincs azon az erdei képen rajtad kívül. A lánnyal közös képen is ti látszódtok. Bekapcsolta a készüléket, keresgélt rajta. Majd a fiú elé tartotta. Nézd csak meg. Milyen fiatal és szép volt. Mosolygott a kamerába. A fiú elfordította fejét. Tényleg ott volt az az ember. Suttogta erőtlenül. Ott volt, a lány helyett, mert odaért. A nyomozó a fejét rázta. Jó taktika. De nem fog bejönni. A pszichiáterek majd ízekre szednek. Felsóhajtott. Azt hittem, másodszorra őszinte leszel velem. Sajnálom fiam. Azzal kiment.

A fiú sokáig nagyon sokáig ült az asztalnál. Végül megunta, az ajtóhoz ment. Zárva volt. Kopogott, majd kiabálni kezdett. Fél perc múlva motoztak a zárral, és egy idősebb rendőrnő nyitott be. Mi van? A fiú elhátrált előle. A nyomozó nem jön vissza? Kérdezte. Meddig tartanak itt? A rendőrnő végigmérte, unottan és viszolyogva. Milyen nyomozó? Kérdezte aztán. Aki kikérdezett. A másik körbenézett a helyiségben. Fiam, a nyomozó úr még helyszínel az iskolában. Ha visszaér, az lesz az első, hogy beszél veled. A fiú a fejét rázta. Nem, ő már beszélt velem. Órák óta faggat. Most a rendőrnőn volt a csodálkozás sora. Ki, Kovács? A fiú megvonta vállát. Nagydarab bajszos ember. A rendőrnő feltartotta kezét. Állj le, légy szíves. Majd előadod Kovácsnak a hülyeségeid, engem ne fárassz. Nincs bajuszos kollégám, és senki nem járt nálad, mióta behoztak. Odakint ülök az előtérben, én már csak tudom. Dühösen becsukta maga mögött az ajtót.

Akkor ki volt ez? Nyögte a fiú, és visszaroskadt az asztal melletti széke. Valami megrezdült előtte. A telefonja. A nyomozó itt hagyta, az asztalon. Most valamiért életre kelt. A fiú megnyitotta a képernyőt. A kép. Amit a nyomozó az arca elé tartott. De most nem a lány volt mellette. Hanem ő. A nagydarab bajszos alak, aki órákon át faggatta, és figyelte a kínlódást. A nyomozó.

vége

Szólj hozzá!
2015. február 08. 20:36 - Valmont

Akik elrejtőztek

Kilencvenéves nagyanyámnak, aki már csak meg akar halni.

 

A Szürkék

 

Emlékszik az ősz szagára, a félelemre a bombától, arra, hogy nem tudta, szeresse vagy gyűlölje Reagant a tévében, és emlékszik a Limahl dalra, amit a moziból kifelé jövet dúdolt, hátha nem felejti el másnap reggelig. Igen, a Végtelen történet. Imádta a zenéjét. Másnap reggelre elfelejtette.

Never ending sztori…

Négyen bandukoltak az utcán a lakótelep sárga fényben égő házai felé. Hárman jó barátok voltak, megengedték a fiúnak, hogy csapódjon. Hetek óta tartott ez a bizonytalan állapot. Nem tudta, kedvelik-e vagy csak szánalomból vannak vele. Mind egy őrsben voltak, és senki más nem volt hajlandó vezetni az őrsnaplót. Akkoriban az őrs egy tanítási osztály egy egysége volt. Az őrsök alkották a rajt, ami maga az osztály volt. Akkoriban az iskolai ünnepeken piros nyakkendőt hordtak a felsősök, utálták Reagant, az amerikai elnököt, és a fiúk mindig T34-es tankokat rajzoltak a napköziben. Vagy birodalmi lépegetőt.

Anyám azt mondta, megvan a cím.

Szólt az egyikőjük, hátrafordulva, kacsintva, egy gyűrött papírlapot nyújtva felé. Nagydarab szőke fiú volt, szeretett a maszturbálásról beszélni, ami különösen zavarta a fiút.

Holnap elmehetsz hozzá.

Ti nem jöttök?

Megálltak mind a hárman, összenéztek. Látszott rajtuk, ezt már megbeszélték.

Te vagy az őrsvezető.

Vonta meg a vállát a legalacsonyabb, aki talán valóban kedvelte a fiút.

Meg te nem jársz edzésre, szóval neked van időd délután.

Magyarázta a másik, akinek már nem emlékszik az arcára.

Ja, szerencsére nem jársz.

Tette hozzá a szőke fiú, és ezen mind a hárman nevettek. Látszott rajtuk, a viccel a kérdés el volt döntve. Ő volt a kiválasztott, a szerencsétlen balfácán, akinek meg kell látogatnia a százéves öregembert.

Minden tanévben minden őrsnek egy-egy érdekes témát, cikket kellett leadnia az iskolai újságba. Azon az őszi hónapon ők kerülte sorra, a Mókus őrs. A szőke osztálytárs anyja javasolta a dolgot. Keressék meg a város legöregebb emberét, és beszélgessenek vele. Például a tanácsköztársaságról. Talán az öregember harcolt a hadseregben, és segített visszaverni a cseheket az Ipolyon túlra. Vagy a szlovákokat. A gyerekek nagyon jó cikket tudnának írni az emlékeiből.

Akkor még többes számban beszélt, ott a szülői értekezleten. A tanácsnál dolgozott, ő szervezte a százévesek hivatalos köszöntését. Virág, bonbon, valamennyi pénz. Így persze tudta, hogy jelenleg is él egy százegy éves apó a külváros egy düledező utcácskájában.

Anyám azt mondta, hogy a hatos busszal kell menned. Leszállsz a konzervgyárnál, és ott van a Sárköz utca. A tizenegyes számot keresd. Azt is mondta, elég rossz szag van nála.

Magyarázta a szőke fiú zavartan. Nem nézett a szemébe. A többiek se.

Segíthetnétek. Jegyzetelni.

Próbálkozott ő halkan, minden remény nélkül. Nem is válaszoltak, másról kezdtek el beszélni – a csajokról az osztályban, hogy kinek mekkora már a melle, avagy hogy melyik nem túl öreg tanárnőt dugnák meg –, megint úgy tettek, mint akik nem hallják a hangját, avagy nem értik azt a nyelvet, amit beszél.

Gyakran érezte ezt másokkal is, nemcsak felnőttekkel, hanem gyerekekkel, még néha nála kisebbekkel is. Mondott valamit, csinált valamit, és nem történt semmi. Mintha nem is létezne. Az emberek átnéztek rajta.

Ez persze néha jól jött. Például feleltetésnél. De volt benne valami nyugtalanító is.

Másnap zuhogott az eső, mikor leszállt a hatos buszról. Elhagyatott, földöntúli vidék volt ez. Jobbra egy romos, rozsdás gyárépület téglái vöröslöttek. Az egyik kéményéből savanyú füst gomolygott. Balra, a főútról nyíló utcákban földhöz kushadó munkáslakások húzódtak a város határáig. Ott egy üres placc volt, két focikapuval. Hallgatta a kapucniján doboló cseppeket, és lassan, a pocsolyákat kerülgetve megkereste a Sárköz utcát. Ekkor látta meg a Szürkét.

Egy magas, sovány férfi volt, szürke kalappal a fején, sárgás ballonkabátban. A kezében fekete aktatáskát szorongatott. Türelmetlenül topogott, és nyakát nyújtogatta, mint aki levegőt szaglássza. A fiú elment mellette, majd megfordult, és felnézett rá. A férfi megmerevedett. Végtelen lassúsággal pillantott körbe, majd le, így tekintete magakadt rajta. Olyan volt a nézése, mint egy mély kút. A fiú azt gondolta, beleesik, és csak zuhan, amíg a hang

– Mit keresel, kisfiú?

vissza nem rángatta. A férfi fehér arcán átvilágítottak a kékes erek. Nagyon betegnek tűnt, egy kopasz, öreg patkánynak, amit teleinjekcióztak ismeretlen vírusokkal a laboratóriumban.

– Te látsz engem, ugye?

Eszébe jutott, mit mondott kiskorában anyja az idegenekről. Válasz nélkül elfordult tőle, és bement a Sárköz utcába.

A tizenegyes ház kapujánál visszanézett az utca eleje felé. A férfi már nem volt ott.

Az öregember háza vályogból épült. Tetejét, ablakait mára szinte feketére aszott fából farigcsálták, ki tudja, mikor. Sokáig dörömbölt az ajtón, mire motozást hallott bentről. Apró, összegörnyedt vénember nyitott ajtó. Zöld selyemmellényt, régies inget és bő nadrágot viselt. Sárga haja maradékét hátrafésülte, szemét vastag szemüveg torzította.

Mit akarsz?

Kérdezte magas, sipító hangján.

István bácsihoz jöttem.

Én vagyok. Mit akarsz.

Inkább türelmetlen volt, mint goromba. Egyre másra a fiú mögé nézett, mint aki keres valamit.

Szeretnék interjút készíteni István bácsival. Az emlékeiről. Az iskolai lapba.

Az öreg hallgatott, lehorgasztotta feje enyhén remegett. Ő csak várt, figyelte a kapucnija peremén nyújtózkodó esőcseppeket, a pocsolyák csilingelését, és úgy érezte, a pillanat évezredekig tart.

Gyere be, megázol.

Motyogta a vénember, és kijjebb tárta az ajtót.

Valóban savanyú, nedves szag volt odabenn. Kopott, apró bútorok, egy varrógép a sarokban, rádió, ami szinte egy kisebbfajta szekrénynek tűnt. Az asztalon tál, mellette ruhák, kopott férfi, nadrágok, bő női szoknyák.

Régi ügyfelek. Beadták, hogy csináljam meg őket. Soha nem jöttek el értük.

Magyarázta az öreg.

Az hinnéd, hogy meghaltak. Vagy történt velük valami, he?

Nem várt választ, válaszolt ő magának, miközben leült egy nyikorgó karosszékbe.

Én is ezt hittem sokáig. De inkább az történt, hogy nem találtak vissza. Lehet, te se találnál vissza a házamhoz másodszor. Legfeljebb ha térképet rajzolsz. Tudsz térképet rajzolni?

A fiú a szoba közepén lévő asztalhoz telepedett. Előtte a tányér csillogott a gyér fényben, sárga csontokkal, húsleves szaggal.

Tudok.

Kipakolta a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát. Az utolsó oldalon nyitotta ki, ott voltak a kérdések, melyeket anyjával fogalmazott meg előző este.

Az egész életed egy térkép. Vagy egy labirintus. Vagy egy labirintus térképe.

Magyarázta az öreg a fiúra meredve. A fiú nem figyelt, fél szemmel az első kérdését olvasta.

Térkép, mely elkezdődik egy városban, ez kórházban vagy egy házban, és elvezet egy temetőig. Az, amit közben bejársz, az végigkövethető az ujjaddal. Az egész életed nem más, mint egyik helyről a másikra tartó menetelés. Éveken mész át, mint egy búzamezőn, és a térképen piros nyomot hagy a forró véred. Aztán eltemetnek valahol, és ott lesz egy kereszt. De.

Az öreg már inkább magának magyarázott, a fiú pedig nem merte félbeszakítani.

Van úgy, hogy valaki nem látszódik a térképen. Nem hagy nyomot, annyira jelentéktelen és semmi az élete, annyira unalmas és jelentéktelen ő maga is, hogy a világ nem veszi észre, és nem kerül fel a térképre. Ilyenkor bajba vannak ők is, a Szürkék.

Felkapta fejét, mert az öreg olyan fenyegetően ejtette a ki szót, melyre később még annyit fog gondolni, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.

Kik azok a Szürkék?

Kérdezte végül. Az öreg előredőlt, kíváncsian, mint aki most veszi észe, hogy vendége van.

Elmondom neked, mert egyből láttam, hogy hasonlítunk. Ahogy álltál az udvaromban, az unalmas kis táskáddal a sárga esőkabátodban. Tudtam, hogy egyívásúak vagyunk.

Suttogta, mint akik titkot mond. Az is volt.

A Szürkék, akik a térképedet rajzolják. És ha kiteszik az ikszet, eljönnek érted. Ők azok, akik tudják, ismerik mindenki útját a bölcsőtől a koporsóig. Kivéve azét, aki olyan, mint én. Meg talán te.

Milyen?

Unalmas. Átlagos. Jelentéktelen. Súlytalan. Mintha nem is léteznénk. A társaid átnéznek rajtad, ugye? A felséged semmibe fog venni. A gyerekeidnek esze ágában se lesz engedelmeskedni a szavadnak. Az unokáid elfelejtenek kamaszkorukra. A kollégák észre se veszik majd, ha betegség miatt nem mész be dolgozni. Ezek vagyunk mi, fiam. A senkik, akik épp, hogy léteznek.

Hallgattak egy sort, az eső rákezdett, és mind vadabbul verte a ház tetejét. A fiú megköszörülte a torkát, de sokáig nem szólt, félt, hangját elnyomja a zaj.

Honnan tudja mindezt a bácsi?

Kérdezte végül, és remélte, nem hangzik bután a kérdés. Az öreg eddig egy kis szalaggal szöszölt, bütykös ujjai úgy jártak rajta, mint a motolla, néha tű csillant köztük, máskor cérnaszál feszült. Most az ölébe ejtette kezét, és bólogatni kezdett.

Egyszer beszéltem az egyikükkel. Debrecenben.  Mikor átköltözött a kormány. Vagy nem is, a Rákóczi zűrzavaros táborában. Vagy nem, talán amikor László fejét vették Budán. Szerencsétlen balek, azt se tudta, mi történik vele. Szóval nagyon rég volt. De emlékszem minden szavára. Azt hitte, egy vagyok közülük, mert láttam és hallottam őt. Talán így is van. Mindegy, soha többé nem láttam. Eddig nem jöttek el értem, ezért vagyok még itt.

A fiú még mindig a neveken töprengett, és valami rémleni kezdett neki a történelem óráról. Nem kellett számolgatnia, hogy kimondja.

Az nem lehet.

Az öreg csak nézte őt és bólogatott. Majd összerezzent, mint akit hazugságon kaptak.

Azt mondtad, az iskolai újságnak kell írnod valamit, ugye?

Kérdezte szelíden. A fiú kifújta a visszatartott levegőt, mint egy igent.

Akkor mondunk nekik valamit. Mondjuk azt, hogy ezernyolcszázkilencvenöt, nem nyolcvanöt nyarán születtem egy északi-magyarországi kisvárosban.

A fiú írni kezdett, megkönnyebbülve és gépiesen. Az öreg szép tiszta, rövid mondatai odasorjáztak a lapra, és kizártak azt, amit addig hallott. Nem akart semmit, csak leírni négy oldalt, teleírni négy lapot, ami elég lesz a cikkhez. Mikor végeztek, az öreg visszaolvastatta vele az egészet. Ahol ellentmondásba keveredett, kijavíttatta. Végül felállt, a fiúhoz ment, és a zsebéből egy papírba csomagolt valamit húzott elő. Olyan volt a szaga, mint a fiúöltözőnek.

Cukorka. Mert jó fiú vagy. És mert nem irigyellek azért, ami a térképeden van.

A fú elvette, megköszönte, és felállt. Az öreg kinyitotta előtte az ajtót.

Elállt az eső. Végre.

A fiú elköszönt tőle, és zavartan, kipirult arccal átvágott az udvaron. Hátra se nézve végigment az utcán, ki a főútra, elsétált a buszmegállóig, és csak ott dobta el a cukorkát.  

Két hét múlva az iskolai újságban lejött a cikke. Az újságot meg lehetett venni, de többnyire csak a tanárok és néhány stréber tanuló fizetett érte. A megmaradt példányokat ingyen el lehetett vinni a porta előtti kis állványról. A fiú felmarkolt kettőt, az írásához lapozott, a második oldalra, és megdobban a szíve, mikor megpillantotta nyomtatásban azt, ami addig csak a füzetében létezett. „Százéves szabómesternél jártunk” – mondta a cím. Ahogy elmélyedt a szövegben, észre se vette, hogy átmegy a hallon, az iskolakapun, az utcán, egészen addig, míg árnyék nem vetült rá. Valaki állt előtte.

A szürke kalapos férfi. Bár erősen tűzött az október délutáni nap, most is ballonkabát volt rajta.

– Szia, kisfiú.

Majdnem mosolygott. Egyik kezében az iskolai újság egy példányát tartotta. Felemelte a fiú arca elé, mint egy körözési papírt.

– Te írtad a cikket az öregről, ugye?

Kérdezte majdnem kedvesen.

– Ezért szaglásztál azon a környéken, ugye?

A fiú nem tudott megszólalni, csak bólintott. Hangzavar kelt a háta mögött. Azok hárman, az állítólagos barátai léptek ki a kapun, vitatkoztak valamin. Nagyon messzinek és valószínűtlennek tűntek, mintha nem is léteznének.

– Na, nézzük csak, segíts nekem.

A férfi kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy lapot, összezárta a táskát, majd vízszintesen megtartotta, és a lapot eligazgatta rajta. Valójában egy térkép volt. Piros vonalak kuszasága hálózta be, de a fiú még így is látta, hogy a város térképe. Vagy talán az országé. Nem lehetett pontosan megmondani, mert a városok, falvak, utcák, terek folyamatosan változtak a papíron.

– Jelöld be nekem, hol lakik az öreg. Te biztosan emlékszel rá.

Nem kérés volt, parancs. Egy piros végű ceruza járt hozzá. A fiú ismét hátrafordult, a barátai felé, akik továbbra sem közeledtek. Senki más, se a gyerek, se a felnőtt nem volt a közelben. El kellett vennie azt a ceruzát.

A térkép fölé hajolt, és arra gondolt, bejelölhetne bármit, de ebben a pillanatban a változó nevek és helyek hirtelen kristálytiszta képpé merevedtek, és megjelent előtte a felirat „omladozó gyár”, mellette egy másik, „buszmegálló”, mellette pedig utcanevek és házszámok. Hirtelen nagyra nőtt a Sárköz utca, majd még nagyobbra a tizenegyes szám. Később, mikor majd feltalálják, a fiú – akkor már férfi – a GPS-en lát hasonlót, mikor az ráközelít egy távoli célra. A tizenegyes számra tette a ceruza hegyét, és kört rajzolt köré. Könnyebben ment, mit gondolta.

A szürke kalapos rápillantott a jelre, és biccentett.

– Tudhattam volna. Hányszor elmentem a háza előtt…

Komótosan elrakta a ceruzát és a térképet. Az újságot a fiúnak nyújtotta, közben feje fölött elpillantott a közeledő gyerekek felé.

– Jó kis cikk egyébként. Kár, hogy hazugság. Na, menj.

Nem fogja bántani?

Ennyit tudott kinyögni, ennyire futotta, de ahhoz képest, hogy hány éves volt, és hogy a Szürke mennyire hihetetlennek és veszélyesnek tűnt, ez is több volt a semminél.

A férfi most először nézett rá érdeklődve és talán meglepetten.

– Nem. Nem lesz fájdalmas. De lehet, utána még alkalmazzuk is.

Azzal otthagyta, mert a fiúk megérkeztek, hátba vágták őt, és ő megfordult, és mire visszafordult, a Szürke már nem volt ott.

A fiú akkor nem, csak később értette meg, mit jelentett, amit a férfi utoljára mondott. És aztán, mikor végiggondolta, egy életre boldog lett ettől a mondattól.

vége

Szólj hozzá!
2014. április 30. 22:45 - Valmont

Újra

Hát, nem tudom. Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

 

A telek

 

Fent voltunk, a város felett, ahonnan a gyárak megmaradt részei duruzsoltak, és néztük a telek hátsó része felől elénk burjánzó bozótost. Sört ittunk, a faház előtti szikkadt placcon, fémvázas székeinkre rácsorgott izzadtságunk, a szakadozott szélű napernyő lyukain keresztül sárga pöttyök hullottak arcunkra. Öregek voltunk, rosszkedvűek és szótlanok. A bátyám egyik cigit szívta a másik után, láthatólag bántotta valami, de így volt már ezzel tizennyolc éves kora óta. Hátrament a faház mögé vizelni, majd mikor visszatért, a sliccét babrálva megállt az oldalfal árnyékában, és körbenézett.

– Holnap leszek negyven – mondta szórakozottan –, és ennyim maradt. Apám telke. Ez a viskó – öklével megütögetet a házacska oldalát – A csalán és a jó levegő.

– Azt mondják, a csalántea jót tesz a vérnek – feleltem, remélve, nem kezdi megint a szokásos siránkozást, hogy a világ milyen ócska, hogy minden el van rontva, és hogy az emberi fajnak el kellene tűnnie erről a bolygóró. A válás óta, ha lehet, a bátyám még inkább embergyűlölő lett, dacosan hátrahagyta a panelt volt felelésének, és felvonult ide, a hegyre, a város fölé, a bozótosba. A sáros bekötőút aljában volt egy vegyesbolt, annak tulajával beszélgetett hetente egyszer, mikor megvette a sört, a parizelt és a kenyeret. Havonta egyszer bemenet a városba a segélyért.

Fél éve, tavasz óta így ment ez.

Észrevettem, hogy figyelmesen, hunyorogva bámul rám.

– Mi van? – kérdeztem, majd felálltam, kinyújtóztam, hogy ropogjanak a csontjaim. A szél rákezdte, megsuhogtatta a telket balról ölelő erdő lombjait. Jobbra hasonló parcellák húzódtak, de kelet felé nem volt más, csak az erdő, egészen az északi országhatárig.

– Szoktál arra gondolni miért tette? – kérdezte hirtelen bátyám, látszólag könnyedén, de a hangja a mondat végére megbicsaklott. Ismeretem ezt, ez volt az érzelmes rész, a második sör utáni sajnálkozás apánk miatt, akit egyébként világ életében gyűlölt.

– Nem – válaszolta komoran. – Nem érdekel, miért tette. És jobban tennéd, ha téged se érdekelne ez a dolog. Ne rágódj rajta, mert már úgysem tudsz változtatni rajta.

Láttam, meg se hallja, amit mondok.

– Mert szerintem biztos volt valami oka, hogy így csinálta – intett félkörívesen, inkább a fák felé. – Úgy értem, adva van, hogy összesen két dolog érdekelte csak: az erdők és a fák.

– Minden erdész iszik – jegyeztem meg. – Anélkül nem bírnák ki a kurva fák közt. Apánk is ilyen volt. Ne szépítsük.

– Nem, nem, nem – rázta fejét bátyám, és leült a székbe. – Nem akarom piedesztálra emelni.  Csak azt mondom, hogy nem a jó halált kereste vagy valami ilyesmit. Szerintem más járt a fejében.

– A pia járt a fejben. Január közepén, már részegen, kiment egy üveg pálinkával oda – az erdő felé mutattam, ami sötéten visszabámult ránk –, és leül egy tölgyfa gyökerei közé. Tudta, hogy fagy lesz, hogy mínusz tíz is lehet, és mégse volt rajta csak egy pulóver. Azt hitte, ezt is megúszhatja – csóváltam a fejem. – Még az állatok se kezdték ki, annyira bűzlött az alkoholtól – vártam, hogy szóljon, hogy kimondja, de végül nekem kellett: – Megérdemelte, azért, amit anyával tett. Ahogy bánt vele a házasságukban. Vagy amit annak csúfoltak.

A bátyám hallgatott, tűnődött valamin. Aztán felállt, és intett: – Gyere, mutatok valamit.

Nem volt kedvem mászkálni a tűző napon, de olyan zavar telepedett arcára, hogy ösztönösen követtem Lementünk a telek aljába, a bozótosig. Itt régen krumpli, eper és zöldség nőtt. Anyám tartotta gondban, de a halála után a föld elveszette minden kontrollját. Most méteres, zöld függönyként magasodott előttünk a gaz. A bátyám pár pillanatig tétovázott, majd bal felé mutat: – Erre.

Volt valami keskeny ösvény a csipke, a növendék akác és a nem tudom én milyen szúrós növények közeiben. Azon tekeregve haladtunk vigyázva, semmi ne szúrj a ki a szemünket. – Máskor könnyedebben szokott menni. – furcsállta a bátyám. – Máskor olyan, mintha szétnyílna előttem ez a gaz.

– Vigyázz, te Mózes – nevettem fel rekedten, mert egy ág beleakadta karjába. Kifejtettem a töviseket, ő pedig kilépett oldalt, és egy tisztásabb részre ért, a kerítés mellé. A girbegurba drótkerítés oszlopait még együtt ástuk be jó huszonöt évvel ezelőtt. Először észre se vettem rajta a sebet.

– Itt – mutatta bátyám a félméteres szakadás alatti földet – elég puhára van horzsolva talaj ahhoz, hogy egy nedvesebb reggelen megmaradjon benne a nyom.

Álltunk a kerítés feltépett aljára meredve. Vaddisznó férkőzhetett be a lyukon, hogy megdézsmálja a kert remélt javait. – És? – kérdeztem türelmetlenül bátyámtól.

– Most már nem látszik – mondta lassan, majd leguggolt a kerítés mellé és megtapogatta a földet. – De akkor egy hosszú, keskeny vágat volt itt. Mintha valami, egy nagy test becsúszott volna a kerítés alatt a telekre.

– Egy vaddisznó? – kockáztattam a meg a nem túl izgalmas felvetést.

Sokáig nem válaszolt, csak bámulta a földet. Aztán letépett maga mellől egy hatalmas csalánlevelet, belülről megfogva a zöld lebernyeget, és összemorzsolta. Tenyerét az orrához emelve mélyet szívott illatából. – Nem is olyan rossz – bólogatott. Majd felállt, megtörölte kezét piszkos farmerében, és az erdő felé intett: – Onnan jött az, ami bemászott a telekre. De nem hagyott nyomott a sárban, nem volt patanyom. Csak az a vájat, olyan, mint egy kígyó teste. Ha vaddisznó az, akkor megismerem a nyomait.

– Jó, és akkor mi van? – kérdeztem türelmetlenül. Fülledt meleg volt itt a bozótosban. Úgy éreztem, a zöld növényzet kipárolgása beszivárog a pórusaimon, és lassan, de biztosan megmérgez. Mélyeket lélegeztem, majd hosszú ideig visszatartottam a levegőt.

– Már bánom, hogy megcsináltuk azt a dolgot – motyogta a bátyám az erdő fáit bámulva. A hamvasztás után kivittük az urnát oda, az akáctörzsek közé. Nehezen jött le a teteje, szorult, vagy csak gyári hibás volt a csavarzár. Én nem akartam, hogy akár egy porszem is rám hulljon belőle, ezért a bátyám csinálta – főként a fák töveire szórva a fehérkés hamut. Nagyon kevés volt, annak ellenére, hogy apánk halálakor is majd két méteres és száznegyven kilós volt. Hallottam, hogy a hamvasztáskor mindenféle technikai hiba és emberi tévedés történik – akkor, a hűvös délutánon azt gondoltam, nem is apám az, akit kiszórunk a földre. Most, a kerítés résére meredve már nem voltam ebben olyan biztos. Megéreztem ugyanis, megsejtettem, mire gondolhat a bátyám.

– Nem jöhetett vissza – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ilyesmi nem létezik.

Ő csak biccentett, mint aki már rég és nagyon sokszor végiggondolta ezt: – Néha felriadok éjszaka az ágyamban. Nincs függöny az ablakon, és amikor odanézek, nem látom, csak a csillagos eget. De sokszor úgy érzem, a csillagokat kitakarja valami. Mintha valaki ott állna az ablak előtt odakinn, és bámulna be rám.

– Szerintem vissza kellene jönnöd a városba – válaszoltam élesen, majd megindultam, visszafelé, de minduntalan eltévesztettem az ösvényt, és a tüskés bozót csapdájába szorultam. Bátyám ilyenkor kiszaggatta ruhámból az éles karmokat, majd mutatta az utat, közben néha meg-megszólalt a hátam mögött: – Nem azt mondom, hogy ő az, testi valójában – gondolkodott hangosan. – Inkább valamiféle emléke. Annyi ideig volt odakinn, hogy maradt valami lenyomata a fák közt. Egy hatás. Egy árny vagy egy testet öltött akarat. – Úgy hangzott, mintha a Gyűrűk urából lopta volna ezt a szöveget – vagyis nevetséges volt.

– És mit akar? – fordultam vissza, hogy a szemébe nézzek. Zavartan a földre sütötte tekintetét.

– Ugye tudod, hogy hangzik, amit mondasz? – szegeztem neki majdnem nevetve.

– Csak egy feltevés – válaszolt csöndesen.

Kiértünk a bozótból arra a részre, ahol a bátyám tarra vágta a füvet a régi benzines fűnyíróval. Végül lerogytunk a székekre, és csak néztük az asztalon sorakozó csillogó sörös dobozokat sokáig, szó nélkül. A hideg vizes vödörben maradt még egy üveg Holstein, felbontottam, és testvériesen megfeleztem két műanyag pohárban. Az illata olyan volt, mint a csaláné.

– Szerintem ilyesmin ne tűnődj. Ilyen dolgok nem léteznek – magyaráztam, majd jót húztam a sörből, olyan jót, hogy nem is maradt a poharamban. – A tartásdíj miatt fájjon a fejed. A volt felséged engem hívogat, hogy…

– Majd megoldom – legyintett unottan, laposakat pislantva. Kijjebb húzta a székét, és arcát, testét belefeszítette a napsütésbe. Lehunyt szemhéján átderengtek a vörös erek.

– Akkor a tél miatt aggódj. Fára lesz szükséged, hogy kihúzd ebben a viskóban – fenyegettem.

– Apám is megoldotta – nyugtázta az aggodalmaskodásomat.

Pár perc múlva a műanyag pohár koppanva a földre esett kezéből. Erre riadtam, mert én is elszunnyadtam. A ház mögé mentem, és vizeltem a savanyú szagú árnyákban. Eszembe jutott, hogy hét doboz sört hoztam, vagyis egynek még kell lennie a hűtőjében. Beóvakodtam a nyikorgó ajtón. Az udvaron bátyám hangosan hortyogott székében.   

Legénylakások összetéveszthetetlen, savanyú, dohos szaga fogadott odabenn. A terjengő reménytelenségtől megilletődve először moccanni se bírtam. Mint egy templomban, levettem a sapkám, végigsimítottam gyérülő hajamat, majd erőt véve magamon körbefordultam, akár egy nyomozó.

A házacska egyetlen helyiségből állt, ágy, aszal, székek, egy kis konyhasarok. Az egyik ablak az erdőre, a másik a város felé nyílt. Kinéztem a fákra. Az ablak előtt állva, kintről valóban pont bátyám keskeny ágyára lehetett látni. Amíg nézelődtem, hirtelen megcsapott az az érzés, ami néha éjszaka rohan meg, mikor felriadok egy kellemetlen álomból. Fekszem a rég kihűlt hitvesi ágyban, és az ajtónyílás sötét foltja felé bámulok. Tudom, hogy nem lehetséges, mégis, biztos vagyok benne, hogy a sötétségből valami visszanéz rám. Rettegve kaparászok a mobil után, és a képernyő kék fényével nagy nehezen elűzöm az árnyakat, de ilyenkor aztán órákig nincs alvás. Most, a víkendház rám boruló fa héjában ugyanezt éreztem. Lassú bizsergés indult meg gerincem mentén. Valaki van a hátam mögött, engem néz, és csak arra vár, hogy megforduljak. Hogy meglássam azt, amitől…

Megpördültem.

Csak az ágy volt mögöttem, és nappal volt, most nem volt mindent elborító sötétség, csak egy keskeny sávnyi az ágy alatt, ami bizonyára bátyám cuccait rejtette. Mély sóhajtással kikapartam a hűtő mélyéből a sört, majd kimentem a házból, kicsit jobban sietve, mint kellett volna.

– Megittam az utolsó sört – ráztam meg, negyedóra múlva a bátyám vállát. Azonnal magához tért szendergéséből. A ház felé lesett, majd rám. – Megtaláltad a hűtőben? – kérdezte gyanakodva.

– Képzeld, igen – nyugtáztam, majd megveregettem a vállát: – Fel a fejjel. És ne gondolkodj ilyen hülyeségeken – biztattam. Kezet nyújtottam, ő megszorította. – Nincs odakinn semmi – intettem az erdő felé.

A bátyám felállt, bólintott, és figyelte, ahogy elindulok. Mikor a kapuban megfordultam, akkor már nem volt az udvaron.

A Suzuki vezetőülésében jutott eszembe, hogy a sapkám ott hagytam valahol. Valahol a házban, talán az ablak párkányán. Morogva kikászálódtam a kocsiból, és visszaballagtam a viskóhoz.

Nem tudom, miért nem az ajtóhoz mentem, miért tértem az ablakhoz. Be kellett volna kopognom az ajtón, ehelyett az erdő felőli ablakhoz sétáltam, és oldalról, épp hogy odahajolva belestem. Nem kellett volna, már akkor tudtam, hogy ez nemcsak a privát szféra megsértése, hanem olyan döntés, ami meg fog mindent változtatni. Ugyanakkor tudtam, hogy valamit látni fogok.

A sapkám valóban ott volt a párkányon – máris zörögnöm kellett volna az üvegen. De nem tettem, mert lenyűgözött, amit még odabent láttam.

A bátyám az ágy előtt térdelt, és magyarázott. Lehajolva, az ágy alatti sötétségnek. Ha visszatartottam a lélegzetem, és az ablak alatti centis réshez hajoltam, még azt is hallottam, hogy mit mond.

– Majd legközelebb. Most elültettem a fejében a gondolatot. Legközelebb majd már jobban fogadja a tényeket. Időt kell adni, hogy megértse, felfogja. Nekem is időre volt szükségem. De ha legközelebb jön, tovább megyünk. És akkor talán már majd elő is jöhetsz. És akkor – suttogóra fogta, és még lejjebb görnyedt, így már semmit nem hallottam, csak zagyva mormogást.

Ott térdelt, mint egy templom padlóján. Én pedig ott álltam az ablakban, döbbenten, halálsápadtan, mint egy kísértet.

És ott volt a sötétség, az ágy alatt, amiről egyiken sem tudtuk, mi is valójában.

vége

7 komment
horror
süti beállítások módosítása