horror


2016. november 21. 19:27 - Valmont

Idegen az erdőben

szek.jpg

Kínlódom az új Krasznahorkaival, egyszerűen nem értem, erre miért volt szükség, erre a Tar Sándort és Háy Jánost rosszul idéző, a vidéki embertípusokat megrajzolni kívánó, de igazából nagyon kínos és a mélyrétegben nagyon egyforma monológhalmazra, amire egy régi szleng illik leginkább: műmájer. És nem értem a kritikákat sem, melyek szemérmesen félrenéznek - lehet, én vagyok már túl öreg (mondom ezeket úgy, hogy a Sátántangó ott van az első ötben nálam). Mindez onnan jön, hogy a lenti hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A blogon lévő írások jelentős része arról szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, A messziről jött ember egy jelenete is. Három vagy négy részt tervezek, meglátjuk majd a történetív kifutását. 

 

A küldött

 

0. Prológus

A helyet, amit végül elhagyni kényszerültek, az emberek Tavasnak hívták. Senki nem értette a név eredetét, mert voltaképp egy ligetes tisztás volt, már bent az erdőben, de még nem az igazi erdő. Mindenesetre elég messze terült el a falu utolsó házától, hogy érdekes legyen oda kimenni piknikezni, szalonnát sütni, kollektívát ünnepelni vagy megemlékezést tartani. Valamikor a Háború vége után vették fel ezt a szokást az emberek, mikor már volt élelem bőven, és kimenni a Tavasba egyet jelentett azzal, hogy elszakadnak a mindennapok szürke és unalmas világától, valami nagyvilágit csinálnak, valami különlegeset. Ezekben a kezdeti időkben, az első lelkesedés lendületével építették meg hétvégi munkával a Pavilont, egy deszkából ácsolt esőbeállót, asztalokkal, padokkal és ugyancsak deszka padozattal. Körötte három szalonnasütő kapott helyet, betonból kiöntve, a belsejüket teherautók felnijei alkották. Vastag, földbe ásott tőkéken körbe lehetett ülni őket, egyik még egy vas állvánnyal is bírt, a gulyásokhoz. Hátrébb, az erdő felé egy házikót ácsoltak, ami inkább bódé volt, egyetlen ablakkal, itt tartották a kondérokat, evőeszközöket, nagy mérőkanalakat meg a nyársakat. A helyiségben örökké égett zsírszag honolt, és sokan úgy érezték, amikor beléptek, hogy valaki – akár a füst – épp akkor oszlott el a levegőben, a sötét sarkokban. De ez az érzés nem kapcsolódott ahhoz a másik félelemhez, ami miatt az emberek feladták a Tavast. Az a másik rettegés az erdőből jött, és csak lassan vert gyökeret a szívekben. Az első időkben, azokban a korai májusokban és azokon a forró nyarakon az emberek csapatostul lepték el hétvégenként a Tavast. Jöttek a családok, brigádok, rokonok és barátok, hangoskodva, megrakott elemózsiás kosarakkal és teli üvegekkel, és egyszerűen élővé varázsolták a helyet. Mind tudták, hogy a Tavas ott lesz akkor is, miután eloltják a tüzet, miután a közeli patak vizében elmossák a kondérokat, összeszedik a papírszalvétákat és az üres flaskákat, hogy ott fog várakozni a sötétben, az éjben, de a napvilágnál nem törődtek vele. Jókedvű, derűs idők voltak azok, a férfiak hangoskodtak, örültek, hogy élnek, a nők folyton fecserésztek és nevetgéltek, és nagyon csinosak és kedvesek voltak. Mindenki elégedettnek tűnt, hogy itt lehetnek, együtt, hogy süt rájuk a nap, és van étel, és nem annyira rossz a bor. Ám a szívük mélyén mind nyugtalanok voltak. Nem merték bevallani, de néhány óra múlva kényelmetlenül érezték magukat. Amikor pedig sötétedni kezdett, előbb a nők kezdtek el fészkelődni, majd a férfiak csöndesedtek el, és csak bámultak a tűzbe, szótlanul, végül a társaság, ahogy megérkezett, ugyanolyam hirtelenséggel, de már jóval komorabban, szedte a sátorfáját. Ugyanaz történt, ha az iskolából kihozták a gyerekeket. Eleinte vidáman rajcsúroztak, kiabáltak, kergették egymást, míg a nevelők a fák árnyákba húzódva cigarettáztak, de aztán hirtelen mindannyiójukon levertség és fáradtság lett úrrá. A tanárok a nap erejének tulajdonították a változást. Ha valami megemlékezésre került sor a Pavilonban, például a Győzelem napját ünnepelték, a szónokok, versmondók minduntalan belezavarodtak a szövegbe, hogy végül kukán, vörösen és dacosan, a súgó tanár szavára nem figyelve bámulják a deszkapadlót. Bizonyára nem emiatt volt, de az iskolai foglakozások, a szakkörök, az ünnepek, a játékos délutánok lassan elmaradtak a Tavasból. Ezután a párocskák tűntek el, akik motorral vagy kerékpárral jöttek ki, gyors csókot váltani, a pavilon deszkáinak dőlve ölelkezni, vagy tiltott cigarettán osztozni, miközben a zuhogó esőt bámulják a házacska koszos ablakán át. Végül a családok, baráti társaságok és munkahelyi kollektívák adták fel. Divatba jött a grillezés, és sokan a kert végében építettek grillkemencét, ott egyszerűbb volt sütögetni, nem volt annyira macerás, mint kivándorolni a Tavasba. Az idő is másképp telt már akkor, mert a televízió, és a munka felzabálta a szabadidőt, sokan egyszerűen már nem értek rá, hogy órákra elmenjenek egy ilyen félreeső helyre. Mások megöregedtek, megváltoztak vagy egyszerűen csak meghaltak, és közben a gyerekeiknek elfeledték átadni azt, hogy néha el kell menni a barátokkal szalonnát sütni egy olyan helyre, mint a Tavas. A hely lassú romlása és pusztulása évekbe telt, és igazán senki nem beszélt róla, senki nem hozta fel, hogy mi történik, de mégis, mindenki tudta, hogy a Tavas ott van, odakinn, az erdő szélén, és szép lassan szétrohad. Egy éjjel valaki kifosztotta a bódét, a fémeszközök nagy részét elvitte, hogy aztán eladja egy távoli város használtcikk piacán. Amikor a Pavilon teteje beroskadt, egy teherautó jött ki valamelyik délután, és két férfi gyorsan lebontotta az egész tetőzetet, a fát felpakolták a platóra, majd némán elhajtottak. Az asztalokat és a padokat már korábban felhasogatták olyanok, akik lusták voltak fát gyűjteni az erdőben. A gyom tavasszal felverte a korábban szépen nyírt teret, és egész nyáron nem jött senki, hogy tegyen ez ellen. A forrás, ami az erdő szélén, egy a meredeken emelkedő hegyoldalban fakadt, eliszaposodott, mivel elmaradtak azok, akik addig időről időre kitisztították. Egy nagy varangyos béka vert tanyát a belsejében, hajnaltájt messzire hangzott kuruttyulása. Végül a csipke és kökény mind beljebb merészkedve bevégezte a pusztítást, és eltüntette a Tavast, egyedül a mellette kanyargó földutat hagyva meg, ahol az erdész autója járt. Csak ekkor, amikor az emberek végképp feladták a helyet, ekkor kezdtek el arról beszélni, hogy miket láttak odakinn. Akkor, amikor már nem jártak ki, amikor már nem volt esélye annak, hogy bárki vagy bármi is igazolja szavaikat. Suttogtak az öregasszonyról, aki feltűnt a fák közt, míg a kondért mosták, és csak bámulta őket szótlanul, majd hirtelen köddé vált. Beszéltek a zavartan viselkedő állatokról, például a rókáról, mely nem tűnt veszettnek, és csak állt egy fatörzs mellett, és bámult az erdő sötétjébe. Oda lehetett menni hozzá, végigsimítani a hátán, meg se moccant. Mások a hangokról beszéltek, a sóhajtásról és nyögésről, melyet alkonyatkor adott ki magából az erdő, mikor ők épp az utolsó morzsát verték le ruhájukról, vagy az utolsó cigaretta hamuját ütötték bele a parázsló tűzbe. De a legtöbben arról a kényelmetlen érzésről számoltak be, ami rendszertelenül, bármelyik napszakban megrohanta őket. A tekintetről, melyet a tarkójukon, a nyakszirtjükön éreztek. Biztosak voltak benne, hogy a fák közül jött. Olyan volt, mint egy tapogató ujj, egy durva, fekete körmökben végződő öreg kéz simítása. Ott volt velük, még akkor is, amikor hazaértek, és elrontotta az egész napjukat. Másnap reggelre tovatűnt, nem maradt más utána, csak a kelletlen rosszérzés, hogy talán sokat ittak vagy ettek, de szívük mélyén tudták, nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki figyelte őket, az embereket, egész végig, míg a Tavasban voltak.

 

1. nap

A menetrendszerinti Zeppelin négykor kötött ki a városban, ott bérelt egy gőzautót, és amíg felfűtötték a kazánt, a közeli kávézóból felhívta a jegyzőt. A férfi valamiért nem szívesen hajlott rá, hogy a házban találkozzon vele.

– Nagyon sűrű a mai programom – szabadkozott homlokráncolva, nem is nézve a kamerába, de aztán sóhajtva beadta a derekát. K. kikapcsolta a képernyőt, majd kilépett a fülkéből. Amerikai stílusú kávét ivott, rövid és erős feketét, mely jó kedvre derítette, mikor kilépett a Fő utcára. Öt éve nem volt a városban, és miután anyjával összeveszett, megfogadta, többet nem is jön vissza. – Most mégis itt vagyok – motyogta maga elé. Az autókölcsönző alkalmazottja egy padon talált rá, ahogy az arcát a kora nyári fénybe tartja. A recepciós leírása alapján megnyerő, vonzó, fiatal férfit keresett, elegáns, szürke öltönyben, minden csomag vagy táska nélkül. K. átvette tőle a kulcsot, aranyhegyű töltőtolla, mellyel aláírta a bérleti szerződését, bántóan csillogott a fényben. Dombornyomott névjegykártyájára firkantotta  a címet, hogy hol fog tartózkodni az elkövetkező napokban az autóval, a másik megilletődötten vette le tőle. – Erre tessék – mutatta az utat, K. pedig követte őt a parkolóba. A gép halkan, jóindulatúan duruzsolt és remegett. – Hármasban néha rángat, ilyenkor váltson fel vagy le – tanácsolta az alkalmazott, miközben még egyszer ellenőrizte a tűzteret. A lángok rőt fénye ördögivé varázsolta mosolyát: – Nem mai darab ez, uram.

Ahogy elhagyta a város poros de sima főútját, és rákanyarodott a hegyekbe vezető szerpentinre, megértette, mire célzott a férfi. A gőzautó köhögött és morgott, és mint egy nagy, dacos állat, ellenállt minden ösztökének. Saját, unalmas tempójában mászott fel a gerincre, majd szinte fékezhetetlenül bukott alá a túloldalon. K. pattanásig húzta a fékezőkart, de még így is, egy kanyarban majdnem kisodródott, egyszer pedig egy szembejövő motorost késztetett dühös kiabálásra a kilengő autótömeg.

A jegyző a falu szélső házánál várta, idegesen cigarettázott, és a csikket a talpán nyomta el, mielőtt beszállt. – Nem szoktam magam végezni ezt, de tekintettel a körülményekre…– morogta miközben az ülésen fészkelődött. – Nagyon értékelem a fáradozását – bólintott kimérten K.. – Abban, ott…? – sandított a jegyző kopott fekete táskájára, mely egy idős, vidéki orvosokat idéző darab volt.

– Nem. A házban hagytam, ahogy kérte – sóhajtott a férfi. Kövérkés, ötvenes alak volt, kopott barna öltönyéhez nevetségesen ómódi, kerek karimájú kalapot hordott. Halkan szitkozódott, mikor rátérek a göröngyös, kátyús erdei útra, aztán hirtelen elhallgatott, majd kimutatott oldalt: – Itt volt a Tavas, emlékszik? Gyerekkoromban gyakran jártunk ide.

K. oda se nézve megrázta a fejét: – Sajnos anyám, még kiskoromban elküldött a papokhoz, a F.-i internátusba – magyarázta. – Alig van emlékem erről a helyről.

– Nem sokat veszített – vont vállat a másik lemondóan. – Ez a vidék már nem ugyanaz, mint régen. A változás elért minket is. Mindenki rohan, ideges, feszült. De maga bizonyára jobban megérti ezt, hisz a székesfővárosban él, és…hol is dolgozik?

– A Spender és Társainál. Fűszer és gyarmatáru – bólogatott K..

– Minden reggel az teájukat iszom – csillant fel a jegyző szeme. – Komolyan, a legfinomabb tea.

– Köszönjük – K. lefékezte az autót, mert megérkeztek az erdészházhoz. Ahogy kiszálltak, megcsapta őket a hűvös, mert itt már bent voltak a fák közt, jó mélyen az erdőben. A ház olyan volt, mint egy riadt, fölre kushadó állat. Alacsony, zsindelyes építmény, fehérre meszelt falakkal, apró ablakokkal. Hátához egy fáscsűr és istálló tapadt. Oldalt gazos kiskert, melyre alig sütött be a nap. A jegyző a bejárathoz sietett, majd zsebéből kulcscsomót kotort elő. – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte a zárral babrálva.

– Amíg nyélbe nem ütjük az üzletet a vevővel – válaszolt K..

– Ja, igen – a jegyző felegyenesedett, megfordult. – A vevő, akit említettem, visszalépett. Kijött megnézni másodszor is, szétnézett…– körbe mutatott. A ház egy kisebb dombon állt, fák vették körül, a bokrokat K. anyja elszánt szívóssággal kiirtotta, ezért a törzsek katonás rendje mögött a szomszéd hegyoldalara, és lentebb, a völgyben egy bozótos ligetre lehetett látni. K. rájött, azt a helyet nevezte a jegyző imént Tavasnak.

–...és elment tőle a kedve. Ne kérdezze miért. – Felemelte ujját, és elmosolyodott: – De! Van ez másik érdeklődő. A faluból. Özvegyasszony, akinek a férje…

– Hozza fel őt holnap – kérte őt szelíden K.. Ekkor végre kinyílt a zár, a jegyző félreállt, és K. beléphetett a házba, amiben oly régóta nem járt. Por és fehér lepedők borítottak mindent. Az előszoba bútorait, hátrébb a nagy étkezőasztalt, a székeket, a kanapét, az ablak alatti olvasósarkot. Az anyja hálószobáját, a korábbi hitvesi szobát zárva találata.

– A kulcsok nálam vannak. Ha esetleg… – zörgette meg a csomót mögötte a jegyző. – Nem fontos – vallotta be inkább magának K..

– Egy falubeli öregasszonnyal mindent összepakoltattam, ő takarta le a dolgokat. Nem tudom, miért zárta be azt a szobát – magyarázkodott a másik.

K. nem válaszolt, benyitott egy másik ajtón, mire fájdalmasan gyengéd érzések rohanták meg. Ez a gyerekkori szobája volt, ahol olyan kevés időt tölthetett a száműzetése miatt. Az anyja lomtárnak használta, ócska bútorok, szőnyegek, könyvkupacok és újsághalmok sorakoztak a kis ágyán, az íróasztalán és a padlón. Visszasietett a nappaliba, melynek sarkában volt a konyha, és vizet engedett a csapból. A sugár eleinte köhögve és sárgán tört elő, majd mikor tiszta lett, K. megivott két pohárnyit, közben a mosogató feletti ablakon át az erdő fáit nézte.

– Ha bármire szüksége van…– kezdte a jegyző.

– Anyám érdekelne még – kérte őt K..

– A polcra raktam.

K. megfordult, és kimért léptekkel a fali polchoz sétált, melyen a porcelánfigurák, a Kossek-összes és az apjáról készült fényképek közt megtalálta a fémhengert. – Kisebb, mint gondoltam – mondta. A jegyző nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte, és kihúzta az asztal melletti egyik széket. – Esetleg elkezdhetnénk a papírmunkát. A királyi öröklési törvény elég sok tennivalót ró ránk…

– Nem halaszthatnánk ezt holnapra, mikor felhozza azt az özvegyet? – kérte őt K. azon a hangján, amivel a beosztottjaitól szokott kérni. A jegyző eltűnődött, majd visszatolta széket: – Rendben – sóhajtotta hallatóan megkönnyebbülten. – Addig előkészítek mindent – az asztalra tette a kulcscsomót, majd fogta a táskáját, és kifelé hátrált, közben a lakás sötét sarkiba kémlelt. – Magára is hagynám önt.

– Köszönöm – válaszolt K., még mindig az urnát nézve. – Van itt monitor?  – kérdezte még, amire a jegyző már az ajtóból válaszolt: – Igen, az előfizetést nem mondtam le, természetesen majd érvényesíteném a díjazásomnál. Az anyja hálószobájában találja.

A fiatalember utána sietett, és a ház ajtajából figyelte, ahogy nekivág az ösvénynek. – Ne vigyem vissza? – kérdezte már kiáltva, de a jegyző csak a kezét rázta, és fürgén szedve lábait, gyorsan eltűnt a fák közt.

K. visszalépett az üres házba, és amikor becsukat az ajtót, konstatálta, hogy a szemközti hegy mögött eltűnőben van a nap. Alkonyodott, ő pedig nekilátott a keresésnek.

folyt. köv.

1 komment
2016. november 06. 12:46 - Valmont

Post-Halloween

 

toklampas_1.JPG

A tavalyi  Halloween-történet az egyik kedvencem, de persze ez az egész nem arról szól, hogy az egyes írások egymással versengenének. Ez a mostani inkább egy külső hiedelem integrálhatatlanságáról mesél, illetve arról, ahogy tradíciók ütköznek egymással, és közben egymás kioltják. Mindettől függetlenül én nagyon szeretem ezt az egész ceremóniát, mely az utóbbi évekbe átszűrődött Magyarországra, szerényen, de adaptáltuk családilag, bizonyíték a fenti kép.

 

Várakozás

 

 

– Nem, a jövő héten eladjuk az egész csomagot, és bevisszük az igazgatótanács elé a tervet, hogy nyissunk-e egy új alapot, mondjuk egy ázsiai portfólió válogatást – mondta a válla és a nyaka közt tartott telefonban, majd bólintott: – Úgy legyen, szerbusz. – Azzal lehajolt, az asztalra engedte a készüléket, és állával a piros ikonra bökött.

Kezei közben dolgoztak, épp a szemet vágta ki a tökön, óvatosan ügyködve, jó gonoszra alakítva a rést. Az öregasszony, a nagyanyja az asztal túlsó végéről figyelte. Kis sámlin ült, ősz feje egy vonalban volt az asztal lapjával. Előtte egy tál, abba törte a diót, a héjat a surcába szórta.

– Annak idején a kelták úgy tartották, ilyenkor, ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal az élők és a holtak birodalma közt – magyarázta emelt hangon a férfi az öregasszonynak, mert az már egy kicsit rosszul hallott. – Az éjszakában gonosz lelkek kóborolnak, és a tököt egy gyertyával ki kell rakni az ajtó elé, hogy elijesszük őket.

Nagyanyja bólogatott, majd újabb diót vett elő a szakajtóból, és a padlóra rakta, aztán egy egészen kicsi kalapáccsal megtörte.

– Mit mondtál, kinek csinálod? – kérdezte hirtelen a férfitól.

– Kinek? – nézett rá értetlenül az, majd észbe kapott: – Olgának. Mindjárt megérkeznek. Kimentek Ausztriába vásárolni. Parndorfba. Téli cuccok kellenek Olgának.

– Ausztriába? – csodálkozott az öregasszony a diót pucolva. A háta mögött, a tévében valami vetélkedő ment, a férfi tekintete akaratlanul is oda-odatévedt, amikor ránézett. Végzett a szemekkel, levette a tök felső, levágott részét.

– Igen, van ott egy nagy bevásárlóközpont, ahol minden elég olcsó. Márkás, divatos cuccok – magyarázta türelmesen. Belerakta a mécsest a tök belsejébe, majd az öngyújtójával meggyújtotta. A láng megsütötte a bőrt a kézfején, szisszenve kikapta kezét, de a mécses kanóca ennyitől is meggyulladt. Felállt a székről, hátralépett. – Elég faszántos lett – morogta maga elé, majd a nagyanyjára nézett, aki hátulról bámulta a művét. Megfordította a tököt: – Na, milyen? Még a fogakat ki kell vágnom.

Az öregasszony kérdőn pillantott rá: – Minek ez? – mondta is, mire a férfi megrázta fejét, legyintett: – Majd elmagyarázom – azzal felvette öltönykabátját, összesöpörte a kivájt tökbelet, rá egy újságpapírra, zsebre vágta az öngyújtót és a cigijét, és kiment a nagyanyja házából. A kidőlt-bedőlt kerítés melletti kukába dobta a szemetet, kinyitott a kaput, és megállt a keskeny kis hídon, a kocsibehajtón, ott gyújtott rá a csillagok és egy utcai lámpa fényénél. Tőle jobbra, az út mellett ott állt a terepjáró, melyet az előléptetése részeként kapott. Csillogott és villogott az idegen környezetben a gazos árokparton. A falu kutyái egymásnak válaszolgattak, és valahonnan keserű, műanyagégetésből származó füstöt hozott a szél. Megtapogatta a kapuoszlop tetejét, sík volt: – Ez jó lesz – motyogta, mikor megcsörrent a mobilja.

– Szia – mondta a telefonba. – Hol jártok? Készítek egy kis meglepetést Olgának.

– Épp ráhajtottunk a faluba vezető útra – sóhajtott a nő.

– Nagyon kifáradtatok? – kérdezte a férfi

– Gondolhatod, bejártuk az összes üzletet.

– Vettünk csokit neked – hallotta távolabbról a lánya hangját, mire a férfi akaratlanul is elmosolyodott.

– Igen, azt is vettünk, meg egy vagyon elköltöttünk mindenféle másra, ugye, kisasszony? – mondta a felesége a „nem vagyok egészen vidám, de elégedett vagyok mégis” hangján.

Közben a férfi kiment a betonozott útra, és talpával csiszolta a felszínét: – Hajts óvatosan, szerintem fagyás van – kérte a nőt.

– Ne is mondd, egy csomó balesetet láttunk – válaszolt a nő.

– Még egy lángoló autót is – bizonygatta a lánya lelkesen.

– Jézusom – nyögte a férfi. – De ugye nem volt benne senki?

– Nem tudom, már oltották a tűzoltók – válaszolta a nő. – Akkor mindjárt érkezünk, pá.

A férfi elköszönt, és kinyomta a telefont. Még csak félig szítta a cigarettát, de eltaposta sarkával a csillogó úton, majd visszament a házba.

– Mit mondtál, minek lesz ez a tök? – kérdezte tőle nagyanyja nyugtalanul, amikor nekilátott a rémpofa fogainak.

– Elijeszteni a kísérteteket – motyogta a férfi, majd észbe kapott, és megismételte hangosabban. – Október harmincegyedike van, Halloween.

– Aham – bólogatott az öregasszony, majd felállt, görnyedve egy kis lapátot vett elő a szekrény mellől, belesöpörte a dió héját: – A nagyapám mindig kint aludt az állatokkal az istállóba – mesélte közben. – Nagyon szent ember volt, egész éjjel, míg el nem nyomta az álom, imádkozott, égett mellette a petró. De halottak napján, vagy előtte, már nem emlékszem, mindig eloltotta a fényt. Az mondta, hogy odavonzza hozzá a lelkeket. Hogy a halottakkal álmodik reggelig, ha nem oltja el. Olyankor sokszor be is jött aludni a házba, mert félt odakint. Aztán megint kiment, decemberben is, a legcudarabb hidegben is, nem érdekelte, mert az állatok melegítették az istállót, belehelték.

A férfi hallgatta, miközben óvatosan háromszögelte a tűhegyes fogakat. Végül, mikor csend lett, felpillantott, és figyelte, ahogy az öregasszony a masinába szórja a dióhéjat. Harsogva felcsapott a tűz. – Hát akkor ő pont más véleményen volt, mint az amerikaiak – bólogatott mosolyogva, majd hozzáfűzte, a töklámpásra mutatva: – Ezt az amerikaiak találták ki.

– Én nem tudom, ki találta ki, de a régi öregek sok mindent tudtak, sok mindentől féltek, annak biztos volt valami oka – bizonygatta a nagyanyja csöndesen, majd visszaült a sámlira.

– Ugyan már mama, nem kell mindig a nagy öregekre hivatkozni…– motyogta a férfi, de már az öregasszony mögé nézett, a tévére, ahol egy autó lángolt a híradóban.

– Erről beszélt Anna – jegyezte meg döbbenten, fel is állt, úgy bámulta, ahogy a tűzoltók az utolsó lángnyelvet is eloltják. – Ezt látták útközben. – A füstben és a mozgó alakok közt nem látszott, ül-e valaki a kocsiban. – Olyasmi autó lehetett, mint a miénk – jegyezte meg inkább magának a férfi, de az öregasszony elhallotta, megfordult, és ő is nézte a képeket, míg vissza nem váltottak a stúdió megnyugtató belsejére, mikor is keresztet vetett.

– Nem szabad ingerelni a holtakat – jegyezte még meg, de erre már az unkája nem válaszolt, kiszúrta az utolsó fogat a száj körívéből, majd az egész fejet fölemelte, megforgatta. A mécses még mindig égett benne. Nagyon rémisztő volt.

– Mindjárt jövök – mondta a nagyanyjának, majd kiment a meleg szoba-konyhából, és a kapuoszlop tetejére rakta a tököt. Idegenül sárga, ragyogó és meleg jelenségnek tűnt az éjszakában. Távolabb lépett, úgy csodálta művét. Egy autó közeledett, majd hajtott el a ház előtt. Az ő autójuk.

A férfi kisietett az útra, és nézte a távolodó lámpákat, erőtlenül kiáltott is: – Hé!

A kocsi fékezés nélkül távolodott, egyre kisebb és kisebb lett az utcai lámpák gyér fényében, mire a férfi elővette a mobilját, és tárcsázta a feleségét. – Hova menetetek? – kérdezte, mikor a nő felvette.

– Tessék? – kérdezte az asszony türelmetlenül.

– Túlmentetek – mondta a férfi. – Elhajtottatok a nagyi háza előtt.

– Dehát még nem is járunk ott – ellenkezett a nő.

– Álljatok meg, és gyertek vissza – kérte őt a férfi, de ekkor a vonal megszakadt. A férfi értetlenül bámulta a telefon kijelzőjét. Valami közeledett ismét, abból az irányból, ahol az autójuk eltűnt. Két erős fényszóró, hidegkék fényűek, mint az övék. A jármű lefékezett a férfitól jó húsz méterre. Hirtelen csönd lett, elhallgattak a kutyák, semmi nem mozdult az éjszakba, csak a kocsi ajtaja nyílt ki, előbb a vezetőoldali majd a hátsó. A felesége és a lánya szálltak ki az autóból, megfogták egymás kezét, léptek párat a dermedten álló férfi felé, majd megtorpantak az út közepén, a jármű fényszóróinak sugarában.

– Mi van? Miért nem jöttök ide? – bukott ki a férfiból a kérdés. – Miért nem jöttök közelebb?

Azok ketten nem moccantak, csak álltak ott, mire a férfi megindult feléjük, de túl nagy lendülettel, mert megcsúszott a jeges úton, és a lába kiszaladt alóla, aztán már a földön feküdt, a hátán, és a csillagos eget bámulta. Nagyon békésnek tűnt odafenn minden. Mikorra feltápászkodott, az autó és a felesége és a lánya eltűntek az útról.

– Ez lehetetlen – motyogta maga elé. Elővette a mobilját, és ismét hívta a feleségét, de nem vették fel a túloldalon. Fájó, sajgó vállát tapogatva visszabicegett a kapuhoz, majd be a házba, és lerogyott a székre, az aszal mellé. Az asztalon ott volt a kés, és a kivájt háromszögek.

– Vedd be azt a tököt – kérte a nagyanyja csöndesen. A férfi csak most vette észre, hogy az utcára néző ablak mellett áll, onnan bámul kifelé, egyik eres, inas, kezével félrehúzva a függönyt. – Oltsd el a mécsest.

– Hagyjon már a babonaságaival, mama – sóhajtotta a férfi fáradtan.

– Ezzel nem kapod vissza őket – mondta az öregasszony, mire a férfi felpattant, és rámeredt.

– Miről beszél maga?

– A lányodról és a feleségedről. Hisz most van egy éve…– a nagyanyja elharapta a mondat végét, majd tenyerébe rejtette arcát, és csak csóválta fejét, ujjai közül szűrődött ki valami motyogás. A férfi odalépett hozzá, és erővel elvonta kezeit, hogy hallja, mit mond.

– Jaj, Istenem – csak ennyi volt.

– Miről beszél maga, mama? – kérdezte dühösen és zavartan a férfi, mire az öregasszony rámutatott: – Rólad, nézd csak meg mi lett belőled, nézd csak meg, hova jutottál.

A férfi akaratlanul is engedelmeskedett, majd döbbenten, elhűlve hátralépett, el a nagyanyjától, mintha az fertőző lenne. Egy kinyúlt, koszos melegítő volt rajta az öltöny helyett, a felső része fűrészporos, mert igen, ötlött eszébe, egész nap fát vágott a falu végi fatelepen, ott dolgozik, mióta is, mióta kilépett a cégtől egy éve, egy éve, mert akkor.

– Nem – mondta, és megrázta fejét, az asztalról felkapta a mobiltelefont – ami már egyáltalán nem az a csúcskészülék volt, amit korábban vállalati juttatásként használt –, és kirohant az udvarra, majd az utcára.

Az autó, a terepjáró eltűnt. Egy rozzant bicikli – nagyapja egykori tulajdona – volt a kerítésnek támasztva. Pont jó volt, elegendő, elmenni vele fatelepre, aztán este a kocsmába.

– Egy éve – motyogta a férfi elhűlve és az, amit eddig elzárt magában, hirtelen ráomlott. Nem tudott mást tenni, csak engedelmeskedni ennek a rengeteg fájdalomnak, összegörnyedt, majd térdre esett, és ismét felhívta a felségét az ócska kis telefonon. – Istenem, kérlek, segíts – suttogta a készülékbe, míg a kapcsolásra várt.

– A hívott szám nem kapcsolható – mondta neki egy könyörtelen hang. A telefon kicsúszott ujjai közül, koppant a betonon, mire ő felpattant, és a töklámpáshoz ugrott, majd egyetlen dühös ökölcsapással leütötte, be az árokba. Aztán nekitámaszkodott a kapunak, és csak zihált, talán sírt, míg meg nem hallotta, hogy az autó lefékez mögötte, és azok ketten kiszállnak belőle.

A várakozás véget ért. Hazaértek.

vége

 

Szólj hozzá!
2016. április 13. 21:53 - Valmont

A gyár éjjel

 acelgyar.jpg

Ez a történet az előző párja, verziója. A helyszín most a másik nagy gyárkomplexum, az Acélgyár, mely hajdan uralta a város köré épült mitológiát. A kép esős délelőtt készült, pár hete, és az épület és környéke rajta pont olyan, mint bármelyik gyártorzó Ózdon, Miskolcon, Kazincbarcikán. Ezt minden hamis nosztalgia nélkül mondom - esztétikailag persze borzalmas a helyzet, de gazdaságilag nem tudom, mit lehetett volna tenni, lett volna-e más út. A Városi Gorillákról már régebben is hallottam, de a Lipótmezőről szóló anyaguk nagyon megfogott, nagyon erős hangulata van annak a helynek most, ami átszüremlik a felvételeken - micsoda horrort lehetne ott forgatni! -, meg persze a fejemben volt, hogy a betörés tényén túl azért van valami bátorság abban is, hogy egy ilyen elhagyott helyre mennek, ahol ennyi őrület és szenvedés ivódott a falakba. És mindez elmozgatott a történet fő szála felé, hogy talán ezekben a nagy gyármonstrumokban is maradt valami az 50-es évek munkaversenyeiből, azokból az emberekből, akik a kádári ügyeskedő szakik korszaka előtt valóban a belüket is kidolgozva hittek egy magasztosabb célban.    

 

Sztahanov

 

– Az apád egy tróger, mi? – mondta a Srác a gyereknek, aki odasodródott a pad mellé, a buszpályaudvaron, ahol a Srác ült a hátizsákja mellett. A gyerek a hátizsák oldalába tűzött mászókötelet és kampót bámulta, és nem is értette a kérdést. A Srác a férfi felé intett, aki tőlük pár méterre egy kisebb gyereket leckéztetett, mert az leejtette a téli fagyiját. A férfi melegítőben volt, oldalán övtáska, bő, koszlott pólójára sárgás gallérú márványfarmer dzsekit húzott, zsíros, ritkás haját hátrafésülte keskeny, örökké borostás rókaarca felett. – Soha nem dolgozott rendes helyen, soha nem dolgozott igazán keményen – méregette szúrós szemmel a Srác a részeg taglejtésekkel magyarázó férfit. A kisebbik fiú sírásra görbülő arccal bámult fel apja Isten-arcába. – De persze mindenről megvan a biztos véleménye, mindent mindenkinél jobban tud, mindenki hülye ebben az országban, a főnökei is mind hülyék és kontárok, a gyárat vagy az üzemet, ahol melózott, szétlopták ezek a főnökök, aztán jöttek a multik, akik kizsigerelték a jó magyar embereket, az olyanokat, mint ő, majd kirúgták őket, mert továbbvitték a munkát a románokhoz. És ezek miatt nem vitte semmire, ezek miatt maradt egy csóró egész életében, mi? – faggatta a bámuló fiút a Srác, majd kivette szájából, és elpattintotta rágógumiját az utasellátó fala felé, mielőtt még hozzátette: – Az én apám is ilyen volt. – Felállt, hátára kapta a hátizsákját, és ahogy elment a fiú mellett, megveregette a vállát: – Tűnj el ebből a városból, én is ezt csináltam. – Az utolsó padon, a buszra várakozók mellett egy idős, szakállas férfi sírt, a Srác megbámulta, kíváncsi volt a történetére, de nem volt ideje letelepedni mellé, hogy kikérdezze, mi a baj, nem ezért jött vissza a városba, hanem a Gyár miatt. Átvágott az aluljárón, de gondosan elkerülte a fő utcát és a teret, nem akart régi ismerőssel, volt osztálytárssal összefutni, a feladatra akart koncentrálni. A patak mentén, egy rozzant járdán haladt végig, míg elért az egykori vasúti átjáróba, ahol hajdan csillék ezrei vitték az anyagot a Gyárba, és hozták onnan a készárut, itt bukkant tehát elő, aztán elindult a rettentően hosszú és egyenes utcán, mely korábban egy orosz marsall nevét viselte, most nem tudta, már mi az új neve, csak ment, ment bele a nyomorúságos épületek, egykori munkáslakások rengetegébe, míg el nem ért a Gyár bezárt kapujáig.

Alkonyból lassan sötétségbe fordult. Pont alkalmas idő volt a mászáshoz.

A kerítéshez sétált, felnézett, megvizsgálta a falakat, az épület ablakait, az oszlopokat, de sehol nem látott kamerát. Valószínűleg portaszolgálat volt csak, biztosan egy kövér, cigarettázó portás járja be óránként az épületet, valami rövidített útvonalon, az unalomtól bágyadt figyelmetlenséggel.

Ott, a fal tövében öltözött fel, magára húzta a térdvédőt, a könyökvédőt, a kesztyűt, a kis hátizsákba vizet, elemet, kötelet rakott, egy másik kötelet a kampóval az övébe tűzött, végül körbenézett, de mivel senkit nem látott a rendezetlen tájban, egy bokorba rejtette a nagy hátizsákot, majd felhúzta a maszkot is, bekapcsolta a sportkamerát, és az arca elé tartotta: – Sziasztok, a Betongerillák speciális kiadását látjátok. Ezúttal S.-be, szülővárosomba látogattam, a szocialista ipar volt fellegvárába, ahol is az egykori vas- és acélgyár elhagyatott, leromlott épületébe fogok ma este behatolni. Hajdan ez a gyár látta el vasáruval az országot, ma egy üres csontváz, melynek a kísérteties belsejében izgalmas sétára nyílik kilátás – lekapcsolta a kamerát, eltűnődött: – Nyílik kilátás a sétára? – morfondírozott. –  Milyen idióta megfogalmazás ez? Mindegy, majd kivágom – felrakta a fejére a kamerát, majd hátrált, és aztán nekifutásból felrugaszkodott a falra, megkapaszkodott, átlendült, leugrott a túlsó oldalon – így már a Gyár területén volt. Mobiljával ismét elindította a kamerát. – Az első lépések idebenn. Ez a legizgalmasabb rész mindig.

Körbefordult, a fal és az épület közti senkiföldjén állt. Elindult hátrafelé. – Tanulmányoztam az épület tervrajzait. Itt hátul van egy gazdasági bejárat, ahonnan be lehet jutni az egyes és a kettes csarnokba. Főképp az egyes csarnokban folyt a termelés, nagycsarnoknak hívták, mert a fénykorban száz fölötti létszámban dolgoztak itt a proletárok. Az a célpontom. – Egy korhadt ajtóhoz ért, zárva volt. – Ez zárva – kommentálta, majd felnézett. Odafenn, a második emeleten egy ablak résnyire nyitott szárnyait pillantotta meg. – De ott bejutunk. – Az ereszcsatornán kapaszkodott fel, majd az ablakpárkányokon, és a homlokzati díszkitüremkedéseken egyensúlyozva eljutott a nyitott ablakig. Háta mögött rebbenve életre keltek az utcai lámpák. – Mint pók a falon – suttogta megdermedve a hirtelen fénytől, majd óvatosan, félig hátrafordulva kilesett az utcára, de továbbra se járt senki a Gyár környékén. Belökte az ablakot, és beugrott a helyiségbe. Port kavart érkezése. Rozzant székek és íróasztalok álltak feltornyozva a szoba végében. – Valamiféle iroda lehetett – suttogta maga elé, míg az ajtóhoz osont. Csikorogva nyílt. – Akár egy rémfilmben – jegyezte meg. Végigsietett egy sötét folyosón, egy másik ajtóhoz ért, ami egy lépcsőházba vezette. Itt zöld vészvilágítás sugárzott némi fényt. – Az emlékeim szerint felfelé kell mennünk – jelentette ki határozottan. Futva nekivágott, aztán a harmadik lépcsőfordulóban megtorpant, egy pillanatra egyensúlyozott a semmi felett, majd visszatántorgott. – Hú! – nyögte – Ez hirtelen jött.

A lépcsőház felső részét lebontották, a romlás belemart a tetőrészbe is, a nyílásból derengő fény áradt a lenti mélységbe. – Azt hiszem, ez már itt a nagycsarnok – suttogta, miközben a szemközti vas tetőszerkezet kuszaságát méregette. – Na, nézzük – biztatta magát, hátralépett párat, majd nekiiramodott, és átugrott a mélység felett. A vasgerendák ridegen fogadták érkezését. Fém és olajszag nyomult orrába. Lenézett, és megborzongott, mert baljós előérzet, kényelmetlen déja vu suhant át rajta a látványtól. A derengő félhomályban földre kushadó hatalmas állatoknak tűntek a rég működésképtelen gépek. Oldalt valami bonyolult kezelőpult húzódott a fal mellett. A terem másik végében üveggel leválasztott irodasor látszódott az utcai lámpák gyér fényében, ami körben, a felső részen elhelyezett koszlott ablaksorból szűrődött be.

– Igen, ez a nagycsarnok – suttogta, miközben elindult a helyiség belseje felé, a húszméteres mélység felett egyensúlyozva. – Annak idején itt szorgoskodtak a munkások, itt élték le az életüket, innen mentek a szakszervezeti üdülőbe, itt beszélték meg a politikai helyzetet, az otthoni dolgokat, vagyis itt melóztak, ebbe haltak bele – magyarázta lelkesen, miközben elérte a túloldali ablaksort. Keskeny perem húzódott a hatalmas ablaktáblák alatt, leereszkedett, és belekapaszkodott, majd még tovább engedte magát, miközben lábával kereste a támasztékot. – Lemegyek a csarnok szintjére, megnézem közelebbről is a…– mondta volna, de ekkor olyasmi történt, ami nagyon rég esett meg vele: a perem elengedett, mert egy rozsdás fémcsík volt csak, ami most elvált a faltól, és ő hiába kapott a fal után, már hátra is bukott, egyenesen a mélybe, a lenti kezelőpultra, annyi ideje maradt, hogy kimondja – Basszus – és már be is csapódott a fém-fa felületbe. Hátizsákjára zuhant, ami felfogta az ütés keménységét, de így is kiszakadt tüdejéből a levegő, és vele együtt távozott eszmélete is.

Arra riadt, hogy fájnak a bordái, és hogy valaki húzza a lábánál fogva. A hátán vizet érzett, először azt hitte, vér, aztán arra gondolt, azzal nyugtatta magát, hogy az eséstől szétnyílhatott a vizes palackja. Fókuszált, így már azt is látta, hogy egy alacsony, mokány, kék vagy szürke ruhába öltözött alak húzza, a fején micisapkával. – Hé – krákogta, és nyelve alá valami éles, talán egy letört fogdarab akadt, kiköpte, nyálat gyűjtött szájában, és megismételte: – Hé! – mire a másik megállt, épp egy nagy, zümmögő fémtömeg előtt, elengedte a lábát, és megfordult. Barna, kerek képű, ötven körüli emberke volt, arca csupa ránc és aggodalom. Durva, olajfoltos munkáskabátot, -nadrágot viselt, lábán ormótlan bakancs sötétlett. Idétlen sapkája és elálló kis fülei közé egyik oldalt talpas cigaretta, a másik oldalt ceruza volt betűzve. – Megmutatom, hogy működik, jól figyelj! – mondta meglepően mély hangon. A géphez fordult, ami előttük tornyosult, meghúzott egy kart, mire a gépben rés nyílt, ekkor a férfi a gép mellett szépen feltornyozott vaslapokból kivett egyet, jó nehéz lehetett, mert nekifeszült, ahogy emelte, becsúsztatta a résbe, majd újabb kart húzott meg, egy kerékhez fordult, megforgatta, megfeszítette, a rés összezárult, végül egy harmadik kar hatására sziszegő, sivító hang hallatszott, és oldalt, a gép melletti tartályba valami fémes dolog, nem is egy, hanem tucatnyi zuhogott le csörömpölve. A férfi odalépett a tartályhoz, kivett egy fényes korongot, felmutatta: – A csapágygyári elvtársaknak készül – bólintott, majd visszadobta a vasat a többi közé, a Sráchoz lépett, megragadta, és talpra állította. – Ah – szakadt ki a fiúból a nyögés. Fájt a háta, a combja, a jobb alkarja, és a tarkójából alattomos zsibbadás kúszott szét koponyájába, de eszméleténél maradt. A férfi odatuszkolta őt a géphez, a legelsőként meghúzott karra tette a Srác kezét, majd bólintott: – Csináld! – mondta határozottan, és a fiú kábultan engedelmeskedett, a gép már átvette az irányítást, a gép, és az idegen férfi együttesen arra késztette, hogy a feladatra koncentráljon, tehát meghúzta a kart, felemelt egy vaslemezt – annyira nem is volt nehéz – és becsúsztatta a résbe, majd a kerékhez nyúlt, de ekkor a figyelő munkás rászólt: – Előbb a prés! – és mutatta a kart, amit kihagyott, mire a Srác bólintott, meghúzta a kart, most a kereket pörgette, szorította, jöhet a harmadik kar, sivítás, sziszegés, és a kész lemezek örömteli csilingelése. – Ismét! – szólt rá a férfi, de a Srácot nem kellett biztatni, mint aki álomban cselekszik, meghúzta a kart, majd jött a lemez, kar, kerék, kar, és csilingelés. – Ez az, ez jó tempó, így meglesz – bátorította a férfi mellette, mire egy harmadik hang is beleszólt: – Milyen a tanonc? – nagy, öblös hang volt, a Srác nem ért rá odanézni, ki beszél, csak azt érzékelte, hogy fények gyúlnak körötte. – Nem rossz, hozza majd a száz százalékot, de benne van a százhúsz százalék is, művezető elvtárs – magyarázta elégedetten a mestere, és a Srácot ezektől a szavaktól melegség és lelkesedés öntötte el, pedig csak a tarkójáról csorgott be vére a nyakába. – Az jó, mivel az e havi termelési versenyt meg kell nyernie a  brigádnak – morogta a másik, és az alak, aki hozzá tartozott, odébbállt, elsétált máshoz, mert már a többi gép is működött, sziszegett és zakatolt és csattogott, és a terem megtelt pokoli de mégis jóleső zajjal, és fények gyúltak körben mindenhol, meleg, sárga fények, és testek töltötték be a teret, olajos, mocskos férfitestek, inas alakok mozgolódtak mindenfelé, izmok feszültek, lábikra és váll dolgozott, ahogy a munkások a gépeik ölelésében iparkodtak.

– Tovább, ne lankadj! – szólt rá a tanítója, mivel a Srác a tudata mélyén mégiscsak elcsodálkozott ezen a hirtelen változáson, de csak egy pillanatra, mert ahogy lenézett magára, a testére, látta, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint a másik, mint az összes többi, és nemcsak a ruhája, hanem a célja is ugyanaz, hogy a brigád túlteljesítse a tervet, hogy túlszárnyalják a tervszámokat, ha kell, az egészségük árán is, ha kell, bele is szakadnak, de meg kell lennie annak a százhúsz vagy százötven százaléknak. Mindenki ezért küzdött, harcolt a teremben, fogcsikorgatva, éhséggel, szomjúsággal nem törődve dolgoztak a kései órán, ezen az éjfélen, hogy bebizonyítsák, mire képes az emberi akarat, a hit és a lelkesedés, ha a termelésről, a munkáról, az ország jövőjéről van szó. A Srác egybeolvadt ezzel a lendülettel, vitte, sodorta őt a gyár ereje, és húzta a kart, emelte a lemezt, tekerte a kereket, várta a csilingelést órákon át, közben érezte, hogy mind melegebb lesz a teste, főképp a háta, míg tagjai mind hidegebbek, és torka kiszáradt, a tüdeje égett, az ujjai zsibbadtak, a szeméből pedig a megterheléstől könny folyt. Ha több ideje lett volna a gépen, valószínűleg a nyirokcsomói is megduzzadtak volna, vagy belső szervei lázadtak volna fel, avagy aranyér türemkedett volna ki végbelén, de így csak a kiszáradás és a vérzés okozott gondot, és az a fojtó kábulat, ami tulajdonképp az agyrázkódás következménye volt. Hajnalra ez a kábulat tátongó sötétséggé szélesedett fejében, és ő annak peremén egyensúlyozott, míg teste a kart húzta, vagy a kereket tekerte. Minden falmászó ügyességére szüksége volt, hogy kitartson, mert sejtette, lesz majd valami vég, valami pihenő vagy ilyesmi, amikor ihat vizet, és egy kicsit leülhet, hogy reszkető lábizmai, és ólmosan nehéz karjai megnyugodjanak – de előbb érkezett el a bukás, ugyanaz, ami tulajdonképp ide sodorta: megbotlott a mélység felett, és belezuhant valami időtlen és isten nélküli szakadékba.

Hátrahagyott testét a kövér, cigarettázó portás találta meg, aki még alkonyatkor elaludt, és ezért éjjel nem, csak reggel ötkor járt körbe. Fél percig bámulta a poros gépre roskadt fiút, kinek hátizsákját vér itatta át, és fehér kezei a szerkezet egy-egy karjára fonódtak. Aztán visszarohant fülkéjébe, hívta mentőket és a rendőrséget. Feje fölött, míg beszélt, fekete-fehér férfiarcok néztek le megértően a falról. Valaki megtalálta pár éve a pincében ezt a tablót, és viccből kiakasztotta ide, mondván, nézd a hülyéket, ezek gürcöltek annyit a komcsikért, mert a tabló – a címe szerint – a Gyár élmunkásait mutatta be negyvenhattól egészen hatvankettőig. Központi helyen volt a Srácot betanító munkás fényképe, aki ez idő alatt egyedül nyerte el a Sztahanov-érdemrendet, mivel egymaga százötven százalékos teljesítményt nyújtott hat héten át. Mellette pedig a Srácra nagyon is hasonlító fiatalember sápadt képe volt látható, kis kereszttel, külön képaláírással: „a szocialista munkaverseny hősi halottja”.

vége

Szólj hozzá!
2016. március 26. 22:21 - Valmont

Közjáték

Volt egy filmalapos döntés a héten, ami elkaszálta a filmet , melyet megálmodtam. Viszonylag régóta foglakoztat már ez az ötlet, és amikor írtam a szinopszist és  a treatmentet, magam előtt láttam egy nagyon pörgő, mozgalmas és érdekes félig horror, félig szerelmi történetet. A jelenlegi kurzusnak ez az ötlet nem tetszett, és most lehetne ócsárolni a Vajna-féle érát, meg hogy Magyarországon ez a műfaj soha nem lesz támogatva, csak a művészfilmes, köldöknézős dolgok vagy a Viszkisről szóló milliárdos eposzok - de én ezt nem akarom. Azt gondolom, a szövegnek el kellett volna adnia magát, ha működik, támogatást kellett volna szereznünk rá, mert hiszek abban, hogy a jó történet  a legsötétebb korokban is megszerzi magának a pénzt, kitapossa a maga útját. Ez a történet kudarcot vallott. Amit még el kell mondanom, az az, hogy soha nem voltam sorkatona, megúsztam, félig a szemem, félig egy szimulált kényszerképzet miatt - a pszichológusnőnek, ahova elküldtek, hosszú percekig bizonygattam, hogy az emberek a utcán megfordulnak és bámulnak rám, miután elhaladok mellettük. Az a történet működött. Ez nem. Így megy ez.

 

Kopasz

 

- szinopszis -

Erdei őrtorony éjjel. Félőrült katona figyel minden neszre, közben levelet ír. Hangokat hall, és egy árnyat lát a torony körül ólálkodni. Hajnalra teljesen megőszül, összeomlik, és maga ellen fordítja fegyverét. A levelet, amit írt, a huzat kifújja az ajtón.

Egy évvel később. Nyolcvanas évek vége, alkony, erdei úton haladó teherautó. Három sorkatona ül benne, a legfiatalabbat, az újoncot „Kopasz”-nak hívják társai. Beszélgetésükből kiderül, késett az első eltávról, ezért büntetésként egy elhagyatott erdei tisztásra osztották be éjszakai őrségre, most oda mennek.

Múltbéli jelenet (a továbbiakban: a múlt, és dőlt): Kopasz egyenruhában áll egy kórház folyosón, kezében virág egy kórterem ajtaja előtt, tétovázik. Félbolond, szenilis öregasszony szólítja meg, Kopasz odaadja neki adja a virágot, és elrohan.

A két idősebb katona, becenevükön Náci és Petya, beavatja hősünket: Kopasznak egy titokzatos raktárra kell itt vigyázni a tisztás közepén álló őrtoronyból. Elmesélik, hogy egy másik katona öngyilkos lett egy éve ugyanitt, azóta állítólag az erdőben bolyong kísértete. Az őrtoronynál egy megviselt, furcsán viselkedő katonát vált Kopasz. A férfi átadja a raktár kulcsát, és figyelmezteti őt a kísértetekre, akik olyanok, mint az élők, csak nincs árnyékuk. A laktanyával egy rádión lehet tartani a kapcsolatot. A Kopasz egyedül marad, körbejár. Valaki figyeli az erdőből.

A múlt: Kopasz érettségizik, segítségére siet Éva, az osztálytársnője. Kopasznak nem ő, hanem az osztály bombázója, Andrea tetszik. Az érettségi után egy kocsmában összefutnak, megpróbálja felszedni, sikertelenül, a lánynak idősebb pasija van. Kopasz barátja, András estére bulit szervez, meghívja Évát is, akivel az utcán találkoznak. András nőt akar szerezni, a csöndes, visszahúzódó, szürke kisegér Évát szemeli ki magának. Kopasznak nem tetszik, hogy barátja egyéjszakás lehetőségnek tekinti a lányt, Éva után siet, hogy lebeszélje a buliról. Az félreérti, megsértődik.

A tisztás, éjjel. Kopasz levelet ír, de nagyon nehezen megy neki. Fényeket lát az erdőben – rádión riasztja a laktanyát, megnyugtatják, csak az országút autói. Lemegy a toronyból vizelni, zajt hall, fehér lepelben egy kísérteties alak közelít felé – Kopasz lelövi. Előrohan a kétségbeesett Náci, és a halottat élesztgetve elmondja, a leples alak Petya volt, és csak meg akarták tréfálni a fiút.

A múlt: Kopasz elmegy Évához, mert nála maradt a lány egy könyve. Beszélgetnek, egyre több közös témát találnak. A fiú pálinkát akar vinni az esti buliba, Éva a garázsban, az apjáéból ad neki. Megjönne a szülők, egy szekrénybe bújnak előlük, csók.

Náci leküldi Kopaszt az erdei úton parkoló teherautóhoz, menjen vissza vele a laktanyába, jelentse az estet. Útközben az újonc észreveszi, az erdő fái közt egy sötét alak kíséri - Petya. Kopasz menekül az életre kelt halott elől, de az beéri – és elneveti magát. Kiderül, az egész átverés volt, végig csak ugratták őt. A géppisztolyába vaktöltényt raktak. A vér paradicsomlé. Kopasz dühösen visszaindul a tisztásra, noha a bűntudatos Petya le akarja beszélni, át akarja venni a műszakját. Miután Kopasz otthagyja, Petya Nácit hívja adó-vevőn: induljon a B-terv.

A múlt: Kopasz és Éva a szülői autóban folytatják a csókot. Szemérmes, esetlen aktus, látszik, mindkettejüknek az első.

Kopasz nem találja a tisztáson Nácit. A raktár kulcsa eltűnt – rájön, a másik a raktárban van. Valóban, egy nehéz ládát akar kitolni. Kiderül, el akarják lopni és el akarják adni a láda tartalmát. Petya, az őrmester és ő van benne a buliban. Nagy pénzről van szó. Kopaszt a kísértet sztorival akarták elkergetni a helyszínről, de ez ugye nem sikerült. Most, hogy így alakult, elég, ha úgy tesz, mintha semmit nem látott volna. Kopasz Náci rábeszélése ellenére sem lesz a bűntársuk, felszólítja a másikat, menjen el, a láda nélkül, mire Náci Kopaszra támad, aki rövid tusakodás után bezárja őt a raktárba. Odakint Petya várja, aki közben visszajött a teherautóval a ládáért.

A múlt: az együttlétük után Kopasz elkíséri Évát a boltba. A lány még nem akar reménykedni semmiben, de megígéri, elmegy Kopasszal a házibuliba.

Petya a tisztáson Kopaszra támad, aki a toronyba menekül. Petya ide is követi, megszúrja az újoncot és megszerzi a fegyverét, de a dulakodás közben a torony erkélyéről a bozótosba zuhan. Kopasz ellátja szúrt sebét, majd lesiet a toronyból, mert lángol a raktár. Náci gyújtotta fel bent. Kopasz beóvakodik, oltja a tüzet, a másik nekiesik, a harc közben meggyullad a ruhája. Még félig összeégve is Kopaszt támadja, aki önvédelemből megöli. Az újonc kitámolyog a rakatárból, el akar menni a teherautóval, de felbukkan Petya, és megakadályozza a menekülést, a jármű egy fának csapódik.

A múlt: Kopasz megérkezik Andráshoz a házibuliba. Éva már ott van. Beszélgetnek, táncolnak. Andrea is eljött, ideges és dühös – idős pasija hanyagolja őt, nem jön érte.

Kopasz autó hangjára eszmél az ütközés okozta ájulásból. Fiatal nő, Mariann érkezik. A furcsán viselkedő lány a toronyba megy, mécsest gyújt. Kiderül, ő az öngyilkos katona volt barátnője. Kopasz leóvakodik a lány autójához, hogy segítséget hozzon, de a raktárból a ládával előkerülő Petya rálő, eltalálja a combját.

A múlt: Éva és Kopasz a tetőteraszon. Belátni innen az egész környéket. András szakítja meg az idillt: elfogyott az ital, Kopasz eljöhetne vele a kocsmába. A fiú hosszan búcsúzik Évától. Erkélyjelenet, mint Rómeó a Júliában.

Mariann fedezékbe, a bozótosba húzza a sérültet, majd kötszerért megy. Kopasz sárgult levelet talál. Elolvassa, ez az öngyilkos katona által írt levél. A levél szerint a kiskatona egykori szerelme is megölte magát. Visszatér Mariann, betámogatja az újoncot a raktárba, ahol kötszert remélnek.

A múlt: a kocsma felé menet a két fiú tanúja lesz, ahogy Andrea és a barátja összevesznek. A lány csatlakozik a kettőshöz, csalódott, keserű, kicsit részeg. Míg András italt vesz, a kocsma előtt Andrea kikezd Kopasszal. Őt elbűvöli a hirtelen jött érdeklődés. Egy közeli kis ligetben kötnek ki, a fák tövében szeretkeznek.

Megjelenik Petya – aki eddig a teherautóval bajlódott –, és rájuk támad, összeveri Kopaszt, ám az végül megöli őt egy pajszerrel. A félájult Kopasz tévedésből lelövi Mariannt.

A múlt: András – aki látta Andreát és Kopaszt eltűnni az erdőben –, féltékeny és dühös Andrea miatt, akibe reménytelenül szerelmes. Mikor visszatér a házba, a tetőteraszon előbb itatja a gyanútlan Évát, majd egy távcsövet hoz neki. Odalenn, a ligetben Kopasz rágyújt, az öngyújtón megcsillan a kelő napfénye – Éva így megpillantja a párocskát a távcsővel.

Hajnal. Kopasz magához tér, nagyon sok vért vesztett különféle sebeiből. Kifelé kúszik a raktárból. Feltűnik Mariann – sértetlenül. Nincs árnyéka – fedezi fel Kopasz. A lány nem segít neki, de elmondja, hogy üzenetet hozott. Elmeséli tovább, hogy ő valóban öngyilkos lett, majd a halálba kergette, kísértette egykori, hűtlen szerelmét. Ezt akarta tenni Kopasszal is, mert a fiú háta mögött beleolvasott az Éva szüleinek írt levélbe.

A múlt: a bűntudatos Kopasz visszatér a házhoz, az erkély peremén ott áll Éva. A fiú próbálja lebeszélni, de az összetört lány ugrik.

Mariann folytatja: az est folyamán – mint anyagtalan kísértet – ott volt mindenhol, hallott és látott mindent, és rájött, hogy a munkát, Kopasz megbüntetését elvégzi majd helyette Náci és Petya, akik B-tervnek a fiú meggyilkolását, és a tett öngyilkosságként való beállítását eszelték ki. Kopasz csak azt akarja tudni, mi az üzenet, amit hozott. A lány elmondja neki, Kopasz előtt elsötétül minden.

Kopasz ismét a kórházi folyosón áll, a kórterem ajtaja előtt. Tőle nem messze egy orvos Éva síró szüleinek magyarázza, hogy nincs remény. Kopasz belép a szobába. Ragyogó fény fogadja.

A földön, a raktár előtt heverő Kopasz arra riad, hogy dzsip érkezik. Az őrmester az. Kopasz megindul felé, ám a másik nem látja őt. Kopasz rájön, azért, mert ő maga is halott. Az erdő fái közt árnyak integetnek felé. Csatlakozik hozzájuk.

 vége

Szólj hozzá!
2016. február 28. 11:13 - Valmont

Vissza, a föld alá II.

Ennek a befejezése. Sajnos rosszul emlékeztem, a kitömött ló a városi múzeumban van, vagyis ott láttam jó két évtizede. A bányamúzeumban műanyag vagy valami spéci anyagból készült ló van. A robbanóanyag-koktél receptje pedig a Harcosok klubjából jött, de nem vagyok benne biztos, hogy nem elektromos gyújtással kell beindítani a detonációt...

 

Sikta

 

Lent voltak a föld alatt. A csoport feje fölött hetven méternyi anyag halmozódott recsegve-ropogva a feszítő erőktől, hetven méternyi homokból, kőből, vízerekből, termőföldből, kutya- és macskatetemekből, egy újkori kunyhó romjaiból, barnaszén sávokból, agyagból, ruhafoszlányokból és csontokból és hajból és körömből, mindabból, amit az elmúlt ezer és ezer év összehordott az emberek vájta, félkör vagy inkább trapéz alakú járat fölé.

– A túránk végén elérkeztünk ahhoz, ami még csak készül, egy új szakasz bejáratához – állt meg a vezető egy fordulóban, és hagyta maga köré seregleni a fiatalokat és idősebbeket, az anyukákat, apukákat és gyerekeket meg azt a két öregembert. – Ezt a járatot – mutatott jobb kéz felé – Dávid-aknának nevezik. Ahogy látják a fal mellé rakott téglából, eddig le volt zárva, de hamarosan megnyitjuk, ezzel is növelve a látogatható szakaszt. A statikai vizsgálatok már lezajlottak, itt-ott kell csak renoválni a dúcolást, de nagyjából még rendben van, annak idején jó munkát végeztek a kollégák – azzal megütögette a háta  mögött sötétlő, a falban érként feszülő gerendát. – Van kérdés? – kivárt, bár tudta, hogy itt, a séta legvégén, a szakasz legmélyebb pontján nem lesz kérdés. Egyébként se szokott sok kérdés lenni, a legtöbb ember nyomott hangulatban, szótlanul botorkálja végig a túrát, még azok is, akik előtte, odakint, a felszínen hangoskodva, nevetgélve, dobozos sört iszogatva játszották az eszüket, még azok is elcsöndesednek, amikor fejükön a sárga sisakkal megindulnak lefelé a föld mélyébe az egyre lejjebb és lejjebb kanyarodó és mind szűkebbnek tűnő járatokon. – Ha nincs kérdés, akkor én megköszönöm a figyelmüket – mondta a vezető, és előre indult, félretolva egy sápadt kisfiút. – És akkor megkezdjük felfelé kapaszkodásunkat a felszínre, a napfényre, remélem élvezték a földalatti világot, fejre vigyázz, főképp majd a létránál.

A csoport engedelmesen, csoszogva, aprókat lépve, halkan beszélgetve követte. A vezetőjük tudta, hogy mind a járat végét fürkészik, hogy mikor tűnik már fel a nap vége, azt a jelet, amitől megkönnyebbülten levehetik a sisakot, és végre mély levegőt vehetnek, olyat, ami nem a föld, a vizes fa és a rozsdás vas szagától terhes. A fölfelé tartó menetelés elég megerőltető volt, két-három kanyar után azonban elértek egy átjáróhoz, amellyel le tudtak vágni egy hosszú szakaszt, és kiléptek a fő folyosóra, amelynek végben ott fénylett a félköríves bejárat. Egy nő hangosan felnyögött: – Hála istennek – mire a vezető elmosolyodott. – Nincs is szebb látvány az áldott nap sugarainál, ugye? – kérdezte szelíden, aztán előrement, kinyitotta a vasrácsba illesztett kaput, majd bevárva a csoportot, sorban elvette a sisakokat, és a falra szegelt fogasra akasztotta őket, aztán a főkapcsolóknál áramtalanította a bányát. Amikor végzett, kiment ő is, bezárta a vaskaput, és a bánya előterében álldogálóknak még elmondta, hogy a múzeumban, a shopban miket lehet venni, majd elköszönt tőlük, jó utat kívánt hazáig, azzal visszament az irodába. Levette nagy, bélelt kabátját, és a szögre akasztotta, bár még fázott, mert a lenti hideg, a nyirkos, hűs levegő átjárta csontjait. A kis teakonyhába ballagott, ahol talált egy fél csészényi maradék kávét a melegítőn, kitöltötte, és csak úgy, cukor nélkül elszürcsölte.

– Sikta van mára? – kérdezte a sarokból Béla bácsi, leengedve az újságot, melyet a háta mögötti ablakon betűző fénynél, a tavaszi alkony erőtlen búcsújánál olvasgatott. – Ja, igen – bólogatott a férfi fáradtan és zavartan, mert Béla bácsira nézve hirtelen rossz érzése támadt, mint aki elfelejtett valamit, és a rossz érzés azzal a kellemetlen tudattal párosult, hogy ez a valami talán fontos lehet. – Mára vége – motyogta, és arra gondolt, az asszony azt mondta, hazafelé vegyen a kutyának tápot, és hogy az autót műszakiztatni kell a jövő héten, de nem, nem emiatt volt rossz érzése, valami más sötétlett a tudata mélyén. – Azt mondják, a megnyitóra meghívtak egy csomó öreg szakit is – magyarázta hirtelen inkább magának Béla bácsi. – Lesz ünnepség is, ki kell majd pakolnunk az egyik teremből – folytatta elgondolkodva. – Gondolom, a polgármester mond beszédet. Aztán mind lemegyünk, megnézzük a Dávid-aknát. Hogy omolna be az egész – tette hozzá dühösen.

– Milyen öregeket? – kérdezte a másik, és lassan eszmélni kezdett, arcán a felismerés, aztán a döbbent, majd az ijedtség végül a harag váltakozott. Lecsapta kávésbögréjét a pultra.

– Hát az öreg bányászokat, már akik még élnek – mondta Béla bácsi, de ekkor a másik már ott sem volt, kirohant a folyosóra, lekapta kabátját a fogasról, majd kiment a múzeum előtti parkolóba. A látogatók nagy része már elment, csak az a fiatal párocska állt az autójuknál, akik végig egymást fogdosták odalent. – Nem láttak két öregembert? – kérdezte tőlük, de azok csak a vállukat vonogatták, így a bányalejárat felé iramodott, zsebéből előkotorva a kulcsokat, és közben egyre csak azt motyogta: – Azt a rohadt, azt a rohadt.

– Na, ez bekrepált – jelentette ki hetven méterrel lejjebb a bányamérnök, amikor kialudt a zseblámpa. – Dohányzik? Van öngyújtója? – fordult arra, ahol a vakot sejtette a sötétben. – De nem is kell, hoztam gyufát. Csak azt se tudom, hova raktuk a hátizsákot.

– Nyugi, ez az én világom – jött a válasz, majd kotorászás és motozás hallatszott, aztán gyufa sercent. A sárga fény megvilágította őket, a hátizsákot a földön, és a két flakont, melyet a bányamérnök már egy kis lapáttal beásott a Dávod-akna kezdőgerendájának a tövéhez. – Kellene valami rongy. Amit meggyújthatnánk – jelentette ki a bányamérnök. – Hogy lássak. Még a gyújtózsineget el kell egyengetnem. –  Sötét lett, és ebben a sötétségben a másik levette kabátját, majd a fekete, puha pulóverét, aztán visszavette a kabátot, és éles reccsenés hallatszott, ahogy a Hilfiger pulóver, amit fia ajándékozott a katonának, még tavaly karácsonyra, kettészakadt, végül ismét gyufa sercent, és az anyag lángra kapott. – Nem fog sokáig tartani szerintem – jelentette ki a vak, majd felállt, ellépett a tűztől, és kitapogatta a járat falát, a dúcokat. – Komolyan azt hisszük, hogy ezt le tudjuk rombolni? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában.

– Mindent le lehet rombolni. Csak ismerni kell a gyenge pontját – magyarázta a bányamérnök elegyengetve a zsinórt, miközben lassan, guggolva hátrált, el a flakonoktól. – Ezek a gerendák iszonyatos feszültségben tartják maguk felett a földet. Ha az aljzatnál sikerül egy kis sérülést okozni, akkor a jobb oldala a járatnak beomlik, de a másik oldal se fogja magát tartani.

Felállt, körülnézett a gyérülő fényben: – Vizelnem kell. Ez a kurva prosztata – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd behátrált a sötétbe, el a vaktól, és a Dávid-akna bejáratától.

– Csak siess komám, mert szerintem nemsokára észreveszik az eltűnésünket – figyelmeztette a nyugalmazott katona, és újabb szövetcafatot dobott a forróság felé, ahol a tüzecskét sejtette a földön.

A bányamérnök jó tíz lépést ment, bele a Dávid-akna feketeségébe, majd megállt, és fülelt, mert valami neszt halott maga előtt, végül erőt vett magán, és reszkető ujjaival lekínlódta a cipzárját. Miután végzett, farzsebéből elővette a pálinkásüveget, meghúzta, majd hátrakiáltott a fény peremén álló alaknak: – Még mindig nem iszik?

– Még mindig nem – nyugtázta a másik.

– Engem nem kínász, Péter? – szólította meg a bányamérnököt a reszelős, köhögős suttogás, mire ő hátraugrott, majd elejtve a pálinkát, és aztán csak meredt bele a sötétbe, vakon pislogva. – Ki van itt? – kérdezte a járat belsejétől. Gyenge huzat volt a válasz, ami erősödött, talán valaki meg is érintette a férfi vállát, ahogy elhaladt mellette: – Tudod te azt jól – jött a suttogás ismét. A bányamérnök elrakta az üveget farzsebébe, majd visszasietett a társához, meg-megbotolva az egyenletlen felszínen, ahol aztán újból ivott, végül pár csöppet loccsantott a lángra is, mire az fellobbant, sisteregve fényesedett. A vak beleszagolt a levegőbe: – Kár pocsékolni erre azt a jó kis italt – mondta mosolyogva. A bányamérnök vállat vont. – Kell, hogy jobban lássak. Be kell fejeznem a gyújtózsinórt – hadarta. Letette az üveget, aztán a palackokhoz sietett, és a halvány fénynél babrált velük, míg a vak mögötte táplálta a tüzet pulóverének foszlányaival. – Valamit nem mondtam el erről az egészről – szólalt meg hirtelen a bányamérnök felegyenesedve. A lángok visszfénye kerek arcán táncolt, olyan volt, mint egy ősi törzs utolsó élő tagja a barlangjában. – Valamit tudnia kell arról, miért is vagyunk itt – mondta határozottan.

– Miért vagy itt, Péter? – jött a suttogás, mire a vak körbefordult, tapogatózva kinyúlt maga elé: – Van itt valaki? – kérdezte szigorúan. – Hallottad ezt a hangot, cimbora? Ez nem a te hangod volt – mondta bizonytalanul.

– Hallottam – bólintott a bányamérnök, majd végigkövette a zsinórt, mely az akna bejáratától felfelé, a felszín felé kanyargott, és eltűnt az első kiszögellés, az első sarok mögött.

Hirtelen fény kélt a fejük felett. – Visszajött az áram. Jönnek értünk – nyugtázta, és megfordult a társa felé. – Jöjjön csak ide – kérte a vakot a saroknál állva, majd mélyet sóhajtva hozzátette: – Gyorsan.

– Ne menjen sehova – jött a másik oldalról a kérdés, mire a nyugalmazott katona az ismeretlen hang felé fordult: – Ki maga? – kérdezte cseppet sem ijedten, inkább kíváncsian.

– Szerintem már Péter elmesélte, ki vagyok – krákogta az idegen.

– Itt áll mögöttem? – kérdezte a katona a bányamérnöktől.

– Igen – válaszolt az, és a hangja remegett és elvékonyodott, mint egy gyereknek, és a keze is remegett, ahogy a gyufával babrált. – Ott áll, és maga felé fordul.

– Hogy néz ki? – kérdezte a vak.

– Ahogy mesélték – válaszolt a másik, akinek újabb gyufaszál hullott ki törötten kezei közül. – Fekete, mint az ördög. Az orrából és a füléből füst gomolyog. Jöjjön el onnan.

– Érzem a szagát. Tényleg olyan, mint a perzselt disznóé – bólogatott a volt katona, de nem mozdult. – És milyen? Nagydarab, erős? Le tudom győzni? – firtatta kíváncsian, majd kitárta karját, mintha el akarna kapni valakit.

– Nem, te nem tudod legyőzni, barátom – csóválta fejét a bányamérnök, de már nem is figyelt rá, mert összpontosított, végighúzta a gyufát a doboz oldalán, tűz sercent, a lángot a zsinór végéhez tartotta. A zsinórt parafinba áztatták előző este, így lassan, de biztosan haladni kezdett rajta a tűz a flakonok felé. A bányamérnök átlépte, és megindult a két alak irányába.

– Engem akarsz, ugye? – kérdezte szelíden az idegen, fekete jelenéstől.

Az a lángnyelvre meredt.

– Tűz – suttogta. – El kell oltani – megiramodott, de a zajra a katona kinyúlt, és megfogta a kezét: – Hoppá – mondta a vak, majd el is rántotta ujjait, sziszegve magához kapva kézfejét: – Éget! – kiáltotta. A bányamérnök hátrahúzta, az akna eleje felé fordította, majd a zsinór és a fekete ember közé állt. – Menj, barátom – kérte szelíden.

– Ne érj hozzá, tűzforró – figyelmeztette a vak, aki a falat tapogatva kifelé indult: – A zsinór ég, gyere – szólt még, majd fülelt, de háta mögül csak a dulakodást hallotta, mert az a kettő egymásnak feszült, majd a bányamérnök felsikoltott, erős, éles hangon, ahogy az ember meghal, de még nem halt meg, csak hirtelen átforrósodott a teste, mert magához szorította, átkarolta a másik testet, ami a lángoló zsinór felé tört volna. – Nem engedlek el többé – hörögte a bányamérnök. – Itt maradok veled, csak bocsáss meg – suttogta a jelenés kormos fülébe, miközben a haja meggyulladt, és ajkai közt elfeketedett a nyelve, szeme fehéren forrt, majd legvégül ruhája is lángra kapott. A vak megérezte a hőt, ahogy a két test egyetlen lángoló fáklyában egybe forrt, aztán már csak a tűz ropogása hallatszott öt vagy tíz másodpercig, majd hirtelen jött a robbanás.

A sötétben tért magához, de ez nem volt újdonság számára, csak a süketség, ami nem is a hangok hiánya volt, hanem egy tompa, alt hang búgása a fülében. Talpra küszködte magát, füléhez nyúlt, és vért tapintott. Ahogy előre óvakodott, pár lépés után akadályba ütközött. Kő és kő mindenhol. Előbb csak rögök, térdig érők, majd emelkedő halom, egészen a plafonig. Megértette, hogy a beomlott járat előtt áll. Rövid tűnődés után megfordult és elindult. Valami csörrent, valamibe belerúgott. Lehajolt, és kitapogatta a bányamérnök pálinkásüvegét. 

– Ó, barátom – suttogta a vak a sötétségbe, majd felállt. Nem volt légmozgás, nem volt huzat, de érezte, hogy előtte ott húzódik az akna kijárata, az út a felszínre. Lecsavarta az üveg kupakját, és jót húzott az italból. Az ismerős meleg, égető érzés végigömlött a belsejében, mögötte valami tolakodó fájdalom kélt a szíve környékén, de nem törődött vele, ivott még, jó sokat, majd az üveget színpadiasan a falhoz csapta, aztán megindult előre, mindig csak előre.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása