A három részből álló novella középső darabjához (előzmény itt) feltöltöttem az ihlető helyszínt, a Bárna melletti, elhagyatott erdei vendégházat. A fénykép nem igazán adja vissza a hely hangulatát, készítettem egy videót is, úgy, hogy közben nem szálltam le a motorról (ez most hatásvadásznak tűnik, és olyan, mintha benne maradtam volna a szövegben, de TÉNYLEG folyamatosan olyan érzésem volt, mintha valaki nézne).

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

2. rész 

Ki van ott?

Amíg a mérnök felállította a mérőműszereket az erőmű kockája körül, Olga beparkolt a telek oldalában lévő almafa árnyékba. Ügyelt rá, hogy az autó orra a kapu felé álljon.

Péter az ajtóban várta: – Feltettem forrni vizet – mondta, és egy kulcscsomót nyújtott a nőnek. – A szekrényben talál kávét és teát. Ezek a ház, a kapu és a fészer kulcsai. Szerintem zárkózzanak be éjszakára.

Olga biccentett, és elvette a kulcsokat, majd a kapuig kísérte a férfit. – Maga elhiszi? – kérdezte a hátától, mire a másik megtorpant. – Elhiszi a kísérteteket?

A férfi kinyitotta a kapu pántját, kitárta, majd kicsusszant a résen. A drót túloldaláról aztán Olgára nézett, végigmérte, mint aki először látja, majd a földre szegezte le tekintetét: – Hasonlít a nagymamájára – mondta a nőnek. Aztán a háta mögé mutatott, egy keskeny hasadékra az erdő bokrai közt: – Az egy gyalogút, egyenesen a faluba visz, rövidebb, mintha a műúton menne – hunyorgott, ahogy felpillantott, mert a délutáni nap pont a nő háta mögött volt: – Ha bármi olyan történik, fusson, ahogy a lába bírja – azzal megfordult, és elindult, belesétált az erdőbe, amely elnyelte őt, mintha soha nem is létezett volna.

Olga visszament a ház mögé, ahol a mérnök épp egy rádióvevőre hasonlító műszer gombjait tekergette. A fülén vaskos fülhallgató volt. Mikor megpillantotta a nőt, levette.

– Teát vagy kávét kér? – kérdezte Olga.

– Egy nagy pohár vizet – mosolygott rá a férfi. Hóna alatt a fehér inget izzadsága árnyékolta. Olga visszaindult, de egy pillanatra megállt a nyitva hagyott fészerajtó előtt, és ujjaival végigsimította a fekete betűket. Aztán bement a házba, bekapcsolta a gázt, majd a szekrényen megkereste a kávé dobozát, egy pohárba szórt a porból, vizet töltött rá, és beletett két cukrot. A szerkény belsejében az állott élelmiszerek szaga uralkodott, tubusos bolgár mustár, kubai nádcukor, vietnami teásdoboz csillogott a polcokon. A mosogatóba jó sokáig engedte a vizet, majd töltött egy pohárba, és a kávéscsészével együtt kivitte hátra. A mérnök épp felállt egy kis henger alakú szerkezet mellől. Átvette a poharat, megköszönte, majd sietve megitta a vizet.

Olga a ház árnyékos falának dőlt, és kortyolgatni kezdete a keserű kávét. Az erőmű betonkockája mellett most három kisebb-nagyobb szerkezet hevert, kettőt vezeték kötött össze, a harmadikon pedig antennacsápok csillogtak. A mérnök nyitott táskájában, egy fém kezelőasztalon kis képernyők mutatták az erőmű belsejének életét.

– Egyetemista korom óta a Gyatlov-erőműveket vizsgálom, de fogalmam sincs, hogy működnek – vallotta be csöndesen a férfi.

– Hogyhogy? – kérdezte Olga. A másik odasétált mellé, és ő is a falnak dőlt, majd lecsúszott, és guggolva, a poharat térdén egyensúlyozva nézte a zümmögő betontömböt. – Úgy értem, biztos tanulnak róla. Meg biztos tudja, nagy vonalakban hogy működik, másképp hogy szúrná ki, ha valamelyik hibás? – sorolta a nő.

A férfi felnézett rá, tekintete mindent elárult. Tehetetlenség, csodálat, hódolat keveredett benne: – Nagy vonalakban tudjuk, igen – ismerte el kényszeredetten: – Valamiféle fúziós energia keletkezik benne, egy bomlási folyamat révén. De mindez a belső magba van rejtve, amit nem szabad megbontani.  A kivezető csatornák, az átalakítók azok, amihez mi nyúlhatunk. Ezekhez értek. Ha a maggal van valami baj, akkor az egész szerkezetet Moszkvába kell vinni, a Gyatlov-intézetbe. Ahol állítólag maga Gyatlov végzi el a javítását.

– Hány éves most? – kérdezte Olga. – Gyatlov.

– Ötven – sóhajtott a mérnök.  – És tudom mit fog kérdezni. Mindenki ezt kérdezi tőlem. Mi lesz, ha meghal? Mit fogunk akkor csinálni? – a poharat a földre tette, majd felállt, és széttárta karját: – Fogalmam sincs. Ez a válaszom.

– Talán szét lehetne szedni a magot. És megvizsgálni – jegyezte meg bizonytalanul Olga. – Hogy hogyan működik.

A mérnök a fejét csóválta: – Emlékszik Detroitra, ugye?

Olga emlékezett. Az amerikaiak hatvankilencben elloptak egy kubai Gyatlov-erőművet. Akkor már kezdett nyilvánvalóvá lenni, hogy ez az új energia a Szovjetunió igazi csodafegyvere, és nem az atombomba. Először a kapitalista kutatók is csak addig merészkedtek, mint a mérnök: szétszedték a külső réteget, és ezzel még nem is volt baj. Csakhogy aztán belefúrtak a magba. Detroit nagy része megsemmisült a robbanásban. A nem hivatalos adatok szerint tizenkétezer ember halt meg. Nem tűz és nem láng, hanem egy mindent átégető fehér fényorkán csapott le a városra. A Detroiti-incidens néven emlegetett nap után senki nem próbálkozott a mag megbontásával, bár tény, hogy a nyugatiak jó pár erőművet elloptak, főképp Csehszlovákia és Jugoszlávia terültéről.

– Na, én itt végeztem, hagyjuk dolgozni a műszereket, másfél óra kell nekik, és kiderül, hogy a sérülés milyen károkat okozott – mondta a mérnök. – Menjünk be, talán ott hűvösebb van.

A ház csöndes és árnyékos volt, kinyitották a szobák ablakait, így a konyhában, ahol letelepedtek, némi kereszthuzat keletkezett. Előbb a férfi mesélt magáról, miközben a kettejük közt azt asztalon barnálló kezeit, e finom műszereket bámulta. Beszélt a gyerekkoráról – egy alföldi kisvárosban nőtt fel – a szegénységről – hárman voltak testvérek – arról, ahogy a Párt kiemelte őt az esze miatt ebből az állapotból – így jutott be az egyetemre, majd a Szovjetunióban tanult két évig – és arról is, hogy ott ismerkedett meg az akkor még új, Gyatlov-féle energiatermelés sajátosságaival. Hazatérve családot alapított, de pont egy éve elvált.

− Mi történt? – kérdezte Olga kíváncsian, két kezébe fogva a még mindig meleg csészét. – Már ha nem vagyok tolakodó.

− Nem, dehogy, semmi baj – csóválta fejét a férfi. – Nem illettünk össze. Illetve az ő családja kissé…reakciós volt.

− Szörnyű, hogy a politika beleeszi magát a magánéletbe is – csóválta fejét a nő. A férfi élesen ránézett: − Így gondolja?

Olga állta a tekintetét, és bólintott: − Hiszek a Pártban, és hogy ez egy jobb világ, mint ami negyvenöt előtt volt. De azt gondolom, nem jó, ha a vasárnapi ebéd mellett világnézeti elvekről vitatkozunk.

− A vasárnapi ebéd megfőzéséhez Gyatlov-erőművek adják az energiát – szögezte le a mérnök. – Ez a világ, amiben élünk, rákényszerít minket, hogy tábort válasszunk, az élet minden egyes percében. És logikus, hogy a győztes tábort választjuk, minden egyes cselekedetünkkel.

Olga eltűnődött ezen, majd halkan megjegyezte: − Engem ebben csak egy dolog zavar.

− Micsoda? – kérdezte a mérnök, noha sejtette a választ.

− Hogy nem tudjuk, honnan is ered a győzelmünket jelentő energia. Mi a forrása. Hogyan keletkezik. Hogyan működik. Több millió, sőt milliárd ember él vele, használja − de egy ember kezében van a titok – mondta Olga, majd felállt, és a nyitott ajtóhoz sétált. Az erdőből hűvös, alkonyi fuvallattok terjeszkedtek a ház felé, a szellőtől megborzongott, és akaratlanul is begombolta blúza felső gombját.

A mérnök sokáig hallgatott a háta mögött, majd megköszörülte torkát, végül így szólt: − És mi van a maga családjával?

Olga pedig megkönnyebbülten sóhajtott, és mesélt a férjéről, aki az acélgyárban művezető, a lányáról, aki már tizennégy éves, és nagyon okos, figyelmes gyerek, orvos akar lenni, és imádja kutyákat, úgyhogy az idei nyáron hoznak neki egyet, csak még nem tudják, hogy...

Amíg beszélgettek, odakint lassan bealkonyult. A mérnök felfedezte, hogy az alsó szekrény sarkában van egy fél üveg pálinka, töltött mind a kettejüknek, Olga csak lassan, óvatosan kortyolgatta, de a férfi lehajtott belőle két pohárral. Amikor sötét lett, a tornácon lévő lámpát gyújtották meg, a benti, a konyhaasztal felettit nem. Egyiken sem mondták ki hangosan, miért tettek így, de ezáltal az udvar hozzájuk közel eső szeglete láthatóvá vált, míg ők maguk sötétben maradtak odabenn.

Kilenckor a mérnök kiment, és begyűjtötte a műszereit, behozta őket az asztalra, hosszasan bámult a kijelzőket, végül elővett egy táblázatot a táska aljából, jegyzetfüzetet és tollat, majd számításokba kezdett. Olga a résnyire nyílt ajtóban állva nézte a sötétbe burkolódzó udvart, hallgatta a tücskök ciripelését, a fák lombjainak monoton susogását. A mélykék égbolton apró pontok, csillagok, és szovjet műholdak ragyogtak. A mérnök érvelése nyomán most úgy érezte, az őt körülvevő világ kerek, egységes, és erős, és a viszonylagos jólét, amit biztosít a benne élőknek, kitart még nagyon hosszú ideig.

− Azt látom, hogy ritmusosan, időről időre csökken az energiatermelés ebben az erőműben. Pontosabban mintha valahova elszökne az energia, nagyjából – az órájára nézett – tizenkét óránként.

Olga nem fordult háta, nem moccant. Mozdulatlanul meredt egy irányba. – Minden rendben? – kérdezte őt a férfi. A nő nem válaszolt.

A mérnök odament mellé, kijjebb tárta az ajtót, hogy elférjen, és Olga halottsápadt arcába nézett oldalról: − Valaki van az udvaron− suttogta a nő, majd végtelen lassúsággal felemelte karját, és mutatta is: − Látja? Ott.

A férfi a mutatott pontra bámult, túl a külső lámpa fénykörén, de csak a sötétség vibrálását látta: − Én nem igazán…– kezdte, aztán a szeme előtti feketeségből kivált valami, összesűrűsödött, és emberi alakot öltött, és mintha előre is jött volna, a fény felé, így tömörré, anyagiassá vált, igen, ember volt, két lábon járó alak.

− Ki maga, és mit keres itt? – kiáltotta a mérnök inkább riadtan, mint határozottan.

− Csukjuk be az ajtót – kérte őt Olga, és visszahátrált a konyha belsejébe. – Kérem.

A mérnök ránézett, majd megvonta vállát, és hátralépett, bezárta az ajtót. Aztán a mellette lévő ablakon át kémlelt ki. Ekkor pukkanás hallatszott, és a tornácon lévő lámpa kialudt, Olga pedig felsikkantott.

− Energia túlfeszültség – jelentette ki a mérnök, és karórájára pillantott, ahol a számlapon foszforeszkáltak a betűk és a mutatók: − Most épp benne vagyunk a tizenkét órás ciklusban. Most tűnik el az erőműből az energia…úgy vélem, ide, a környezetünkbe áramlik – mutatott körbe, majd a fiókokhoz ment, kihúzta őket és belekotort: − Láttam itt – kezdte, de ujjai már rá is akadtak arra, amit keresett: − Pár gyertyát.

Hallotta Olga zihálását, míg zsebéből előhúzta az öngyújtót, óvatosan a kanóc végéhez illesztve a lángot, majd felpillantott – és egy sápadt vénember ráncos arcába bámult.  A mérnök felkiáltott, és mozdult is, előre söpört a kezével, mire a láng elaludt.

− Ki van ott? – kérdezte aztán a sötétségtől, de senki nem válaszolt egy ideig, aztán távolról, talán az egyik szobából, meghallotta Olga hangját: − Jöjjön ide.

A mérnök a hívás forrása felé indult, közben újból meggyújtotta a gyertyát, és a lángot tenyerével védve átment a hátsó szobába, melyet halványlila derengés töltött meg. Olga a fényben állt, amely az ablakon át nyomakodott be, és átvilágította az alakját, és a mérnök egy pillanatra látni vélte a bordái ívét, a tüdeje lüktetését, a gerince finom pontjait, aztán hunyorgott, és mindez eltűnt.

− Az erőmű – mondta Olga, és az üvegre tapadt, mire a férfi odament hozzá, és láthatta, hogy a fény valóban a betonkockából árad, földöntúli lila, kék és zöld vibrálás, hullámokban lüktető energia, mely betölti a teret maga körül, és eléri a házat, őket, a szobát. Érezte, hogy minden sejtje, a haja, a bőre felpezsdül ettől a láthatatlan sugárzástól, és arra gondolt, ki tudja milyen roncsolást okoz bennük, de egyelőre nem érzett fájdalmat. Mindenesetre elvonta a nőt az ablakból: − Jöjjön, nem biztos, hogy egészséges itt…− fogta meg a kezét, és érezte, Olga tenyere egyszerre izzad és hideg.

Ekkor történt, hogy a bejárati ajtó felől csattanás hallatszott, mire a nő felsikoltott, a férfi pedig megtorpant. Olyan volt, mintha tenyérrel valaki rávágott volna az ajtó deszkájára, dühösen bebocsátást kérve.

− Ki van ott? – kérdezte a férfi, de válaszul csak csilingelés kélt, előbb finoman majd fortissimóban, és amikor a férfi a fénnyel az irányába lépett, látták, hogy a szekrény üvege mögött a poharak remegnek és rázkódnak.

− Mi történik itt? – kérdezte a mérnök inkább magától, mintsem Olgától, akinek még mindig fogta a kezét, és aki most megrázta a karját: − El kell mennünk – motyogta, de a mérnök nem válaszolt, a műszereihez ment, és föléjük tartotta a gyertyát, ám ez kevés volt, ezért a villanykapcsolóhoz lépett, és próbaképp felkattintotta.

Egy pillanatra, a keletkező, vakító fényben, mind a ketten látni vélték a sarokban álló, sápadt mogorva öregembert, aztán pislogtak, és a látomás szertefoszlott.

A férfi a műszerei felé hajolt, látta, az összes mutató kilengett, a határérték felett rezegtek, a számlálók bolond mód pörögtek, a vészjelző lámpák villogtak a konzolon: − Az erőmű a legnagyobb értéken dolgozik, a kiáramlás miatt, gondolom, kompenzálni akarja. Valóban el kell mennünk innen – nézett a nőre, aki még mindig a sarokba meredt: − Lehet, felrobban.

Olga bólintott, majd felkapta kocsikulcsot az asztal sarkáról, és az ajtóhoz lépett. A mérnök elkezdte összecsomagolni az eszközeit, közben a szekrényben rázkódó poharakra lesett, majd legyintett. – Visszajövünk értük reggel – jelentette ki fojtott hangon, és Olgához ment, aki az ajtóban várt. Most mind a ketten a kinti sötétséget fürkészték.

− Ki kell nyitni a kaput – mondta rekedten Olga. – Én majd az autóhoz futok. Addig maga nyissa ki a kaput.

A férfi bólintott: − Induljunk.

Ahogy kinyitották a bejárati ajtót, a poharak remegése abbamaradt. Mind a ketten visszafordultak, a ház belseje felé. Az egyik szoba küszöbén állt valaki. Homályos, fekte gomolygás volt, félig ember, félig árnyék. – Futás – kiáltott a mérnök, mire megiramodtak.

Olga úgy érezte, a sötétség elnyeli, magába fogadja. A csillagok, és a fák törzsein át betűző hold fényében épp hogy csak sejtette az autó kontúrjait. Amikor odaért hozzá, attól félt, leejti a kulcsot, de ez nem történt meg, betalált egyből a zárba. Hallotta, hogy a távolban nyikordul a kapu. Beült az autóba, melynek műanyag és bőr szaga ismerősen és megnyugtatóan ölelte körül, és a gyújtáskapcsolóba nyomta a kulcsot, és ekkor hátulról a hátsó ülésről rekedten, csöndesen megszólalt a nagyanyja: − Olga, nagyon fáj.

A nő megdermedt, moccanni se mert.

− Ments meg – kérte a hátsó ülésről az valaki a nagyanyja hangján, majd Olga megérezte, hogy egy forró fuvallat éri a tarkóját, mire kipattant az autóból, és megiramodott a sötétségben a kapu és a mérnök felé. – Jöjjön – lihegte a férfinak, miközben elrohant mellette, majd besiklott az erdőbe, az ösvényen, amit Péter mutatott, és nem törődve a gallyakkal, tüskékkel, csak futott előre, ösztönösen kerülgetve a fákat, nem figyelve a mögötte kiáltozó férfira, majd hirtelen egy ág került elé, és aztán minden elsötétült.

A meleg napfényre ébredt. Ágyban volt, egyedül egy parasztház szobájában. Ruhástul feküdt az ágyon, a homlokát valaki vastag gézzel kötötte be. Ahogy felnyúlt, a kötés alatt is érezte a lüktető dudort. Halk társalogás szűrődött át a szomszéd szobából.

Felült, és megköszörülte a torkát.

Péter jött be, majd mögötte megjelent a mérnök is.

− Mi történt? – kérdezte a nő tőlük. A két férfi egymásra nézett, végül a mérnök kezdett beszélni: − Nekiszaladt egy faágnak. Ölben hoztam be a faluba, megtaláltam Péterék házát, és elláttuk a sérülését. Nincs seb, csak egy nagy dudor.

− Mennyi az idő? – Olga felállt, de azonnal megszédült, megingott, mire Péter odaugrott hozzá, és visszanyomta az ágyra: − Lassan – kérte őt.

− Kilenc óra – pillantott csuklójára a mérnök. – Hívtuk a férjét, de nem értük el, hagytunk neki üzenetet.

− Éjszakai műszakban volt – bólogatott Olga.

A mérnök folytatta: − Már beszéltem telefonon a főnökömmel, beszámoltam neki a…jelenségről.

− És? – sandított rá Olga.

A férfi széttárta karját: − Nem nagyon akarta elhinni.

A nő ismét felállt, a mérnök melléje lépett, támogatta, így mentek ki a házból. A konyhában egy szigorú arcú, idős nő állt a sparhelt mellett.

Az utcán szikrázó napsütésben Olga fejébe hasított a fájdalom. Az autó ott állt a ház előtt: − Visszamentünk Péterrel, és elhozta – magyarázta a mérnök.

− Az erőmű? – kérdezte tőle Olga.

− Visszaállt normál működésre. Látszólag ismét semmi baja – válaszolt a férfi. – Úgy tűnik, ezek a jelenségek a tizenkét órás ciklushoz igazodva jelentkeznek, csak éjszaka.  

Egy köpcös, kalapos férfi közeledett feléjük az utcán, Olgának ismerős volt. Ahogy odaért, lelkesen kezet fogott a mérnökkel: − István vagyok, a helyi párttitkár – majd megölelte Olgát: − Jaj, kislány, maga aztán szépen néz ki – pirospozsgás, kerek arca elkomorult, ahogy ismét a mérnökre nézett: − Visszahívta a főnöke. Azt üzeni, Budapestre kell menniük, most, azonnal – Olga felé fordult: − Minden a kettejüknek.

− De miért? – bukott ki a nőből.

− Az orosz küldöttség találkozni akar magukkal.

A férfi és a nő összenézett, de a párttitkár még nem fejezte be: − Maga Gyatlov is a küldöttséggel jön – az autó felé intett gondterhelten: − Jobb, ha mielőbb indulnak, a gépük egy óra múlva leszáll.

Péter a nőhöz lépett, nyújtotta felé a kulcsot: − Tud vezetni?

Olga összeszorította a száját, és elvette a kulcsokat: − Lesz pár kérdésem ehhez a Gyatlovhoz a nagymamámról. Szóval igen, tudok.

folyt. köv.

A következő napokban feltöltésre kerülő, három epizódból álló novella jobb megértéséhez javasolt ismerni a Gyatlov-incidens néven elhíresült eseményt. Alapszinten elegendő a Wiki, haladóknak ezt ajánlom. Amióta először hallottam erről a történetről, azóta foglalkoztat. Ehhez jött, hogy motorozás során rátaláltam Bárna határában egy elhagyatott erdei vendégházra. Fogalmam sincs, kinek, miért épült, de a kis tisztás, az erdő körötte, felettébb nyugtalanítólag hatott rám. A kettőből jött össze ez az allegorikus történet a szocializmus győzelméről.

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

1. rész: Nagyon fáj

 − Tudta, hogy Reagen a második elnökségét amiatt bukta el, mert összeomlott a csillagháborús programja? – kérdezte a mérnök az asszonytól, hátra se fordulva. Olga bólintott: − A politikai szemináriumon beszéltünk róla…

A mérnök elnézett észak, a Mátra felé, majd mélyet szívott a cigarettájából. Előtte, az ívesen emelkedő domboldalon egy kombájn haladt, széles rendben vágta a búzát.

− És arról is beszéltek, hogy mindez a Gyatlov-féle erőművek miatt történt? – nézett vissza a nő felé a másik. Olga az autó nyitott ajtajában ült, térdét masszírozta. A mérnök megállapította, hogy a nőnek formás lábai vannak. Tekintetük most összekapcsolódott, Olga zavartan elfordult: − Ezt így nem tudtam, de sejthető. Miután az első szovjet bázis megépült a Holdon…

− Igen – bólogatott a mérnök. – És az amerikaiak tehetetlenül nézték, ahogy dupla annyi műholdat állítunk pályára, hála az orosz hordozófejlesztéseknek, amiket ugyancsak Gyatlov-féle erő hajtott. Tavaly Szerjankov felállította a „technológiai robbanás” tézisét: egyetlen kimagasló technikai találmány vagy vívmány képes megváltoztatni a történelem menetét, eldönteni gazdaságok és népek sorsát azáltal, hogy gerjesztőként, gyúanyagként hat a saját környezetére és korára. És valóban ez történt: az erőmű felfedezése után az szovjet ipar iszonyatos sebességre kapcsolt, elég megvizsgálni a hatvanas, hetvenes évek gazdaságtörténetét.

A kombájnok megálltak. Vezetőfülkéjükben nem volt senki, a kontrollerjük, egy idős férfi a közeli, árnyékos ligetből irányította őket. Csak a felszálló cigarettafüst árulta el jelenlétét. Ha a mérnök hunyorított, láthatta tömzsi alakját, a sisakját a rádióantennával, és a kezében tartott, aktatáskányi irányítótáblát.

− Igen – bólogatott elégedetten a mérnök, bár hangjában némi bizonytalanság is rezgett: − Automatizáltuk az ipart és a mezőgazdaságot. A járműveink benzin nélkül közlekednek. Gyarmatosítottuk a holdat és az űrt. A szocialista blokk államaiban a jólét kétszerese a nyugati táboréhoz képest. És mindezt Gyatlov tiszta, költségmentes és környezetbarát erőműveinek köszönhetjük – ledobta a földre a csikket, és sarkával eltaposta. – Merre is kell menni?

Egy keresztútban szélén álltak meg a hivatali Ladával, mert a férfinak már nagyon kellett vizelnie. A nő a dombra felkapaszkodó betonszalagra mutatott: − Arra van Bárna. A falu határában van a vendégház…

A mérnök beszállt az autóba, becsatolta magát, és türelmesen várt, míg a nő is elhelyezkedik mellette. Olga babrált a kulccsal, azok zavarával szerencsétlenkedett, akik tudják, hogy nézik őket, és emiatt még inkább esetlenek, de végül beindította az elektromos motort, ami készségesen felberregett. A motor az autó orrába pakolt energiacellákból nyerte az erejét, ahogy meglódultak, a férfi úgy érezte, a kocsi elejét mágnes húzza céljuk, a falusi vendégház felé.

− Bárna egy zsákfalu – kezdte magyarázni vezetés közben Olga, és lehúzta az ablakot, mire bejött az erdő nehéz, zöld aromája a kocsiba. A fák közeibe nem sütött be a nap, komor, sötét területek suhantak el mellettük. – A családom innen származik. Bányászfalu volt, most, hogy a szénbányászatot leállították, inkább a mezőgazdaságból élnek. A környékbeli erdők kitűnő lehetőséget biztosítanak a kikapcsolódásra, ezért épült tizenkét éve a vendégház. Még fővárosi pártvezetők is igénybe szokták venni. A vendégházat és a falu köz- és magánvilágítást látja el az az erőmű, mely a telken van – balra mutatott, egy szűk földútra: − Itt kell lehajtanunk.

Az autó nagyokat nyekkent a gödrökben, aztán kiérte egy tisztásfélére, melyen ott volt az erdő közepén, elhagyatva, magányosan az épület. Rozsdás drótkerítés vette körül, közepén a kapu nyitva várta őket. Az udvaron, a ház falának dőlve magas, hórihorgas alak álldogált, a gondok, a helyi pártszervezett mindenese Károly vagy Béla, a nő már nem emlékezett nevére, bár ismerős volt az arca, talán a temetésen látta.

Megálltak, majd tétován kiszálltak az autóból.

− Maga volt már itt? – kérdezte a mérnök a kocsiszekrény felett a másiktól.  A nő fejét rázta, körbefordult, és ki is mondta: − Nem. Soha.

Fák vették körül őket, ívesen emelkedtek, ahogy a hegy emelkedett, és mint víz alatti növények, lassan hajladoztak a gyenge szélben. A házhoz tartozó, viszonylag nagy területen magasra nőtt fű és néhány csenevész szilvafa uralkodott, de egyébként bántóan sivár és üres volt a telek az erdő tömörségéhez képest. A nő védtelennek érezte magát, mintha a fák közül valaki, bárki megfigyelhetné őket, ahogy ott állnak ezen a nagy, nyílt területen.

− Jó napot – jött közelebb a magas férfi, és nyújtotta a kezét a mérnöknek, biccentett Olga felé: − Péter vagyok. A gondok.

− Jó napot – mondta a férfi, és az országút felé intett, vagyis nagyjából arra, amerre sejtette: − A falu milyen messze van?

− Még egy másfél kilométer – dörmögte Péter. Zártan beszélt, közben nem nézett a szemükbe. – Nem tudom, meddig maradnak, de van bent tiszta törülköző, ágynemű…

Olga érezte, hogy elpirul: − Én visszamegyek a városba. Tudja, itt lakom. Csak kalauzoltam az elvtársat.

− Maga jött a megyétől, ugye? – kérdezte tőle Péter, de meg se várta a választ: − Jobb lenne, ha maradna. Estére.

− Hogy érti ezt az elvtárs? – kérdezte a nő döbbenten.

A férfi felnézett rá, fürkészően, kíváncsian: − Nem mondták magának?

Olga értetlenül állt előtte, fél szemmel figyelte, ahogy a mérnök kiveszi a bőröndjét a kocsiból: − Mit?

De Péter nem válaszolt, elvette a bőröndöt a mérnöktől, és elindult a ház felé: − Jöjjenek, megmutatom a házat.

Bement, eltűnt az ajtó mögött, a páros odakint egymásra nézett: − A pártbizottságon nekem azt mondták, hogy jön egy elvtárs a fővárosból, kivizsgálni egy Gyatlov-erőművet, és hogy kísérjem, kalauzoljam el – magyarázkodott Olga a mérnöknek, aki közben elővett egy szál cigarettát és elgondolkodva forgatta ujjai közt: − Egy szóval se említették, hogy itt kell éjszakáznom…magával. Ennek nincs semmi értelme.

− Megtisztelő lenne – mosolyodott el a férfi, aki valójában izgalmasnak találta a gondolatot, noha semmit nem tudott a nőről, aki a szemében inkább kissé esetlen és vaskos volt, mintsem csinos. – De szerintem megoldom magam is. A műszeres vizsgálat pár órát vesz igénybe. Úgy terveztem, a fél nyolcas vonatot még elcsípem. Talán megvárhatná. Akkor nem kell taxit hívnom. Egyáltalán, van itt telefon? – elnézett nyugat elé, a nap irányába. Délután négy körül lehetett, sötétedésig még sok idő volt hátra. Valamiért nem tudta elképzelni, hogy ezen a helyen várja meg az éjszakát – bár a szíve mélyén tudta, ez fog történni.

– A faluban van – vont vállat a nő. − De szívesen visszaviszem a városba.

A férfi biccentett, öltönykabátja felső zsebébe csúsztatta a cigarettát, és elindult: − Na, menjünk.

A ház hűvös és mészillatú volt. Egy nagy konyhába jutottak, melyből két vendégszoba nyílt. Péter az egyikbe lerakta a bőröndöt, most előballagott, és a harmadik ajtóra mutatott, ami a tűzhely mellett zöldellt: − Mosdó, vécé. Van bent törülköző, de ezt már talán mondtam.

− Köszönjük – biccentett a mérnök. – De nem valószínű, hogy maradunk éjszakára.

Péter kihúzott egy széket, és fáradtan leült rá. Megdörzsölte állát, melyen kétnapos borosta sercegett, tekintetével a sarkokat fürkészte, úgy kérdezte: − Tehát nem mondták maguknak.  Azt hittem, mindent elmondtak…

− Mit, elvtárs? – értetlenkedett most a mérnök.

− Hogy mi történik itt éjszakánként. A kísérteteket.

Olga és a mérnök egymásra néztek, majd automatikusan ők is kihúztak egy széket, és leültek az asztalhoz. A mérnök kezdte, higgadtan, tárgyilagosan beszélt: − Én a Fizikai Kutatóintézet megbízásából érkeztem, mivel azt a bejelentést kaptuk, hogy egy Gyatlov-erőmű problémás jelenségeket produkált az elmúlt fél évben. Az orosz elvtársak is kíváncsiak a részletekre, holnap egy küldöttség érkezik Moszkvából, nem ez ügyben, de jelentést kell tennem nekik. A táskámban számos mérőeszköz van, mellyel kivizsgálhatom az erőművet. Ennyit tudok.

− Én pedig – vette át a szót Olga. – A megyei párbizottságtól jöttem, amiatt, hogy kísérjem el az elvtársat a vasútállomásról – biccentett a mérnök felé. Mindketten az falusi férfire néztek, aki megköszörülte torkát, majd mélyet sóhajtott: − Akkor nem mondták meg maguknak, azt, amit írtunk a jelentésben – bólogatott.

− Mit írtak? – kérdezte némiképp türelmetlenül a mérnök. A férfi ráemelte szürke, vizes tekintetét. A mérnök nem állta, elfordult, kissé el is szégyellte magát, hogy ezzel a tanulatlan, vidéki emberrel ilyen fölényeskedő hangon beszélt, noha a szocializmus eltörölt minden kiváltságot, és ez így is van jól, mind egyenlőek vagyunk, gondolta.

− Azt írtuk, hogy az utolsó pár vendég kísértetjárásra panaszkodott – hadarta el egy szuszra a gondok. – Azt mondták, éjszakánként kék fényben fürdött a táj. Éjfélkor dörömbölni kezdtek az ajtón. Az ablakokat kapirgálták. Sötét alakok álltak az udvar közepén – intett a háta mögé, az ajtó felé. – És amikor kimentek hozzájuk, hirtelen semmivé váltak. Volt, akiről lehúzták a lepedőt. De a legrémisztőbb az a legutolsóval, egy pécsi bizalmival esett meg, aki két nap után elmenekült.

− Mi történt vele? – kérdezte csöndesen Olga.

− Nagy murit csapott, egész éjjel ivott a feleségével, és amikor hajnalban kiment vizelni a kerítéshez…valaki mögé lépett, és a fülébe suttogott. Nem a felesége volt, az már akkor aludt.

− És mit mondott neki? – kérdezett ismét Olga, s érezte, kiszárad közben a torka, és tudta, olyasmit fog hallani, amit nem kellene.

− Hogy „nagyon fáj” – bólintott a férfi, majd felállt. – De nem csak ez van. Látniuk is kell valamit.

Követték őt, ki a házból, és közben a mérnök megköszörülte a torkát, majd meg is szólalt: − Tudja, a szocialista tudomány elvi alapon elutasítja a kísértetek, vámpírok, boszorkányok létezését – mondta, miközben hátra kerültek, a ház mögé, ahol kis fabódé barnállat a kerítéshez tapadva, mellette pedig ott szürkéllett a Gyatlov-erőmű. Halk búgás áradt belőle, a levegő fodrozódott körötte. Olga már elég sok ilyen erőművet látott életében, a házukhoz közel is volt egy, de mindig lenyűgözte a masszív erőnek az a megtestesülése, ami szinte sugárzott ezekből a vöröscsillagos beton-fém kockákból. Ez volt az az erő, ami a szocialista gazdaságot a mennyekbe röpítette, miután Gyatlov üzembe állította az első prototípust, valamikor a hatvanas évek elején.

− Tudom én, hogy ez butaság – bólogatott a gondok. – De talán köze lehet az erőműhöz. Talán a sérülés miatt kibocsát valamiféle sugárzást, ami megbolondítja a vendégeket.

− Sérülés? – kérdezte döbbenten a mérnök, és meg is állt. – Miféle sérülés?

A gondok is megtorpant, arcára bűnbánó kifejezés ült ki: − Nekitolatott egy pártitkár, jó fél éve, pont mielőtt ezek a dolgok elkezdődtek – a gondok a kocka sarkához lépett, és mutatta is a repedést. – Itt. Még a beton is lemállott – valóban, tenyérnyi darabon, ott fehérlett a fűben.

A mérnök odasietett, leguggolt, és megvizsgálta a területet. Kilátszott az erőmű belső fémváza, sőt, egy kis, ujjhegynyi részen be is szakadt. – Ezt azonnal jelenteniük kellett volna. Az erőmű üzemeltetési szabályzat szerint az ilyen esetek…− kezdte dühösen, majd elharapta a mondat végét, mert érezte, felesleges kérdőre vonnia ezt a parasztembert itt maga előtt. Ennyit az egyenlőségről, gondolta keserűen.

− Az illető nem szólt nekünk. Mi meg csak utána vettük észre, hetek múltán – szabadkozott a gondnok. − Aztán valahogy kiment a fejünkből…

− Most már mindegy – csóválta a fejét a másik. Kezét csípőre tette, szigorúan bámulta a sérült sarkot. – Azt hiszem, ez a vizsgálat kicsit hosszabb lesz. Talán tényleg itt kell aludnom – lenézett a mellette álló nőre: − Maga menjen csak vissza nyugodtan a városba.

Olga már szólt volna, de a gondnok megelőzte: − Olga, ugye? – kérdezte szinte félénken. A nő meglepetten pillantott rá: − Igen.

− Ismertem a nagyanyját. Ott voltam a temetésén. Részvétem – mondta szelíden a gondnok, mire a nő felsóhajtott: − Köszönöm – majd a mérnök felé fordulva megmagyarázta: − A nagymamám itt, a faluban lakott, és tavasszal halt meg.

− Részvétem – mormogta a mérnök, érződött hangján, nem nagyon figyel.

− Azt hiszem, magának is maradnia kellene éjszakára – fordult Olga felé a gondnok. – Tudja, direkt kértük, hogy magát küldjék.

A nő meglepetten pillantott rá, de a mérnök volt, aki meg is kérdezte: − Ugyan miért?

− Megvolt rá a jó okunk – fűzte tovább a szót a gondok, majd intett nekik: − Jöjjenek csak!

Az erőmű melletti fészerhez ment, zsebéből kulcscsomót vett elő, babrált a kulcsokkal: − Tudja Olga, a szomszédasszonyom ápolta a nagymamáját a végén. Gyakran beszélgettünk az állapotáról. Beszámolt nekem mindenről – végre megtalálta a kulcsot, a lakatba csúsztatta, kinyitott azt, levette a lakatot, és kitárta az ajtót. Szerszámok, fűmagos zsák, locsolócső, kannák voltak odabenn. – Azt mondta, a nagyanyja a végén, az utolsó napokban már csak azt ismételgette, hogy "nagyon fáj" – folytatta szenvtelen hangon a férfi, és a másik kettő csak ekkor jött rá, hogy nem a fészer belsejét, hanem az ajtó belső oldalát kell nézni. Fekete, égetett, szenes szavak, szinte olvashatatlan írás volt rajta: − Olyan, mintha tüzes vassal csinálták volna – bólogatott a gondnok.

A betűk megfelelően hunyorogva és némi fantáziával egy szöveget adtak ki. – "Olga, nagyon fáj" – olvasta fel hangosan a nő, majd szája elé kapta kezét, és elhátrált az ajtótól, és a mérnök ekkor érezte, hogy legszívesebben átölelné, és nyugtató szavakat suttogna a fülébe, de helyette kimondta azt, amit később persze megbántak: − Maradunk. 

folyt. köv.

Ahogy öregszem, egyre bizonyosabb vagyok a tekintetben, hogy vannak dolgok, melyek elvesznek belőlünk. Egy szakítás, egy haláleset, egy súlyoss betegség, vagy akár egy kivégzésről készített fotó - mind képes úgy elvenni a személyiségünkből, énünkből, lelkünkből, hogy annak érzékelhető nyoma marad: megváltozunk, kevesebbek leszünk, elvékonyodunk. És ugyanezt gondolom bizonyos helyekről is, melyek így vagy úgy, de valamiért rossz helyekké váltak. A legfontosabbak, hogy mi az, amit hátrahagyunk magunkból ezeken a helyeken.

Ház a téli erdőben

− Sötétedés után ne maradjanak abban a házban – mondta a benzinkutas, míg elvette a nőtől a pénzt. A fiatalember hátul állt, az újságoknál, és csak fél füllel hallgatta őket, mert a fejében szavak és sorok kavarogtak, szemével pedig a napilapok fejléceit pásztázta.

− Nem fogunk. Csak készítünk pár képet – nyugtatta meg a nő.

− Remélem, senki nem veszi meg azt a házat – csóválta nagy, busa fejét a férfi. – Az ilyen házakat a földig kellene rombolni.

− Manapság mindenre találunk vevőt – vont vállat a nő, és elvette a visszajárót. – Erre is akad majd. Tehát akkor…− kinézett az útra, ahol épp egy kamion dübörgött el.

− Felmennek Pásztó felé, és a „Horgas-tanya” táblánál lekanyarodnak, majd az első, erdőbe vezető úton balra befordulnak. Onnan még olyan egy kilométer az út az erdész házáig – magyarázta a kutas, akár egy türelmes tanár.

A nő megköszönte az útbaigazítást, majd intett társának, és kimentek a hideg délutánba. A kocsiban, megcsapta őket a gyorséttermi ebédjük maradékénak zsíros illata. – Kidobnád a zacskókat? – kérte a nő a fiatalembert.

Ahogy a fiatalember a benzinkút szemetesébe gyömöszölte a szemetet, oldalt sandított, és látta, hogy a kutas őt nézi.

Elfordította fejét, és ismét a vers befejező sorára gondolt, kereste a lehetséges variációkat. Reggel óta ezen az utolsó versszakon tűnődött, és biztos volt benne, hogy ma meglesz, és ezzel a Szerelem ciklus is elkészül az új kötethez.

− Kapcsold be magad – kérte őt ellentmondást nem tűrően a társa, amikor visszaszállt. Kihajtottak a néptelen útra. A nő agresszíven és durván vezetett, rángatta az autót. – Szóval idén végeztél az egyetemen – bólogatott, majd gyors, szúrós pillantást vetett a mellette ülőre. – Milyen szakon?

− Magyar-filozófia – válaszolt a fiatalember csöndesen.

− Az nem túl piacképes – csóválta elégedetlenül fejét a nő. – És mi szél hozott hozzánk?

− A pénz szele – vallotta be a másik. – Sajnos van diákhitelem. Élni is kell valamiből. A tanítást pedig nem nekem találták ki.

− Ezért gondoltad, hogy megpróbálod az ingatlanszakmát? – a nő nem kérdezett, inkább állította a tényt, mire a fiatalember vállat vont: − Tapasztalat, életismeret − igen, azt gondoltam, jó ötlet.

− Most nagyon pörög. Az ingatlan – bólogatott a nő elégedetten − Most nagyon is. − Megnyalta vastagon rúzsos ajkait, akár egy mohó macska. A fiatalember szemében az egész lényéből, a ruhájából áradt valami állatias, ragadozó ­­kisugárzás. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy pár év múlva ő is ilyen legyen.

− Egyébként verseket írok – vallotta be a fiatalember csöndesen. – Már megjelent egy kötetem.

− Ó, gratulálok – kapta felé a fejét a nő. – Majd egyszer hozd be – kérte valódi érdeklődés nélkül.

Pár perc múlva elérték a lehajtót. A nő óvatosan bevezette az autót a szűk erdei útra, majd száz méter után felhajtott arra az elágazásra, amit a kutas említett. Földbe vájt keréknyomban lavíroztak, a bokrok szinte súrolták a jármű oldalát. Nem volt erős emelkedő, de néha még így is elkapart a kerék az éjjel hullott hóban, ám ilyenkor a gumik gyorsan rátaláltak a tűleveles alsó részre, amelyen már tovább tudtak lendülni.

− Ha megkarcolja valami tövis a kocsit, akkor ez nagyon drága eladás lesz – morogta a nő, de kisvártatva kiértek egy tisztásra, ami nem is tisztás volt, hanem egy kerítés nélküli udvar, és ott volt előttük a ház.

A nő megállította az autót, és pár pillanatig mindketten csak bámulták a kétszintes, masszív épületet, a sötét, elfüggönyözött ablakokat, és a bejárati ajtóra felfújt vörös feliratot: „Pokol”.

− Azt majd le kell mosni, mikorra jönnek a vevők – bökött állával a felirat felé a nő. Egyiküknek se akaródzott kiszállni, végül a nő erőt vett magán, hátulról kivette és magára kanyarította szőrmeutánzat kabátját, vörös retiküljét kicsattintva egy szál cigarettát kerített kezébe, majd a kocsi oldalánál maradva rágyújtott.

A fiatalember is kiszállt, és a házat bámulta. Fejéből eltűnt a vers, eltűnt minden, nem maradt, csak ez a kocka alakú épület.

− Na – kezdte a másik a kocsi túloldalán. – Amit tudni kell a házról. Kétszintes, összesen százhat négyzetméter. Alul konyha, nappali, vécé. Felül két háló, egy nagy fürdőszoba és egy használaton kívüli valami, itt lomtárként jelölik – a nő a kezében tartott mobilról olvasta az adatokat, majd eltette a telefont, belekotort a retiküljébe, és egy csomó kulcsot vett elő, melyek mindegyike gondosan fel volt címkézve. Hosszas vizsgálódás után kiválasztott egyet, a többit visszadobta a táskájába. A zörgés szinte ijesztően törte meg a csendet. – Amit nem kell tudni a házról, és el ne mondd egyik vevőnek se, mert eltöröm a kezed: az első tulaj, az erdész, aki építtette, vidáman élt itt a kis családjával, míg egy nap fejbe nem lőtte az asszonykát, baltával elintézte a gyereket, a tizenkét éves lányát, majd kettévágta magát egy láncfűrésszel – a nő elhúzta a vastag, hurkás derekán ujját, mutatva, hol vágta szét magát az erdész. – Valószínűleg bekattant, vagy depressziós lett, nem tudni. A lényeg, hogy az ilyesmit soha nem mondjuk el a reménybeli vevőnek.

− Mi van, ha tud valamit, s rákérdez? – a fiatalember még mindig a házat bámulta, úgy tűnt, nem tud elszakadni a látványától.

− Akkor, de csakis akkor – emelte fel tiltón cigarettáját a nő −, akkor elmondhatjuk, hogy történtek sajnálatos események az ingatlanban, de mi nem ismerjük a részleteket.

A fiatalember körbefordult: − Milyen csönd van itt. Madárszó sem hallatszik – és ekkor hirtelen megérezte, hogy visszatér minden a fejébe: a költészet, a vers, az ihlet. Ott volt előtte a záró rímpár első mondata: „Ahogy a hóban madárláb hagy nyomot” és aztán megjött mögé a befejezés, mely szépen lezárja majd a fiatalság és szerelem tematikát: „Úgy húszéves szeretőm arcát rajzolom”. Kissé a haikuk egyszerűségére és képi párhuzamaira emlékeztet, de annyi baj legyen.

Benyúlt a kabátzsebébe, hogy kivegye jegyzetfüzetét, de aztán hagyta a fenébe, hisz ezt úgyse felejti el, a verseit mind kívülről tudta, ez is megragad majd örökre fejében.

A nő eltaposta cigarettáját, és hunyorogva körbefordult– Ja, csönd, az van. Talán ez ment az erdész agyára − meglengette a kulcsot: − Munkára! – adta ki a parancsot, és megindult a ház felé, a fiatalember pedig követte az ötcentis hóban, és élvezte, hogy elönti az elégedettség, az alkotás öröme.

A házban egészen meleg levegő és dohos, édeskés szag fogadta őket. Félhomály volt, ezért mindketten, akaratlanul és gyorsan a függönyök felé mozdultak, és vadul félrerángatták őket. A nő zavartan a fiatalemberre pillantott: − Mégiscsak jobb így – mondta bizonytalan mosollyal. Ahogy letette retiküljét a nappali dohányzóasztalára, majd kiegyenesedett, minta kifakult volna, a vörös haja, a rúzsa, a körme, a csizmáján az aranylánc, mind megszürkült, és ő maga is elvesztette erőt sugárzó tartását. Beesett vállal csak állt a süppedő, barna szőnyegen, és bámulta az emeletre vezető lépcsőt.

− Hol kezdjük? – kérdezte a fiatalember, akit még mindig a befejezett vers öröme tüzelt, és egyelőre nem érezte azt, amit a nő, aki összerezzent hangjára, majd körbeintett: − Itt. Készítsünk fotókat. – És így is tettek, elővették a mobiltelefonokat, majd mindenféle szögből elkezdték fotózni a nappalit, a konyhát és a vécét, aztán a nő kiment, és készített pár képet kívülről is, majd elszívott egy cigarettát, de ezt követően is meglepően sokáig kint maradt. A fiatalember a könyvespolc unalmas címeit nézegette − csupa vadásznapló, leírás egzotikus tájakról, fegyverkatalógusok. 

− Megtennéd, hogy fönt is csinálsz pár képet? – kérdezte a nő az ajtóból. Sápadtan és mereven állt, és nem a fiatalembert, hanem a lépcsőt nézte. – Nem érzem jól magam. Beülök addig a kocsiba. – intett a háta mögé. – Nem kell semmi extra, csak a hálószobákról, meg egy vagy kettő a mosdóról.

− Persze – bólintott a fiatalember. – Semmi akadálya. Van vizem. Ha kér. Van egy bontatlan palackom.

A nő hárító mozdulatot tett: − Kösz nem. Csak le kell ülnöm egy kicsit – mondta, majd merev léptekkel kitűnt az ajtó négyszögéből.

A fiatalember a lépcsőhöz ment, ellenőrizte a mobilján a töltöttséget, és hogy hd-re van-e állítva a fényképező applikáció, majd először lendületes, aztán mind lassabb léptekkel felment az emeltre.

Itt hidegebb volt, és a levegőben az édes, erős aroma összesűrűsödött.

Egy sötét folyosóra jutott, melyből három ajtó nyílt. Találomra a bal oldalival kezdte, mely tágas, napfényes, kék csempés fürdőszobába vitte. Nem tudhatta − a csempéket gondosan lemosták −, de itt találták meg a férfit és a láncfűrészt. Elkészítette a képeket, és kifelé indult, amikor a szemébe villant valami. Megfordult, de csak önmagát látta a fürdőszobai tükörben. Önmagát, ám mégis valahogy másképp. Megrázta fejét, majd sietve behúzta maga mögött az ajtót.

A második szobából pont az udvarra és az autóra nyílt kilátás. A nő odabent ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Ebben a szobában nem volt bútor, csak egy kis éjjeliszekrény. Nem tudhatta, hogy azért, mert a nagy hitvesi ágyat, melyet teljesen eláztatott a feleség fej nélküli torzójából kiömlő vér, szóval ezt az ágyat kivitték, és elégették hátul, a ház háta mögött. A padlószőnyeg ugyanerre a sorsra jutott. A fényképeken próbálta nem megjeleníteni a ragasztó foltjait a padlón, és a jobb oldali falon lévő sötét foltokat.

Amikor végzett, ismét az ablakhoz lépett, és lenézett az autóra. A nő már felfelé bámult, egyenesen őrá. A fiatalember intett neki, de a másik nem reagált, nem moccant. És ekkor a fiatalember teljes bizonyossággal megérezte, hogy valaki, egy szomorú, esetlen és magányos lény ott áll mellette, és az üvegen át bámulja a tájban oly idegen járművet, melyen idegesítően csillogott a lemenő nap fénye.

A fiatalember oldalt nézett, de persze senki nem volt ott.

A harmadik szoba ajtaja előtt a keze tétovázott, mielőtt rásimult a kilincsre, mely meleg volt, mintha valaki sokáig szorongatta volna tenyerében.

Aztán csak benyitott, mély levegőt véve, mint egy búvár.

A gyerekszobába jutott. Itt minden úgy maradt, az égszínkék bútorok, a fehér, puha párnás és paplanos ágy, a kis íróasztal, a poszterek a falon – rajzfilmfigurák néztek le róluk öreg, kifakult tekintettel. A sarokban babák és műanyag lovak voltak szépen berendezve egy fából készült makettház körül. A házon látszott a kézi munka, néhány illesztés nem volt tökéletes, de nagyjából visszaadta azt, hogy a készítője az eredeti házat, az erdész házát akarta lemásolni.

A fiatalember kedvetlenül készített pár képet, majd közelebb ment a maketthez, és lehajolt, aztán leguggolt hozzá, mert mintha valami mozgott volna lent, a földszinten, de csak az ő árnyéka lehetet, bár tény, egy női alak, egy műanya karakter ott állt a lábasok felett a tűzhelynél. Ahogy megfordította a makettet, hátul, a hátsó udvaron megtalálta az apát is, egy baltás fickót, körötte hasábok, kis faforgácsokkal megjelenítve. Egyedül a lány hiányzott, akit a fiatalember nem látott a felső emeleten, a kék szobában sem, amiben épp most ő is tartózkodott.

Tompa zaj.

A háta mögött, az ágy melletti ajtó mögül jött. Ez lesz az a lomtár, amiről a nő beszélt, jutott a fiatalember eszébe, miközben, lassan, óvatosan felállt, majd az első ijedtség által az ereibe pumpált adrenalin hajtóerejét kihasználva, az ajtóhoz lépett, és felrántotta.

Polcok voltak odabent, és szemközt vele egy nagy, egész alakos tükör, amelyben homályosan derengett ő, a lány szobája, és még valami, valami a háta mögött.

A fiatalember behunyta szemét, mert nem akarta látni, mi jön, és ekkor megtaszították, és erre kinyitotta szemeit, és akkor már a másik oldalról, odabentről, a lomtárból vagy inkább a ruhásszekrényből látta magát, és kis időbe telt, míg megértette, hogy a tükörből nézi önmagát, a fiatalembert, aki lassan, mintha víz alatt mozogna, elindul, átmegy a szobán, majd eltűnik az ajtóban, aztán hallani vélte a lépteit lefelé, és aztán csönd lett, és ő csak üvöltött némán, egészen addig, míg meg nem pillantotta a makettet, és az új elemet, a maketten, a felső emeleti ablakban a figurát, önmagát, igen, a kabát színe stimmelt, és mellette ott állt egy alacsonyabb valaki, rózsaszín pizsamában, amiben bemászott a ruhásszekrénybe a lövés után, úgy vélte, itt el tud bújni, de az apja persze ráakadt, és a balta, és a vére, az ártatlan vére mely ráfröccsent a tükörre, és megváltoztatott mindent.

Kilépett a házból, mire a nő kiszállt a kocsiból, fázósan összefogta magán a kabátot. – Kész vagy?

Ahogy a fiatalember közeledett felé merev lépteivel, elmosolyodott, majd bólintott: − Kész vagyok.

− Akkor csukd be lécci az ajtót – a nő odadobta neki a kulcsot, a fiatalember ügyesen elkapta, visszament a házhoz, és becsukta az ajtót. Ezalatt a nő megfordult az udvaron a kocsival, és mikor a fiatalember beszállt, már a fűtést is bekapcsolta, a nyílások kellemes, lágy levegőt fújtak.

− Mindjárt alkonyodik – mondta a nő, miközben behajtottak a fák közé, és megborzongott. A visszapillantóban még egy kicsit látszott a ház − elkapta róla a tekintetét: − Szerintem ezt a melót nyugodtan rád bízhatom – jelentette ki aztán erőltetett könnyedséggel. – Te fogod kihozni ide a vevőket, jó? Úgyse lesz sok…

− Rendben – bólintott a fiatalember, és maga elé nézett, vagy inkább az útra.

− Na, szóval verseket írsz – jelentette ki a nő. – Tudsz nekem mondani valami szépet, amit mostanában írtál?

A fiatalember eltűnődött, láthatóan erősen gondolkodott, majd megrázta fejét, és ahogy válaszolt, nem is annyira riadt csodálkozás, mint inkább beletörődés volt hangjában: − Nem jut eszembe semmi.

vége

Képzeld el, hogy a Nagy Háború egy korrekt és igazságos békével ért véget, és a Habsburg Birodalom megerősödve kerül ki a dologból, lassan felemészti Magyarországot, mind szorosabb szövetséget alkot a németekkel, az orosz forradalmárokat Szibériába deportálják, de a cár demokratikus fordulatot jelent be, Amerika nem erősödik meg, ám ugyanúgy erős vetélytársra talál Japánban a Távol-Keleten. Ebben a környezetben indul be a globalizáció, nagyhatalmú cégek születnek a nemezetállamokon belül, melyek együttműködnek a regnáló, prezidenciális európai uralkodóházakkal, és mind sikeresebben zsákmányolják ki a soha fel nem szabaduló gyarmatok nyersanyagforrásait. A birodalmak tanulnak az orosz eseménykeből, a húszas években egyenlősítő kiáltványokban törlik el az előjogokat, szétválasztják a hatalmi ágakat, és lépéseket tesznek a szabadságjogok és demokratikus vívmányok mérsékelt kiterjesztésére.

Ebben a világban nincs olaj, mert nem léteztek azok a lények és növények, amikből olaj jöhetett volna létre, hiszen ez a világ csak alig hatezer éves.

Él ebben a világban egy lány, akit látmások, szörnyű képek gyötörnek, távoli, érthetlen felvilanások, melyek más, idgen korokból erednek. Az ő története lenne a regény, melynek az első fejezete letölthető.

Az előző novella második része, folytatása.

(Volt azóta némi nyaralás, előtte elolvastam a 2018-as Körképet, hogy megnézzem, hol tart az irodalmi kánon, vagyis inkább a Magvető-féle ízlés, és mit mondjak, nem élveztem, alig volt egy-két igazán magával ragadó darab, egy csomó történet az öregedő szülőkről és a menekültkérdés sokadik, szentimentális, idealisztikus feldolgozásai...és aztán a nyaralás első napján felütöttem McCarthytól a Suttret és elállt a lélegzetem már az első mondattól, és a 617. oldalig, vagyis hét napig nem vettem levegőt, feküdtem a vízen, mélyen bent a tengerben, és a levegő a tüdőmben fenntartott, néztem az eget, és azon tűnődtem, mikor fogok én így írni).

A telepei ember háza

Második rész

Mariann az udvaron állt, kezében a szatyorral, és a férjét figyelte az ablakon át, a férjét, aki valamiféle reggelit készített a konyhában, és nem vette észre őt. Arra gondolt, a férfi olyan, mint egy nagy, szemüveges majom, olyan óvatosan és gondosan bánik a tányérokkal, csupa szőr, magas, karjai, lábai aránytalanul hosszúk, még csontos, mindig komor arcában is volt valami állati. Mariann állt az augusztusi, forró reggelben az udvar kiszikkadt gyepén, és nem érzett mást, csak végtelen rosszkedvet és türelmetlenséget, és emögött ott volt a sötét rettegés is, ami visszatartotta attól, hogy belépjen a ház hűvösébe. A szatyorban olvadni kezdett a margarin, és szinte érezte, hogy fokról fokra melegszik a friss, házi tej, melynek íze istállók mélyét idézte benne, és három hónap után sem tudta megszokni, noha Antal százszor elmondta, mennyivel egészségesebb a pasztőrözöttnél, igen, Antal nagyon okos, mindent jobban tud.

Mariann fújtatott, mint aki cigifüstöt enged ki magából, mélyen, tüdőből. Hiányzott neki a dohányzás, noha csak ritkán gyújtott rá, főképp szex után, a korábbi barátjával, Misivel, aki tavasz óta ismét a városban van, néha látta őt buszmegállóban vagy a Sörbár előtt a haverjaival, és ilyenkor összeszorult a gyomra, és torkában megérezte a füst kesernyés aromáit, az első szippantást, s mindezzel együtt nyelve hegyén a férfi testének sós ízét. Beharapta felső ajkát, és lehunyta szemét.

Antal kivette a kopott konyhai szekrényből a csészéket és az aljakat, és gondosan az asztalra helyezte őket, a tányérok jobb felső sarkához, majd hátralépett, elnézte a terítést, eszébe jutott, hogy valami virág jó lett volna még, talán felvidította volna Mariannt, aki már reggel szótlanul, mogorván ment el a boltba. Zajt hallott jobbról, a tisztaszobából, ahol csak a ruháikat tartották, a nagy, súlyos, lakkozott szekrényekben, meg ott volt még a dunyhákkal magasan bevetett ágy. Ez a szoba nyílt az utcára, itt öltözködtek, és egyszer itt, a padlón szerelmeskedtek. Antal nyelt egyet az emlékre, majd balra nézett, a hálószobába, melynek vetett ágya fehéren ragyogott a reggeli fényben. Innen nyílt a komra, amely elég nagy volt ahhoz, hogy berakják az előző lakó, valami öregember cuccait, nagy, lelakatolt ládákat, kopott ruhákat, ilyeneket, hátha még valami örökös megjelenik értük. Bement a hálószobába, és letérdelt, majd lehajolt az ágy alá, és megpillantotta a testet. Vagyis ott, a félhomályban olyan volt, mintha valaki feküdne, elnyúlva, mereven a padlón, de ekkor behunyta, majd kinyitotta a szemét, és nem maradt csak a doboz, a kis, kék bársonydoboz, amelyben a nyaklánc lapult, Mariannak vette, a születésnapjára, ami holnap, vasárnap lesz, az Óra-Ékszerben, elég borsos áron, de tudta, a nő örülni fog neki, mert imádja magán az ékszereket.

Beljebb tolta a dobozkát, majd kis tétovázás után a szekrényhez ment, kivett egy törülközőt, és rátette a dobozra. Ismét zaj jött a háta mögül, és ahogy megfordult, a két ajtókeret foglalatában látta, hogy az utcai ablak ellenfényében csak kontúrként létező árny-Mariann már ott áll a tisztaszobában, az ablak előtt, és kifelé bámul. Megjöttél, kérdezte a sötét alaktól, de az nem válaszolt, ő pedig sietve felállt, és visszament a konyhába, és ekkor Mariann bejött a bejárati ajtón.

Mariann nézte a holtsápadt férjét, aki a fejéhez kapott, majd átfutott a konyhán, és berontott a tisztaszobába.  A nő felsóhajtott, és lerakta a szatyrot az egyik székre, kivette a margarint, és berakta a hűtőbe, a tejeszacskót az aszal közepére tette, majd leguggolt, és kinyitotta a masina ajtaját, mire a tűz az arcába lobogott.

Megint láttam egyet, egy újat, állt meg felette a férje, mire Mariann fel se nézve kérdezte, igen, ez milyen volt? Rád hasonlított, mondta Antal, majd leroskadt a székbe, hosszú karjával átnyúlt az asztal felett, letörte a másik széken ülő szatyorból a kimeredő kenyérvéget, és majszolni kezdte. Sötét volt, csak ilyen homályosan láttam, de nagyon hasonlított rád. Erősítette meg a férfi. Akkor ez az ötödik, hagyta jóvá rezignáltan a nő, és a lángokba bámult. A vaslapon terpeszkedő teafőző elkezdett sípolni, de egyiken se mozdultak.

Eddig négy kísértetet azonosítottak. Az elsőnél elmentek Antal rokonához, a tanácselnökhöz, de az csak nevetett rajtuk, azt hitte, valami ugratás akar lenni a dolog − aztán, mikor látta, hogy nem az, nyugtatta őket, hogy egy ilyen öreg háznak vannak furcsa repedései, hangjai, az éj közepén felsejlő reccsenések, melyek sóhajoknak tűnnek, sőt, huhogásnak, ráadásul az új és szokatlan környezet gyakran megterheli az elmét, türelmesnek kell lenniük, míg megszokják a helyet.

A másodiknál a rendőrséghez fordultak, ki is jött a házhoz egy kövér, nagydarab férfi, talán nyomozó volt − vagy csak egy unatkozó helyszínelő −, bejárta az épületet, megnézte az ablakokat, hümmögött egy sort, végül kibökte, hogy valószínűleg a kölykök szórakoznak velük.

A harmadik és a negyedik felbukkanása után, mivel Mariann neveltetése és meggyőződése szerint vallásos volt, a nő a falu papjához ment, és elmondta neki tapasztalataikat. A férfi vizenyős, kék tekintetét Mariann mellein jártatva hallgatta őt, néha megnyalta száját, mint egy nagy macska, de következő nap eljött hozzájuk, megnyugtatóan, és egyszerre nevetséges szertartásossággal beszentelte mind a három helyiséget, majd megivott egy kávét, és elment.

Az egyik kísértet még aznap éjjel újból megjelent a mosdótükörben.

Mivel a ház belső elrendezéséhez nem nyúlhattak, ezért a vizesblokkot hátul, a hátsó falhoz tapasztott fészerben alakították ki. Antal lefalazott egy pici helyiséget, ide rakták az angolvécét, a mosdót és egy mosdótálcát a zuhanyzáshoz. Antal egy barátja lecsempészte a szobácskát. Az egészet egy sárga izzó világította meg, azon az éjszakán is, amikor Mariann ott állt a tükör előtt, a mind ritkább szeretkezéseik egyike után, és kimosta magából a férfit, a mosdókagylóból lögybölve ölére a vizet, mert már nem volt kedve zuhanyozni. Először csak egy folt jelent meg a válla fölött, arra lett figyelmes, hogy a tükörben, a háta mögött fehérlő csempe képe előtt egy sötét gomolygás kél, amiből aztán kontúrok, csontok, haj és bőr formálódott, majd ott állt maga a nő, egy riadt, negyvenes, kissé csontos állú, szürke szemű asszony, aki tekintetét egyenesen a dermedten figyelő Mariannéba fúrta, és hangtalanul ismételgette ugyanazt a két szót, amit Mariann nem értett, mert nem tudott szájról olvasni, megpördült, és persze senki nem állt mögötte.

Mondott valamit, csinált valamit, kérdezte most a nő, és becsukta a masina tűzterének az ajtaját, félrehúzta a sivalkodó teáskannát, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, hogy bejöjjön a friss levegő, de helyette csak trágyaszag bukott be, a téeszben ilyenkor hordták ki az istállóból, és nehéz, vasas aromái beterítették az egész völgyet, szóval Mariann bezárta az ajtót, és csak bámulta azt a kenyeret majszoló majmot az asztalnál. Nem, rázta meg a fejét Antal, nem mondott, csak rövid ideig láttam, és azt hittem, te vagy. Ezt már mondtad, jegyezte meg epésen a nő, majd elkezdett kipakolni a szatyorból, Antal elnézte őt, a megfáradt, keserű, és csalódott arcát, és szíve összeszorult, mert nem tudott mit mondani neki.

Összeírhatnánk, mit tudunk eddig róluk, jegyezte meg bátortalanul. Persze, írogass csak, helyeselt gúnyosan a nő, miközben levette a teafilteres dobozt a kredencből, és rakott a főzőbe kettőt, az biztosan sokat segít. Nem tudok mást javasolni, jegyezte meg Antal szelíden, és kihúzta az asztal fiókját, itt tartották a csomagolópapírokat, és a ceruzákat, és volt ott egy csomag színes ceruza is, Antal a minap nem állta meg, és a boltban megvette, hogy majd ezzel színez a gyerek, ha egyszer.

Én tudok, költözzünk el, csattan fel Mariann, mire egymásra néztek, majd Antal megcsóválta a fejét, és óvatosan letette a papírt és a ceruzát az asztalra, nem, az nem fog menni, mondta, minden megtakarításom belement a házba, és szerződésben vállaltuk, hogy három évig lakunk benne, gondozzuk, meg ilyenek. Te is tudod, tette még hozzá szomorúan, ott voltál.

De akkor még nem tudtam, hogy kísértetek lakják, sziszegte a nő, és érezte, szemét csípni kezdik a könnyek, hogy nem hagynak nekünk békét, folytatta, és megeredt az első könnycsepp orcáján, hogy éjszaka ott állnak majd fölöttem, arra riadok, hogy egy fehér alak áll az ágyam mellett, második könnycsepp, hogy a tükörből bámulnak rám, a sötét szekrényből nyúlnak felém, a konyha sarkában kuporognak, könnyek sokasága, egymás után, némelyik elérte állát, és lecsöppent a padlóra, ezt nem lehet bírni, ezt nem lehet ép ésszel kibírni.

Antal odament hozzá, és esetlenül átkarolta, de a nő kitépte magát a szorításból, bement a hálószobába, és az ágyra dobta magát. Ott zokogott.

Antal visszaült az asztalhoz, és precíz, arányos betűivel írni kezdett, néha elgondolkodva felnézett, Mariann szoknya alól kilógó lábait, sima combját bámulta, de aztán összeszedte magát, és kizárta a mind csöndesebb zokogást, hogy írni tudjon, hogy elkészüljön a listával, melyről magas sem tudta, mire lesz jó. Ezeket írta le:

1. láthatóan anyagtalanok, képtelenek a fizikai kapcsolatfelvételre
2. arckifejezésük közömbös vagy szomorú, de nem dühös vagy támadó
3. gyakorta úgy tűnik, el akarnak mondani, ki akarnak fejezni valamit, többnyire egy kétszavas mondatot
4. mindannyian harmincas, negyvenes éveikben lévő nők
5. mind viszonylag modern ruhát viselnek, tehát nem a régmúltból valók

Idáig jutott, aztán csak nézte a papírt, és szeme sarkából figyelte, ahogy Mariann visszajön a konyhába, tojásrántottát és tejeskávét készít, majd amikor elé került az étel, némán, szótlanul enni kezdtek, és nem néztek a másik szemébe. Elmegyek délután a kocsmába, kikérdezem az embereket, hátha ők tudnak valamit erről a házról, mondta aztán Antal, amikor végzett, mire Mariann ráemelte riadt tekintetét, nem hagyhatsz itt egyedül. Nem leszek sokáig, válaszolt a férfi. Később kiment a kertbe, és leszedte a nyári almát, és a kerítés mellett terjeszkedő vadszeder sötét szemeit, bevitte a gyümölcsöt a fészerbe, aztán kora délutánig, ebédig gyomlálta a paradicsomot és a paprikát. Ebédre Mariann gulyáslevest és palacsintát rakott elé, és egy kicsit jobb volt mind a kettejüknek a hangulata, Antalnak azért, mert sokat volt a jó levegőn, Mariann pedig az elmúlt órákban arra jutott, hogy meg fogja csalni a férjét, ha legközelebb látja Misit, megszólítja és elcsábítja, vagy legalábbis minden eszközével jelzi, hogy ismét felmelegítené vele a viszonyát, ebben a nő nagyon jó volt, abban, hogy ilyen-olyan módokon a férfiak tudomására hozza, hogy kapható bármire, bármire, amit a másik csak el tud képzelni. Elnézte a gőzölgő leves felett a férje szögletes arcát, és miközben ezek a gondolatok egymásba gabalyodtak elméjében, és elképzelte magát különféle pózokba a másikkal, már most kaján elégedettség és a bosszú nyújtott kielégülés lett úrrá rajta.

Aztán Antal később, délután elment a kocsmába, ahol a hatodik sör és pálinka kör után a traktoros, aki annak idején betört a házba, végre elmondja majd neki töredezett, akadozó nyelvén az élményeit, a szavait a többiek néha fordították Antalnak, mert a traktorost időközben összezavarta egy agyvérzés, ami a fél oldalát lebénította, és az arcára fura, lenéző grimaszt festett.

Marianna elmosogatott, majd kiült az udvara varrni. Szívesebben volt kint, mint az épületben. Hátát az ámbit forró, tömör hátának feszítette, arcát néha a napba tartotta, és szinte folyamatosan Misire gondolt, azt akarta, hogy azonnal megtörténjen, hogy a férfi itt legyen vele, most, és szinte hallotta a lépteit az utca végén, azt, ahogy a kapuhoz ér, lenyomja kilincset, és benyit. Ekkor észrevette, rossz cérnát hozott ki, sötétkéket a fekete helyett, visszament a tisztaszobába, ahol a nagyszekrény mélyén tartotta a varródobozt, ám ahogy kivette belőle a cérna hengerét, egy gomb kiesett, és begurult a sarokba. Marianna utána lépett, mire megnyikordult, felsajdult és kissé megemelkedett lába alatt az egyik padlódeszka. A tisztaszoba félméteres, kezeletlen falapokkal volt burkolva, míg a többi helyiség kőpadlót kapott. A fa valahogy előkelőbb volt a nő szemében, aki most billegve nyikorgatta sarkával ezt a lapot, és leste, ahogy a vége felemelkedik, mert nincs leszögezve, ezért leguggolt, és félig öntudatlanul belekapaszkodott, felfeszítette, ahogy a kisgyerek tépi fel a varr szélét a térdén, majd félrerakta, aztán csak bámulta az alatta lévő üregben sötétlő bársonydobozkát. Kié lehetett ez, mormolta maga elé, miközben óvatosan kiemelte, noha sejtette, érezte, az előző lakóé, de aztán már csak a ragyogást látta maga előtt, mikor felpattintotta a fedelét, és elébe tűnt az öt gyöngyszem, halovány rózsaszínük kitöltötte elméjét, pont annyi volt belőlük, amennyi már jól mutat egy nyakláncon, és a nő belenyúlt  a dobozva, és amint megérintette az első gyöngyöt, átjárta testét a fájdalom, a düh és a rettegés, sötétséget látott és fogakat, nagy, éles fogakat, erős kezek fogták le a testét, és az élet lassan elszivárgott belőle, és aztán már nem volt csak szürke üresség, ami beletompult a nemlétbe, és mindez egyszerre történt, és olyannyira erősen megrázta a lelkét, oly mértékben különbözött az élmény bármitől, amit eddig tapasztalt, hogy a gyöngyöt és a dobozt elejtve a padlóra omlott.

Antal alkonyatkor ért haza, benyomakodott a kapun, majd megállt a ház előtt az udvar közepén, felnézett a falakra, a sötét tetőre, és arra gondolt, hogy bárcsak soha többé ne látná ezt a házat, majd riadtan észlelte, hogy felsejlik benne a gondolat, hogy Mariannal ugyanez a helyzet, mert a nő mellett soha nem lesz boldog, hiába birtokolja őt, hiába zárja el magának a világtól, Mariann nem szereti, és ez a nem szeretettség rosszabb bárminél, amit eddig tapasztalt. Kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet, majd betántorgott a házba, a konyhában leverte az asztal szélére állított cukortartót, a fehérség, akár egy habos tetejű hullám, elárasztotta a padlót, mire ő csak morgott, akár egy veszett kutya, és gépiesen jobbra fordult, a hálószobába, és hagyta, hogy merev teste az ágyba dőljön. Alig érezte meg a matató kezeket a nadrágján, az övén, de a ráncigálásra, ahogy a nadrág és alsója lekerült róla, már valamennyire magához tért, végül kinyitotta a szemét, hogy lássa a szoba sötétjébe ráboruló árnyat, majd jött a melegség odalenn, mikor a nő magába fogadta félig merev tagját, amitől hirtelen minden a helyére került, mióta nem történt már ez meg, három hete talán, és a világ ismét tökéletesnek tűnt számára, mozogni kezdtek, nem sokáig, egy vagy két percig, de oly tökéletes összhangban és ritmusban, ahogy eddig soha, végül a férfi kiürült, szétfolyt és egy pillanatra megszűnt létezni. A másik lekelt róla, majd beleveszett a sötétbe, csak a konyhába és a tisztaszobába szűrődött be némi fény, tócsákat képezve a padlón, de azokat Antal már nem láthatta, mert a részegség és az aktus okozta fáradtság elorozta a figyelmét, és immár a belső, álombéli tájakra figyelt, így persze hogy nem vette észre Mariannt, aki még mindig a tisztaszoba padlóján feküdt öntudatlanul, s azt, hogy időközben egy gondos ujj azt írta a padlóra kiszóród és szétterülő cukor fehérjébe, hogy „menj el”.

De hiába volt a figyelmezetés, a két szó, amelyet a testetlen, anyagtalan nők is formáztak ajkukkal némán minduntalan, amikor a pár látta őket, hiába volt mindez, mert a ház elkésett. Az éjszakában egy nyikorgó szekér közeledett a faluhoz, egy láda volt rajta, a bakon pedig a telepi ember ült. 

folyt. köv.