Ez egy hosszabb ívű történet lesz, ilyenkor jobban van időm elmerülni a teremtett világban, legutóbb ez a füzér volt ilyen, emlékszem, forró, későnyári hajnalokon írtam, nyakig veríjtékben, aztán mindig egy szál cigaretta, és borzalmasan élveztem az egészet. Félig teremtett világ ez a mostani - hisz jó sok dolgot emeltem át a saját emlékeimből a lenti szövegbe. A főszereplő kiléte kétséges, technikailag pedig megpróbáltam játszani a rövid-hosszú mondatok ritmusával, vagyis hogy a hosszú, hadaró mondatok fogják elmondani a rossz dolgokat vagy a fontos dolgokat.  A narrációban megjelennek előre-hátra utalások, mikroszkopikus észrevételek, olyan apró részletek, melyek a folytatásban nyernek majd értelmet. És hogy ki valójában a telepi ember? Semmiképp sem a képen látható ismeretlen.

A telepi ember háza

Első rész

Telepinek a Meggyes oldalába lakókat nevezték a faluban. Az 1920-as évek elején jöttek be a községbe, a gyár épített nekik a meredek domboldalon szükséglakásokat, legyen hol élniük, míg a városban el nem készül a munkásnegyed a patak partján. A férfiak minden reggel kis csoportokban, gyalog mentek be a városszéli gyárba, ami hat kilométerre volt a falutól. Volt köztük mindenféle karakter, fura beszédű felvidéki tótok, keskeny szemű kunok, erdélyi szakállas mócok ballagtak végig pipázva, cigarettázva a keskeny erdei úton, hogy aztán elnyelje őket a vasgyár.

Később, miután a kétemeletes téglaházaik megépültek, a legtöbben beköltöztek a városba. Hátramaradt, silány szükséglakásaikat elfoglalták a falusiak, átalakították őket, míg később a legtöbb cigány családoké lett, akiket a tanács telepített itt le a hatvanas években. Volt azonban olyan telepi, aki a faluban maradt, megtetszett neki a környék, a hegyes, erdős táj, amely talán a távoli otthonára emlékeztette, a szép asszonyok és a mosolygós gyerekek, megtetszett neki a sötét erdőből alkonyatkor előtörő friss, hideg levegő, mely elárasztotta a falut, és az itt lakók tüdejét, és tele volt jó illattal, a vadalma, a gomba és a moha nehéz, álmosító illataival. Volt emögött más szag is, amit persze a falusiak nem érzékeltek, egy elhullott őz beleinek rothadása, a Gergely-forrás felett eltemetett török katona kaftánjának fahéjillata vagy a keskeny hasadékok szaga, amelyek a Szilvás melyén nyíltak, és amikből kénes füst csapott fel időről időre.

Senki nem tudta, hogy a telepi ember miért maradt a faluban. Egy ideig még ott élt a Meggyesen, aztán az öreg Komisz házát vette meg, még a háború előtt pár évvel, de alig volt benne, felmondott a gyárban, és hetekre el-eltűnt a faluból. Azt mondják, hogy Erdélyből jött, és az Alföldre járt kaszálni, de nem bírta ki a hegyek látványa nélkül, azért telepedett le itt, a hegyvidéken. Hórihorgas férfi volt, barna, napszítta bőrét gondosan borotválta, sötét arcában csillogott a szeme. Vékony is pipát szítt, ha otthon volt, esténként kiült a háza elé, mint a többiek, de valamiért senki nem telepedett mellé a lócára. A lányok és a legények, akik ilyenkor grasszáltak a falu utcáin, és eljátszották évezredes játékaikat, amelynek mindig ugyanaz lett a vége, illendően köszöntek neki, mire ő csak biccentett vagy bólintott, ám a tekintete valahova távolra nézett, valahogy átütötte őket, mintha keresztüllátna a rakott szoknyákon, a húson, a bőrön, a zsíron, egészen a legbenső részükig, mely a máj és a tüdő közt volt, egy apró kis gyöngy, na, az volt a lelkük.

A telepi ember néha hónapokra is köddé vált, nem csak aratási időben, olykor télen vagy tavasszal is. A háza sötéten várta őt, a falusiak ösztönösen elkapták róla tekintetüket, ha elmentek a keskeny kis ablakok előtt, melyeket egy öreg szilvafa árnyékolt. A vastag fájú kerítés mögött tiszta, de üres udvart láttak volna, ha bekukucskálnak. A gyerekek ennél merészebbek voltak, hátulról, a patak felől lopództak be a néptelen telekre, hogy a fészerben játsszanak, de aztán, egy délutánon, ezerkilencszázötvennégy nyarán történt valami, ami évtizedekig elriasztotta a gyerekek generációját a telepi ember házától. A szüleik mindig elmondták ezt a dolgot az újabb és újabb gyereknemzedékeknek, és azok eszükbe vésték a tanulságot, és a gyerekek, ezek a kerek fejű, kemény csontú, bájos, de irtózatosan kegyetlen és durva lények csak az utca túloldaláról bámulták ezután a házat, néha, a komiszabbak, kővel dobálták az ablakát vagy a tetejét, de ezután mindig elfutottak, mert zsigereikben érezték, hogy bár a ház üres, de bármikor megbüntetheti őket az, ami benne van.

Azon az ötvennégyes augusztus hatodikai napon három fiú átvágott a gazos és kietlen kerten, melyben diófa, szilvafa, faeper és egy olyan fa tenyészett, amiről nem tudták, milyen gyümölcsöt terem, majd jó egy órát játszottak hátul, a szalmában, de megunták, és kitalálták, megnézik, be tudnak-e menni a házba. Végigóvakodtak az ámbiton, végig a keskeny ház hosszában, míg el nem érték az oldalsó bejárati ajtót, amelyet nagy fatáblák védtek. Kihajtották a riglit, és kinyitották a táblákat, majd próbálták a kilincset. Az ajtó zárva volt.

Sokáig leselkedtek befelé az ablakokon, melyet csipkefüggöny takart, de nem láttak szinte semmit, odabenn szürke félhomály honolt. Aztán ezt is megunták, és ekkor egyikük, a legfiatalabb, azt javasolta, nézzék meg a padlást, mert gyakran a padlásról van lejárat a komrába. Így is tettek. Fent, magasan, a ház hátsó részen volt a padlás bejárata. Létrát találtak a fészer mögött, a falnak támasztva, a csalánosban. Felmásztak mind a hárman, megnyitották a deszkaajtót, amit csak egy kampós szög tartott, és már bent is voltak az agyagszagú, meleg tetőtérben. Mindenféle kacat és lom volt itt, a sarokban nagy ládákat fedezett fel tekintetük, elöl pedig, középen, megpillantották a lejárat négyszögét. Egy csapóajtószerűség volt. A kémény mellé vágott kis ablak fénye vastag csóvaként épp mellé tűzött a döngölt padlóra. E csóvában mint megannyi balerina, táncoltak a porszemek. Az egyik fiú, Péter, aki később talajkutató lesz, három gyerek apja, szigorú, de remek férfi, elbűvölten bámulta a mozgásukat, és elméje mélyén megjelent egy villanásra a gondolat, hogy amit most lát, talán többet jelent annál, mint amit elsőre gondolhatna az ember a dologról. Közben társa, a vékony, fekete hajú Miki kinyitotta a lenti házba vezető ajtót, és füttyentett, mert persze hogy a komrába nyílt, ahova is durván ácsolt létrán lehetett leóvakodni. Egymásra néztek, szótlanul, kutatva, fürkészve a félelem és a bátorság jeleit  a másik arcában, végül Bálint, a legidősebb, a kissé kövérkés városi gyerek, aki csak nyaralni járt le nagyijához a faluba, meg hétvégenként a szüleivel, zsíros, nehéz húsokat és zsírtól gyöngyöző leveseket enni, melyekben mindig is undorították a főtt hús nehéz, istállót idéző aromái, ő volt az, aki végül lement, és kinyitotta a komra ajtaját, majd eltűnt a résben, bement a házba, és aztán nem jött és nem jött, és a másik kettő eleinte várt, türelmesen, majd mind feszültebben, végül kiáltozni kezdtek neki, de Bálint nem válaszolt, és ekkor először azt hitték, viccel, de amikor fél óra múlva se válaszolt, a két gyerek nagyon megrémült. Olyannyira, hogy a várható verést is bevállalva hazarohantak, de csak a nagyszülők voltak otthon, öreg, tehetetlen emberek, az egyik végül a szomszédot riasztotta, aki a téeszben traktoros volt, és most hazajött ebédelni, ő ment be a házba, miután egy kis kampós csavarhúzóval kinyitott a nagy bejárati ajtót, és ő találta meg, nyomában a szomszéd asszonnyal, Miki nagyanyjával Bálintot a konyha közepén.

A gyerek összegömbölyödött magzati pózban, két tenyerével a szemét takarta, szájából nyál folyt a döngölt padlóra, jobb lába folyamatosan mozgott, remegett, rángott. Ez a mozgás soha többé nem állt le, és Bálint soha többé nem szólalt meg, és nem tudott enni, beszélni, vécézni, leültették valahova, és úgy maradt, akár egy növény, és a szülei ebbe idővel beletörődtek, mert legalább élt, de aztán, amikor ők meghaltak, és a rokonai nem kívánták ápolni, Bálint bekerült a városi intézetbe, ahol sokkal rosszabb állapotban lévő emberek is voltak, és a gondozók inkább azokkal foglalkoztak, ezért nem sokkal később meg is halt.

Amikor azon a nyáron a telepi ember visszatért a faluba, és hozott magával egy nőt, senki nem merte kérdőre vonni, senki nem beszélt neki az incidenstől. A házban három hétig világosság volt esténként, a falusiak elborzadva hallották a nő vércsekacagását, éjszakánként, a szomszéd, ha kiment vizelni az udvari körtefához, hallhatta a kéjes nyögéseit is. Aztán egy reggelre a nő eltűnt, és ősszel a telepi ember is útra kelt, és ő is eltűnt a szokásos módon.

Ötvenhat októberében az izgágább férfiak, miután alaposan leitták magukat, elindultak, hogy felgyújtsák a házát, köztük volt a traktoros, aki annak idején kinyitotta a telepi ember házának az ajtaját. Ő kezdte a dolgot a kocsmában, ő mesélte el azt a délutánt, immár ki tudja hányadszor, hogy miként leltek rá a gyerekre, és hogy amikor belépett a házba, mondta, onnanstól kezdve, egészen odáig, hogy kilépett, érezte, hogy figyelik, a tarkóján érezte, hogy valami lesi őt, kutatja, vizsgálja, megpróbálja megfejteni a gyöngeségeit, a vágyait, hogy aztán ezeket ellene fordíthassa. Persze a traktoros ezeket nem így, ezekkel a szavakkal, hanem sokkal egyszerűbben adta elő, de sikerült feltüzelnie a férfiakat, hogy végül ott találták magukat a ház előtt a szemerkélő, hideg esőben egy benzines palackkal. Végül nem dobták el a palackot. Eloltották a nyaka köré tekert égő rongyot, és hazamentek.

A telepi ember a hatvanas években újabb és újabb nőkkel tűnt fel, és a falusiak hozzászoktak a dologhoz, utóbb már nem is lepődtek meg ezen. Mondták, na, megint bagzik az öreg macska, vagy vén kecske is megnyalja sót, vagy hogy ennek az öregembernek kőből van a cerkája, mert ekkor már a telepi ember hatvan felé járhatott, noha nem látszott rajta, mert  a vonásai, a sötét tekintete, a hegyes arcán feszülő barna bőre, és e bőr alatt az arca szinte semmit nem változott. Talán annyi történt vele, a testével, hogy amikor végigment a falu utcáján, akkor kissé meggörnyedt a tartása, a járása bizonytalanná vált, mint aki nem is ezen a világon sétál, hanem valami képzeletbeli tájon.

A hetvenes évek elején aztán véget értek az eltűnései, legalábbis az utolsóig, behúzódott a házába, és ott éldegélt, nyugalomban, békességben. Már nők sem jöttek, noha éjszakánként hangokat, halk sustorgást, lágy énekszót, máskor izgatott nyögést vagy inkább sóhajokat lehetett kihallani a nyitott ablakokon át, de ezekkel senki nem törődött, a falusiak azt gondolták, a telepi ember megőrült, és ő produkálja ezeket a zajokat. Volt, hogy hónapokig nem jött elő, még az udvarra se tolta ki az orrát, ez főképp meleg, jó időben esett meg, mert télen azért csak ki kellett mennie a fásszínbe. A szomszédok eleinte mindig arra gyanakodtak, hogy meghalt, és már gondolkodtak, átmennek, és rátörik az ajtót, de igazából soha, egyiküknek sem fűlött a foga hozzá, végiggondolták, hogy benyitnak a nyikorgó kapun, átvágnak a kopár udvaron, fellépnek az ámbitra, és ott van előttük az a nagy, sötét ajtó, ami a nagy, sötét házba vezet, amelyben valahol ott fekszik a telepi ember, és rájuk vár – no, ettől, amikor ide értek gondoltban, mindig inukba szállt a bátorságuk. De nem is volt szükség efféle beavatkozásra, mert végül a telepi ember minduntalan előbukkant. Rossz pénz nem vész el, morogtak elégedetlenül a szomszédok ilyenkor, vagyis olyankor, amikor meglátták hórihorgas alakját, mert szívül mélyén mind tudták, megkönnyebbültek volna, ha meghal.

Rejtély volt még az is számukra, hogy miből él a telepi ember, mert a postás soha nem hozott neki nyugdíjat, és a boltba alig járt, akkor is csak ilyen csip-csup dolgokat vett, néha kenyeret, konzervet, de élelmet amúgy alig, inkább gyufát, szeget, zsinórt, szóval volt pénze, ha nem is sok, de honnan? A régi munkáiból tett félre vajon? Vagy örökölt? Esetleg rabolt, lopott, gyilkolt, amikor hosszú hónapokig az országot járta? Senki nem tudta megfejteni a talányt, de persze mindenki tűnődött rajta, egészen addig, míg a telepi ember végleg el nem tűnt.

Ez a hetvenes évek végén történt, már kevesen emlékeznek rá, talán hetvennyolcban, mindenesetre ugyanaz volt, mint korábban, hogy hosszú hónapokig nem látták a színét se, de aztán jött a tél, és akkor volt az a nagyon korai havazás novemberben. Egy éjjel leesett a hópaplan a falura, és elborított fél méterig mindent. A telepi ember jobb oldali szomszédja kora reggel kiásta a házát, feltakarította az utcát, és ahogy kimelegedve fújtatott a megtisztított négyzet közepén, a telepi ember udvarára sandított, majd vállat vont, erőt vett magán, és benyitott a kapun. Vágott egy ösvényt a tornácig, aztán fellépett a lépcsőn, és megállt az ajtó előtt, a lapátot a falnak támasztatta, és csak zihált, míg lecsillapodott e hang, a tüdeje visszaállt normál légzésre, a hajszálerekben csillámló vérben lelassult az oxigénmolekulák tánca. Az ajtót védő fatáblák ki voltak hajtva. Az égen egy varjú keringett és károgott, egyéb hang nem hallatszott a reggeli faluban. A férfi pedig csak állt, mint akit megbűvölt ez  az ajtó, haloványan látta a négyzetes üvegtáblában, a csipkefüggöny előtt tükröződni önmagát, tagbaszakadt harmincas, művezető a gyárban, van már saját autója, tévéje, lehet, egy-két év, és beköltöznek a városba, egy panelbe. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akik Bálint történetén nőttek fel, így a koponyája egy hátsó zugában ott fészkelt a félelem a háztól. Kinyúlt, és lenyomta jéghideg kilincset, mire az ajtó kinyílt. Eszébe se jutott kopogni, ösztönösen érezte, hogy nem jönne válasz. Lépett egyet, már majdnem bent volt a házban, de aztán mégis meggondolt magát, és az ajtó résén át bekiabált, hogy megtisztítottam a járást a kapuig. Nem jött válasz. A férfi várt, maga se tudta mire, átfutott rajta, hogy hazamehetne, megihatná a kihűlt teáját, visszafekhetne a még alvó asszony mellé, akinek jó meleg és tésztaszagú a teste, ez a kissé már molett, de olyannyira jól ismert test, vagy megetethetné a disznót, vagy ihatna egy korty pálinkát, megérdemli, de aztán mégis belépett a házba, és azonnal megcsapta az állott levegő, valamiért az jutott eszébe, szürke szaga van a levegőnek, és belekiabált ebbe a levegőbe, hahó, van itthon valaki, de válasz most sem jött. Bejárta a konyhát, a tiszta szobát, a kamrát és a hátsó szobát, ahol csak öreg bútorok voltak, raktárnak tűnt, néhány ládával a sarokban, de nem talált senkit. A konyhában, a kihűlt masinán egy kopott bögre árválkodott, az alján némi vízzel. Hátrament aztán a fészerbe, már nem lapátolva a havat, csak átgázolt a derékig érő fehérségen, feleslegesen, hisz nem vezetett nyom a hóban, de valamiért meg kellett itt is néznie a ház lakóját, persze üres volt a fészer, az árnyékszék is a kertkapunál, a fásszínben se talált összerogyott, kihűlt testet. Visszament a kapuhoz, és felnézett a házra. Ez volt az a nap, amikor a telepi ember hivatalosan eltűnt.

A férfi kötelességtudóan jelentette a dolgot a tanácson, ahol nem foglalkoztak a hírrel, mert tudták, korábban a ház lakója gyakran útra kelt, de amikor egy irodista kiment tavasszal a házhoz, és ugyanolyan üresen találta, már elővették az ügyet, továbbították a rendőrségnek, az elkezdett nyomozni, ám hamar lezárta, mondván, a telepi ember ismeretlen helyre távozott. A tanácson a ház mellé gondnokot jelöltek ki, mivel akkoriban a falu bekerült egy értékmegőrző programba, és az ilyen, régi, ámbitos házakat szerették volna megtartani eredeti állapotukban. Ez a gondok havonta négyszer ment, szellőztetett, javítgatta a romlásokat, nyírta a füvet, végzett mindezzel, olyan gyorsan, ahogy tudott, majd leadta jelentését a munkáról. Pár év múltán megszűnt a pozíciója, mert le kellett építeni a tanácsnál pár embert, és elküldték őt, ezért valami más megoldást kellett találni a ház karbantartására, az állagmegóvásra, amit az értékmegőrző program nagyon szigorúan elírt - ekkor történt, hogy a tanácselnök egy rokonának ajánlották fel a házat. Ez a férfi, ez a fiatalember és ifjú felesége épp valami eladó házat kerestek a környéken. Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtak ekkor, három év telt el a telepi ember eltűnése óta, a rendőrség véglegesen eltűnt státuszba rakta a férfit. Ez azt jelentette, hogy a háza, rokonok híján, a helyi tanácsra szállt. És akkor a tanácselnök, élve hatalmával és jogkörével, felajánlotta és eladta aprópénzért ennek a fiatalembernek a házat, aki addig ifjú felségével bent lakott a városban, egy harminckét négyzetméteres panellakásban. Vállalniuk kellett, hogy nem bontják le a telepi ember házát, nem építenek a helyére egy modern, szép új kockaházat, nem alakítják át, se kívül, se belül, egy szalmaszálat se mozdítanak el rajta. Vállalták.

A pár egy szép májusi napon jött ki először megnézni az ingatlant. Rácsodálkoztak, ilyen régi, milyen apró benne minden, milyen kedves, mesebeli a kinézete, majd aláírták a papírokat a tanácson, leszámolták az összeget, a fiatalember megivott egy pálinkát a tanácselnökkel, és aztán visszaautóztak a városba.

Antal, a férfi aznap éjjel alig tudott aludni, annyira izgatott lett az előttük álló új élettől, és főképp attól, hogy végre biztonságban érezhette a házasságukat. Mariann sokkal szebb volt nála, és mióta összejöttek, rettegett a gondolattól, hogy elveszíti. Sokszor úgy érezte, egyfajta tévedés, valami hiba az ő viszonyuk, amit a sors előbb-utóbb korrigálni fog majd. Máskor arra gondolt, nemtelenül kapta meg a nőt, azon az őszön, mikor az udvarlóját besorozták, és a lány egyedül maradt  a városban, egyedül járt azokra a helyekre, ahova Antal is elment, főképp a lány miatt. Többnyire szégyenlősen és magányosan állt a félhomályban, hallgatta a zenét és figyelte lány táncát, aztán levette a szemüvegét, és csak a körvonalait, Mariann elmosódott foltját látta, és látott benne, a testében csillogni valami apró fényt, egy gyöngyöt, és tudta, az az ő szerelemük lehetősége. Antal nagyon rosszul látott, a vastag lencsék tudósféle formát kölcsönöztek egyébként kedves, de egyáltalán nem markáns arcának – és megmentették a katonaságtól. Ezért volt az, hogy amikor korosztálya a seregben sínylődött, ő Mariann után járhatott, és a lány, miután a barátja elhagyta egy, a laktanya melletti városban élő másik miatt, akaratlanul is felfigyelt a kedves, szelíd, magas és mindig bizonytalan, de nagyon okos fiúra. Elkezdtek találkozgatni, beszélgetni, eleinte mint barátok, mert Mariann nem tudta eldönteni, mit akar, bár a szüleiből, jobban mondva a szülei végéhez közeledő házasságának mind elviselhetetlenebb csatáiból már elege volt. Antal akkor már dolgozott, igaz részmunkaidőben, mert közben levelezőn végezte a műszaki technikumot, aztán a gyárban kapott egy nyolcórás és jól fizető irodai állást, így megvolt az egzisztenciája ahhoz, hogy másfél év után megkérje a lány kezét, pont azelőtt, hogy a volt barát leszerelt, biztos, ami biztos. Mariann egy nap gondolkodás után igent mondott. Mind a ketten tudták, a lány soha nem fogja szerelemmel szeretni Antalt, de valamiféle nyugalmat talált a másik társaságában. Antal pedig végre magáénak tudhatta rajongása tárgyát. A nő minden egyes porcikáját szerette, alacsony, kissé talán dundi, de nagyon arányos testét, fekete, göndör haját, vörös, csókos száját, turcsi orrát, és azokat a pajkosan csillogó, barna szemeket, melyek azonnal mosolyt csaltak mindenki arcára, ha Mariann belépett egy szobába.

Antal a hátán feküdt azon az estén, nézte az utcán elhaladó autók fényszóróinak árnyjátékát a plafonon, hallgatta Mariann nyugodt, egyenletes légzését, és azt érezte, révbe ért. A házra gondolt a faluban, az elvarázsolt kastélyukra, ahova elviszi hercegnőjét, csak ők lesznek egymásnak, mindenki más, az egész világ, az összes férfi kívül reked a vályogfalakon, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Hét és fél kilométerrel arrébb a ház rájuk várt.

folyt. köv. 

Talán még nem írtam itt, hogy sokat játszom. Egyrészt mert azt gondolom, hogy az olyan játékok, mint a Senua's sacrifice vagy a Last of us már valóban egy új, a filmhez és a könyvhöz felmagasodott  történetelmesélési technikát hordoznak, melyet érdemes tanulmányozni, mert ez a jövő - másrészt puszta élvezetből. A fenti képre, pontosabban erre a videóra is a játékok kapcsán akadtam rá. Csak egy promóciós anyag, de megfogott a hangulata, és mögé gondoltam egy történetet. 

A hely

– Meséljen többet erről a helyről. A mai ülést szenteljük ennek.

– Az erdőről?

– Igen. Az erdőről. A bolyongásáról. Hogy nem talált belőle kiutat. Az ott töltött időről. Azt gondolom, minden későbbi probléma itt gyökeredzik. Amikor maga elveszett. Elvesztette az ösvényt. Magára maradt a rengetegben. Ahhoz, hogy feltárjam a teljes problémát, meg kell ismernem  pontosan a kiváltó okot, a kezdőpontot. A helyet, ahol a félelem, mely tönkreteszi a napjait, megszületett.

– Azt hiszem, az a hely csak egy előszoba.

– Minek az előszobája?

– A holtak birodalmának az előszobája.

A hír, hogy valaki van az erdőben, gyorsan terjedt. Önmagában hihetetlen volt egy ilyen esemény létrejötte, de ahogy belegondoltak, mit jelent ez, milyen következményei lehetnek, mind megdöbbentek. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell őt találni mielőbb. Mielőtt bármi visszafordíthatatlan történik. Annak az illetőnek semmi keresnivalója nem volt az erdőben, ezt tudták mind, ezt nem vitatta senki. Még aznap reggel megszervezték hát a keresőcsapotokat, melyek vezetői megbeszélték a lehetséges stratégiákat.

– Kezdjük távolabbról. Hogy került oda?

– Letértem egy ösvényről. Gyakran túráztam akkoriban. Persze nyilvánvaló, ennek vége. Soha többé nem megyek be egy erdőbe. De akkoriban bejártam az ország nagy részét. Hallottam erről a sziklás, nehezen járható terepről, elutaztam hát oda, kivettem egy faházat az erdő szélén, s nekivágtam.

– Egyedül volt?

– Akkoriban egyedül éltem. Csalódtam az emberekben.

– Mondhatjuk, hogy depressziósnak érezte magát? Ezért ment ezekre a helyekre?

– Talán. Akkor még nem volt pszichológusom.

– Volt önben bármiféle önpusztítási vágy? Nem azért járt ezekre az elhagyott helyekre, aludt a szabad ég alatt, a rengeteg közepén?

– Hogy meg akartam-e halni? Nos, azt hiszem, nem bántam volna a dolgot. Lehet, ezért történtek pont velem ezek az események.

A keresés vezetői abban egyetértettek, hogy elég reménytelen helyzetben vannak. Az erdő ugyanis folyamatosan változott. Változtatta önmagát. A kiterjedését és a földrajzi helyét nem, de belül minden állandó mozgásban volt. Az ösvények, a szurdokok, a vízmosások, a patakok, a bokrok, a fák, még a legutolsó göröngy is új és új helyen bukkant fel. A keresés eredményességét ez a tény természetesen megkérdőjelezte. Hogy lehet megtalálni valakit, ha a helyzete ilyen sűrűn és természetellenesen változik?

– De ez a bizonyos túra nem a halálvágyról szólt.

– Nem, nem arról. Egyszerűen csak kíváncsi voltam arra a terepre. És egyedül akartam lenni. Munkahelyi gondok, kiégettség, ilyesmi. A kapcsolat, amit említettem, pontosabban annak az emléke – ilyenek miatt menekültem el azon a hétvégén a városból.

– Eleinte minden jól ment, ugye?

– Igen, becuccoltam a házba, főztem egy zacskós levest, ittam egy kis alkoholt…

– …gyakran ivott akkoriban?

– Mondjuk úgy, hogy gyakrabban, mint kellett volna. Szóval összeszedtem magam, aztán bepakoltam a dolgaim a hátizsákba, rákötöztem a hálózsákot, és nekivágtam.

– Ez volt délután….négy körül.

– Igen. És másfél óra múlva tökéletesen, totálisan eltévedtem.

A keresőcsapatok vezetői közt volt matematikus, csillagász és filozófus is. Mindhárman más álláspontot képviseltek a megoldást illetően. A csillagászé volt a legegyszerűbb. Úgy vélte, hogy az erdő változhat – de a csillagok fejünk felett lévő rendszere örök. Az ötlet, hogy a mindenki által jól ismert csillagképek segítségével hangolják össze a keresőcsapotok útvonalát, jó volt. Aztán valaki felvetette, hogy talán nem vették figyelembe, mi történik egy változó szelvényben. Mert a változás a fizikai térre is hatással van, vagyis ha egy tisztás fizikailag is helyet cserél egy horhossal, akkor az addig megfigyelt csillagkép információ – jobban mondva annak a lenti világhoz való kapcsolódása – azonnal használhatatlan, elavult adat lesz. Rövid vita után elvetették hát ezt a javaslatot.

– Mit érzett akkor? Félelmet?

– Nem. Nem emlékszem, hogy eleinte féltem voltam. Meg voltam döbbenve. Letértem egy ösvényről – talán már említettem – elhagytam a járt utat egy vadcsapás kedvéért. És ez vezetett abba az erdőbe. Ahol aztán, mikor egyszer visszafordultam, már nem volt ott mögöttem az ösvény, amin bejöttem a fák közé. Sőt, egy félembernyi magas sziklakitüremkedés magasodott előttem. Zöld mohával fedett, durva, rücskös felület. Emlékszem minden pontjára, mert ez volt az első pillanat, hogy szembesültem az erdő hatalmával.

– Mire gondolt akkor?

– Hogy megőrültem.

A matematikus javaslata végtelenül logikusnak tűnt. Azt kérte, képzeljék el az erdőt egy körcikkelyként. A cikkely peremén állnak fel a keresőcsapatok, majd egyenes vonalú mozgásban megindulnak a képzeltbeli kör középpontja felé. Egy vonalon hárman közlekednek, egymás mögött, tisztes távolban. Így ha az erdő változása valamelyiküket át is helyezi egy másik helyre, kettőnek még mindig lesz esélye végigmenni a kijelölt pályán. Amikor az egyes vonalak végén, a gyűjtőpontban találkoznak, akkor kijelenthető, hogy egy adott sávot, egy adott szelvényt felderítettek. Bevárják azokat, akiket az erdő mozgása eltérített, majd visszaindulnak, némiképp módosítva az irányt, vagyis egy új sávon, ismét legalább hárman, míg legalább egyikőjük el nem éri a képzeletbeli kör szélét. A peremen pedig újból jobb vagy bal oldali mozgást hajtanak végre, hogy most egy másik sáv legyen lefedve, majd kezdik elölről a befelé haladó mozgást. A matematikus számításai szerint a cikkely hosszát és a kör területét figyelembe véve, e módszerrel egy hét alatt végigjárható, átfésülhető az erdő egésze. Persze azonnal jöttek az ellenvetések, hogy az erdő igazából nem is kör alakú, vagy hogy az egyes sávok megállapításánál elég csak egy apró hiba, és így egy húsz méteres szakasz máris kimarad, ami beláthatatlan következményekhez vezet. A legfontosabb ellenérvet azonban maga a matematikus határozta meg szomorúan. Tegyük fel, mondta, hogy az erdő valóban egy kör, de nem a síkban van, hanem a fizikai térben – vagyis inkább egy korong. És e korong fel van tűzve egy tengelyre, és az az erő, mely az erdő elemeit változtatja, képes arra is, hogy ezt a korongot balra vagy jobbra is elmozgassa a tengelyén. Ha a mozgás pont akkor következik be, mikor ők a középpontban tartózkodnak, akkor máris rossz irányokba indulnak el kifelé. Amikor ezt a matematikus levezette, hosszú hallgatás után megszavazták, hogy nem az ő módszere szerint járnak majd el.

– Miért gondolta, hogy megőrült?

– Mert minden változott. Sétáltam egy öt percet, és a mögöttem lévő fák helyett csipkebokrokat láttam, amikor megfordultam.

– Ez a változás ezek szerint nem az ön szeme előtt zajlott?

– Nem. Mindig a hátam mögött. A szemem sarkában. A periférián. Amikor pislogtam. Sosem láttam a folyamatot, hogy hogyan történik, csak azt, hogy megtörtént.

– És rájött, hogy elveszett.

– Hát persze. Gondoljon csak bele, ki kell jutnia egy olyan épületből, ahol folyamatosan módosulnak a kijáratok, a szobák, a lépcsők. A tökéletes labirintus képződik meg maga körül.

– Nem gondolja, hogy ez némiképp olyan, mint az életünk? Ott is folyamatosan alakul minden, mégsem őrülünk bele. Igaz, nem ilyen látványosan, hanem a felszín alatt, de…

– Nem gondolja, hogy merészség lenne azt mondani, hogy a való életben mind az őrület peremén táncolunk?

A filozófus hosszas tűnődés után vezette elő javaslatát. Abból a tételből indult ki, amit a nagy Hérakleitosz vallott, nevezetesen, hogy kétszer nem léphetünk ugyanazon folyóba. Az erdő eleven cáfolata volt ennek a tételnek. Ugyanazon tér – és talán pillanat – látszatra megismétlődhetett kétezer méterrel arrébb is. Mi következik ebből, tette fel nyugodtan a kérdést a filozófus, majd hosszan belenézett a fák sötétedő közeibe. Csak annyi, hogy szilárd pontokat kell keresnünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt az egy tényezőt, ami folytonos mozgásban van – vagyis az idegent.  A szilárd, biztos és változatlan tényező pedig mi magunk vagyunk. Minket, mint megfigyelőket, személőket az erdő képtelen megváltoztatni. Attól, hogy a tisztás helyett egy vízmosásban találom magam, attól az emlékeim, vágyaim és gondolataim nem alakulnak át. Mit jelent mindez, kérdezte valaki értetlenül, mire a filozófus elmosolyodott. Azt jelenti,mondta csöndesen, hogy nem kell tennünk semmit, csak ülni és várni. És hagyni, hogy a kóborló ránk akadjon.

– Kicsit eltávolodtunk az eseményekről. Azt mondta, két hétig bolyongott az erdőben.

– Igazából tizenhárom napig.

– Hogy bírta?

– Élelem volt, csak be kellett osztanom. Vizet találtam, több patak is keresztülszelte az erdőt. Az egyiknél konstatáltam, hogy mindaz, amit erről a helyről gondolok, igaz.

– Miért?

–  A patakra egy kis emelkedőn bukkantam rá. Nagy, lapos kövek feküdtek benne. És a vize felfelé, a hegy irányába folyt.

 – De akkor az ilyesmin már nem lepődött meg.

– Nem. Ez csak egyfajta megerősítése volt annak, hogy nem a mi világunkban járok.

– Volt még ilyen megerősítés?

– Igen. A megmenekülésem. Megláttam őt. A fák közt. Engem figyelt. Nem csinált mást, csak nézett.

– Ki volt ez a valaki?

Hosszas vita után elfogadták a filozófus ötletét. Elmondták a többieknek, akik egyetértően, kételkedve vagy közömbösen reagáltak. Aztán szétszéledt, mindannyian elindult arra, amerre épp kedvük volt. Az volt a lényeg, hogy az egyes várakozási pontokat nem határozták meg előre. Bárki, bárhol várakozhatott. Az sem volt fontos, hogy egymástól egyenlő távolságra legyenek, mivel úgy vélték, a véletlenszerűség hasznos lehet az eredmény szempontjából. Amikor a kereső személy úgy érezte, hogy jó helyen van, megállt, és várt. Szívük mélyén nem hittek ebben a módszerben, mert túlságosan passzívnak tűnt, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, mind többen és többen megértették a terv zsenialitását. Nem az volt a lényeg, hogy ők találják meg az ismeretlent. Nem. Hanem az, hogy az erdő hozza eléjük ezt a személyt.

És így is történt.

– Nem tudom ki volt.

– Nem ment oda hozzá?

– Nem. És mielőtt megkérdezné – azért, mert féltem. Először nem is tudatosult bennem, de ahogy néztem őt, és ő visszanézett rám, rájöttem, hogy rettegek. Egy kis domb oldalában állt, elszórtan körötte fák. Sziklacsonkok a fák közt, mint fogak. Ott állt, a nap rézsút tűzött le rá. Negyven év körüli férfi lehetett. Nem látszott meglepettnek. Ő sem akart tőlem semmit, legalábbis először. Aztán mozdult, és megindult előre.

– És maga követte.

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom. Akkor ez volt a helyénvaló. Rettegtem tőle, de követtem, mint akit hipnotizáltak. Fel a dombra, majd le, majd át egy bokros részen, egy patakon, egy sziklás, poros lejtőn. Végül elértünk egy nagyon sűrű részhez, amin alig tudtunk áttörni. Ahogy véget ért, a fák is ritkulni kezdtek. Az előttem lévő alak pedig eltűnt. És megpillantottam az országutat.

Az, aki végül ráakadt az idegenre az erdőben, később elmesélte, hogy ő maga is hogy meglepődött, először moccanni se bírt, de aztán eszébe ötlött, mit beszéltek meg, mi a teendő. Persze tudta, hogy merre van az erdő széle, a perem, a körvonal, hogy a matematikus szavaival éljünk, és abba az irányba indult. Mind tudták, meddig terjed az erdő. És itt jött a művelet legkényesebb része. Az, hogy egy változás ne szakítsa őket el egymástól. Babonából nem fordult hátra, csak ment előre, de érezte, hogy az idegen végig követi. Végigmentek a változatlan helyszíneken, a nap élesen sütött le rájuk, a csönd szinte elviselhetetlen volt. A szerencse is közrejátszott – a találkozásuk közel volt a peremhez. Egészen eddig, a határig kísérte az idegent ez a szerencsés kereső - majd magára hagyta, és távolról figyelte, hogy átbukdácsol a fák közt, le egy meredek lejtőn, míg el nem éri a betonutat. És csak akkor, abban a gyönyörű pillanatban jutott eszébe a gondolat, hogy megmentett egy lelket.

– És ez a rettegés kísérti a mai napig. Ami a férfi kapcsán megszállta magát.

– Igen. Az utcasarkokat lesem. A sötét szobabelsőt. Nem bírom a sötétséget. A bezárt szekrény mélyére gondolom magam. A parkok fái közt figyelem az alakokat, akik csak bújócskázó gyerekek, de én mégis azt hiszem, mások.

– Mit hisz, kik ők?

– Azt hiszem, holtak.

– De ön nem a holtak birodalmában van.

– Ezt most kérdezi vagy állítja?

A szerencsés kereső a sikeres kimentés után bejárta az erdőt, és értesített minden útjába kerülőt az eredményről. A középpontban gyűltek össze. Megtárgyalták az eseményeket, ki-ki kommenteket fűzött hozzá. Sokan úgy vélték, azért nem szakította el változás kettejüket, azért sikerült a kimentés, mert már maga az erdő akarta kivetni magából az idegent. Volt, aki vitatta ezt, vagy általában a történteket, volt, aki nyugtalan maradt, mások csak hallgattak. Lassan rájuk esteledett, de nem törődtek vele. Aztán hajnal lett, majd nappal, majd ismét este, de ők még mindig ott voltak.

– Térjünk vissza erre az alakra. Miért rémült meg tőle?

– Azért, mert akkor, amikor észrevettem, akkor jöttem rá, hol vagyok. Hogy mi ez a hely. Mi ez az erdő.

– „A holtak birodalmának előszobája”?

– Pontosan. Valamiféle köztes hely, a maga sajátos szabályaival. Egy átjáró, ahol azok várakoznak, akik nem tudnak teljesen eltávozni. És ezért rettegek, mert attól tartok, több ilyen hely is létezik a világban.

– De még mindig nem értem. Miből szűrte le azt, hogy az az illető, aki segített magának, aki kikísérte az erdőből, vagyis megmentette magát – az egy halott?

– Említettem, hogy egy domboldalon láttam meg először. A nap erősen sütött ránk. És beletelt pár másodpercbe, míg észrevettem a dolgot, míg végigfutott rajtam a rémület, a jeges, mindent elöntő rettegés.

– Mit látott meg?

– Hogy ennek a férfinak, ennek a kísérőnek, ennek a jótevőnek, nevezzük, ahogy akarjuk – nincs árnyéka.

Az ablakból nézte, ahogy kilép az utcára. Vékony, csinos nő, behúzott vállakkal, lehajtott fejjel. Mintha terhet cipelne. Meg kell mondania neki. Felírta magának a jegyzetfüzetbe, hogy legfeljebb két ülés után megmondja neki. Majd figyelte távolodó alakját, azt, hogy ösztönösen jó nagy távot tartva halad el a vele szemben jövők mellett. Érzi és sejti, hogy valami nincs rendben. Ezért a rettegés. Sejti. De még képtelen felfogni a dolgot. A szeme nem látja, pontosabban az agya képtelen feldolgozni, hogy mi a baj. Mi a baj ezzel a világgal. 

Itt semminek nincs árnyéka.

A pszichológus visszaroskadt a foteljébe. Az újonnan érkezettekre specializálódott, de ilyen esetre nem nagyon volt felkészülve. A legtöbben hosszú folyamat, egy borzalmas agónia vagy egy hirtelen, ám emlékezetes baleset folytán kerültek ide – náluk könnyű volt a rávezetés-elfogadtatás-megbékélés hármas érzet kiváltása. De most érdekes feladatnak, igazi kihívásnak tűnt számára az, hogy ennek a páciensnek hogy fogja előadni, hogy fogja elmondani két ülés múlva azt a tényt, hogy rossz irányba jött ki az erdőből. 

vége

A futás, mint motívum vagy allegória, több írásban feltűnik itt, legpontosabban talán ebben, melyet még mindig az egyik leginkább irodalmi anyagomnak tartok. Most lehetne olyanokat írni, hogy persze, Mészöly Miklós hatására vagy gyerekkorom egyik katartikus filmélménye, a Gallipoli miatt alkalmazom ennyit, de mondjuk a legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a horrorban azért elég gyakran fut valaki, miközben másvalaki üldözi...

A lenti írás a zombi világvége alaphelyzetét húzza rá egy másfajta fenyegetésre, és most, hogy a Mester elment, persze, hogy van értelme a menedéknek is.

Van még potenciál ebben a világban, hisz a Főnök alakja a túlélők közti konfliktus lehetőségét hordozza magában, a kislány rejtett képességei még kibontakozhatnak, és a kísértetek negyedik kasztja, a Megszállók még fel sem tűntek a színen. Majd meglátjuk. 

A csali

– Ahogy azt talán te is tudod, a kísértetek három típusba sorolhatók – mondta a fiú, amíg átvágtak a feketére égett testek labirintusán.

A testek, melyek korábban éltek, a metróból, a metró aluljáróból jöhettek ki annak idején, könnyű prédaként a fent várakozó Tépőnek. A szagló tetemeket később a bujkálók égették el, a fiú még emlékezett a máglya olajos füstjére – a pláza tetejéről nézte, anyja kezét szorongatva. Akkor még nem volt Futó, csak egy kis hülye, aki rettegett a kinti világtól.

– Az első típus a Haloványaké. Ők csak átmennek rajtad, és émelygést, rosszullétet, a legrosszabb esetben olyan csípést okoznak, mint a csalán. Talán egy kicsit erősebbet. Eléggé átlátszóak, innen a nevük.

A kislány – lehetett vagy tíz-tizenkét éves, lent lakott, a földszinten, a cipőboltban – figyelmesen hallgatta az előtte haladó nagyfiút, és mindig pont odalépett, ahova a másik, noha ehhez jól ki kellett nyújtania lábait.

– A második osztály, a Suhanóké már veszélyesebb. Képes feldönteni. Képes rád dönteni dolgokat. Vagy megdobni dolgokkal. És nagyon gyorsak, alig látni őket, csak egy ilyen hülye hangot adnak ki, ahogy elsuhannak melletted – a fiú megállt, és végignézett a reggel derengésben kéklő hatsávos úton. Kiégett elhagyott, kifosztott autók sorakoztak előttük hosszú, egyenes vonalban. Valami csillogott a hátsó ablakokon, akaratlanul is megfordult – a pláza volt az, az otthonuk, a kelő nap első csápjai épp elérték oldalát. Az alját kezdte benőni egy erőszakos bokorinvázió, az épület nagy üvegtáblái mocskosan, porosan tornyosultak az égbe – de még mindig impozáns volt, üzenet a régi világból, és ami a lényeg, az üveg miatt menedéket jelentett a benne bujkáló emberek számára.

A fiú megrántotta üres hátizsákja szíját, majd megfordult, elindult a belváros felé.

– Itt, jobbra lesz egy kis sikátor, oda megyünk – morogta maga elé. Csak a sirályok rikoltoztak ebben a nagy csöndben, meg néha a lábuk alatt csikordult meg egy üvegdarab, ahogy meneteltek előre, más zaj nem volt.

– Mesélj a harmadik típusról is – kérte őt hátulról a kislány. A fiú még csak a nevét se tudta. Reggel, mielőtt indult, odavezette elé a Főnök, hogy itt az új Csalija. A lánynak nem volt se apja, se anyja, nem hiányzik majd senkinek, súgta még a fiú fülébe, aki bólintott, és tovább rágta a száraz kutyakaját.

– A kísértetek harmadik csoportja a legrosszabb. Ők a Tépők – bólogatott elégedetten a fiú. – Ők már egyáltalán nem néznek ki szellemnek, olyan valóságosak, mint te vagy én. Képesek megmarkolni dolgokat. Például a hajad. Vagy a bőröd. Vagy a karod. És pokoli erősek, bármit eltépnek…– Hátrapillantott, elégedetten látta, a kislány összeborzad. A nagy hátizsákot az ölében cipelte, kérdéses volt a fiú számára, elbírja-e majd visszafelé, ha tele lesz. Ha ugyan jön visszafelé is.

– Te már láttál Tépőt? – kérdezte tőle a gyerek. A fiú komoran bólintott, majd mondta is: – Láttam – hagyta, hogy a lány beérje, lenézett rá. – Akkoriba kezdtem a portyázást Futóként.  Ketten mentünk akkor is. A Csa…a kísérőmet kapta el. És..

– Tudom, hogy Csali vagyok – szólt közbe dühösen a kislány. – Ne nézz hülyének.

– Aha. Rendben – vont vállat fiú. – Szóval bementünk egy gyógyszertárba. Már fel volt forgatva. Találtam némi kötszert, meg bogyókat, nem tudom már milyeneket, és egyszer csak felnézek, látom, ott van a plafonon, mint egy pók. Pont a kiskölyök felett, aki velem volt. És aztán zsupsz, mielőtt szólhattam volna, ráugrott, és tépte, ahol érte.

Elhallgatott, mert egy kereszteződésbe értek. Lezuhant helikopter kiégett csontváza zárta el az utat. Egy katona kiszikkadt holtteste feküdt a géptől nem messzire, fegyverének csöve abba az irányba mutatott, mint útjelző, merre menniük kellett. A férfi maszkot viselt, mert az első napokban azt hitték, valami harci gáz okozza a kísértetészleléseket, és hogy az egész csak az elme játéka. Aztán nagyon hamar rájöttek, hogy valódiak. A katonának például hiányzott az egyik lába.

A fiú odament hozzá, leguggolt, és próbálta kiszabadítani a fegyvert ujjai szorításából. Nem ment.

– Úgyse érnék vele semmit – állt fel, majd belerúgott a halott vállába. Lenézett a gyerekre, az szürke, túlságosan nagy pulóverére, kopott farmerjára és sportcipőjére, majd pillantása megakadt az övére csatolt vadászkésen. – Az minek? Ellenük nem ér semmit.

– Van egy férfi a szálláson. Furán néz rám. Őmiatta van – mondta a kislány. Elindultak, befelé egy udvarba.

– Nincs senki, aki vigyázzon rád? – szólt hátra a fiú. –  A szüleiddel mi van? – persze sejtette a választ.

– Eltűntek. Az első napokban. Nem jöttek el értem – mondta a kislány. – A suliba.

Boltok helyezkedtek el az udvarban, de a fiú már járt mindegyikben, üresek voltak. A sikátor felé vette az útját, mely a hátsó részleghez, a raktárakhoz vezetett.

– Egy nő segít nekem. Anna néni. Ő vigyáz rám – magyarázta a kislány. – De ő se lehet mindig velem.

– Hát igen – hagyta jóvá a fiú. Beóvakodtak a keskeny kis folyosóba. Csalánt és vashulladékot kerülgettek, miközben a sirályok hangja szinte már a fejük felől szólt. Közel volt a folyó.

– Egyszer szerzek egy hajót – bökte ki a fiú. – Egy olyan városnéző, üvegfalú hajót. Azzal aztán elhúzok innen. Az üveg miatt nem kapnának el a szellemek, és fel tudnék hajózni a folyón valami lakatlan szigetre, ahol aztán nyugis lenne a helyzet – maga se értette miért mondja ezt el a lánynak. Egy Csalinak.

A sikátor végén megállt, és kilesett. Úgy volt, ahogy a Főnök mondta – egy raktárudvar szürkéllett előttük. Nagy, bezárt vasajtók sorjáztak benne egymás mellett. A kék, amelyik nekik kellett, középen volt. A fiú azt képzelte, röntgenszeme van, és látni vélte odabenn a kínai kajás bálákat. Levesek. Tészták. Szószok. Vége lehet a kutyatáp korszaknak.

– Szerinted van olyan hely a Földön, ahol nincsenek ott? – kérdezte mögötte a kislány. A fiú visszafordult, és most először nézte meg őt magának figyelmesebben. Átfutott rajta, hogy néhány év múlva a gyerekből egész csinos nő lesz, de persze az is, hogy Csaliként nem fogja megélni ezt. Hosszú, a végén göndörödő haja a piszoktól kicsit sárgába hajlott, kerek kis arcából szinte világított a szürke szeme. Vagyis nem is szürke, inkább.

– Te albínó vagy? – kérdezte tőle a fiú.

A kislány elkapta tekintett, megvonta vállát. – Azt mondják. De nem tudom, mit jelent.

– Hogy mindened fehér. A hajad meg a szemöldököd is. A szemed meg piros.

– Nem is piros – ellenkezett dühösen a kislány.

– Csöndesebben! – szólt rá a másik. Eddig suttogva beszéltek ugyanis, de most a gyerek megemelt hangja megsokszorozódott a szűk térben. Visszafordult a raktárajtó felé, majd megindult, be az udvar beton négyzetébe. – Mint egy csapda – suttogta maga elé idegesen.

– Szóval, szerinted van, ahol nincsen belőlük? –kérdezte a kislány, miközben felzárkózott mellé.

– Nem tudom – vont vállat a fiú. – Azt mondják, a pokol csordultig telt a holtakkal, ezért jöttek vissza a földre. Kérdés, mennyi jött vissza belőlük.

Előkotorta farzsebéből a kulcsot, amit a Főnök adott. Az nagydarab, szakállas férfi volt korában itt a raktáros. Persze ő maga nem mert kijönni a cuccért, inkább gyerekeket küld, gondolta keserűen a fiú. Tudta jól, a Főnök, és haverjai nem kutyakaját esznek a legfelső szinten, az egykori fitneszteremben berendezett szállásukon. Nem, ők halkrémet és gulyáskonzervet falnak, azért olyan nagy a hasuk.

A kulcs könnyedén kinyitotta az ajtót, ami bántó éles nyikorgással tárta fel a lefóliázott bálákat. Az első háromban ruhanemű van, ezt is a Főnök mondta, a negyedikben van a kaja. Épp elért oda a fény. Lenézett a gyerekre, aki várakozóan, és talán egy kicsit ijedten állt mellette.

– Bemegyünk – mondta neki nagyon komolyan. – De ez egy csapdahely. Így hívom azt, ahova ha beragadunk, mert jön egy Tépő, akkor nekünk annyi. Szóval a legkisebb gyanús jelre, a legkisebb veszélyre jelzünk egymásnak, aztán futás – nem tette hozzá, hogy itt jön képbe a Csali szerepe. Aki általában kisebb, gyengébb a Futónál, tehát általában lemarad, és amíg a kísértet elbajlódik vele, a Futó egérutat nyer, és haza tudja vinni az értékes zsákmányt a Főnöknek.

– Rendben – bólintott a kislány.

A Fiú ment előre, óvatosan lopakodva, közben a sarkokat, a mennyezetet fürkészve, majd a negyedik bálánál megállt, kitapogatta a zsugorfólia alatti zsákok domborulatait, aztán elégedetten felsóhajtott: – Ez lesz az – suttogta, majd elővette bicskáját, és felvágta a fóliát. – Pakoljunk.

A különféle ételek más és más gyűjtőcsomagolásban voltak, rétegenként elválasztva. A fiú előbb a lány zsákját rakta tele, majd megkérte, emelje fel, bírja-e. Bírta. Ezután a sajátját töltötte meg, úgy, hogy mindenféle kerüljön bele. Hosszas válogatás után a farzsebébe dugott egy téglalap alakú rákos vifon levest. Ezt megtartja magának, biztos nagyon finom lesz. Soha nem evett még rákos ételt.

A lány ott állt mögötte, a falnak támaszkodva, és figyelte, hogy dolgozik. Néha kipillantott a mind világosabb udvarba.

– Azt mondják, van még egy negyedik típusú kísértet is – kezdte csöndesen, míg a fiú a hátizsák cipzárjával kínlódott. – Az, amelyik megszáll, elbújik benned, és csak később, napok múlva veszi át az uralmat. És akkor megtámad maga körül mindenkit, aki élő.

A fiú felállt, a hátára lendítette zsákját, megigazította a pántot, majd nagyot fújtatott. – Ne higgy el minden hülyeséget – morogta. Az anyja szeme villant be neki, az a gyűlölködő tekintet, ahogy ránézett, mielőtt hátulról végre elkapták a többiek és. – Menjünk.

Átóvakodtak az udvaron. A túlsó végében egy nagy vaskapu vezetett egy mellékutcába. Lánccal volt lezárva. A fiún mindez csak átfutott, mint röpke benyomás, de amikor beléptek a sikátorba, hirtelen nagyon fontos információvá vált.

Egy öltönyös alak állt a sikátor közepén, nekik háttal. Teste vibrált, mintha vetítve lenne, áttűnt rajta a fal fehérje.

A fiú megtorpant, majd óvatosan, lábujjhegyen hátrált, magával húzva a lányt is. – Talán egy Halovány, nem látom jól – suttogta társának.

A vaskapuhoz siettek, a fiú fellépett az alsó rácsra, majd lendületet vett, de megtorpant, lenézett a kislányra. Ott állt az udvaron, és bámulta a sikátor sötét nyílását, a jobb keze remegett.

A fiú kinyújtotta felé a kezét: – Gyere – mondta. Épp időben, mert a Halovány kibukkant a sikátorból, és feléjük lebegett. Igazából lépegetett, de valahogy a talaj felett. A kislány halkan felsikkantott, a fiú megragadta, húzta, majd tolta fel, a kapu teteje felé, aztán utána rugaszkodott, ám ekkor egy suhintás áthaladt bokáján, mitől izzó fájdalom hasított belé. Összeszedte minden erejét, átkecmergett a kapu tetején, és lehuppant a túloldalon.

A kísértet ott állt a rácsok másik oldalán, és közömbös arccal bámulta őket. Ötven körüli, sovány, kopaszodó férfi volt.

– Elkapott? – kérdezte a gyerek tőle, miközben hátrált. A fiú lenyúlt bokájához, megmasszírozta, majd felállt, ránehezedett. Piszokul fájt. – Csak a lábam. Semmi baj. Menjünk – sántikálva megindult, közben hátra-hátranézett. – A kapu nem sokáig tartja vissza.

Ezt már minden élő megtanulta mostanra. Hogy csak az üveg, az tartja távol őket. Minden máson át tudnak szűrődni, türemkedni, néha időbe telik nekik, de képesek behatolni még egy atombunkerbe is. Ezért csak ott lehet elbújni előlük, ahol üveg álcázza az embert.

Szeme körbepásztázott, ahogy kiértek a Váci útra, kereste a búvóhelyeket, az épen maradt üvegfelületeket. Már korábban észrevette, hogy a sirályok elhallgattak.

– Ahol van egy Halovány, ott nagyon gyakran van Tépő is. Nem tudom, miért – suttogta a lánynak. Az ránézett, végigmérte esetlen tántorgását, majd megkérdezte: – Vigyem a cuccod?

– Nem kell – mordult rá a fiú. Haragudott önmagára, mert hibázott. Nem kellett volna a Csalival törődnie. Ez a legfontosabb szabály. A Futó mindig csak önmagáról és a cuccról gondoskodik.

Most a helikopter túlsó oldalán voltak, meg kellett kerülniük, de persze nem tudhatták, mi várja őket odaát. A fiú behúzódott egy buszmegálló épen maradt reklámtáblája mögé. Nem volt biztos benne, hogy üvegből van.

– Menj, nézd meg, van-e valami a túloldalon – utasította a lányt. Az rápillantott, hosszan, nem biztos, hogy haraggal, inkább megértéssel és némi szánalommal, majd letette a zsákját, és elindult. A fiú leste, ahogy megkerüli a helikoptert, és eltűnik, aztán számolni kezdte a másodperceket, majd amikor hatvanig ért, felvette a lány zsákját és elindult.

Ha volt odaát valami, akkor már elkapta a lányt. Ha egy másik Halovány az, akkor a földre szegezi, és ki-be bujkál belé, hogy a folyamatos rosszulléttel kifárassza, míg társa, a Tépő oda nem ér. Suhanó nem lehet, azt hallaná ebben a nagy csöndben. Ha pedig Tépő várakozott a túloldalon, akkor persze a lány most sikoltozna, kivéve, ha a fejével kezdte – de akkor is elszórakozik a testével jó ideig. Ha pedig más kapta el, az, amire még név sincs, akkor már rég megszállta őt, és a fiú mit sem sejtve visszaviszi majd a többiek közé, de persze a Csalikat mindig elkülönítve, a könyvesboltba zárva kezelik hazatérésük után.

Ám arra nem számított, ami elé tárult, miután ő is kilépett a roncs mögül.

A lány ott állt a járdán, mögötte a bevásárlóközpont észvesztően szép kékje, mellette oldalt pedig egy öregasszony, aki a bérház faláról szaggatta le a plakátot, mely Cure koncertre hívta a rajongókat öt évvel ezelőtt. A fiún átfutott a hisztérikus gondolat, hogy a bulit már sosem tartották meg, mert helyette jóval fontosabb esemény vette kezdetét.

Így álltak ott hárman, és amikor az öregasszony valami gonosz előérzettől vezérelve megfordult feléjük, és a tekintete átsiklott a szoborrá dermedt lányon, a fiú rájött.

– Nem látja – mondta ki döbbenten a nyilvánvaló tényt.

A kislány most igazán albínónak tűnt, mert hullafehér volt, és a haja is másképp fénylett ebben a pillanatban, olyan volt, mintha hóból fonták volna. És amikor az öregasszony ellibegett mellette, a fiú nemcsak megértette, hogy a lány mit ér vagy mit jelent, hanem azt is, hogy mi az ő szerepe itt és most, ma reggel. Nem mintha lett volna választása – még mindig zsibbadt, égett a lába, és a vénasszony elállta a pláza felé vezető utat.

Odadobta a lánynak a zsákját, és rászólt, hogy felriassza dermedtségéből: – Menekülj.

A gyerek először nem értette, csak nézte az öregasszony távoldó hátát, aztán tétován mozdult, és lehajolt a zsákért.

A kísértet megtorpant, és félfordulatot tett. Talán látni nem látja a lányt, de a mozgását valahogy érzékeli, futott át a fiún a gondolat. A Csali persze megdermedt, félig előre dőlve szoborrá merevült, miközben szemét le nem vette volna a kísértetről és a Futóról, aki most kiabálni kezdett, mert nem volt benne biztos, meddig tart a lányt védő varázslat: – Hé, nyanya, gyere ide, gyere csak ide, hallod, itt vagyok!

Nem kellett noszogatni, a kísértet ismét nekiindult, és mind gyorsabban és gyorsabban lendült felé, mire ő leengedte a válláról a hátizsákot, mert tudta, arra már nem lesz szüksége, és egyenletes, de nem gyors iramba, félig sántikálva, félig szökellve, futni kezdett, elfelé a plázától, a lánytól, maga után csalva a Tépőt. Tudta persze, hogy nem győzhet, mert a Tépők soha nem fáradnak ki, bárhova követik azt, akit egyszer észleltek, majd olyan gyorsak, mint egy felnőtt férfi. Így aztán csak abban reménykedett, talál valami helyiséget, melynek üveg kirakata van, ahol elrejtőzhet, vagy elég nagy kört tesz meg, már amennyiben bírja erővel és a bokája is kitart, és a végén visszajut a menedékhez, a bevásárlóközponthoz.

Kizárta tudatából a lábába hasogató fájdalmat, és mind gyorsabban futott, míg ezeket végiggondolta, futott, közben érezte, farzsebében morzsolódik a leves, és nagyon sajnálta, hogy talán nem fogja megkóstolni, meg azt is, hogy nem kérdezte meg a lány nevét.

Eltévedtem a motorral a nagy, sötétlő erdőben. Na jó, igazság szerint tudtam, hogy merre járok, de azt nem sejtettem, az ösvény hova fog vinni. Egy fennsíkon értem ki a fák közül, ahol elszórtan tanyák voltak, köztük ez a romos épület, ami igazából nem lakóház, inkább hajdani istálló lehetett. Miközben a földúton kivergődtem az ismert utakig, az a Stephen King-novella járt a fejemben, ahol a főhős autójával spéci rövidítéseket, leágazásokat tesz a vidék útjain, így átkerül valami különös dimenzióba, melynek nyomait  hűtőrácsán is megtalálja aztán. De a lenti írás ötlete nem innen jött, hanem napokkal korábbról, mikor a lányommal bújócskáztunk, és miközben nagyon jó helyen vártam, hogy vajon rám talál-e, valami atavisztikus félelem telepedett rám, mint mindig, ha bújócskázok, egy megmagyarázhatatlan szorongás, ősi rettegés attól, ami elkerülhetetlen. 

Bújócska

Minden halál egy rádöbbenés az én tökéletes jelentéktelenségére és hiábavalóságára. A haldokló megkönnyebbülése és passzivitása már annak jele, hogy tudja, nincs miért szomorúságot érezni, hisz a hátrahagyott dolgok, úgy mint önmaga, a gyermekei, a szerelme, a háza, az autója, a szuper lemezgyűjteménye, a kedvenc képregénye vagy az „Új versek” első kiadása – egyszóval a mindenség e néhány semmitmondó részlete nem éri meg a bánkódást, hisz mindez semmi a végtelen létezés síkján.

Gyermekkoromban, mikor a nyarakat kényszerűségből falun, a nagyanyámnál töltöttem, láthattam egyszer egy ilyen revelációt, egy hirtelen felismerést, mely során az illető ráébredt arra, hogy amit hátrahagyott, az oly kevés, mint amikor egy pillangó meglebbenti szárnyát.

Azon a nyáron nagyapám a nyári konyhában, a kiságyon, a „deko”-n haldoklott, és engem bíztak meg azzal, hogy az arcáról egy nagy lépcsapóval hessegessem a legyeket. A legyek ott zsizsegtek mindenhol, az ablakban, az asztal lapján, és fekete szőnyegként ellepték a meszelt plafont is. Nagyapám lába lelógott a rövid ágyról, hosszú ember volt, csupasz lábujjait a levegőbe meresztgette türelmetlenségében.

A nyári konyha falun egy kis, egyszobás melléképület, tűzhellyel, asztallal, kredenccel – vagyis konyhaszekrénnyel –, és amolyan nyári rezidenciaként szolgált, hisz a nagy házat, a „felső ház”-at és az abban lévő tisztaszobát kímélni kell, még akkor is, ha annak köves padlója, sötét helyiségei és lehúzott redőnyei csábítóan hűvöset teremtenek a hőségben.

Azt, hogy nagyapám haldoklik, tizenkét évesen is megértettem, noha senki nem mondta ki, senki nem is utalt rá, de elég volt sápadt, megfeszült arcába pillantanom, és a ráncokból és árnyékokból kiolvashattam a közelgő vész jeleit, a teste üregeiből előgomolygó mély, sötét szag pedig megerősítette ítéletemet. És ehhez járult a hörgés, ahogy fekve, majd fel-felülve kapkodva szedte a levegőt, hogy aztán ez a hörgés fulladó köhögésbe torkoljon, küzdelembe a tüdejét mind jobban elöntő vízzel.

Nagyanyám nem bírta elviselni ezt a hangot sírás nélkül, ezért inkább fent főzött, a nagy házban, és ez idő alatt az én feladatom volt a haldoklás menetének felügyelete. Unalmas munka volt, az egyetlen izgalmat a postásasszony jelentette, aki tizenegy körül ért az utcánkba, és ha épp volt új Füles rejtvényújsága, bekiabált nekem, én pedig rohantam nagyanyámhoz pénzt kunyerálni. Mindig nagyon nehéz szívvel adott.

Délután, az ebéd után a fullasztó meleg elől a felső ház hűvös szobáiban bujdokoltam, műanyag katonákkal játszottam, órákig bámultam a félhomályban a derengő szentképeket, azt vizslatva, Mária szája széle mosolyra húzódik-e, vagy egymással ölelkező meztelen emberpárokat rajzoltam, meglehetősen rossz anatómiával. Később, mikor enyhült a hőség, rákaptam, hogy kimenjek a határba, a falu szélére, a házak mögötti mezőkre, dombokra, és ott sétálgassak, botommal, képzeletbeli Excaliburommal a bogáncsokat és a csalánt csapdosva. Így akadtam rá a házra, ahol az a furcsa öregasszony élt, aki egy rövid időre a társam, talán barátom lett.

Emlékszem, először csak bámultam a kerítésen át, ahogy kint ül, az árnyékban, az elvadult szőlőindák alkotta lugas alatt egy kis padon. Meghatározhatatlan korú falusi vénasszony, lila virágos otthonkában, arcán egy végtelenül bizalomkeltő és vágyakozó mosollyal. A Jancsi és Juliska jutott eszembe, de olyan verzióban, ahol a boszorkány jó, amikor megkérdezte, kicsit károgó hangján, kérek-e cukorkát, mire bólintottam, majd kiszáradt torokkal kinyitottam a nyekergő kaput, és beléptem az udvarra, felsandítottam a félig beroskadt tetőre, aztán csak vártam, míg visszajön, és kezembe nyomja a Negrót. A papír beleolvadt a cukor húsába, és miközben meghámoztam, az öregasszony kikérdezett, ki vagyok, mit csinálok itt falun és még azt is, hogy milyen tanuló vagyok.

Első alkalommal még nem mentem be a házába, megköszöntem a cukrot, majd hazamentem, ahol persze nem mondtam minderről semmit, mert egy gyerek az ilyesmit nem tartja fontos dolognak. Később pedig már valami furcsa dac miatt nem árultam el új barátomat nagyanyámnak, mivel az öregasszony hamarosan életem része lett, a késő délutáni, alkonyi időszak egyetlen társa, sőt, az egész nyáron, az egész faluban az egyetlen ismerősöm.

Voltak persze gyerekek a faluban, a Felső-Telepen avagy a Boszorádban, de őket nem ismertem, sőt, féltem tőlük, mert vad, folyton káromkodó és verekedő lényeknek tűntek szememben – ellenben az öregasszony, aki sosem árulta el a nevét, valami különleges fényt adott a napjaimnak, egy olyan titok és esemény lett számomra, ami csak ritkán adatik meg az életünkben, leginkább még akkor, amikor felnőttként rejtelmes szeretőnk van.

Eleinte ugyanúgy játszódott le a rituálénk, elsétáltam a házához, beköszöntem a kapun, ő a lócán ülve üdvözölt, behívott, leültem elé egy kis fejőszékre, amelyet direkt nekem készített ki, majd becsoszogott  a házba a cukorkáért, és amíg elszopogattam, régi dolgokat mesélt, az apjáról, akit egy „tehen” halálra öklelt, villám sújtotta szerelmesekről vagy a macskaként kísértő holtakról.

Később jött az ötlet, mikor már kifogyott a történeteiből, avagy csak megunta a múltat, csak ekkor találta ki, hogy bújócskázzunk.

Eleinte nem értettem, hogy képzeli, hisz végtelenül lassúnak tűnt, meg a ház sem volt túl nagy, de belementem, inkább az ő kedvéért, mintsem valódi kíváncsiságból.

Elsőként ő bújt, és estig nem találtam meg. Feladtam, és hazamentem. Másnap, ahogy lógó orral benyitottam a kapun, nagyot nevetett rajtam, és csak csóválta fejét, én pedig gyermeki dühvel revánsot kívántam venni.

Nem volt könnyű, mert a ház végtelenül egyszerű és puritán volt, egy konyha, oldalt belőle nyílt a tiszta szoba, melynek ablaka a dombokra nézett, ebből pedig a kamrába lehetett jutni, ahol volt egy feljáró – nyikorgó létra – a padlásra. A konyhából a másik irányba egy mosókonyha szerű toldalék kapott helyet. Nagy, nyikorgó ajtajú szerkények voltak itt-ott, meg kisebb tárolók, és zavartalanul szövődő pókhálók is. Egy helyütt az ablak nyitva volt, talán már hónapok óta, mert a padlót száradt levelek borították, a kamra kitört ablakában pedig egy madárfészek barnállott, de mindez nem zavart, mert sikerült pár jó búvóhelyet találnom. Például a konyhában, az ablaknál, a függöny mögött, ahol a hátamra tűzött az alkonyi nap, és az üvegen túl csak a néptelen baromfiudvar volt, csupa fű és dudva. Az egyik nagy szerkényben, naftalinszagú téli kabátok közt. A kiságy alatt, ahol a falban egy egércsalád motozott. A tiszta szobában a kelengyésláda, egy tulipánokkal telepingált böhöm nagy doboz, és a bevetett, de már megsárgult, penészes dunyhájú ágy között.

Az öregasszony persze mindig megtalált. Előtte kicsit motozott köröttem, úgy tett, mintha nem látná kilógó sarkamat, dombordó hátamat, de aztán csontos kezével benyúlt rejtekhelyemre, és megszorította nyakamat.

Ellenben ő sokszor úgy eltűnt, hogy fogalmam se volt, hol lehet. Végigkutattam a házat, még a padlásra is felmentem, hol az agyagszagban darazsak döngtek a beroskadt tetővég résein át betűző fényben – de nem volt sehol. Ilyenkor kétségbeesetten bolyongtam egy darabig, majd dacosan leültem a konyhában egy foltos, rozsdásnak tűnő székre, és keservesen kiabálni kezdtem, hogy előjöhetsz, mire mosolyogva, örvendezve megjelent egy olyan helyiségben, ahol egyszerűen nem lehetett, ahol mindent átnéztem előzőleg, az utolsó szegletig.

A kérdésemre, hogy hogyan csinálja, csak vállát vonogatta, és rejtelmesen bólogatott, de aztán eljött az a nap, amikor rájöttem titkára. Épp én hunytam, és hangosan számoltam kint, a ház falának dőlve, majd megindultam befelé, mikor autózúgás törte meg a tücskök és békák kórusát. A nagyszobába mentem, annak ablakából néztem, ahogy a jármű a rossz földúton megáll a ház előtt, és egy idősebb férfi és nő száll ki belőle. Az öregasszony kilépett mögülem a szekrényből, ahol a kabátok lógtak, megragadta csuklóm, és behúzott maga mellé, szeme csillogott, mint aki új, még jobb mókát talált ki, és én megértettem, bújócskázni akar, de ezúttal ketten fogunk elrejtőzni. Behúzódtunk hát a ruhák alkotta rétegek mélyére, de az ajtót résnyire hagytuk, hogy lássuk, mi történik. Éreztem, száraz, kis madárkezével izgatottan megszorítja izzadó tenyerem, miközben lépések hallatszottak odakinn, mert azok ketten bejöttek a házba.

– El sem hiszem, hogy már négy éve – mondta egy férfihang. Majd bizonytalanul hozzátette. – A tető ősszel roskadt meg, egy viharban. Menthetetlen az egész.

A nő sokáig nem válaszolt, csak cipője kopogott, majd valamivel zörgött. Aztán így szót élesen, korholóan: – Ezt a széket lemoshattad volna. Rászáradt a vér.

– Ne haragudj, de nem volt erőm – jött a dohogós válasz. A nő átsietett a látóterünkben – idősödő, de filigrán, szépen öltözött asszony volt, feltűzött, szőkés hajjal. Kinyitotta a kamra ajtaját, felnézett a kitört ablakra.

– Ott jött be, ugye? – kérdezte csöndesen. A férfi mellé lépett. Fél fejjel alacsonyabb volt az asszonynál, a meleg ellenére szürke zakót viselt, kerek feje egy sávban kopaszodott.

– Igen. És az üvegcsörömpölés elárulta. Állítólag nagyon megváltozott a börtönben. Vallásos lett.

A nő lenézett rá, majd átfogta vállát, megszorította: – Vajon mi történhetett?

A férfi mélyet sóhajtott, majd eltávolodott az asszonytól, felénk fordult, végre láthattam arcát is, mert pont a szekrényre nézett: – Talán felébredt a zajra. Talán elbújt. Oda – mutatott rejtekhelyünkre, és megindult, kinyúlt a szekrényajtó felé, majd tétovázva megdermedt. – Vagy az ágy alá – fordult a dohos dunyha felé.

A nő utána lépett, fehér retiküljébe kotort, és cigarettát vett elő: – Szörnyű ez a dohos szag – mondta, miközben rágyújtott.

– De még mindig jobb a bagódnál – zsörtölődött a férfi. Kiment, hangja távolabbról hallatszott. – Akárhogy is, megtalálta. És aztán volt valami dulakodás – zörgött a székkel, majd a konyhai szekrényt nyitogatta: – Az asztalon ott hevert a kés. Ha nincs ott, talán minden másképp alakul. De sajnos ott volt.

E szavakra akaratlanul is ránéztem társamra a sötétben, és láttam, ahogy a szemében az a huncut csillogás elhalványul, és nem marad a helyén csak a közöny. Olyan volt, mintha meghalt volna, vagy ellenkezőleg, mintha ő veszítette volna el a szeretteit egy pillant műve alatt.

Odakinn a nő még mindig az ágyat bámulta, majd megfordult, és ő is kifelé indult, de ekkor szeme megakadt a résnyire nyílt szekrényajtón, odalépett, és becsukta, de előtte még ezt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy így kellett történnie. Én tényleg kedveltem édesanyádat.

Ott, a hirtelen ránk boruló sötétségben éreztem, minden megváltozik. Hirtelen más lett köröttem a tér, kitágult, és végtelen és közömbös mélységek képződtek meg benne, ahol hihetetlenül jó búvóhelyeket sejtettem. De ez csak egy villanás volt, mert aztán más is történt. Kezemből eltűnt a keze.

Vártam, míg pakolnak, és rendezkednek, hallgattam, míg megbeszélik, mikor kezdődhet a bontás, majd figyeltem, ahogy kimennek a házból, az autó hangját, a távoldó surrogást, melyet a kocsi kelt a magas fűben, és csak ekkor, mikor csönd lett, ekkor jöttem elő a rejtekhelyemről.

Szólítottam őt, de nem jött válasz. Éreztem, üres a ház, de azért kötelességtudatból kicsit még kerestem, végignéztem a kedvenc helyeit. Mikor meguntam, visszamentem a tisztaszobába, és mivel rendszerető gyerek voltam, becsuktam a szekrényajtót.

Ekkor szólalt meg, bentről, amit nem értettem, hogy lehet, de aztán eszembe jutott, talán egy másik rejtekhelyről osont át, vissza a szekrénybe. Azt mondta, most már menjek haza, mert a nagyanyámnak szüksége van rám.

Így tettem, hazabandukoltam az alkonyatban, néha vissza-visszafordulva a romos ház felé, mert most, ahogy felidézem magamban, már látom, amit gyerekként nem vettem észre, azt, hogy az épület az elhagyatottság olyan stációjába lépett akkorra, honnan már nem volt visszaút.

Aztán beléptem az udvarunkra, és nagyanyám ott ült a nyári konyha lépcsőjén, és sírt, és én odamentem hozzá, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A következő héten többször kimentem a barátom házához, de csak azért, hogy távolról figyeljem, ahogy a markoló nagy lendülettel bedönti a falakat, megszüntetve azokat a fantasztikus búvóhelyeket, ahol az öregasszony szinte az örökkévalóságig el tudott volna rejtőzni.

vége

A második része és befejezése ennek a felvezetésnek. Mert mit ér egy pince, ha nincs lakója?

Rémpofa 

– Nagyon szép lett a kastély – mondta Gergő, miközben az utolsó szobában, a Nárcisz–szalonban lévő látogatók könyvébe írt.

– A polgármester érdeme – vont vállat az újfiú, aki a nagy, masszív ajtótoknak támaszkodott, és egy festményt tanulmányozott a falon. A képen, mely egy elfeledett németalföldi kismester közepesnél is rosszabb műve volt, Dante beszélgetett Vergiliusszal egy lefelé haladó lépcsősor közepén. – Szegénynek ráment az élete a felújításra. Pont ott kapott szívinfarktust, a megnyitó után – mutatott az újfiú a sarokba. – Azt mondják, látott valamit odakinn az udvaron. Kötve hiszem, hogy pont egy kinti dolog ijesztette halálra – felkuncogott. – Hisz az igazán ijesztő dolgok idebenn vannak, nem? – kivárt, majd eszébe jutott valami, és így folytatta: – Emlékszel, amit arról mondtam nektek, hogy Rémpofát az Igazgató és Monguz találta ki, azért, hogy ne mászkáljatok éjszaka az épületben? Azt mondtam nektek, valószínűleg ők maguk játszották el, majd elterjesztették, hogy csak a fényben vagytok biztonságban, és mert az udvari lámpa bevilágította a szobátokat, így ott védve voltatok, de a folyosókon sötétség honolt. Emlékszel, milyen szépen és logikusan megcáfoltam az egész kis mitológiátokat racionális érveléssel? Még azt is megindokoltam, hogy azt a fiút, aki csak úgy eltűnt, egyik napról a másikra, azt csak elvitték egy másik intézetbe, de nektek nem mondták ezt el, helyette megjátszották, hogy valami elragadta.

– Emlékszem – Gergő fölegyenesedett, és végigmérte az újfiút. A délutáni nap fénye hátulról érte, a folyosó nagy üvegablakain keresztül, és szinte kimetszette őt a térből. (nem változott semmit, egyetlen ránc sincs rajta, mintha kikerült volna az időből). – Nagyon meggyőző voltál aznap éjjel. Olyan voltál, akár egy felnőtt.

– De beszéljünk rólad – mondta az újfiú. – Mi van veled?  Ahogy mondani szokás, ezer éve nem láttalak.

– Igen. Így szokás mondani – biccentett Gergő, majd ellépett az asztaltól és beleereszkedett az egyik nagy, zöld, fülesfotelbe, amely tulajdonképp egy kiállítási tárgy volt, de nem érdekelte. Záróra felé járt az idő, rajtuk kívül már senki nem volt az épületben. – Honnan kezdjem? Azzal, amikor bezárták az intézetet, és átvittek minket máshova?

– Kezdjük a későbbi évekkel – intett nagyvonalúan a beszélgetőtársa, mire Gergő összefonta ujjait az ölében, rájuk meredt.

– Nyolcadik után felvettek egy jobb gimnáziumba – mondta, miközben a másik belépett a szobába, majd nekidőlt a falnak. – Tudod, volt egy ilyen patrónusi rendszer, ahol normális családok úgy fogadtak örökbe egy intézetist, hogy igazából csak pénzt adtak neki a kollégiumra, kajára, ruhára, zsebpénzt, meg ilyenek. No, én is bekerültem ebbe, és kifogtam egy egészen tisztességes családot, igazából még jobbat is az átlagosnál, mert nem volt gyerekük, ezért néha találkoztunk is, bár mindvégig éreztem a viszolygást, amit felnőtt emberek éreznek, ha kamasz fiúkkal kell érintkezniük (a nő púderillatú parfümje, a zsebkendő, melyet ölébe ejtett ujjaival gyűrögetett).

– Már majdnem azt mondtam, hogy milyen megható – gúnyolódott az újfiú, majd zsebéből előkotort egy csomag cigarettát, és Gergő felé nyújtotta:– Kérsz?

Az csak intett: – Leszoktam. Öt éve. Anna miatt.

– Anna? – vonta hunyorított a másik, miközben a füst kígyózott arca elé.

– A párom – magyarázta Gergő (ahogy reggel kinyitja azt a gyönyörű, keskeny szemeit és rácsodálkozik a világra, az öntudatra, az valami őrjítő még mindig, még ennyi év után is).

– Ó, értem – bólintott az újfiú, és a mennyezet felé fújta a szürkeséget. – Van róla képed? Kíváncsi…

– Nincs – vágta el Gergő ingerülten a mondatot (a kopott pénztárca belső tartójában, meggyötört, régi fotó, Anna tűnődve néz a kamerába). – Már egyébként is láttad őt, nem?

Az újfiú egy pillanatig mereven nézte, cigarettás keze megdermedt a levegőben, félúton a szája felé. – Akkor folytasd az életed – mondta aztán egy kissé csalódottan.

– Annával a főiskolán ismerkedtem meg – mondta Gergő. – Ahova felvettek. Tanár akartam lenni, magam se tudom miért. Valószínűleg a magyar miatt, mert a gimiben nagyon jól ment, egészen belebolondultam az irodalomba, és azt gondoltam, a legjobb dolog lesz, ha naphosszat csak irodalomról beszélek a gyerekeknek.

– És nem így lett? – kérdezte gunyorosan az újfiú.

– Ez nem olyan egyszerű – csóválta meg a fejét Gergő, és végre felnézett rá. – Nem is tudom, hogy értessem meg veled.

– Próbáld meg. Egy hasonlattal – tanácsolta a másik.

Gergő átgondolta a dolgot, majd ezt mondta: – Akkor képzeld el, hogy odakint ülsz, a meleg májusi napfényben, egy padon, érzed a nyíló, bimbódzó virágok illatát, a földből előpárázó ősi nedvességet, azt, ahogy a levegő melege körbefon, és mint egy balzsam, élettel tölt el. És képzeld el mindezt egy ablak mögül szemlélve, a kastély folyosóján állva. Nagyjából így, ennyi korlátozással viszonyul egymáshoz az, ha valamit tanítasz, amiben egyébként örömödet is leled.

Az újfiú eltűnődött, majd némi keserűséggel a hangjában megjegyezte: – Én csak a mérhetetlen mélységeket és a bomlás mindent eluraló szagát érzem a pince földjéből. Igaz, most azt is lebetonozták.

Hallgattak egy sort, az újfiú az ujjai közt pörgette öngyújtóját, óvatosakat, aprókat szippantott a cigarettából, nyilván, hogy tovább tartson.

– Folytasd, kérlek – szólította fel aztán Gergőt, aki maga is valamiféle révületbe, elúszó gondolatokba süppedt, de most összerezzent a hangra.

– Elvégeztem a főiskolát, és elhelyezkedtem egy fővárosi iskolában. Elvettem feleségül Annát, és boldogan de szegényen élünk egy albérletben.

– Gyerek van? – kérdezte hirtelen az újfiú, de Gergő rávágta: – Nincs (a bőrön át megérezni az apó láb vagy a kéz akaratos, kifelé rugaszkodó mozdulatát a hasban).

– Hazudsz – mondta a másik, mire Gergő nem válaszolt, lesütötte a szemét, majd lassan, sötéten ezt mondta: – A családomat hagyjuk ki ebből.

– Hát persze – hagyta jóvá az újfiú vidáman. – De tudod mit gondolok, elhallgatva szürke és sablonos kis élettörténetedet? Az életed, amit idáig sikerült megélned, hála nekem?

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Gergő.

– Azt, hogy neked az az éjszaka, az, amikor megszöktünk, az volt a legnagyobb dolog az életedben. A legfontosabb éjszakád, melyhez csak Jézus Gecsemáné kertbéli virrasztása, az emberiség örök éjszakája mérhető.

– Talán egy kicsit erőltetett a párhuzam – jegyezte meg bizonytalanul Gergő.

– Talán – hagyta jóvá az újfiú, majd cipője sarkán elnyomta a cigaretta maradékát, aztán a csikket beledobta az hamis Ming-korabeli vázába. – Megérkeztünk, ugye? A témánkhoz.

– Mit akarsz? – kérdezte Gergő, noha sejtette a választ.

– Emlékszel? – kérdezett vissza az újfiú és a férfi mögé lépett, így közvetlenül a fülébe beszélhetett. – Emlékszel még arra az éjszakára?

– Igen – motyogta Gergő (végigóvakodtak a folyosón, a hideg padló belemart zoknis lábukba, figyeltek rá, ne csapjanak semmi zajt, aztán odaértek a fordulóhoz, ahonnan már sötét volt, és ekkor kértem el az újfiú öngyújtóját, mert én mentem elöl, majd a halovány lángot tenyeremmel árnyékolva, elsettenkedtünk a Szakács fülkéje előtt, hallottuk egyenletes horkolását bentről, a függöny mögül, éreztem a láng melegét a tenyeremen, de az ujjaimmal azt is éreztem, hogy valami véset van az öngyújtón, kitapogattam, mindig is érzékeny volt a tapintásom, majd a pincelejáratnál, az ajtó előtt rá is néztem a kis fémházra, és láttam, amit előtte nem akartam elhinni ujjamnak, láttam azt a nevet, amit annyira jól ismertem, hisz aranyozott betűkkel belevésték a kapu feletti domborműbe, és ekkor már tudtam, de a félelem megbénított, csak néztem, ahogy a többiek leereszkednek szótlanul, némán a pincébe, ahol az újfiú a szabadságot ígérte nekik, és nem állítottam meg őket, nem csináltam semmit, csak akkor tudtam kiszakadni ebből a révületből, amikor az újfiú megállt előttem, és nyújtotta kezét az öngyújtóért, a szemembe nézett, és bizonyára nem látott mást, csak rettegést, de amikor visszaadtam neki az öngyújtóját, elismerően biccentett, és megveregette a vállam, majd behúzta maga után a pinceajtót).

– Emlékszem – erősítette meg Gergő a kijelentését, majd megcsóválta fejét. – De nem akarok beszélni róla.

– Akkor emlékszel a megállapodásunkra is – biccentett az újfiú. – Amit aznap éjjel, a szökés éjszakáján kötöttünk

– Emlékszem – hagyta jóvá Gergő kényszeredetten (miután visszarohantam a szobánkba, kábult álomba zuhantam, amiből arra riadtam, hogy ott állt felettem, néz rám, a halovány fényben is jól látszódott, hogy úgy mosolyog, akár egy jóllakott macska). – Mi történt velük valójában? – kérdezte aztán hirtelen (az üres ágyak a hálóteremben, vádló fehérségük, éjszakákon át, míg újak nem érkeztek beléjük).

– Kellett az erejük – jelentette ki az újfiú. –  Ott vannak most is a pincében. Csak már nem látszódnak.

– És az apád? – kérdezte Gergő. – Mi van Rémpofával? (ó igen, az apád neve volt az öngyújtón, vagyis a családod neve, a családé, mely hajdan e kastélyt birtokolta). Szoktál vele…találkozni?

Az újfiú arca elkomorult, megrázta fejét: – Ritkán. Az utóbbi időben már nem nagyon jár fel a pincéből – mondta. – Ő tényleg nem szereti a fényt. De én bírom. Hála neked.

– Hála nekik – helyesbített Gergő (a barátaimnak, akiket elárultam).

– Na gyere, nézzük meg őket – ütögette meg vállát a másik, mire Gergő kelletlenül felállt, és kiment utána a folyosóra.

– Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte halkan.

Az újfiú visszanézett rá, figyelmesen végigmérte. – Azt mondtad, emlékszel a megállapodásunkra. Megígértem, nem bántalak, míg a kastélyba vagy. Cserébe, hozol majd nekem valamit. Fogytán az erőm. Eltelt húsz év, talán nem látszik, de az idő engem sem kímélt. Gyengülök – megálltak a kastélyudvarra néző egyik ablaknál, az alkonyi fény szemükbe tűzött. – De ha kell, még képes vagyok meglátogatni téged. Téged és a gyereket.

Gergő behunyta a szemét (egy árnyék az alvó Anna ágya mellett, csak egy pillanatra látta, mikor visszajött a hálószobába a vécéből hajnali három óra tizenkettőkor, de így is, húsz év után is azonnal tudta, ki áll ott, a sötétben, és azt is mindjárt tudta, mit kell tennie). – Esteledik – mondta. Szemhéja mögött pokoli, vörös körök tágultak.

– Igen. Mindjárt túl leszel rajta – válaszolt a másik, miközben meredten figyelte a gyerekeket, Gergő osztályát, akik kis csoportokba verődve futkároztak, kergetőztek, nevetgéltek, beszélgettek az udvaron és nem is sejtették, hogy mi közeledik feléjük a jövőből. – Kiválasztottad már melyik lesz az?

– Igen – sóhajtotta a férfi még mindig csukott szemmel (Norbert elég labilis, mióta az anyja meghalt, pont a legrosszabb korban van, tizenhárom éves, a többiek szerint sötét gondolatok kerülgetik, el fogják hinni, hogy csak úgy eltűnt, el kell hinniük).

– Akkor hozd be – kérte a mellette álló gyerek. – Hozd le a pincébe.

vége