A minap újranéztem a The Witch: A New-England folktale című horrort. 2015-ös, annak idején körülrajongott mozi, ami szépen öregszik, mai szemmel is nagyon hatásos. Milyen jól meg lehetne ezt csinálni a mi történelmünk kapcsán is: a török hódoltság utáni újratelepítés idejére datálva például, amikor a bécsiek zavart értetlenséggel olvassák a délvidékről érkező, vámpírtámadásokról szóló jelentéseket...

Persze a film kapcsán is saját Nógrád-mitológiám jutott eszembe. Hogy a családunk egy része valóban hitt a boszorkányokban, hogy mennyire féltem gyerekként a házuk mögötti erdőtől, és hogy legfontosabb rémálmomban egy patás férfi állt a kertünkben. 

Úgy érzem, a mű ereje az egyszerűségében rejlik, és szerintem a jó horror alapvetően ilyen, nem azért, mert primitív és primer vágyakat elégít ki, hanem azért, mert a szörnyű dolgok mindig nagyon egyszerűen mennek végbe a való életben is. A lenti történeten sokat tűnődtem, és számos módosítással jutottam el a végleges formáig, jobbára egyszerűsítés és kihúzás árán. A lényeg ugyanis az elbeszélői pozíció lett (nem a "mit mond?", hanem a "ki mondja?"), minden érdekessége ebből fakad - ám időbe telt, míg erre rájöttem. 

Egy este a palócoknál

A kórház után – ahol zavaros, és némiképp homályos, de a gyomorban és a fejben és az orrban felgyűlő emlékek és nyomok alapján mindenképp visszataszító eseményeknek voltam szemtanúja – beugrottam az S. nyugati szegletében lévő Penny Marketbe, szinte magam se tudom miért, talán valami meleget és puhát, valami élettel telit akartam venni. Jó hosszú ideig ácsorogtam tanácstalanul a fagyasztott áruk tárolója mellett, a homályosra karcolódott műanyag mögül rózsaszín dolog csillogott elő, amikor is megszólított egy hang. Szervusz, te vagy az, kérdezte az idegen, és amikor megfordultam, már bennem volt a félelem, hogy nem fogom tudni, ki ő, múltam mely követe ért elém, milyen elfeledett gyerekkori barát szólít meg, de a maszk ellenére is megismertem azonnal, hogy ez László, a középiskolából. Négy éven át előttem ült azokban a kréta és hipószagú termekben, melyekben annyit vándoroltunk, órára órára, nem is sejtve, hogy saját elfuserált felnőttségünk felé haladunk elszántan.

Elmondtam neki, hogy csak átutazóban vagyok, tulajdonképp szinte már félig elhagytam a várost, mire ő megértően bólogatott, közbe folyamatosan elnézett mellettem. Mi van veled, böktem végre ki, mert éreztem, ezt várja, mert el akar mondani valami fontos dolgot, egy számára rendkívüli dolgot, amiről már előre tudtam, mennyire érdektelen lesz nekem. Tévedtem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A trilógia befejező része, hat hang által előadva. Első és második rész.

Egy nő a sötét rengetegben 

3. Az erdőben

„Soha nem ismertem túl jól. Tudja, mi Petrával keveset találkozunk másokkal. Bezárkóztunk a magunk kis életébe, nem azért, mert melegek vagyunk, hanem mert így érezzük jól magunkat. Emma, Petra testvérének a barátnője mindig is egy kicsit felszínesnek tűnt számomra. Persze lehet, ez egy téves benyomás. Csinos lány volt, ám valahogy nem vette komolyan a dolgokat. Mint most kiderült, Petra testvérét sem. Ha együtt láttam őket, persze nem tűnt fel semmi, aranyosak voltak, meg minden, és igazából nagyon nem tudtam megfogalmazni, mi a bajom a lánnyal vagy együtt kettejükkel, de mindig ott motoszkált bennem egyfajta kényelmetlenségérzet, hogy itt valami nincs rendben. Meglehet, hogy ezt most már csak belemagyarázom, utólag, az események fényében, a dolgok tudatában. Az biztos, hogy ezt azért nem vártam. Visszatérve az éjszakára, emlékszem, amikor kopogtak az ajtón, úgy éreztem, jéggé fagy bennem a vér. A szívem megállt. A lélegzetem elakadt. Komolyan, olyan volt, mintha sokk ért volna. Mind ledermedtünk, és nem mertünk az ajtóra vagy ablakokra nézni, helyette egymás tekintetét kerestük, hogy abból merítsünk erőt. Ilyen lehet, amikor egy egész csoportot kivégeznek, és az áldozatok − jobb híján, vigasztalásképp − megfogják egymás kezét a sortűz előtt. Elnézést, hogy ilyen elvont és költői vagyok, de még mindig az események hatása alatt állok, hisz alig telt el pár óra. A lényeg, hogy kővé dermedtünk, de aztán Petra testvére erőt vett magán, és az ajtóhoz ment, majd egyetlen mozdulattal feltépte. Az apja állt a küszöbön, egy nagy halom fával az ölében, és hülyén vigyorgott. Azt mondta, nem a hátsó bejáraton jött, mert körbe akart nézni a ház körül. Bejött, és a fia kulcsra zárta mögötte az ajtót. Ez fontos, azt gondolom, ezt meg kell említenünk, mert fontos. A bejárati ajtó kulcsra volt zárva. Az apja lerakta a fát, és azt mondta, míg odakinn volt, a hűvös sötétségben, így mondta, esküszöm, addig gondolkodott a dolgokon. Az lesz a legjobb, ha mindazt, amit mondott, elfelejtjük, és lefekszünk aludni. Az ajtó zárva marad, és ha bármi zajt hallunk, húzzuk a fejünkre a takarót, és tegyünk úgy, mint a kisgyerekek, kik mindenféle dolgot képzelődnek az éjszakában. Senki nem szólt erre egy szót se, de én részemről üdvözöltem a dolgot, mert mindaz, amit elmondott korábban, amit már elmondtam, mindaz igencsak nyomasztott. Meg kell valljam, rosszak egyébként is az idegeim, a munkám miatt. Nagy a nyomás a csapatomon egy projekt miatt. Az volt a baj, hogy láthatólag egyedül én és Emma támogattuk az ötletet, a többiek valamiért virrasztani akartak, mintha ez az éjszak tényleg olyan sorsfordító lenne. Nos, kiderült, nekik volt igazuk.”

„Apám akkor hirtelen irányt váltott, és azt javasolta, jó, akkor igyunk tovább, és majd mindenki belement, kivéve a barátnőjét, mert ő ekkor már elég sápadt volt. Szóval ittunk, és azt gondolom, ez befolyással volt a később történtekre. Talán ha kevesebb alkohol fogy, felelősségteljesebben viselkedünk, jobban mérlegeljük a lehetőségeinket, az ítéletünk moderáltabb lesz, de így sajnos a puszta indulatok döntöttek helyettünk. Az tudni kell, hogy én eleve fáradt voltam a hosszú vezetéstől, mert a barátnőm nem tud vagyis inkább nem szeret vezetni, ezért én nem nyomtam le a kétszázhúsz kilométeres távot, és ez így tizenegy felé eléggé kikészített. Ettől függetlenül elfogadtam az újabb poharat az apámtól, és amikor a szemébe néztem, amikor nyújtotta felém a pálinkát, akkor láttam rajta, hogy miért iszik és miért itat minket: mert fél. Akkor még nem értettem, de igazából minket is féltett, mert azzal, hogy idehívott bennünket ezen az éjszakán, olyan dolgoknak tett ki minket, olyasmit kockáztatott, amit igazából nem mért fel rendesen. Most már úgy vélem, hogy akkor, amikor kitalálta ezt az egészet, nem gondolta át, hogy hova fajulhat a dolog, csak akkor döbbent rá, hogy mi lehet ebből, amikor megérkezett az öcsém és a barátnője. Tudni kell ugyanis, hogy egészen odáig viszonylag laza volt a hangulat, a társalgás oldottan folyt, mindenféléről csevegtünk, a két öreg, már elnézést, de én csak így hívom őket, kifaggatott bennünket mindenről. Amint azonban az öcsémék betették a lábukat, apám azonnal megmerevedett, és elővette azt az ünnepélyes, melodramatikus énjét, ami aztán előadta a szónoklatot anyánk szelleméről. Én már ekkor úgy éreztem, hogy el kellene mennünk, ott kellene hagynunk őket, de nem mertem ezt előhozni. Később, amikor a szobánkban kihallgattam Emmát, aki szerint anyánk csak lelépett, és vígan mosogat valahol a világ végén, akkor egyfajta düh is társult a zavaros érzéseimhez, és ez kitartott az est végéig, ezért is hagytam végül a dolgokat megtörténni, mert ez az indulat ott mozgott bennem, felerősítve az öt vagy tíz kupica pálinkával. Mikorra végeztünk, és a palack kiürült, nagyjából tizenegy óra volt, de azt csak utólag konstatáltam, amikor a látvány okozta sokk után moccanni mertem, és a nagy faliórára pillantottam. Ez azután volt, hogy apánk az üres üveget elmosta a konyhában, megtörölgette, majd kissé tántorogva visszaindult felénk, aztán a bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, és felénk fordult, és ekkor elsápadt. Majd azt mondta, a hátsó ajtót nyitva hagyta, és mutatott is mögénk, mire mind megfordultunk, és megpillantottuk anyát.”

„Az én hibám. Feledékeny voltam. Mikor kimentem fáért, épp hogy csak belöktem a hátsó ajtót, de az kissé kifelé húz, és hallottam is, hogy nyikorogva kinyílik, még az volt a fejemben, majd gondosan bezárom, ha visszamegyek. Csakhogy körbe mentem, hogy megnézem a ház elejét, az udvart. És a nyitva maradt ajtó kiment a fejemből. Na most, azt tudni kell, hogy az elmúlt években elolvastam elég sok mindent a kísértetekről, succubusokról, incubusokról, ártó szellemekről, démonokról. Ezek a lények egy része akkor tud megjelenni az otthonokban, ha beívják őket, mások azonban a nyitva felejtett ajtókat és ablakokat használják ki. Ilyen volt a mi jelenésünk is. Az én szeretett feleségem. Azt történt, hogy nagyjából tizenegy felé, amikor elfogyott a pálinka, megnéztem a bejárati ajtót. Úgy gondoltam, a zár megvéd minket. Úgy véltem, elég, ha a többiek hallják, és esteleg az ablakon át látják majd őt, de nem akartam beengedni a felségem kísértetét házba. Elvégre nem vagyok bolond. Csak a bizonyosságot akartam megszerezni tőlük, hogy valóban nem vagyok őrült, hogy nem csak képzelem ezeket a jelenségeket. Ezért hívtam őket ide. Ezért volt az egész. És azért, mert egyedül nagyon féltem volna. Higgyék el, nem volt semmiféle hátsó gondolat a fejemben. Nem akartam én szembesítést vagy tetemrehívást, nem szerettem volna másra hárítani a dolgok, a múltbeli történések súlyát. Vállalom a felelősséget. Visszatérve az eseményekre: amikor ellenőriztem a bejárati ajtót, akkor hasított a fejembe a gondolat, hogy a hátsó ajtót nyitva hagytam. Visszanéztem, a konyha felé, és akkor már ott volt. Bent volt a házban. Mutattam is a többieknek, hogy nézzenek csak oda, és amikor odafordultak, láttam rajtuk a döbbenetet, a fiam még fel is pattant a barátnője mellől, és ekkor végre megnyugodtam, hogy nem vagyok őrült. A feleségem ott állt a konyha végében, félig az árnyékban, abban a hálóingben, amiben annak idején elrohant. Élőnek tűnt, bár a bőre, az arca nagyon sápadt volt, szinte világított, olyan fehér volt, embertelenül fehér. Azt nem figyeltem, hogy lélegzik-e, vagy ilyesmi, és megmondom őszintén, eszem ágában se volt odamenni hozzá, hogy megnézzem a szívverését, hogy meleg-e a bőre, nem, csak álltam ott, a szemem sarkából láttam a többieket, mind mozdulatlan volt, valaki halkan zihált, és bámulták őt. Aztán a feleségem olyat tett, amire titkon számítottam, mert tudtam, hogy lesz valami jel, egy utalás, hogy mire ez az egész. Felemelte a kezét, és a szoba közepe felé mutatott. Először nem igazán értettem, mit akar, de aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy egyértelmű a dolog, mert ahogy mondtam, a fiam felugrott ültéből, és jó két méterre állt a foteltől, ami felé a feleségem mutatott, amiben most a fiam barátnője ült, a kis Emma, a drága Emma, a gyönyörű Emma. Mind ránéztünk, akaratlanul is követtük a felségem kinyújtott karjának az irányát, és mind Emmára figyeltünk, aki elsápadt, már majdnem annyira, mint a felségem, és a pálinkáspohár kiesett a kezéből, majd végül megkérdezte, tőlünk, nem a jelenéstől, hogy mi van, mit akartok. Eddig bírtam, ekkor lett elég, összeomlottam. Mint egy gyerek, térdre estem, és elkiáltottam magam, hogy bevallok mindent. És meg is tettem, elmondtam ott az egész családnak az igazságot, egyetlen lendülettel, egy monológban, és nem néztem fel a padlóról addig, amíg nem végzetem, csak akkor, amikor befejtem, akkor pillantottam rájuk, és láttam az arcukon a döbbenetet és a félelmet és az undort, kinek mi volt az arcán, és láttam az is, hogy a beszédem megtette a hatását, mert a felségem eltűnt. Ekkor minden elsötétült előttem.”

„Amikor a vén szarházi elájult, mindenki odarohant hozzá, csak én maradtam mozdulatlan és Emma. Ott álltam előtte, majd léptem egyet felé, lent ültem alattam, a fotelban, láttam, akaratlanul is összehúzza magát, mire kibukott belőlem, hogy ez igaz? Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a nagy szemeivel, és ezután megvillant a szemében az a dac, amit annyira jól ismertem, az, hogy ő mindent meg akar próbálni, meg hogy örökké akar élni, meg halálos beteg akar lenni és meggyógyulni meg ezek a hülyeségek. Gondolkodás nélkül ütöttem. Pofonnak indult, de aztán az ujjaim begörbültek, és valami tompa csattanás lett belőle, ami az állán érte. Meglepte, a feje kilendült, neki a fotel oldalának, de aztán gyorsan kapcsolt, felugrott, és hátrált. Valaki rám szólt a többiek közül, másvalaki odarohant hozzám, lefogta kezem, mert az már ismét lendült, és Emma kihasználta ezt a helyzetet, elfutott mellettem, ki, a bejárati ajtón, és eltűnt az éjszakában.”

„Ezt mondta? Hm. Az egész család ilyen. Hazudnak, hogy mentsék a bőrüket. Amikor megismerkedtem az apjával, egy érzékeny özvegyet láttam benne, aki támogatásra szorul. De hamarosan előjöttek az igazi énjei, az akaratos gyerek, a titkokat rejtő kamasz, a sértődött felnőtt, a dühös öregember. Mindez ott volt benne, és egymásba fonódva erősítette egymást, és én végig tudtam, hogy iszonyatos energiákkal fojtja el a múltat magában, de akkor még azt hittem, azért, mert annyira szerette a feleségét. Hát nem. A valóság az, hogy végig hazudott nekem, és már sosem fogom megtudni az igazságot. Tekintve, hogy holnaptól minden kapcsolatot megszakítok vele. Csak sejtem, hogy mi történt a feleségével. Részt vettem a keresésében, akkor még persze nem ismertem őt, de minket, erdészeti dolgozókat is mozgósítottak. Emlékszem, az eltűnés reggelén volt, pirkadat után. A társammal, a kirendeltségvezetővel, aki nem sokkal később meghalt egy karambolban, lementünk a ház mögötti erdő végében, ahol egy keskeny hasék volt, a végét sziklafal zárja le. A puha, ázott talajon rossz minőségű nyomokat vettünk észre. Akár emberi talp lenyomatai is lehettek, én nem értek hozzá, de a társam, aki vadászott, bizonytalan volt, és hajlott rá, valaki járt erre. A nyomok a sziklafalnál végződtek. Mintha a sziklafal nyelte volna el a tulajdonosukat. Felnéztem a fal tetejére, jó, négy méter magasban lehetet. Talán felmászott, vélekedett a társam, és nyögve megindult, oldalt került, majd fentről lekiabált, hogy nem folytatódik a nyom. Alapvetően nem voltunk biztosak benne, hogy a feleség nyomait láttuk, de amikor visszatértünk a házhoz, ahol a keresési központ volt, jelentettük a dolgot. Megnézették a kutyákkal a helyet, ám azok nem jeleztek. De ma már szinte biztos vagyok benne, hogy a nő odáig eljutott. Addig a hasadékig. Azokig a sziklákig. Később, miután összejöttünk, elmondtam neki. Meg is mutattam a helyet. Azt gondolom, sokszor visszament oda, egyszer, mikor már együtt voltunk, és épp megérkeztem a házhoz, láttam, hogy abból az irányból bukkan ki az erdőből. Bizonyára izgatta a fantáziáját a hely. És ma este eszébe jutott. Várjon csak, egy pillanat türelmet, mintha lenne ott valami…”

„A sötétségre ébredek. A holdfényre ébredek. A hidegre ébredek. A jelenlétedre ébredek. Olyan, mintha magas lázam lenne, a világ homályossá vált, burok vesz körül, egy vastag prizma. Látom, valami szűk, nedves helyen vagyok, érzem a kövek mohás leheletét, az avarszagot. A földön fekszem, kezem, lábam merev. Ott állsz előttem, a hold gyenge fényében nem ismerném meg a csak fotókon látott arcod, de a lágy, fehér derengés a bőrödből jön, szinte ragyogsz tőle. Első gondolatom a rémület. El innen. Érzem, a félelemtől lassan visszatér az erő a tagjaimba, kúszni kezdek a könyökömmel segítve magam, de hátam hideg sziklafalba ütközik. Gyengéden elmosolyodsz, mulatsz a tehetetlenségemen. És ekkor kibukik belőlem az, amit annyiszor elterveztem már, hogy igen, az ital miatt volt, az unalom miatt volt és a magány miatt, amit a fiad mellett éreztem, aki valamiképpen üres, és ez az üreség volt mindennek az oka, mert aznap éjjel, mikor lementem a konyhába vizet inni, és ott találatam a férjed, a fiad apját, aki konyakozott, és a behízelgő mosolyával, a kedves és halk suttogásával, a tapasztalt kezével, ami hozzám nyúlt, először tétován és részegen, aztán mind izgatottabban, izgatottan, mert én hagytam, aztán pedig már ott voltunka pultnak dőlve, és elragadott magával az az akarat, az erő ami szinte áradt belőle, és ami kitöltötte az ürességet, és amitől belém hasított, milyen jó, hogy ad belőle nekem, milyen bőkezű és nagylelkű, és egyáltalán nem érdekelt a bűn és bűntudat, egészen addig, míg meg nem hallottuk a zajt. Ott álltál a lépcső alján, haloványan láttunk csak, fehéren ragyogtál, a fény oldalról jött egy kis a falilámpából, pont annyira, hogy kettőnk összefonódott alakját is bevilágítsa. Mielőtt szétválhattunk volna, megindultál, át a nappalin, majd feltépted az ajtót, amit akkor még nem zártunk kulcsra, és kirohantál az éjszakába. Felnézek most rád, és kimondom azt, annyi év után, amit akkor kellett volna: sajnálom. Mire te odasuhansz hozzám, leguggolsz, és végigsimítod riadt arcom, majd ellépsz mellettem, be a sziklafalba. Percekbe telik, míg összeszedem magam, felállok, és kivánszorgom a hasadékból. A távolban, a fák közt a ház sárga ragyogása. A hátam mögött a pirkadat rózsás színei. Átvágok az erdőn, majd a szépen nyírt mezőn, míg oda nem érek az ajtóhoz. De inkább valamiért az ablakot választom. Az utódod ül a díványon, egy ismeretlen férfivel beszélget. Innen, kívülről, a fura, rózsás, vöröses fényben olyan idegenek és távoliak, mint egy modern festmény szereplői. A fény erősödik. Hátranézek, ekkor veszem csak észre az autókat az udvarban. Rendőrségi jármű. Egy mentőautó. Ahogy visszafordulok, a nő, a helyed bitorlója már ott áll velem szemben. Pont engem néz. De nem lát. A nap első fénycsíkja az arcába süt, égeti hátam. Megértem, ideje mennem, vissza kell térnem a hasadékba. A helyedre.”

„…valószínűleg csak káprázott a szemem. Hosszú volt az éjszaka. De a napfelkelte mindenért kárpótol. Hol tartottam? A hazugságnál. Nem igaz, amit állítanak. A lány nem tudott kiszaladni az ajtón. Az ajtó zárva volt. Megpróbálta kinyitni, de a barátja, aki ekkora az italtól és az az apja vallomásától kellően felhergelt magát, utána ment, és ismét megütötte, vagy ellökte. A lényeg, hogy a lány elesett, pont a kis telefonasztalkára. Meg is nézheti a szélét, megrepedt a fejétől. Mind hallottuk a reccsenést. Sokáig nem mozdult senki, aztán a fiú apja, akit már csak így hívok, mert nem vagyok hajlandó kiejteni a nevét, feltápászkodott, és odabotorkált hozzá. Megnézte az ütőerét, meghallgatta a szívét, majd azt mondta, valószínűleg eltört a nyaka. Ekkor tört ki a hangzavar. Hogy hívni kell a mentőket. Hogy hívni kell a rendőrséget. Én pedig közben néztem őt, és tudtam, mi jön, mert ismertem már, kivárt, ahogy szokta, majd amikor mindenki elmondta a magáét, szép csöndesen előadta a saját verzióját. Hogy a lány a bűntudat miatt kirohant az erdőbe, és nem jött vissza, és keresni kezdtük. És hogy van egy sziklafal, a fenyves végében, ami négy méter magas, és a sötétben, ha valaki nem figyel, könnyen bele lehet sétálni ebbe a mélységbe. Mert egyébként hogy lehetne megmagyarázni, hogy valaki a nyakát szegi, tette fel kérdést, és erre egyikünk se tudott válaszolni. Petra barátnője ugyan mondani akart valamit, hogy nem tehetjük ezt vele, ám Petra beléfojtott a szót, megérdemelte, sziszegte, mire a lány elhallgatatott, és aztán mi, nők csak néztük, ahogy a két férfi megfogja és kiviszi a testet az éjszakába. Pár méter után kiabáltak, hogy kellene valaki, aki világít, mert az erdő sötét, és kis tétovázás után Petra ment utánuk, kezében a lámpával. Mégiscsak ő a családtag. Ez az igazság, bár a többiek mást fognak mondani, de nem érdekel, én ebben már nem veszek részt. Talán Petra barátnője, Mariann igazolja majd a verziómat, talán nem. A lényeg, hogy kivitték annak a szegény nőnek a testét a sötét rengetegbe, és otthagyták.”

vége

Az első rész folytatása.

A képen a "favágató" tőkénk (nem tudom miért, mi így mondjuk), fejsze (mely örökség), a háttérben néhai nagyanyám ötven évnél idősebb szakajtója. Gyönyörűen öregedő és elkopó dolgok északról.

Egy nő a sötét rengetegben

2. Leszáll az éj

A lány a vendégszobában állt, a nagy széles ággyal szemközt, és az ágy fölé akasztott képet tanulmányozta. Sokszor látta már, és mindig más érzést keltett benne. A képet a fiú apja készítette, aki – míg vissza nem vonult ide, az északi vadonba – híres, és a gazdag, kevésbé művelt polgárok körében kedvelt festő volt. A lány sokszor gondolt arra, hogy azért vitték irreálisan drágán a festményeit, mert azok érthetőek voltak, egy történetet vagy egy gondolatot mondtak el, és a nézőt állásfoglalásra késztették. Ahogy például a Voyeur című kép is, melynek másolata ott volt előtte. A kép egy országúti balesetet ábrázolt, megfejthetetlen perspektívából. Rommá tört autó volt a háttérben, a motorháztetőn kifacsarodott tagokkal egy nő feküdt, karja beleakadt a kitört szélvédőbe. A nő szoknyája felcsúszott, feltárva véres bugyiját. Nem lehetett tudni, hogy a vér a baleset következtében avagy havi menstruáció miatt van a szöveten. A kép előterében a másik sávban elhaladó autókat lehetett látni, az egyikben a sofőr egy nagy, ormótlan kamerával rögzítette a baleset látványát, miközben jobbja a mellette ülő és öle fölé hajló nő fején volt. Az orális aktus női tagja ugyanolyan ruhát viselt, mint a szerencsétlenség áldozata.

− Hát itt vagy – a hangra a lány összerezzent, majd hagyta, hogy a másik átkarolja, felnyúlt, végigsimított a fiú nyakán, halántékén: − Apám kiment fáért – súgta az csendesen. – A többiek teljesen ki vannak akadva.

− Anna se tudott erről? – kérdezte a lány, és megfordult.

− Nem – csóválta a fejét a fiú. – De úgy látom, az egész dolog anyámmal, az egész esemény nagyon is zavarja.

− És te mit gondolsz? – a lány leült az ágyra, mire a fiú is leereszkedett mellé, majd hátradőlt, és a plafont bámulva mondta: − Szeretném azt hinni, hogy apám túl sokat iszik, túl magányos és túl elkeseredett.

− Mi van, ha mindez igaz? – vetette fel csöndesen a lány, mire a másik sokáig nem szólt, majd felkönyökölt, és az íves hátat nézte, melyen mint fátyol terült szét a kifésült, jó illatú, szőke haj. – Anyám mindig is gyenge volt – válaszolt a fiú komoran. – A természetes ideggyengeségén nem sokat javított, hogy apám egész életében csalta. Néha egészen kínos és elképesztő módon – felállt, és az ablakhoz ment, kinézett: − Amikor kiköltöztek ide…a világ végére, a magány nem tett jót neki. Én láttam rajta, hogy fél, láttam, hogy az emlékek gyötrik, az egész elrontott élete ott volt néha a szemében.

− Nem tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet – suttogta a lány.

A fiú ránézett, zavartan, mert kizökkent a gondolatmenetből, de aztán így folytatta: − Honnan is tudhattad volna? A lényeg, hogy szerintem bekattant, elege lett, feladta, torkig lett és ezért csinálta, amit csinált.

Elhallgatott, majd elfordult az erdő látványától: − Minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálták a kutatócsapatok ennek az erdőnek. Meg kellett volna találnunk őt. Élve vagy halva.

− Élve vagy halva – ismételte szinte suttogva a lány, és akkor a rosszérzés, mely ott szunnyadt benne, mióta a fiú apja befejezte monológját, a felszínre tört, utat követelt magának, hogy kimondja: − Menjünk el innen, kérlek – felállt, és a fiúhoz ment. Az zavartan, elkeseredetten nézett rá, olyan volt, mint egy gyermek, aki nem találja a szüleit a bevásárlóközpontban.

− Kérlek – ismételte a lány, mire a másik csak a megrázta fejét: − Apámnak szüksége van rám. Láttad, hallottad…de te menj, ha gondolod, senki nem fog megsértődni mindezek után…

A lány nem szólt, csak elhátrált tőle, a küszöbről még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd a fiú hátára, mert ő ismét az erdőt bámulta az ablakon keresztül, végül kiment a szobából, a mosdó felé indult, de a másik vendégszoba belsejéből valaki rápiszegett. Petra élettársa volt, a nyitott ablakban, a széles, fa ablakpárkányon ült, kezében cigarettával, a füstöt kifelé fújta: − Szia – mondta, és látszott rajta, akar valamit még mondani, de inkább elnyelte a füsttel együtt.

− Helló – válaszolt a lány, majd tétován belépett a szobába. Az ágyon két bőrönd volt, a lány meg mert volna esküdni, hogy a rózsaszín Petráé, az acélszürke viszont a barátnőjéé, akit − hogy is hívnak −, igen, Mariann.

− Figyelj, kérdezhetek tőled valamit erről az egészről? – mondta neki a magas nő, majd vékony szálú, szürkésbarna hajába túrt, és kihamuzott a párkányon túlra. – Petra nem nagyon beszél róla. És te régebb óta köztük vagy…

A lány leült az ágy sarkára, és várakozóan nézett rá. – Mire vagy kíváncsi?

− Itt voltál aznap este, ugye? – kérdezte a másik, és nem kellett kimondania, mire gondol, a lány tudta, melyik estéről van szól.

− Itt voltunk. Négyen voltunk – válaszolt a lány, és a szőnyeg mintázatát bámulta, mintha abba lenne kódolva a válasz. – De nem nagyon tudom, hogy mi történt. Olyan volt, mint bármelyik másik éjszaka – folytatta, majd elhallgatott. – Talán egy kissé sokat ittunk. Ebből a rossz pálinkából – elfintorodott az emlékre. – Én...

− Semmi különös nem történt? – értetlenkedett Mariann, majd mélyet szívott a cigarettából, aztán íves, gyakorlott mozdulattal kipöckölte a levegőbe. – Nem hallottál veszekedést vagy kiabálást, nem volt köztük feszültség?

A lány megrázta fejét: − Nagyon sokszor visszagondoltam már arra az estére. Ettünk és ittunk. Szarvast. Sok borral. Aztán volt valami a tévében. Én elmosogattam. A férfiak bent pálinkáztak a tévé előtt, később csatlakoztam, de hamar megártott. Ő berakott egy mosást lent a pincében. Aztán nekem megfájdult a fejem, felmentem a szobánkba, és kicsit ledőltem – itt megállt, mert jött az a rész, ami a leginkább érdekes volt, erre mindig mindenki nagyon figyelt: − Éjfél felé felébredtem, a fejfájásra és a szomjúságra. Lementem a konyhába, vizet ittam, sok vizet, és kerestem gyógyszert – ki szünetet tartott, és a másik lélegzet visszafojtva várta, merre kanyarodik a történet: − A házban csönd volt. Szinte hallottam az alvók szuszogását. Odakinn is csönd volt. Mintha az egész világ aludt volna – folytatta a lány elrévedve, majd hirtelen és gyakorlatiasan így zárta le: − Aztán visszamentem aludni.

− Szóval nem láttál vagy nem hallottál semmit? – kérdezte a nő, mire a lány megvonta vállát: − Átaludtam az éjszaka hátralévő részét. Arra ébredtem, hogy a két férfi veszekszik. Akkor már körbejárták a környéket, és nagyon idegesek voltak. Kint fagy volt az éjjel. Emlékszem, deresek voltak az ágak. És azt is tudtuk, hogy egy szál hálóingben ment ki a házból, nem vitt magával semmit, minden ruhája ott volt a szekrényben.

− Nem élhette túl az éjszakát – szögezte le a másik, mire a lány keserűen elfintorodott: − Nem is kellett túlélnie.

− Ezt hogy érted? – kérdezte Mariann meglepődve.

A lány mélyet sóhajtott, majd kihúzta magát, a másik szemébe nézett, úgy mondta: − Szerintem a világ másik felén van. Dél-Amerikában. Balin. Kuala-Lumpurban. Megszervezte az eltűnését. Valaki felvette az úton, elvitte őt az első repülőtérig, onnan pedig huss. Szerintem volt valamennyi pénze eldugva, amennyivel elindulhatott, és most takarít vagy tányért mos vagy ilyesmi egy tök idegen és távoli helyen. És elégedett.

− De miért tett volna ilyet anyám? – csattan fel mögötte Petra hangja.

A lány összerezzent a hangra. Nem fordult meg, tudta, Petra ott áll az ajtóban, és az ő hátát bámulja: − Talán mert bosszút akar állni az apádon, aki tönkretette az életét.

Kis ideig hallgattak, majd a lány felállt, és kiment, az ajtóban épp hogy elférte Petra mellett, aki az arcába bámult, merev, kifejezéstelen ábrázattal, csak a szemében csillogtak könnyek.

A lány lement a konyhába, ahol Anna szorgoskodott. Kintről néha csattanás szűrődött be hozzájuk, éles hang, a lány kérdezés nélkül tudta, a fiú apja fát hasogat, de ahogy kinézett a konyhai hátsó ablakon, láthatta is a férfit, ahogy ingre vetkőzve lendíti a baltát. Sötétedett, de az ablakon kiáramló fény csóvája még pont elérte a jelenetet.

− Jól tartja magát – mondta elismerően a mártást kavargató nőnek. Anna követte tekintetét, majd biccentett: − Nagyon aktív. Nagyon tudatos. Néha szinte ijesztő, hogy ennyire figyel magára és a környezetére.

− Említette korábban neked ezeket a…látomásokat? – kérdezte a lány csöndesen, majd töltött magának egy vizespohárba a megkezdett üveg vörösborból. Anna egy kiskanállal vett a mártásból, megfújta, és óvatosan megkóstolta: − Nem, soha – válaszolt, aztán a pultra támaszkodva bámulta a férfit: − Igazság szerint egyáltalán nem beszél róla. Se arról az éjszakáról, se az előzményekről, se arról, hogy mit érez most mindezek kapcsán. Semmiről. Bezárta magában ezt az egészet. Azt mondta, még az elején, hogy én az újrakezdéshez kellek, ahhoz, hogy jobb ember legyen – most szembefordult a lánnyal, így folytatta: − Őszintén szólva nem igazán örülök ennek a szerepnek. Úgy érzem, mintha valami nagy dolog utáni utójáték lennék egy nagy szerelem utáni parázslás az élet alkonyán. Hát, én nem így képzelem az élet értelmét, ugye megérted?  − volt valami kettőség a hangjában, rezignáltág és bizalmas, bajtársi rezgés, amitől a lány zavarba jött, gyorsan lehajtotta a bort. – Valóban. Nem jó másodhegedűsnek lenni – jelentette ki, aztán elmosta a poharat. – Spagetti lesz? – kérdezte, mert látta a tésztacsomagot a pulton, és a nagy lábosban zubogott a víz. – Megterítek – mondta, és sietve kiszedte a tányérokat a szekrényből.

Az ebédlőasztal a nappali sarkában volt, vastag láncon ódon réz lámpa nyúlt fölé, ennek fényében az arcuk viaszszerű és élettelen volt vacsora közben.

A fiú apja vitte a szót, kedvenc festőiről beszélt, leginkább Edvard Hopperről, aki a festészetelmélet szerinte tökéletesen kifejezte a kapitalizmusban elidegenedett ember magányát, úgy hangzott, mintha tankönyvi szöveget mondana fel, de itt az apa továbbvitte a gondolatot, és felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek az alakok a hooperi univerzumban igazából nem magányosak, hanem boldogak, mert a lét legnagyobb megrontója a tömeg, a tömegember, a nyüzsgés, a város masszája. Hooper a képein az ebből a tömeglétből kiszakadt lényt mutatja be, aki talál magának egy üres teret, amiben végre önmaga lehet, ebből a szempontból tehát tökéletes félreértés azt mondani, hogy ezek szomorú, a kozmikus magányt ábrázoló alkotások, nem, ezek egzisztencialista, a különálló egyén szabadságát bemutató festmények.

− Bocsássatok meg, hogy ilyen bőbeszédű vagyok, de a bor és a kedvenc festőm együtt ezt váltja ki – mosolygott rájuk az aszaltfőről a férfi, ők pedig visszamosolyogtak rá, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Vacsora után Anna és a lány elmosogatott, a többiek pedig letelepedtek a nappali kanapéjára és a fotelbe. Anna fél füllel figyelte, hogy a társalgás akadozik, a fiú apja is egyre szótlanabbá vált, kilenc vagy tíz felé járhatott az idő, és a konyhaablakon túl vaskos, tömör feketeséggé vált a világ.

− Hozzatok pálinkát – szólt hátra nekik a fiú apja, mire Anna elfintorodott, de engedelmesen a nagy palackért nyúlt. – Mindenkinek. Hosszú lesz az éj.

A két nő tálcán egyensúlyozta be a megtöltött apró pohárkákat. A társaság egyik tagja sem ellenkezett, szótlanul elvették az adagjukat, Petra azonnal fel is hajtotta, a barátnője csak szagolgatta, a fiú a fotel karfájára tette, a lány lekuporodott a fiú mellé, Anna pedig koccintott a fiú apjával, és egymás szemébe nézve ittak. – Kimegyek fáért. Addig meséld el nekik, hogy miért építkeztünk rossz helyre – nézett Annára, aki zavartan elmosolyodott: − Biztos, hogy kell most ez?

A férfi bólintott, és komolyan bámult a nő arcába, szemben állt vele, kényelmetlenül közel a másikhoz: − Igen. Szerintem lényeges – mondta halkan de szigorúan, majd nehézkes, kissé rogyadozó léptekkel elindult a hátsó ajtó felé.

Anna segélykérőn körbenézett, de a többiek várakozóan bámultak rá, ezért végül lerogyott az üresen maradt fotelbe, és mélyen sóhajtott: − Tudjátok az erdészetnél dolgoztam, ismerem a környéket és a lakóit, mint a tenyeremet. Nem sűrűn lakott vidék ez, régebben főképp pásztorcsaládok éltek itt, és a hegyvidéken legeltettek mindenfelé. Annak idején, jó húsz éve csináltunk egy gyűjtést, ki is adta az erdészet magánkiadásban. A helyi folklórt szedtük össze, lejegyeztük a még élő öreg pásztorok szövegeit. Mesék, énekek, regölések, ilyesmi. Na abban szerepel ez a fennsík – karjával körbe mutatott, nagy ívet írt el, mellyel befogta a házat, a mezőt és az környező erdőt is −, amelyet az öregek csak Tornácosnak hívtak.

− Minek? – értetlenkedett Petra barátnője.

− Tornácosnak – bólintott az asszony komoran, majd lehajtotta a maradék pálinkát és megborzongott: − A régi pásztorok nem szerettek erre járni, itt éjszakázni meg egyenesen istenkísértésnek tűnt a szemükben. Állítólag mindenféle dolgot láttak a környéken.

Elhallgatott, ezért Petra barátnője türelmetlenül rákérdezett: − Milyen dolgokat?

A nő kényszeredetten elfintorodott: − Lángoló alakokat, fehér arcú kísérteteket. Máskor gyereksírást hallottak az éjben, szóval az összes klasszikus babonás népi hiedelem ide összpontosult, ezért aztán kitalálták, hogy ez itt a pokol tornáca, a Purgatórium, ahol a kárhozott lelkek várakoznak, míg letelik a büntetésük, és bekerülnek a Mennybe. Innen ered a név, Tornácos.

− Egész pontosan mit jelent az, hogy „itt”? – kérdezte nyugtalanul Petra, mire az asszony kedvetlenül bólogatott: − Az országúttól a fenti sziklás részig terjedő szakasz, melyet északról a patak határol, lent, délen meg a szövetkezet kaszálói. Vagyis nagyjából az apátok telke, meg a környező erdő.

Csönd állt be, kényelmetlen, ragadós hallgatás. A fiú törte meg legelőbb: − És ezt biztos, hogy most kellett előadni? – kérdezte ingerülten, majd felállt, közben kissé megrúgta a lány combját, de ne törődött vele, a konyhapulthoz ment, és töltött magának az üvegből, megitta, majd szembefordult a társasággal: − Miért beszélünk ilyenekről? Nem elég az apám őrültsége?

− Ő kért meg rá…− szabadkozott az asszony, miközben ujjaival a fotel karfáját babrált egy sérülését. – Ha engem kérdezel, én persze nem hiszek ebben, ahogy abban se, amit…

− Nem érdekel a véleményed – szögezte le ridegen a fiú. – Ahogy egyikőtök véleménye se – a lányon állapodott meg a tekintete: − Igazad volt. Le kellett volna lépnünk. Sőt…

Nem fejezhette be, mert hirtelen kopogtak a bejárati ajtón, erősen, háromszor. 

folyt. köv.

Ha valaki kivonatolná a több mint 250 itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), sajos nem találom, de azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

Egy nő a sötét rengetegben

1. rész: Utazás és megérkezés

 − Hogy mit szeretnék csinálni? Valami észbontót. Olyat, ami örökre szól, nem gabalyodik bele a hétköznapok csip-csup eseményeibe – mondta neki a lány, miközben ujjával az autó ablakára maszatolt különféle ábrákat.  – Szeretnék örökké élni. Szeretnék súlyos beteg lenni, és felgyógyulni, hogy új szemmel lássam a világot magam körül. Szeretnék megsüketülni, és leolvasni az emberek arcáról mindent, azelőtt, hogy megszólalnának. Szeretném, ha a világ odakinn tele lenne rejtéllyel, titokkal és varázslattal, és nem lenne annyira unalmas, mint a hétfő reggeli nyakkendőd színe.

− A nyakkendőm nem unalmas. Konzervatív – jegyezte meg a fiú. –Tudod, hogy hívjuk, a pénzügyi szférában az ilyen álmodozókat, mint te?

− Nem, de gondolom, elmondod – válaszolt színlelt ellenségességgel a lány.

− Álmodozóknak – a fiú elmosolyodott saját poénján, majd a lány combjára tette a kezét. Az út egyenes volt, erdő faoszlopai köt húzódott a szemközti domb tetejéig. – De emiatt érzem azt, hogy minket minden egymásnak teremtettek. Az én józan unalmasságom kitűnően kiegészíti a te…nem is tudom milyen világlátásodat.

− A barátaim óva intettek tőled a kapcsolatunk elején – vallotta be a lány szomorúan. – Azt mondták, nem lesz jó vége, nem fogom sokáig bírni veled.

− Te nem bírod velem sokáig? – kérdezte a fiú, és most már nevetett is. – Akkor mit mondjak én?

Az a fajta évődés volt ez, ami a pároknál a harmadik év körül jön elő, amikor már van közös múlt, amire lehet hivatkozni – ám előtérbe kerülnek a különbözőségek is, és ezek mind jobban foglalkoztatják mindkettejüket, olyannyira, hogy dűlőre kell jutniuk, vagy elviselik a kényelmetlenséget, s maradnak, vagy leválasztják magukat a másikról.

A lány most lenézett a fiú kezére a combján. Egy őskori, partra vetett lényre emlékeztette, egy óceánmélyi szörnyetegre, mely tele van homályos és érthetetlen vággyal.

– Tulajdonképpen mit szeretsz te bennem? – kérdezte kíváncsian és könnyedén, noha a mondat végén mintha megremegett volna a hangja.

A másik elvonta figyelmét az útról, a lányra nézett, oldalra, végigpillantott farmeres, bakancsos, fehér, vastag pulóveres alakján, mézszőke haján, kerek, de még csinos arcán, és pisze orrán, hogy tekintete végül azokba a nagy, szürkéskék szemekben állapodjon meg. – Majdnem mindent – vallotta be nagyon is komolyan, mire a lány biccentett, és ki is mondta: − De nem mindent.

− Olyan nem létezik – csóválta meg a fejét a fiú. − Mégpedig azért, mert van a lényünknek egy rejtett része, egy rejtett dimenziója, amelyet másoknak sosem mutatunk meg. Ez a rész gondol vagy csinál dolgokat, olyanokat, amikre mi magunk sem vagyunk büszkék, elhatároljuk tőle magukat, hogy nem, nem én voltam, itt valami tévedés van – kis szünetet tartott, hagyta, hogy a másik eméssze. – Tudom, hogy neked is van egy ilyen …részed. Amit nem szeretnék látni. És amit nem is szeretek, mert emiatt soha nem leszel száz százalékban az enyém, emiatt örökké gyanakodni fogok és kétségeim lesznek, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor összekötöttük az életünket…

− Közös albérletben élünk – csattant fel a lány. –Még csak meg se kérted a kezem. Milyen összekötésről beszélsz?

A fiú figyelmeztetően felemelte ujját: − A közös albérlet már nagy előrelépés az én esetemben.

− Ó, Mr. Nőcsábász –gúnyolódott a lány. – Legyek hálás, hogy moshatom a szennyesed?

Így évődtek hát az úton, át az erdőn, hol nem szórtak maguk után kenyérdarabokat, csak némi szén-monoxidot, szénhidrogént, nitrogénoxidokat, kormot, cinket nikkelt és benzolt. Miközben az erdő fái mint regiment katonái sorjáztak mellettük, nem volt olyan érzésük, mintha valami vagy valaki figyelné őket, nem láttak felbukkanni fehér alakot a faközök félhomályában, nem vágott át előttük azonosítatlan test az úton, semmi ilyesmi nem történt, egy kellemes, nyugodt őszi délután volt, valahol az ország északi részén, olyan területen, melyet a fővárosi, tehetős emberek csak nem olyan régen fedeztek fel maguknak. Lerobbant erdészházakat, tanyákat, gazdasági épületeket vettek meg, kipofozták, majd nyugdíjas korukra felköltöztek a nem túl meredek dombok vagy inkább hegyek közé, fával fűtöttek, a hullott szilvából rossz minőségű pálinkát főztek, és vastag szivarjaikkal elrontották a mohaillatú levegőt, miközben a norvég fenyővel borított teraszukon az alkonyatot bámulták, kezükbe egy vanília aromájú whiskyvel.

A legnagyobb előnye ennek az exodusnak a teljes magány és elszigeteltség volt, ezért jobbára olyanok települtek ide, akiknek elege lett az emberekből, ebből az izgága, rosszindulatú, kiszámíthatatlan masszából, mely akkorra már elborította a bolygót. Középvezetők, értékesítők, privát bankárok, projektesek – olyanok éltek itt, akik egész életükben másoktól függtek és másoknak parancsoltak, és most végre megtapasztalhatták, milyen mindent önerőből elvégezni. A fiú apja például imádta a favágást, és bár már a hatvanöt éves volt, még mindig azzal kezdte a reggeleket, hogy felhasogatta azt a mennyiségű rönköt, ami estére majd elég lesz a nappali nagy, öblös kandallójába, aminek a parazsa majd kitart a hajnal szürkeségéig, addig az óráig, amely oly vészjósló volt e család életében.

Ahogy a lányon végigfutott mindez, akaratlanul is felnyúlt, és megsimogatta a fiú arcát. Keskeny, borostás ábrázat volt, tele aggodalommal és komorsággal, a maga módján férfias, de ha elmosolyodott, akkor valami gyermeki báj ömlött el rajta, és a lány olyannak látta olyankor, mintha egy búzamezőre vetülne a felhők mögül a nap fénypászmája. A lány már az első randin imádta ezeket a pillanatokat, és amikor később Svájcban látta a Non numero horas nisis serenas kifejezést egy napórán, akkor tudta, hogy a fiúval elélt közös élete ennek a jegyében fog eltelni, a komorságot felváltó öröm perceinek fog élni, még akkor is, ha esetleg egy külső szemlélő számára ez kevés lehet életprogramnak.

− Azóta nem is voltunk itt. Fél éve. A temetés óta – jutott eszébe a tény, és azonnal meg is bánta, hogy kimondta, mert a napfény eltűnt a másik arcáról, és a keserű értetlenség jegyei vették át helyét.

− Az nem volt temetés – csóválta meg a fejét a fiú. – Egy üres koporsót földeltek el.

− Apádnak szüksége volt rá – magyarázta a lány, hangján érződött, ezt az érvet már sokadszor mondja el.

− Még eltűntként van nyilvántartva – ellenezte a fiú dacosan. – Amíg nem kerül elő a teste, addig eltűnt.

− A törvény szerint igen – ismerte be a lány. Persze a valóságban mind elsiratták, és részben el is felejtették. A két gyerek, a fiú és a nővére visszatért a saját életéhez a fővárosba, apjuk pedig ott maradt egyedül a nagy faházban az emlékeivel és fahasábokkal.

− Itt lesz ő is? – kérdezte hirtelen a lány.

− Anna? Azt hiszem igen – a fiú színtelen hangon beszélt, még nem tudta, mit gondoljon apja új kapcsolatáról. Kétszer találkoztak a fővárosban a nővel, vacsorázni voltak, egyszer hármasban, majd a lánnyal négyesben. Anna egy megnyerő, kedves, ezüstszürke hajú nő volt, aki kellően határozottan rendelt bort, és mindent tudott az északi országrész élővilágáról. Az erdészetnél volt mérnök, és már csak pár éve volt a nyugdíjig. Nem messze lakott a fiú apjától, akivel a falusi kisboltban akadtak össze, két évvel az után, hogy.

Nem beszéltek arról, mi történt a fiú anyjával. A lány ösztönösen kerülte a témát, a másik pedig épp eleget rágódott ahhoz magában, hogy már ne kellejen kimondania. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott a fejükben a szörnyű esemény, mely olyannyira megváltoztatta a család életét, a családét, melynek immár a lány is tagja volt.

– Azért furcsa, és nem vall apámra ez a fajta…otrombaság, hogy pont ma hív vendégségbe minket – jegyzete meg a fiú bosszúsan és némiképp szomorúan. Egyenesen előre bámult az eléjük száguldó útra, olyan tekintettel, mint aki azt várja, mikor veti a szélvédőre magát egy csupa agancs szarvas.

– Igen – hagyta helyben a lány, és nem folytatta, mert ezt már megvitatták párszor az elmúlt hetekben, miután megkapták a hívást, melyben a fiú apja ellentmondást nem tűrően maghoz rendelte őket. – Talán így akar emlékezni. Velünk – mondta még bizonytalanul, mire a fiú nem válaszolt, csak fogta a kormányt, szinte kapaszkodott belé, aztán jó fél óra múlva, mikor lassított, és lehajtottak a földútra, mely a tisztáshoz visz, ahol a rönkház van, végül megtörte a csendet: – Mindig is ilyen furcsa volt. Vannak olyan dolgai, amiket nem tudtam hova tenni – a lányra pillantott, habozott, de aztán folytatta: – Például biztos vagyok benne, hogy csalta anyát, korábban, amikor még a városban éltek.

– Apád egy nagyon jóképű férfi – jegyezte mega lány tűnődve, majd sietve hozzátette: – Volt – kinyúlt, és megcirógatta a fiú nyakát: – Jó géneket örököltél.

A másik nem reagált, óvatosan kerülgette a gödröket, és a lehullott gallyakat. A napokban nagy vihar lehetett, a kátyúk mélyén még víz csillogott, némelyeket a korai fagy hártyája homályosította. – Megcsináltathatná ezt az utat – morogta. – Nem értem, hogy lehet így élni. Egyáltalán, miért maradt itt, mindezek után?

A lány ösztönösen kimondta, amit mindketten tudtak: – Mert visszavárj az anyukádat.

– Igen, de…

Benne akadt a szó, mert kitágult előttük a tér, az erdő kört formázott, és a kör közepén ott tornyosult, akár a boszorkány mesebeli tanyája a rönkház, durván, rusztikusan, sötéten, mert a magas fák teljesen beárnyékolták, csak az ága között betűző fény csillogott itt-ott az ablakokon, a kéményből gomolygott a füst, és előtte, a kis, keskeny udvaron három autó is parkolt, az apjáé, Annáé és a nővéréé.

– Már itt vannak Petráék – jegyezte meg a lány megkönnyebbülten.

Megálltak negyedikként, majd kikászálódtak, a háromórás úttól elnehezült tagokkal körbefordultak, beszívták az avarillatú levegőt, melybe csípős füst vegyült, és talán a ház oldalában feltornyozott fahasábok nedves szaga is, aztán kinyitották a csomagtartót, és ekkor harsant fel a fiú apjának hangja: – Hát itt vagytok!

A tornácon állt, és úgy nézett ki, ahogy a lány emlékeiben élt, leginkább az öreg Hemingwayre emlékeztetve őt, fehér szakállával napabarnított bőrével, mosolygós szemével. Alacsony, zömök, de izmos férfi volt, akiből áradt az akarat és erő, rövidre nyírt haja katonás külsőt kölcsönzött neki, vagyis nagyjából ellentéte volt a fiúnak, aki mellette egy sápadt és ingerült angol költőnek tűnt, még ha a szemük, és az ajkuk szinte azonos is volt. Lesietett hozzájuk, futó puszit nyomott a lány arcára, aki illedelmesen odatartotta bőrét a borillatú ajkaknak, majd megölelte és hosszan tartotta fiát, aki közben, a válla felett grimaszolt a lány felé.

– Gyertek be, a nővéredék már itt vannak. És Anna is – sürgette őket a férfi, és elvette a lánytól a táskáját.

A házba lépve azonnal a nagy és alkonyi sárgában úszó nappaliban jutottak, melynek közepén, a bőr kanapén és fotelekben ott várakozott a fiú nővére, annak barátnője és Anna. Mögöttük, a hátsó falat eluralva rőt lángokkal lobogott a kandallóban a tűz. Petra zavart arca elárulta nekik, hogy megérkezésük előtt valami kényelmetlen dologról volt szó köztük, Anna pedig zárkózottan, magába fordultan forgatta konyakját poharában, és nagyon lassan állt fel, ölelte meg őket, majd huppant vissza helyére. Petra élettársa, aki építész volt, láthatólag még idegenül mozgott a társaságban. Magas, vékony nő volt, csupa csont és kiszögelés. A lány akaratlanul is elképzelte kettejüket az ágyban, és úgy látta maga előtt, hogy Petráé az alárendelt szerep. Maga Petra a lány anyjára emlékeztetett, széles csípőjű, kissé molett nő volt, arányos, olaszos arccal és hosszú, göndör, barna hajjal. A lány mindig is azt érezte, bizalmatlan, sőt gyanakvó vele szemben, talán féltékeny volt, hogy elvette a kisöccsét, azt, akit szinte második anyaként, rajongásig szeretett. Most gyors, futó ölelkezéssel üdvözölte őt, majd homlokát ráncolva az öccsét zárta karjába, és valamit súgott a fülébe, aztán mind leültek, csak a fiú apja maradt állva, és erőltetett vidámsággal fordult körbe: – Ki mit iszik?

– Van pálinkád? –kérdezte a fiú, mire a férfi bólintott: – Viccelsz? Kitűnő szilvapálinkám van. Magam főzettem.

– Én csak egy pohár vizet kérek – jegyezte meg a lány.

– Biztos? – kérdezte a férfi kacsintva, mire a lány bólintott, és a másik megvonta vállát, majd hátra ment a konyharészbe, melyet egy keskeny pult választott el a fő helyiségtől. A lány felnézett, az emeletre, melyen a nappalival közös légtérbe futó folyosóról két vendégszoba nyílt. A házigazdának és feleségének, pontosabban Annának a hálószobája a konyha mellett helyezkedett el. Arrébb mosdó és egy pincelejárat kapott helyett. Mélyet sóhajtott, és csak fél füllel figyelt a lassan beinduló társalgásra, Anna kérdezte őket az útjukról, majd Petra beszélt arról, hogy szinte lehetetlen egy óra alatt kijutnia fővárosból, aztán visszatért a fiú apja, és hangja felriasztotta őt: –Tessék.

A lány elvette a párás és hideg poharat, mohón ivott, érezte, az odabent lobogó feszültség egy kicsit alábbhagy. Tudta, hogy a férfi most fogja elmondani azt, amire a telefonban célzott – nagyon fontos dolog miatt el kell mennünk a hétvégén apámhoz, suttogta a fiú azon a délutánon, eltakarva a készülék mikrofonját, szerintem el akarja venni Annát. A lány már akkor sem volt biztos abban, hogy ez lesz a bejelentést tárgya.

Most a férfi kiállt a vastag szőnyeg közepére, majd megköszörülte torkát, felemelte pálinkás poharát, és így szólt: – Igyunk édesanyátokra – kérte, és lehajtotta a pohár tartamát, mire mind ittak, a lány a víz maradékát, a fiú a fehér és gonosz italt, Anna konyakot, Petra bort, míg a barátnője ugyancsak pálinkát.

– Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért pont ma, az eltűnésének évfordulóján hívtalak ide titeket. Immár harmadik éve, hogy nincs velünk – bólintott a fiú apja, mire mind mozdulatlanná dermedtek, és a lány úgy érezte, legszívesebben eltakarná kezeivel a fülét. – Tudom, hihetetlennek fog tűnni, amit most mondok, talán azt gondoljátok majd, megőrültem, de kérem, fogadjátok nyitott elmével, kezeljétek úgy, mint egy rejtvényt, egy különös jelenséget, melyet közösen, együttes erővel talán megfejthetünk – kis szünetet tartott, megitta a pohár alján lévő italt, majd sóhajtott egy nagyot, és így folytatta: – Az szeretném, ha ma éjjel velem lennétek. Hogy lássátok ti is.

– Mit, apa? – kérdezte ingerülten a fiú, és kerülte a férfi tekintetét, miközben letette poharát a dohányzóasztalra.

– Őt.

Csönd állt be, ami azt jelentette, hogy meghallották a fák susogását kintről, ami olyan volt, mint egy monoton, kitartott dallam valami távol-keleti hangszeren.

A férfi könyörtelenül, csöndesen folytatta: – Tavalyelőtt ilyenkor egyedül voltam – Annára nézett: – Akkor még nem ismertük egymást – letette a poharát a térde melletti kisasztalra, majd kihúzta magát: – Bevallom, sokat ittam. Az évforduló miatt. Akkor ugye pont egy éve volt, hogy anyátok eltűnt, ahogy most pont két éve már. Itt – a fotelre mutatott, amiben most Anna ült, szemben a tornácra nyíló nagy ablakkal, háttal a kandalló tüzének: – Itt aludtam el, ültömben. Tizenegy körül zajra riadtam. Csak később jutott eszembe, hogy nagyjából ebben az időpontban hagyta el anyátok a házat – nézett a fiára, aki lesütötte a szemét a szőnyegre. − Valaki kopogott az ablakon. Felálltam – az ablakhoz sétált. – Az ablakhoz mentem. Sötét volt odakinn – kinyúlt a kapcsolóért a falon –, ezért felkattintottam a tornácon lévő lámpát.

Benyomta a kapcsolót, mire az alkonyatban némi extra fény kélt odakint, ő pedig megfordult, a fény mögüle jött, ezért ő maga árnyékba borult, csak nagyjából látszódtak vonásai: – Anyátok állt odakinn a tornácon – mondta csöndesen, majd hadarva folytatta: – Természetesen azonnal lekapcsolta a fényt, mert megriadtam, majd rájöttem, hogy milyen hülyeséget csináltam, ezért újra fel – kinyúlt és le- és felkattintotta a kapcsolót, majd leengedte karját, felsóhajtott: – De ő már akkor nem volt ott. Csak egy szempillantásra láthattam, ugyanolyan volt, mint az életben. A hideg ellenére csak a fehér hálóing volt rajta, az, amiben eltűnt. Persze kirohantam, és elemlámpával átkutattam a ház körül mindent, ám nem volt sehol.

Visszajött közéjük, az általuk képzett kör közepébe, majd leroskadt Anna foteljének vastag karfájára: – Egy évvel később megismétlődött. Addigra el is felejtettem. Persze az első pár napban, a jelenés utáni időszakban, esténként ott álltam az ablak előtt, és lestem az erdőt, az udvart, de nem történt semmi. Ám egy évvel később, pont az évfordulón, ismét megjelent. Ezúttal az ajtón kopogott.

– Micsoda? – bukott ki a fiúból, mire mind ránéztek. Az apja kíméletlenül folytatta: – Éjszaka volt, félálomban voltam, odabenn – intett a háta mögé, a hálószoba felé. – A zajra ébredtem. Nem is kopogás volt. Valaki szinte dörömbölt az ajtón.

Felállt, a bejárati ajtóhoz ment. Nyúlt a kilincsért, de nem fogta meg. – Nem nyitottam ki. Eszembe jutott, mi történt egy évvel korábban. Oldalt jöttem – az ajtó melletti ablaktáblához lépett –, és kinéztem, ám a sötétben nem láttam semmit, ezért ismét felkapcsoltam a fényt – kinyúlt, és felkattintotta a kapcsolót. – És ott volt ő, anyátok, az ajtó előtt állt, ugyanúgy, mint egy éve – visszafordult feléjük, és most a lányát nézte, aki a padlót bámulta és a fejét rázta: – Komolyan mondom. Biztos, hogy nem álmodtam – bizonygatta a férfi, majd az ajtóhoz perdült, és szinte feltépte: – Kinyitottam az ajtót – az üres ajtókereten túl a szobában ülők most láthatták az erdő fáit, felettük az ég már lilába fordult: – De ekkorra eltűnt.

Hideg szél söpört be a házba, mire a férfi lassan bezárta az ajtót, majd visszasétált közéjük, és mindannyiójuknak gondosan az arcába nézett: – Azt akarom, hogy a mai éjszakán, a harmadik évfordulón itt legyetek velem, és várjatok. Azt szeretném, ha ti is látnátok őt. Ezért hívtalak titeket ide.

 folyt. köv.   

Gyatlov színre lép. A novella befejező része. Előzmények itt és itt.

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

3. rész

 A Holtak hegye

Az út elején mind a ketten hallgattak, Olga a fejét tapogatta, a mérnök pedig a lehúzott ablak mellett idegesen szívta a cigarettáját. Csak amikor rákanyarodtak Hatvannál a megyeközire, akkor eredt meg a férfi nyelve: − Hihetetlen, hogy magával Gyatlovval fogunk találkozni, tudomásom szerint, eddig csak egyszer, hetvennégyben járt Magyarországon. Nem biztos, hogy az oroszom elég lesz ahhoz, hogy…

− Én jó vagyok oroszból – nyugtatta őt a nő. – Meg valószínűleg tolmács is lesz vele.

− És testőrök garmadája – bólogatott a mérnök. – Eddig három merényletet élt túl. Nem tudták bizonyítani, de az amerikaiak álltak mind mögött.

− Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Olga, majd a férfira sandított. A megyeközin gyér volt a forgalom a főváros felé. – Mit gondol a múlt estéről? – kérdezte kissé hadarva.

A férfi nem fordult felé, előre nézett a betonút csíkjára: − Még nem tudom, mit gondoljak. Bizonyára van valami racionális magyarázata a dolgoknak. Talán a sugárzás olyan elváltozást okoz az agyban…

− És a deszkára égetett betűk? És nagyanyám suttogása és lehelete a nyakamban, amikor beültem az autóba? – vetette ellen a nő. – Én nagyon is valóságosnak érzetem ezeket a dolgokat.

− Ez az – kapott a szón sietve a mérnök. – Hogy érezte, és ezek az érzések lehet, hogy csak az agyból eredő képzetek voltak…a betűket pedig talán maga Péter égette bele a fába, hogy…− elhallgatott, mind a ketten tudták, indíték híján hibás a magyarázat.

− Nem tudom – vallotta be aztán Aszód után a férfi, megtörve a köztük veszteglő csöndet. – Jelenleg nem tudom, mi történik. De azt remélem, az oroszok majd elmondják.

− Úgy legyen – bólintott Olga.

Pest határában egy töltőállomáson megálltak, Olga felhívta a férjét, és nagy vonalakban elmondta, mi történt. Az éjszakai jelenségekről, nagymamájáról csak nagy vonalakban beszélt. Továbbindultak, és hamarosan beértek a fővárosba, ahol a mérnök mutatta, merre kell menni, egészen addig, míg a Fizikai Kutatóintézet Fehérvári úton lévő nagy, csupa üveg és acél épülete elé nem értek.

− Figyeljen ide – fordult a nő felé a mérnök, mielőtt kiszálltak: − Bármit kérdeznek is, jól gondolja meg, mit válaszol. Nem tudom, mennyire egyedi ez az egész, és mennyire veszélyes az információ, amit tudunk…

− Hiszen nem tudunk semmit − mondta ijedten Olga, mire a férfi megvonta vállát: − Láttunk dolgokat, ez épp elég.

Bementek a hűvösre légkondicionált épületbe, és a portán a mérnök jelezte érkezésüket. Olga fázósan átkarolt magát, és a bejárat fölött nagy domborművet bámulta, amelyen maga Gyatlov látszódott, mérnöktársaival, ahogy az első erőmű belsejében matatnak. Mindegyikőjüknek szinte eksztatikus öröm ült ki az arcára. Az erőmű kockájából vonalak, fénycsápok íveltek feléjük, glóriába vonták alakjukat. Az egész műalkotás keresztény freskóábrázolásokra emlékeztetett, eltekintve attól, hogy az imádat tárgya itt egy több mázsás betonkocka volt.

− Harmadik emelet, már várnak minket – lépett mellé a mérnök, mire Olga összerezdült, majd követte a férfit a lifthez.

A harmadikon süppedős, porszagú folyosók labirintusán át jutottak el a tárgyalóteremig, melyben egy hosszú, keskeny asztal mellett hat öltönyös, idős férfi ült, oldalt, székeken egy-egy fiatal nő, valószínűleg a tolmács és a jegyzőkönyvvezető.

− Norbert, köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állnak – sietett eléjük egy kedvesen mosolygó, kecskeszakállas férfi. A mérnök Olga felé fordult: − Hagy mutassam be intézetünk igazgatóját, dr. Pál Ferencet. – A férfi szertartásosan megcsókolta Olga kezét, aki zavartan állt a procedúra alatt. A mérnök az asztalhoz sietett, és kihúzta az egyik széket: − Azt hiszem, el is kezdhetjük… − mondta, de az igazgató zavartan intett neki, majd megindult előre, aztán megtorpant, mert nem jöttek, visszafordult: − Jöjjenek. Nem itt lesz a megbeszélés.

Bementek egy ajtón, aztán egy másikon, ami után egy kis, kerek szobába jutottak, az ablakon át halk morajként szűrődött fel a lenti forgalom.

− Itt várjatok, kérlek – mosolygott az igazgató, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba közepén négyszögletes asztal volt három székkel, az asztalon poharak, kancsó víz. Olga leült, majd töltött magának, és sietve megitta. A mérnök az ablakhoz ment, és lenézett: − Ez furcsa. Azt hittem, közös megbeszélés lesz. Vajon miért…

Nem fejezhette be, mert nyílt az ajtó, és Gyatlov lépett be rajta.

Olgának eszébe jutott egy újságcikk, ami az orosz James Deannek írta le a férfit. Hosszú haját hátrazselézte, fekete, nem konfekció, hanem rá szabott öltönyt viselt, hozzá vörös nyakkendőt. Arcát enyhe borosta borította, és ahogy leült, és szusszant, némi alkoholszag érkezett felőle.

− Dobrij gyen – kezdte a mérnök, de Gyatlov hárítólag intett: − Beszélek a nyelvükön – mosolygott szélesen – és beszélek még egy csomó nyelven – tette hozzá elégedetten csillogó szemmel. A nőt, ahogy ott ült a nyelvként lógó vörös nyakkendővel, egy éhes farkasra emlékeztette. – Kérem, legyenek velem bizalmasak, és részletesen meséljék el a különleges élményeket, melyben részük volt.

Olga megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében: − Cserébe kérhetek én is valamit? – kérdezte színtelen hangon, és közben szeme sarkából látta, hogy a mérnök döbbenten fordul felé. Gyatlov nagylelkűen intett: − Szeretném megérteni, hogy a halott nagymamám miért jelent meg éjszaka nekem, akkor, mikor az erőmű rendellenességeket produkált.

Az orosz bólintott: − Mindent megért majd, ígérem – felemelte mutatót ujját: − De azt nem ígérem, hogy tetszeni fog magánk. Így is kíváncsi rá?

Olga farkasszemet nézett vele, majd kissé gúnyosan ki is mondta − Da, tavaris.

A mérnök, hogy oldja a feszültséget, átvette a szót, és tömören, de pontosan előadta, hogy érkeztek meg a vendégházhoz, az erőmű állapotát, és a sérülés jellegét, melyre Gyatlov többször is visszakérdezett, majd homlokát ráncolva figyelt a magyarázatra. A bódé ajtaján lévő feliratra felvonta a szemöldökét, de itt nem kérdezett. Aztán a férfi rátért az éjszakai eseményekre, és racionálisan leírta a kísértet észleléseiket, a jelenségeket, még azt is, ahogy a nagyanyja Olga fülébe suttogott.

Amikor a végére ért, Gyatlov Olga felé fordult: − Szeretne valamit hozzátenni, elvársnő?

Olga először mondani akart valamit, de aztán magába fojtotta, és megcsóválta a fejét: − Nincs mit hozzátennem. Minden így történt. Ha van minderre bármiféle magyarázat, kérem…

Gyatlov felállt, és az ablakhoz ment, pont oda, ahol az imént a mérnök állt. Kinézett a szemközti házakra, majd behunyta szemét: − Akár el is mondhatom – sóhajtott, és szigorú, katonásan fegyelmezett arca megenyhült, a vonások elomlottak rajta, hirtelen fiatalodott tíz évet: − A megoldás 1959. február 1-jének éjjelén rejlik. Hármas nehézségű túrán voltunk kilencen, főképp egyetemisták, az Urálban. Aznap éjjel egy olyan hegy lábánál táboroztunk le, mely a helyi törzsek babonás mondáiban szerepelt. Nem tudhattuk, hogy ezeket a félelmeket az állambiztonsági szervek gerjesztik, csak azért, hogy senki ne menjen a hegyek közé. Nem tudhattuk, hogy pont az egyik, hegybe vájt titkos laboratórium felett verünk sátrat.

− Mit kutattak? Atomenergiát? Vagy egyéb, speciális fúziós energiát? – kérdezte izgatottan a mérnök. Gyatlov meg se fordult, csak a fejét csóválta. – Nem. Nem egészen – kis szünetet tartott, mint aki nem biztos a dolgában, de aztán belevágott: − Tudják, hogy az orosz nép történetét végigkíséri a miszticizmus? – szónoki kérdés volt, ezért nem várt választ, folytatta: − Mindig is hevesen érdeklődtünk a természetfeletti után. Ennek az érdeklődésnek a foka Raszpuytinnal vált hisztérikussá, de az ő bukása után sem csillapodott, Lenin szellemét a pártvezetők szeánszokon idézték meg, hogy tanácsot kérjenek tőle, a Nagy Honvédő Háború alatt pedig mi is, ahogy a nácik, különleges, földöntúli erőket mobilizáló fegyverek után kutattunk. Speciális egységeink a Berlin alatti katakombákban látták, hogy ők meddig jutottak, foglyok százait áldozták fel szertartásos módon, és azt is tudtuk, hogy az egyik kutatóközpontjuk Drezdában volt, és miután ezt az információt megosztottuk a szövetségesekkel, azok porig rombolták azt a gyönyörű várost – végre megfordult, és elmosolyodott: − Az amerikaiak jobban féltek attól, hogy Hitler holtakat vezérel ellenük, mint a náci atombombától…a hidegháborúban persze mindez folyatódott: a felszínen egy fegyverkezési versenyt láttak a népek, de a felszín alatt mind a két fél kutatta a túlvilági dimenziókat. Az egyik legsikeresebb kutatóbázis pedig pont az Uralban, a mi sátorhelyünk alatt helyezkedett el, húsz méter mélyen. Nagyon jól haladtak odalenn, túl jól.

Elhallgatott, az ajtóhoz sétált, hallgatózott, majd ki is nyitotta, és kikukucskált rajta, végül visszaült az asztalhoz, ujjait összefűzte az asztallapon, lehunyta szemét, és halkabban folytatta: − Emlékszem a robbanásra. Fény volt, vakító fehér fény, mely átszűrődött a sátor szövetén, majd a szikla felszakadt, tőlünk ötven méterre, kövek záporoztak mindenfelé. Felriadtunk, és mindenki futott, ki merre látott, csak úgy, hiányos öltözékben, zokniban, a mínusz húsz fokos hidegen. Én voltam az egyetlen, aki a hegyoldal felé indult, mert megpillantottam a lángoló alakokat. Egy vészkijáraton menekültek ki, de a fehér tűz utolérte és beborította őket. Odarohantam, egy pokróccal, amit magamra terítettem a hideg ellen, és próbáltam eloltani őket, de már késő volt. És akkor megpillantottam a lépcsőket, lefelé, melyeket a sziklába vájtak. A tűz már lelohadt, és az átforrósodott falak hívogató meleget sugároztak. A hideg miatt nem volt választásom, lementem, egy nagyobb térbe jutottam, azt hiszem, ez egyfajta raktár volt, az egyik kijárata beomlott, a másik egy folyosóban folytatódott, aminek a végében egy hatalmas csarnok tárult elém. A csarnok közepén, egy emelvényen kék fény pulzált.

− Olyan, mint ami az erőműből áradt? – kérdezte a mérnök, mire Gyatlov elégedetten bólintott. – Olyan. És a fényben egy alak állt, nagy volt, nagyobb mint egy ember, és gyönyörűen festett, akár egy angyal, erős, csupa arány teste a tökéletes teremtés nyomait viselte magán. Aztán minden elsötétült, eltűnt a fény, az alak, és a maradék vészvilágítás is semmivé lett. Maradtam odalenn, mert itt még mindig melegebb volt, mint a felszínen, bár a mennyezeten, a robbanás okozta repedéseken besüvített a szél, de amikor végre megvirradt, a napfény is beáramlott, és ekkor megérkeztek a mentőcsapatok.

Elhallgatott, kinyitotta szemét, zsebéből egy monogramos zsebkendőt vett elő, és megtörölte a száját.

− De hát mi volt ez az egész? – bukott ki Olgából a türelmetlen kérdés. Gyatlov felemelte két kezét, tenyerével kifelé, jelezve, türelmet kér, majd összegyűjtötte gondolatait, és így folytatta: − Akkor még én sem tudtam. Moszkvába vittek, ahol egy cellába kerültem, és csak két nap múlva hallgattak ki. Hiába kérdeztem a társaimról, ők csak faggattak, mit láttam, mi történt, milyen volt a fény, milyen volt az az alak. Elmondtam egyszer, kétszer, százszor a dolgot, de nem voltak elégedettek. Egy hét után egy emberségesebb tiszt végre tudtomra adta, hogy társaim meghaltak, megfagytak, erős sugárzás érte őket vagy szakadékba estek az éjszakai bolyongásuk során. Ez a tiszt mesélt az okkult kísérleti telepekről is, melyek szerte a Szovjetunióban a túlvilági erőket kutatták. Az, amelyikben a robbanás történt, valószínűleg sikerrel járt. Azon az éjszakán egy portált nyitottak a szovjet tudósok a túlsó oldalra, és a lény, melyet láttam a kék fényben, talán annak a túlsó világnak a szülötte volt. A tiszt is csak találgatott, viszont határozott és jóindulatú elképzelése volt a sorsomról. Előadta a fedősztorimat: idő előtt otthagytam a túracsapot, és visszaindultam, ezért úsztam meg a dolgot. A többiek kapcsán a hatóságok szűkszavú jelentéseket tettek közzé, természetesen a haláluk végső okát, a robbanást nem fedték föl, helyette érzékcsalódásról, a hideg okozta sokkról, infrahangokról szóltak a beszámolók, így nagyjából sikerült elaltatni a közvélemény kérdéseit, de persze a mai napig hallani szóbeszédeket, pletykákat a sorsukról.

− És maga? Folytatta az életét? – kérdezte Olga csöndesen.

− Igen – bólintott Gyatlov. – Elengedtek. Visszamentem a Politechnikai Egyetemre, lediplomáztam, és rá két évre megalkottam az erőművemet, mely a világ urává emelte a Szovjetuniót.

Szürke szemével a másik kettőt figyelte, akik hallgattak. Olga a kötést tapogatta a fején, a mérnök az asztal lapján kocogtatta körmét, végül felnézett, bele Gyatlov tekintetébe: − Van még valami, igaz?

Az orosz elégedetten elmosolyodott: − Hát persze hogy van. Hogyan tudtam volna magamtól feltalálni egy ilyen készüléket? Ugyan hogyan lettem volna képes megalkotni azt, amihez az atombomba ér fel talán, amin tucatnyi kiváló koponya dolgozott éveken át?

− Sehogy – jelentette ki Olga.

− Egyedül sehogy – javított aki Gyatlov. Aztán tekintete eltompult, ahogy ismét a múltba révedt. – Azon az éjjelen a portálon átjött valami, ami a sötétségben, mikor eltűnt minden fény, a részemmé vált – jelentette ki, mire a mérnök mélyet sóhajtott, és hátrébb tolt a székét, mint aki fel akar pattanni, de az orosz kíméletlenül folytatta: − Üzletet kötött velem. Szavak nélküli üzletet. Nem létezhetett ideát emberi test nélkül, a portál pedig megsemmisült a robbanásban, ezért megosztoztam vele az enyémben, átadtam neki a saját testemet, cserébe viszont segített, hogy örök hírnévre tegyek szert.

− Az erőmű…az ő alkotása? – kérdezte Olga.

Gyatlov bólintott.

− És most is itt van? Magában? – folytatta a nő kérlelhetetlenül.

− Most is ő beszél magukkal magyarul. De beszélhetne kínaiul, hindiül, malájul, hollandul – ismerte el a másik az asztal túlsó felén, mire a mérnök felállt, és a falig hátrált. – Ez nem lehet igaz – motyogta.

− Tudom, hogy racionális alapon állva nehéz ezt elfogadni…− kezdte az orosz, de a mérnök közbevágott: − Nem! Azt nehéz elfogadnom, hogy minden sikerünk alapja egy…

− Démon – fejezte be helyette Gyatlov elégedetten. – Igen. Az erőmű is az ő ötlete volt. Bizonyos okoknál fogva nagyon jól ismeri a lelkek kémiáját. Az emberi lélek fűtőértékét. Így adta magát az ötlet, hogy ez a matéria legyen az erőmű üzemanyaga. Persze mindez azzal is járt, hogy csak egyetlen valaki tudja ezeket a készülékeket összeszerelni és javítani. Gondolják csak el, hány és hány varázsigét, pecsétet, véderőt kell alkalmazni ahhoz, hogy megfelelően működjenek, és ne jelentsenek veszélyt az élő lelkekre.

− Várjunk csak, mit mondott? Mi a fűtőanyag? – kérdezte Olga kábultan, noha már nagyon is értette. Gyatlov jóindulatúan, talán némi részvéttel mosolygott rá: − A nagymamája nem véletlenül jelent meg a múlt éjszaka magának. Pontosabban a nagymamája lényegi alkotója, amit mi egyszerűen csak léleknek nevezünk, ez az energia szökött ki a sérült erőműből. Ez az energia, a lélek élteti a fúziót, ez alakul át villamos energiává, hogy működtesse a tagköztársaságokat és a baráti országokat.

− És közben mi történik a lelkekkel? – kérdezte a mérnök hitetlenkedve.

Gyatlov vállat vont: − Felbomlanak – majd észlelve otrombaságát, sietve hozzátette: − Azt gondolom, ez nem nagy ár a sikereinkért, a győzelmünkért. Mindenkinek hozzá kell tennie valamit a szocializmus építéséhez, és egyébként a holtak sorsa úgyis a felejtés, de így, hogy az erőmű magába szippantja a környezetében elhalt testből eltávozó lelkeket, majd elégeti őket, ezzel a holtak, a halálukban, a közös ügyet szolgálják.

− Egyébként mi történne velük? A lelkekkel? – kérdezte Olga csöndesen.

Gyatlov elfintorodott, majd egy kör alakját rajzolta kezével a feje fölé: − Felmennének. De ez nem fontos.

Kis csönd állt be közéjük, az orosz látta, ahogy a másik kettő magába roskadva őrlődik a hallottakon, ezért az asztalra csapott, hogy kibillentse őket: − Mára ennyi elég is. Azt a sérült erőművet idehozatom, és éjjel megjavítom. Maguk természetesen senkinek nem beszélhetnek az itt elhangzottakról, odakint majd alá kell írniuk erről egy papírt – felállt, és lesimította öltönykabátját, megigazította nyakkendőjét, majd lenézett a másik kettőre, akik görnyedten ültek az asztal mellett: − Maguk, emberek olyan szentimentálisak. Halomra ölik egymást a háborúban, de ha kézzel nem fogható, elvont ideákról van szó, akkor képesek elszomorodni butaságokon…

− Talán ez tesz minket emberré – jegyezte meg halkan Olga, de erre már Gyatlov nem válaszolt, otthagyta őket.

A nagy terem, a hosszú asztallal üres volt, amikor kimentek. Egy titkárnő várta őket, két, sűrűn gépelt lappal: − Ezt olvassák át figyelmesen, és írják alá.

Olga szeme előtt összefolytak a sorok, „kijelentem, hogy halálomig hallgatok”, olvasta, „a Szovjetunió és szövetségeseinek érdeke, hogy”, bámulta, „katonai titoknak minősül, aminek a megszegése halált” kopogtak a szavak.

Csak odakinn, az utcán tudott mély levegőt venni, az autóhoz támolygott, majd figyelte, ahogy a mérnök cigarettára gyújt: − Elvigyem haza? – kérdezte a férfitől, aki szótlanul beült mellé a kocsiba.

− Az ellenkező irányba lakom, Pest külső részén – jegyezte meg a mérnök.

− Nem baj – mondta csöndesen a nő, majd indított, és besorolt a forgalomba. Nem szóltak egymáshoz, csak a mérnök mondta néha, hol kell fordulni, vagy melyik sávba kell menni. Mikor elhagyták a fővárost jelző táblát, a nő nem bírta tovább, megtörte a csendet: − Maga elhiszi ezt? – kérdezte némi hisztériával a hangjában. – Úgy érzem, a fejemet ért agyrázkódás következménye az egész.

A mérnök hallgatott és a fejét csóválta. Aztán mégis kimondta: − Nem.

Olga ránézett, és látta, a férfi sápadt, szája széle remeg. Majd kibuktak belőle a szavak: − Hogy hihetném, felelős szakemberként, hogy mindaz, amivel egész életemben foglalkoztam, tulajdonképp lelkek elégetésén alapszik, hogy az erőmű létrehozása túlvilági erőhöz kapcsolódik, és hogy az imént egy démonnal beszéltem? Hogy hihetnék mindebben úgy, hogy ne őrüljek meg? – kivárt, de mivel Olga nem válaszolt hozzátette: − És hogy hihetném, hogy ezek után, hogy mindezt elmondta nekünk, csak úgy elengedett minket?

− Aláírtuk a papírt – vetette ellen a nő.

− Az semmit nem jelent.

− Ki hinne nekünk?

A férfi keserűen felnevetett: − Igen, ki hinné el, hogy a szocializmus alapja a halhatatlan lélek elpusztítása?

Most már néptelen országúton haladtak, jobboldalt kukoricás zöldellt: − Már nincs messze – jegyezte meg a mérnök.

− Talán nem létezik jobb világ – mondta nő, és a férfi először nem értette, mire gondol: − Talán nincs más alternatíva – folytatta Olga. – Talán valóban kell mindig valami áldozat ahhoz, hogy a többség jól és békében éljen.

− A nagymamája szenved abban a gépben – figyelmeztette őt a mérnök.

− Tudom – Olga megszorította a kormányt. – De ha ez az ára…

− Vigyázzon..! – kiáltott a mérnök, aki valamivel előbb vette észre, hogy a velük szemben haladó teherautó áttér az ő sávjukba. Az ütközés hangos volt és brutális. Fém csikorgott, üveg záporozott, vér fröccsent. A teherautó könnyedén begyűrte maga alá a hivatali Ladát, és jó tíz méteren át tolta, mire le tudott fékezni. A vezetőfülkéje üres volt.

Pár másodpercig semmi sem moccant, majd a közeli dombról, ahol a kukorica ritkásabb volt, egy fejhallgatós férfi ballagott a roncsokhoz. A kezében egy nagy, táskaszerű kontrollelt tartott, melyet most leengedett, lazán lóbálta maga mellett, miközben szabad kezével cigarettát vett elő, szájába dugta, majd gyújtót kereset zsebébe, és meggyújtotta a szálat. A Lada utas oldali részéhez ment, és belesett a kitört ablakon. A mérnök a kesztyűtartó fedelére borulva vérzett, már nem mozgott. Ekkor a férfi a másik oldalhoz került, és itt is benézett. Olgát az előre nyomódó kormány az ülésébe szorította. Nagyon nehezen lélegzett, arca lila volt, szája sarkából vércsík szivárgott, valószínűleg a széttört bordái miatt.

A férfi pár pillanatig érdeklődve bámulta a nő arcát, aki hatalmas erőfeszítéssel maga elé fókuszált, de ekkor csörrent valami a kontrollelen, és ez elvont az idegen figyelmét.

Egy kis kagylót emelt ki a készülékbeli tokjából, megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt: − Igen, itt vagyok, megtörtént. A férfi halott – visszasandított Olgára: − A nő is nemsokára. Küldhetitek a rendőröket.

Bontotta a vonalat, majd a kontrollelt és a fülhallgatót elrejtette az út mellett, aztán felszállt a teherautó vezetőfülkéjébe, mely egész tűrhető állapotban maradt. Körbenézett a tájon. Nem messze, jobbra már látni lehetett a mérnök településnek házait. Fölöttük, a hegyoldalban, viszonylag közel, egy Gyatlov-erőmű kockája szürkéllett. 

vége