Ez a novella szorosan kapcsolódik egy korábbihoz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A főhős másik menekülési kísérlete az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

Bizonyíték

Azon a napon a pap megállt a siromi kocsma előtt a Suzukijával, betántorgott az épületbe, és leroskadt az első asztalhoz, majd csak nézett maga elé, és a kocsmáros, aki végül odament hozzá a szokásos pohár sörrel, még hallani vélte, hogy azt motyogja, mit tettünk, majd a pap nagy, négyszögletes, húsos arca felfelé fordult, két pálinkát is hozzon, formálták azok a vastag, érzéki ajkak, és a kocsmáros bólintott, a pult mögé ment, kitöltötte az italokat, és amikor a visszavitte, látta, a másik kifelé bámul a koszos ablakon, a Soproni matrica résein át az utcára, ahol Lili ment határozott léptekkel az éles napsütésben, a pap meredten nézte, a kocsmáros pedig megjegyezte, délután kettő, és még nem részeg, mire a pap megragadta a csuklóját, levonta maga mellé, és súgva mondta, szerintem nagyon rossz dolog fog történni, és részben én leszek az oka, hadarta a másik fülébe.

Régről ismerték egymást, még az iskolából, a pap családja is siromi volt, de aztán elköltöztek, és most visszajárt, három másik falu mellett ellátta a siromi lakosokat is, azt a néhány öregasszonyt, akik még beülnek a misére, nehéz így, ilyen kevés érdeklődés és aktív támogatás mellett, de bármilyen szörnyű vége lesz, suttogta most, ez az eset megváltoztat majd mindent, ez világhírűvé teszi majd őt, a falut, mert ez az eset bizonyíték lesz a lélek örökkévalóságára.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ez a történet szervesen összefügg egy másikkal, annak a kifejtése, lezárása. A szövegben megjelenő narráció írásakor a fejemben volt a tavalyi év egyik legerősebb audiovizuális élménye, a Midnight Mass, abból is a pap monológja, melyben elbeszéli a sajátos átalakulásának történetét. Nagyon nagyra tartom Flanagan rendezéseit, azt gondolom, hogy ezt a fajta dialógusos, magas érzelmekkel játszó horrort próbálom én is írni. 

Azt mondják, hogy maga mászott ki a kocsiból, majd eltántorgott az útkereszteződésig, itt találták meg, a Jézus-szobor alatt fekve, olyan volt, mint egy újkori szent, egy csupa vér és seb mártír, tűnődött Sárosy, miközben Ronit nézte az ajtóból.

Ingatlannindzsának kell lennetek, mondta épp az újoncoknak Roni, ki kell fejlesztenetek egy hatodik érzéket, hogy rátaláljatok a gyengéjükre. Körbefordult, lazán, fesztelenül, fekete öltönyében, fehér, kigombolt ingjében, arcán azokkal a borzalmas forradásokkal, amiket  a szilánkok és a másik autóból kiszakadó motor fémrepeszei, a halál akaratos fullánkjai okoztak, majd rámutatott a hozzá legközelebb ülő lányra, aki előző nyáron érettségizhetett, és még szinte gyereknek tűnt. Az ügyfél kedveli a szép fürdőszobákat?, kérdezte tőle, hát akkor oda vigyed, ahol nem rozsdacsíkos a kád, majd egy idősebb fószer felé fordult, akit bizonyára nem olyan rég rúgtak ki munkahelyéről, valami kisvállalkozásból, ahol már évek óta nem ment annyira a meló, hogy eltartsa a teljes gárdát. A kedves vevő a kertben akar piknikezni? szegezte neki a kérdést, akkor mutass neki zöldterületet, nem baj, ha zsebkendőnyi, a lényeg, hogy csillogjon a napfény azon az istenverte gyepen.

Akkora benne az élni akarás, mint egy szuperhősben, tűnődött Sárosy, és lassan beljebb lépdelt a terem belseje felé, igen, ő a mi saját szuperhősünk, tette hozzá elégedetten, majd beült az egyik asztal mögé, mert emlékszem, az orvosok először azt mondták nekünk, nekünk, hisz mi vagyunk a családja, más nincs neki, mi voltunk azok, akik bementünk másnap reggel a kórházba, azt mondták, hogy csoda, hogy túlélte az éjszakát, és a következő huszonnégy óra kritikus lesz, de jók a kilátások, mert úgy tűnik, van Roniban valami belső erő, valami fényes, csillogó akarat, ami veszettül kapaszkodik az életbe.

Az ingatlaneladás háború, szögezte le most a sebhelyes arcú, furán sántító negyvenes férfi. Harc az eladó és a vevő közt. Mindketten terveket szövögetnek, le akarnak csapni a másik gyengéire, ki akarják használnia az előnyöket és a hátrányokat. És ebben a folyamatban mi vagyunk azok a követek, akik mindkét oldalnak dolgoznak, hozzuk és visszük a híreket, és, felemelte mutatóujját, ha kell, befolyásoljuk az információt, megdolgozzuk, átfestjük egy kicsit, mielőtt átadjuk címzettjének. Lehorgasztotta fejét, és szinte magának motyogta zárásképp, ami nem egyenlő azzal, hogy hazudunk.

A teremre csönd ült, és Sárosy elmerült az emlékképeiben, most az jutott eszébe, amikor az ágyban fekvő, szinte teljesen átkötözött Ronit először megpillantotta, a bal lába fel volt emelve, súllyal kihúzatva, hiába, mert sose jött rendbe, de nem is ez volt az érdekes, hanem a szabadon hagyott szempár, a tekintete, amiből valami új, különös, intenzív tűz sugárzott, amibe beleborzongott, és most is enyhe viszolygás kélt benne, ahogy felidézte a pillanatot, mikor tekintetük egybekapcsolódott, mert úgy érezte akkor, hogy elveszik ebben az égető figyelemben, ami mintha átlátna rajta, mintha a lelke mélyéig fúródna, mintha mindent tudna róla. Talán e tekintet a magyarázat arra, hogy gyógyulása után Roni lett a legjobb értékesítő az irodában, sőt, az egész megyében, és háromszor vitte el a céghálózat Év Ingatlanosa díját, ami egyedülálló teljesítmény a kelet-európai régióban, beleértve a lengyeleket is, ahol azért több ezer fős állományról beszélünk.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.    

Virrasztás

Még csak késő február volt, de a földből már erős, zöld hajtások törekedtek a késő délutáni nap felé. Olyan éles, kontúros fény hull a lányra, Rozálra, amitől az arca némafilmek sztárjára hasonlított, vészjósló és rideg volt –  de ezt a drámaiságot aztán részben kioltotta a nagy, fekete, öregasszonyos kendő, mely eltakarta egész felsőtestét. A templom falának dőlt, míg Füredy Zoltán rajzolta, az anyja odabenn takarította a templomot, melynek illendően szélesre tárt ajtaján át hideg, téli tömjénszag jött rájuk.

– Mit csinál az úr a faluban – kérdezte a lány, mikor már túl voltak a kezdeti viccelődésen és csipkelődésen. A férfi a templomot jött fel megnézni a hegyre, amikor odakint találta a küszöbön, épp egy rongyot rázott ki. Zoltánt azonnal megfogta a kontúros szépsége. Jó negyedórába telt, míg a  piruló lányt és a sötéten hallgató anyját meggyőzte, hogy Rozál álljon modellt neki, mutatnia kellett a jegyzetfüzetében a többi rajzot, amit az elmúlt két napban csinált a siromiakról.

– Tudja maga, mi az, hogy szociográfia – kérdezte a fiatalember, mire lány megcsóválta fejét. – No, az olyan regény, ami bemutatja a falusi ember életkörülményeit, hogy mitől szenved, minek örül, miben hisz, mindent, ami fontos az életében, de legfőképp a szegénységet – mutatott körbe a férfi, és rögtön elszégyellte magát, hisz jó, meleg háromnegyedes kabátja, nyakkendő nélküli fehér ingje és öltönye, meg a vastag talpú bőrcipője épp eléggé megkülönböztette a falubeliektől, nem kellett volna még a vagyoni helyzetet is felhoznia, de a lány láthatólag nem akadt fenn rajta. – Hát ilyen könyvet biztosan nem olvasnék, nagyon unalmas lehet.

A férfi megvonta vállát: – Vannak benne babonák is, hiedelmek, azok se érdeklik? – kérdezte hunyorogva, mire a lány bólintott: – Az má’ talán érdekesebb, mink itt Siromban eléggé félünk a holtaktól.

Zoltán bólintott: – Igen, ezt tapasztaltam, a tegnapi gyűjtésen szép számmal lejegyeztem pár ilyen hiedelmet, nagyon színes az itteni emberek fantáziája.

A lány durcásan elhúzta száját: – Maga most gúnyolódik rajtunk, pedig a holtakat komolyan kell venni.

A férfi egy kissé oldalt lépett, hogy más szögből is lássa őt: – Nem gúnyolódom, és komolyan veszem a holtakat, higgye el, tavaly halt meg feleségem.

A lányban benne akadt a szó, noha mondani akart valamit, aztán elnyelte, helyette nagy sokára kibökte: – Bocsássék meg.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ezt a képet még az ősszel, futás közben készítettem, egy elhanyagolt mezőn. Egy kunyhó fala adja a festés hátterét. A kunyhó vaslemezekből áll, és úgy gondolom, nem a hajdani lakosa készítette a graffitit. Azért a múlt idő, mert se ősszel, se mostanában nem láttam odabent senkit. A keskeny csapásról ugyanis, ami elvisz a bódé mellett, belátni az ajtó nélküli nyíláson a belső térbe, amit koszlott matrac, nejlondarabok és ruhamaradványok kusza halma tölt ki. Rossz érzés benézni, és még rosszabb lenne közelebb menni, noha előfordulhat, hogy a lakója bajban van, és segítségre lenne szüksége. Ha úgy adódna, nem biztos, hogy lenne merszem bármit is tenni. Ez a kunyhó jut eszembe, amikor nézem a negédes karácsonyi reklámokat, melyekben a multik idei, legújabb témája (mert a COVID elleni összefogás már nagyon elkopott) a magány, és hogy legyünk szolidárisak az idős, egyedül karácsonyozó emberekkel. Elképzelem ezt a kunyhót a hideg éjszakában, a sötétben, azt, hogy valaki, aki tényleg pokolian magányos, odabent várakozik, és persze nem jön senki - erről kellene szólnia a televíziónak éjjel és nappal.

És erről szól a most következő novella is.    

Karácsonyi készülődés

A falusiak később már sokféleképp mesélték, hogy milyen szél fújta ide a pestieket, akik aztán fél év után, olyan sietősen távoztak, de arról persze nem beszélt senki, hogy mi vezetett oda, hogy egyáltalán felbukkantak a faluban. Valahogy úgy alakult, hogy senkinek nem volt meg az perspektívája, a tények azon gyűjteménye, amivel rendelkezik egy ideális olvasó, vagy Isten, így aztán a legtöbben csak találgattak az események menetét illetően, illetve oktondi, néha babonás fejtegetésekbe bocsátkoztak, melyek részletei persze egyeztek az igazsággal. Pont a kezdőpont, az origó volt az, amiről viszont csak kevesen tudtak, azok is szégyenkezve hozták elő.

Az úgy volt, fejtegette a kocsmában a felső Telepen lakó Kránics, hogy az öregasszony akkor már sokáig nem dugta elő az orrát, még a fásszínbe se ment ki, amire rálátnak a szomszédok, a Franciék. Pedig hideg március volt, így aztán a Franciék elkezdték a kéményt is figyelni, de hát ha nincs fa, nincs füst se. Az ötödik napon aztán, lehet, kicsit megkésve, elhatározták, hogy átmennek, megnézik, mi van vele.

A postás, Kómár Laci bácsi úgy mesélte a falu végén lakó Rajmundéknak, hogy végül be kellett törni az ajtót, mert az öregasszony nem nyitotta ki, se a kopogtatásra, se a kiabálásra. Nem is tudta ő már azt kinyitni, mert halott volt, ott feküdt a hideg konyhapadlón, ami kőlapokkal volt borítva. Mögötte a felmosóvödör, ebből próbált inni, mert bizonyára szomjazott, de feldöntötte, ettől aztán átázott, és azokon a jeges éjszakákon még inkább lehűlt a teste.

Máris néni, a bolt előtt mesélte a Ragyás gyereknek, hogy az öregasszony eleshetett, a saját felmosásában, a vizes padlón megcsúszott, és eltörte a medencéjét, meg a térde is kifordult, ezért mászni is alig tudott, mert a legkisebb mozgás is úgy fájhatott neki, mint az istennyila. Bizonyára kiabált segítségért, de a szomszédok, a Franciék, és a másik oldalról a Jónásék nem hallottak semmit, mert azokban a napokban volt az a hülye nagy szél, ami elvitte a mi fóliasátrunkat is.

Elég ebből annyi, mondta Süle, az idős tanár a nyugdíjaskör heti gyűlésén, hogy az öregasszony rettenetes kínok közt, magára hagyva, fázva és az éhségtől gyötörve öt nap alatt szörnyű kínhalált halt, így mondta, ilyen szépen, mert ő mindig így beszélt, mert magyart tanított, és gyakorta tartott felolvasást is a kedvenc szerzőiből, például Jókaiból vagy Keményből, de Krúdyból vagy a későbbiekből már nem, mert őket már nem tartotta sokra. Akkor, amikor az események olyan sötét fordulatot vettek, ő állt elő a magyarázattal is, de ne szaladjunk ennyire előre, ráérősen és kényelmesen haladjunk a dolgok menetét követve, úgy téve, mint akik nem tudnak semmit a jövőről.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Soha ne szórakozz egy halott öregasszony macskájával!

A fekete macska

Túl az iskola mögötti mezőn, túl az úton, a kiserdő szélén, egy meredek part alján volt a Hely. Hárman jártak oda. Három hetedikes fiú. Nagyra nőtt emberutánzatok. Csupa megkergült hormon, csupa zavaros érzés és pár tucat pattanás. Korábban kurvák hozták ide, a Helyre a klienseiket az útról. A Hely tulajdonképp egy tisztás volt az egyébként is ritkás akácerdőben. Az eldobált, kiszáradt óvszerek sápadtan ringatóztak a bozótok ágain, mint valami levedlett kígyóbőr. Egy strici kanapét is kerített, igaz, a támlája összeégett. Aztán valamiért, évekkel ezelőtt a kurvák és a stricik eltűntek. Ők pedig megtalálták a Helyüket. Kicsi általában egy üres vödörre ült. Sokszor rágyújtott. Le is tüdőzte. Néha tüzet raktak. A tűz főképp Mravcsik mániája volt. Imádott a lángokba bámulni. A harmadik, Kábé volt a legfurcsább köztük. Kovács Bélának hívták, de utálta a nevét. Ezért mindenki csak a rövidítését használta. Ő hozta a magnót is. A kanapé alá rejtették, és ha szereztek bele elemet, metált hallgattak. Kábé hozta a zenét, apja régi kazettáit. Manowar, Twisted Sister és Black Sabbath. Azt mondta, a Sátán üzen ezekből a számokból. Közben a tűzbe bámult és szotyizott. Azt is mondta, az apja a Sátán miatt lépett le, hagyta el őket. Persze tudta, hogy egy fiatal csaj volt a háttérben. De ez annyira nem hangzott volna jól. Kábé szerint az anyját egy démon szállta meg. Mutatta az alkarján a karmolásokat. Ezt az anyja csinálta, mondta komoly fejjel. Igazából az anyja perzsamacskája volt a ludas. Meg akarta fogni. Meg akarta gyújtani a farkát. Így akart bosszút állni anyján. Mert az elhagyta magát, elhízott, és depressziós lett. Kábé gyűlölte a macskákat. Ha hazafelé menet meglátott egyet, megdobálta kővel. Kábé és Mravcsik a lakótelepen lakott. Kicsiék háza az iskola melletti kertvárosban volt, ami mindenki csak Telepnek hívott. Reggelente bevárták egymást, és az iskoláig együtt mentek. Általában suli után kijöttek a Helyre, zenét hallgattak, heverésztek, dumáltak. Aztán három-négy körül hazamentek, és megírták a házit. Megették a vacsorát és lefeküdtek aludni. Kábé fejében ilyenkor fura gondolatok jártak. Hallgatta, ahogy anyja a fal túloldalán sír. Érezte, összeszorul a mellkasa a tehetetlen dühtől. Éjfél lett sokszor, mire álomba merült. Kábé örökké sápadt volt. Magas, vékony fiú, byronos vonásokkal. Fekete, göndör haja volt. Általában egy tincs keresztezte homlokát. Sötét tekintetét árnyalták a karikák szeme alatt. Szája folyamatos dacba feszült. Kitűnő úszó volt, sokra vihette volna. De nem érdekelte, ahogy semmi más se. Kicsin kerek volt minden. Jókedélye áttörte a szürke hétköznapok szótlan unalmát. Folyton poénokat mondott, néha jót, néha gyalázatosan rosszat. Fárasztó volt többnyire, de figyelt a másikra. Ez ritka egy kamasznál. Mravcsik szótlan volt. Nagy, szögletes, frankeinstenszörnye fejét sokszor valami belső ritmusra ingatta. Rekedten, mutáló hangon beszélt, ha megszólalt. Ha izgatott volt, dadogott. Szeretett olvasni, főképp sci-fit. A kisöccse sérülten született, de soha nem beszélt róla. Attól félt, ő is meg fog őrülni. Nem merte senkivel megosztani ezt a gondolatát. Később, miután az egész véget ért, el kellett őt vinni pszichológushoz. vagy pszichiáterhez. Akkor már persze minden egész szétesett, de addig a sorsfordító napig barátok voltak. Vagyis úgy gondoltak egymásra. Ez fontos egy hetedikes fiú életében. Hogy legyenek társai és legyen egy hely, ahova elvonulhat. Azokon a szomorú őszi délutánokon a naplemente vörösre festette a tisztást. A közeli útról halk moraj volt az autók zaja. A magnót néha bekapcsolták. Ilyenkor Ozzy hörgött valamit. Kicsi cigije otthonossá tette a levegőt. A szüleik ugyanis dohányoztak otthon. A kanapé előtt apró lángok lobogtak a kővel kirakott körben. Egy kóláspalack zsugorodott sziszegve a kék nyelvek nyalogatása miatt. Nyugodt és rejtelmes volt minden. Nem moccantak, az utolsó óra testnevelés volt. Izmaikban ott rezgett a feszültsége. És ekkor besétált a tisztás közepére a macska. Fekete volt, mint az éjszaka. „Nahát, egy kurva macska”, mondta Kábé, s lépett egyet felé. „Cic”, mondta neki, kinyújtva karját. A keze simogatást sejtetett, de a macska nem hitt neki. „Ismerem ezt a macskát” jelentette ki Kicsi. „Kántor nénié volt. A Telepen lakott. Ő volt a legrégebbi lakó. Azt mondta rá anyám, legalább száz éves”. Kábé visszafordult felé, és megkérdezte „És mi lett vele”. „Meghalt” vont vállat Kicsi. „Akkor ez már a mi macskánk” biccentett sötét mosollyal Kábé. „Mmminek nekünk macska?” Kérdezte Mravcsik, és ő is felállt a kanapéról. „Úgyse tudnánk etetni”. Kábé ekkor már ott volt az állatnál. Óvatosan végigsimította a hátát.”Ki mondta, hogy etetni akarom?” kérdezte meg se fordulva. Finoman megcirógatta a macska fejét. Az begörbült a keze alá. „A szomszédunk mindig azt mondta, Kántor néni egy boszorkány” bólogatott Kicsi. „Ezt teljesen komolyan mondta. Hogy csak a szemébe kell nézni, és már megvan a baj”. Hallgattak, figyelték, ahogy Kábé simogatja a macskát. Amikor az állat már Kábé bokájához simult, a fiú így szólt „Hogy én mennyire utállak téged”. Volt a hangjában valami, amitől a macska megdermedt. De aztán tovább folytatta a dorombolást. A hízelkedést. A test domborítását. „Ostoba állat” sziszegte Kábé. „Ugye nem is sejted, hogy mi lesz veled?” Mravcsik közebb ment kettőjükhöz. „Nnnem biztos, hogy jó ötlet egy boszorkány macskáját abajgatni” mondta figyelmeztetően. Kicsi mélyet szívott a cigiből, majd köpött egyet. „Hát nem”. Kábé lenyúlt, a macska hasa alá, felvette. Most már az ölében tekergődzött az állat. „Ha valóban olyan különleges macska, akkor miért ilyen hülye, miért nem érzi meg, mit tervezek?” kérdezte sötéten mosolyogva. „Mmmiért, mit tervezel?” nyekegte Mravcsik vékony hangon. Kábé nem válaszolt. Tekintete Kicsi vödrén akadt meg „Állj fel” mondta Kicsinek. A fiú kényszeredetten és lassan engedelmeskedett. Ügyesen elpöccintette a csikket a zöld bokrok felé „Figyelj, nem kéne ezt” motyogta. De aztán félreállt. Kábé pedig odament, és letette a macskát. Aztán ráborított a vödröt. Az állat először meglepődött. Majd nekiugrott a vödör oldalának. Sziszegett és fújt. „Tartsd” parancsolta Kábé kicsinek, mire az fejét csóválva lehajolt, és két kézzel a földön tartotta a vödröt. Kábé a kanapé mögé ment, és nyögve felemelt egy nagy betonkoloncot. A végéből vasrúd állt ki. A vödörhöz tántorgott, majd a tetejére rakta. Kicsi alig tudta elkapni a kezét. „És mmmost mit akarsz cscscsinálni?” kérdezte Mravcsik, aki három lépés távolságból figyelte őket. Úgy érezte, ez már ez őrület kezdete. „Csak nézz, és tanulj” mondta Kábé. Az apja mondta ezt neki mindig. Amikor a garázsban bütykölte az autót. Amivel aztán eltűzött a jó büdös francba. Kábé észre se vette, hogy összeszorítja a fogát. A kanapé mellett égett fatuskók hevertek. Régebbi tüzekből. De nem ezekkel kezdte. Az egyik fa alsó, száraz ágát törte le. Ujjnyi darabokra tördelt, körberakta a vödröt. Száraz, magasra nőtt füvet tépett, azzal megszórta. Erre jöttek a szenes fahasábok. A másik kettő szó nélkül figyelte. A macska a vödörben abbahagyta a küzdést, halkan nyivákolt. „Figyelj, ez nem biztos, hogy” kezdte volna Kicsi. De Kábé ekkor a tűzhöz ment, és felvette egy lángoló hasábot. „El is mehetsz” nézett rá. Gondolatban hozzátette: akár az apám. Kicsi maradt. Figyelte, ahogy Kábé a fűcsomóhoz tartja a lángokat. Leste a felcsapó tüzet. A kígyózó füstöt. A lángnyelveket, melyek egy perc alatt körülölelték a vödröt.  Fülelte a gallyak recsegését. A nagy rönkök sziszegését. A macska fújtatását. Aztán a nyávogást, amikor a tűz erősebb lett. Végül az állat hangja átcsapott egy végtelen sikolyba. Mind a hárman a fülükre tapasztották a kezüket. A vödör zörgött, ahogy a macska nekidobta magát. Az oldala ekkor már fekete volt, az alja vörösen izzott. Füst gomolygott ki a perem alól. Égett szőr szaga. Aztán a lángok visszahanyatlottak, de a fadarabok vörösen izzottak. A macska pedig folyamatosan sikoltozott, amitől Mravcsik is kiabálni majd futni kezdett. „Hova mész” kiáltotta neki Kicsi, aztán ő is megindult. Megkönnyebbült, mikor otthagyta a tisztást. Kábé tartott ki legtovább. Megvárta, míg a hang a vödörből elcsitul. Míg a vödör falát zörgető mozgás elül. A tűz élénkvörösen ragyogott. A fém vörösen izzott a vödör közepéig. A fiú megköszörülte torkát, majd a tűzbe köpött. Végül ő is megindult hazafelé. Másnap nem együtt mentek az iskolába. A harmadik szünetig kerülték egymást. Ekkor azonban a büfénél összeakadt Kicsi és Kábé. „Te, figyelj, vissza kellene menni” kezdte Kicsi a földet nézve. Kábé a parizeles szendvicsét ette, nem válaszolt. „Megnézni, nem gyulladt-e ki a Hely” folytatta Kicsi. Ekkor lépett oda hozzájuk Mravcsik „Jöttök pppinyózni” kérdezte, felmutatva a két ütőt. A másik kettő nem válaszolt neki. Kábé Kicsinek mondta. De Mravcsiknak is szólt. „Suli után visszamegyünk” szavai kopogtak, mint a kő „Megnézzük, mi maradt a kurva macskából”. Lassan, szinte félve lépkedtek az országút mentén. Az autók elhúztak mellettük, lágy szelet kavarva. Kábé a fák közeit figyelte. Amikor leértek a tisztáshoz, mindent úgy találtak, ahogy hagytak. A vödör körül hamu roskadt magába. A másik tűz is kialudt.  Mravcsik és Kicsi megállt valamivel távolabb. Figyelték, ahogy Kábé a vödörhöz meg. És ahogy egy kíméletlen rúgással feltárja, mi van alatta. „Azt a rohadt” hördült fel Kicsi. Mravcsik hátralépett. „Ez nagyon durva” folytatta Kicsi. „Hogy tudott így összemenni?” kérdezte inkább magától Kábé. „Mmmintha valami idegen lény lenne” hebegte Mravcsik falfehéren. „Ja, mint valami szörnyeteg” morogta Kábé. „Eltemessük” kérdte Kicsi, de nem mozdult. „Á, hagyjuk a fenébe” mondta Kábé, és megfordult, visszamenet hozzájuk. Majd elhagyta őket. Azok ketten követték. Érezték, a Helynek vége. Tudták, hogy soha többé nem fognak idejönni. Ha megkérdezték volna őket, miért, nem tudták volna megmondani. Egyszerűen csak nem. Visszafelé Kábé folyton hátrafordult. A tisztás felé lesett. Aztán oldalra nézegetett, a fák közeibe. „Mi bajod van?” szólt rá végül Kicsi, de Kábé nem válaszolt. Mravcsik egy üres májkrémes konzervet rugdosott maga előtt. Nagyon ügyesen passzolgatta, pont csak annyit, hogy mindig beérje. A kertvárosi házaknál Kicsi elköszönt tőlük „Na szevasztok”, Kábé fel se nézett, csak intett neki, de Mravcsik lemaradt, és halkan odasúgta „Nnnincs kedved később átjönni?”. Kicsi kerek feje a távolodó Kábé felé fordult. „Nélküle?” kérdezte. Mravcsik bólintott. Kábé hazament az üres lakásba. Anyja hatkor ért haza. Hétre kész lett a vacsorával. Szótlanul, némán ették a paprikás krumplit. A második emeleten laktak. A konyha keskeny ablaka előtt nagyra nőtt tölgyek sötétlettek a villanyfényben. Kábé folyton az ágak közé bámult. „Mit lesel” kérdezte anyja ingerülten „az ételre figyelj”. „Miért” nézett rá dacosan Kábé. „Azért” emelte fel az anyja a villáját rajta egy virslivel „mert ezen a világon mindennek meg kell adnunk a tisztelete. Szeretném, ha így nőlnél fel. Hogy ezt észben tartod.” Kábé gúnyosan elmosolyodott „Te már csak tudod” mondta, „neked is jól megadták”, mire az anyja lesöpörte a fia tányérját az asztalról. „Menj a szobádba” mondta a nő, mikor a csörömpölés visszhangja is elhalt, és újra enni kezdett. Kábé felállt, és kiment. A szeme sarkából látta, valami villan a konyhaablakon túl. Az ágak közt. Másnap az iskolában alig beszélt a másik kettővel. Az órákon nem figyelt. A szélső sorban ült, az ablakon át az iskolaudvarra látott. Kémián megbökte a mellette ülő lány könyökét. „Te is látod?” kérdezte Annamarit, aki az osztály egyik legjobb tanulója volt. A lány értetlenül nézett rá. Órák után Mravcsik és Kicsi együtt indultak hazafelé. Futva érte be őket. „Sziasztok”, mondta lihegve. Azok hidegen válaszoltak. „Nem megyünk a Helyre?” kérdezte Kábé tőlük. Az arcukba nézve leolvasta a választ. „Kkkicsiéknek van egy nagy rovargyűjteményük” magyarázta Mravcsik másfelé nézve, „meghívott, hogy mmmegnézzem.” Kábé bólogatott „Klassz, mehetek én is?”. Kicsi nem válaszolt, csak megvonta vállát. A gyűjtemény tárolója a garázsban volt egy csomó lom alatt. A sarokban egy légpuska fénylett. „De baró” lelkendezett Mravcsik. „Apámé” mondta Kicsi, miközben leporolta a tároló üvegtetejét „nem szereti, ha nélküle előveszem”. „Lőszeretek is van” kérdezet Kábé hirtelen. Kicsi az ablakpárkányra mutatott „Van”. Megemelték Mavcsikkal a tárolót. Kivitték az udvarra. Kábé kisétált a kerítés mellé. Az utcát figyelte. „Nem jössz” kiáltott rá Kicsi, mire összerezzent. Kényszeredetten intett „Haza kell mennem” mondta „majd legközelebb”. Kilépett a kapun, és amikor nem látták, futni kezdett. Aznap éjszaka először riadt fel. Sokáig hallgatózott a sötétben. A szeme lassan összeszokott a szobája sötétségével. A lehúzott redőnyön át pontokban szűrődött be az utcai lámpa fénye. Az ágyával szemközti fotelben egy sötét csomó feketéllet. Felkapcsolta az olvasólámpát. Csak a kapucnis pulóvere volt. Sokáig forgolódott, talán hajnalig. Az álom lassan szivárgott be zavaros gondolati közé. Pirkadat lett, mikorra már majdnem elszenderedett. De ekkor felhangzott a nyávogás. Dermedten fülelt, majd kikelt az ágyból. A redőny alatt, egy résen át kinézett. A ház előtt parkoló autókra. És a motorháztetőn ott volt. Másnap az iskolában odament Mravcsikhoz és Kicsishez. Az egyik sarokban nézegettek valami magazint. A képen félpucér csajok voltak. Kábét most nem érdekelte a kivillanó fehér bőr. „Beszélni akarok veletek” motyogta zavartan. Kicsi lassan összezárta, és pólója alá rejtette az újságot. „Miről?”. Kábé körbenézett, majd halkan válaszolt „A macskáról”. Mravcsik felnevetett „Mmmi van vele?” kérdezte aztán értetlenül. „Mindenhol ott van” mondta ki hirtelen Kábé, „Követ. A nyomomban van”. Kicsi értetlenül nézett rá. „Az a macska?” kérdezte aztán, mire Kábé csak komoran bólintott. „Ez hhhülyeség” csóválta a fejét Mravcsik „Mmmost csak ugratsz minket”. De Kábé csak nézett rájuk, szemében nem oldódott a komorság. „Mmmost is látod?” fordult körbe Mravcsik. „Most nem” ismerte el Kábé, „de amúgy mindig ott van. Nem jön közel. Csak ül és figyel. Néha nyávog”. Kicsi megvonta vállát „Akkor mit zavar” kérdezte, „ne foglalkozz vele”. Kábé felsóhajtott „Nem megy, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mikor látom meg, mikor hallom meg” lehorgasztotta a fejét „és amikor meglátom, akkor nem tudom, mit csináljak.” A másik kettő egymásra nézett. „Hazakísérünk majd, jó?” kérdezte aztán Mravcsik halkan. Kábé hálásan bólintott. A délután utcán nem járt senki. Kábé sokáig nem szólt, csak körbe-körbepillantott. Végül lemondóan legyintett „Nem látom”. Kicsi is körbenézett. Elővett egy szál cigarettát, rágyújtott. „Na” mondta aztán komolyan „akkor az van, hogy képzelődsz.” „Vvvagy a macska szelleme kísért” tette hozzá Mravcsik komor hangon. „Hisz egy bbboszorkány macskája volt. Ki tudja, mmmire lépes még holtában is” magyarázta aztán.”Nem tűnik kísértetnek” jegyezte meg Kábé „de ha nem az, akkor ki lehet nyírni. És ezt könnyen ellenőrizhetem”. Kicsihez fordult „szerinted odaadná faterod a légpuskát” kérdezte tőle. Persze esélye se volt, hogy odaadja. Abban maradtak, Kicsi nyitva hagyja éjszakára a garázskaput. És Kábé egyszerűen elviszi a puskát. Délután, mikor Kicsi szülei még nem voltak otthon, a kertben még gyakoroltak is. Műanyag flakont raktak a kerítés tövébe, arra lőttek. Kicsi türelmesen magyarázta a dolgokat. A helyes légzést. A válltámaszt. Hogy merre hord a fegyver. Este aztán, mikor besötétedett, Kábé visszament a házhoz. Az első ablakon rálátott a vacsorázó családra. Kicsi épp mondott valami vicceset. Az anyja és az apja szívből nevettek. Kávé kiköpött, aztán átlendült a kerítésen. A garázskapu valóban nyitva volt. Elővette a zseblámpát, és körbevilágított. A macska ott ült az ablakpárkányon. A golyókkal teli tégely mellett. „Most elkaplak” mondta Kábé, és megindult felé. Az állat leszökkent a földre, bele a félhomályba. Kábé megtorpant, vadul villogott a fénnyel mindenfelé. Nem látott mozgást. Kivett a tégelyből egy maréknyi ólomlövedéket, majd felkapta a puskát. Az utcán árnyéktól árnyékig futott a nagy, feltűnő fegyverrel. Közben szeme önkéntelenül is a macskát kereste. De az most nem tűnt fel. Megkönnyebbült, mikor a házukhoz ért. Az anyja észre se vette, mikor bezárta maga mögött a bejárati ajtót. A szobájába lopódzott, csőre töltötte a fegyvert, majd leült az ablakba. És várt. Hajnal felé lefeküdt egy kicsit az ágyára, és elszenderült. Arra riadt, hogy nem kap levegőt. Mintha valami súly, egy üllő lenne a mellkasán. Mielőtt kinyitotta a szemét, megérezte a szagot. Az éget szőr bűzét. A sápadt fényben a macska éjfeketének tűnt. Ott ült a paplanján, a mellkasán. Ahogy Kábé ordítva felpattant az ágyból, sziszegve a padlóra surrant, majd az ablakpárkányra. Kábé felkapta az ágy mellett álló puskát, és gondolkodás nélkül lőtt. A golyó szinte biztosan eltalálta az állatot, és összetörte a mögötte lévő ablaküveget. A macska elegánsan kiszökkent a nyíláson. Kábé újratöltött, nem törődve anyja kiáltásával „Mit csinálsz odafenn”, majd az ablakhoz rohant, célzott, és újra lőtt. A macskát odalenn, a betonon érte a lövés. Meg sem érezte. Besurrant egy parkoló autó alá. Kábé leengedte a fegyvert, és csak állt bénán. Az anyja belépett a szobába, és kiabálni kezdett. „Tessék” mondta Kicsinek, mikor visszaadta neki a fegyvert. Kicsiék háza előtt álltak. „Nem voltál suliban” mondta a barátja. „Ja” bólintott Kábé, és zavartan elnézett valamerre. „Mi történt” kérdezte Kicsi. Kábé megvonta vállát ”Semmi. Eltaláltam, de semmi nem történt.” Kicsi bólintott, majd megköszörülte a torkát ”Talán visszamehetnél a Helyre. Eltemethetnéd”. Kábé megütközve nézett rá „Micsoda”. Kicsi pedig folytatta „Ha megadnád neki a végtisztességet, talán megbocsátana”. A másik hallgatott egy sort, majd végre Kicsi szemébe nézett „Velem jössz” kérdezte. Kicsi azt mondta, le kell mosnia az apja autóját. De egy ásót adott Kábénak. Az megköszönte, és aztán elbúcsúztak. Félúton, a kis boltnál felhívta Mravcsikot. „Nem tudok menni” mondta a fiú, „holnap matekdoli, tanulnom kell”. Kábé tudta, amikor hazudik, Mravcsik nem dadog. „te, figyelj, a könyvtárban utánanéztem a macskáknak” folytatta zavartan a másik. „Azt írják, egy dogot utálnak nagyon, a vizet”. „Kösz” mondta Kábé, és letette a kagylót. A szíve mélyén nem haragudott. Eszébe jutott Mravcsik ijedt arca. Amikor a macskáról beszélt neki. Jó egy órába telt a tízperces út. Sokszor megállt, figyelte a mellette elhúzó autókat. Az erdő szélén leült egy vakondtúrásra. A macska jó harminc méterről leste őt. Egy fa alsó ágán pihent. A fiú intett neki, majd elvonta tekintetét róla, és újra elindult. Érezte, a torkába dobog a szíve, mikor beért a tisztásra. A felfordított vödörhöz ment. Mellette a hamukupacon már nem volt semmi. Nem volt összezsugorodott test. Kicsavart tagok. Kopaszra perzselődött szőr. Keményre és feketére sült bőr. A macska teteme eltűnt. Pontosabban felnyávogott mögötte. Kábé megfordult, és felkiáltott. Majd gerelyként dobta felé az ásót. A macska könnyendén kitért, aztán lekuporodott, mint aki ugrani készül. Talán tényleg arra készült. Kábé futni kezdett. Érezte, az állat ott van a nyomában. Néha látta is fekete villanását a fák közt. Önkéntelenül is az iskola felé kanyarodott. Tudta, haza nem mehet. Csapdába esne a lakásban. A suliból épp kijöttek az úszóedzésről a haverjai. Köszönés nélkül elrobogott mellettük. Az öltözőbe rohant. Az edzésekre járók külön szekrényt kaptak. Az övé a sarokban volt. Szinte feltépte. Aztán leszaggatta magáról a ruhát, és felhúzta az úszónadrágját. A medencénél már nem volt senki. Vizes lábnyomok jelezték az edzés végét. Beleereszkedett a kék hidegbe, majd gyorsúszásban felmelegítette magát. Aztán jó félórán át tempózott, de úgy, hogy nem ment a medence partjáig, a táv háromnegyedénél fordult. Végül felfeküdt a vízre középen. A macska keservesen nyávogott a fal melletti padon. „Ide nem tudsz utánam jönni” rebegte maga elé hálásan Kábé. Hirtelen elhalt a hang. Csak a víz lassú ringatózása maradt. Az oldalablakból betűző vörös naplemente fénye. A bűnbánat könnyedsége. „Bocsáss meg” suttogta a fiú, majd kiemelte fejét a vízből, körbekémelt. Nem látta az állatot. Valami kapart a torkát. Valami selymes. Míg az egyik kezével a vizet paskolta, a másikkal benyúlt a szájába. Egy szőrcsomó volt. Megrántotta, és az könnyedén jött, megnyúlt, kitöltötte a torkrát, és ekkor már fullasztóvá terebélyesedett. Kábé köhögni kezdett. A macska farka, mely most már kilógott a szájából, rázkódott ütemére. Elvesztette a tempót. Gyomrában apró karmok csikarását érezte. Mellkasában egy másik tüdő emelkedett és süllyedt. A szívébe éles, gyöngyház fényű fogacskák haraptak. Amikor végleg kiesett ritmusból, merülni kezdett. De ő már csak a belsejében feszülő macskára figyelt. Nem érdekelte a víz, ami beömlik a száján. Úgy érezte, hogy a macska farka torlaszolja el a levegőt. Talán nem tévedett. Mravcsik talált rá. Kicsi felhívta őt. Elhatározták, megkeresik. Bűntudatuk volt, mert mindketten cserben hagyták aznap. Az utcán összeakadtak Kábé egyik csapattársával. Ő mondta, hogy a sulinál van. Mravcsiknak eszébe jutott, amit a vízről mondott neki. Ezért ő az uszodába indult. Kicsi a tantermükbe. Mravcsik sikoltozása aztán eltérítette. Kábé ott ringatózott a víz tetején. Felfelé nézett, a mennyezetre. Az arca békés volt. Nyugodt. Beletörődő. Nem látták, de a mellkasán, akár egy tutajon, ott dorombolt a macska.

vége