Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

Elhagyott műhely

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csillogó halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés – sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik, ugye.

– Történt valami odabenn? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó pár másodpercig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, és bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott a kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott, és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte ki.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően leszigetelve. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék – bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

vége

Most egy terjedelmesebb anyag lesz, 117 oldalnyi forgatókönyvet lehet megjeleníteni alább. Ez kábé másfél órányi filmidő. Biztatásul: mivel szellősen van írva, a végigolvasásához nem kell még ennyi sem. Az egész még itt kezdődött, januárban, és beletelt három hónapba, míg az ötletből történet lett. Nagyon sok remény nincs, hogy ebből több is legyen, de azt hiszem, ezzel, ebben az országban minden forgatókönyvet írónak tisztában kell lennie. Főleg jelen helyzetben...Az ok, amiért mégis beleöltem ennyi melót, az csak annyi, hogy össze akartam hozni egy könnyen fogyasztható, egyenes történetvezetésű*, jól működő horrort. (*Bár megfogadtam ellenkezőjét, mégis belekerült egy kísérleti elem is: az utolsó történetharmad elidegenítő effekttel van felvezetve, az instrukció alapján a korábbi színészekre hasonlító szereplőknek kell játszaniuk a későbbi nyomozás által  kikövetkeztetett keserű véget. Ezen a dolgon sokat gondolkodtam, de aztán hagytam, mert végig felszínen tartja a kérdést: mi történt az "eredeti" felvétel hőseivel? )

A szubjektív, Blair witch-es kamerakezelés okán sokszor eltértem a forgatókönyvírás szabályaitól. A konfliktus, és a rémület csak az anyag felénél tör a felszínre - tehát egy viszonylag lassan építkező történet született. Szerettem volna valamiféle végzetszerűséget belecsempészni - egy csomó utalás és összefüggés van a párbeszédek és a később bekövetkező események közt. Nem vagyok benne biztos, hogy a főszereplőket, a Riporternőt és az Operatőrt meg lehet szeretni, de talán lehet értük aggódni. Egy jelenet megalapozása, indoklása biztosan nem lett tökéletes: a Szerkesztő ólbeli lemészárlása némiképp indokolatlanul durvának tűnik.

Szeretem benne a mesebeli elemeket (a  faluvégi banya, a világ végén rejtőzködő, eldugott falu, a Jancsi és Juliskára emlékeztető kannibalizmus), és minden érzelgőssége ellenére kedvelem a záró, utolsó képet, mely persze hogy a reményről szól.

Olvasható .pdf-ben ITT. 

Elég sok helyen írtam már arról, milyennek kellene lennie az első magyar horrornak. Olyannak, amit a franciák, angolok csinálnak az Eden lake-ben, a Martyrs-ban vagy a L'interieur-ben. Egyszerű, nyers, kegyetlen. Azt hiszem, a horrorfilm valamennyire a tragédia gyermeke, azért nézzük, hogy igazoljuk pesszimista világképünket: ez a hely alapvetően olyan, ahol jó emberekkel rossz dolgok történnek, és a rossz dolgok vége mindig a szenvedés és a halál.

Eddigi próbálkozásaim egy autentikus magyar horrorfilm forgatókönyvének előállítása kapcsán sajátos hibridek lettek. Mindegyikben - túl a műfaji kliséken - szerettem volna valami csavart, ötletet, újdonságot belevinni. Vagyis úgy akartam elkészíteni egy jó horror szinopszisát, történetét, hogy közben a műfaj megújításának is eleget tegyek.

Rá kellett jönnöm, hogy ez sok lenne. A létrejött dolgok mutatósak lettek, de mint horror, nem működtek. Elhatároztam hát, visszatérek az alapokhoz, a műfaj jellegzetességeit használom csak fel, semmi egyebet.

A lenti szinopszis/treatment ennek szellemében készült, és mikor befejeztem, elégedetten írtam ki a "vége" szót. Ez a film nem készülhet el a mai Magyarországon, de ha mégis elkészülne, olyan mozi lenne, amire szívesen beülnék. Nincs benne semmi rendkívüli horrorfilmes szemmel. De vannak benne beképzelt városi médiaértelmiségiek vs. közömbösen durva falusiak, elhagyatott, észak-magyarországi falvak, rabszolgatartás (csicskáztatás), csonkolás, kannibalizmus és rengeteg vér.

Amire oda kell majd figyelni, ha a forgatókönyvet írom, az a Riporternő karaktere, hisz ő az, akit a falusiak darabokra szednek - de aztán fordul a kocka...

Még egy. A keserű végbe beleírtam a múlt évtized egyik legrémesebb bűnesetét is. Talán soknak tűnik ez így, de egy kicsit visszatükrözi a valóságot, és bizonyítja, hogy ebben az országban tényleg mindenféle szörnyűség megtörténhet.

A fészerben

- játékfilm szinopszis -  

Főbb szereplők:

Riporternő

Szerkesztő

Operatőr

Sofőr

Lány

Öregasszony

Hivatalnok

Polgármester

Titkárnő

Falusiak

A kamera által vett képet látjuk real-time.

Riport közben vagyunk a egy közigazgatási hivatalnok irodájában. A Hivatalnok épp azt magyarázza, hogy a szociális hálón előbb-utóbb mindig felakadnak a csicskáztatók. A Riporternő rákérdez, egész pontosan mit jelen a szó: „csicskáztató”. A Hivatalnok elmondja: rabszolgasorban, félállati létben, fészerben, pincében bezárva tartott kisemmizett falusi lakos. A gazdagabb, tehetős falubeli alamizsnáért megalázó fizikai munkára kényszeríti.

A Riporternő tudakolja, hol a leggyakoribb a jelenség, mivel szeretnének egy élő-két példát felvenni a kereskedelmi tévé riportműsorához.

A Hivatalnok lekapcsoltatja a kamerát, ám az Operatőr csak leteszi azt az asztalra, nem nyomja ki. A férfi, akit egészen elbűvölt a Riporternő, elmondja, hogy hivatalosan nem tudnak ilyen esetekről – de menjenek fel északra, *** környékére, ott – a névtelen bejelentések szerint – szép számmal találni ilyen dolgokat. Figyelmezteti őket, hogy a „tartók”-kal (vagyis a csicskáztatókkal) vigyázzanak, durva, kellemetlen emberek, ha kiderül, mi járatban vannak, könnyen bajuk eshet.

Benzinkút. A kocsibelsőből a tankoló illetve cigarettázó Sofőrt és Szerkesztőt veszi az Operatőr, majd ráközelít a mellette ülő, laptopjába író Riporternő dekoltázsra. Az észreveszi ezt, rászól. Az Operatőr értetlenkedik, felemlíti a múlt hétvégét. A Riporternő zavarba jön, azt válaszolja, az tévedés volt. Az Operatőr nem hiszi, ahogy azt sem, hogy egy ilyen idióta baromba, mint a Szerkesztő, szerelmes a Riporternő. Szerinte a férfi ki fogja használni, aztán otthagyja, mikor érdekei úgy kívánják.

Beszáll a kocsiba a másik kettő. A beszélgetés félbeszakad, a Szerkesztő megérez valamit, féltékeny lesz, tüntetőleg megcsókolja a Riporternőt. A Sofőr az Operatőrre kacsint – láthatólag mindent ért.

Autópálya, a Szerkesztő elbóbiskolt, a Riporternő ugyancsak. A Sofőr az Operatőrt figyeli a visszapillantóból, aki nagyon élvezi, hogy a nő a vállára hajtotta fejét. A Sofőr cigarettával kínálja a másikat, az elhárítja, mondván, leszokott. A Sofőr rákérdez, mióta tart, mire az Operaőr elmondja, csak egy alkalom volt, de teljesen belezúgott. A Sofőr szerint a lány is odavan a fiúért, de nem meri bevallani magának. A srácnak erőszakosabbnak kellene lennie, néha a nők titkon elvárják az ilyesmit. A másik igyekszik elterelni a figyelmét a témáról, rákérdez, mióta melózik már a csatornának.

A Sofőr válaszol – elég régóta, és ezalatt elég sok mocskot látott. Aztán elmesél egy sztorit, egy visszavonult kollégáról. A szeméthegyekről csinált anyagot, a Sofőr fuvarozta. Amit ott láttak, a hegyek közt élők degenerációja teljesen kiborította azt a másik riportert. Még inkább az, hogy ezeknek az embereknek is voltak parancsolóik, kapitányaik, akik élet és halál urai voltak. Egy ízben üldözőbe is vették őket egy klán fegyveresei. A Sofőr azóta egy katonai szuronyt tart az ülése alatt, nézze csak meg a srác. Az Operaőr előveszi, majd óvatosan visszadugja helyére.

A Sofőr folytatja: az a riporter az élmények hatására visszavonult, és elment a Vöröskereszthez melózni. Mi a tanulság? Ha durva dolgokat lát az Operatőr, inkább fordítsa el a fejét, ne nézzen a lencsébe, mert néha a téma, a látvány képes megváltoztatni egy egész életet. Fordítsa el a fejét, és fusson.

Útszéli parkoló, a Szerkesztő a gps-t nyomogatja, míg a Riporternő egy térképet tanulmányoz. Ellenkezik a véleményük, hogy merre kellene menni, végül az arrogáns Szerkesztő szava dönt. Hosszadalmas autózás után elérnek egy faluba.

A polgármesteri hivatal várószobája. Túlsúlyos titkárnő gépel, míg várakoznak. Az operatőr kimegy a wc-be, kifelé összeakad a Riporternővel. A lány elnézést kér a durvaságáért. Elmondja, mindent hallott a Sofőrrel lezajlott beszélgetésből. Az Operatőr megcsókolja, a lány hagyja magát, gyors, heves szeretkezés.

A falu polgármesterének irodája. Az illető kedélyes, víg figura, tréfálkozik a csicskásokon és a tartókon is. Hamar kiderül, a társaság rossz helyre jött, igaz, ebben ő is hibásak – a helységnévtábla leesett. A környéken van egy-két település, ahol történnek ilyesmik – meséli tovább a Polgármester, de ebben a faluban nem.

Az utca, rövid tanácskozás, mitévők legyenek. A Szerkesztő közben ismét a gps-t nyomogatja, próbálja kitalálni, hol lehetnek. A Riporternő kifakad – neki volt igaza a térképpel. A páros összevész, mire a lány a kocsma felé indul. A Szerkesztő beül a kocsiba, a térképet kezdi tanulmányozni. A Sofőrt küldi a lány után, az Operatőr követi őt.

A kocsma homályos belsejében a pultnál a Riporternő a második pálinkáját issza. A bent lévő férfiak dermedten figyelik. A lány kihasználja az alkalmat, és megkérdezi őket, tudnak-e valamit a tartókról. Pénzt ajánl az információkért. Senki nem válaszol, a Sofőr látja, feszült a helyzet, menniük kellene. Felszólítására végül a Riporternő kifelé indul, mellette a falon egy pohár robban szét. A Sofőr fedezi a visszavonulást.

Odakinn az után beéri őket egy lerobbant negyvenes férfi. A kocsmából követte őket. Elmondja, hogy némi juttatásért elviszi őket egy öregasszonyhoz, aki tud mesélni ilyen dolgokról. A Riporternő rááll a dologra, követik a férfit.

A Szerkesztő bezárja az autót, majd velük tart.

Faluvégi lerobbant kis házikóhoz érnek. Odabenn a lány kifizeti a férfit, aki bemutatja egy koszlott Öregasszonynak a csapatot.

Az Öregasszony zöldséget pucol leveshez. Elmondja, a ház körüli munkákban segít neki egy Lány a szomszéd zsákfaluból. Ott valóban vannak olyanok, akik rabként tartják a szomszédjaikat. A Lány gyakorta mesél neki ezekről az áldatlan állapotokról.

A sparhelten kialvóban a tűz, az Operatőr ajánlkozik, hoz be fát.

A farakás a hátsó udvarban, egy fészer mellett van. A favágó tőke oldalára vörös réteg, talán vér száradt rá. Míg a fiú fát pakol szakajtóba, zajt hall a fészerből. Mintha lenne odabenn valaki, árny moccan a deszka mögött. Beles egy résen, ám a félhomályban alig látni valamit.

Egy fiatal Lány riasztja meg az Operatőrt. Elmondja, itt szokta levágni a csirkét az öregasszonynak. Most is erre készül, az Operatőr inkább otthagyja, nem bírja a vért.

A Lány egy tálban friss, véres húst hoz be a házba. Megígéri, hogy sötétedés után átkalauzolja őket a falujába. Ott mutat egy-két házat, ahol valóban tartanak embereket disznóólban. Jöjjenek vissza egy óra múlva, addig kitakarítja a házat. Cserébe csak a Riporternő szép aranyóráját kéri.

A Riporternő inkább pénzt ajánl. A Szerkesztő félrevonja. Kiderül, tőle kapta az órát. A Szerkesztő szerint a sztoriért mindent fel kell áldozni. A Lány megkapja az órát.

A kis csapat visszatér a polgármesteri hivatalhoz. A Polgármester épp zárja az épületet. Amikor a Szerkesztő elmondja, mire jutottak, a kedélyes kis ember dühbe gurul. El akarja zavarnia a faluból a négyest, majd felháborodottan otthagyja őket.

Az autóval leparkolnak az Öregasszony faluvégi háza előtt. Várakozás. A Sofőrnek rosszérzése van a Lánnyal kapcsolatban, erről beszélget a Szerkesztővel. Közben az Operatőr csinál egy felvételt a Riporternővel a bekötőút előtt. A jelenetbe besétál a Lány. Az Operaőr felveszi őt is, miközben a Lány elmondja, nagyon érdekli a kamera, szeretne majd filmezéssel foglalkozni...

Gyalog indulnak el. A Lány nem akarja, hogy a másik faluban kiszúrják az autójukat. Egy ideig a kátyús úton sétának, majd benyomulnak az erdőbe, egy ösvényre.

Teljesen besötétedik, mikor kibukkannak a falu szélén. Kertek alatt, sáros dűlőutakon vezeti őket a Lány. Figyelmezteti őket, halkítsák le a mobilokat, bár azok úgysem működnek, mert az átjátszótornyok jó messzire, hegyek mögött vannak.  

Egy kerítés át mutat egy ólat, amiben állítólag tartanak valakit. Az Operatőr bemászik a kertbe, próbálja felvenni, de nagyon rosszak a fényviszonyok. Mikor a kamera saját lámpáját bekapcsolja, a hátsó udvarban fény gyullad. Kimenekül a kertből, és a többiekkel együtt futásnak ered.

Mikor ismét összegyűlnek az utcán, észreveszik, a Lány eltűnt. Továbbmennek, zajt hallanak – valaki nyöszörög, melyet ütések hangja tarkít. Egy kerítés résein át hamarosan megnézhetik a zaj forrását.

Egy megvilágított udvaron egy részeg férfi bottal veri a sárban előtte kúszó meztelen alakot. Az Operatőr mindent vesz, de Sofőr megszakítja a jelenetet – benyomul a kapun, és leüti az ütlegelőt. A többiek utána. A férfi ott reszket a sárban a lábuknál. Az Operatőr kamerafénye egy, a veréstől teljesen eltorzult arcú és testű, lesoványodott szerencsétlent világít meg. Amikor a Riporternő ki akarja kérdezni, mi történt vele, vonyítani, kiabálni kezd – láthatóan a testi szenvedés elvette eszét. A ház ajtajában megjelenik egy nő, majd visszabújik az épületbe. A kis csapat elhagyja az udvart. Az őrült kiáltozás sokáig kísérti őket.

Ahogy továbbmennek, egy megvilágított utcakereszteződésben véres zsákot cipelő alakot pillantanak meg. Az idegen is észreveszi őket, a zsákot eldobva menekülőre fogja. A Sofőr közelebb megy, belenéz a zsákba, majd döbbenten hátrál. A többek a sötétből figyelik. Hirtelen hárman rontanak társukra, baltával felfegyverzett falusiak. Agyonverik a Sofőrt. A csapat sikoltva, rémülten menekülni kezd. A Riporternő és az Operatőr egy irányba futnak. Kerítésen átmászva elbújnak egy kertben. Próbálnak telefonálni, de a mobilok természetesen nem érik el a hálózatot.

Ahogy a telek vége felé lopakodnak, egy láncra vert férfi támad rájuk. Nem engedi el a Riporternő kezét, ezért az Operatőr kénytelen egy kővel leütni, agyonverni. Visszafelé, az udvaron át kirohannak az utcára, ahol szemtanúi lesznek, ahogy a Szerkesztőt a falusiak sarokba szorítják, elviszik.

Felbukkan a Lány. Megígéri, eljuttatja őket a körzeti megbízotthoz.

Egy házba kíséri őket, ahol, miután belépnek, hirtelen minden fényt leoltanak. Az Operatőr a kamera lámpájával világít, látja, ahogy férfiak támadnak rájuk. Menekülni kezd, a padlásra bújik, itt a Lány várja, egy lapáttal leüti.

Innentől kezdve a Lány kezeli a kamerát. Reggel van, egy vasráccsal kettéosztott fásszínben, fészerben vagyunk. Az egyik felében az eszméletlen Operatőr fekszik, a másikban a Lányt hiába kérdezgető Riporternő áll. Férfiak érkeznek, megszemlélik a rabokat, majd rövid tanakodás után benyomulnak a Riporternőhöz, és némán, szó nélkül megerőszakolják. A sikoltozásra magához térő, megkötözött Operatőr ordítva kérleli, fenyegeti a falusiakat – két férfi hamarosan megunja, átmennek hozzá, lefogják, és egy lapáttal többször fejbecsapják. Ezután rájuk zárják a fészert.

Másnap a Lány rögzíti, ahogy az Operatőr a Riporternőt vigasztalja. Az nem szól, sokkos állapotban, a sarokba kucorodva néz maga elé. Délután megismétlődik minden. A Riporternőt megerőszakolják, az Operatőrt megverik a lapáttal. Miután „magukra maradtak” a Riporternő megszólal, elmondja, soha nem fogják őket megtalálni, mert rossz faluba jöttek, és senki nem tudja, hol vannak. Az Operatőr erre már nem tud mit mondani.

Következő nap láncon vezetik őket egy házhoz. Az Operatőr a fejére mért ütésektől még kába. Rongyot, vödröt kapnak, dolgozniuk, takarítaniuk kell. Mikor a Riporternő megmakacsolja magát, a gazdasszony egy bottal megveri. Az Operatőrt a ház ura sakkban tartja. A fiatalember sikálni kezdi a padlót, csak hagyják abba a másik verését, közben könyörög társának, hogy dolgozzon. Ám a Riporternő megtagadja a munkát, továbbra sem hajlandó dolgozni, mire a ház asszonya felhív valakit telefonon.

Az erőszakolók közül érkezik egy férfi. A Riporternő, mikor meglátja, könyörgőre fogja, és már dolgozna, de késő, a férfi a hajánál húzva kiviszi az udvara. Az Operatőr menne utána, de a ház ura leüti, félholtra veri őt.

Este nyers, véres húst kapnak a ketrecükben. Egyiken sem akarnak enni. Reggel a Lány rögzíti, ahogy a Riporternő mégis eszik valamennyit. A húsdarabok közt egy ujjat talál. Azonnal kihányja az ételt.

A nap folyamán a páros egy gazos területen takarít puszta kézzel. Az úton feltűnik egy láncra vert sántikáló alak – a Szerkesztő. Elvágták az Achilles-inát, illetve arcát teljesen összetörték. Kába, észre sem veszi a másik kettőt.

Ahogy délután visszafelé mennek az úton, ismét látják a Szerkesztőt. Fát hord egy udvaron. A Riporternő akaratlanul is megszólítja. A férfi ránéz, feleszmél. Egy hasábbal leüti őrzőjét, és megindul a Riporternő felé. Elbánik az Operatőrt és a Riporternőt láncon tartó másik falusival is, és nekilát kiszabadítani őket. A Lány elfut, távolról veszi a jelenetet. A Riporternő sírva kéri a Szerkesztőt, hagyja őket, meneküljön, hozzon segítséget, de az nem engedelmeskedik. Ekkor hátulról rátámad egy baltával az elsőként leütött falusi, súlyosan megsebesíti, és mikor el akarna mászni, dühből átvágja a Szerkesztő lábát térdben. Magához térő társa a vétlen Operatőrt veri félholtra.

A következő nap a Lány hozza a reggelit a Riporternőnk. Egy lábszár, félig megnyúzva. A ketrecben lévő elborzad, nem nyúl a húshoz. Az Operatőr vérbe fagyva fekszik saját ketrecében. A Lány töltésre teszi a kamerát, majd otthagyja a fészer sarkában bekapcsolva.

Látjuk, ahogy a Riporternő végül rászánja magát, és beleharap a levágott tagba. Undorát leküzdve, sírva mind őrültebben, dühösebben tépi a húst fogával, míg végül ki tudja szabadítani a sípcsontot. A hosszú, egyenes darabot elgondolkodva forgatja kezében, majd rálép, eltöri hegyesre.

Először a zárat próbálja kifeszíteni vele, aztán a padlót át akarja kiásni magát. Egyik sem jár sikerrel. Zajt hall, jönnek, a csonkot elrejti a szalma közé.

A kamera még mindig ugyanabból a pozícióból veszi, ahogy két férfi lép a fészerbe, ismét munkára akarják vinni a rabokat. A Riporternő a hegyes csontdarabbal ledöfi mind a kettőt. Kiszabadítja, és megpróbálja magához téríteni az Operatőrt, de az csak bambán, katatón módon néz maga elé. A lány végül bevallja neki, szereti és megcsókolja. A fiúba erre lassan kezd visszatérni valamiféle értelem, összeszedi magát. A Riporternő magához veszi, és kikapcsolja a kamerát.

Innentől kezdve objektív, külső kameranézetből látjuk rohanásukat. A hátsó udvaron át egy mellékutcába jutnak. Az udvaron a Riporternő talál egy kisbaltát. Pár sarokkal arrébb idős asszony bukkan fel velük szemben, vödörben vizet visz. A vödröt eldobva menekülőre fogja, a Riporternő utánafut, utoléri és agyonveri.

Visszatérve kába, vérrel borított társához, a maradék vízből lemossa a sebesültet. Az Operatőr némiképp magához tér.

A távolban, ahonnan jöttek, dudaszó harsan. Egy Lada dudáját nyomja különös ritmusban a fészerben ledöfött falusiak közül az egyik. A házakban mozgolódni kezdnek a férfiak. A Riporternő rájön, egy jelzést hallanak, sietniük kell. Támogatva, húzva, vonva társát megindulnak a falu vége felé.

Amikor majdnem belefutnak egy csapat üldözőbe, egy udvaron keresnek menedéket. Hátralopódznak az ólakhoz. Az egyikből szólítja valaki a Riporternőt. A Szerkesztő az. Mindkét lábát levágták, tehetetlenül fekszik odabenn. Kéri, ne hagyják itt, vigyék magukkal. A Riporternő megígéri, visszajönnek érte rendőrökkel. A férfi nem hisz neki, megfenyegeti, ha nem viszik magukkal, ordítani fog. A Riporternő csitítja, indulna. A Szerkesztő tényleg kiabálni kezd, mire az Operatőr elveszi a baltát a nőtől és agyonveri. Elveszi tőle az autó kulcsát, aztán a kerten át kijutnak a falu szélére.

A üldözőkre figyelve, árokparton bujkálva elérik a kifelé vezető betonutat. Pár száz méter múlva autó érkezik szemből. A másik falu polgármestere. Elmondja, azért van itt, mert aggódott gazdátlan autójuk miatt, és a keresésükre indult. Megígéri nekik, elmenekíti őket. Azonban az elátkozott falu felé, rossz irányba indul. A Riporternő a hátsó ülésről előrelendülve dulakodni kezd vele, elrántja a kormányt, fának csapódnak. A Polgármester súlyos sebet kap, homlokát összezúzza. Megjósolja nekik, soha nem fognak innen elmenekülni. Aztán rányom a dudára a faluban hallott különös ritmusban. A Riporternő csak nagy nehézségek árán tudja elhúzni a kormánytól, kivonszolni a kocsiból. Mikor a férfi ismét vissza akar mászni az autóba, az ajtót rácsapja a fejére, egyszer, kétszer, többször.

Az Operatőr lába beszorult a műszerfal alá. A Riporternő nehezen, az ülést hátrafelé nyomva kiszabadítja.

Közben szemből, a tartók faluja felől kis csoport indul meg feléjük.

Az Operatőr lábfeje teljesen összeroncsolódott, nem tudj járni. Elveszi a baltát a lánytól, és kilyukasztja a kocsi tankját. Aztán odaadja a Riporternőnek a másik autó kulcsát, és elküldi őt a fák közt futó gyalogösvényre. Meneküljön, ő majd feltartja a falusiakat. A Riporternő nem akarja itt hagyni a fiút, de az az érveivel meggyőzi. Neki már nincs esélye, és pont emiatt többek ők, mint a falusiak. A Lány sírva elindul.

Az Operatőr csomag cigarettát, gyufát vesz észre a kocsiban. Egy szálat a szájába rak, és a kocsi körül terebélyesedő benzinfoltba állva várja a közeledő falusiakat.

A Riporternő az ösvényen fut, amikor robbanást hall, hátranézve narancssága lángot lát a fák közt.

Eléri a másik falu határát, és az autójukat. Mielőtt elindulna, rátámad az Öregasszony házából kirontó Lány. A kocsiban dulakodnak, a támadó már majdnem megfojtja ellenfelét, mikor a Riporternő előveszi a Sofőr által emlegetett szuronyt, és a Lányba döfve, kimenekül az autóból. A másik kihúzza magából a pengét, és utána indul. A Riporternő hátrafelé menekül, a fészerhez, ahol egy fadarabbal leüti támadóját. Zajt hall a fészerből. Belép – odabenn egy iszonyatosan megcsonkított férfit talál.

A látvány hatására egy ásóval kivégzi, lefejezi az éledező Lányt, majd bemegy a házba, az Öregasszonyhoz.

Autóba szállva őrült iramban hajt végig a falun. Két-három településsel odébb elsodor egy kisfiút az út szélén. Míg próbálja kiráncigálni a gyereket a kocsi alól, a környező házakból köré gyűlnek a lakosok, a fiú kétségbeesett apja egy karóval támad rá. A Riporternő hiába tiltakozik, sajnálkozik, mind többen csatlakoznak, ütik, ahol érik, végül eltűnik a dühös falusiak gyűrűjében.

A kamerát gyerekek veszik ki a hátsó ülésről. Zárásként az ő amatőr, bohóckodó, vidám felvételeiket látni.

vége

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

Rémszer

A válás után hat héttel egy pénteken bodros, rosszkedvű felhők alatt leautóztam az Őrségbe, Evelinhez. Régi barátok voltunk, csak barátok, semmi több, de most nőt akartam, minden áron. Evelin verseket írt, aztán valami örökséghez jutott, és fogta magát, elköltözött a fővárosból, ide, az isten háta mögé. Elmondta, hol kell lekanyarodnom házacskájához a nyolcasról, de kétszer is eltévesztettem.

– A földút elején kiraktam egy táblát, az erdő nevével: Rémszer – mondta a mobilomba segítségül még indulás előtt. Alkonyodott, mikor megpillantottam piros, kunkorodó betűit a furnérlemezen.

A ház az erdősáv aljában lapult, egyedül, elhagyatva. Csak a kéményéből előkúszó nagy, szálkás füstszalag kölcsönzött némi otthonosságot neki.

– Már nagyon vártalak! – nyitott ajtót Evelin. Megölelt, megpuszilt, majd betessékelt a melegbe. Míg kipakoltam a kaját és a borokat a szoba közepén álló fenyőfa asztalra, egyfolytában fecsegett. Éreztem, napok óta nem találkozhatott emberrel.

– Egy helytörténeti kutató szerint itt soha nem volt igazi településcsoport, tudod, olyan elszórt házak együttese, amit szakszóval szernek nevezek – okoskodott, míg a kenyeret szeletelte. Bebújtam a kemencezugba, hátam a meleg és domború fehérségnek nyomva – Valamiért a helyiek mégis Rémszernek hívják ezt a környéket.

– Talán van itt valami – erőltettem írói fantáziám –, egy szörny az erdőben.

– Lehet – egy pillanatra eltűnődött, tömpe ujjait gyümölcsök halmán pihentetve. – Az biztos, hogy  furcsa ez a lyuk itt a szerek láncán. Tudod ezek a kis házcsoportok védelmi vonalat is képeztek, a külső, idegen támadók ellen. Ám ennek az erdőnek több kilométeres szakaszán soha, senki nem telepedett meg.

Lehajolt egy elgurult dióért. Elnéztem vaskos csípőjét, széles fenekét, a nyakán pirosló pattanásokat.  Egyáltalán nem hasonlított egykori feleségemre, és ez nagyon jó volt.

– És, hogy megy az írás? – kérdeztem, majd kikecmeregtem helyemről. A harmadik fiókban találtam dugóhúzót.

– Nem igazán – szégyenlőssé vált, ha a verseiről kellet beszélnie. Kislányos zavarában volt valami megejtő, mivel a költeményei nagyon is szókimondóak voltak. – Minden napom elmegy valamivel. Az erdőt járom, bekerekezek a faluba, elmegyek korongozni egy fazekashoz, tudod, hogy megy ez. Korán fekszem, mégis, folyton olyan fáradt vagyok.

– Apropó, hol alszom? – kérdeztem könnyedén, majd kirántottam a dugót a cuveből. Édes, földes aromák szöktek orromba.

– Van egy tábori ágyam – vonta meg vállát. – Ha jó, megágyazunk neked itt, a kemence előtt.

Nem szóltam semmit, csak leültem, és töltöttem bort mind a kettőnknek.

Éjfélig nem tudtam leitatni. Reszkető, de határozott léptekkel ment fel emeleti kis hálószobájába a nyikorgó lépcsőn. Egyedül maradtam a pattogó kemencével, a vacsora romjaival és két üres palackkal. Dühös hasfájással bújtam be a szúrós takaró alá, és az ablak mögött kerekedő holdat bámulva szuggeráltam magam alvásba.

Hogy aztán valamikor hajnalban puha léptekre riadjak.

Először feldobbanó szívvel öntött el az öröm, hogy mégiscsak összejön a dolog, aztán tudomásul kellett vennem, hogy a lépések távolodnak. Kilincs nyikordult kijózanítóan, majd hűvös, avaros fuvallat ért hozzám. Ott maradtam, a nyitott ajtajú házban, másodszor is elárulva. Kikecmeregtem hát az ágyból, majd kilépve a derengő szürke hidegbe, halkan megszólítottam: – Evelin!

Ám ő csak ment, be a fák közébe, a félhomályba. Követtem pár lépést, majd valami megszúrta meztelen talpam, ezért visszamentem a cipőmért. Nem tudtam, hogy Evelin alvajáró, és mivel még soha nem láttam ilyet, izgatottan indultam utána. Ám amikorra magam is benyomultam a tölgyesbe – már eltűnt. Fél órát bolyongtam a mind erősebb fényben, elhízott gombákat rúgva fel, gallyat tördelve unottan, majd visszaindultam, a ház remélt helye felé.

Egy nagy, odvas fatörzs oldalában pillantottam meg őket. Evelin a földön ült, az állat pedig előtte hevert, mintha leölték volna. De nem, mert az oldala emelkedett és süllyedt, ahogy elégedetten mélyeket lélegzett. Néha fejét is feljebb emelte, eligazította a nő ölében, hogy a szarv ne nyomja annak oldalát. Evelin a sörény és a hegyes fülek közeit turkászta. Szeme csuka volt.

Óvatosan, nagy ívben lopakodva kikerültem őket. Visszamentem a házba, és a konyhaszekrényből kikerestem a pálinkásüveget. Miután jót húztam belőle, remegő kézzel bekapcsoltam a telefonom. Volt rajta fényképezőgép, gyenge vakuval, de a célnak pont megfelelt. Kifelé indulva az ajtóban Evelinnel akadtam össze.

Merev, határozatlan léptekkel botorkált be a házba. Még mindig vakon mozgott, arcán földöntúli béke és mosoly ömlött el. Hálóingje szélén egy szőrszál csillogott, az állat sörényéből való. Lecsíptem, majd néztem, ahogy a nő fellépdel a lépcsőn. Pár pillanat múlva hortyogása betöltötte a házat.

A reggelinél még alig álltam meg, hogy beszéljek a dologról, de délben, mikor besétáltunk a faluba, már szilárdan beburkoltam titkomat. Sejtettem, ha elmondanám, meghiúsulna a perdöntő bizonyíték, a felvétel. Evelin egyébként is szorongó, kétkedő természete felülírná életritmusát, és az alvajárás hosszú időre, ki tudja meddig elmaradna éjszakáiból. Hallgattam hát, és bámultam, ahogy rövid, húsos ujjaival fazekat formáz István bácsi műhelyében. Később vásároltunk zöldséget, majd a kertek alatt visszasétáltunk a földútig, mely Rémszerhez vezetett.

– Jól aludtál? – kérdezte egy teherautókerék vájta csatorna peremén egyensúlyozva.

– Kitűnően – mondtam, majd ártatlanul visszakérdeztem: – És te?

Elgondolkodott, homlokát ráncolta, és csak sokára válaszolt: – Mióta itt élek, sokszor álmodom furcsa dolgokat. Nagyon életszerű, de körvonal nélküli dolgokat.

– Például? – Madár harsogott fel egy bokorban, tőlünk pár méterre. Evelin riadtan megtorpant.

– Csak egy csonttollú madár – nyugtattam.

– Nincs is ilyen nevű madár – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nagy veszélyben és nagy biztonságban vagyok egyszerre. Egy hatalmas szörny mellett fekszem az avarban, és tudom, ha haragudna rám, nem tudnék hova bújni – de most még szeret, és megszelídül kezem alatt. – Felemelte bal kezét, furcsállva végigmérte.

– Érdekes álom – mondtam, majd kinyúltam, megfogtam tenyerét. Meglepetten végigmért, aztán elvonta magát.

A vacsora után ismét elkezdtem a leitatási ceremóniát. Most sűrűbben töltögettem neki a házipálinkból is, amit valami öregasszonytól vett a szomszédos szeren. Maró, ragasztós anyag volt, és ahogy összekeveredett a vörösborral, mind jobban összezavarta Evelint is.

– A költészet halott – motyogta éjfél felé. – Nemcsak az én költészetem, a magyar nyelvű költészet is – jelentette ki, majd az asztalra csapott. – Nincs miről írni itt – csóválta fejét. – A varázslat eltűnt a világból.

– Igyál még – kínáltam félig teli poharát, de csak legyintett, és megpróbált felállni székéről.

– Várj, segítek – melléléptem, és átkaroltam. Vastag, feszes húsból állt a teste. Felkecmeregetünk a szoros lépcsőn a birodalmába. Ágya szinte kitöltötte a kis hálószobát. Ahogy beleengedtem, úgy tettem, mint aki elveszti egyensúlyát, és mellédőltem. Aztán csak feküdtünk ott, egymás arcába bámulva, alkoholszagú, meleg leheletekbe burkolva a másikat. Ismét kinyúltam felé, megigazítottam tincseit. Elkapta kezem, majd hirtelen szájához vonta, megcsókolta.

– Légy gyengéd velem – kérte, és én ekkor benyúltam szoknyája alá.

Mikor végeztem, visszarogyadoztam ágyamba, de nem jött szememre álom. Telefonom ott hevert a padlón, kezem ügyében. Három körül mégis elszenderedtem, majd a pusztító szomjúság vert fel. Ekkor már nyitva volt az ajtó. Felkaptam a mobilt, cipőt húztam, majd kisiettem.

Még nagyjából emlékeztem a helyre, bár a didergő kékségben minden ösvény és facsoport ugyanolyannak tűnt. Végül mégsem ott találtam rá.

Harminc méter után ugyanis letört gallyak, felkavart avar, a menekülés nyomai ötlöttek szemembe. Ahogy követtem őket, egy csipkebokor széléig értem. Azon túl, két fa hajolt össze, testvéri barátságban. Megkerültem a bokrot, melyen Evelin ruhájának egy foszlánya fehérlett. A fák v-jébe pedig ott ragadt ő maga, pogány áldozat a hajnalban.

A szúrás szíve alatt érte. Valószínűleg fel akart másznia a törzsek oszlopain. Amikor rájött, hogy erre már nem lesz ideje, megfordult, és bátran, szemből fogadta a döfést.

Arcán nem volt nyoma se félelemnek, se a fájdalomnak. A szüzességét vesztett nő öntudatát is kerestem rajta, de nem találtam, csak később, a házban a lepedőn azt a pár vércseppet. A lepedőt magammal vittem.

Mert összepakoltam mindent, közben letörölgettem a dolgokat, a kilincseket, a poharakat, mindent, amit megfogtam. Aztán a lágy ködben elautóztam az országútig. Sokáig vártam, hogy ne jöjjön egy jármű se, lekapcsolt fényszórókkal ülve a jeges fémben. Közben végiggondoltam, kik láttak a faluban Evelinnel, mennyi ideig, és milyen személyleírást adhatnak rólam. Majd azt is, mit fogok mondani, ha a rendőrség eljut hozzám.

Abban biztos voltam, hogy az egyszarvúról nem teszek említést.

 vége

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy tünemény előttem, egy gyönyörű, talán roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda,a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben. 

Millió darabban

Pál 2012 nyarán tért vissza a főiskoláról közösségünkbe. Anyja, aki a templomba takarított, mesélte, hogy a fiú naphosszat csak olvas, vagy a falu feletti hegyeket járja. Nem csodálkoztam ezen. Friss, magyar szakos tanári diplomával nem sok lehetősége adódott nálunk. A legközelebbi iskola ***-ben volt, ahol kihalásos alapon zajlott a státuszok elnyerése. A harminc kilométerre fekvő várost pedig földre teperte a regresszió második nagy hulláma – így ott sem volt értelme próbálkozni. Maradt a segély és a töprengő várakozás.

Aztán július vége felé az anyja elhozta nekem azt a novellát. Egyfajta ujjgyakorlat lehetett, de érződött rajta, hogy nem az első próbálkozás. Rövid, szaggatott lélegzetű elbeszélés volt egy fiúról, aki a szülőfaluja feletti hegyek közt repedéseket talál. A tizenöt centis hasadékok mélyéről furcsa szag és távoli, fenyegető zaj nyomul fel. A fiú a történet végére rájön, egy sárkány készülődik odalenn.

Miután a paplak verendáján a reggeli kávé mellett elolvastam az írást, hosszan eltűnődtem, aztán átmentem a templomba, és szóltam Pál anyjának, hogy küldje el hozzám a fiát, beszélgetni szeretnék vele.

Aznap este magas, sovány, koránál fiatalabbnak tetsző alak kopogtatott ajtómon. Nem kellett bemutatkoznunk, mivel a főiskola előtt gyakori látogatója volt a miséknek. Sejtettem, hogy az utóbbi években, mikor a nyarakat itthon töltötte, főképp lustaságból maradt el, bár ahogy arcába néztem, azonnal láttam rajta a műveltség kétkedő, kutató jeleit is. Nem hoztam hát szóba a hitét, inkább tanulmányairól, céljairól faggattam.

Elmondta, hogy az irodalom örök szerelmesévé vált az elmúlt négy évben – ám ráébredt, nem csupán távolról kíván hódolni neki. Író szeretne lenni, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Ekkor szóba hoztam a novelláját. Szabadkozott, mondván, anyja beszélte rá e színrelépésre. Megnyugtattam, jó ötlet volt, olvasása nagy örömet okozott. A stílus néhol ugyan még finomítandó, a szerkezet egyszerű, és a mese egy-két helyen döcög – de úgy érzem, szép alkotói pálya előtt áll. Csak kitartásra és élményekre van szüksége.

Felsóhajtott, és a mentateát kavargatva kinézett az éjszakába. Tapasztalatok híján ő is sivárnak érzi legtöbb ötletét. Ezek a repedések is csak abból jöttek, hogy majdnem beleesett az egyikbe.

Nem sejtettem, hogy e mondat lesz a végzete. Gyanútlanul visszakérdeztem, miről beszél. Ő pedig elmondta, hogy odafenn, a Szilvás felett valóban van pár széles hasadék. Ezen csodálkoztam, hisz gyógynövénygyűjtőként jól ismerem a hegyvidéket. Nem volt ott semmiféle repedés. Ám a fiú erősködött, hogy márpedig féltucatnyi sávban meghasadt a hegyoldal. Talán a régi bányák miatt. Ám ennek is ellent kellett mondanom – a Szilvás feletti részben soha nem húzódtak járatok. Hat éve adattam ki *** könyvét a helyi bányaművek történetéről, és mivel a szerkesztés munkáját magamra vállaltam, szinte a fejemben volt a földalatti világ térképe.

Itt a nagy lehetőség – mondtam neki immár tanárosan. Kutasson magyarázatok után, és mindegyik magyarázathoz kanyarítson egy-egy történetet.

Így is tett, de egyiken sem sejtettük, hogy mindjárt az első ötlet foglyul ejti őt, immár örökre, egészen a mindent berekesztő ostoba halálig.

Visszagondolva, több szempontból is én voltam megszállottságának okozója. Nemcsak a feladat megadásával, hanem az a követő mise tartalmával is. Pál a következő vasárnap – talán hálából, talán csak nosztalgikus indíttatásból – ott ült anyjával a harmadik sorban a templomban. A beszédemet a végítélet köré szőttem. Hogy mennyire anyagiasan képzelik el – főleg a filmművészetben – a mindent elbíráló isteni igazságot. Az jóval spirituálisabb lesz majd a romlás látható, kézzelfogható külső jeleinél.

Pál figyelt. Sejthette: nem véletlen, hogy pont erről beszéltem a gyülekezetnek. Tudat alatt bennem motoszkált a története. A sárkány sok szimbólummagyarázatban a Sátán egyik megjelenési formájaként szerepel.

A fiú majd egy hét múlva keresett fel, és akkor már ott volt tekintetében az a lázas csillogás, ami űzött vadra emlékeztetett. Egy gondosan szerkesztett táblázatot hozott magával. Míg felraktam a kávét, a könyvespolc előtt járkált fel-alá, mint egy nyugtalan paripa. Múltkor még elmélyülten tanulmányozta könyvtáram tételeit, most papírjába mélyedve motyogott maga elé. Azt mondta, felment a Szilvás fölé hétfőn, és megszámolta a réseket. Hazafelé biciklizve szemébe ötlött az aszfaltburkolatot borító hibák nagy száma. Hirtelen ötlettől vezérleve végigjárta a fő utcákat, és az összes repedést feljegyezte. A kísérletet  megismételte mindkét területen pénteken is. Az eredményeket összesítette, majd táblázatba szerkesztette.

Leült, és kiterítette elém a lapot.

Azonnal láttam, hogy a pénteki adatok jóval magasabbak. Ott volt az emelkedés eredménye is, százalékban. Harminc.

Először nem értettem mit akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy talán ez az első ötlet. Az alkotói fantázia működésbe lendült – ám itt meg is torpantam, és nekiszegeztem a kérdést. Mire jó a valóságban igazolni a képzelet eredményeit? Zavarba jött, de megmentette a kávéfőző szörtyögése. Míg kitöltöttem a feketét, volt ideje összeszedni magát. Ekkor mondta ki először tételét. Hogy ez már nem fikció. Valami történik a világunkkal. És mi ketten lehetünk ennek első felfedezői, észlelői.

Óvatosan fogalmaztam meg kételyeimet. Az utak folyamatos romlása nem egyenlő a világegyetem pusztulásával. Talán valamiféle közlekedési sajátosság, egy vagy több túlsúlyos kamion okolható a dologért. Ahogy a titokzatos repedéseknek is a hegyek földtani működése, vagy egyszerűen csak a hetek óta tartó aszály lesz a magyarázata. Nem itta meg a kávét, sietve távozott, kifelé menet új bizonyítékot ígért.

Nem értettem ezt a szilárd, eltökélt meggyőződést. Tudtam, hogy vissza fog jönni – de nem hittem volna, hogy egy hét múlva, az esőszakadásban állít be hozzám. Ezúttal nem volt nála semmiféle kimutatás. Volt azonban a telefonján két kép, melyek foltos, piszkosszürke falakról készültek. A második szemcsés, rossz minőségű fényképet pókhálószerű rajzolat mintázta.

Beljebb hívtam a verendára. Nem ült le, csöpögött belőle a víz, miközben elmagyarázta, nagynénje, Lulis nene házának faláról készültek a fotók. Az úttól jó messze fekvő, majd százéves épület vakolatán az elmúlt három napban megsokszorozódtak a repedések.

Visszaadtam a telefont, megemlítve az esővel beköszöntő hőmérsékletváltozást. Ezek a régi vályogépületek – kezdtem, de szavamba vágott. A második kép a vihar előtt készült, még a kánikulában.

Leültem, vagy inkább -rogytam az egyik nádszékbe. Úgy állt előttem fekete esőkabátjában, mint a végítélet angyala. Arca homályos körvonalak kusza halmaza volt a csuklya alatt. Javasoltam neki, keresse új témát. Vagy írja végre meg ezt. Elég a bizonyítékgyártásból.

A fejét rázta, víz permetezett mindenfelé. Aztán a küszöbről visszafordult, hogy lemondóan megjegyezze, nem értek semmit. Pont én, akinek a legfőbb feladata lenne a megértés. 

Ezen a hétvégén már nem volt ott a misén. Amint a gyülekezet szétszéledt, az anyja bejött utánam a paplakba. Épp a ruhát raktam a naftalinszagú szekrénybe, és megéreztem, hogy a nő a hátam mögött némán könnyezik. Aztán mondta is elfúló hangon, hogy Pál már ki se mozdul a házból. Bezárkózott szobájába, és csak fekszik két napja.

Tudtam, mi a kötelességem, bár ez már inkább elmekórtani esetnek minősült számomra. Az utcán felvetettem az asszonynak, hogy van egy jó ismerősöm a ****-i kórház pszichiátriai osztályán, ő talán szót értene Pállal. Az anya nem szólt semmit. Némán tértünk be a házba. A fiú szobája hátul volt. Bekiáltottam az ajtódeszkán át, hogy beszélni kívánok vele, nyisson ajtót.

Kisvártatva kulcs csikordult a zárban. Savanyú szagú térbe léptem. A sarokban sötét tömeg heveredett vissza a vetetlen ágyra. Az ablak előtti asztalon tucatnyi tárgy csillogott. Foghíjas fésűk, csorbult kés, törött poharak. Pál rekedten és kedvetlenül kommentált a látottakat. Egyik estéről a másikra romlottak el e dolgok ott az asztalon, úgy, hogy senki nem érintette őket. 

Az ágy mellé léptem, és mély levegőt vettem. Már belevágtam volna, hogy mennyire félrement minden, a gondolkodása, a hite, a fantáziája, amikor felült, és kinyúlva felém, megragadta a kezem. Szeretne gyónni – mondta rekedten. Akaratlanul is lepillantottam a fénybe került kezére. Csupa repedés és seb volt csuklója, mintha egy bábura túl szűk emberi bőrt húztak volna. A száraz és otromba sebek látványában volt valami taszítóan idegen és viszolyogtató. Arcát, testét továbbra se láthattam. És nem is akartam. Kivontam magam fogásából, és nem hallgatva könyörgésére, a küszöbig hátráltam. Az anyja hátul volt a kertben, így nem vette észre távozásom.

Éjfélig a verendán ültem, elfogyasztva a kántortól kapott keserű meggypálinka felét.

Reggel fejfájós telefoncsörgés ébresztett. Pál anyja volt. A sírástól csak sokára értettem meg, mit motyog. Holtan találta a fiát. A mentőorvos szerint szívburokrepedés végezhetett vele.

Hirtelen elnémult a vonal. Pár pillanatig hallgatóztam még, majd letettem a kagylót. Árnyék borult a szobára. Az ablakhoz léptem – odakinn elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, nagy vihar van készülőben.

vége