Végül csináltam pár képet az ihlető helyen. Jobboldalt fent a belső pincelejárat, tényleg nagyon hideg gomolyog elő onnan, még kintről, az ablakon át, a rács innenső oldaláról fotózva is éreztem. Jobboldalt, lent az épület hátsó traktusa látható. A beton támívek egy mély völgy fölött tartják, egyensúlyozzák az egész kastélyt, de mára már megroggyantak, és ez statikailag rányomja bélyegét a falakra is. Van persze remény: ezt a cikket csak most olvastam, de valamennyire összecseng a történettel.

Egy sajtótájékoztató és az azt követő, rosszul végződő események jönnek most két részben.

Kísértetkastély-projekt: a sajtótájékoztató

– A „Kísértetkastély” persze nem hivatalos név, de nyugodtan írják le – mondta a polgármester, mire Laura és a többiek beírták laptopjaikba vagy tabletjeikbe a nevet. – Már készen vannak a promóciós anyagok, a végén meg is kapják őket, és azokban persze Váry-kastély néven fog szerepelni, noha tény, hogy kidomborítjuk a természetfeletti vonalat a felújított épület történetében.

– Érdekes annyira a Váry-család története, hogy egy látogató ideautózzon kétszáznegyven kilométert a fővárosból? – kérdezte Laura egyik kollégája, egy idős újságíró. – Úgy értem, ez nem egy annyira ismert család a magyar történelemben…

A kövérkés, láthatóan lámpalázas polgármester az asztal mögött megadóan felemelte két kezét: – Tudom, tudom, a kutya nem tudja, kik voltak őt – bólogatott mosolyogva, majd így folytatta: – De nem is ők a lényegesek, hanem az épület – ekkor megrebbent felettük a neon, ám úgy tűnt ezt Laurán kívül senki nem veszi észre.

A nő kinézett a polgármesteri hivatal fogadótermének ablakán, ki a dimbes-dombos vidékre, a fákra, a szemközti házra, melyek tetejét lágy április permet csapkodta, és fél füllel hallgatta, amit a férfi mond, miközben azon tűnődött, jó volna leköltözni egy ilyen helyre, tehenet venni, saját készítésű, zsályás és rozmaringos sajtot árulni a tökfej turistáknak jó drágán, és valahol a patakparton titokban vadkendert termeszteni, persze szigorúan saját használatra. Ágnes biztos nem menne bele. Jobbjával kitapintotta bal tenyere élét, és megpiszkálta a sebet, benne a szálkát, de az nem moccant, keményen, szilárdan tartott a bőrben.

– A család a török kiűzés után jut a birtokhoz, ekkor kezdik építeni a kastélyt, amely több átalakítást is megélt – duruzsolta a polgármester a jegyzeteiből. – Az első incidens – felnézett rájuk, és izzadtságtól csillogó a homlokára tolta a szemüvegét. – Mi csak incidensnek hívjuk az épület sötét történetének eseményeit…szóval az első ezerhétszáztizenötben történt, mikor Váry Miklós visszatért a bujdosásból a kegyelem reményében, s rajtakapta feleségét az intézővel. Lemészárolta őket, a nő fejét egy karóra tűzte az udvaron, és hetekig ott rohasztotta. A hálószobát pedig, ahol a házasságtörés és a gyilkosság történt, befalaztatta. Állítólag bentről még évekig hallatszott az asszony kéjes nyögése éjszakánként, az őrületbe kergetve Váryt, ki utóbb öngyilkos lett.

– Ez ugyanaz a Váry, aki jobbágygyerekeket erőszakolt meg? – kérdezte a Laura mellett ülő srác, és a nő látta, hogy a Google találatokat böngészi. – Neked van neted? – súgta neki Laura, de a fiú, aki korábban, a kastélyban megpróbált kikezdeni vele, csendre intette, mert a polgármesterre figyelt.

– Nem, az száz évvel későbbi incidens. Kettejük közt volt még egy részeges és kötekedő párbajhős, Váry Alfréd, aki a Kék Szalonban szokott feltűnni, azon a kanapén, amin mutattam a sötét foltot, a vérét, mely az utolsó összecsapásban szerzett szívsebéből folyt ki, aztán volt egy másik, Váry Eugén, akik fatolvajokat tépetett szét kutyáival az erdőben, ő volt az, aki azokat a hatalmas kandallókat építtette a társalgóban, mert a gyilkosság után örökké fázott az épületben, de az, akiről maga beszél – a polgármester lapozott jegyzeteiben –, az Váry Bálint, ő már a szabadságharc idején élt, és valóban a botrányos pedofil hajlamai miatt lett hírhedt. A pincében tartotta a gyerekeket, ahova nem mentünk le, mert valami veszélyes penészgomba szaporodott el benne – a férfi felnézett rájuk, és fintorogva hozzáfűzte: – A silány felújítás átka…de vissza hőseinkhez. Bálint állítólag az aktus közben rendre el is törte az áldozatok nyakát, majd a testeket bedolgoztatta a nyugati szárny új szobáinak a falaiba, többek közt…az Angyalos fogadóterembe, talán emlékeznek azokra az édes kis puttókra a mennyezeten…

– Ezek a Váryk mind őrültek voltak? – kérdezte valaki türelmetlenül Laura mögül. A polgármester széttárta karját: – Az első világháborúig nem találunk újabb jelét ennek a fajta elmebajos erőszaknak. Akkor az olasz és a keleti fronton majdnem kihal a család, a háromból csak az egyik fiútestvér, Norbert tér haza, szétroncsolt arccal, egy mesterlövész golyója úgy eltorzítja, hogy a Nárcisz-szobában zárkózik, és csak éjjel jön elő. A második világháború idején tűnt el, talán az oroszok lőtték agyon, mindenesetre a felszabadulás, akarom mondani a negyvenöt után az államosított épületben berendezett árvaház gyereklakói több ízben látták éjjelente kóborolni a folyosón, állítólag történeteket is költöttek a Rémarcról, aki minduntalan kibukkan a sötétből, és az éjszaka vécére igyekvőket riogatja.

– Ő az, akit a második világháború vége felé azt a szörnyűséget műveli a munkaszolgálatos osztaggal? – kérdezte most egy idősebb nő, talán a Napi Színestől. A polgármester elégedetten csóválta fejét: – Nem, nem, az az unokanővére, a család utolsó leszármazottja Váry Emma, aki később Brazíliába emigrált. A háború alatt ő viselte gondját a Norbertnek…

– Mi az ő sztorija? – bukott ki Laurából a kérdés, közben látta szeme sarkából, hogy a fiú mellette már a nő képét nézi a neten. Fiatal, szép, de komor tekintető lány volt, egy korabeli, viccesen otromba biciklinek támaszkodott a kastélyparkban. Nem tűnt gyilkosnak.

– A kastély parkjában engedélyt adott egy Németország felé tartó munkaszolgálatos századnak arra, hogy megpihenjenek. Maradhattak éjszakára is, Emma kinyittatta nekik a park mögötti csűrt – mondta csöndesen a polgármester, az asztal lapját nézve. – Aztán éjjel felkelt, és petróleummal meglocsolta a csűr falát, az ajtót bezárta és eltorlaszolta, majd gyufát gyújtott. A csoportot kísérő csendőrök bent ittak a faluban, hajnalra keveredtek elő, mikor már csak hamu és pár csont maradtak a szerencsétlenekből. Negyvenkét embert égetett el Emma. – Felnézett rájuk, szeme nedvesen csillogott. – A gyerekotthon lakói, a gyerekek és a nevelők később beszámoltak arról, hogy éjszakánként jajgatásra, tűzropogásra és füstszagra riadtak fel. Volt, aki az ablakon kinézve elszenesedett alakokat is látott a kastélyparkban sétálni. Emmát soha nem vonták felelősségre, kilencvenkét évesen halt meg, békésen elaludt.

Csönd ült rájuk, majd valaki, egy hang, Laura nem látta a forrását, feltette a kérdést, ami mindegyikőjükben ott motoszkált: – Jól értem, a kiállítás azt sugallja, hogy ezt a sok gonoszságot az épület, maga a kastély okozza?

A polgármester sokáig nem válaszolt, az előtte heverő telefont babrálta: – Van egy ilyen koncepció. Hinni akarunk abban, hogy a Váryk nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk, normális embereknél. Hinnünk kell ebben. Ha nem így lenne, ha nem az épület lett volna valami ördögi hatással rájuk, akkor az egész emberiségbe vetett hitünket kidobhatnánk az ablakon…

Felállt, széke bántóan nyikorgott, és mosolyt erőltetve arcára így folytatta: – Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk, ide a világ végére, és megtekintették a projektet, melyet az Európai Unió is támogatott. A kolléganőm mindjárt kiosztja az információ anyagokat, pogácsát és frissítőt találnak az előtérben. Ha bármi kérdésük van, állok rendelkezésükre. És ne feledjék – figyelmeztetően felemelte ujját: –, a Kísértetkastély visszavárja önöket! Nyitás: május elsején.

– Gyere, igyunk valamit a kocsmában – súgta Laura engesztelően a fiúnak, aki szedelőzködni kezdett mellette. – Hátha kiszedünk a helyiekből valami plusz infót.

A másik megrázta fejét, és elrakta laptopját a táskájába. – Sorry, sietek, még le kell ugranom Szegedre – érződött a sértettség a hangjából, de a nő végül is nem bánta, hogy egyedül vág neki a sáros utcának, így legalább nem kell magyarázkodnia, miért szerelné le másodszor is a próbálkozását. Mert otthon várja valaki.

Miközben a templom felé tartott, mely mellett minden valamirevaló faluban van egy kocsma, meg is csörgette Ágnest, de az nem vette fel. Valami fotózása volt, talán egy kozmetikumé.

– Drágám, én voltam – mondta halkan a telefonba Laura a pocsolyák közt lavírozva. – Még egy kicsit maradok, de hamarosan indulok vissza.

Eltette a mobilt a bőrkabátjába, és eközben a szálka okozta seb megsajdult húsában. Szeme elé tartotta kezét, majd bekapta a szájába a bőrt a fekete kis pöttyel, szívta, de nem történt semmi, a faszilánk maradt.

A kora délutáni óra ellenére elég sokan voltak a kocsmában, férfiak és nők, többnyire mind idősek, némán ültek poharaik felett és maguk elé, az asztal lapjára meredtek, mikor belépett, és csak egy pillanatra néztek fel rá, a magas, vékony, fekete lófarkas fővárosi újságírólányra, aztán elfordultak, és belebámultak valamelyik sarokba, vagy a velük szemközt ülő arcába. Laura egyenesen a pulthoz ment, és pálinkát ért.

– Csak helyieknek adok pálinkát – csóválta a fejét a kocsmáros, egy nagydarab fickó. – Kevert jó lesz?

– A szabály az szabály, akkor legyen csak egy kis sör – mosolygott rá a nő, majd amikor megkapta a poharát, felhajtotta a vízízű tartalmát, és üresen a pultra koppintotta, majd a várható összegnél jóval nagyobb érékű bankjegyet csúsztatott a férfi felé. – Egyébkén Laura vagyok. Az újságírókkal jöttem, a polgármester meghívására. A kastélyról beszélt nekünk.

– Adamko – biccentett a férfi, le nem véve szemét a lány kezéről.

– Tud valamit mondani arról az épületről? – kérdezte Laura könnyedén. Szeme sarkából észlelte, valaki megmoccant mellette – egy idős, szakállas férfi, aki ráncos kezeivel a szívtájékát masszírozta: – Én tudok, aranyom.

– Mégpedig? – fordult az idegen felé a nő.

– Nincs ott semmi látnivaló – csóválta a fejét az öreg. – Csak egy épület. Kő és malter meg cserép. Higgyen nekem, nincs ott mit keresni.

– Ez nem sok – Laura megtörölte szája szegletét, mert úgy érezte, maradt ott egy kis hab, majd megfordult a helyiség belseje felé, és végigmérte a többieket. – Ha van valakinek egy jó története a kastélyról, szívesen venném – mondta, majd a pultra csapta pénztárcáját. – Akár anyagilag is meghálálnám.

Senki nem válaszolt, majd a csendet a mellette álló vénember krákogása törte meg: – Ez micsoda, aranyom? – kérdezte az öregember, mocskos ujja hegyével a lány kezére bökve. Laura először nem is értette, mire gondol a másik, de a sarokban ekkor felállt egy férfi, akinek arcát valami kapucniféleség takarta, és halkan így szólt: – A kastély – mire a másik oldalt, az ajtó mellett egy vénasszony, egy valaha talán szép, de most már ragyásra rútult nő állt fel, tolta hátra a székét: – Igen, igaza van, megjelölte.

Laura eltette a tárcát, majd felemelte a kezét, és ő maga is a sebre meredt. – Igen – mondta zavartan. – A kastélyban az egyik ablakkeret…egy szálka…– folytatta, de megakadt, mert érezte, mind őt nézik. Pohár koppant a pulton, megfordult, és látta, Adamko pálinkát töltött belé. – Most már ihat – mondta a kocsmáros, majd lenyúlt a pult alá, miközben hozzátette: – Szüksége lesz rá – Egy balta tűnt fel a másik kezében. Laura hátrálni kezdett, de valaki megragadta a csuklóját, mire ő lerázta a szorítást, majd egy test lódult felé, az öregasszony volt, ellökte, ám az ajtónyílást meg elállta a kapucnis férfi. – Ne menj sehova – szólt rá idegesen, jobb arcfele iszonyatosan el volt torzulva, de Laura ezt csak homályosan látta, mert előjöttek kézis reflexe, hat évig játszott, oldalra lendült, ami csak megtévesztés volt, a férfi kinyúlt érte, ekkor a nő  balra kerül, és kivágódott az ajtón.

A friss levegőn rátört a lüktető félelem, érezte, ahogy futni kezdett a kocsi felé, amit a kastélynál hagyott, hogy a lábába gyűlik az adrenalin, és ólomsúlyként húzza lefelé, de a mögötte hallatszó zajok új erővel ösztökélték.

Jöttek utána.

Csak az utca közepén mert visszapillantani a válla fölött egy röpke pillanatra. Ott voltak mind, a csuklyás, az öreg nő, a szakállas férfi, meg még páran, legelöl a kocsmáros, akinek a kezében még mindig ott volt a balta, és el is kiabálta most magát: – Állj meg, csak segíteni akarunk!

De Laura persze nem állt meg, átsprintelt a következő utcába, majd balra fordult, ahogy emlékezett, végül keresztül a kastélypark maradványain, hogy aztán berohanjon az épület murvával frissen felszórt udvarára, ahol most már csak az ő autója állt, az összes többi újságíró már felszívódott. Bepattant az ősöreg Fiat ismerős szagú belsejébe, remegve a nyílásba dugta kulcsot, indítózott – és nem történt semmi.

Csinált már ilyen rejtélyes leállásokat az autó korábban is, a múlt hónapban Laura elvitte egy szerelőhöz, aki valami félelmetes összegért állítólag rendbe rakta. Garanciát is vállalt rá. Hát most nem sokat ért a garanciával, mert üldözői, a tíz-tizenkét fős társaság feltűnt a kert túloldalán, és hamarosan már a parkon át bicegtek, vánszorogtak, csoszogtak felé, a jelenet akár még viccesnek is tűnt volna, egy újkori magyar vígjáték, egy falusi rögvalóságot kifigurázó, harsány humorú, de butácska és a mozipénztárakban megbukó produkció betétjeként elment volna, ám ez a valóság volt, és Laura tudta, ezek az emberek bántani akarják.

Kiszállt az autóból, körbenézett. Előtte ott tornyosult kastély, a bejárat zárjában színes címkével jelölve lógott a kulcs. Masszív, frissen lakozott faajtó, az ablakokon rácsok – mint egy erőd, olyan biztonságosnak tűnt most a lány szemében az épület. Felrohant a pár fokból álló lépcsőn, kirántotta a kulcsot, majd belépett az épületbe, döngve bezárta az ajtót, és bekulcsolta. Aztán az egyik nagy, padlóig érő ablakhoz lépett, és oldalról figyelte a közeledőket, akik most megtorpantak, és csak bámultak felé, tanácstalanul feszengve, össze-összesúgva.

Laura emlékezett rá, hogy a hátul, a Lila szalon előtt volt egy vitrin, amiben pisztolyok és kardok voltak kiállítva, odasietett, közben a folyosó ablakain át szemmel tartotta az üldözőit, akik nem moccantak a kastély elől. Mielőtt betörte a tároló üvegét, tett egy próbát a mobillal, de még a hívás gomb benyomása előtt belévillant, mit mondott a polgármester arról, hogy a völgynek ezen a részén különösen rossz a lefedettség. Valóban, a telefon néma maradt.

Öklére tekerte a bőrkabátját, majd a vitrin üveglapjára csapott vele. Egy hosszú, vékony de gonosznak tűnő tőrt választott, mely három éllel bírt, „olasz típusú kegyelemtör”, nyomtatták rá az alatta fehérlő cetlire régies betűtípussal melyből hiányzott az ő. Laura olvasta valahol, hogy az ezzel szúrt seb nem vagy alig gyógyul, az áldozat sokszor elvérzik tőle. Visszatért a bejárati ajtóhoz, és próbálta felidézni, máshol be lehet-e jutni az épültbe, mikor odakintről egy ismerős hang csendült fel: – Kérem, jöjjön ki.

A polgármester volt.

Laura ismét oldalt tért, az ablakhoz, és kilesett a nehéz, vörös függöny mögül. A férfi ott ált az ajtó előtt, egy zsebkendővel az arcát törölgette. Mögötte egy csomóban a kocsmabeli söpredék.

– Ez csak egy félreértés. Nem akarunk semmi rosszat – folytatta a polgármester. – Jöjjön ki, nem maradhat bent éjszakára.

Laura visszatért az ajtóhoz, majd rövid tétovázás után így szólt: – Ha nem akarnak semmi rosszat, minek a balta?

– Az csak egy félreértés volt – nyugtatta őt ismét a másik az ajtón keresztül. – Lehet, hogy nem kell levágnunk az egész kezét. Talán csak elég egy nagyobb bemetszés…

– Maga megőrült! – sikította Laura. – Takarodjon innen!

– Sajnos nem, Laura – válaszolt rövid csönd után a férfi. – Nem őrültünk meg. Csak segíteni akarunk, de már lemenőben a nap, így nem szívesen mennénk be maga után. Ha a kastély kinézte magát, ha megsebezte magát, akkor odabent úgysem tehetünk semmit. A lehető legrosszabb helyre menekült, higgye el. Ki kell jönnie, hogy ezt az egészet rendbe tegyük, aztán hazamehet.

– Tűnjenek el innen! – válaszolt a nő uralkodva a dühén, a haragján és a megdöbbenésén. – Maguk mind megőrültek. Csak egy szálka ment a kezembe! – mondta még, majd kivárt, mert sejtette, a kintiek szerint valami egészen más történik vele, és a polgármester igazolta is ezt: – Az nem csak egy szálka, Laura. Az maga a kastély. Megjelölte magát. Ha nem távolítjuk el...

– Nem fognak hozzám érni!

A férfi erre már nem válaszolt. Laura visszament az ablakhoz, onnan látta, hogy a falusiak csoportjához siet, és rövid ideig tárgyal velük, majd mind a kastély felé fordultak, az ablakokat fürkészték, ezért Laura visszabújt a függöny mögé.

Úgy tervezte, megvárj a sötétséget, és kiszökik valamelyik nagy ablakon, elgyalogol a bekötőút végéig, és segítséget kér egy autóstól vagy kamionostól. Lekuporodott a fal mellé, és hallgatózva, a kinti neszekre ügyelve figyelte óráját, és időnként próbálgatta a mobilt, de az továbbra is működésképtelen maradt. A sajtótájékoztató és bejárás kora délután volt, öt körül járhatott a kocsmában, így hamarosan sötétedik, számolgatta magában.

Amikor félhomály lett, a mobil fényénél megnézte ismét a sebét, sőt, a tőr élével elkezdte piszkálni a tüskét, de az nem moccant, csak annyit ért el vele, hogy megsebezte a bőrt mellette, és a sebből a vére megindult, és lecsöppent a padlóra.

És ekkor az épület életre kélt, halk nyögés, fuvallat, meleg légáram söpört végig az előtérben, a falak és a gerendák recsegni kezdtek, aztán az ablakok csilingelő, hárfaszerű zenéje csendült mindenhol, míg odafenn, a fogadótér kupolájában egy sötét felleg, egy tömörnek tűnő füst  gomolygott elő a nemlétből, és meglódult Laura felé, aki sikoltva kitartotta maga elé a tőrt, majd minden kifakult, és ő belezuhant a nemlétbe.

Az éjszaka sötétjére riadt fel, elgémberedett tagokkal, magzati pózban tért magához a hideg, olcsó járólapokkal újraburkolt padlón. A tőr ott hevert mellette, arra támaszkodva talpra küzdötte magát, majd az ajtóhoz csoszogott, és elfordította a kulcsot. Nem érdekelte már, mi várja odakinn, egyszerűen csak ki akart jutni.

Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem moccant. Nekifeszült, majd lendületből a deszkának rontott, ám semmi nem történt. Megpróbálta újra és újra, perceken át viaskodott a vastag deszkával, végül feladta, de nem engedte, hogy a sírás kitörjön torkából.

– Nem – mondta is ki hangosan, majd a koromsötétben megfordult, és mobilja után tapogatódzott, hogy aztán megtalálva, a hátát az ajtónak vetve szembenézzen sorsával, miközben felötlött benne, hogy a polgármesternek talán igaza volt, az épület akar tőle valamit, és a neheze még csak most jön, és hogy az élete legfontosabb éjszakája áll előtte.  

folyt. köv.

Ez a hely évek óta kísért, de inkább mint egy vágyott tárgy, ha volna rá lehetőségem, megvenném, még a fertőző gombák ellenére is (mindig is tudtam, hogy a "Vigyázat! Fertőzésveszély" táblák az ablakban nem irritáló spórák miatt vannak kirakva, hanem). Természetesen a kastély és a falu és a lenti írás semmilyen kapcsolatban nincs egymással. A térkép maga nemcsak az ihlető kastély helyét mutatja, hanem azt a szekvenciát, azt a Szécsény környéki részt, az Ipoly völgyének, a Karancs árnyékának lápos, vizes, dombos területét, melyet annyira szeretek. Ha átutazom itt, mindig 18. századi hangulatba kerülök, és elképzelek egy sosemvolt kulturális és szellemi életet a felvilágosodás előtti időszakban, klasszicista drámák, hintók, Kant és Rousseau tanai a kandalló mellett, farsangi bálok, versek téli vadászatokról, ilyenek. De nincs csalódottság: gyengéden megértő a viszonyom e tájhoz, és azokhoz, kik benne éltek vagy élnek.   

Kísértetkastély-projekt: a vég kezdete

Ki volt az, ki az éjnek ormán lovagolt,

s dacolva ezer viharral,

látta eltűnni, ami holt,

míg el nem érte őt a lángoló hajnal?

                                                                    Váry Emma: Elveszett költemény (részlet)                                                                     

A polgármester februárban ismerte be magának, hogy valami nagyon nincs rendben a falu történelmének legnagyobb szabású fejlesztése körül. Ez akkoriban volt, mikor a szágfűi kőműves és emberei egy szó nélkül eltűntek, szinte elmenekültek az építkezésről, és már azután voltak, hogy az ácsok közül az egyik lepotyogott a tetőről és mind a ketten azt mondták, láttak valamit odabent, az épületben, azért volt a baleset, nem a helyi, zavaros és csípős pálinkák okán.

Az egyetlen szerencsés körülmény az volt, hogy az eus pénzek addigra már megérkeztek, mert ha azokat mondjuk munkavédelmi okokból befagyasztják, pusztán önerőből a falu nem tudta volna felújítani a Váry-kastélyt.

Maga az ötlet onnan jött, hogy a polgármester a falu határában lévő földjeivel szomszédos volt a kastélykert és a romos kastélyépület. Megbeszélte a könyvelőjével, majd az asszonnyal otthon a dolgot, aztán belevágott, megvette a park nagy részét, a kastélyra pedig tizenöt évre használati jogot kötött a műemlékvédelemmel, ahol a sógorának volt egy ismerőse. Maga az egyszintes, L-alakú épület nyolcvankettő óta, mióta az intézetis gyerekeket kiebrudalták, üresen állt. A falubeli cigányok elhordták belőle a mozdítható fa- és vasanyagot, a legtöbb ablak üveg híján, bedeszkázva barnállott, a tetőn méteres lyukak sötétlettek. A polgármester akkor még nem sokat tudott a Váryakról, de bízott benne, hogy Ferenc, a történelemtanár majd segít ebben az ügyben, hisz a környék meséinek, babonáinak és történelmének lelkes kutatója volt. Szegény Ferenc ugyan nem élte meg a projekt végét, mert egy szívroham leterítette még januárban, mikor a kastély pincéjében, a régi iratok és ócska bútorok közt kutakodott, de előtte volt elég ideje, hogy mindent elmondjon a polgármesternek a Váryakról, az utolsó alkalommal még azt is, amit nem kellett volna, amitől a polgármester ereiben megfagyott a vér, de mire hazaért az iskolából, fény gyúlt kerek, húsos és kopasz koponyájában, otthon pedig már diadalmasan jelentette be az asszonynak, hogy a kastély azért lesz szenzáció, mert a reklámozásában és magában a kiállításban is rámennek az épülethez kapcsolódó kegyetlen, gonosz eseményekre.

Persze az eus pályázati pénzek nélkül nem lett volna semmi az egészből, az első anyagukat visszadobták, ekkor a polgármester saját megtakarásaiból egy másik, fővárosi pályáztató céggel szerződött, így a másodikat meg is nyerték, mármint a falu, mert a település volt a fő kivitelező, és a képviselőtestület pedig készségesen megszavazta, hogy bérbe veszik a kastélyt és a parkot a polgármestertől nemcsak a projekt bevezető szakaszára, az első öt évre, hanem további tíz évre. Így mindenki jól járt, és a polgármester reggelente nem szégyenkezett borotválkozás közben, mert persze gondolnia kellett a két gyerekre, akik a fővárosban tanultak, drága albérletben éltek, de biztos volt abban is, hogy a Váry-kastély borzalmas történelme idevonzza majd az embereket mindenfelől, és ez jót tesz a falunak. Már szinte látta a tükörben, mint egy képernyőn, a Fő utcán felépülő új és modern kávézót, sőt, talán egy étterem lehetőségét is, szuvenírt és helyi, kézműves termékeket áruló jópofa boltokat, könyveket a Váryakról, festményeket és esetleg egy egyszerűbb lovas panziót, valahol a 43-as út mellett.

Arról ő igazán nem tehetett, hogy a projekt ilyen furcsán alakult. Vagy talán nem is a furcsa a legjobb szó, hanem az a kényelmetlen érzet, amikor tudjuk, hogy van valami nagy és erős dolog a háttérben, például egy mohó bank vagy egy kormányközeli vállalkozó, de persze itt ilyesmiről, ilyen kézzelfogható dologról nem volt szó, és pont az volt a rémisztő, hogy nem lehetett tudni, miért sül el balul, szinte tragikusan az összes szakasz, a projekt összes részegysége.

A faluban az elejétől fogva suttogtak mindenfélét, a Váry-átokról beszéltek, és ismét előjött a mendemonda, hogy az intézetis gyerekeket se gazdasági okok, hanem bizonyos megmagyarázhatatlan halálesetek miatt költöztették el olyan kurtán-furcsán annak idején, de a polgármester ügyet se vetett minderre, hitetlen és babonás népség volt az övék, a templomot még karácsonykor se töltötték ki, aki rendesen akart dolgozni, az már rég elköltözött, csak a műveletlen parasztok maradtak, alig volt valamelyiknek érettségije, és akkor még nem beszéltünk az időskorúak arányáról.

Bizonyos jeleket persze a polgármester is észrevett, már az projekt elején. Például ott volt Lola bácsi, a csősz esete, aki egy alkoholista volt, és bizonyára azért akasztotta fel magát a fészerben, és nem azért, mert előtte ő volt megbízva éjszakánként a kastélyudvarra hordott építőanyag őrzésével, és bár valóban panaszkodott, hogy a kutyája az egész éjjelt átugatja, és mindig az üres kastélyban ugat valamit, és bár valóban azt mondta, sokszor úgy érezte, hogy szemek bámulják a lakókocsiját, melyben őrködött, szemek a már üres ablakkeretekből, de a polgármester mégse akarta elhinni, hogy kapcsolat van a kastély és az öngyilkosság közt.

A kutya meg eltűnt, jobban mondva a városból érkező mesteremberek látták néha a fák közt, vagy a jéghideg szobákban, csak állt, és bámult rájuk, halkan morgott is, de a polgármester maga sosem botlott belé, pedig gyakran kiment az építkezésre, főképp a csősz halála után, mert tudta, hogy lopnak az emberek, de csökkenteni akarta ennek előfordulását.

És aztán ott volt a katasztrofálisan nehézkes téli, belső és kora tavaszi külső kőműves munkák esete is, eleve milyen nagy szerencse kell egy jó kőműves megtalálásához, de az már valóban botrányos volt, hogy  a kastély belső és külső felújítása három szakit és azok segédmunkásait is elfogyasztott márciusig, és sajnos egyik csapat esetében se derült ki, hogy konkrétan mi a baj. Talán még a legelső, az alsóvárosi férfi mondott legtöbbet a dologról, amikor azt motyogta a végelszámolásnál, hogy a szeme sarkából alakokat lát odabenn, a folyosókon, a szalonokban, csak állnak ott, és nézik őt, de amikor odakapja a fejét, akkor eltűnnek, és ez az agyára ment. A második, egy öreg kis emberke a kocsmában ejtett pár szót a falakban előtűnő lenyomatokról, arról, hogy a friss betonozást vagy vakolást tenyérnyomok tarkították, melyek az alatt jöttek létre, míg elfordult, kiment vízért vagy simítóért. És azt is mesélte, hogy néha magában az eredeti, tégláig lekapart falban is látott dolgokat, hajat, fogat vagy csontokat, persze mikor megkapirgálta, akkor vagy eltűntek, vagy kiderült, hogy téved, de azt is mondta, nem akarja megvárni, míg egy arc néz vissza rá. És ott volt a harmadik, egyben utolsó csapat, a szágfűiek, akikben pedig a polgármester nagyon bízott, és akik ennek ellenére egy szó nélkül eltűntek, pánikszerűen átrobogtak a falun, a polgármesternek Julis néni mesélte, hogy majdnem elütötték őt, miközben sápadtan és maguk elé nézve ültek a kocsiban.

De nem jártak jobban a vizesekkel se. Vizesblokkot, látogatói vécét kellett építeni az előtérben a szabványok alapján, és ezzel nem is lett volna gond, bár a polgármester úgy vélte, hogy megspórolja ezt a részt, a népek menjenek majd az új kávézójába hugyozni, de aztán kiderült, hogy kell, és ha kell, akkor kell, és egyenesen a megyeszékhelyről hozatott egy vállalkozót. Az el is szöszölt a dologgal nagyon sok pénzért, de valahogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, és a végén már a napidíj emelését kérte, mondván, előre nem látható tényezők is vannak. Amikor a polgármester megkérdezte, mi azok, akkor persze először nem szólt, csak morgott és a vállát vonogatta, és csak nagy nehezen, egy féldeci után vallotta be, hogy ő és az emberei hangokat hallanak az új PVC-csövek túlsó végéről. Először azt hitték, hogy valaki a faluból szórakozik velük, de miután ellenőrizték, és az egész épület üres volt a jelenségek ideje alatt, rájöttek, valami másról van szó. A polgármester erre megkérdezte, milyen hangokat, mire a férfi kért még egy felest, és csak azután nyögte ki, hogy borzalmas hangokat, és ennél többet aztán már nem mondott, nagyjából befejezték vagy inkább összecsapták pár napon belül a munkát, és amikor a fal később átnedvesedett az egyik folyosószakaszon, egyszerűen nem voltak hajlandóak eljönni, és a garanciális javítást elvégezni.

Az utolsó, a tetőfedők esete tette fel minderre a koronát, az, amikor a két erdélyi fickó annyira bepánikolt, hogy az egyik leesett a hat méteres magasságból, és lábát törte. A társa tessék-lássék befejezte a munkát, még a nagy tavaszi esőzések előtt, és csak a város kórházban, ahol a polgármester a balesetbiztosításról illetve annak hiányáról beszélt velük, csak ott mondták el, hogy miért történt, ami történt, az alakokat, akik az épületben kóvályogtak, az árnyékos földszinti termekben, és néha megálltak, és felfelé bámultak, és bár az arcuk csak egy homályos folt volt a frissen üvegezett ablakok mögött, mégis, a két férfi tudta, őket bámulják, méregetik és terveznek velük valamit. A polgármester babonás erdélyi parasztoknak vélte őket, noha tudta, mert addigra már összerakta magában, hogy ez a sok furcsaság nem lehet véletlen, ám az ő szemében nagyobb gond volt az, hogy az ünnepélyes megnyitó, és a projektpénzekkel való elszámolás határideje vészesen közeledett, és bár utóbbi kapcsán kérdéses volt, hogy az ellenőrök rájönnek-e, hogy bizonyos berendezési elemek, és műszaki cikkek nem a kastélyt, hanem a gyerekek új, fővárosi lakásait gazdagítják, mégis inkább a takarítás, a sitt kihordása, a kastélypark felújítása, a burkolat letisztítása jelentette most a problémát. És ekkor döntötte el, hogy nincs más megoldás, a falusi, semmirekellő közmunkásokat kell bevetni, a falusiakat, akik eddig a kastély közelébe se mentek, félelemből, megszokásból vagy lustaságból.

A polgármester beszélt hát a közmunkáscsapat vezetőjével, Adamkoval, a kocsmárossal, aki nem olyan régen költözött a faluba, és elmondta neki, hogy vészhelyzet van, már ki van tűzve a sajtótájékoztató napja, addigra itt ragyognia kell mindennek. Adamko persze tudta, mi múlik a dolgon, mert a kávézóban tulajdonrész volt neki beígérve, ezért már a következő nap összeszedte a csapatot, és bezavarta a friss festéstől és a száradó beton szagától terhes épületbe, és csak este ment vissza értük, ellenőrizni, mit végeztek. És a polgármester ekkor végre megnyugodhatott, mert a kocsmáros vasmarokkal fogta az embereit, amit egyszer rájuk bíztak, azt kihajtotta belőlük, aki hőbörgött, az repült azonnal, ezért megbecsülték magukat, és járt a kezük, akár ároktakarításról, akár a polgármester vagy az iskolaigazgató földjén esedékes kisebb munkákról volt szó.

Amikor a polgármester pár hét múlva kivitte a szépen bekeretezett képeket a kastélyhoz, a fényképeket, melyeken a Váryak pózoltak a tízes, húszas, harmincas években, a metszeteket, melyeken buzogányokat avagy kardokat szorongattak, a festmények reprodukcióit, hol fodraikba és parókáikban tündököltek, és mindezeket leállította a helyiségekben, ahova szánta őket, a fal mellé, elcsodálkozott, hogy milyen szép munkát végeztek a földijei. Olyan hangulatban volt, hogy ő maga szögelte fel a képeket, az utolsót a kék szalonba, ezen a kinagyított fényképen egy arisztokratikus tartású nő, a szörnyű emlékű Emma, az utolsó Váry cigarettázott, kezében hengeres, éles kúpban végződő öngyújtó csillogott. A polgármester hátrált, hunyorogva nézte, hogy egyenes-e a keret, és egy pillanatra megdermedt, mert úgy tűnt abban a félhomályban, hogy a nő a képen összehúzta vastag, túl sűrű szemöldökét, de aztán az előtte álló férfi megdörzsölte szemét, majd ingerülten kisietett a napfényre.

Ebédidő volt, a közmunkások csapata a kastélykert közepén, az orosz tank által széttört szökőkút helyén üldögélt, és eszegettek. Hat férfi és két nő, mind az idősebb nemzedék, kivéve a Szojka gyerek, borúsan, szótlanul falatoztak, Adamko kissé messzebb állt tőlük, idegesen cigarettázott, és sokáig nem szólt, mikor a polgármester megállt mellette. Aztán arrébb vonta a kopasz férfit, és jó messzire elhajítva a félig szítt cigarettát, bevallotta, hogy valami van az emberekkel, a fiaival, ahogy ő nevezte a közmunkásokat, még a nőket is, valamiképp megváltoztak ettől a munkától a fiai az elmúlt napokban, valami furcsa történik velük. A polgármester most újból szemügyre vette a közmunkásokat, akik lassan már befejezték szegényes ebédjüket, és fura pózokban a nap felé fordított arccal, mozdulatlanul vártak valamire, talán maguk se tudták mire, és hirtelen megérezte, hogy ezek nem az általa jól, túlságosan is jól ismert falusiak, ezek idegenek, valahonnan jöttek és valahova tartanak, és közben senki nem tudja, mi a céljuk, itt, idekinn a napfényben. Elhessegette magától ezt a hülyeséget, és hogy oldja a feszültséget, odament közéjük, magára hagyva Adamkot, a heverő testek körébe lépett, föléjük állt, és elővette a cigarettát.

Ő maga nem dohányzott, de pont az ilyen helyzetekre mindig volt nála egy bontatlan Marlboro, most színpadiasan leszakította a celofánt, és körbekínálta a csomag tartalmát, vett mindegyik, csak Szojka intett nagyvonalú gesztussal, hogy nem kér. És majd mindegyiknek tüzet is adott a polgármester, mert az is volt nála, egy kis, elektromos gyújtó, az oldalán a megyeszékhely egyik autókereskedésének logója, és aztán odaért a nőhöz, akinek nem jutott az eszébe a neve, talán Ilona, a falu végén lakott a néma lányával, mindegy, nyújtotta felé a tüzet, de az a munkáskabátjából elegáns mozdulattal előhúzta a saját öngyújtóját, ami megcsillant a napfényben, egy kis, hengeres, kúpban végződő tárgy, egyenesen a polgármester szemébe ragyogott, aki ettől azonnal elfelejtette, hogy mit akart mondani nekik, hogy meg akarta nyugtatni ezeket az embereket, és ki is akarta faggatni ezeket az emberek, hogy mi történt velük, mi volt a kastélyban, mit láttak, de lemondott erről, jeges és döbbent bizonyossággal feladta tervét, mert megértette, hogy már késő.

vége

Elolvastam a hétvégén King eléggé felületes életrajzát (Kísértetszív), és elrémített, hogy a pali mennyi munkát belerakott az életéből ebbe az életműbe. Történetesen most meg itthon voltam, a hét közepén, betegség okán, és ahogy délben jöttem a mézzel a SPAR-ból, elgondolkoztam, mi lenne, ha minden nap ilyen lenne, nem lenne az iroda, meg a délelőtti kávézás, meg az ebéd, meg a reggeli kelés, esti villamosozás - hanem egész nap csak az írás, előttem azzal a szigorúan meghatározott kvótával, ami lehet, hogy sz*** se ér majd, mikorra az utolsó szó a  gépbe kerül. Nem biztos, hogy menne hosszú távon.

A lentivel egyébként folytatom az Ármány-történeteket. Kedvenc rezonőröm most a nyolcvanas évekbeli faluvilágban találkozik valami gonosszal.

Nehéz jó kísértettörténetet írni, mert a legtöbb esetben a szellem nem elég fenyegető, talán amiatt, mivel jelenlétük a mi világunkban nem elég plasztikus. Ezért kapcsoltam össze a következő esetben a kísértetjárást, a poltergeist jelenséggel és a boszorkányhit "megnyomás" jelenségével, melyet korábbi elképzelések szerint incubusok vagy succubusok okoztak, de a népi hagyomány a boszorkányhoz köti. Érdekes, hogy incubus már a Rómeó és Júliában is felbukkan, Mercutio nagymonológjában Mag királyné néven emlegeti, "Ő a boszorkány, mely megnyomja a / Hanyatt fekvőket éji álmaikban...." Valószínűleg az egyik legősibb hitről van szó, mivel az alvás közben a test igen védtelen, illetve a légzési nehézségek és egyéb szervi bajok valóban gyakra okozhatnak téves képzeteket. Itt persze más is kell a horrorhoz, mégpedig a jó öreg emberi gyengeség, ami persze végső soron a félelemből, szeretteink iránt érzett féltésből fakad.

Kísértet Versegen

A versegi kísértettörténetről nem lehetett hallani a televízióban, nem írták meg sem a helyi lapok, sem az országos újságok, egyáltalán, még szóbeszéd szintjén se terjedt túl a falu határain.

Nekem is K. mesélte el egy napfényes délután a Kistücsök teraszán ülve.

A szemesi parton találkoztunk, én a családdal nyaraltam, ő egy könyvel gubbasztott az árnyékban. Megkérdezte, írok-e még, mert van egy története, melyet mindenképp és mielőbb szeretne formába önteni. Így fogalmazott, és ez, illetve űzött, fáradt arca megérintett bennem valamit. Meghívtam estebédre, amit ő elfogadott, és két órával később, miután elfogyasztottuk a nevetségesen drága és kihívóan apró adagokat, kávét rendeltem, ő pedig lassú, nehézkesen formálódó mondatokkal belefogott.

K.-t még egy régebbi munkahelyemről, a… újságból ismertem. Tördelőszerkesztő volt, és már akkor udvarolt az egyik grafikus lánynak, nevezzük Annának, akit később, az én kilépésem után feleségül is vett. Megunták a fővárost, és mikor Anna terhes lett, elhatározták, hogy egészségesebb életkörülményeket teremtsenek születendő gyermeküknek – vidékre költöznek. Hosszas keresgélés után a Nógrád megyei Verseg nevű községben találtak egy faluvégi parasztházat. A tető javításra szorult, a hátsó traktust alkotó fészer alapzata beázott – de az épület fekvése kitűnő volt, és mögöttük, a kert végében azonnal az erdős hegyoldal emelkedett, továbbá az eladók nevetségesen alacsonyárat kértek érte. Így aztán felszámolták a városi létezésüket, és megvették az ingatlant. A férfi otthonról is tudott dolgozni, ezért ritkán járt be a fővárosi szerkesztőségbe. Anna pedig költözésük után hamarosan már teljesen otthon maradt, és így minden idejét a ház és a telek csinosításnak szentelhette.

Próbáltak kapcsolatot teremteni a mellettük lévő és a szemben, az utca túloldalán lakó szomszédokkal, de azok mogorva, öreg és zárkózott emberek voltak, így nem erőltették a dolgot. Csak később jöttek rá, hogy a falusiaknak nem velük, hanem a házukkal volt baja.

A dolog szinte azonnal, a költözés után elkezdődött, de ezt csak később vették észre, mikor visszaemlékezve, izgatottan, a félelemtől elszoruló torokkal igyekeztek összerakni, hogy kerültek ilyen helyzetbe. Olyan volt, mint mikor egy lakásban folyamatosan hallani valami halk, de kitartó, monoton zajt. Lehet, a fűtéscsövekből jön, talán egy távolabbi szomszéd hallgatja hangosan a zenét, vagy patkányok motoznak a falban. Bármit teszel, a forrást igazán soha nem találod meg.

Amiben mindketten biztosak voltak, hogy eleinte mindig éjszaka történt. Éjjelente Anna kezdett mind többet felkelni, néha pisilnie kellett, egy éjjel háromszor is, máskor a gyerek moccant, és mivel rossz alvó volt, ez folyton felébresztette. Ilyenkor szolidaritásból K. is felkelt, ment, és kötelességtudóan teavizet melegített, vagy hozott neki egy üdítőt. Ahogy felkapcsolta a lámpát a konyhában, és az bevilágított a csőszerű nagyszobába, akaratlanul is észlelte azt a valamit, de eleinte nem törődött vele. Egy sötét folt volt a látóperem szélén. Egy alak, egy határozatlan körvonal, valami árnyék. Eleinte azt gondolta, a ház és a szoba szokatlan geometriája játszik vele.

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, a harmadik vagy negyedik alkalommal a biztonság kedvéért felkapcsolta a nagyszobában is a villany, és benézett az idegenül ácsorgó bútorok mögé. A nagy fényre Anna kijött utána és megkérdezte, mit csinál, majd bevallotta ő is látja.

Sokáig nem mondták ki, hogy kísértet. Előtte mindenféle lehetőséget végigvettek. Valamiféle földenergia, mely hat az érzékelésükre. Esetleg a ház talapzatából, a talajból hallucinációt okozó gáz szivárog fel. Az ivóvízben túlsúlyba került valami mérgező anyag, ez az oka. Vagy csak túl sokat bámulták a monitort, ami látáskárosodást okozott. Ám szívük mélyén mindketten tudták, hogy ezek racionális, földhözragadt, de valószínűtlen magyarázatok, melyeket önmaguk megnyugtatására gyártottak.

Anna egy kémiai laborban dolgozó barátnője analizáltatta a vizet és a ház levegőjét – semmi rendellenességet nem talált bennük.

Hosszas tépelődés után K. elhívott egy energialátót, aki a fölből jövő energiaforrások meghatározását ígérte hirdetésében. A férfi egy ipszilon alakú drótfonattal bejárta a házat, de semmit nem talált. A pénzt nem adta vissza, ám legalább egy lehetőséget kizárt a "szakvéleménye".

Már ekkor, ezekben az első napokban próbálták megismerni a ház előéletét. A szomszédok továbbra se voltak túl bőbeszédűek, de az eladókat sikerült telefonon elérniük. Egy dunántúli házaspár volt, aki valami bonyolult, áttételes öröklődési ügyletben jutottak az épülethez. Csak annyit tudtak, hogy a férfi nagynénjének testvére, egy szép kort megélt öregasszony lakta az épületet. A temetése után, mely jó fél éve volt, azonnal elkezdték árulni az ingatlant, amelyről egyébként semmi közelebbit nem tudtak állítani.

Az egyetlen információforrásuk a falubéli boltos, egy fiatal nő lehetet volna, kivel Anna hamar közelebbi viszonyba került. Eleinte a babáról beszélgettek – az asszonyka is nagyon szertett volna szülni, de nem esett teherbe. Csak később, a sokadik vásárlás után került szóba ház. Anna kérdezett rá, hogy mit tud róla és az előző lakóról, de a fiatalasszony először kitérő választ adott. Aztán a következő alkalommal, hirtelen, minden bevezetés nélkül ő tért vissza rá, hogy hogy érzik magukat a házban. Anna bevallotta, hogy furcsa dolgokat tapasztaltak. A boltos elsápadt, és csak a fejét csóválta, de ezután semmi egyebet nem volt hajlandó elárulni.

Végül be kellett látniuk, hogy el kell fogadniuk egy másféle magyarázatot. Valami kísért a házban. Egy lény, ami nem akarja felfedni magát, de figyeli, bámulja őket a sarkokból, az árnyéból. És ahogy ezt elfogadták, egy hosszú hajnali beszélgetés során kimondták a létezését, a dolog erőre kapott, és közelebb jött. A férfi a következő éjszaka fájdalomra riadt. Zihálva felül, és a mellkasát dörzsölgetve próbálta felidézni, mi történt. Az álombéli vagy valóságos fájdalom eredője valami súly volt, mely szívére, tüdejére telepedett. Ahogy belebámult az előtte falként tornyosuló sötétségbe, meg mert volna esküdni, hogy egy helyen sűrűbb annak árnyalata, de ahogy pislogott, a látomás szertefoszlott. A mellkasát tapogatva felkelt, villanyt gyújtott a konyában, és megivott két pohár vizet.

Állt még ez picit a rebbenő neonfényben, amikor egyszerre csak halk hangot, apró állatra emlékeztető nyüszítést hallott a hálószobából. Visszasietett, és a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, jeges borzongás futott végig tarkóján, és az adrenalin elöntötte tagjait.

A hálószoba kicsiny ablakán épp hogy beesett valami fény az utcai lámpa halogénkékjéből. Ebben a tört világosságban is lehetett látni azt a fekete csomót, amely ott ült az alvó Anna mellkasán. Görnyedt, szikkadt alakot formázott, mintha egy sovány valaki hajolna a magatehetetlen, ziháló és nyöszörgő alvó fölé. A férfi nem emlékezett, másodpercig, percekig vagy órákig tartott, míg összeszedte magát egy kiáltáshoz, melyből rekedt hörgés lett. A jelenés szinte azonnal elkotródott, besiklott az egyik sarokba, majd a fal mentén szétfoszlott. K. a feleségéhez botladozott, érintésére Anna fájdalomtól csillogó szemmel ébredt, első mozdulattal ösztönösen a hasában dombordó gyerekhez nyúlt, és csak másodikként tapogatta meg a szíve feletti részt. Amikor K. karjaiba zárta, hideg verítéket érzett testén, a szeretett, puha és meghízott testen, mely most remegett és zihált.

Először, ott, az éjszaka közepén nem tudta elmondani, mit látott. Anna beszélt helyette egy rossz álomról, testére nehezedő súlyról motyogott, valami gonosz erőről, mely ki akarja belőle szorítani a szuszt

Aztán reggel, kedvetlenül majszolva bundáskenyerét, K. mégis bevallotta a látomást. Anna elhűlve hallgatta, közben folyamatosan pocakját simogatta, hogy megnyugodjon. K. látta rajta, ahogy a tagadás, hitetlenkedés, riadalom, dühös elhatározás stációi áthaladnak szerelmén.

Végül az lett, amire számított, mert ismerte Annát: makacs, kemény és bátor kis nő volt. Emiatt jelentette ki azon a reggelen, hogy ez így nem mehet tovább, el kell űzniük ezt a betolakodót. A férfi először szkeptikusan, majd mind lelkesebben és némi bosszúálló örömmel hívta föl a községbe misézni járó papot, szerzett hivatalos szellemlátót, majd egy energiamegkötő szakembert.

A pap, egy kövérkés, borvirágos orrú emberke készségesen beszentelte házukat, elfogadta az ötezer forintot és a kupica pálinkát, de nem kérdezett semmit.

A szellemlátó egy ötvenéves, láncdohányos nő volt, akit csukott szemmel kellet végigvezetni a helyiségeken. Végül leült a konyhába kávéjához, és azt mondta, halványan érez ugyan valamit, de – talán mivel nappal van – a jelenlét nem határozott.

Anna a nagyszobában ágyazott meg neki, és a bőséges vacsora után mindhárman nyugovóra tértek. Hajnali egykor K. autózúgásra ébredt. A nappaliban az ágy üres volt, a takaró a földön hevert. Amint kiment a tárva-nyitva hagyott bejárati ajtón, K. még látta a szellemlátó Suzukijának hátsó lámpáit. Hiába hívogatta napokig, a nő nem vette fel a mobilját. Mikor egy utcai telefonfülkéből próbálkozott, a rekedt, cigis hang végre bejelentkezett, de megismerve K.-t a vonal túlsó végén, azonnal bontotta a hívást.

Az energiamegkötő azt ígérte internetes hirdetésében, hogy képes semlegesíteni az adott területen uralkodó negatív energiákat. 

Egy hivatalnokkinézetű férfi volt, szürke öltönyben, fekete, bőr aktatáskával.  Leült a nagyszoba díványára, és fejére tett egy fémlapokból és kristályokból álló koronaszerűséget. K. és Anna a szoba túlsó végéből, lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy hosszú percekig, lehunyt szemmel figyeli a házban keringő, láthatatlan negatív és pozitív energiákat. Végül a férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, kinyitotta szemét, és megfontolt, de sietős mozdulattal levette a koronát magáról. Egy pohár vizet kért K.-tól. Egy hajtásra kiitta, majd minden bevezetés nélkül csak annyit mondott, mielőbb hagyják el a házat. Örökre. Ő, mit energiamegkötő, ezzel a jelenéssel nem tud mit kezdeni.

Körülbelül egy órán át magyarázott nekik, racionálisan és ésszerűen a felfoghatatlanról. Természetesen igazán egyiküket sem győzte meg, ám később, este, lefekvés előtt mind K., mind Anna úgy vélte, valami lehet a dologban, abban, amit oly nagy hittel előadott ez az ember. A férfi szerint a házban valaha egy gonosz személyiség élt. Egy rosszindulatú, az életet és az embereket gyűlölő alak. Az ő lenyomata, emléke, visszfénye kísért kóbor energiaként most e térben. Ez az energia az élők félelméből táplálkozik, abból merít erőt. Minél nagyobb riadalmat tud okozni, annál jelentősebb lesz a manifesztációja, annál inkább képes lesz megjelenni, sőt, idővel fizikai aktivitást gyakorolni a valóságra.

A férfi azt is elmondta, hogy ezt a jelenést nem lehet legyőzni vagy elpusztítani. Ezek a fogalmak ebben az emberentúli viszonylatban, ebben sötét és rideg térben értelmüket vesztik. Az ilyen energiák által megszállt helyeket magukra kell hagyni, és akkor a dolog – kellő erőforrás hiányában – magába roskad, és mint a parázs, előbb-utóbb kialszik. A régiek tudták ezt, nem hiába van oly sok elhagyott, kurtán-furcsán kiürült település a történelmi emlékezetben.

Anna azon az estén hamar lefeküdt, de égve hagyta a villanyt. K. a nagyszobában dolgozott laptopján. Ugyanabba a fotelbe ült, ahol délelőtt az energiamegkötő fogalt helyet. Ha hátrahajtotta a fejét, az ajtókivágásokban láthatta felesége takaróba bugyolált lábfejét az ágy végén.

Amikor később visszaemlékezett, nem volt benne biztos, hogy nem aludt el. De akár álmodott, akár éber volt, az aznap éjszakai látomás oly erősen égett tudatába, hogy haláláig nem bírta semmivel tompítani emlékét.

Éjfél elmúlt, mikor megérezte. Hirtelen megvastagodott a csönd körötte. A levegő – minta valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót – lehűlt, és az ablakpárkányon percegő óra is abbahagyta munkáját. De a legrosszabb a K. nyakán fodrozódó hideg érintés, és az egész bőrét ellepő libabőrös remegés volt. A nyaka, mely pár lélegzetvétel alatt oly merev lett, akár egy levágott ökör teste, nem akart elfordulni, de hosszú, nagyon hosszú idő alatt mégis sikerült valamennyire hátranéznie.

A hideg, amit bőrén érzett, egy túlvilági lehelet vagy inkább kipárolgás volt. Ott állt mögötte az öregasszony, teljes életnagyságban. Fekete, rojtos, pecsétes, szakadt kendőbe burkolódzott, mely jutott a fejére is. Az arca, egy sápadt, horgas, elmosódott kép a kendő odújában nem árult el semmiféle érzelmet. Csak csillogó, barnás tekintete mutatott olyan éhes mohóságot, amitől K., ha lehet, még inkább rosszul lett.

Mint aki sokkban cselekszik, visszatért a megszokott tettekhez. Visszafordult laptopjához, és lecsukta fedelét. A lábánál lévő dohányzóasztalon ott volt a telefonja. Eszébe jutott, hogy lefényképezi vele a jelenést, és a képből meggazdagszanak. Még ezernyi más, őrültebbnél őrültebb dolog cikázott át rajta, és legszívesebben mindet végigvette volna, csak ne kelljen ismét ránéznie a szörnyű látomásra.

De erőt vett magán, és visszafordult, újból a háta mögé pillantott. Ám ekkor már nem volt ott senki.

Megkönnyebbülten felállt, és figyelte, hogy dobog a vér halántékán. Számolta ötvenig, addigra úgy érezte, képes lesz megmozdulni. Kissé optimista volt, de végül eltántorgott a hálószobáig, hogy annak küszöbén ismét a földbe gyökereddzen a lába.

A jelenés ezúttal ott állt az alvó Anna felett. Egyenesen a nőre meredt, pontosabban nem is rá, hanem hasára. Anna a hátán feküdt, sápadt arcán lassan, szinte órákon át gördült le egy izzadtságcsepp. Eközben az öregasszony kinyújtott kezét, szikkadt, barna foltokkal tarkított kézfejéből kibontakozott egy göcsörtös ujj, amely egyenesen a nő domborulatára, vagyis a babára mutatott. K. ekkor értette meg, hogy a kísértet mit akar. Ő maga pedig csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy eltűnjön e valami, felkeljen a nap, és minden visszaváltozzon normálissá.

Ezért bólintott.

Már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja magánk megbocsátani ezt a mozdulatot. Mégis, akkor és ott elfogadhatónak tűnt, hogy ösztönösen, önmagát az őrülettől és Annát ki tudja milyen fenyegetéstől mentve feláldozza azt, akit még nem is ismert.

Az öregasszony leengedte karját, és lassan kifakult, mintha az őt vetítő gépet kapcsolták volna ki. A férfi ott állt a hálószoba küszöbén, moccanatlanul, és várt, őrködött, figyelte a szoba sarkait, melyekben a félhomályt lassan felváltotta a fény, majd arra riadt, hogy a kelő nap vöröse arcába világít. Ekkor már a fotelban volt ismét, a nagyszobában, a laptop lábánál, a földön, ahova tette, vagy ahova csúszott.

Nem az történt, ami álmokkal szokás, mikor az emlék lassan kifakul ébredés után. Az éjszakai látogatás minden pillanata megmaradt tudatában, Tisztán és fenyegetően. Legfőképp azonban saját ígérete ragadt elméjébe, ami miatt nem tudott az ébredező, nyűgös Anna szemébe nézni.

Aznap először kezdett komolyabban foglakozni a ház harmadik lakójával. Most, hogy ilyen kapcsolatba került vele, úgy érezte, ki kell ismernie, rá kell jönnie, ki vagy mi ő valójában.

Az interneten kezdte, hol máshol, ahol ezernyi oldal foglalkozott kétségbeejtően eltérő színvonalon a témával. Fél napos kutakodás alapján sikerült összeraknia, hogy szellemük eredetileg egy „nyomó” volt, vagyis az alvót álmában gyötrő, kínzó lény. Ám az öregasszony - az energiamegkötő állításának megfelelően - erőre kapott az éjszakai riadalmaktól. A szakirodalom szerint ez a második fázis, mikor a kísértet vizuálisan megjelenik, majd tárgyakat mozgat, poharakat tör el, kinyitogatja a szekrényajtót.

A harmadik, egyben utolsó és végzetes eseménysor a közvetlen fizikai támadás lehet. K. egy tucatnyi hitelesített beszámolót talált, melyekben a mind erősebb kísértő addig terrorizált egy-egy családot vagy közösséget, míg halálesetbe nem torkollt az eseménysor. Az áldozatot többnyire ágyban vagy valami elhagyatott helyen találták meg arcán földöntúli rettegéssel. A szörnyethalt kifejezést használták az ilyen esetekre, amely a szív, a légzés és az agyi aktivitás azonnali és totális leállását takarta. Az áldozathozatal után általában a jelenések elmaradtak, vagy mértékük elviselhető szintre csökkent.A férfi már aznap délután, mielőtt elment a boltba, elhatározta, mielőbb, de a gyermek születése előtt mindenképp elhagyják a házat. Anna ekkor már a nyolcadik hónapban volt, és K. tudta, a költözés megviselné a nőt. Ugyanakkor egyelőre semmit nem mert elmondani az éjszaki eseményekből neki, legfőképp szégyenletes bólintását nem.

Zárás előtt ért az üzlethez. Anna korábban beszámolt neki a fiatal boltvezetőnő fura kérdéseiről, és K. úgy vélte, egyedül ő az, aki valamit tudhat és mondhat a házukról és annak korábbi lakójáról.

Az, ahogy a Nyitva táblát megfordította a bolt ajtaján, mikor belépett, és a szemében csillogó félelem meggyőzőbb volt, mint töredékes, akadozó beszéde. K. Annára hivatkozott, a gyermekük egészégére, a veszélyre, mely ott vár rájuk a házban. A nő elkerekedő szemel figyelt, majd arcára döbbenet ült ki, mikor a férfi elmesélte az éjszakai látomásokat is. Egyedül a legutóbbi estét hagyta ki, mikor a szerződés megköttetett.

A boltos végighallgatta, majd kezébe temette arcát és elfordult. Aztán valamit rakogatni kezdett a polcon, és így, háttal állva mondta el K.-nak azt a keveset, amit tudott vagy sejtett.

Ő maga csak a két szomszéd elbeszéléseiből ismerte az öregasszonyt. Azok mondták róla, hogy rossz, gonosz természetű, átkozódik és zsörtölődik, a köszönést nem fogadja, és folyton kétértelmű fenyegetésekkel és célzásokkal traktálja őket. Aztán néha, ha kettesben maradtak vele, a falusiak mondtak egyebet is. Éjszaki rémálmokról, ok nélkül megrothadó krumpliról, eltűnő macskákról beszéltek, bár mindezt soha nem hozták nyíltan összefüggésbe az öregasszonnyal.

Az biztos, hogy a vénség azóta nem járt a boltban, hogy a fiatalasszony átvette azt. Mindig a szomszédokat bízta meg a bevásárlással. Azok kénytelen-kelletlen eleget tettek a kéréseknek. Ugyanakkor a boltosnő soha nem volt benne biztos, hogy mindazt, amit nála vettek, át is adják az öregasszonynak.

Gyanakvása akkor fordult bizonyosságba, mikor a vénség meghalt. Egy hétig nem mozdult ki a házból, de a szomszédok csak újabb hét nap elteltével szóltak a körzeti megbízottnak. Amikor már biztosak voltak a dologban. A kiérkező orvos kóros alultápláltságot, soványságot állapított meg, mivel egy csonttá és bőrré fogyott, összeaszott testet talált a dunyhák közt. Nyomozás csak azért nem indult, mert a boltosnőn, a szomszédokon és az elhunyton kívül senki nem is sejtette, kit lehetett volna felelősségre vonni ezért a végletes lepusztultságért.

A fiatalasszony nem mondta ki, hogy halálra éheztették az öregasszonyt, de elharapott mondatvégeiből, kétértelmű célzásaiból és hanglejtéseiből K. rájött, hogy egyfajta gyilkosságnak tartja  a dolgot. És ennek okán nem csodálkozik, hogy az öregasszony halála után csak még dühösebb és gonoszabb lett. A férfi zavartan, dadogva köszönt el, és sokáig ténfergett a hideg októberi utcán. Nehezen ért haza, majd a konyhaasztalnál ülve figyelte az alkony lassú közeledtét. Anna valamit megérezhetett aggodalmaiból és frissen szerzett szörnyű tudásából, de kerülte a témát, nem kérdezett semmit.

Hajnalban K. ismét a nyomásra riadt, de ezúttal láz és a verejték is párosult hozzá. Megfázott, egy hétig nyomta az ágyat. Legyöngült teste csak lassan kapott erőre, a nappalokat félálomban, bóbiskolva vészelte át, éjjelente míg tudott, nyitott szemmel vigyázta Anna álmát, de hajnalra elnyomta őt is a fáradtság. Ám úgy tűnt, az öregasszony megelégedett alkujukkal, és nem jelentkezett, egészen addig, míg rá nem ébredt K. árulására. 

Miután felépült a betegségből, K. elautózott a fővárosba, munkaügyeket intézni. Emlékezett rá, hogy az egyik hirdetésszervező kollégája albérletet kínálgatott a szerkesztőségben a nyár elején. Megkereste az illetőt, aki nagyon megörült az érdekelődésnek, mivel azóta akadt ugyan albérlője, de meg akart szabadulni a hanyagul fizető egyetemistától. Két hetet kért K.-tól, addig kirakja a srácot, és kitakarít utána. K. sokalta a tizennégy napot, de úgy vélte, annyit még bírnak várni a teljesen bebútorozott, jó helyen lévő lakásra.

Hazatérve Annának nem mondott semmit. Azt gondolta, majd a költözés napján, mikor már elvitte őt ebből a házból, csak az autóban árulja ell, mi a terve. Mivel tudta, hogy Anna rosszul fog reagálnia a megfutamodásra, elhatározta, bevallja neki a különös alkut, az ígéretet, amit azon a borzalmas estén tett.

A két hét alatt nem történt további atrocitás, bár K. számára még így is csigalassúsággal teltek a napok. Próbálta munkával lefoglalni magát, vagy az erdőt járta a mind nehezebben mozgó Annával. A nőgyógyászuk úgy vélte a baba időre fog érkezni, a K.-féle tervek szerint már az albérletben. Amikor már csak napok maradtak a menekülésig, a férfi kezdett felszabadult és bizakodó lenni. Úgy érezte, minden összeillik majd tervében. Már fogalmazta magában a hirdetést, amellyel árulni kezdi a házat, és az első éjszakára gondolt, melyet végre nyugodt és békés álom tölt ki, melybe bele-beleszűrődik a körúti villamos távoli zaja.

Aztán persze minden másképp alakult.

A költözés előtt két nappal történt. K. az erdőben sétált, és egy deres, árnyékos tisztáson elszívott egy füves cigit. Talán emiatt, a könnyed, vicces hangulat miatt, amibe belesodródott a gyógynövényillatú füst hatásra, emiatt alakult úgy, hogy átvészelte azt az estét.

Amikor visszaért a házba, Anna az asztalnál ült, előtte ott volt K. telefonja.

A férfi azonnal megérezte, hogy lebukott. De első gondolata nem a felesége iránt érzett bűntudat volt. Hanem a rettegés. A félelem attól, hogy mi, lesz, ha Anna kimondja, jól halhatóan megfogalmazza, és ezzel felfedi tervét a másik előtt a költözésről. Mielőtt bármit szólhatott vagy tehetett volna ellene, az asszony kimondta.

Hogy gondolta, hogy a háta mögött megszervezi ezt a költözést. Miért nem kérte ki az ő véleményét. Miért gondolta, hogy hajlandó lesz megfutamodni, és visszamenni a városba. Megbeszélték, hogy otthon szülnek, talán ettől riadt meg? Vagy az ostoba szellem, ez a képzelődés készítette ki K.t?

A féri összetörten állt a szoba közepén, és komoran bámulta a nő mögött sarkokat.. Hagyta, hagy adja ki az asszony a mérgét, csak azt figyelte, mikor kezdődik majd el a másik tombolása. Eszébe jutott, hogy igazából ő két boszorkánnyal él együtt, és ez az ötlet annyira viccesnek tűnt akkor és ott számára, hogy felnevetett. Annában erre a váratlan gesztusra benn szakadt a szó. Ugyanakkor K. háta mögött leesett egy kép a falról. Majd az evőeszköztartó dőlt bele a mosogatóba a konyhában. Hátul, a kamra ajtaját nagy dördüléssel becsapta valami. K. telefonja az asztalon megpördült, a falnak vágódott, és darabokra hullott.

Anna ekkor már sikoltva rohant a férfihoz, aki még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést. Komolytalan vigasztalást motyogva a hálószobába támogatta az asszonyt, és lefektette. Anna rémülten meredt rá, aztán öléhez nyúlt, de ekkor már K. is látta, hogy a lepedőt elönti a nedvesség. K. az utolsó pillanatig harcolt azért, hogy kijussanak a házból. Kirohant az autóhoz, magára hagyva a kétségbeesetten kiabáló asszonyt. Hiába indítózta, a motor nem indult. Visszatért a házba, hogy mentőt hívjon. A telefonja darabokra tört. Kivette Anna mobilját a retiküljéből – ez jelet nem talált.

Visszasietett Annához. A nő ölét fogta, és folyamatosan azt nyöszörögte, hogy jön a baba. K. tehetetlenül megállt felette, és próbált kigondolni valamit. A szomszédok jutottak eszébe, és ismét nekivágott, előtte megígérve Annának, hogy nem lesz semmi baj. Ő csak azt akarta, hogy K. ne hagyja itt. Egyedül. A házban. A férfi azonban nem törődött az aggódó kérésekkel, kiszaladt az utcára, és bekopogott mindkét szomszéd ajtaján, majd ablakán. Vagy nem voltak otthon, vagy nem akartak ajtót nyitni. K. az utóbbira tippelt. Tanácstalanul állt a dermesztő hidegben az utca közepén, majd dühösen, káromkodva visszatért a házba. Anna a fájdalomtól görcsbe feszült testtel fogadta, és a hírrel, hogy elkezdődött, a baba már jön. K felkapta nő testét, és kijelentette, ebben a házban nem fognak szülni. Kifelé indult, ám hiába rángatta a bejárati ajtót, a zár elreteszelődött.

Rabok voltak.

Beletelt fél percbe, ott az ajtó előtt egymás szemébe nézve, a magzatvíz szagával orrukban, hogy elfogadják – itt fog lezajlani a dolog. K. szótlanul visszavitte a nőt a hálószobába, majd komoran a konyhába ment. Vizet tett föl forrni, tiszta törülközőt készített össze. Nem törődött azzal, hogy körötte üvegpoharak repednek meg, a fürdőszobai tükör millió apró darabra hull, mikor belenéz, és hogy a nagyszobában a bútorok meg-megmoccannak, mint vad, tiltakozó lovak.

Visszatért az asszonyhoz, aki ekkor kezdett el lihegni, nyögni és sikoltozni, mindezt egyszerre, és próbálta kiszedni belőle, miben segíthet, de Anna már egy másik helyen volt. Így azt se érezte meg, hogy a falak megremegnek, nem látta a fölfodrozódó sötétséget az ágy mellett, mely egy öregasszonyra hasonlított, nem hallotta a szekrényajtók és a szobaajtók ki-becsapódásának koncertjét, nem látta a nappaliban felemelkedő majd padlóra zuhanó dohányzóasztalkát, a konyhában a földre hulló evőeszközöket, fűszertartó üvegcséket, poharakat, tányérokat, nem hallotta a nagy ruhásszekrény belsejéből jövő dörömbölést, mely olyan volt, mintha egy dühös gyereket zártak volna bele. K. is csak fél füllel és fél szemmel figyelt minderre, mert a készülődő születés minden maradék józanságát lefoglalta. Azt gondolta, nehezebb lesz, de végül is csak nyálka és vér volt, és egy erőszakosan kitüremkedő apró csomag, melynek közepéből lilás hurka kunkorodott vissza Annába, amelyet K. egy dühös ollóvágással metszett el. Aztán jöhetett a lavórba odakészített langyos vizes fürdetés, és valami ösztönös nyugalom, várakozás, majd egy gyöngéd kis paskolás hatására az első kétségbeesett, csalódott síró hang.

A kislányuk megszületett. K. Annára nézett, hogy megmondja neki, milyen nagyszerű és fantasztikus érzés ez, de a nő meredten felfelé bámult, széttárt testéből pedig folyt a vér, és a férfi azonnal rájött, hogy nagy a baj. Próbálta törülközőkkel elállítani a vérzést, ám az belülről fakadt, olyan helyről, amihez ő nem fért hozzá, és Anna a kérdéseire, hogy mit tegyen, már nem tudott válaszolni. Egyre erőtlenebbül fogta K. kezét, aki végig ott ült a fejénél, egyik kezében a takarókba bugyolált, fel-felsíró gyerekkel. A nő többnyire a plafont bámulta, de nem mondta meg, mi lát, majd este tíz felé a tekintete, ez a mosolygós szempár üvegessé vált, és elment. K. öntudatlan botorkált át a nappaliba, mivel nem tudott a vérszagú szobában maradni. A baba valami isteni kegyelem révén álomba szenderült karjaiban.

A férfi leroskadt a nagy fotelba, és várta, hogy rátörjön a zokogás, de helyette álmosság, fáradt kábulat érkezett.

A hidegre riadt. Szinte látni lehetett a leheletet a félhomályban, pedig a kályhában még lobogott a tűz. Csak a hálószobai kislámpa fénye világított be a nagyszobába, és K. mielőtt észrevette, megérezte a másik jelenlétét. Ott állt vele szemben a kendőbe burkolódzott öregasszony. Várakozóan fehérlett képe a ruha mélyéről, majd kinyúlt, két karját mint bölcsőt tartotta K. felé.

A férfi elfordult, és benézett a hálószobába. Látta a véres lepedőt, és Anna egyik hófehér combját. Lenézett a karjaiban tartott idegenre, aki békésen szuszogott, mint aki jól végezte dolgát. A keserűség és a gyász szelíd haraggá forrt K.-ban. Vagyis ez akart hinni, mikor átnyújtotta a gyereket az öregasszonynak. A baba nem ébredt fel a cserére.A férfi felállt, és vissza se nézve bement a hálószobába. Megállt az ágy felett, majd összeszedte magát, és lenyúlt, lezárta Anna szemét. Hallotta, hogy nyílik majd becsukódik a bejárati ajtó.

Egész éjszaka pakolt, rendet rakott, összeseperte a törmeléket, visszaakasztotta, ami leesett, eltüntette a megrepedt, összetört dolgokat. Majd reggel nyolckor a postára ment, és felhívta a rendőrséget. A nyomozóknak és később a bíróságon is azt mondta, a gyereket elvitték. A részletes vallomásában félig-meddig az igazat állította: a szörnyűségek, Anna halála után elaludt a nappali foteljében, ölében a babával, és amikor felébredt, a gyerek már nem volt sehol.

Természetesen nem hittek neki, a rendőrség kutyákkal, polgárőrök és a falusiak bevonásával átfésülte az egész környéket a háztól számított tíz kilométeres körzetben. Soha nem akadtak még a nyomára se a babának. Mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg ezért nem tudott a bíró sem mit kezdeni K.-val, aki pedig az ügy első számú gyanúsítottja volt. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, tehát enyhe ítélettel megúszta. Az ügy csak azért nem kapott nagy nyilvánosságot, mert elhomályosította a …-i sorzatgyilkosságok híre, mely akkoriban izgalomban tartotta a teljes médiát.

Beesteledett a Kistücsök teraszán, és hirtelen lehűlt a levegő. Zavaros jegyzeteimbe pillantottam. Az egész történet alig töltött ki pár oldalt. K. az egyik pincérnőt bámulta, és meggyújtatlan cigarettát forgatott ujjai közt. Tudtam, éreztem, még kell valaminek lennie.

Hogy segítsek, rákérdeztem, mi történhetett a gyerekével. Megvonta vállát, és láttam rajta, tényleg nem érdekli. Majd az mondta, az a nő, a boszorkány tényleg nagyon éhes és dühös lehetett. Valószínűleg a baba kiengesztelte és lecsillapított, mert azóta nem látta.

Ő ugyanis a házban maradt, azóta is ott él. És elmondta azt is, hogy miért.

Hamar rájött ugyanis, hogy mindvégig rossz nyomon járt. Valójában a házzal lehet valami. Talán egy csapda. Egy különös, egyedi helyre épült cella, mely megköti a gonosz, elkeseredett és bosszúra éhes lelkeket. Az öregasszony haragját K. kiengesztelte az áldozathozatallal. Ám ezzel egy időben egy másik lélek ragadt a falak közt. Azóta ott él K.-val, aki önkéntes penitenciaként tűri ezt. Napról napra, hétről hétre gyöngül, és tudja, a dolog végül elemészti. Az éjszakai nyomástól mind fullasztóbb és nehezebb számára a légzés. Egy reggel majd kimeredő, rettegéstől csillogó szemekkel találnak rá a szomszédok ágyában. A félelem és a riadt várakozás tölt ki éjszakáit és nappalit. Most egy hétre elszökött ide, de büntetése, a ház, és benne Anna szelleme mágnesként vonzza vissza.

Meggyújtotta a cigarettát, és a jegyzeteimre bökött.

Csak akkor írd meg a történetet, ha már nem leszek, kérte, és úgy tettem.

vége 

Nem nekem, a barátnőjének mesélte még D. a betegség végén, hogy gyakorta már egy másik világban tartózkodik, ahol minden jó és szép. Nagy csalódás lehetett visszatérni ide.

Volt most egy kis szünet, ünnepek, év végi hajtás, alattomos szívfájdalmak, éjszaki riadalmak, meg sok bor és mélázás. És volt ez az írás, amit még karácsony táján kezdtem, és hosszabb lett a vártnál - de nem a kelleténél - és most itt vagyunk, elkezdődött ez az év is, még mindig itt vagyunk. 

Új Walden

Az infarktus utáni nap délutánján a felsége és a főnöke egyszerre értek be a kórházba.

– Még nem is mondtam, milyen hálásak vagyunk – mondta az asszony a narancsleves dobozokat rendezgetve. – Ha maga nincs…

– Ugyan már – legyintett a kövér kis ember, és leült a beteg ágy mellé az egyetlen szabad székre. – Csak a mentőket hívtam. Ennyit tettem. Ez a legkevesebb. – Megtapogatta a férfi ágyon fekvő ernyedt kézfejét. – Hogy vagyunk, öregem?

A beteg kissé feljebb tornázta magát az ágyon, hogy szinte már derékszögben üljön. Kórházi pizsamájának felső részre szétnyílt, látszott, sápadt, sovány mellkasa. Felnyúlt a szívéhez, óvatosan megnyomogatta a bordáin feszülő húst. – Jobban – mondta és próbált elmosolyodni, majd eszébe jutott, mit akart kérdezni feleségétől.

– A gyerek? – Az asszony közben kipakolt mindent a nejlonszatyorból. A kérdésre egy pillanatra megmerevedett. – Anyád vigyáz rá – mondta aztán.

– Behozhattad volna – jegyezte meg csöndesen a férfi.

– Ide? – A nő körbefordult a steril, csupa fehér és vajszín szobába. – Inkább nem, drágám…

– Bent minden rendben? – A beteg most a főnöke felé fordult, mire felsége leül az ágy szélére, és végigsimított takaróval burkolt combján. – Hagyjátok most a munkát – kérte őt szelíden. – Lesz még időd folytatni – bólintott.

– Ja, igen – mondta a főnök túlzott komolysággal. – A legfontosabb most a gyógyulás, a gyógyulgatás. Hogy mihamarabb visszajöhess közénk. – Kacsintott. – Addig is: a projekt megvár, ne félj.

– Igen – bólintott a beteg fáradtan. – Ez életünk projektje.

– Ühüm. – A főnök tekintete végigsiklott az asszonyon. – Ha ez bejön, hátradőlhetünk, és csak be kell söpörni a pénzt. Persze addig…

A nő felállt. – Hozok vizet a virágnak – mondta, és felragadta az ágy melletti asztalon lévő üres kancsót, majd kifelé indult. – A küszöbön megállt. – Nem menj sehova – mosolygott a férjére, aki nevetésszerűen felköhögött a viccre.

– Aranyos nő – jegyezte meg a főnök. – És milyen jól tartja magát. – Figyelmesen a beteg arcába nézett. – Tehetek értetek valamit? Most komolyan…

A férfi nem bírta a másik meghatottságtól csillogó szemét, inkább lepillantott a takaró alól kilógó lábfejére.

– Igazából – kezdte volna, de ekkor tekintete megakadt a nagylábujjából sarjadó virágszirmon. – Jézusom – nyögte. Sárga, csillogó, virágfej volt, talán kankalin vagy kökörcsin vagy más k betűs szépség. Szinte duzzadt az életerőtől és a nedvektől, és még ebben a gyér fényben is mintha aranylott volna minden egyes szirma. 

A főnök feje követte pillantása irányát, majd óvatosan megkérdezte: – Mi van?

A beteg jó sokáig nem szólt, csak mereven, mellkasára ejtett állal leste a virágot, míg az szét nem foszlott a semmibe.

– Nem fontos – monda aztán, majd kinyúlt, és megfricskázta a főnök orrát. – Csak kilépek – mondta és sóhajtott egy nagyot.

Mikor már az otthoni ápolás kezdett mindhármuknak nyűg lenni, a férfi egy kora tavaszi napon összeszedte magát, és leutazott szülei elhagyatott házába, x-be.

Férje halála után a férfi anyja felköltözött a fővárosba egy apró kis lakásba, közel az unokához, akit rajongásig imádott, fiához, akit szomorú részvéttel sajnált, és menyéhez, kivel csak annyit érintkezett, amennyit feltétlenül szükséges volt. Babonából, a múlt fájó emlékei okán vagy más, egyéb, önmagának se bevallható okok miatt azóta sem járt a kétszintes családi házban. Hiába árulta, ebben a térségben a válság után lehetetlen volt eladni egy ilyen épületet. Azonban mint megvetett, őrültekházába dugott távoli rokont, a házat gondozni kellett. Csak a férfi volt hajlandó autózni minden negyedévben két órát, hogy a hegyek közti falucska egyik mellékutcájában ablakot nyisson a világra, ellenőrizze a zárakat, beszélgessen a mind ráncosabb és rosszkedvűbb szomszédokkal.

Most, ahogy az áprilisi csillámló fényben megállt a ház előtt, és kiszállt az autóból, nem ment be, csak bámulta a falut körülölelő hegyeket, a fákat, a bokrokat, és a közülük kitűnő sárgás, barnás talajfoltokat. Beszívta az éles, de füstös savanyúságot is tartalmazó levegőt, majd lezárva kocsit, megindult az erdő felé.

A zsákfalu utolsó utcájában, közvetlenül az erdőszélen egy apró kis vályogépület roskadozott.  A férfi emlékezett rá, hogy a fél emberöltő óta lakatlan házról azt rebesgették, korábban egy boszorkányé volt, aki egy ködös hajnalon egyszerűen eltűnt, igaz, sokan nem is keresték. A férfi bekukucskált a pókhálós utcai ablakon. Odabent, az üres tisztaszoba döngölt agyagpadlóján csak egy törött rokkát látott.

Azonnal tudta, hogy megérkezett.

– Éppenséggel senkié – mondta neki aznap délelőtt a meglepett jegyző, majd szétnyitotta a titkárnője által behozott iratokat. – Még a rokonok is kihaltak, már jó ideje, így a telek és a rajta lévő ingatlan a falura szállt.

– Szeretném kibérelni – bólintott a férfi.

A jegyző megütközve kapta fel fejét, majd sokáig vizslatta a férfi sápadt, nem evilági arcát. – De miért? – kérdezte végül gyanakodva. – Ott van az a ház a fal közepén. Mért nem jó az?

– Nekem egy erdő melletti kell. – A férfi több indokot nem mondott, később se, a feleségének se, aki lejött hozzá a költözéskor. Nem segített, csak nézte, ahogy a férfi beviszi a házba a matracot, az összecsukható kempingszékeket, a vetőmagvas dobozt, és a kerti szerszámokat.

– És mégis mit akarsz itt csinálni? – Kérdezte már inkább fáradtan, mint dühösen. A lefelé vezető utat végigveszekedte, míg férj türelmesen, csendesen mosolyogva vezetett. – Úgy értem, miből fogsz élni? Mihez kezdesz? Itt nincs munka. – Körbemutatott. – Itt nincs semmi.

A férfi megállt, és ledöfte maga elé, a földe a kezében tartott ásót. – Nagyon tévedsz – mondta lassan. – Itt a föld. – Megfordult, belebámult a fák mind sűrűbb közeibe. – Itt az erdő.

A nőben feltámadt a harag erre az egyszerűségre. Közelebb jött hozzá, gyors léptekkel, hogy majd fellökte. Arcuk szinte összeért, úgy sziszegte. – Ebből nem lehet megélni. Ezért nem hagyhatod ott a családod. A gyerek napok óta nem szól hozzám, azt hiszi miattam mész el.

– Bármikor ideköltözhettek – vont vállat a férfi. Látszott rajta, unja a beszélgetést.

– Nekem a városban van a munkám. – Az asszony elfelé mutatott, de nem a város irányába. – A gyereknek ott van az iskolája. – Karján csilingeltek a karkötők, más hang nem is hallatszott most, ezen a nyáreleji déli órán. Aztán eszébe jutott valami, hátrébb lépett. – De miből élsz majd? – ismételte csökönyösen.

A férfi a házhoz ment, kitárta ajtaját, hogy szellőzzön. Poros földszag csapott ki bentről. – Eladom a kocsit – válaszolt. – Az kitart egy ideig. A lakás a tiéd marad, átiratom rád.

– Igazán nagylelkű vagy – szólt gúnyosan az asszony. – És aztán? Ha elfogy a pénzed?

– Amit megtermelek, abból élek. – A férfi oldalt ment, a ház mellé. Az erdőbe befutó félköríves gyalogösvény egy hajdani kiskertet ölelt körül. Itt-ott még szuvas fogakként paradicsomkarók álltak ki a földből.

– De nem is értesz hozzá! – A nő szinte sikoltott tehetetlen dühében. – Soha nem csináltál ilyet! Te a számokhoz értesz, abban vagy jó!

A férfi nem válaszolt, valami rozsdás pléhvödröt talált a hát fala mellett, azt kezdte nézegetni. A nő kivárta, míg megnyugodott, majd odament mögé, hátulról átölelte, mélyet sóhajtott. – Hiányzol, drágám, gyere vissza hozzánk – súgta fülébe szelídebben. – Ha ez kell neked, veszünk egy hétvégi telket, valahol a Duna mellett. – Keze lecsúszott a férfi derekára, majd ágyéka felé tapogatódzott. – Ne csináld ezt velünk, kérlek! – motyogta még, de ekkor a férfi kibontakozott az ölelésből.

– Kell itt lennie egy kútnak – monda, és hátrafelé indult. Akkor találta meg, mikor a nő elhajtott az autóval. Deszkalapokkal letakart nyílás volt a földben, de felfedve látta, még csillog víz odalenn.

Először ezt kellett rendbe hozatnia, mivel a házig nem volt kiépítve a vezetékes víz. Kútásót fogadott, egy magas, mogorva alakot a szomszéd faluból. Két napnyi munkával sikerült viszonylag tiszta vízréteget teremteni odalenn.

– Furcsa íze van – mondta a kútásó, ahogy az árnyékban pihegve megitták az első pohár vizet. – Én bevizsgáltatnám a maga helyébe.

A férfi megvonta vállát, majd nagyot kortyolt. – Jó lesz ez nekem így is.

– Hm – a kútásó ismét ivott, majd a korty utolját kiköpte. – Ez a víz, közvetlenül a hegyből, az erdő alól jöhet – magyarázta felfelé nézve a felettük tornyosuló fákra. – Olyan, mint egy forrás. De sokszor a forrásvizet csak a vadak ihatják meg. Nagy mennyiségben az emberre veszélyes is lehet.

– Majd vigyázok – zárt le a témát a férfi, aztán kiitta poharát.

Miután végzett, a kútásó még egy egyszerű kávát is ácsolt a nyílás köré. A ház mögött találtak hulladékfát, abból jutott.

Odabenn az épületben is akadt munka. Miután felsúrolt és leporolt mindent, a férfi beköltözött a tisztaszobába. Volt még egy konyha, ahonnan hiányzott a tűzhely, egy kamra, és egy másik szoba, amit raktárként használt. Ide került a vetőmag, a kerti felszerelés, a krumpli, és – ideiglenesen – pár földlabdás facsemete.

Az egyik szomszédnak volt egy eladó vaskályhája – azt rakta be a tűzhely helyére. Köríves tetején főzni-sütni is lehetett.

Az első napok lendületével kitakarította a kertet, és elpalántázott. Hátrébb, az erdő és a házacska közti rövid, keskeny sávot is feltörte, ide szánta a gyümölcsfákat. Esténként a magával hozott pár könyvet olvasgatta, vagy egy pohár csalánteával kiült a ház elé az egyik kempingszékbe, és bámulta az erdőt vagy az eget. Tenyerén sajogtak a vízhólyagok, néha még aludni sem hagyták.

Eltelt egy hét, mikor először bemerészkedett az erdőbe. A lassan megnyíló falusiak a boltban figyelmeztették, hogy a környéken idén nagyon sok a kullancs, de ő csak egy szalmakalapot csapott a fejére, úgy ment be a kis ösvény kacskaringóján a fák közé. Az út hamar elkeskenyedett, majd egészen elfogyott, és ott találta magát a fenyőfás, csipkebogyós vadonban. Ide már a fatolvajok se jutottak el, a korhadt törzsek egymásra dőlve párállottak a nagy melegben. A férfi rendületlenül haladt előre még jó három kilométert, míg fel nem ért az egyik hegy gerincére. Egy sziklaszerűség tetején bukkant ki az erdőből. Leült az izzó kövekre, lábát az ötméteres mélységbe lógatta. Előtte ott szorongott a falu, távolabb tekergődzött az országút, azon túl feszült a világ, amit hátrahagyott. A levegőben kondenzcsík foszlott, valaki a faluban szokás szerint fát vágott – mégis sikerült pár órára teljesen egyedül érezni magát.

Amint hazaért, fehér borítékot talált az ajtórésbe tűzve. Távollétében az asszony járt a háznál, kölcsönautóval. A sajátjukért kapott pénzt a lábtörlő alatt hagyta. Más egyebet nem is írt a levélben.

Aznap este a férfi egy kockás papíron elosztotta az összeget, megtervezve jövőjét. Úgy számolt, a nyár végére lesz valamennyi termény, amivel átvészelheti az őszi hónapokat. Ám a télre fel kell készülnie. A házacska bérleti díját a jegyző jelképes összegben határozta meg, de azt is leszámolta a bankjegyekből. Leírta az alapvető kiadásokat – így például liszt, só, cukor (később a cukrot kihúzta), ezek mennyiségét a következő nyárig számítva, átlagárukat, a várható inflációval súlyozva – végül a pénz egy jelentős része átkerült a kiadás kupacba. Ami maradt, az váratlan esetekre, vésztartalékként egy üres oszlopba került a papíron. A valóságban az összes bankjegyet eldugta a matrac huzatába. Ahogy elpakolta az írószert és a jegyzetfüzetet bőröndjébe, a cipzár felszakított az egyik vízhólyagot tenyerén. A fájdalomtól sziszegve nyomkodta ki belőle a nedvességet. Csak egy gyertya világította meg a szobát és a sebet, de így is látta, valami feketéllik a belsejében. Mielőtt csipeszt kerített, eszébe jutott, hogy gyertyaköltséget nem is számolta. A gyors újraszámolás után a kempingasztalon libegő láng elé ült, és a csipesszel jó negyedórányi vájkálás után kipiszkálta a feketeséget. Olyan volt, mint egy apró levél.   

Abban az évben a nyár korán megmutatta szenvedélyes természetét. Forróság váltakozott több napos, özönvizeket hozó viharokkal. A meleg nappalok utáni pattogó szürkületben a férfi a kútvízzel óvta lassan erősödő palántáit, hogy aztán egy hét múlva a hegyoldalról lezúduló áradat nagy részüket kimossa. A férfi tudomásul vette a csapást, és újrakezdte a munkát, noha tudta, a paradicsom idén már nem fog teremni. A megerőltető hajlongás után majd minden este kint ült a ház előtt egy nyikorgó széken, és itta a kútvízből főzött teát. Később, augusztus felé már nem forralta, a hideg vizet kortyolgatta egy öblös kancsóból. Könyvei érintetlenül porosodta odabenn.

A kora reggel órákban mind gyakrabban és mind mélyebben hatolt be az erdő mélyébe. Az őzek által használt keskeny csapásokat követte, melyek megkerülték a hegy ormát, és felvitték őt egy bozótos fennsíkig. Itt, a csipke és a kökény sűrűjében talált egy tisztást, ahol az állati ürülék átható, keserű szaga töltötte be a levegőt. Órákon át hevert mozdulatlanul a harmatos fűben, és nézte feje fölött az eget. Ekkor már elfeledkezett a hajnali locsolásról, a gyomokról és a fogyó készleteiről, és kábán, mint aki napokon át tömény alkoholt ivott, riadt fel a delelő nap erejére. Visszafelé menet is részegen dülöngélt, hogy a tüskék beletörtek bőrébe, de nem törődött velük. Estére ezek az apró fekete csonkok begyulladtak, és csipesszel kellett eltávolítania őket, ha aludni akart. Ilyenkor, ahogy karján vagy lábán ügyködött, furcsa, lágy részeket érzett a csontok helyén. Betudta az elégtelen táplálkozásnak.

Az egyik reggeli kirándulásról visszatérve riadtan észlelte, hogy a házacska ajtaja tárva-nyitva van, noha ő gondosan mindig bezárta azt. Fél percig a legutolsó fa törzséhez lapulva szimatolta a levegőt, aztán megjelent a küszöbön felesége egy takaróval. Megkönnyebbülten megindult felé, lesve, ahogy a nő kirázza a szövetet.

– Csupa levél és csíra az ágyneműd – morgolódott az asszony. – Fadarabokkal alszol?

A férfi megállt előtte, próbálgatta a szavakat nehezen forgó nyelvével.

– Mit keresel te itt?– kérdezte végül.

– Én is örülök, hogy látlak – jött a válasz. A nő visszavitte a takarót. Elegáns, vajszínű ruha volt rajta, mely jól kiemelt dombordó, de még nem túl nagy fenekét. – Azt gondoltam, talán kíváncsi vagy ránk. Vagy legalább a gyerekedre.

A férfi követte őt a házba. – Mi van a gyerekkel?

– Megkezdte az iskolát…– a nő ajkát biggyesztve körbefordult. – Jézusom, mi van itt? – Elfintorította orrát, majd kifelé indult. – Nem érzed ez az állott szagot? Hogy bírsz meglenni itt? Olyan, mintha egy gombatelepen lennék, vagy nem is tudom, egy dzsungel mélyén…

Odakinn megállt, majd kihúzta a napra a férfi kempingszékét az árnyékból. Leporolta, aztán óvatosan beleereszkedett.

– Nem hiszem, hogy ezért jöttél – jelentette ki a férfi a küszöbről. – Hogy szagokról beszélj.

– Hát nem is – hagyta jóvá ridegen a nő. – Magunkról akartam beszélni, de sejtettem, hogy nem érdekel. Ha érdekelt volna, az elmúlt három hónapban meglátogattál volna minket. Vagy felhívtál volna minket. Vagy valami.

Hallgattak, majd a férfi lassan kisétált a napra, a nő elé, és megállt vele szemben.

– Olyan egészségtelen a színed – mérte őt végig a nő. A hangja ellágyult, és látszott, legszívesebben felállna, hozzábújna a másikhoz. – Olyan sovány vagy és…– kereste a szavakat, hunyorított. –…olyan más.

– A vidéki élet teszi – vont vállat a férfi.

– De mit csinálsz itt? – kérdezte az asszony majdnem hisztérikus hévvel.

A férfi hátrált egy lépést, elmutatott oldalt. – Művelem a kertet – aztán hátra –, járom az erdőt – a falu felé –, néha veszek ezt-azt.

A nő megrázta fejét: – Nem hiszem el, hogy ez neked elég – felállt, és kissé eltávolodott, majd visszatért a férfi elé. – Valóban nem hiányzunk? Nem hiányzik a fiad? Nem sajnálod, hogy nem látod őt az első iskolai éve alatt?

A férfi nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani.

Ekkor az utca végén autó dudája harsant. Mindketten felkapták fejüket, arra néztek. A férfinak ismerős volt kocsi alakja, színe.

– Mennem kell – jelentette ki az asszony határozottan. Megindult, majd megtorpant, és csak válla felett mondta. – Van valakim. El akarok válni.

– Jól van – hagyta rá a férfi, aztán visszament a házba.

Ahogy az ősz közeledett, a férfi mind többet járt ki az erdőbe. Eleinte főképp azért, hogy fát, bogyókat és gombát gyűjtsön. Hamarosan azonban már szinte majdnem minden alkalommal üres kézzel tért haza – az éber álom elvonta minden idejét. Mikor megjöttek a szeptember végi nagy esők, útjai zavartalanul folytatódtak. Hajadonfőtt, a széllel és a szúrós cseppekkel nem törődve járta ösvényeit, melyek ekkorra megvastagodtak, elmélyültek. A vadak megérezték közelségét, szagát ott hagyta mindenhol, és lassan elkoptak útjairól. Nem mintha zavarta volna bármilyen jelenlét. A túrák általában hirtelen és esetlegesen értek véget – valahol megtorpant, nekidőlt egy fának, vagy hátát a vastag törzsnek vetve leült egy terebélyes fenyő alá, és csak bámult maga elé. Máskor egy mezőn vagy egy meredély közepén állt meg, és merengett el a semmibe. Ezek a szünetek mind hosszabbra nyúltak, hogy végül kábán, zúgó fejjel és zsibbadt tagokkal riadjon fel álmodozásaiból.

Október végén a jegyző sorra járta a falusiakat. A közelgő tél okán a segélyigényeket, az ingyentüzelőre való jogosultságot mérte fel. Mikor a falu végére ért, a férfi által bérelt házhoz, akaratlanul is lassabbra fogta lépteit, majd aztán előbb hátra került. A gyümölcsfák alacsony gödrükből félig kidőlve tengődtek az épület mögött. A férfi itt halmozta fel a tűzifát – egyetlen hatalmas, rendetlen rakás magasodott a fal mellett. Elöl a kert ágyásai gondozatlanul, gazosan dermedeztek a délelőtti fagyban. A paradicsomkarókra rászáradtak a növény ágai és levelei. Arrébb káposztafejek rohadtak, a sárgarépát – a gazda helyett – valami állat kezdte kikaparni a földből.

A jegyző sokáig állt az elhagyatott és pusztulófélben lévő növények gyűrűjében, majd erőt vett magán, és a házhoz ment. Csak a harmadik kopogtatásra, jött nehézkes csoszogással az ajtóhoz a férfi. Olyan volt, mint a kertje – ápoltan és törődött. Vastagodó szakállába és csimbókos hajába ágak és levélmaradványok tapadtak.  A hideg, fűtetlen helyiségben is csak egy inget, és szakadozott farmert viselt, csupasz lábára közvetlenül bakancsot húzott. Vörös, álmos szemmel hátrált vendége elől, így az akaratlanul is beljebb lépett.

A kunyhóban moha- és páfrányszag, zöld növényi kipárolgás fogadta. Jöhetett a koszos matracból, a sarokban sötétlő csipke, gomba és kökény halmából vagy a padlón majd mindenhol sárguló, barnálló apró levelekből. A jegyző az ajtó közelében marad, és torkát köszörülte.   

– Úgy látom, a kert nincs túl jó állapotban – kezdte. –  A krumplit elültette?

A férfi zavarodottan matatott egyik bőröndjében, most hátrafordult, s meglepetten végigmérte: – A kert? Ja, igen – eszmélt. – A kert. Hát, ahhoz én nem értek. Majd jövőre.

Még beljebb túrt a ruhák áporodott halmai közé, közben fejével a túlsó sarokba intett. – Ott a krumpli. Úgy döntöttem, inkább megeszem a télen.

– Erről akartam kérdezni. Van szüksége segítségre? – kapott a szón a jegyző.

A férfi végre megtalálta, amit keresett – egy gyűrött levelet: – Segítség? – állt fel, és testében megreccsent valami, akár öreg fa ága a szélben. – Nem kell semmi – intett, majd a jegyzőhöz lépett. – De mégis: megtenne nekem egy dolgot?

A jegyző készségesen elvette a felé nyújt levelet.

– Felolvasná, mit írnak ebben? – kérte őt férfi szabadkozva. – Tudja, a szemem, mostanában...

– Nem lát rendesen? – hajolt hozzá közelebb a jegyző. A férfi nem válaszolt, mereven várt. A másik ekkor vette észre a füléből kiálló dolgot. Később az mesélt, hogy az a nyúlvány még mozgott is, de ez persze nem volt igaz. Egy halovány, zöld hajtás, inda, afféle szőlőkacs volt csupán, mely a férfi hallójáratából nyújtózkodott kifelé, nagyjából egy-két centire a világba, akár egy kíváncsi kis féreg.

– Van valami a fülében – jegyezte meg a vendég, mire a férfi felriad dermedtségéből, odakapott.

– Ja, ez? – kérdezte, és kitépte, egyetlen, rántó mozdulattal, ahogy hajszálat vagy szőrszálat távolít el ember. – Ez semmi – mondta, és a földre dobta. A kacs azonnal szétfodrozódott, kibomlott, és megbarnult. Így már olyan volt, min a többi, megszáradt levélszerű kezdemény a padlón. A jegyző sóhajtásszerűen kiengedte a levegőt: – Ez – kezdte volna, de nem tudta megfogalmazni, mit akar mondani, és azt se, mit látott.

Helyette inkább egészen az ajtóig hátrált, és csak ott bontotta ki a levelet. Lepillantott, miközben igyekezett nem tudomásul venni a papír remegését kezében. – Azt írja – kezdte aztán reszelős hangon –, hogy a válóper kapcsán jelenjen meg a fővárosi bíróságon. – Tekintete az oldal aljára futott. – Múlt hónap huszadikán

– Akkor ezzel elkéstem – bólintott a férfi közömbösen.

A jegyző ekkor erőt vett magán, és miközben visszaadta a levelet, a férfi felé nyúlt, és megfogta vállát. Egyszerre volt lágy és csontosan kemény a hús tapintása az ing alatt. – Jól van? – kérdezte csöndesen és őszinte érdeklődéssel. – Nincs szüksége…segítségre?

A férfi felemelte rá vérerektől pirosló tekintetét, és most először, mióta a jegyző a házba lépett, elmosolyodott. – Soha nem voltam jobban – bólintott, majd kifelé intett az ablakon. – Ez a víz csodát tesz. Komolyan.

– A víz – értette meg a jegyző.

Miután elbúcsúzott, és kiment, talált egy üres műanyag flakont a paradicsomágyás szélén. Hátrakerült, és a kúthoz sietett. A vödröt egy hosszú, műanyag kötélen kellett leengedni a vízbe. Mert bele valamennyit, majd felhúzta, és óvatosan töltött a flakonba. Az első adaggal kiöblítette, majd a másodikkal félig öntötte, aztán megfordult, és szembetalált magát a férfival.

– Hohó – mondta a jegyző, mert a férfi kezében balta volt. – Nyugi!

– Hagyja azt a vizet – kérte őt a másik.

– Csak el akartam vinni, hogy a megyei tisztiorvos…– kezdte a jegyző, mire a férfi lépett egyet felé, erre ő gyorsan letette a palackot a lába mellé. – Rendben, semmi közöm hozzá. A maga vize – bólogatott hátrálva.

– Az én vizem – morogta a férfi, majd berúgta a flakont az erdőbe. – Ne jöjjön többet hívás nélkül a bérleményemre – kérte szelíden a folyamatosan hátráló falusit, aki erre már nem válaszolt, csak megfordult, és otthagyta őt.

A jegyző megfogadta a tanácsot, és csak a kocsmába foglalkozott néha-néha a bolond városival, aki lassan megmérgezi magát a kútvízzel. Más azonban megszegte ezt a tilalmat. A férfi egy hideg decemberi napon arra ért haza, hogy a házacska ajtaját felfeszítették. Odabenn felforgattak mindent, míg meg nem találták a matracban a pénz maradékát. A dolgait szétrugdosták, a termésgyűjtemény vizelettől bűzlött. Valami oknál fogva a nehéz krumpliszsákokkal nem bajlódtak.

A férfi pár pillanatig csak állt a pusztítás közepén, majd sóhajtva nekiállt rendet rakni. Este ismét leült a kockás papírral, és egy oszlopba jó nagy betűkkel felírta a megmaradt, rendelkezésre álló készleteit. Liszt, só, burgonya. Némi olaj. Magvak, még a nyári veteményezésből. Tavaszig még három-négy hónap ált előtte. Átszámolta a két zsák burgonyaszemeit. Ha gondosan beosztja őket – száz napig bírja. Márciusra már semmije sem marad.

Elhatározta, mind kevesebbet mozog. Fáért ment csak ki az egye ridegebb erdőbe. Az elrévedései lassan megszűntek. Az erdő törékeny és üres lett. Mintha kiveszett volna belőle minden varázs. Most már ugyanolyan érzés volt a nehéz szagú szobában ülni, és kibámulni a fénytelen égboltra, mint megállni egy deres, a hidegtől pattogó tisztáson. Mind több időt töltött a házba, míg decemberre szinte már ki sem mozdult, csak vízért, vizelni, nagy ritkán üríteni vagy a ház mögött felhalmozott farakáshoz.

Karácsony délelőttjén egy autó állt meg az udvaron, majd vékony, puha léptekkel valaki áttaposott az eltakarítatlan hórétegen.

– Drágám! – szólt a felesége, megkopogtatva az ajtódeszkát. – Itthon vagy?

A férfi épp a padlón térdelt, egy zöld levélkét simogatott. A levél egy erős, lilás szárhoz kapcsolódott, mely a sarokban nőtt ki, tekergődött fölfelé. Ide szokta önteni a férfi a már állott kútvizet bögréjéből.

– Gondoltam eljöhetnél ebédre hozzánk – mondta a nő. – A gyerek is látni akar. És a válás-dolgot is meg tudnánk szép, nyugodtan beszélni. – Sorolta fázásón a nő.

A férfi figyelt, félig a hang felé fordítva szakállas, sovány arcát. Bőre fehérségén szinte átütöttek éles csontjai. Beesett szemgödrében tekintete tompává és szürkévé változott, mintha a téli eget tükrözné folyton.

A nő kopogott még kétszer, majd az oldalsó ablakon próbált belesni. A férfi még jobban a sarokba húzódott, közvetlenül a hajtás mellé, így nem láthatta őt. Csak a rendetlenséget, a piszkos ágyneműt, a padlót borító furcsa avarréteget.

– Be kellene költöznöd anyád házába! Legalább télre – kiabálta az üvegnek a nő, de odabent erre se moccant semmi. Hátra került, a túloldali ablakhoz. A férfi hallotta súrlódó, havas lépteit, ezért ő is átkúszott az ellenkező sarokba. A nő így hiába dörzsölte le a jégvirágokat – most is csak az üres, ember nélküli teret láthatta. Ahogy megfordult, szeme megakadt az erdőszél egy zöld foltján. A deres talajból, nagyjából fél méteres körben fű, sárgás virágok, apró hajtások, csalán sarjadt. A dermesztő hidegben szélük már barnult, vagy fehéren, kókadtan lógatták levelüket, szirmaikat, de látszott, valami ellenállhatatlan erő növekedésre készteti őket. A nő nem tudhatta, hogy a férfi rendre ide vizel.

Miután a nő autója elment, a ház és lakója hosszú, nagyon hosszú időre magányos maradt. Január elején a férfi befeküdt ágyába, és minimálisra korlátozta a mozgást. Csak vízért hagyta el szobáját, már a tüzet sem táplálta. Ehelyett bebugyolálta magát takaróiba, és bámult kifelé az ablak négyszögén. Olyan volt, mint egy kidőlt fatörzs. Karjai lecsüngtek a padlóra, szeme meg-megrebbent. Bőre egészen áttetszővé vált, csontjai mintha gumivá lágyultak volna. A húsa helyén izgő-mozgó áramlatokat, lassan a fodrozódó lüktetést érzett. Igyekezett nem figyelni ezekre a változásokra. A csöndet egyetlen hang törte meg: hogy néha megköszörülte torkát – de már nem volt benne biztos, hogy még tudna beszélni is.

Január végén a faluvégi szomszédjai szóltak a körzeti megbízottnak hogy a férfi házának kéménye hetek óta nem füstöl, és hogy őt magát sem látták már ki tudja mióta. A magas, örökké rosszkedvű hivatalnok egy szeles napon kisétált a házhoz és körbejárta. A hó közben felolvadt, az idő valamelyest enyhült, de ezen a korai órán még mindig a fagy szorításban fehérlett minden odakinn. A férfi előbb bekopogott a bejárati ajtón, majd belesett a falu felőli ablakon. Csak sokára vette észre az ágyban fekvő sziluettet. Hátrahőkölt, mert a férfi alakja olyan merev és moccanatlan volt, hogy azt gondolta, meghalt. Erő vett magán és jó hosszan kopogott az ablak üvegén, mire a másik odabenn megrezdült. Akár egy lassan ébredő medve, előbb lábai, majd karjai, végül feje lendült oldalt és erre és föl, addig, hogy mozgásba jöjjön az egész test, és végül remegve és dülöngélve ott álljon az ablak túloldalán. Az arca kísértetiesen elmosódott volt, de nem is annyira az üveget borító por és kosz miatt, mintsem a férfi bizonytalan létezése okán.

– Minden rendben? – kérdezte az árnyalaktól a körzeti megbízott. A férfi a túlsó oldalon a szakállában matatott, majd még közelebb jött az üveghez, hunyorogva próbálta kivenni, hogy ki ál odakinn az erős fényben. Aztán bizonytalanul bólintott, majd kezével intett, mint aki legyet hessent el.

A körzeti megbízott csak később, otthon, mikor megitta a harmadik felesét, akkor jött rá, hogy mi volt olyan furcsa ebben a képben. Az ablak üvege dermedt jéglapként feszült közéjük, melyhez a másik ujjnyi közelségbe hajolt – ám lélegzete nem képzett sem párafoltot, sem homályosulást e felszínen.

De erről soha nem beszélt senkinek. Az embereknek és a jegyzőnek már az a hír jutott el, hogy a férfi jól van. Lefogyott ugyan, és kicsit bamba, de nincs vele semmi gond.  

Abban az évben nehezen jött a tavasz, de a férfi már a fagyos, csilingelő februárban elkezdett ismét kijárni. Az avar alatt friss hajtásokat talált, és mohón elropogtatta őket. Akkor már hetek óta nem volt semmi ennivaló a házában. Február végén a felfehérlő hóvirágból lakmározott be, már ahol az őzek nem előzték meg. Egy délután, mikor már alkonyodott, és egy fenyves szélén egész csokor elszórt fehér sziromra bukkant, szúrós, erő szag csapta meg orrát. Mielőtt megfordult volna, már hallotta a nehéz, súrlódó tömegek közeledtét. Két őzbak sétált mellé, és nem törődve vele, enni kezdték a szirmokat.

A dolog a madarakkal ismétlődött meg márciusban. A férfi hullott makkot gyűjtött egy hegyoldalon. A legtöbb szem, ami megúszta a vaddisznók érzéken orrát, kukacos vagy rothadt volt, de még így is akadt annyi, amivel csillapíthatta egyre kevésbé fájó éhségét. Mikor sikerült zsebeit megtömnie a terméssel, letelepedett egy napsütött sziklapartra. Ahogy falatozni kezdett, valami reccsent szájában. Benyúlt, és megrágott makkdarabok közül hátsó őrlőfogát húzta ki. Egy ideig forgatta kezei közt a csonkot, majd a mélybe dobta. Oldalt mozgást észlelt – időközben fél tucatnyi varjú telepedett mellé, és csillogó, éles tekintettel lesték őt. Halk suhogással a másik oldalára, majd a háta mögé is érkeztek társak, míg végül fekete szőnyeggént vették körül a sziklán ülő embert. A férfi benyúlt zsebébe, és a madarak közé szórt gyűjteményéből. Azok azonban nem moccantak, csak figyelték őt, mintha tanulmányoznák, lefogyott, összeesett testét, melyre szinte rákérgesedett az ősz óta le nem vetett ruha.

Áprilisra – mikor már a férfi az összes fogát elvesztette – berobbant a korai nyár, és a természet vad, buja és ostoba vegetációnk indult. Minden hajtani, zöldellni, lüktetni és nedvedzeni kezdett, mintha az élet egy végtelen szerelmes ölelés volna, és a férfi lassan az egész napját odakint töltötte, a hegyeket és a mezőket járva. A háza ajtaját tárva-nyitva hagyta, hisz már semmi érték nem maradt odabenn, de akkorra a falusiak se mertek már közel menni az épülethez. Mindenféle babonás és eszement dolgot beszéltek a remetéről, aki inkább már csak árnyék ebben a világban, füvet eszik, a szakállában pedig verébfiókák laknak. A férfi persze minderről semmit nem tudott, de ha tudott is volna, talán az se zavarja, mert így legalább, mikor éjszakára haza-hazatért, nem kellett okvetlenkedőktől tartania.

Aztán április közepén, amikor lezúdult az nagy, meleg eső, örökre eltűnt a faluból.

Aznap már délelőttől nehéz fellegek gyülekeztek komótosan a hegy csúcsa körül, és mint összevont hadtestek figyelték a völgyeket. A férfi szokása szerint kisétált az erdőbe, és délben letelepedett egy tisztás szélén. Hátát fatörzsnek vetve belebámult az erdő zugaiba és közeibe, és elmerengett. Dél felé egy vaddisznócsalád kocogott át előtte. Az egyik malac a férfihoz szaladt, megnyalintotta ernyedt ujjait, mire anyja melléügetett, és eltaszította a mozdulatlan testtől. Kettő órakor aztán kiadta terhét a feje fölött feszülő förgeteg. A meteorológusok jelentése szerint a fél óra alatt kéthónapnyi víz szakadt a környékre. Soha nem látott patak tört utat a hegyek közül, átszáguldott az erdőn, és a férfi házánál berontott a faluba. Előtte azonban befolyt az elhagyott ház nyitott ajtaján, és kimosott belőle minden mozdíthatót. Mire a víz végzett, és apadásnak indult, az ágy, a székek, a padlót borító elszáradt növényi szőnyeg, és miden egyéb tárgy, ami a férfi jelenlétére emlékeztetett, eltűnt odabentről. Akkor senki nem foglalkozott ezzel, mert a falu pincéit, kertjeit ugyanígy átmosta a víz – volt tehát baj elég. Így eshetett meg, hogy a férfi végleges eltűnését is csak hetekkel később fedezték fel, mikor a felesége elkezdte keresni őt. Addig azt gondolták, hogy megint csak megbújt a házban. A legközelebbi szomszéd figyelmét ugyan felkeltette az örökké ugyanúgy álló, kitárt ajtó – pár nappal a vihar után egy reggel még át is sétált a házhoz, és bekukucskált rajta. A nagyszoba üres volt, oldalán a víz piszkos lenyomatának diagramjával. A szomszéd körbejárta a telket, de sehol nem lelte a férfi nyomát, ám erről akkor nem szólt senkinek.

Egyszerűen történt. A vihar odafenn érte őt, a fának dőlve. Arra riadt, hogy arcát, kezét, fedetlen fejét ostorozzák a dühös esőcseppek. Ahogy kinyitotta szemét, és végignézett a zöld tisztáson, azonnal megértette, itt az idő, és ösztönösen tudta, mit kell tenni. Középre sétált, és vetkőzni kezdett. Nehezebben ment, mint várta, mivel ősz óta a ruha rákérgesedett testére, szinte összeforrt bőrével vagy azzal, amivé a bőre vált. Ahogy a felső réteget – szélzsdeki, kabát vagy pulóver volt az? ki tudja már – lehántotta magáról, az eső a segítségére sietett. Megpuhította az alatta lévő inget, majd a pólót is, így azok szinte lefoszlottak róla. Ugyanígy volt a nadrággal is – az alsónadrágja már könnyedén csúszott le bokájára. Végül a bakancsát kellett lefeszegetnie, ehhez leült a fűbe, és ekkor megérezte selymes tapintását testén. Ahogy a szétrothadt zoknik is a ruhakupacra kerültek, hátradőlt, kereszt alakban szétnyitott karral elfeküdt, és hagyta, hogy az eső végigverje meztelen testét. Behunyta szemét, így nem látta, de érezte, hogy a bőre alatt fodrozódó, hónapok óta készülődő jelenlét végre utat tör magának.

Május elseje abban az évben hétfőre esett. A nő autója tizenegy körül parkolt le a ház előtt. Kiszállt belőle, és míg a nyitott ajtóhoz sétált, hátraszólt fiának, hogy várjon. Félt attól, mivel kell szembesülnie, de csak az üres szoba látványa fogadta. A gyerek követte anyját, majd csalódottan elfordult. A házból áradó szag is taszította. Inkább oldalt és hátra tért, az erdő felé.

Az aljnövényzet a sok víz hatására egészen megerősödött. A felhők közül előtörő fény csillogó pászmákban simította végig a fák közeit. Sárga szirmú virág és vöröslő pipacs pettyezte a zöldet.

A gyerek elkezdte tépdesni a legközelebbieket, majd a távolabbiakat is, így lassan mind beljebb hatolt a fák rendezetlen sorfala közé. Végül körülzárták őt, és ezt észrevéve bizonytalanul megállt, körbefordult, majd lépett még egyet-kettőt, mert meglátott egy különösen nagyfejű sárga virágot, amikor valami megmoccant előtte, egy csipkebokor mögött. Valami zöld, fodrozódó, és levéllel borított tömeg. A fiú ijedten hátrált, mert azt hitte, egy pillanatig az a képtelen ötlete támadt, hogy egy zöld, virággal és levéllel és hajtásokkal borított ember fekszik ott. Sőt, ki is mondta, amit igazán gondolt: – Apa?

Aztán pislogott, és ahogy jobban megnézte, nem látott mást, csak a füvet, a fű közt szirmokat, és a bokrok lágy sarjadzását.   

Visszasietett a kocsiajtónak dőlve cigarettázó anyjához.

– Ezt neked szedtem – nyújtotta át a csokrot. A nő elvette a virágokat, majd megsimogatta a fia fejét.

– Hol van apa? – kérdezte a gyerek.

– Biztos a faluban – nyugtatta őt anyja, de hangja bizonytalanul csengett.

– Az erdőben…– kezdte a fiú, és a háta mögé intett – ám nem tudta megfogalmazni.

– Igen? – kérdezte anyja türelmetlenül, de a gyerek megrázta fejét. – Semmi. Menjünk, kérdezzünk meg valakit – kérte, és beszállt a kocsiba. A nő arcához emelte a csokrot, és beleszagolt a sárga virág szirmába.

– Sajnos ennyi – mondta az orvos. – Várható volt, hogy a második elviszi.

Kinézett az üvegajtón. A folyosón a páciens felségét egy alacsony, kövér kis emberke támogatta. A nő zokogott, és nem mert a szoba felé pillantani.

– Mit néz? – kérdezte a nővér, átvéve a defibrillátort. Az orvos követte a nővér pillantásának irányát.

A beteg feje, mely az újjáélesztés során ide-oda hánykalódott, most mellkasára csuklott, és emiatt olyan volt, mintha csodálkozó tekintete a paplan alól előbúj, elárvult lábfejére vagy nagylábujjára irányulna.

– Nem tudom – monda az orvos. – Ki tudja, mit látnak a végén – vonta meg vállát.

vége