Sz. tanár úr, aki egyébként kitűnő szakember - sokat köszönhetek neki a magyar irodalom kapcsán -, valószínűleg provokációként adta fel nekünk azon az őszön Petri leghíresebb versét elemzésre. A csoportunkban elég sok vidéki, konzervatív szemléletű lány volt, megbotránkozva olvasták a szöveget, sokan ki voltak akadva, mondván, ugyan mit lehet erről írni. Először én is csak az abszurd élethelyzetre fókuszáltam benne, aztán sokadszori olvasásra kinyílt a vers szerkezetének, de még inkább a záró, mindent megkoronázó felemelkedés motívumának a szépsége, annak felismerése, hogy egyszerű nyelvi eszközökkel hogy lehet csodát művelni. A következő években rajongtam Petriért, ami aztán megkopott, főképp a politikai lírája lett idejétmúlt, de a halála után valahogy egy általános felejtés is megindult, bár szerintem ez igaz az egész szamizdatos, helyét nem találó, kisstílűen lázadó, önmagát elherdáló, halálba ivó nemzedékre, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nagyokra, Petri mellett például a prózában ilyen nekem Hajnóczy.  

Még annyit, hogy a főiskola, mint élethelyzet, mint élettörténeti elem, az ilyen verselemzések miatt adott nagyon sokat nekem. Hősömmel, Lénárttal ellentétben én tipikus lúzer voltam annak idején, aki bejárt minden fontos előadásra, elolvastam minden kötelezőt, töltőtollal jegyzeteltem, jól olvasható betűkkel, akár a nagyon szorgalmas vidéki lányok, akik aztán visszamentek az isten háta mögé tanítani, gyereket csinálni, és főzni a férjüknek. Délutánonként az albérletben a Jupiter szimfónia bömbölt, általában négykor elkezdtem olvasni, és éjfélkor hagytam abba. Arany idők voltak. 

Makacs

„…és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Júliával Lénárt az után az éjszaka után, az után a kilencszázkilencvenkettes nyár eleji éj után a főiskola hátralévő idejében már csak fél mondatokat beszélt, ritkás mondattöredékeket, lépcsőfordulóban, a büfében az előadások szünetében. A lány kerülte, és Lénárt később tudomásul vette, hogy egy bizony egy alkalom volt, de e mögött azért ott volt az a fajta hím öntudat, hogy legalább megvolt, ellentétben a magyar-angol csoport többi férfitagjával, ő megkapta az évfolyam, ha nem a főiskola legjobb csaját. 

Aztán elballagtak, elindultak az életbe, Lénárt egy műszaki céghez vetődött fordítónak, majd menedzser lett, aztán területi vezető, és pocakja nőtt, és keményen ivott egy ideig a feszültség miatt, de leszokott, jobban mondva átnyergelt a hétvégenkénti füvezésre. Mindezekkel, és egy esetlen családalapítási kísérlettel eltelt tíz-tizenkét év, így teljesen váratlanul érte, hogy egy konferencián egyszerre csak ott ült átellenben, az asztal túlsó oldalán Júlia.

Még mindig nagyon szép volt, így Lénártnak rá kellett jönnie, hogy valószínűleg ő élete legjobb nője a hosszú, fekete hajával, fehér bőrével, szépen metszett, szív alakú arcával, örökké vörös ajkaival, de azt is felfedezte, hogy szeme alatt sötét árkok húzódnak, haja csíkokban őszül, melyekbe keze néha idegesen rebbenve beletúr, és egész tartásában volt valami esetlenség, megtörtség, mint amikor egy szál virágot, vagy egy orgonaágat sokáig víz nélkül hagyunk.

A konferencia egyébként a csökkent munkaképességűek alkalmazásnak morális, de főképp pénzügyi vonatkozásairól szólt. Lénártot – aki ekkor épp HR-vezető volt – a vezérigazgató delegálta, hátha hall valami okosat, de ő nem tudott figyelni a harsány színekkel és esetlen animációkkal operáló előadásra, lopva Júlia arcát tanulmányozta, közbe gondolatban visszatért kilencvenkettő nyarára, arra a két napra, amely – kései felismerés – talán maga volt a mennyország számára.

Akkor már hónapok óta puhította a lányt, akinek szülővárosában, Pécsen volt valami komoly barátja, de persze ez Lénártot nem érdekelte, tipikus főiskolai skalpvadász volt, aki arra játszott a négy év alatt, hogy ami a kollégiumi szobákban történik, az ott is marad, nem terheli majd a jövőt, csak egy kis élvezet, és mindenki mehet az útjára. A lányt szórakoztatta Lénárt próbálkozása, imponált neki, és szemében néha megcsillant valami érdeklődés is, de rendre elutasította a fiút, amikor az egyértelmű szándékossággal buliba, moziba avagy abba az olcsó önkiszolgáló étterembe hívta, ami a buszmegálló mögött volt. A legtovább Lénárt a közös délutáni könyvtározással jutott, amelyet a másik sudár, majdnem magas és nagyon jó illatú teste mellett tölthetett az unalmas angol nyelvtörténetet jegyzetelve. Lénárt néha titokban elnézte a sorok felett lebegő, angyalian szép arcélt. Már három éve ismerte a lányt, ezért tudta jól, hogy legfőbb, büszkén felvállalt tulajdonsága a makacsság. Makacsságból volt kitűnő tanuló és hűséges szerelmes. Ragaszkodott a jó életről vallott homályos elveihez, az otthonról hozott szokásaihoz, a családjáról és a hazáról felépített, nem éppen modern nézeteihez, kedvenc ételeihez, például a parizeres zsemléhez, vagy a tonikhoz, melyet mindig tisztán ivott. Két hónapnál tovább senki sem bírta vele egy szobában, mivel a dolgok elhelyezésének megszokott rendje, és sajátos életritmusának szent szabályai miatt hangos és sértő vitákat is felvállalt, noha egyébként szelíd és csöndes lány volt.   

Talán pont ez a kikezdhetetlen makacsság ingerelte annyira a fiút, hogy reménytelen vágyakozása idővel szerelembe fordult.

A nyár közeledtével egy utolsó, kétségbeesett és merész kísérletre szánta el magát. Nyelvjárástanból mind a kettejüknek hiányzott a beadandó dolgozatuk, ráadásul a kreditpontokkal is rosszul álltak, ezért Lénárt az aulában lévő nagy hirdetőfal elé cibálta Júliát, ahol felfedezte a cetlit, melyen a nyelvi tanszék tanársegédje a doktorijához toborzott önkéntes segítőket terepmunkára. Júlia ajkát biggyesztve ugyan, de beadta derekát, így megkeresték a férfit, aki borzalmasan vastag szemüveg mögül pislogott rájuk bizalmatlanul, miközben elmondta, hogy fel kellene utazni északra, a hegyek közé, ahol egy faluban élnek még olyan idős lakosok, akinek a nyelvjárása érdekes lehet, és beleillik a munkájába. Négy-öt, pár órás interjúra lenne szüksége, de hogy ne kelljen ezek emiatt ingázni, egy helyi gazdánál megszállhatnak, le van szervezve a szállás, ugyanis az egyik főiskolai bérszámfejtőnek a rokona. Júlia ekkor Lénártra nézett, úgy, olyan tekintettel, mint aki most már mindent ért, de ő mentegetődzve megvonta vállát, hogy erről nem tudott, a lány persze nem hitt neki, de szemében megcsillant valami, vágy, érdeklődés, talán sajnálat, és azt mondta, rendben, elvállalják, ha ezzel letudják a beadandót, és megkapják a szükséges pontokat.

Lénárt számolta a napokat az indulásig, kimosta legjobb alsónadrágját, a közértben vett két csomag óvszert és egy nem túl drága félédes vörösbort – amit aztán persze a kollégiumi szobában felejtett –, és igyekezett nem magához nyúlni, bár elalvás előtt gyakran elképzelte, mit és hogyan fog csinálni, ha végre közös ágyba kerül a lánnyal.

A valóság persze mindig kiábrándítóbb.

Júlia a buszon végig szótlanul olvasott, valami unalmasnak tűnő tanulmányt a modern magyar költészetről, amely Lénárt számára egyébként mindig is túlságosan nyers és provokatív volt. Amikor megérkeztek a hirtelen jött májusi melegben a faluba, azonnal látszott a lányon, hogy nem kompatibilis a hely az ő jól szervezett és zárt életével, hogy idegesíti a tehénszag, a legyek és a kutyák folyamatos csaholása.

Vendéglátójuk, egy piros képű, folyton mosolygó öregember, a hosszú parasztház hátsó traktusához vezette őket, melyben két helyiséget bocsátott rendelkezésükre. A kis konyhából nyíló tisztaszobában Lénárt csalódottan bámulta az egymástól elég mesze lévő ágyakat, melyeken mint presszókávén a hab, dunyhák tornyosultak.

Kaptak egy sovány ebédet is, melyet a vendéglátó felesége, egy sápadt, rosszkedvű öregasszony szolgált fel, aki aztán a tűzhely, a sparhelt mellé ülve kanalazta az ölébe vett tálból a levest. Gépiesen és mohón evett, hangosan és szürcsölve, vendégeivel mit nem törődve, és amikor Júlia asztalukhoz hívta, mogorván, szinte durván válaszolt, hogy ő már így szokta meg, asztalnál talán nem is tudna enni. Később, mikor kipakoltak, és Lénárt kiment cigizni az udvarra, és fejében különféle variációkat forgatott az előtte álló csábításról, az öregasszony a házfal mellett kispadról bámulta őt sötéten csillogó, gyanakvó tekintettel. Lénárt elnyomta a maradékot a talpán, majd odament hozzá, fölé állva megkérdezte, hogy a faluban ki a legöregebb, aki még sajátos, falusias ízzel beszél. A vénasszony összeszűkült szemmel nézett rá, sokáig nem szólt, de aztán elkezdte sorolni a neveket, hogy ott van a Bözskenc, az alvégen, ő már nyolcvan felett van, Tari nene a bolt mellett, Béla, az ura, Noli Jolán mama, de őt nemsokára elviszik otthonba a gyerekei, és Katángyó Emelka, bár ővele ne kezdjenek, mert az egy boszorkány. Miközben beszélt, jobb kezét a másik mögé dugta az ölében, de Lénárt még így is észrevette, hogy hiányzik róla a kisujja. Próbált nem ránézni, miközben elmagyaráztatta, ki hol lakik, majd végül, mivel érezte, ez felkeltheti Júlia figyelmét is, és kizökkentheti makacs unalmából, rákérdezett, miért tartja boszorkánynak Katángyó Emelkát.

Az öregasszony elnézett a göcsörtös körtefák felé, a meredeken emelkedő kert vakondtúrásai felé, és még jobban elrejtette jobb kézfejét, míg válaszolt, hogy azért, mert nem jó a nézése, nem szabad a szemébe nézni, mert akkor éjszaka eljön, ráül az alvó mellkasára, és kinyomja belőle a szuszt.

Lénárt bólintott, majd eltette jegyzetfüzetét, melyben rögzítette a címeket és a neveket, és megkereste Júliát, aki hátul, a fészer előtt napozott egy főbe terített pokrócon, gyönyörű arcát a délutáni fénybe tartva. A fiú megállt előtte, kitakarva a napot úgy, hogy fejének árnyéka a lány arcára hulljon, és elmondta, mire jutott, és beszélt a boszorkányról is, mire a lány szeme valóban felcsillant, és rávágta, kezdjük vele. Úgy is lett.

Katángyó Emelka, ahogy egy boszorkányhoz illik, a falu végén lakott, de új házban, az ura építette, mielőtt meghalt, a kerítést már nem tudta befejezni. Eleinte csak állt előttük az ajtóban, és hallgatta Lénárt habogását, de aztán amikor Júlia átvette a szót, és egyszerűbben elmondta, mit akarnak, megenyhült, és beengedte őket.

A háború előtti időkről beszéltették, miután elindították a diktafont, a lány kérdezte, és közben elbűvölve nézett az öregasszony vizenyős, kék íriszű, vörös erekkel átszőtt szemébe. Lénárt kicsit hátrébb ült, figyelte a két nőt, a vénséget és a fiatalságot a délutáni nap beeső sárga fényében, és megrohanta őt a múlandóság keserű tudata. Besötétedett, mikorra végeztek. Megköszönték az interjút, majd visszabandukoltak a makacs kutyaugatásban a vendéglátójuk házáig, közben a lány belékarolt a fiúba, akit ettől valami melegség öntött el, és nem kérdezte meg, pedig akarta, hogy mit gondol a másik a boszorkányság vádjáról.

Az öregasszony hirtelen közlékeny és kíváncsi lett, mikor vacsoránál megtudta, kinél voltak. Szalonnát és kolbászt kaptak, és egy-egy kis kupica pálinkát a ház urának mosolygós ajánlásával, és míg eszegettek, Júliának el kellett mesélnie mindent Katángyó Emelkáról. A vénasszony főképp azt akarta tudni, belenéztek-e a szemébe, látták-e benne a boszorkányságot, majd mikor Júlia nevetve válaszolt, hogy nem, dehogy, dühösen fújtatva kiment. Férje morgott valami bocsánatkérést, és újra töltötte a pálinkáspoharakat.

Felesége kisvártatva visszatért, és a vacsora végéig már nem szólt semmit, de aztán, ahogy a pár végzett, és megköszönve az ellátást, kilépett a csillagfényes udvarra, a sötét tájba, melynek távoli kontúrjai Van Gogh festményeket idéztek Lénártban, utánuk ment, és suttogva, fojtott hangon magyarázni kezdett, inkább Júliának, hogy bekente a kulcslyukat fokhagymával, az távol tartja majd a boszorkát, de még fontosabb, hogy kitett a konyhaasztalra egy kis tál vajat, de azt nem enni rakta ki, ahhoz ne nyúljanak, egy ujjhegynyit se vegyenek el belőle, mert az meg azért kell, hogy elcsússzon rajta a gonosz, és ne tudjon bemenni a tisztaszobába, ne találja meg Júliát. A lány csak bólogatott és igenelt, majd nagyon nyugodt hangon megköszönte az óvintézkedést, bár hozzátette aztán, hogy ő személy szerint nem hisz az ilyen dolgokban. Az öregasszony erre a fejét csóválta, és Lénárt még a sötétben is látni vélte, hogy baljával szorítja jobb kezét, a kisujj hiányát kulcsolja át odalent, de aztán ennyiben maradtak.

A férfi később már nem emlékezett, hogy kezdődött, talán ott, ahogy a kis konyhahelyiségbe rácsodálkoztak a villany alatt sárgálló vajdarabra, talán a hideg dunyhák magányával, vagy a pálinkával, melynek íze még mindig égette torkukat, de hirtelen megszólalt egyikük, valamelyikük, ki tudja már ki, hogy nem jössz át, mire a másik, az a meleg és élő és fiatal test kikelt a dunyha terhe alól, hogy becsússzon a másik ágy puha és meleg résibe. Lénárt arra viszont biztosan emlékezett, hogy a lány eleinte milyen esetlen és bátortalan volt, és főképp milyen szűk és száraz. Bárhogy igyekezett, nem tudott beléhatolni, végül már nevettek mind a ketten, és a fiú érezte, hogy az óvszerben feszülő férfiasságának ez nem tesz jót. Várj, mondta, valami eszembe jutott, kimászott az ágyból, kisietett a konyhába, majd beletúrt a holdfényben fehéren csillogó vajba, és azzal kente be magát. Aztán szinte ünnepélyesen visszalépdelt a szobába, ahol a lány már a földre dobta a dunyhát, és ott feküdt, pőrén és kitárulkozva fehér teste, jobban mondva Lénárt látott valami fehér kontúrt, ami Júlia lehetett. Mit csináltál, kérdezte a másik, de ő nem válaszolt, csak ráfeküdt, és már belé is siklott, könnyedén és gyorsan, így a kérdés idejétmúlt lett, mert elkezdtek mozogni abban az esetlen ritmusban, ami olyannyira jellemző azokra, akik közül az egyik nem szerelmes a másikba.

Mikor vége lett, Júlia volt az, aki felkelt, visszarendezte Lénártra a dunyhát, majd ő maga a fiú ágyába tért meg, és pár pillanat múlva halk, érdes horkolása jelezte, hogy elaludt.

A fiú még sokáig gondolkodott a történteken, forgatta magában az alig pár perces emlékeket, a tettét, a sikerét, végül mindezek édes tudatával süllyedt ő is az öntudatlanságba, hogy hajnalban egy halk nyüszítésre riadjon. Biztos volt benne, hogy a lány adta ki a hangot, de mikorra kinyitotta szemét, a másik már ült ágyában, majd ki is szállt belőle, a deszkák a mély csöndben fülsértően reccsentek. Mi a baj, kérdezte Lénárt rekedten, ám Júlia sokáig nem válaszolt, csak állt a kis szoba közepén, az utcai lámpa távoli fényében látszott kopott pólójának és bugyijának fehérje, majd kimondta, valaki járt itt, valaki volt az ágyamban, rajtam.

Én nem csináltam már semmit, tréfálkozott Lénárt, de a másik nem válaszolt, nem szólt, csak némán visszafeküdt, és a fiú érezte a feszültséget a szemközti fal irányából, ami egy kicsit zavarta, de nem annyira, hogy ne tudjon újra elaludni.

Másnap megcsináltak még négy interjút, három öregasszony és egy öregember mesélte el életét a diktafonnak, és mikorra végeztek, majdnem este lett. Összepakoltak, sietve, hogy még elérjék az utolsó buszt. Alig szóltak egymáshoz szinte egész nap, és Júliának nem kellett kimondania, hogy a fiú tudja, ennyi volt, egyszeri és megismételhetetlen dolog, elégedjen meg ennyivel, babusgassa, őrizgesse az élményt, melyből soha nem lesz több már.

Amikor kifelé indultak szobájukból, az öregasszonyba ütköztek a konyhában. A tálra bökött, megbolygatták a vajat, mondta. Én voltam, ismerte el Lénárt, véletlenül, éjszaka, és az emlék hatására elpirult. Júlia rábámult, döbbenten eltátotta száját, mert most értette csak meg, most rakta csak össze, mi történt, de végül nem szólt.

Nagy baj lesz, csóválta fejét a vénasszony, mert a boszorkány így megtalálta azt, akit keresett, nézett a lányra, aki megvonta vállát, nem történt semmi különös, hazudta az éjszakáról dacosan. Bár az is lehet, tényleg így gondolta.

A vénasszony felállt, odalépett elé, majd lassan felmutatta neki csonka jobb kezét, és csak suttogva mondta, miközben néha az ajtónyílásra lesett, talán férjétől tartva, hogy ha mégis megtalálta őt, a lányt a boszorkány, akkor addig nem nyugszik, addig fogja gyötörni, amíg nem ad neki egy kis darabot magából. Minél tovább vár, minél tovább ellenáll, annál nagyobb darabbal lehet csak kiengesztelni.

Júlia elmosolyodott, bizonytalanul és halványan, de mégis mosolygott, és ezért Lénárt hirtelen nagyon büszke volt rá, nem lesz semmi baj, mondta szelíden a lány, mintha gyerekhez vagy bolondhoz beszélne, de most már menniük kell, mert lekésik a buszt. Elbúcsúztak az öregektől, Lénárt odaadta egy borítékban a szállás és az ellátás díját, aztán kisiettek buszmegállóba, ahol már várt rájuk a sárga monstrum. Tiszta őrült volt ez a nő, rázta fejét a lány, miközben felrakták csomagjaikat az ülések feletti csomagtartóba. Tiszta őrült, ismételte bizonytalanul.  

Visszafelé úton csak egyszer alakult ki valamiféle beszélgetés köztük, amikor Júlia rákérdezett, látta-e Lénárt, hogy a négy aznapi interjúalany közül kettőnek hiányzott egy-egy ujja.

Cukorbetegség, sok pálinka vagy az öreg és ügyetlen kezekkel történő favágás lehet az oka, vélekedett Lénárt, s közben azon tűnődött, hogyan tudná más irányba terelni a témát, de aztán, ahogy Júlia komor arcába nézett, feladta tervét. A végállomáson, miközben a repedezett járdán elindultak a városközpont felé, mégis megkérdezte, hogy nem alszik-e nála a lány, aki erre megállt, leengedte válláról táskáját, idegesen a hajába túrt, majd csak annyit mondott, felejtsd el, és engem is, és azzal otthagyta, és kisétált Lénárt életéből egészen mostanáig, eddig a konferenciáig, mikor is úgy tett, mint aki nem látja a férfit – vagy nem ismeri fel.

Lénárt alig várta, hogy szünet legyen, és a többiekkel ellentétben, akik megrohanták a büféasztalokat, ahol még lazacos szendvics is volt, ő megkerülte a tanácsterem karéját, és a helyén maradó, mozdulatlan és merev nőhöz sietett, azonnal a nevén szólítva, szélesen mosolyogva, kezét nyújtva félig kézfogásra, amiből talán ölelés lehet. Hogy vagy, kérdezte tőle, mit keresel te itt.

Aztán csak várt, mert Júlia nem állt fel, nem is nézett rá, csak bámulta a projektor által kivetített „Köszönöm a figyelmet!” feliratot a falon, és úgy mondta, szerbusz, majd hozzátette, talán kérdezte, talán dühösen sziszegte, hogy hogy vagyok? Hogy mit keresek itt?

Lénárt először nem értette, mi van, hogy miért ez a fogadtatás, miért ilyen vele a másik, milyen hibát követett el úgy, hogy tíz éve nem is találkoztak, aztán a nő lenyúlt a széke mellé, ami nem is szék volt, vagyis nem olyan szék, és hátrább lökte magát, és ekkor Lénárt elszörnyedve láthatta, hogy mindkét lába hiányzik, nagyjából a comb felétől, és ettől ismét beléhasított, hogy ez a Júlia milyen egy makacs nő, mennyire borzalmasan dacos és kitartó, és hogy talán jobb is, hogy így alakult, hogy ők ketten nem jöttek össze komolyabban annak idején, ezerkilencszázkilencvenkettőben.

vége

A képet abban a borítékban találtam, melynek anyám az "Ismeretlenek" címet adta. A hetvenes években készülhetett, ismeretlen szereplője rég halott lehet, és természetesen semmi köze a lenti történethez. Gyerekkoromban tele volt a falu az ilyen öregasszonyokkal, mostanra már eltűntek, csak ezeken az értelmezhetetlen képeken maradtak meg, mint vészjósló zárványok egy másik korból. Hajlamosak vagyunk idealizálni a régi falu világát, noha azt berögzült szabályok, pletykák, babonák irányították, fojtó légkörű hely volt inkább, mintsem a szabad emberi lét természetes terepe. A most következő elbeszélés a rosszul használt hitről, az eltorzult vallásosságról szól*, továbbviszi egy korábbi írás gondolatmenetét. Újraolvasva egy hibája (biztos) van, az, hogy a narrátor elbeszélésmódja nem egyezik Bolond Rozi elképzelt nyelvi eszköztárával, beszédstílusával, de ez talán nem befolyásolja a történet élvezetét.

*továbbgondolva: arról is szól, hogy talán csak az ima hőfoka számít, a tartalom nem - és ez az, ami igazán rémisztő a teremtés egészére nézve...

Kiimádkozók

Miután a Szabados lánya felkötötte magát a garázsukban, bementem az ifjú paphoz egy délután, és elmondtam neki mindent. A templom melletti háza nagyszobájában ült, egy füles fotelben, figyelmesen hallgatott, bámult rám azzal a szép, szürke szemével, közben átlátszó füle csücskét gyűrögette, s néha kortyolt a diólikőrből, mely egy kis asztalkára volt kikészítve mellette. Az öregasszonyoktól kapta, a fekete svábbogaraktól, akik ellepték nemcsak a templomát, hanem a paplakot, és az életét is. Ők hozták a mintás terítőt a tévéjére, mosták a szennyesét és a függönyét, sikálták a vécéjét, felváltva főztek rá, ősszel almával és burgonyával pakoltatták tele a szűk kis pincéjét, a fejét pedig telibeszélték a falu bűneivel, azt remélve, kiprédikálja majd azokat vasárnaponként. Néha ez meg is történt, de én tudtam, hogy a szíve mélyén az ifjú pap jó ember, akinek csak fel kell nyitni a szemét, hogy megértse, mi folyik körötte.

Maris, az öregasszonyok vezetője, a vezérimádkozó, még a váci püspöknél is járt, és elintézte, hogy az ifjú pap egy új Suzukit kapjon. Nagyon féltek az öregasszonyok, hogy nem marad meg nálunk a fiatalember, mert gyakorta eljárt, néha napokig eltűnt, a fene se tudta, merre kóricált ilyenkor, de mikor megtért a faluba, mikor visszajött hozzánk, bambán tekintett mindenkire, mintha szellemek lennénk, szórakozottan rágcsálta körmét, és látszott rajta, nagy és fontos kérdések nyomják a lelkét.

Nálam a Szabados lányának a halála után telt be a pohár, már csak azt akartam, hogy mielőtt eltűnik – mert ebből a nyomorúságos faluból az összes pap megszökik pár éven belül –, tegyen rendet ez a szép szemű fiatalember, és kergesse ki a templomából ezeket az öregasszonyokat, mint ahogy tette azt Krisztus urunk a kufárokkal. Ennyivel tartoztam Annának.

Szabados Anna mellettem ült az iskolában, ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt a lassúságomért és a butaságomért, ő volt, aki megvédett a többiek gúnyolódósától és a tanárok türelmetlenségétől. Pár utcával arrébb laktak tőlünk, ezért sokszor találkoztunk, láttam, miután felnőttünk, hogy kerekedik az élete, hogy udvarol neki az a fiú a városból, aztán azt is, ahogy összetöri a szívét. Suttogtak egy babáról, amit hátrahagyott maga után ez az idegen, és arról is, hogy Anna bement a városba, és kiszippantották belőle a babát. Én el sem tudok képzelni egy ekkor a porszívót, de azt igen, hogy a pletyka eljutott az imádkozókhoz is, mert múlt vasárnap, a mise után, mikor mostam fel a templomot, s ott ténferegtem mellettük, kihallgattam mormolásukat, melyben halált kértek a babagyilkos Annára, rángassák ki a lelkét az ördögök a torkán át, így mondták.

Hatan vannak, kis, töpörödött fekete alakok, a legbuzgóbb templomba járók, igazi szentfazekak, csupa ránc, odvas fogak, gyanakvó, fekete, csillogó bogárszemek, sárga pergamenbőr és éles kígyónyelv. Gyakran csak ülnek a padokban és pletykálnak, végigveszik az egész falut a Felvégtől az Alsó Telepig, és elmondják mindenkiről a legrosszabbat. A képeket törülgetve hallgatom ki őket, a padlót seprűzve figyelek mormogásukra, észre se veszik, ha ott vagyok, úgy kezelnek, mint valami tárgyat, vagy mint a templom tartozékát, pedig én valójában a Félnótás Rozi vagyok, a Buta Rozi, a Lassú Rozi, a Gyere Ide Rozi – akiről senki nem tudja, hogy megvan azért a magához való esze, de majd most rádöbbennek.

Elmondtam hát az ifjú papnak, hogy kiimádkozták a vénasszonyok, legfőbb hívei és támaszai Anna nevét múlt vasárnap, akit aztán szerda reggel az apja talált meg a kötélen. Véresre karmolta a nyakát, szerintem szabadulni akart, bizonyára meggondolta magát, de onnan, a magasból már nem volt menekvés, a fejőszék, amit elrúgott maga alól, túl messze volt, így hát jövő héten lesz a temetése, az én drága barátnőmnek, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy szelembe esett.

Az ifjú pap meghallgatott, majd ivott egy kis diólikőrt, megköszörülte torkát, aztán csóválta fejét, és belekezdett, hogy buta vagy te Rozi, hogy ilyeneket mondasz ezekről a tisztességes, jóravaló, idős asszonyokról, hát mit tehetnek ők a lány haláláról, akkor már inkább én vagyok a bűnös, aki múlt vasárnap beleszőttem a misébe a kereszteletlen gyermekek sorsát, akik ott jajonganak a purgatórium tüzében ezer és ezer éven át, köszönhetően bűnös szüleik meggondolatlan tettének. Hallotta ezt az Anna is, ott ült halott sápadtan a hátsó sorban – mondta az ifjú pap mélázva.

Erre nem szóltam semmit, mert ki vagyok én, hogy megítéljem azt, amit a pap a misén mond, inkább belevágtam a másik esetbe, felkészültem ám én erre a beszélgetésre, hisz már két éve figyelem a vénasszonyokat, a fekete bogarakat, azóta, mióta először észrevettem, hogy akiről mormolnak, az hamarosan elpatkol a faluban.

A Somlyó gyerek bűne nem volt mérhető Annáéhoz, mégis meg kellett halnia a tavaszon, miután a szipirtyók a szájukra vették. Annyi baj volt csak vele, hogy részeges volt, és ha ivott, akkor vezetett is, igaz, csak a Vasútig, mert ott laktak, de akkor is. És hát egyszer olyan sokat ivott, hogy összevissza kacskaringózott az úton, és belement a Maris, a fő imádkozó unokájának az autójába, egy nagy, szép ezüst kocsiba. A fővárosból jött az unoka a családjával, ott is aludtak a Marisnál, és reggel, ahogy kelnek, látják, összecsókolódzott a két autó, mert a Somlyó gyerek otthagyta az út mentén a sajátját, miután összeragasztotta a másikkal, kiszállt, kimászott és hazatántorgott. Na, nem is kellett több a Marisnak, már másnap megkezdődött a mormolás a templomban, a fohász, hogy vigye el az ördög a bűnöst, és vagdalja apró cafatokra a részeges semmirekellőt. És én akkor már direkt figyeltem, mi fog történni, így nem is csodálkoztam azon, hogy egy délután szirénázva jön a mentő, száguld  át a falun, hogy aztán fél óra múlva nagy szomorúan, csöndesen menjen is visszafelé. Történt, hogy a Somlyó gyerek, aki ezúttal józanul jött hazafelé a munkából, vezette haza az apja kocsiját, mert a sajátját ugye összetörte, a falu végi nagy, s alakú kanyarban valahogy áthajtott az út másik oldalára. Talán túl gyorsan ment, ki tudja. Mindenesetre egyenesen egy traktorba rohant, aminek az elején boronák voltak, és azok mind összeszabdalták, felszelelték őt.

Láttam az ifjú papon, hogy ez még nem lesz elég neki, de már felkeltette az érdeklődését a dolog, és szinte vágyakozva mondta, kérdezte, mi van még, ki vele, mit tudok még mesélni ezekről az asszonyokról, van-e egyéb bizonyítékom, ha ugyan mindez bizonyítéknak tekinthető, mire én bólogattam, hogy naná hogy van, felkészültem a beszélgetésre, hetek, hónapok óta tervezgettem már a dolgot, és most végre kiönthetek magamból mindent, amit eddig titkoltam.

Mert ott volt a Sárosi esete, aki még a múlt télen halt meg, alig tudtuk eltemetni a fagyott földbe, bár nem kellett sokat ásni, hisz az a nagydarab ember elfért egy apró koporsóban, úgy összeégett, úgy kiégett belőle a zsír.

A Sárosinak volt egy gyára, egy üzeme a faluban, zoknikat és harisnyát csináltak benne, de aztán gondolt egyet, és elhatározta, beviszi a városba, mert ott olcsóbb lesz neki minden. Persze ez nagyon nem tetszett a falusiaknak, mert sokan dolgoztak nála, az öregasszonyok gyereki közül is hárman, ezért meg akarták győzni a jóembert, hogy ne tegye, még karácsony előtt is győzködték egy gyűlésen a faluházban. Emlékszem, kivörösödött az a nagy derék férfi, míg magyarázott nekik, de nem tágított a tervétől, annyit engedett csak, hogy aki jön utána a városba, az biztos kap munkát. Ott voltam én is, mert vonzott a fény, a meleg meg a sok ember, így jól láttam az öregasszonyokat, akik hátul ültek, egy kupacba, és már a gyűlés után megkezdték a súgást-búgást.

Akkor már sejtetem róluk, hogy rosszban sántikáltnak, mert volt az, ami az öreg pappal történt, meg a kondéros eset, ezért már figyeltem őket, így hallottam meg, hogy kiimádkozzák a Sárosi nevét, úgy susogtak, mint a szél, mikor azt kérték, az ördögök a Gyehenna tüzén pörköljék meg.

Nem is kellett annak több, rá egy hétre halott volt. A szirénázásra riadtunk az éj közepén, jöttek a tűzoltók, én meg a hang után a nyomukban, mert sejtettem, mi következik. A Sárosi nagy dohányos volt, még lefekvés előtt is elszívott két szálat, azt mondják, elaludt, és a csikk kiesett a kezéből. Nem égett ki a háza, csak az ágya és benne ő, apró, kis fekete gyerekké sült, láttam, az utcáról lestük, amikor kihozták, nagyon hideg volt, de olyan szag jött ki a kitört ablakon, mint amikor anyám odaégeti a húst. Az özvegye aztán letett a költözésről, így az üzem maradt a faluban.

Három eset, ez még mindig lehet véletlen, mondta az ifjú pap, közben elvonta rólam a vizenyős, tekintetét, úgy, mintha valami a szemébe ment volna. Gondolom, van még más is…

Jól gondolta, mert elővettem Szólátné halálát, ez már majd egy éve esett meg, de még mindig összeborzadok, ha eszembe jut. Az ő bűne csak annyi volt, hogy összeszólalkozott az imádkozó bogarak valamelyikével, talán a Sárával, mert az unokája a kertje végében legeltette a kecskét, és azok mind lerágták a kerítés mentén a Szólátné gyümölcsfáit. Csúnya veszekedés volt a boltban, aztán az utcán, én csak hallottam róla, és akkor még csak gyanakodtam rájuk, de már figyeltem őket, a karzatról hallgattam ki, ahogy következő nap, pénteken, délután megkezdik a mormolást, hogy a Szólátné gonosz, bűnös lelkét izzó katlanban fürösszék meg az ördögök a pokolban.

Nyár vége volt, és a Szólátné a következő héten leszedte a szilvát a megmaradt fáiról, s kivitte a nagy katlant az udvarra, hogy majd lekvárt főz. Özvegy volt, de falun egyébként is az asszonyok végzik ezt a munkát, kavargatni a forró, bugyogó, köpködő szilvalevet, nem férfinek való dolog ez. Aztán van úgy, hogy az alját egy kicsit megkapja, a Szólátné is talán ettől félt, mert egy sámlira állt, hogy jobban beérjen a katlanba, és ekkor zsupsz, belebukott, fejjel előre, a katlan felborult, aztán gurult, benne a forró szilvalekvár, abban az a szegény asszony, akit mindenhol elborított a tüzes kulimász. Azt mondják, még kimászott belőle, négykézláb üvöltött, de már vége volt, mert a bőre lefolyt róla, a haja összezsugorodott, a szeme kipukkadt, mint egy lufi.

Na, miután mindezt elmesélte a szomszédja a boltban, ezután már nagyon is izgatott, kiről mit morognak a templomban, de persze volt egy első eset, ami elindította nálam az egészet.

És mit volt az, kérdezte az ifjú papa összeráncolva szemöldökét, mire megvontam vállam, és kicsit röstelkedve, de bevallottam, hogy az elődje, az öreg tiszteletes halála. Ez aztán tényleg felkeltette az érdekelődését, előre dőlt, nyelt egy nagyot, hogy a domború, szép nagy ádámcsutkája felugorjon, majd intett, mondjam.

Az öreg tiszteletes idején is itt lebzseltek már ezek az imádkozó sáskák, magyaráztam, de ő nem igazán kedvelte őket. Ha hoztak valamit neki, zöldséget, gyümölcsöt, elvette, de a templomot nem engedte takarítani nekik, helyette engem fogadott fel, áldja meg az isten érte. Ugyanígy a lakásába, a paplakba se engedte be őket, a szennyeséhez nem nyúlhattak, ételt nem vett át, hiába hordták ide a töltött káposztát, a túrós lepényt, a derelyét, a sonkát. Láttam én a Marison, hogy nem tetszik ez neki, de kenyértörésre akkor került sor, mikor gyűjtést szerveztek egy új stólára, aztán nagy büszkén vitték neki borítékban a pénzt, mire ő csak annyit mondott, nem fogadhatja el, mert az egyháznak kell gondoskodnia a pap ruházatáról, egyébként is a mostani stóla kicsit kopott ugyan, de ő már nem váltana, ez szinte hozzá nőtt az évek alatt. Tanúja voltam ennek, elvörösödött a Maris, nem szólt semmit, csak ledobta a borítékot a hóba pap lábához, és otthagyott minket.

Aznap estefelé a bogarak a templom előtt pusmogtak, a havat sepertem a kereszt tövéről, nem hallottam jól őket, de aztán, mikor bementek, kíváncsiságból utánuk somfordáltam, és az előtérből hallgattam, hogy elkezdenek imádkozni, halkan, de azért ki lehetett venni, mit akarnak.

Az ifjú pap felemelte mutatóujját, hogy álljak meg, majd mondta, hogy már kitalálja, azt akarták, hogy az ördögök fagyasszák meg az öreg pap lelkét a pokol mélyén, mire bólintottam, honnan tudja atyám, ő meg csak legyintett bosszúsan, nem nehéz megtippelni, tekintve, hogy az öreg pap combnyaktöréssel került kórházba a városi temploma elől egy téli napon, de előtte sokáig feküdt  a hideg betonon, felfázott, és végül a tüdőgyulladása vitte el.

Hallgattunk egy kicsit, nekem már nem volt mit mondanom erről a gonoszságról, ami a falunkban felütötte a fejét, ő meg a gondolataiba mélyedt, eztán felállt, lesimította ruháját, vállamra tette kezét, és azt mondta, megkérdi a másik felet is, Marist, úgyis nemsokára itt lesz, a templom tetejének felújításáról beszélnek majd, de akkor megkérdi, mi a helyzet ezekkel a közös imádkozásokkal, mi ezeknek a célja. Kiugrasztjuk a nyulat a bokorból Rozi, nem kell aggódnia, mosolygott az ifjú pap, de nem tetszett ez a mosoly, se a tekintete, ezért volt az, hogy amikor megjött az a vén kígyó, a kétágú nyelvű, hátul, a paplak mögött, a cefréshordóra állva bemásztam a vécé ablakán, így a folyosón keresztül, a nyitva hagyott ajtón át mindent hallottam, mindent, amit beszélnek, még azt is, amit nem kellett volna.

Eleinte persze valóban a pénzügyekről és építési cégekről tereferéltek, aztán a vége felé az ifjú pap elővette a témát, akkor, amikor már azt hittem, csak engem hiteget ezzel a nagy bátorsággal. Nem olvasott semmit Maris fejére, csak finoman célozgatott rá, hogy úgy hallja, bizonyos halálesetek azután következnek be, miután Maris és a többi istenfélő asszony a templomban megemlíti a bűnös lélek nevét.

Csönd telepedett a szobára, és én is visszafojtottam a lélegzetem, de aztán már nem bírtam, mert nem jött válasz, és az ifjú pap se bírta, mert megszólalt, folytatta, és ekkor megfordult velem a világ, hisz azt mondta, hogy ha így van, akkor neki segítségre lenne szüksége, egy ügyet el kellene simítani, hisz Marisék talán észrevették, milyen gondterhelt, és hogy mennyiszer van távol, mondta óvatosan, szép lassan, de az öregasszony a szavába vágott, hogy a fattyúról van szó, ugye, atyám.

Na, erre lett csak igazán csönd, még a szú percegését is hallottuk, aztán az ifjú pap csak hebegett-habogott, hogy a test bűne, az ördögi kísértése, és ő gyenge volt, mit lehet tenni, megesik, de a Marist nem érdekelte  a szabadkozása, közbevágott, nagy dölyfösen és hidegen, mert most már nyeregben érezte magát, mondván, régóta tudják, hogy szeretője van az ifjú papnak a városban, de azt csak pár hete hallották, hogy a lány vagy asszony megesett. Már csak azt kell tudniuk, hány hónapos terhes, mire az ifjú pap megmondta, hogy három, mire a Maris rávágta, akkor még megoldható, el lesz intézve atyám, nem kell aggódnia. Csak a gyerek, kérdezte az ifjú pap, mire Maris jóváhagyta nagy kegyesen, csak a gyerek, és ekkor az ifjú pap egy nagyot sóhajtott, szinte még én is éreztem a fürdőben, a vécékagylóba kapaszkodva a szelét, és csak bámultam a csempét, ami tükörsima volt, és makulátlan fehér, majdhogynem tökéletes, és alig hallottam, hogy a Mari még megkérdi, ki volt az, aki beszélt rólunk, de mielőtt elhangzott a nevem, már mozdultam, másztam, így odafenn, az ablakból, épp hogy elcsíptem az ifjú pap válaszát, aztán lehuppantam a földre a paplak mögött, és futni kezdtem, ki a mezőre, fel a dombra, át a tarlón, be az kiserdőbe, keresztül bozóton, patakon, futottam, amíg bírtam, de tudtam, minden hiába.

vége

Eltévedtem a motorral a nagy, sötétlő erdőben. Na jó, igazság szerint tudtam, hogy merre járok, de azt nem sejtettem, az ösvény hova fog vinni. Egy fennsíkon értem ki a fák közül, ahol elszórtan tanyák voltak, köztük ez a romos épület, ami igazából nem lakóház, inkább hajdani istálló lehetett. Miközben a földúton kivergődtem az ismert utakig, az a Stephen King-novella járt a fejemben, ahol a főhős autójával spéci rövidítéseket, leágazásokat tesz a vidék útjain, így átkerül valami különös dimenzióba, melynek nyomait  hűtőrácsán is megtalálja aztán. De a lenti írás ötlete nem innen jött, hanem napokkal korábbról, mikor a lányommal bújócskáztunk, és miközben nagyon jó helyen vártam, hogy vajon rám talál-e, valami atavisztikus félelem telepedett rám, mint mindig, ha bújócskázok, egy megmagyarázhatatlan szorongás, ősi rettegés attól, ami elkerülhetetlen. 

Bújócska

Minden halál egy rádöbbenés az én tökéletes jelentéktelenségére és hiábavalóságára. A haldokló megkönnyebbülése és passzivitása már annak jele, hogy tudja, nincs miért szomorúságot érezni, hisz a hátrahagyott dolgok, úgy mint önmaga, a gyermekei, a szerelme, a háza, az autója, a szuper lemezgyűjteménye, a kedvenc képregénye vagy az „Új versek” első kiadása – egyszóval a mindenség e néhány semmitmondó részlete nem éri meg a bánkódást, hisz mindez semmi a végtelen létezés síkján.

Gyermekkoromban, mikor a nyarakat kényszerűségből falun, a nagyanyámnál töltöttem, láthattam egyszer egy ilyen revelációt, egy hirtelen felismerést, mely során az illető ráébredt arra, hogy amit hátrahagyott, az oly kevés, mint amikor egy pillangó meglebbenti szárnyát.

Azon a nyáron nagyapám a nyári konyhában, a kiságyon, a „deko”-n haldoklott, és engem bíztak meg azzal, hogy az arcáról egy nagy lépcsapóval hessegessem a legyeket. A legyek ott zsizsegtek mindenhol, az ablakban, az asztal lapján, és fekete szőnyegként ellepték a meszelt plafont is. Nagyapám lába lelógott a rövid ágyról, hosszú ember volt, csupasz lábujjait a levegőbe meresztgette türelmetlenségében.

A nyári konyha falun egy kis, egyszobás melléképület, tűzhellyel, asztallal, kredenccel – vagyis konyhaszekrénnyel –, és amolyan nyári rezidenciaként szolgált, hisz a nagy házat, a „felső ház”-at és az abban lévő tisztaszobát kímélni kell, még akkor is, ha annak köves padlója, sötét helyiségei és lehúzott redőnyei csábítóan hűvöset teremtenek a hőségben.

Azt, hogy nagyapám haldoklik, tizenkét évesen is megértettem, noha senki nem mondta ki, senki nem is utalt rá, de elég volt sápadt, megfeszült arcába pillantanom, és a ráncokból és árnyékokból kiolvashattam a közelgő vész jeleit, a teste üregeiből előgomolygó mély, sötét szag pedig megerősítette ítéletemet. És ehhez járult a hörgés, ahogy fekve, majd fel-felülve kapkodva szedte a levegőt, hogy aztán ez a hörgés fulladó köhögésbe torkoljon, küzdelembe a tüdejét mind jobban elöntő vízzel.

Nagyanyám nem bírta elviselni ezt a hangot sírás nélkül, ezért inkább fent főzött, a nagy házban, és ez idő alatt az én feladatom volt a haldoklás menetének felügyelete. Unalmas munka volt, az egyetlen izgalmat a postásasszony jelentette, aki tizenegy körül ért az utcánkba, és ha épp volt új Füles rejtvényújsága, bekiabált nekem, én pedig rohantam nagyanyámhoz pénzt kunyerálni. Mindig nagyon nehéz szívvel adott.

Délután, az ebéd után a fullasztó meleg elől a felső ház hűvös szobáiban bujdokoltam, műanyag katonákkal játszottam, órákig bámultam a félhomályban a derengő szentképeket, azt vizslatva, Mária szája széle mosolyra húzódik-e, vagy egymással ölelkező meztelen emberpárokat rajzoltam, meglehetősen rossz anatómiával. Később, mikor enyhült a hőség, rákaptam, hogy kimenjek a határba, a falu szélére, a házak mögötti mezőkre, dombokra, és ott sétálgassak, botommal, képzeletbeli Excaliburommal a bogáncsokat és a csalánt csapdosva. Így akadtam rá a házra, ahol az a furcsa öregasszony élt, aki egy rövid időre a társam, talán barátom lett.

Emlékszem, először csak bámultam a kerítésen át, ahogy kint ül, az árnyékban, az elvadult szőlőindák alkotta lugas alatt egy kis padon. Meghatározhatatlan korú falusi vénasszony, lila virágos otthonkában, arcán egy végtelenül bizalomkeltő és vágyakozó mosollyal. A Jancsi és Juliska jutott eszembe, de olyan verzióban, ahol a boszorkány jó, amikor megkérdezte, kicsit károgó hangján, kérek-e cukorkát, mire bólintottam, majd kiszáradt torokkal kinyitottam a nyekergő kaput, és beléptem az udvarra, felsandítottam a félig beroskadt tetőre, aztán csak vártam, míg visszajön, és kezembe nyomja a Negrót. A papír beleolvadt a cukor húsába, és miközben meghámoztam, az öregasszony kikérdezett, ki vagyok, mit csinálok itt falun és még azt is, hogy milyen tanuló vagyok.

Első alkalommal még nem mentem be a házába, megköszöntem a cukrot, majd hazamentem, ahol persze nem mondtam minderről semmit, mert egy gyerek az ilyesmit nem tartja fontos dolognak. Később pedig már valami furcsa dac miatt nem árultam el új barátomat nagyanyámnak, mivel az öregasszony hamarosan életem része lett, a késő délutáni, alkonyi időszak egyetlen társa, sőt, az egész nyáron, az egész faluban az egyetlen ismerősöm.

Voltak persze gyerekek a faluban, a Felső-Telepen avagy a Boszorádban, de őket nem ismertem, sőt, féltem tőlük, mert vad, folyton káromkodó és verekedő lényeknek tűntek szememben – ellenben az öregasszony, aki sosem árulta el a nevét, valami különleges fényt adott a napjaimnak, egy olyan titok és esemény lett számomra, ami csak ritkán adatik meg az életünkben, leginkább még akkor, amikor felnőttként rejtelmes szeretőnk van.

Eleinte ugyanúgy játszódott le a rituálénk, elsétáltam a házához, beköszöntem a kapun, ő a lócán ülve üdvözölt, behívott, leültem elé egy kis fejőszékre, amelyet direkt nekem készített ki, majd becsoszogott  a házba a cukorkáért, és amíg elszopogattam, régi dolgokat mesélt, az apjáról, akit egy „tehen” halálra öklelt, villám sújtotta szerelmesekről vagy a macskaként kísértő holtakról.

Később jött az ötlet, mikor már kifogyott a történeteiből, avagy csak megunta a múltat, csak ekkor találta ki, hogy bújócskázzunk.

Eleinte nem értettem, hogy képzeli, hisz végtelenül lassúnak tűnt, meg a ház sem volt túl nagy, de belementem, inkább az ő kedvéért, mintsem valódi kíváncsiságból.

Elsőként ő bújt, és estig nem találtam meg. Feladtam, és hazamentem. Másnap, ahogy lógó orral benyitottam a kapun, nagyot nevetett rajtam, és csak csóválta fejét, én pedig gyermeki dühvel revánsot kívántam venni.

Nem volt könnyű, mert a ház végtelenül egyszerű és puritán volt, egy konyha, oldalt belőle nyílt a tiszta szoba, melynek ablaka a dombokra nézett, ebből pedig a kamrába lehetett jutni, ahol volt egy feljáró – nyikorgó létra – a padlásra. A konyhából a másik irányba egy mosókonyha szerű toldalék kapott helyet. Nagy, nyikorgó ajtajú szerkények voltak itt-ott, meg kisebb tárolók, és zavartalanul szövődő pókhálók is. Egy helyütt az ablak nyitva volt, talán már hónapok óta, mert a padlót száradt levelek borították, a kamra kitört ablakában pedig egy madárfészek barnállott, de mindez nem zavart, mert sikerült pár jó búvóhelyet találnom. Például a konyhában, az ablaknál, a függöny mögött, ahol a hátamra tűzött az alkonyi nap, és az üvegen túl csak a néptelen baromfiudvar volt, csupa fű és dudva. Az egyik nagy szerkényben, naftalinszagú téli kabátok közt. A kiságy alatt, ahol a falban egy egércsalád motozott. A tiszta szobában a kelengyésláda, egy tulipánokkal telepingált böhöm nagy doboz, és a bevetett, de már megsárgult, penészes dunyhájú ágy között.

Az öregasszony persze mindig megtalált. Előtte kicsit motozott köröttem, úgy tett, mintha nem látná kilógó sarkamat, dombordó hátamat, de aztán csontos kezével benyúlt rejtekhelyemre, és megszorította nyakamat.

Ellenben ő sokszor úgy eltűnt, hogy fogalmam se volt, hol lehet. Végigkutattam a házat, még a padlásra is felmentem, hol az agyagszagban darazsak döngtek a beroskadt tetővég résein át betűző fényben – de nem volt sehol. Ilyenkor kétségbeesetten bolyongtam egy darabig, majd dacosan leültem a konyhában egy foltos, rozsdásnak tűnő székre, és keservesen kiabálni kezdtem, hogy előjöhetsz, mire mosolyogva, örvendezve megjelent egy olyan helyiségben, ahol egyszerűen nem lehetett, ahol mindent átnéztem előzőleg, az utolsó szegletig.

A kérdésemre, hogy hogyan csinálja, csak vállát vonogatta, és rejtelmesen bólogatott, de aztán eljött az a nap, amikor rájöttem titkára. Épp én hunytam, és hangosan számoltam kint, a ház falának dőlve, majd megindultam befelé, mikor autózúgás törte meg a tücskök és békák kórusát. A nagyszobába mentem, annak ablakából néztem, ahogy a jármű a rossz földúton megáll a ház előtt, és egy idősebb férfi és nő száll ki belőle. Az öregasszony kilépett mögülem a szekrényből, ahol a kabátok lógtak, megragadta csuklóm, és behúzott maga mellé, szeme csillogott, mint aki új, még jobb mókát talált ki, és én megértettem, bújócskázni akar, de ezúttal ketten fogunk elrejtőzni. Behúzódtunk hát a ruhák alkotta rétegek mélyére, de az ajtót résnyire hagytuk, hogy lássuk, mi történik. Éreztem, száraz, kis madárkezével izgatottan megszorítja izzadó tenyerem, miközben lépések hallatszottak odakinn, mert azok ketten bejöttek a házba.

– El sem hiszem, hogy már négy éve – mondta egy férfihang. Majd bizonytalanul hozzátette. – A tető ősszel roskadt meg, egy viharban. Menthetetlen az egész.

A nő sokáig nem válaszolt, csak cipője kopogott, majd valamivel zörgött. Aztán így szót élesen, korholóan: – Ezt a széket lemoshattad volna. Rászáradt a vér.

– Ne haragudj, de nem volt erőm – jött a dohogós válasz. A nő átsietett a látóterünkben – idősödő, de filigrán, szépen öltözött asszony volt, feltűzött, szőkés hajjal. Kinyitotta a kamra ajtaját, felnézett a kitört ablakra.

– Ott jött be, ugye? – kérdezte csöndesen. A férfi mellé lépett. Fél fejjel alacsonyabb volt az asszonynál, a meleg ellenére szürke zakót viselt, kerek feje egy sávban kopaszodott.

– Igen. És az üvegcsörömpölés elárulta. Állítólag nagyon megváltozott a börtönben. Vallásos lett.

A nő lenézett rá, majd átfogta vállát, megszorította: – Vajon mi történhetett?

A férfi mélyet sóhajtott, majd eltávolodott az asszonytól, felénk fordult, végre láthattam arcát is, mert pont a szekrényre nézett: – Talán felébredt a zajra. Talán elbújt. Oda – mutatott rejtekhelyünkre, és megindult, kinyúlt a szekrényajtó felé, majd tétovázva megdermedt. – Vagy az ágy alá – fordult a dohos dunyha felé.

A nő utána lépett, fehér retiküljébe kotort, és cigarettát vett elő: – Szörnyű ez a dohos szag – mondta, miközben rágyújtott.

– De még mindig jobb a bagódnál – zsörtölődött a férfi. Kiment, hangja távolabbról hallatszott. – Akárhogy is, megtalálta. És aztán volt valami dulakodás – zörgött a székkel, majd a konyhai szekrényt nyitogatta: – Az asztalon ott hevert a kés. Ha nincs ott, talán minden másképp alakul. De sajnos ott volt.

E szavakra akaratlanul is ránéztem társamra a sötétben, és láttam, ahogy a szemében az a huncut csillogás elhalványul, és nem marad a helyén csak a közöny. Olyan volt, mintha meghalt volna, vagy ellenkezőleg, mintha ő veszítette volna el a szeretteit egy pillant műve alatt.

Odakinn a nő még mindig az ágyat bámulta, majd megfordult, és ő is kifelé indult, de ekkor szeme megakadt a résnyire nyílt szekrényajtón, odalépett, és becsukta, de előtte még ezt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy így kellett történnie. Én tényleg kedveltem édesanyádat.

Ott, a hirtelen ránk boruló sötétségben éreztem, minden megváltozik. Hirtelen más lett köröttem a tér, kitágult, és végtelen és közömbös mélységek képződtek meg benne, ahol hihetetlenül jó búvóhelyeket sejtettem. De ez csak egy villanás volt, mert aztán más is történt. Kezemből eltűnt a keze.

Vártam, míg pakolnak, és rendezkednek, hallgattam, míg megbeszélik, mikor kezdődhet a bontás, majd figyeltem, ahogy kimennek a házból, az autó hangját, a távoldó surrogást, melyet a kocsi kelt a magas fűben, és csak ekkor, mikor csönd lett, ekkor jöttem elő a rejtekhelyemről.

Szólítottam őt, de nem jött válasz. Éreztem, üres a ház, de azért kötelességtudatból kicsit még kerestem, végignéztem a kedvenc helyeit. Mikor meguntam, visszamentem a tisztaszobába, és mivel rendszerető gyerek voltam, becsuktam a szekrényajtót.

Ekkor szólalt meg, bentről, amit nem értettem, hogy lehet, de aztán eszembe jutott, talán egy másik rejtekhelyről osont át, vissza a szekrénybe. Azt mondta, most már menjek haza, mert a nagyanyámnak szüksége van rám.

Így tettem, hazabandukoltam az alkonyatban, néha vissza-visszafordulva a romos ház felé, mert most, ahogy felidézem magamban, már látom, amit gyerekként nem vettem észre, azt, hogy az épület az elhagyatottság olyan stációjába lépett akkorra, honnan már nem volt visszaút.

Aztán beléptem az udvarunkra, és nagyanyám ott ült a nyári konyha lépcsőjén, és sírt, és én odamentem hozzá, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A következő héten többször kimentem a barátom házához, de csak azért, hogy távolról figyeljem, ahogy a markoló nagy lendülettel bedönti a falakat, megszüntetve azokat a fantasztikus búvóhelyeket, ahol az öregasszony szinte az örökkévalóságig el tudott volna rejtőzni.

vége

Az egyik legkorábbi erős emlékem, revelációm az a keresés, melyet a nagyapám által a *****-i kertjükben elásott szatyornyi műanyag katona után folytattam. Tulajdonképp éveken át piszkáltam nyaranta a kert puha, homokos földjét, és néha, itt-ott - mintha szétmásztak volna a föld alatti sírjukból - tényleg ráleltem egy-egy törődött figurára. Olyan volt, mint a Grál utáni kutatás, nyomokat találtam, de maga az egész állomány, a hadsereg sosem került elő. 

A másik, ami a szemem előtt volt írás közben, az egy valóban kitűnő képregény, a Goddamned, melynek elkeserítően ritkán jelenik meg új része. Az ábrázolt, özönvíz előtti világ brutalitása és remény nélkülisége majdnem egyedülálló a műfajban.

A lenti szöveg egyébként magyarázatot próbál adni az előző írásokban, vagyis a "kastély" tag alatt megismert épület gonoszságára, szóval egyfajta eredettörténet is.

Falu a föld alatt

Amikor megjelentek a dombok lábánál, épp május volt, a levegőben azok a fehér szöszlabdacsok, mint kiscicák kitépett bolyhai lebegtek. A vándorok nem lehettek többen negyvennél, szedett-vedett, rongyos nép, csak az útközben hozzájuk csapódott martalócoknál csillogott fém. Kordékat húztak, azokon hozták a holmijukat, az asszonyokkal menet közben szoptatták a gyerekeket, a férfiak sötét, mogorva képpel rágcsáltak valamit, miközben kapáikat vagy ásóikat rakták egyik vállukról a másikra. Földművelők voltak, homályos, makacs és néha téves tudással a földről.

Ahogy megpillantották a dombon fehérlő házak csomóját, megálltak, és ideges körbe rendeződtek, egy nagy, hangás rét közepén. A körnek is lett egy kis belső köre, a Katona, az Öreg, és a Pap alkotta. Valahogy úgy alakult, hogy ők hozták meg a döntéseket. A Pap, egy sovány, rongyokba öltözött kedvetlen alak, kezdetektől velük volt. Néha, amikor különösen éhesek voltak, vagy az égzengéstől rettegve összehúzódtak egy liget fái alatt, meghallgatták, amit Istenről és az elrontott teremtéséről mesélt, de egyébként senki nem vette komolyan intelmeit, az asszonyok szabadon háltak bármelyik férfival, és ha vitára került a sor, gyakran lett vérontás a vége, ha az Öreg vagy a Katona közbe nem lépett.

A Katona egy lerombolt erődnél csatlakozott hozzájuk, valamikor, régebben, pontosan nem tudni mikor, mert az időre vonatkozóan ellenmondó kifejezéseik voltak. A füstölgő kapu előtt halomban álltak a levágott fejek. Nem lehetett tudni, a sebeiből vérző Katona vajon védő volt vagy támadó, igaz, nem is érdekelte a vándorokat, megrohanták a romokat, hátha maradt valami eleség az üszök alatt. Az Öreg azonnal meglátta a Katonában a túlélőt, ezért bekötözte a sebeit, és támogatta, mikor újra útra keltek. A gesztusra ugyancsak nem lett volna szavuk, így néma szövetséget kötöttek, és ha valamelyik martalócnak eljárt a keze, vagy valaki a kelleténél erőszakosabb volt a nőkkel, az Öreg a Katonára rábízta, hogy rendet tegyen.

Most is mind felé fordultak, hogy mitévők legyenek, bár a Pap tétován megjegyezte, jobb lenne oldalt kerülni, és folytatni útjukat a hegyek belsejébe. Ugató, hiányos nyelven beszéltek ezek az emberek, egy roncs nyelven, melyen sok dologra valóban nem volt kifejezés, nem tudták kimondani, hogy „szabad” avagy hogy „őszinte”, bár például a dühre és a haragra legalább tizenöt féle szavuk volt.

A Katona kilépett a körből, közben széles, bőr lemezekkel borított vállával félrelökdöste az embereket, és eltávolodva a csoporttól szemügyre vette a házakat.

Egyszerű kis vályogházak voltak, pár fa árnyékában a dombok tetejére húzódva. Füst nem volt, mozgás nem látszott, hang nem szólt közülük.

Talán valami betegség, kockázatta meg az Öreg krákogva, mire többen helyeslően morogtak. Talán maga a halál szállta meg e helyet, bizonygatta a Pap ingerülten.

Láttunk már rosszabbat a halálnál, vont vállat a Katona. Szavait alig hallották. A három másik hadviselt forma személy köréje gyűlt, és a háta mögött izgatottan suttogni kezdtek, kibukott belőlük mindenféle mohó vágy zsákmányról, aranyról és fiatal nőkről, mire ő visszafordult, és egyetlen pillantással elhallgattatta őket. Volt egy félelemre alapozott hierarchia közt, akár a kóbor farkasoknál, ahol nemcsak az erő vagy az akarat, hanem a meglévő sebek száma is döntő lehet a viszonyok alakulásába. A Katona arcát, nyakát, kezét és lábát is hegek borították. Maradtok, szólt rájuk, majd megindult, maga elé tartva rövid, otromba kardját, mely alig volt több egy fényesre csiszolt fémdarabnál.

Várj, szólt az Öreg, és utána ment, beérte, mire a Pap fejét csóválva utat tört az emberek közt, és ő is csatlakozott hozzájuk. Jobb, ha együtt megyünk, mondta az Öreg szelíden, és a Katona nem vitatkozott vele. Az idős, ezüst szakállú férfi már évek óta vezette ezeket a szerencsétleneket, egyik táborhelyről a másikra, keresve azt a lehetőséget, ahol letelepedhetnek ezen az elátkozott földön. A Katona néha belenézett az Öreg barna, mindig csillogó szemébe, és azt gondolta, az apjának is ilyen szeme lehetett. Vagy inkább csak ezt remélte.

Ahogy beértek a tíz vagy tizenöt ház közé, azonnal megérezték, hogy nincs bennük élet. A vándorlások során kifejlődött bennük egy ösztön, melynek segítségével elkerülhettek erdőkben állított csapdákat, megtalálhatták a mocsár vagy nád eldugott zugaiban tanyázó halászokat, és mely azonnal megsúgta nekik azt is, hogy egy épület lakott-e. Most csak a mérhetetlen ürességet érezték maguk körül. A Katona felmordult, és belökte az egyik ház ajtaját, majd belépett. A másik kettő nem követte. A házban szépen ácsolt bútorok, egy bölcső, a kemencepadkán ottfelejtett étel, a földön egy törött korsó fogadta a férfit. És valami szúrós, kénes, idegen szag.

Hirtelen távoztak, talán vitték őket, mondta a katona többieknek, mikor visszatért hozzájuk. Az Öreg bement egy másik házba, majd egy harmadikba is, miközben a Pap az épületek által alkotott kis tér közepén lévő oszlophoz ment, melyen érthetetlen vésetek voltak. Barbárok lehettek, suttogta maga elé, majd leborult a földre, és imádkozni kezdett. Nincs sehol senki, az étel még az asztalon, és mintha vért is láttam volna egy helyütt, jött vissza az Öreg komoran. Összenéztek a Katonával, mérlegelték és fontolgatták a döntésüket, végül az Öreg kezdte, talán maradhatnánk egy kicsit, majd a Katona hozzátette, talán már elmúlt veszély. De ezt, ezt az utóbbit egyiken sem érezték biztosra, folyamatosan libabőrös volt a karjuk, és a nyakukon, a tarkójukon láthatatlan kezek matattak, és úgy tűnt számukra, valaki figyeli őket, még akkor is, amikor az embereket elosztották a házakba, fát gyűjtöttek a házak mögé gondosan felrakott rakásokból, tüzet gyújtottak a Pap által kidöntött istentelen oszlop helyén, és őrt állítottak a falu két szélére.

És miközben a közös kondérban összefőzték a maradék szárított húst, a hegy oldalában talált forrás vizével, a mezőn szedett vadhagymával és egy nagy, fedett veremben fellelt fonnyadt zöldségekkel, mindegyre azt találgatták, mi történhetett elődjeikkel, a falu lakosaival. Volt, aki biztosra vette, hogy elhurcolták őket, mások azt gondolták, a közeli erdőkben vannak fellógatva vagy felszögelve a fákra. Megint mások szerint megijedtek valamitől, ezért menekültek el. De mitől, jött erre a kérdés a tűz másik oldaláról, ám választ nem született rá. A Pap, aki egész este szótlanul, komoran várta, míg elkészül az étel, hogy aztán fensőbbséggel elutasítsa, mondván böjtöl, mivel beléptek az elrontott teremtés napja előtt telő hold idejébe, azt mondta nekik, hogy maga a dühös isten törölhette el a föld színéről az embereket. Mert ugyanolyan felelőtlenül éltek mint ti, mutatott körbe reszkető ujjal. Nem törődtek a romlott teremtéssel, bizakodva várták a jövőt, építettek, táncoltak és örvendeztek, noha e világ csak szomorúságra ad okot, fejtegette szigorúan. Vegyetek példát az odvas szagú gyümölcsökről, a tüskés zöldségekről, az egyszemű állatokról, a háborodott bogarakról, és lássátok e világ igazát, hogy minden a romlást szolgálja.  

A Katona felmordult e szavakra, majd felállt, kilépett a tűz fénykörből. Az egyik ház falához sétált, hogy könnyítsen magán, amikor egy sötét árny rohant a derekához.

Egy gyerek volt, a vándorok egyik asszonyának gyereke. Alig tudott beszélni az izgatottságtól, csak makogott és nyöszörgött, miközben elmondta szörnyű felfedezését, hogy a falu mögötti mezőn avagy inkább feltört területen él a föld.

A Katona visszament az Öregért, tűzért és a kardjáért, majd megindultak a gyerek mögött, észre se véve, hogy a Pap csendben feláll, és követi őket. A gyerek a házak mögött szántóföldet talált, és azt remélte, tavalyi termésre akad a rögök közt, ezért kutakodott a földben a sovány vacsora után. De aztán valami kinyúlt a mélyből, és megragadta bokáját, orra előtt pedig maga a föld mozdult meg, mesélte, míg arra a helyre vezette őket, ahol mindezt átélte. A Katona visszazavarta őt a tűzhöz, aztán előre óvakodott a puha, süppedős, talajon, és magasra emelte a fáklyát, majd felsóhajtott a döbbenettől.

A fekete föld jó húsz méteres körben hullámzott, fodrozódott, nyüzsgött, mintha alulról megannyi óriási féreg fúrná.

És az elátkozott föld életre kel, idézte mögöttük remegő hangon a Pap, de az Öreg csak a fejét csóválta, és mutatta az egyik halom mögött fehérlő valamit. Egy kezet, mely lentről nyúlt ki segélykérően. És ekkor már láttak máshol egy bokát, a harmadik helyen egy vállat, egy fejtetőt is, megannyi testrészt, melyek, mint vízbe süllyedő hajótöröttek hánykolódtak a sötét anyag folyamában.

Hát itt vannak a falusiak, bólintott a Katona, majd iszonyodva hátralépett, el a szántó szélétől.  Az Öreg lehajolt, és rövid kaparászás és ásás után egy összekötözött kezet húzott a felszínre, a kötél folyatódott, és kifeszült a levegőben egy másik testig, és a férfi húzni kezdte, hogy azt is felszínre emelje, de ekkor a Katona rászólt vagy inkább mordult. Az Öreg csodálkozva felnézett rá, majd elhűlve figyelte, ahogy a Pap rátapos az általa kiásott, és a levegőbe markolászó kézre, és az hozzá tartozó, halovány orcát visszanyomkodja saruja sarkával a föld alá.

Mit csináltok, kérdezte is tőlük, de ekkor a Katona intett neki, s megindult vissza, a falu felé. A másik kettő jó nagy távolságot tartva egymástól, követte.

Egy üresen maradt házban telepedtek le. A Katona végigszagolgatta a fal mellett álló korsókat, majd az egyik fölött megállt orra, elégedetten belekortyolt, aztán kínálta a másik kettőnek is, de azok nem kértek.

Összekötözték és elevenen eltemetették őket, szögezte le a Katona kis várakozás után, miközben a mind haloványabb fáklyát az asztal közepén árválkodó mécses kanócához érintette. De nem végeztek túl jó munkát, mert a legtöbben még élnek, folytatta szomorúan. Igen, nincsenek mélyen, és így valahogy kapnak levegőt, bizonygatta Pap, így nyújtva el szenvedésüket, talán ez volt a szándék is.

A Katona a lángba meredt, majd halkan azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, kinek jut ilyesmi az eszébe, de volt egy-két olyan jelentésű szó is azok közt, amit mondott, ami a csodálatra is utalt, és ettől az Öreg összehúzódott a lócán, ahol ült, és kimondta, ami már percek óta feszítette, hogy ki kell ásnunk őket.

A másik kettő rámeredt, és úgy bámulták, mintha most látnák őt először életükben.

Nem, mondta a Pap fejcsóválva, a romlott világunk istenéhez ez pont megfelelő felajánlás, ez pont megfelelő szenvedés és ajándék, megsértenénk őt, ha kiszabadítanánk a föld foglyait.

Az Öreg nem is figyelt rá, csak a Katonát nézte, aki vonakodott viszonozni a pillantást. Végül lassan, megválogatva szavait azt mondta, hogy már eleget vándoroltak az emberek, talán ez a hely megfelelő lenne nekik. És, folytatta úgy, hogy a Papra nézett, nem az Öregre, és ha kiszabadítják a falusiakat, akkor azok visszakövetelik majd a házaikat, és ők mehetnek tovább, be, a hegye közé, ahol ki tudja, mi várja őket.

Ezen mind a hárman elgondolkoztak, majd az Öreg, talán hogy időt nyerjen, megkérdezte azt, ami a Katonát is foglalkoztatta, de hát ki tehette ezt velük, ki képes ilyesmire. A Pap válaszolt, azzal a komor eltökéltséggel, amivel mindig is beszélt, ha a hitről volt szó, talán Isten volt, talán alakot öltött, és leszállt közénk, és utat mutat nekünk az igaz szenvedéshez.

Talán, hagyta jóvá a Katona, de mielőtt bármit is teszünk, aludjunk rá egyet, kérte a másik kettőt, majd választ nem is várva fogta a korsót és a fáklyát, és kiballagott a fekete és narancsszín éjbe. A Pap nem szólt, pár percig dúdolt egy hamis kis dallamot, de aztán ő is távozott, maga hagyva az idős, törődött embert, akit csak lassan, hajnalban nyomot el egy kósza álom a lócán.

Mikor felriadt, hideg szürkeség ülte meg a világot. Kivánszorgott a tábortűz maradékához, és ott találta a zsarátnok felett köpenyébe burkolódzó Katonát. Az Öreg az áradó meleg felé fordult, széttárta karját, hogy minél jobban érje testét a hő, és érezte, visszatér tagjaiba az erő. Álmot láttam, mondta neki a Katona. Álmomban a jövőt láttam. Körbemutatott. Ennek a helynek a jövőjét.

Az Öreg most leguggolt a tűzhöz, belekotort egy ággal a parázsba, és várta a folytatást.

Álmomban egy nagy, gyönyörű épületet láttam, mesélte a Katona tűnődve, majd megfordult, a falu vége, a szántóföld felé bámult. A mezőn épült, ahol el vannak temetve azok az emberek. Gyönyörű épület volt, nagy, fényes szobákkal, azokon ablakok, azokon olyan borítás, mint a víz.

A Katona lenézett az Öregre, kivárt, majd komoran folytatta, de e palota pincéjében a föld átkozott volt. A földből szörnyek és szellemek keltek éltre, mert fertőzött volt és gonosz. És attól tartok, mi tesszük azzá. Így döntésre jutottam. Elhagylak titeket, mert nem akarom, hogy az álmom az én segítségemmel váljon valóra. Tegyetek, amit jónak láttok, immár nélkülem.

Lenyúlt, megmarkolta az Öreg csontos vállát, majd maga köré kanyarította köpenyét, és ellépett tőle. Hova mész, kérdezte a hátától a másik, mire ő meg se fordulva válaszolt, megkeresem a Pap istenét, hátha létezik, mondta rekedten. És megölöm.

Azzal eltűnt a ködben.

Az Öreg csak egy kis ideig várt, mérlegelve a hallottakat, aztán az egyik faházhoz sétált, ahol a falnak támasztva egy ásó sötétlett. Felragadta, majd ő is elmerült a szürke gomolygásban, hogy a szántómezőn bukkanjon fel belőle. Óvatosan megkereste a legközelebbi halmot, melynek mélye emberi alakot sejtetett, majd leszúrta az ásó élét, és kiszabadított valamennyi földet, aztán tapogatódzva befúrta kezét a melegnek és élőnek tűnő feketeségbe, és ez pillanatra úgy érezte, ragacsos, forró, alvadt vérbe nyúlt, de ekkor lentről egy kétségbeesett tenyér ragadta meg csuklóját, mire az Öreg megkönnyebbülten felsóhajtott, húzni kezdte a másikat ki, a fényre, míg meg nem akasztotta mozdulatát a Pap kése, mely nyakán, pont a test és a nyak találkozásánál fúródott belé, és azonnal megbénította őt.

Eldőlt, mint egy zsák. Hátranyúlt volna sebéhez, de karja nem mozdult, csak bőrén érezte, hogy a vér megállíthatatlanul ömlik ki a földre, mely talán máris kezdte magába szívni. Mondtam neked, hogy nem keresztezhetjük a romlott isten szándékát, suttogta a Pap. Hátrált, kezében a véres kést lóbálta. A szenvedés által hódolhatunk istenünknek. Minden más csak tévedés, és ezt majd te is belátod, ha egyesülsz vele a föld alatt, mondta, majd eldobta a kést, jó messzire, aztán felragadta az ásót, és vadul a földbe szúrt. Vajon hányszor kell még nektek elmondanom, hogy nincs más célja ennek a világnak, mint a fájdalom és a rettegés, átkozódott a Pap, miközben mind vadabbul kezdte ásni a sírt, de ezt már az Öreg nem látta.

vége

Egyrészt ez is egyféle sajtótájékoztató, vagyis annak egy módosult, sajátos formája, de az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. Másrészt beleakadtam ebbe a régebbi írásomba, és nagyon megtetszett az az elbeszéléstechnika, a bizonytalanság, a vissza-visszautalgatás hálója, amit ott összehoztam.

A kastélyban még bőven van történet, például az intézetis gyerekek sorsát is e falak rejtegetik.

Kísértetkastély-projekt: visszatérés és búcsú

Azt mondják, az Idegent a Társak találták meg. A mezőn kóborolt, lába szárát friss harmat hűsítette, fehér bőre, és bőrén a sebek szinte világítottak a hajnali szürkületben. Majdnem meztelen volt, egy véres bugyin és egy szakadt melltartón kívül nem takarta semmi vézna, üres testét. Arról is beszélnek, hogy a haja teljesen ősz volt, noha a teste és a bőre azt sugallta, nem lehet még több harmincötnél.

De nem ez volt a legrosszabb.

Láttuk a felvételeket, az első képeket, mely bejárta a Hálózatot, és soha nem fogjuk elfeledni az arcát, és az arcon azt a kifejezést, melyre nincs elég szó, hogy leírjuk. Ha mégis megpróbálnánk jellemezni, az Egyensúly előtti időkben kereshetnénk egy hasonló képet. Van, akinek volt rá javaslata, volt, aki hozott is példát, egy korabeli felvételt, egy amatőr mozgóképet, amelyen egy maszkos férfi, egy tagbaszakadt, nagydarab, lógó hasú gyilkos egy meglehetősen életlen késsel levágja az előtte térdelő,  hátrakötözött kezű, mexikóinak tűnő nő fejét, majd a leválasztott részt a kamera elé tartja, és az, aki hosszas kutatás, és annyi borzalmas jelent átnézése után megtalálta ezt a kordokumentumot, mely olyan jól jellemezte korábbi valónkat, az úgy véli, hogy a halott vagy haldokló nő döbbent, rémült és elkeseredett arckifejezése, a levágott fejet eluraló borzalom és horror az, ami leginkább hasonlít az Idegenére.

Azt mondják, a Társak a legközelebbi városba vitték őt, ott is a legközelebbi rendőrőrsre, ahol az ügyeletes döbbenten fogadta a jövevényt, és hirtelen nem is tudta, mit kezdjen vele. A Társak segítettek neki, meleg teát adtak a szótlan nőnek, és takarókat hoztak. Az ügyeletes addigra összeszedte magát, illetve tanácsot kért felettesétől, majd még aznap megkezdte az Idegen kihallgatását.

Azt hallottuk, a dolog eleinte nem ment túl jól, a nő alig vagy csak akadozva, artikulálatlanul beszélt, mint aki nagyon sokat kiabált vagy épp ellenkezőleg, mint aki évekig hallgatott egy mély, sötét és nedves kút mélyén. Az ügyeletes kerített neki valami ruhát, ami lötyögött lepusztult testén, és miközben az Idegen felöltözött, egy kamerán át nézte, és gondosan lejegyezte magának a sebeit. Horzsolások a könyökön és a tenyéren, mintha a nő hosszan csúszott, kúszott-mászott volna. Egy nagy vágás a nyak oldalsó részén. A háton ostorcsapásoknak tűnő csíkok. A hason, a mell alatti részen kerek égésnyomok. Ovális pöttyös lenyomatok a comb első és külső felén és a vádlin, talán emberi fogsor okozta őket. Kiszakadt hajcsomó a koponya alsó részén. Maró folyadék által égetett foltok az ágyék környékén, az alhas alatt, a szőrzettel borított bőrfelületen. Egy hiányzó metszőfog. Egyenetlenség az orr vonalában, talán ütés eredménye. Véraláfutás a jobb szem alatt.

Az ügyeletes arcán láttuk, mit jelent szembesülni ilyen mértékű erőszakkal. Elfordult a monitortól, és sírva fakadt, de aztán összeszedte magát, és konzultál a Társakkal, melynek eredményeképp megrendelte a koktélt, a fájdalomcsillapítás, a lazítás és az öröm vegyülékét, mely végre megnyitotta a kaput a nő emlékei előtt.

Mielőtt a nő bevette a tablettát, az ügyeletes tisztázta vele, kik a hozzátartozói, kiket értesítsenek, hogy itt van, erre az Idegen megadott egy nevet, és egy helyet, ahol ez az illető található, ami persze nem volt igaz, de a Társak végigkövették az Idegen nyomait a Hálózatban, és rájöttek, kiről van szó, és miközben a kihallgatás folyt, elmentek ezért a hozzátartozóért.

A nő bevette a gyógyszert a pohár vízzel, aztán csak ült a kanapén, és úgy tudjuk, tíz percig behunyt szemmel figyelt, van, aki úgy véli, átgondolta, mit mondjon el, mit osszon meg velünk, hogy ne tűnjön előttünk teljesen őrültnek, mert bizonyára félt a következményektől. Épp ezért van olyan vélemény is, hogy csak a töredékét beszélte el a dolgoknak, és a valóság és az igazság sokkal nagyobb és hihetetlenebb eseményekből áll, olyanokból, melyet mi, azok, akik nem ő, képtelenek lennénk elfogadni, hiszen nem éltük át őket.

Aztán láttuk a felvételen, hogy kinyitotta a szemét, és az arca megváltozott, és akkor elkezdett beszélni az ügyeletesnek, lassan, sokkal tisztában, mint ahogy az első kérdésekre válaszolt, továbbá összefogottabb is volt ez a monológ, valahogy strukturáltabb, van, aki azt mondja olyan volt, mintha betanult szöveg lett volna.

Egy kastélyról beszélt, mondta a helyet is, ahol az épület található, és valóban, a Társak ettől a településtől nem messze akadtak rá. A kastély és az éjszaka voltak az elbeszélésnek a központjában. Azt mondta, fogságba esett a kastélyban, nem tudott kijutni belőle, és bár úgy tudta, nincs rajta kívül senki más az épületben, csak ő volt az egyedüli, kényszerű vendég, egy tőrrel a kezében – végül mégsem tudta megvédeni magát.

Azt is mondta, hogy először úgy gondolta, a folyosó közepén marad, és bármi közeledik felé, ledöfi, vagy megszúrja avagy megsebzi a tőrrel, amely sosem gyógyuló sebet ejt. De az a valami egyáltalán nem úgy közeledett, ahogy egy ember tenné. Egyszerre csak ott volt, mellette vagy mögötte, a hajába markolt, hátrahúzta fejét, hogy latinul a fülébe suttogja átkait, majd a földre lökte. Egy férfi, régies ruhában, kezében karddal. Fiatal, eszelős arcából gyűlölet sugárzott, olyan, aminek nincs indoka, csak kifutása. Az Idegen hiába suhintott felé a tőrrel, a támadó könnyedén eltáncolt, egy igazi párbajhős volt, sebezhetetlennek tűnő jelenés, aki egy laza döféssel, fordulatból megsebezte a nőt, a nyakán ejtve vágást. Ám arra nem számított, ami ekkor történt, mert az Idegen, ahogy a vívni nem tudók általában, ösztönösen odakapott, és még elérte a fegyver pengéjét, megragadta, nem engedte, hiába hasította fel tenyerét az éle, mert közben csak arra figyelt, hogy a forgolódó férfitest közepébe szúrja tőrét. A másik felnyögött, szívéhez kapott, majd hátrált, átesett egy ajtón, és egy sötét, de alapvetően kéknek tetsző szoba kanapéjára roskadt.

Az Idegen a fájdalom tüzes takarójába tekerve omlott össze a folyosón. Úgy mesélte el nekünk, hogy ekkor az ötlött fel benne, bezárkózik a kastély valamelyik szobájába, ellátja sebeit, majd ott kihúzza hajnalig. A pirkadat valamiért fontos részét képezte az Idegen elbeszélésének, mintha úgy vélekedett volna, hogy kálváriájának csak a nap fénye vethet véget, legalábbis olyan magabiztossággal, örömmel és meggyőződéssel ejtette ki a szót, hajnal.

A legközelebbiszobát választotta, ahol vesztére, miután belépett, a fal megelevenedett, gyertyák lobbantották fel lángjukat láthatatlan kezek nyomán, és ahol fényükben emberi csont és haj türemkedett ki a frissen meszelt felületből, és a gyerekek, mert gyerekek voltak, kik előtűntek a sík felületből, felé másztak, totyogtak és dülöngéltek, mivel e holt és befalazott, szétmállott testű gyermekek egyelten vágya az volt, hogy magukkal vigyék őt a falba. Az Idegen hátrált, de felbukott egy zsámolyban, és borzadva nézte, ahogy a kő és gipsz kezek elérik lábát, ahogy a betonfogacskák combjába és vádlijába marnak, és csak ekkor, az újabb fájdalom ösztökéjére kezdte csépelni őket a tőrrel. Porzott a testük, apró kőszilánk ujjak szakadtak le róluk, és fejecskék gurultak mint megannyi golyóbis a padlón, mire megszabadult, majd fél térdre, végül lábra állva ki tudott jutni abból az elátkozott szobából.

Elbeszélte, hogy előbb a hátát a szoba ajtajának vetve tépést csinált pólójából, kezére és nyakára tekerte, majd bizonytalanul elindult a holdfényes folyosón, melynek végében sötét árnyak gyülekeztek, így egy másik ajtót feltépve sikamlós szagoktól párás, éjsötét térbe menekült. Erős kéz ragadta meg, egy kanapéra lökte, és a férfi, mert a zihálása elárulta, csak az lehet, elütötte a kezéből fegyverét, majd hogy kicsit enyhítsen ellenállásán, öklével arcába vágott párszor, amitől az Idegen elájult, észre se véve, hogy orra elmozdult a csapástól, és azt sem, hogy kitört metszőfogát automatikusan lenyelte. Arra eszmélt, hogy megszabadították nadrágjától, és egy mohó erő nekifeszül ágyékénak, szinte széttépte ujjaival, hímtagjával, mire ő felsikoltott, és kinyúlva, megragadta támadója torkát, és szorította, minden erejével összenyomta gégéjét, de még így is percekbe telt, míg az erőszakoló megfulladt, közben ő térdével a férfi ágyékának feszült, és kitolta magából, hogy az utolsó ernyedt rángás már kívül következzen be, így a forró és égető mag ágyékára fröcskölt. Nyüszítve törölte le magáról egy asztalterítővel, a szövet azonnal sercegni kezdett a savas váladéktól. Négykézláb, tapogatódzva indult meg, az ajtó nyitva hagyott résén át betűző fénynyaláb vezérelte, mesélte tovább csöndesen történetét, majd szünetet tartott, mert ismét ivott a pohár vízből.

Miután összegörnyedve kitámolygott az elátkozott szobából, a következő szalon ajtaját kulccsal elzárta maga mögött, hogy odabenn leroskadjon a kandallóban barátságosan pattogó tűz mellé. Remegett a fájdalomtól és a sokktól, majdnem meztelen teste sajgott és vérzett, de a meleg körülfonta őt, és azt remélte, a fény talán távol tartja a folyosón kószáló szörnyűségeket. Egy kanapét tolt a bezárt ajtó elé, majd elfeküdt rajta, fájó ölét masszírozva el is szenderült. Vesztére.

Azt mesélte, még halkabban és zavarodottabban, hogy a tűz melegére riadt. Saját pólójával, a tépett csíkokkal kötözték össze tagjait, ott hevert a kandalló előtt. Egy nagy, bundás alak magasodott felé, kezében izzó hegyű piszkavassal, és mielőtt bármit szólhatott, mielőtt könyöröghetett volna, a vasat a hasához nyomta, kerek kis lyukakat égetve a bőrébe, nem törődve a sikoltással és az alatt lévő védtelen test rángásával. Az Idegen végül megemelte magát, lendületet vett, és összekötött lábával oldalt rúgott, mire a támadó megingott, és a tűztér szélére roskadt, pont elég közel a tűzhöz, hogy bundája lángra kapjon. A nő nem figyelte, hogy kezd el lobogni, élő fáklyakánt ragyogni, letépte magáról a béklyóit, és aztán hátrált, majd a kanapénak rugaszkodott, végül az ajtót nyitotta, hogy csak a küszöbről pillantson vissza az izzó figurára, aki békésen tűrte, hogy a tűz körülfonja a szoba közepén. Semmi nem kapott lángra tőle, jegyezte meg minden csodálkozás nélkül, se a szőnyeg, se a hozzá közel álló bútorok huzata.

Az Idegen ismét kilépett a folyosóra, mesélte, és a vége felé indult, ahol valamiféle kijáratot sejtett, de csak félhomályt lelt, a szürke derengésben alakok motoztak ott, látta már korábban is őket, most megállt tőlük pár lépésre, felismerte, hogy gyerekek, közöttük egy felnőtt. Az utóbbi lépett előre, hogy feltárja arcát, egy összenyomorított, golyó lyuggatta pofát, mire az Idegen felnyögött, és hátrált, de a férfi utána lódult, keze, körmei végigszántottak a nő hátán, másik a hajába akadt, és egy marékkal kitépett belőle. Az Idegen a földre roskadt, és megadta magát a sorsának, hátranézett válla felett, látta a rémarcot, körötte a mohón figyelő gyerekeket, ahogy mind megindulnak, de ekkor a nap fénye áttört a folyosói nagy, rácsos ablakon, egyenesen a szörnyeteg torz pofájába vágott, aki megvonaglott e hirtelen jött ragyogástól, majd sziszegve, nyáladzva visszahúzódott kísérőivel a homályos részekbe.

Valami kattant, mesélte az Idegen, és ő azonnal tudta, a bejárati ajtó zárja az. Talpra állt, végigvánszorgott a folyosón, nem nézve a szobákba, hol annyit szenvedett, majd a mind erősödő ragyogásban kitámolygott az előtérbe, és a nyitott ajtón át kilépett a hajnalba, aztán csak futott, végig a kastélykerten, át a földeken, mezőkön, míg összezavarodva meg nem torpant, valahol odakinn, a biztonságban.

Így találtak rá a Társak.

Ahogy befejezte az elbeszélést, úgy maradt, az asztal lapját bámulva, jó fél óráig. Az ügyeletes békén hagyta, ételt készített neki a Társak segítségével a kiskonyhában, csak a zajra jött elő, mert megérkezett az, akit az Idegen a hozzátartozójának mondott. Úgy beszélik, valahonnan a főváros mellől, egy öregotthonból kerítették elő, bottal járt, de egyenesen tartotta magát. Hajdan gyönyörű arca megfonnyadt, és egy koponyára hasonlított, csak búzavirág kék szeme ragyogott elő elevenen mély odúiból, egyenesen az őt bámuló Idegenre. Az nyomban felismerte őt, a nevén szólította, a hitetlenkedő, rémült nyögéssel, Ágnes, mondta egyszer, kétszer, mire az öregasszony bólintott, és azt mondják, ekkor az Idegen felállt, majd térdre esett, és úgy térden csúszott oda a vénséghez, és megragadt a kezét, és csak csókolta, mire az öregasszony szelíden és talán kissé csalódottan megkérdte tőle, hol volt hatvan évig.

Innentől kezdve zavarosak a beszámolók, és a felvételek is hiányosnak tűnnek a kutató tekintet előtt. Az Idegen visszavitte az Ágnesnek nevezett barátnőjét az öregotthonba, és ott kapott valami ideiglenes munkát és szállást. Beszélik, hogy a Társak jelenlétét soha nem tudta megszokni, minduntalan „robotok”-nak hívta őket, de ugyanígy volt a Hálózattal is, mert ellentétben a normális emberekkel, akik az ébrenlét óráit jobbára a közös térben töltik, ő inkább leválasztva, magányosan tengette napjait.

Úgy tudni, egy vagy két hónap telt el így. Talán Ágnes halála jelentette a fordulópontot. Az utolsó estén az Idegen ott ült az ágya mellett, és elsuttogta neki, vagyis egyesek hallani vélték, ha felhangosították a felvételt, hogy elmondja neki, hogy minden szörnyeteg, akivel a kastélyban találkozott, mind egykor valóban élt személy volt, a kastély büszke ura, de van még egy, akivel nem akadt össze aznap éjjel, Váry Emma, a leggonoszabbra mindőjük közül. Ágnes mereven nézte a plafont, néha bólintott, aztán a teste kimúlt, és személyiségét letöltötték a Hálózatba, ahol az avatárja a korabeli Facebook bejegyzések alapján összeállított, tünékeny szépségű lány lett, a modell, aki annak idején meghódította az Idegen szívét.

Ő azonban nem követte a közös térbe szerelmét, ahogy mondtuk, külön élt, nem csatlakozott. csak külső eszközökkel a Hálózathoz, ezért is olyan nehéz rekonstruálni az utolsó napjait.

Azt még láttuk, hogy egy teherszállítóval visszamegy a faluig, aztán elvesztettük a nyomát, mert az elhagyott, néptelen település utcáit nem figyelték kamerák. Később, az omladozó házak közt egy karbantartó Társ felvette alakját, nagy kannákat cipelt, melyeket, ahogy egy leltár kiderítette, az egykori töltőállomásról hozott el.

Aztán már csak a kastélykertbe telepített felvevő képe marad, és az a rémisztő alkonyi jelenetsor, mely során az Idegen a nap utolsó sugarainál odaér az épülethez, majd gondosan végiglocsolja az ablakkereteket, a fa ajtókat, mindent, amit éghetőnek vélt. A karbantartó Társ, aki ekkora elemezte a cselekedetsort, és megértette, hogy a közös tulajdon rongálásra készül, megindult a faluból, de elkésett. Az Idegen a kastély ajtajához lépett, kezében egy égő gyufával, ám mielőtt a benzintől nedves felületre dobhatta volna azt, az ajtó kivágódott, és kezek ragadták meg, majd behúzták a kastély sötétjébe. A Társ már csak a hűlt helyét találta, s miután gondosan végigmonitorozta, szkennelte az épületet, jelentette a legközelebbi ügyeletesnek az eltűnést, de többet nem tehetett.

Azok, akik kockáról kockára átnézték ezt az utolsó jelenetet, a kamera rossz felbontását kitisztították, a képet elforgatták, hogy jobban lássák a kastélyból kinyúló alakot, azok azt mondják, hogy egy nő volt a támadó, egy feltűnően szép, de sápadt, és dühös arckifejezésű asszony, régies, sötét ruhában. Ugyanezen megszállottak, akik annyira érdeklődtek az Idegen sorsa iránt, amit egyébként az összes információ, ami a Hálózatban kering, másodpercek alatt felülír, így el is felejtjük majd nemsokára ezt az egészet, szóval ugyanezen kitartó elemzők azt is állították, hogy az Idegen az utolsó pillanatban egyáltalán nem ellenkezett, hanem inkább mint egy ölelést, egy baráti üdvözlést, úgy fogadta a kastély úrnőjének szorítását, és egyesek valamiféle lezártságot és megnyugvást véltek felfedezni az arcán, az arcon, mely máris halványul képzeletünkben.

vége