Húsz évesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabbrendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella.

Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

A múlt íze

Az egészet ott rontottam el, hogy a csajomnak beszéltem a családunk szülőfalujáról. Igen, alapvetően én vagyok a hibás, hogy idáig jutottunk. Egy verőfényes, késő májusi nap ültünk az IKEA-asztal mellett az albérletben, másnaposan kávézgattunk, a sütőben sült a chia magos zsömle, és én elmondtam, hogy a családunk abból az észak-magyarországi faluból származik, ahol már alig él egy-két távoli rokonunk, és mi is csak a sírokat gondozni járunk vissza, de a helyre jól emlékszem a gyerekkori nyarakból, múlhatatlan nosztalgiát érzek iránta, és mérhetetlen csodálattal gondolok vissza őseimre.

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy mit jelentenek nekem ezek az ősök. A munka szeretetét, a feltétlen vallásosságot, a becsületet, kemény, egyenes, palóc lelkivilágot, igazságosságot, fukarságig elvitt szigorú életrendet, csupa nemes és felemelő dolgot, úgy véltem, mindaz, amit énem jobbik részének tekintek, minden tőlük, belőlük jött, áramlott belém, felszívódott ereimben, ahogyan a fa szívja fel gyökereivel a vizet. Képzeletemben gyakorta az ő múltjukban éltem, álmaimban végtelen mezőkön kaszáltam, korsóból ittam a hideg vizet, és figyeltem mosolygós feleségem, ahogy közeledik az ebéddel.

Mikorra megsült a zsemle, és a csajom megcsinálta az avokádókrémet, eldöntetett, hogy a hétvégén felmegyünk a szülőfalunkba, megmutatom neki a környéket. Egy aranyos kora nyári pikniknek indult, hosszú idő óta az első olyan szombat volt, mikor a csajomnak nem kellett melóznia. A csajom egy nemzetközi könyvvizsgálónál dolgozott, ahol valósággal kiszipolyozzák őket, éjszakánként ott gubbasztott a szupervékony laptopja mögött, gyógyteát szürcsölt, exceleket pörgetett, és word doksikat szerkesztgetett vagy színes preziket gyártott. Egyébként büszke vagyok – vagy inkább voltam – rá, mert reálos végzettsége ellenére nagyjából ismeri a modern magyar és világirodalmat, szereti a művészfilmeket – főképp az északiakat – a táncszínházat, és pártolói tagsága van a Katonában.

Ha külföldön voltunk, az adott város összes jelentős múzeumát bejártuk, ha barátainkkal vacsoráztunk, szépen és szabatosan beszélt politikáról, feminizmusról, környezetvédelemről sőt, némiképp a filozófia alapjaihoz is konyított. Tehát semmiképp sem az az irodai patkány volt, aki reggelente magas sarkúban és kiskosztümben feszít a metrón, miközben a mobilján Insta képeket pörget, vagy valami bugyuta játékkal játszik. Nem, ő a litera.hu-t olvasta a képernyőn, avagy angolul, hangoskönyvként hallgatta valamelyik kedvenc Faulkner-regényét.

És ráadásul még szép is. Elnéztem, ahogy az apjától kapott Minit vezeti azon a szombaton, a formás lábát, arányos metszésű, szinte nemes vonású arcát, hosszú, búzaszín haját, és hálát adtam a sornak, hogy az enyém, mert számomra, egy egyszerű tanárnak egy ilyen csaj minden szempontból főnyeremény volt.

Bekanyarogtunk a hegyek közé, jobbról a Mátra árnyékolt ránk, balról név nélküli dombocskák, aztán letértünk a huszonegyesről, végigdöcögtünk a bekötőúton, amire már ráfért volna a javítás, végül elértük a falu első házait, innentől mutattam neki az utat, először a nagyszülői házhoz, ahol most egy roma család élt, majd a dombon lévő, árnyas, tölgyekkel teleültetett temetőhöz.

Majdnem dél volt, mikorra odaértünk az oldalban fekvő sírokhoz, megmutattam neki hol fekszenek anyai és apai nagyszüleim, majd felballagtunk a templomhoz, ami nyitva volt, és beültünk a hátsó padba a jó, meszes szagú hűvösbe. Itt hülye fejjel ismét rákezdtem, elmondtam neki, hogy elképzelem, ahogy az őseim itt ültek hideg hajnalokon, és jámbor hittel telt, csodára kész szívvel évszázadokon át hallgatták a papot, majd hazamentek, megsimogatták a gyerek fejét, szagolgatták az asszony főztjét, aztán egy pipával letelepedtek a tornácra, és elnézték a falu fölé feszülő hegyek karéját, és így volt kerek és szép az életük. Hogy én is ilyen életre vágynék, erre a nyugalomra és harmóniára, összhangban lenni magunkkal, a földdel, az éggel, a többi emberrel. De sajnos.

Ahogy lefelé mentünk a sírkert dobjáról, a csajom észrevette a vadcseresznyefát. Lehet, nem is vad, hanem valami spéci cseresznyefajta volt, a lényeg, hogy fürtökben, a korai melegben feketére aszalódva lógtak rajta a szemek, ráadásul ingerlően alacsonyan. A fa pont a temetődomb aljában állt, a sarokban, eddig szinte észre se vettem. Alatta jó sok lehullott szem, csodálkoztam, hogy a madarak nem vitték el, azon is, hogy a falusiak nem szedték le a gyümölcsöt a cefrébe. A csajom megkóstolta, és arcán mennyei öröm omlott el, szinte irigykedtem, mert ilyet még én sem tudtam okozni neki. Enni kezdett, aggasztó mohósággal, kínált engem is, de valamiért nem kívántam, egyébként is érzékeny a gyomrom a meggyre és cseresznyére. Jó tíz percig tartott, míg ott álltunk, és habzsolta be az elérhető szemeket, a magokat édesen, szája sarkából köpve ki, miközben én felnéztem a sírokra, amelyek a domboldalon fehérlettek, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam neki, ő most tulajdonképp az őseimet, a falusiakat eszi meg, mert a talajvíz, a föld alatti mozgások a holtak levét, a holtak húsát és porát elhozza az aljba, vagyis ide, és a fa gyökerei felszívják azt, majd a növény beépíti őket a gyümölcsbe. Lelkesen bólogatott, majd nevetett is, akkor ezért ilyen finom, mondta, és kacsintott, és ennyiben maradtunk, majd adtam neki egy papírzsebkendőt, hogy megtörölje a száját, visszamentünk a kocsihoz, és elautóztunk a határ mentén nemrég nyílt új, menő étteremhez, ahol újraértelmezték a palóc gulyást, és fúziós, gyömbéres, rákos sztrapacskájuk is volt.

Egy-két hétig nem történt semmi. Nekem lassan véget ért az iskolaév, egyre többet voltam otthon, és örültem, hogy megszabadultam az ostoba kölyköktől, ő pedig belekezdett valami komoly projektbe, egy blockchain alapú megoldásokat nyújtó pénzügyi céghez mentek ki, ilyesmivel még nem volt dolga. Esténként izgatottan magyarázta az új típusú fizetési rendszer nyújtotta távlatokat, de alig tudtam figyelni rá, akkoriban éppen újraolvastam a Platón összest, és tíz évvel ezelőtti jegyzeteimen tűnődtem.

A zenével kezdődött. Egy este elpilledtem a könyvem felett a hálószobában, és amikor kitámolyogtam hozzá a nappaliban, akaratlanul is a monitorra pillantottam, ahol a Youtube lejátszási listáján csupa rikító, színes ikon virított, és az épp pörgő szám valami cigányzene volt, „Eltörted a szívem” vagy „Hosszú az út édesanyám házáig”. Kérdeztem, tőle mi ez, mire kivette a fülest, s megvonta vállát, most akadt rá, vagy lehet, a program maga ajánlotta, mindenesetre munka mellé bejön neki. A fülhallgatóból halkan cincogtak a hegedők, én pedig megráztam fejem, majd visszamentem lefeküdni.

A második jelnél már gyanakodnom kellett volna, de csak a döbbenetig jutottam. Egy meleg nyári vasárnap volt, és a csajom sütött valamit a konyhában, és amikor kinyitotta a sütőt, és a ronggyal ki akarta venni a tálat, a pereme megégette a kezét, mire olyan káromkodásban tört ki, hogy felpattantam a kanapéról, ledobtam a földre az Élet és Irodalmat, és kirohantam hozzá. Mi van, kérdezte dühödten rám meredve, én pedig csak néztem, ahogy a szekrényben kezd kotorászni, majd előveszi a pálinkásüveget, ajándékba kaptuk, és két év alatt alig fogyott belőle, mert egyiken sem szerettük a pálinkát, fogával kihúzza dugóját, majd lelocsolja az égett ujját, végül nagyot kortyol belőle. Ez biztos jót tesz, tamáskodtam, mire elvigyorodott, de némiképp bántón, gúnyosan, és kicsit büfögött is, kívül-belül fertőtlenít, mondta, és nyújtotta felém az üveget, ám én hárítottam.

A harmadik dolognál, hetekkel később - miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a pálinka szép lassan elfogy a literes üvegből -, megértettem, baj van, a csajom valamin keresztül megy, változik, és nem feltétlenül a jó irányba. Délután bevásárolni voltam, és mikor hazaértem, azonnal megéreztem a szagot. Cigaretta, de nem valami finom dohányillat, hanem erős, nehéz, sűrű füst, amit a fekete szálas termékek, az olcsó zacskós, kézzel sodort dohány okoz. A folyosón ott volt lerúgva a drága cipője, az előszobában a szürke szoknyája, ő maga bugyiban és melltartóban hevert a kanapén, és elégedetten eregette a füstöt. Megkívántam, morogta, amikor neheztelve kinyitottam az ablakokat, majd leguggoltam mellé, és faggatni kezdtem, mi van, miért csinálja ezt, de csak elvigyorodott, és a szőnyegre lökött, majd rám mászott, és rám parancsolt, durván, és rekedten, cigarettával a szájában, hogy most azonnal szeretkezzünk. Persze nem ezt a szót használta.

Úgy éreztem, megerőszakolnak. Olyan volt, mintha egy másik, erős férfi lett volna rajtam lovagló ülésben, és hiába én voltam a férfi, azt éreztem, valahogy felhasználnak, tárgyként kezelnek, egy primitív és durva vágy kielégítője vagyok csak.

Az aktus után napokig nem beszéltünk. Józan, hideg fejjel kezdtem őt megfigyelni. És folyamatosan jöttek a dolgok, egymás után jelentkeztek, például elkezdett köpdösni, főképp az utcán, de az erkélyről is, mert nagy nehezen elértem, hogy ott dohányozzon, onnan is leköpött, és rettegtem, mikor talál el valakit. Vagy a szellentés, ami kettőnk közt korábban tabu volt, de november közepétől totálisan ignorálta e tabut, teljesen magától értetődően csinált, néha még a lakáson kívül is. Eleinte rászóltam, viccesen, majd dühösen, de olyan értetlenül nézett rám, hogy inkább feladtam. Aztán átalakult az étrendje, mert a zöldségek, gyümölcsök, a halak, a humusz, a shake-ek és turmixok, a csírák és a magvak, a teljes kiőrlésű liszt és az osztrák rizling, amit imádott - mindez kikopott menüjéből. Esténként leült a konyhába, és szelt egy jó karaj kenyeret a bicskájával, karácsonyra ugyanis ezt kért tőlem, egy kinyitható bicskát, amin már meg se lepődtem. A széles penge alattomosan csillogott a lámpafényben, miközben felkockázta a hagymát és a szalonnát, katonákat gyártott, töltött egy nagy pohár pálinkát magának, majd az egészet betermelte, néha egy fél kiló kenyeret megevett, hogy aztán elégedetten bámuljon maga elé, miközben ügyesen megsodorja, oda se nézve, egy kézzel a cigit.

Hogy beszéltem-e vele minderről? Persze, hogy beszéltem. Többször is felhoztam a dolgot neki ősszel, és az elhúzódó tél folyamán, de ugyanolyan értetlenül és gyanakvóan nézett rám, mint amikor a szellentéseit kritizáltam, és csak megvonta vállát, nem érti, mit magyarázok, mondta, vontatott, nehézkes hanglejtéssel, mert akkor már a beszédje is átalakult, nehezen, gyűrve, elharapva ejtette a szavakat, némiképp zártan formálva az „a” hangot. Tulajdonképp palóc tájszólása lett a fővárosban, a hatodik kerület közepén.

Márciusban, végső elkeseredésemben, arra gondoltam, elviszem egy pszichiáterhez, de hallani se akart róla. Makacsul, és csökönyösen kitartott, hogy ő ugyanolyan, mint volt, képzelődöm, meg egyként is, húzzon az öreg ördög engem a farkára. A káromkodás ugyanis tavaszra hétköznapivá vált a beszédjében, és ennek egy jelentős részét képezte az engem érő sértések halmaza. Amikor valami nem tetszett neki, ahogy becsukom az ajtót, a túl édes tea, vagy a túl erős huzat – mindez pillanatokon belül felingerelte, azonnal átkozni kezdett, a legszínesebb módon emlegetve a családomat, főkép anyámat.

Azt hiszem, a pokróc modora miatt rúgták ki. Egy áprilisi estén, mikorra már szokásommá vált, hogy régi, középiskolás haverokkal kimaradjak, mindig mással az osztályból, csak mind kevesebbet legyek otthon, szóval egy este, mikor hazaértem, az előszobában belebotlottam a kartondobozba, amiben mindenféle személyes dolog zörgött. A söröktől kábán leguggoltam, és miközben átnéztem az irodából származó tárgyakat, elöntötték szemem a könnyek. Volt ott egy gumi ülőpárna, egy ezüst keretben kép rólunk, mind a ketten mosolyogtunk rajta, egy régi Glamour kuponfüzet, körömlakkok, a Magyar helyesírás szabályai, Evian arclemosó, magas rosttartalmú keksz, és egy elszáradt bonsai, amit még tőlem kapott amikor projektvezető lett. Némán sírtam egy kicsit, mert ezek a dolgok már nem ahhoz a nőhöz tartoztak, aki a lakásban várt rám, az a nő, aki ezeket a haszontalanságokat évek alatt maga köré gyűjtötte, és akit én annyira szerettem, már nem volt sehol.

Bementem a nappaliba - ő ott feküdt a kanapén, utcai ruhában, fekete nadrág, fehér ing, a szandálját le se vette le, a padlón az üres pálinkásüveg. Horkolt.

Onnantól kezdve otthon maradt, nem keresett új állást, és ez még rosszabb volt, mert én az iskolából kora délután hazaértem, és egymás idegeire menünk, és ennek a csajom folyamatosan, káromkodva hangot is adott. Igazán idegesítő volt, ahogy a legrosszabb cigányzenét bömböltette folyamatosan, pokoli hangerővel, és mikor javasoltam, dugja be az iPhonja fülhallgatóját, rám dörrent, hogy nekem fogja feldugni őket, ha sokat ugrálok. Ez volt az első fizikai erőszakkal történő fenyegetés, de a kényszerű összezártság kabinláza folyamatosan hozott egyre többet. Próbáltam viccel elütni ezeket a dolgokat, de énem egy hideg, racionális része mind komorabban elemezte a helyzetet, és folyamatosan vészjeleket küldött a tudatomnak, arról, hogy ennek nem lesz jó vége.

Persze az átalakulás egy éve alatt mások is észrevették mindezt, ami megerősített abban, hogy nem őrültem meg. A barátnői, akik lassan elmaradoztak, többször felhívtak, az egyik még egy beszélgetésre is megkért. Egy kávézóban találkoztunk, és elsorolta azt, amit én is tudtam, hogy a csajom valami végletes és durva átalakuláson ment keresztül, talán a munkahelye elvesztése miatt, mire én mondani akartam, nem, az a következmény volt, és nem az ok, de ő közben rátette kezét az enyémre, ha bármiben tud segíteni, rebegtette rám a szempilláját, mire én elvontam kezem, és rövidre zártam a találkozót. Minden nehézség, félelem dacára dolgozott még bennem a hűség.

Az anyja is felhívott, és kérdőre vont, azt gondolva, valamiképp az én hatásomra durvult el ennyire a lánya. Elmagyaráztam neki, hogy nem dohányzom, és inni is legfeljebb egy-egy sört a meccsek alatt, de nem tágított, úgy vélte, valamiképp az életmódunk van ilyen hatással rá. Talán kábítószerezünk? Lenéztem az ölemben tartott Kierkegaard kötetre, és bontottam a vonalat.

Csak azután szántam el magam a gyakorlati cselekvésre, miután megütött. Tudom, hogy részeg volt, és talán én is hibás voltam, mert leejtettem azt a tányért a mosogatás közben, és ő, aki épp pálinkát öntött egy is pohárba, megijedt, és a pálinka is kiömlött, és emiatt félfordulatból, nem túl erősen, két káromkodás között fültövön vágott – de akkor is. Felnőtt ember vagyok, utoljára kiskoromban ütöttek meg a játszótéren.

Két napig nem szóltam hozzá, de ezt ő szinte észre se vette. Felhívtam egy régi barátomat, aki még a fősuliról ismertem, és aki időközben tanárból pszichológussá képezte át magát. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy szó se lehet arról, hogy odavigyem hozzá a csajomat, nem tudnám rábírni. Végül abban maradtunk, ő jön, mintegy véletlenül beesik hozzánk.

A látogatása úgy történt, ahogy azt képzeltem. Söröztünk a nappaliban, csajom néha bejött, kinyúlt, pecsétes pólójában és a Calvin Klein farmerjében, amit már hónapok óta nem mosott, néha kiment cigizni az erkélyre, olykor válaszolt is a barátomnak, aki próbált vele szóba elegyedni, máskor csak mogorván visszaszólt neki vagy szúrós szemmel nézte, mint egy betolakodót. Most, hogy próbáltam én is egy idegen szemével megfigyelni, észrevettem, hogy a mozgása is teljesen átalakult, fejét lehorgasztva, vállat behúzva, görnyedten járt, úgy, mint akit megtört a fizikai munka. Kezével hol az állát kaparászta, néha ujjai a fülébe tévedtek. Szívta az orrát, a haja zsírosan, csimbókokban lógott, szappant bőre hetek óta nem látott. Derekán, mely korábban a szinte túlzásba vitt edzéstől volt feszes, most kis hájlebernyeg lógott. Amikor kikísértem a lépcsőházba, a barátom csak a fejét csóválta. A tudomány itt tehetetlen. Itt a megszállottság tipikus esete forog fenn. Megszállottság, értetlenkedtem. De hát mi szállta meg őt, kérdeztem, noha tudtam.

A múlt. Az általam olyannyira félreértett, idealizált, megszépített „régen minden jobb, nemesebb és magasztosabb volt” múlt. És azt is tudtam, hogy nincs olyan erő, ami ezt a múltat legyőzhetné, ami kiűzhetné a csajomból. Nem volt csak két alternatíva. Az egyik, hogy sorsára hagyom. Lassan leromlik az élete, még jobban lesüllyed, az utcára kerül, fizikailag szétesik, nagyon gyorsan megöregszik és meghal, egyedül, magányosan.

A másik, hogy vele maradok. De ebben az esetben nem leszek képes elviselni őt, csak akkor, ha változtatunk.

A hűségről beszéltem az imént. A legfontosabb érzés számomra. A hűség irányította az egész felnőtt életemet, a legfőbb tulajdonságom, a legértékesebb vonásom. Ezért aztán május végén, amikor megérett a cseresznye, visszamentem a faluba, leparkoltam a temetőnél, odasétáltam ahhoz a fához, majd rövid tétovázás után megmarkoltam az első fürtöt, és leszakítottam.

vége

Szilágyi István nagyszerű és méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Hollóidőben van egy jelenet, ahol a főhős belefut két hajdúba, akiknél egy levágott török fej van, de nem is ez a lényeg, hanem a két katona plasztikus és dermesztő leírása, az, hogy Szilágyi technikailag tökéletesen képes bemutatni, ezáltal elhitetni velünk, hogy ezek az emberek tényleg mindenre képesek voltak. Évek óta velem van ez a szövegrész, és nagyjából innen datálnám a vágyat, hogy jó lenne egy kuruc korban játszódó regényt írni, amelynek a fókuszában a vámpírhittől feltüzelt falusiak, bécsi vizsgálóbizottság, katonák és a pestis állna.

A novella nem e regény része, hanem egy önálló történet, melynek keretét párszor megírtam már - idegenek érkeznek egy faluba, és ottlétüknek rossz vége lesz. A "feltámasztó ember" karaktere ugyancsak szerepel már máshol. A nyelv, melyet használok egy stilizált, ál-korabeli nyelv, némi Apor Péter olvasás után alakítottam ki. Elég sokáig tartott megírni így a szöveget - de roppantul élveztem.

Rövid história a kurucok feltámasztója ellen lefolytatott vadászatrul

A vénséges kanördög húzatná a farkára ezt a mocsadék időt, káromkodott az Olasz, mikor kiértünk a szurdokból, peniglen akkor még nem is zudijtotta az Úristen reánk annyira a haragját, mintsem tette volt jó félórával később, ahogy elértük a falut, jobban mondván azt a pudvás rissz-rossz kis telepet, mely a szétnyillo patakmeder szélén ragaszkodott ehhez a sáros földhöz.

Megálltunk az első háznál, a Gróf mellém jött, és kivonta kardját, az Olasz penig a katonák mögé osont, onnan szaglálta a levegőt. Öt gyengécske legényt adott mellénk a Kapitány úr, hogy rohassza le a faszát az isten, öt emberecskét, akiknél a muskétájuk is nagyobb volt. Azt mondotta, vidd ezt az öt daliát, így hazudott a szememben, miközben a sátra melegében iddogálta a jó rajnait, vidd, és keresd meg a Sípos Embert, s hozzad elém izibe. Mire én, Sipos Ember, értetlenkedém vala, és tágra meresztém szemem, mert alig egy napja érkeztünk vissza a Szepességből, ahol is a tolvaj és rabló Harattyánt kellett kézre fognunk, és most azt reméltük, mind a hárman, hogy megpihenhetnők egy kicsit a kvártélyban.

Nem hallottál róla, kérdezé a Kapitány, mire csak a fejem ráztam, és mondtam is volt, nem elegyedém szóba helyiekkel, mióta az országban vagyunk, ebben az istentől elfeledett vidékben, én helyi asszonyt csak hágtam, nem kérdeztem, helyi embert csak akasztottam vagy levágtam, de azt se kérdtem semmiről. A kocsmába meg csak a mieink járnak, hogy a fene egye hordó belüket, el is itták az összes jó tokajit.

Azt mondják, a hegyből szaladó patak völgyében bujkál, nézett rám nagy, öreg szemivel a Kapitány, közben előhúza egy foszlott kendőt mentéjéből. Onnan járja a síkságot, és ha akasztott rebellis kurucot talál, a sípjával feléleszti, és visszaviszi a táborukba, hogy aztán. Köhögni kezdett, mintha a lelkét akarná kihányni, és látom, friss, piros folt marad a zsebkendőjén nyomában. Hozd el nekem ezt az embert, parancsolta a Kapitány - dejszen inkább könyörgés vagyon az -, hátha meg tud menteni.

Elindulánk hát, Péter napkor a hegybe, majd ráakadva a patakmederre végigkövetjük azt, útközben az erdei tanyákat feldúlva, kikutatva mi hárman és az öt megszeppent siheder. Két jó emberemet még a franczia hadjáratban szedtem össze, az Olasz egy cingár, barna férfi, hosszú, erös ujjakkal és egy garmada késsel az övében. A Gróf valóban nemesnek hazudta volt magát, de láttam, kérges a tenyere, és nem a kardtól, paraszt volt, megszökött, úgy találtunk rá Chameriez határban, az előző napi csata holtjait fosztogatta. Mivel szükségem volt egy markos legényre, márpediglen ő erős, mint a bivalyfi, cserébe talán kissé ostoba, megkíméltem életét, és felvevém zsoldba.

Szagolsz valamit, te talján kurafi, szólítám csöndben az Olaszt, de az csak figyel erősen, majd bolint, mondja is, a seggemet, más nincs itt. Öt kis gunyhót számoltam vala, egyikből se jött füst, tán bizony elmentek, vagy levágták őket. De nem állhattunk ott egész nap, mint Lót felesége, mondám a katonáknak, na legények, kutassátok által ezeket a viskókat, mire azok csak néznek reám, nagy bután, erre rájuk dürrentém hangomat, melytöl megrepedestek a falak Lyonnál, hogy mars befele, kutyaütők. Az eső közben szemergéléssé apad, majd egészen elülepszik. Azok öten caplatnak a sárban, úgy tartva a puskát, mintha kapa lenne, látom rajtok, a csatában az elsők közt maradnának fej nélkül, na ilyen embereket adott volt nekem a Kapitány, hogy az isten rohassza ki a belit is, ha a tüdejével már megkezdte.

Csönd volt egy idejig, ahogy motoznak odabe, aztán a harmadik gunyhónál lett nagy rebillio, kiabálás, majd két lövés dörrent, hogy menten hátrébb futottam pár lépést, de ekkor látám, valaki, egy toprongyos alak előtántorog, és menne, huzza a lábat, mire én mondom a másik kettőnek, reája, legények. Nem kellett a biztajtás, ám mire beértük, az öreg, mert olyan ráncos, őszhaju kuruc ember volt és szép is, ahogy a jóistent elképzelni, nagy szakállas, bajszos, haja csimbojkba fonva, na szoval az öreg már ott feküdt a porban. A czombjára kapta a golyót. Szolitám németül, hol vannak a többiek, mire a hátára evickéli magát, akár a bogár, s csak vigyorog, mondja, nincs több kuruc, csak én. Mire kérdem, hol vannak a falusijak. Az öreg csak néz rám, égszinkék szeme olyan, hogy elveszik benn az ember, de nem szol, erre az Olasz rálép a czombjára, na nem nagyon, de csak kisajtol egy kis vért, a föld pora mohon felissza. Megjajdul erre a kuruc ördög, mondja, az erdőbe bujtak, féltek tőletek, hallották, jön a kutya német. Odaér hozzám ekkor az egyik katona, hogy a Mika bekapta az ólmot, mire én, ki az a Mika, mire ő, hát a bajtársunk, és mutat az öregre, ő lűtte meg, és már indulna is, reátiporni a fekvőre, de hátralökém, mutasd.

A Mika ott fekszik az egyik gunyhó padozatán, körötte nagy tócsa vér, keze a hasán, mellette egy szép, faragott pisztoly, amivel meglűtték, azt felvevém, el is rakom, nincs nekem Franczia óta csak kardom ugyanis. Lehajlottam mellé, a legény hálásan néze reám, de közben nyüszit. Nagyon fáj, mi, kérdtem, mire bolintá, hogy nagyon, akárha macska tépné a beleimet, motyogja, de vér jöve fogai közül, ez jó jel, mingyá vége. De csak kínlodik, csak kinlodik, a másik négy ott toporoga köröttünk, látom, nem lesz jó végi, ha ezek ezt nézik, megelégelém hát a nyüszitest, amitől az ember segge is reszket, és tenyeremmel befogám orrát, száját, ráng egy kicsit, majd elcsendesedik.

Megölöm a kurucot, mondá az egyik katona, s kifele indulna, de mellbe taszajtám, hogy majd hanyatt esik, ki kell faggatnunk, mit tud a pajtásiról, mit tud a Sipos Emberről, csitítám, s mindnek cimzem. Utána úgy öljük meg, hogy azt kivánja, anyja ne szarta volna a világra, igérem. Látám rajtok, ez igy jó vala.

Visszamenek a másik háromhoz, ugy állanak, mintha szobor lennének, jobban mondva az öreg még mindig fekszik, lábát tapogatja. Koszlott csizmája van, nem fog kelleni egyikőnknek se, az biztos, zöld pantallo, vörös kabát, alatta mocsoktól szürke ing.

Intek fejemmel a Grófnak, hogy hozza csak, mire ő felnyalábolá, és bevivé utánam a legtágabb gunyhóba a kuruc vitézt, rádobja a priccsre. Kössed be, nehogy elvérezzék nekem, szóltam az Olasznak, majd kimegyék a katonákhoz, akik addigra átinspektálták az összes gunyhót, mondja a legidősebb, bizony üresek. Szállásoljatok be, utasítám őket, s mondhatom, jól esik a parancsolás, ennyi ember még nem volt kezeim alatt. Itt maradunk éjjelire. Mi van, ha visszajönnek a falusiak, kérdé az egyik katona, mire én, annál jobb, lesz kompániánk, intek magam mögé, ez a nyavalyás ugyse húzza sokáig. Mi van, ha ránk akad a Sipos Ember, kérdé a másik, egy kerek képü, mire én, temessétek el a Mikát. Néznek egymásra, nem értik. A föld alol csak nem tudja elvinni kurucnak, igaz-e, nevetek rajtok, vörös is lett a képe annak, aki az ostobaságot kérdezte.

De ekkor már alkonyodott, visszamegyék a gunyhóba, ahol az Olasz szépen elköté addigra az öreg czombját. Ő maga meg a Gróf az asztalnál ültek, almát hámoztak, ami már jó szottyadtank tünt. Na kuruc kutya, mondám, és fölé hajolék, most vallani fogsz, tudod-e. Nincs mit vallanom, mondotta nagy öszinten, és olyan bátran, hogy mind a hárman elhihetnénk, ha nem az lenne, aki. Na választhatsz, mondám neki, vagy szépen elmondod, hol a legközelebbi táborotok, és hogy hol látták a Sipos Embert - vagy halál fia vagy, de az erdélyi módi szerint. Az Olasz kezében megáll a kés, a Gróf meg csak fal tovább, úgy tünik, nem tudja, mit jelent ez, nem ugy az öreg, mert elsápada, homlokát ráncolá, és sokáig tusakodott vala, mignem megvonta vállát, hát akkor legyen az erdélyi módi, mert én semmit nem tudok mondani kegyelmednek.

Ekkor eszméle a bamba Gróf is, kérdé, hogy milyen az az erdélyi módi. Ugy mondám neki, hogy közben az öreg szemibe nézek, de állja pillantásom a kurafi. Fogunk egy embernagyságú, combvastagságú fát, jó mélyen beássuk a földbe, mesélém nagy kedvesen, a felső végit szépen kihegyezök, aztán ráültetjük a kutyaütőt az alsó felinél fogva, a lábára meg patkóvasat vagy követ kötünk. A súly, bólogaték, szép lassan lehuzza a pokolba a döglődőt, de oly lassan, hogy az órákig is eltart, míg a lélek ki nem szakad, nagyjábul akkor, amikor a fa hegye kibukik a hátán, a nyaka alatt.

A Gróf eddig mozdulatlanul figyelé szavaimat, most nagyot nyele, de a falat nem megy le, kiköpi hát az asztalra. Szabad ezt, kérdé ostobán. Rossz érzések kelének bennem, de kivágom magam. Mindent szabad.

Miután elmondám az ötletem a katonáknak is, nagy öröm lepé meg őket, és buzgón neki is látnak az előkészületnek, kettő a gödört ássa a salámban, kettő peniglen a gerendát kajtatja fel. Szegény Mika meg az erdő szélen pihen. Odamenék a friss földhányáshoz, belédugom ujjam, majd kezem, és elérem az arcát. Hát bizony ez sekély, ezt kihergeli a róka, farkas maholnap, gondolám, de aztán vállat vonok, mindegy is, hol leszünk mi már akkor.

Mivel beesteledék, nagy tüzet gyújtánk, jobban mondva három gunyhót, melyek melege külön jót tesz a nedves légben, és pirba vonja az öreget is, amikor kihozzák a katonák. Rugdalják, löködik és ütlegelék, ugy terelik vala a cölöphöz, mely meredezik a kis tér, a lángoló kalibák között, akár az ördög farka.

Na kuruc, mondom neki, mikor már ott áll elötte, nem gondoltad meg magod, de ő csak a fejét rázza, mire intek fejemmel, és a katonák hátra csincsérezék kezét, lábára meg egy-egy kővel rakott fazekat kötnek. Biztos-e, kérdém még egyszer, és ahogy azokba a szelid, türelmes szemibe nézek, hirtelen azt kérem magamban, gondold meg magad, ne légy bolond, ki akarja ezt, és hirtelen kivülről látom magunkat, és rádöbbenek, mit csinálunk, de már késő.

Nem, mondá, mire az egyik katona felkurjant, s már emelé is, átellenső oldalán meg egy másik, a harmadik két széket hoz, arra  állanak, aztán szépen, ahogy óramíves dolgozik, a vénember seggét ráillesztik a hegyre, ami fehér mint  a patyolat, és aztán kicsit húznak a lábán, mire a fa  fehérségét vörösség futja el, és már lejjebb is mélyed, bele a karóba a teste az öregnek, halk reccsenés is van, ráng egy kicsit, sziszeg, akár a kélgyó, de tűr, összeszoritott fogakkal lesé a tüzet, mely vele szemben lángol.

Mi heten pedig ott állánk alatta és körötte, és nézzük őt, mintha alkotás, föstmény vagy szobor volna a templomban, és bizony vagyon ebben igazság.

Az Olasz unta el legelébb, bemene az legtágasabb gunyhóba, az lesz a mi kvártélyunk, a katonák a másikon osztozkodnak. Mielőtt követem, intézkedem a strázsáról, legalább egy, kint, a mezőn, ne itt a fényen, ahol egy lövéssel legitten leteríthető.

A priccsre fekszem, az Olasz az asztalra, a Gróf, aki később jöve be, mert ő még nem látott ilyet, ezé sokáig nézegeti az öreget, a lábamhoz kucorodék. Mikor egy vagy két óra múlva hugyozhatnékom támad, kifelé menet majd a fejére lépék.

A gunyhók még izzanak, pont annyi a fény, hogy látám a karón a vénembert, egyre mélyebbre csúszik, a hegye már a derekánál járhat, a fa fekete a vértül. Miután könnyítek magamon, kisételék a házak végihez, s a holdfénybe obszerválom emberünket ahogy strázsál, így megnyugodva visszatérék a haldoklóhoz.

Egy kívánságom lenne csak kapitány uram, szóla rekedten, mire bólintok, mert jól esik ez a rang. Eloldaná a kezem, mert akkor egy pipát még elszíhatnék, magyarázza. Elámulék ezen a nagy nyugalmon, és tán emiatt leszek óvatalanná, jó müncheni késemmel elmetszem a kötelet csuklóján. Ő peniglen benyúl korcába, komótosan kiszedi csibukját, dohányzacskóját, megtömi belőle, de bizony a kovánál már remeg a keze, leejté, elsétálok hát az izzó zsarátnokhoz, és egy gallyá silányult gerenda végén parazsat nyujtok fel hozzá. Biccent, nagyot szippant, és arca vörös fénybe derül, nem olyan már most az ábrázatja, akár a jóistené, hanem a kíntól ráncos, akár az ördög segge. Nagy bolond vagy te kuruc, mondám neki, de meg kell hagyni, szívós ördögfattya vagy.

Elnevetgél ezen, hunyorog, sejtelmesen, akárha tudna valamit, amit én nem, és ez a rosszérzés nem hagya el akkor se, mikor ágyamba térek. Sokáig forgolódék, de aztán csak elnyoma a szendergés.

Hajnalfele lágy muzsikára ébredek, s az hiszém, tán rajtunk ütött a kuruc, és a mennybe tértem magamhoz. De nem, mert az Olasz úgy horkol az asztalon, mit a disznó, és e horkolás mögül jöve ki a zeneszó.

Kapom kardom, kimenék, hát már valóban pirkad, minden szürke és rózsaszín vala, az öreg vére is a cölöpön, de a kelő nap angyali vöröse már arcát nyaldossa, és látom ám, hogy ott van szájában a furulya, avagy nem is, síp, abból jön a muzsika. Nyilván a gatyájába vagy csizmaszárba rejtette, és kivevé, miután én megoldottam kezét. Megállék előtte, a poslár lehúzza kezem, és csak lesem, ő meg néz rám, a hátából kiáll a cölöp hegye, átszakajtva a vörös posztót meredezik, nem élhetne már ez az ember, de mégis.

Megmentettél, hogy eloldottál, mondja most, kis szünetet tartva, s nagyon sercint a földre. Hálás vagyok, ahogy Mika is hálás nekem, mert visszahoztam.

Valaki mögém settenkedik, mint a hiúz, de fülemet nem csapá be. Lendülnék, ám elkésem, belém szúrnak, oldalról, egy késsel, tán tőrrel, tán a Mika oldalán hagyott szuronnyal. Lerogyok, ott az öreg előtt térdre borulok, mintha imához feszülnék.

Hálából gyors lesz, mondja az öreg, és tudom is már, mi jön, Mika a torkomhoz tevé a pengét, és meghúzza. Tényleg gyors vala. De nem annyira, hogy ne lássam, zsákkánt eldőlve ne nézhessem végig, ahogy levágja a nehezéket az öreg lábáról, aki aztán a Mika vállára majd fejére tapodva felnyomja magát egész addig, hogy kibujjon a cölöp szúrásábul, majd úgy huppan a földre, mint akinek kutya baja, és elsétálnak, ott hagyva engem kiömlő véremmel, elmegy és nem hoz vissza, engem nem visz magával, ez leend utolsó gondolatom, meg az,  hogy kifogott rajtam e ördögszopó kuruc fattyú.

vége 

Befejezés a négy részes történetfolyamhoz.

A telepi ember háza

Negyedik rész

A takarítószertár por- és hypószagú volt, de a nő, miközben a fiatalember a falnak nyomta, mindezek mögött érezte a vér rezes, földes aromáját, mely folyamatosan ott lebegett az épületben. Bekúszott az orrán, ingerelte a torkát, megtöltötte tüdejét, mint a vízbe fúltét a sötét iszap. Eltolta magától a férfit, akinek a feje izzadtságszagúan és dohányfüstösen nyomult két melle közé. Ne haragudj, de itt nem megy, jobb lenne egy másik helyen, súgta neki, majd kifordult az ajtón, és visszamosolygott rá, azzal végigment a neonfényes folyosón, felkavarva a vérszagot, át a hátsó ajtón, ki a kukákhoz, a parkolóba, ahol a sárga autók most csöndben várakoztak, és itt rágyújtott, komótosan, ahogy a munkások szoktak, hunyorogva, kezével árnyékolva a tüzet. Van egy szálad, kérdezte a fiatal férfi mögüle, hangja rekedten s csalódottan csengett.  A nő elővett egy szálat, a szájába dugta, mélyen leszívta füstjét, de közben a sajátját végig ott tartotta ujjai közt, és tekintetét a másik csillogó szemébe fúrta. Majd átadta a cigit, és kiengedte a füstöt a kijelentéssel együtt, szóval a műszak után feljöhetnél hozzám, hogy folytassuk. A férfi elgondolkodott, hosszan nézte a nőt, még hátrébb is lépett, mint aki valami műalkotást vizsgál, majd visszament hozzá, megragadta jobbját, amiben a cigaretta szála is volt, felemelte, szeme elé tartotta, és megkérdezte, és ezzel mi lesz. A nő ujján aranygyűrű csillogott. Ez emlék. Mondta a nő, miközben folyamatosan szívta a cigarettát, szinte ette a füstöt. A férjem meghalt. Régen, túl régen. A másik erre lehajtotta a fejét, ne haragudj, motyogta. Tényleg fiatal volt, egy hónapja dolgozott az intézményben, eddig főleg a nappali műszakban, de most áttették éjjelisre, mert a korábbi esti sofőr felmondott, így került össze a nővel, aki szinte csak éjszakai műszakot vállalt. Megkérdezhetem, mi történt vele, kérdezte meg a férfi most csöndesen, majd felnézett a nő arcába, ami elkomorult, elsötétült, még a kinti lámpák tompa, sárga fényben is látta, hogy egészen elváltozik. Persze, elmondom majd egyszer szívesen, már rég történt, és túlvagyok rajta, hazudta a nő, és aztán egy kicsit elhallgatott, és összeszedte a gondolatait, befelé figyelt, a múltra, arra a nagyon távoli éjszakára ott, a telepi ember házában. 

Egész egyszerűen a szolgája lettem, magyarázta a telepi ember. Nem volt semmi célja az életemnek, ez jó ötletnek tűnt. Eleinte vadásztam neki csapdával, élő állatokat hoztam. Ott éltünk a barlangban, néha meg elmentem dolgoznia a távolabbi tanyákra. Egyszer még az apámat is láttam, napszámban volt, engem vittek szekéren fel a hegyekbe fát vágni, őt meg vitték lefelé a síkföldre kaszálni. Nem éreztem semmit az apám látványára. Én már akkor egy teljesen más ember lettem. Feltétlen szolgája a társamnak. Ő volt egy személyben az apám, a testvérem és a gyerekem, akiről gondoskodnom kell. De ahogy teltek az évek, egyre üresebb lett a társam. Nehéz ezt másképp mondani, olyan volt, mintha eltűnt volna belőle az erő, az élni akarás, a lendület. Időről időre felkínáltam a vérem neki, és ez néha segített, máskor viszont alig változtatott az állapotán. Tudtuk, mire van szüksége, és sokat beszéltünk is róla, hogy lehetne megoldani, végül úgy döntöttünk, hogy átmegyek Magyarországra. Ez már a nagy háború után történt. Munkát kerestem, előbb a fővárosban, aztán vidéken. Így kerültem ide. Eleinte nem itt, hanem a gyári lakásokban éltem, de megtetszett a környék, úgy gondoltam ez jó hely lesz, itt nyugtom lesz, megvettem hát ezt a házat. És aztán…Aztán gyilkolt, vágott közbe Mariann. Az ajtókeretben ált, a hálószoba peremén, véreres szemmel, csapzott hajjal úgy meredt az asztalnál ülő két férfira, mint egy kísértet. Megtaláltam a gyöngyeit. Az öt nő gyöngyét. Végigmérte vendégüket, aki talán a házigazdájuk is volt. A férfi kék munkáskabátot és kopott, zöldessárga, durva nadrágot viselt. A lábán tömör, barna bakancs sötétlett. A fején kék micisapka takarta gyér haját, alatta pókhálószerűen ráncosodott barna ábrázata. Jobb kezében egy nehéz, fojtó szagú cigaretta füstölgött, vékony csíkokat vont a felettük sárgálló lámpa burája köré. A nő most a férjére nézett, aki még mindig részeg volt. Kábán meredt a férfi cigarettájának a parázsára, fejét ingatta, jobbra, balra alig láthatóan, arca, sápadt volt, kerekre nyílt szeme meg-megrebbent. Miről beszél, kérdezte az öregember, majd felállt, és ekkor hirtelen nagyra nőtt, nagyon magasnak tűnt, a feje szinte a plafont érintette. Miről beszél maga, ismételte. Mariann a tisztaszoba felé nézett, mire a másik már mozdult is, átment a helyiségbe, motozott valameddig a sötétben. A házaspár bámulta a félhomályos ajtókeretet, a mögötte mozgó árnyat, és akaratlanul is közelebb húzódtak egymáshoz. Aztán a férje felállt, és megfogta Mariann kezét, gyere, mondta kábán, elmúlt éjfél, adnom kell neked valamit. Behúzta a hálószobába, majd letérdelt az ágy mellé, benyúlt, és kivette az ágy alól a dobozkát. A nő nem értett semmit, fél szemel a konyhát figyelte, hogy mikor bukkan fel benne az idegen, de ekkor a másik a kezébe nyomta a dobozt, amiben egy nyaklánc volt. A tiéd, boldog születésnapot, motyogta részegen a férje, majd ügyetlen mozdulatokkal kivette a láncot, és megpróbálta remegő ujjaival összezárni kapcsát a nő nyakán, de az ingerülten félrehúzódott, neked mi bajod van, egy idegen van a házunkban, és te ezzel foglalkozol, förmedt rá, és csak nézték egymást közelről, majd Antal sírni kezdett, szeretlek motyogta, és letörölte könnyeit, mire a nő elfordult, megfordult − és ott állt vele szemben a telepi ember. 

Ahogy hajnalodott, az új fiú mind gyakrabban ment oda a nő kis irodájához, megállt az ajtókeretben, szürcsölte a kávéját, és csak bámulta az asszonyt, aki már nem volt fiatal, de még maradt valami a sugárzó szépségéből, egy fáradt báj, amely lecsorgott a lapokra, amikkel dolgozott. Mit csinálsz, kérdezte tőle három körül, mire ő fel se nézve válaszolt, regisztrálom a bejövő és kimenő tételeket. Fura, hogy tételeknek hívod ezt a melót. Előbb-utóbb te is megszokod, nyugtatta a másik, mindenki így gondol rá, aki lehúz itt egy pár hónapot. Hát annál hosszabb időre tervezek, bizonygatta a fiatalember. A húgom kint maradt, és át akarom őt is hozni. Egyedül élsz itt, kérdezte őt a nő elgondolkodva. Igen, egyedül jöttem, válaszolt a fiatalember. Ukrajnában mostanában nem igazán jó a helyzet, nagy a szegénység, itt, ebben az országban sokkal több a lehetőség. Emiatt hajtok, és mindent megteszek, hogy bizonyíthassak, magyarázta szenvedélyesen nyíltsággal. A nő felpillantott rá, tekintete ellágyult, szinte kislányos lett, majd lehunyta szemhéját, melyen megrepedezett a festék, a férjemre emlékeztetsz, suttogta, ő is ilyen jó ember volt. A fiú csak nézte, majd megköszörülte a torkát, jut eszembe, bökte ki, áll még az ajánlat, ugye? 

Megfogta, kérdezte tőle a férfi, mire Mariann akaratlanul is hátrébb lépett a szavak erejétől. Mert nem szabad csak ronggyal megfogni őket. Megfogtam, mondta aztán a nő, és láttam. Nem tudta befejezni. Az öregember visszament a konyha lámpájának fénykörébe. Újabb cigarettát vett elő munkáskabátjának zsebéből, vagyis inkább belenyúlt, és pár ügyes mozdulattal meggyúrt egy szál cigarettát, majd megnyújtotta, végül felszegte fejét és a párosra nézett. Nem bírta nélkülük. A lelkek nélkül ő maga is üressé vált. Ezért időről időre vittem neki. De ehhez meg kellett ölnie azokat a nőket, szögezte le Mariann, mire Antal, mint aki álomból ébred, a fejéhez kapott, miről beszélsz te, kérdezte a felségétől, aki nem válaszolt, rá se pillantott, mert farkasszemet nézett az öregemberrel, aki végül bólintott, igen, megöltem őket, és kivettem a lelküket, mielőtt kihűl a testük. De nem ez a fontos. Hanem, mi a fontos, értetlenkedett Antal, ám ekkor Mariann nekiindult, kiment a konyhába, és az ajtó felé ment, de az öregember meglepően fürgén elé állt, hova megy maga. A rendőrségre, nézett rá dacosan a nő. Senki nem megy a rendőrségre, válaszolt az öreg, majd lassan a szájához emelte a cigarettát, és beleszívott. Nem ajánlom, hogy kimenjen az udvarra. Miért, kérdezte Mariann, de az öregember nem válaszolt, csak talányosan nézte, majd körbefordult, mit csináltak a ládáimmal, kérdezte. A páros először nem értette, mire céloz, aztán Antal kapcsolt, beraktuk őket hátra, intett a háta mögé, a kamra felé. Az öregember bólintott, jó. Nekidőlt az ajtónak, és Mariann felé fújta a füstöt, aki állta, nem moccant. A barlangban elkezdett megjelenni a víz, mondta az öreg. Alulról szivárgott, egyre több és több. Elkezdtem hát idehozni a földet. A földjét, ami életben tartja őt. Ám legutóbb, amikor visszaértem hozzá, már nagyon rossz volt a helyzet. A víz elborította a barlang alját. Olyan volt, akár egy tó. Ő félig a vízben hevert. Ki kellett hoznom. Ez elhagyott tanyára vittem, ott éltünk, és én vissza-visszatértem a barlangba a földért, de ő egyre rosszabbul lett. Egy este akartam lopni egy tehenet, hogy azzal tápláljam, de a gazda rajtakapott. Dulakodtunk, megszúrtam, ám jöttek mások, és lefogtak. És börtönbe kerültem. Ezért késtem ennyit. De most itt vagyunk. Visszajöttünk. 

Az utcán már érezni lehetett a hajnal szagát, a nyíló virágok, a harmat, a korai reggelik illatát. A locsoló kocsi mindenhol ott hagyta nyomát az úton, és ahogy sétáltak a néma kerületben, a nő levette szandálját, lement a járdáról, és bele-belegázolt a hűs tócsákba. A fiatalember nevetett rajta, mert a másik, annak ellenére hogy az anyja lehetett volna, hirtelen kislányosan bohónak és vidámnak tűnt, olyan volt, mint aki valami tehertől szabadul meg abban a  pirosas, sárgás fényben, ragyogott az arca, a bőre, a nyaka, és a haja szinte szikrázott, ezért a fiú néha magához vonta ezt az elvarázsolt testet, és hosszan csókolta, hogy megérezze szája ízében is azt az erőt, mely sugárzott belőle. Csak amikor odaértek a bérházhoz, akkor váltak illedelmesen szét, és mint idegenek léptek be a kapun, a nő ment előre, fel a málló vakolatú lépcsőházban, a másik pedig halk, nesztelen léptekkel követte, érezte, felhorgad hasában a vágy, az izgalom, hisz a nő minden mozdulata, ruhájának minden gyűrődése, fejének minden biccenése azt sugallta: mindjárt.  

Ez a mi házunk, lépett előre hirtelen Antal, menjen innen el, vigye a ládáit, és tűnjön innen el, mondta a férfinak, és csak jött felé, míg már ott volt közte és a felsége között. Ekkor az öregember elnevette magát, megcsóválta fejét, majd egy utolsót szívott a cigarettájából, hunyorgott, és cinkosan kacsintva így válaszolt, gondolja, hogy ennyi vándorlás és várakozás után egy tapodtat is mozdulok innen, kérdezte, és aztán nekiesett Antalnak, mire Mariann felsikoltott, részben a meglepetéstől, részben mert elsodorta a két férfitest, hátrazuhant, neki a kis szekrénynek, beütötte a fejét, és minden elsötétült előtte. A másik kettő a földre került, nem vették észre a cigarettát, mely kiesett az öreg szájából, a tűzhely előtt felhalmozott papírra, Antal csak arra ügyelt, hogy azok a csontos, erős kezek lefejtődjenek a nyakáról, majd megütötte a férfi arcát, ami mintha gumiból lett volna, aztán sikerült elkúsznia mellőle, fél térdre állt, mögötte fellobbant a láng, és Mariann végre magához tért, hogy lássa, amint az öreg nekitántorodik Antalnak, aki erre fura grimaszt vágott, először a nő nem is értette miért, de aztán meglátta a kést a vénember kezében, mely többször nekilendült, ahogy gyors mozdulatokkal Antal oldalába vágta a pengét, mire az összerogyott, az öreg még mindig fogta, tartotta, mintha barátok lennének, és ekkor ütött meg Mariann őt hátulról a szeneslapáttal. Mögöttük már lángolt a tűzhely melletti szék, a széken a ruhák, a szekrény oldala, de nem volt idő a tűzzel foglakozni, mert Antal vérzett, és a nő elkezdte előbb élesztgetni, de a férfi csak nyöszörgött, ezért megfogta karját, és húzni kezdte, majd kinyitotta az ajtót, amitől a huzat csak még jobban felkorbácsolt a tüzet, felharsant a hangja, mire kijutottak a házból, már a függönyök is égtek, és akkor Mariann lerogyott az udvaron, a szekér előtt, mely ott magasodott előttük.  

Vedd le a cipőt, mondta a nő az ajtóban, majd előre ment, a konyhába, fesztelenül és nyugodtan, mint aki már sokszor csinálta ezt, a fiú pedig megszabadult a cipőitől, és követte. A konyhaablakon át pont rájuk tűzött a fény, a nő háttal állt neki, a napot nézte, mely vörösen lebegett a tetők cikkcakkjai felett, a férfi mögéje állt, a nyakára hajolt, és megcsókolta, mire a másik megborzongott, ne itt, mondta, gyere, mondta, és vezette, át egy sötét folyosón, amelynek a végébe két szoba nyílt, két ajtó. Válassz, mondta a nő, melyikbe akarod, döntsd el te, mi legyen, kérte őt a nő, mire a fiú zavarba jött, mert először nem értette, a két bezárt ajtót nézte, aztán megvonta vállát, és a jobb oldalira bökött, itt, suttogta. A nő rápillantott, a fiatalember sápadt, izgatott arcába nézett, és elszomorodott, legyen, mondta, és az ajtóhoz lépett, kinyitotta, feltárta a mögötte lévő sötétséget. Menj előre, mondta neki, ne félj, lépj csak be, és a másik így tett, és elnyelte a feketeség.  

Antal haldoklott, hiába suttogta neki Mariann, hogy ne halj meg, hiába sírt, hiába simogatta görcsbe feszülő, befelé figyelő arcát, a férfi lassan távoldott, és a nő ekkor megvallotta neki, hogy rossz feleség volt, hogy megbánt mindent, és hogy szereti, mire Antal végre kinyitotta szemét, felnyúlt az arcához, végre figyelt rá, valamit mondani akart, de nem tudott, mert vér volt a szájában, és ezt látva a nő egyszerre érzett undort és megvilágosodást. Felállt, visszanézett egy pillanatra a házból előtörő lángokra, érezte bőrén a forróságot, a széthasadó ablakokon kicsapó meleget, majd felkapaszkodott a szekérre. A ló hátrafordult, és rábámult, kíváncsian figyelte, ahogy a szalmába ágyazott láda szélébe feszül, de nem bír vele.  A nő dühösen belerúgott a ládába, majd lemászott a szekérről, hátrarohant a fészerbe a szerszámokhoz, és egy feszítővassal tért vissza. Beillesztette a deszka rései közé, majd ránehezedett, mire a szögek engedtek, lassan elnyíltak a deszkalapok, és a sárga, lobogó fényben megpillantotta az odabent fekvő alakot, aki megpillantotta őt, és mint egy kígyó, kicsapott Mariannra, a nyakát támadta éles harapással, de hirtelen visszahőkölt, mint akit arcul ütöttek, és ez elég volt a nőnek, hogy összeszedje magát, egyetlen sikoltó lendülettel felemelte a vasat, és leszúrt vele, átdöfte a férfit, továbbá a láda alját, hogy a szekér résein át a vas kicsússzon alul. Mariann hátradőlt, neki a szekér oldalának, elnézte a lassan mozdulatlanná dermedő fekvőt, közben a nyakához nyúlt, Antal láncához, azt babrálta. De aztán észbe kapott, lemászott, majd behajolt a szekér alá, ellenőrizte, amit sejtett, Antalhoz sietett, és behúzta szekér alá, egyenesen a kinyúló vas vége alá, amelyről csöpögött a fekete vér, és a férje fejét megemelve, a száját szétnyitva, a haldoklót az ölében tartva várt és várt, nem törődve az óbégató szomszédokkal, a kisvártatva megérkező tűzoltókkal, várt türelmesen, míg hajnal nem lett.

Rácsukta az ajtó a sóhajokra, a halk nyöszörgésre, a rimánkodó kérlelésre, majd visszasétált a konyhába, kinyitotta az ablakot, és rágyújtott. A füstöt kifújta a résen, próbálta becélozni a kelő napot. Eszébe jutott az a másik hajnal, mindig eszébe jut, amikor új áldozatot, egy szexre éhes, magányos férfit, alkoholistát, hajléktalant, reményvesztett özvegyet, öregedő hódítót hoz fel a lakásba neki. Azon a reggelen, miközben a tűzoltók összepakoltak, nem foglakozva azzal, hogy ő gondosan visszazárja a deszkalapot a hamvakra, a hamura, ami a ládában fekvőből lett, és Antal az árnyékból, a meggyfa alól figyelte őt, kezét még mindig sajgó oldalán tartva, szemében a szeretet és a közös bűn tudata, és valami zavarodottság, hisz még nem értette, mi történik vele, azon a reggelen Mariannban megváltozott minden, ahogy lekászálódott a kocsiról, és odament hozzá, átölelte, majd kerített egy pokrócot, ráterítette, és bekísérte őt a fészerbe.

Mariann ilyenkor, hajnaltájt néha az eltelt évekre gondolt, a sötétben élő férjére, arra, hogy soha nem lett gyerekük, és arra, hogy kezd belefáradni ebbe az egészbe, és hogy mikor fognak rájönni a vérellátónál, ahol dolgozik a lopásra, a sorozatos, apró, de idővel észrevehető tolvajlásaira, melyeket a hamis kimutatásokkal leplez, és a szerencsétlenekre is gondolt, akiket időről időre leszállít a férjének, akiknek a lelke mind ott marad a férjében, és akiket érez, akiket újra lát a szemében, amikor szeretkeznek, és amikor ezekre gondol, és mindent mérlegre tesz, és látja azt a régi Mariannt, a régi önmagát, akkor mindig bólint, mert nem változtatna semmin, nem cserélne senkivel, és hogy ahogy van, az jól van, így van ez jól. 

Epilógus

Ki megy az éjben, nesztelen, akár az árnyék? Ki ez az öt alak az utcák sötétjében, akik végigúsznak a légben, és jöttükre a mindig vad, a kerítések festését felmaró kutyák sem emelik fel fejüket. Kik ők, és hova tartanak? Elhagyják az öreg Kővágó házát, majd jobbra fordulnak, a rét felé, amit a helyiek Lajtának hívnak. Átkelnek a csipkebozótok közein, a vizes zsombékokon, aztán a két utolsó ház közt nekivágnak a dombnak, ahol csenevész fák kapaszkodnak a hold fényében az áldott földbe. És csak mennek, látszólag céltalanul, noha ez nem igaz, mert látják odafent a romot, az elhagyott erdészházat, a hegy oldalában, egy kis platón. Ide már nem kapaszkodott fel, csak földút, de mostanra azt is benőtte a gaz, erre a kanyargós, hajdan volt útra térnek hát, az ötös, az öt árny, az öt alak, akik egymás után haladnak libasorban, akár az összeesküvők, míg be nem érnek az udvarba, elmennek az összedőlt kutyaól mellett, fellépnek a tornácra, kikerülik a zsanérján lógó, szétvert ajtó meredező deszkáit, és máris odabenn vannak, bent a házban, a hajdan volt házban, a tető nélküli házban. És itt végre megpihennek, maguk mögött hagyják azt, ami elpusztult az éjben, és végre csak ők vannak a világon, és még valaki, valaki, aki még csak félig létezik, de formálódik, lesz belőle valami, ezt mind tudják, mind érzik, ott van, az egyikőjük, a legfiatalabb méhében, egy kapaszkodó, evilági sejt a túlvilági árnyak rétegei közt. Őmiatta kerestek hát egy házat az árnyak, a nők, akiknek a lelke elégett a tűzben, és akiknek így minden köteléke megszakadt a telepi ember házával, de ösztönösen egy újra vágytak, így most, amikor letelepednek a rozzant falak tövébe, és az ablak betört rámáján át végre arcukba vagy arcuk helyébe süt a hold, kimondják hogy igen, itt jó lesz, itt maradunk, itt lesz az új otthonunk.

Az előző novella második része, folytatása.

(Volt azóta némi nyaralás, előtte elolvastam a 2018-as Körképet, hogy megnézzem, hol tart az irodalmi kánon, vagyis inkább a Magvető-féle ízlés, és mit mondjak, nem élveztem, alig volt egy-két igazán magával ragadó darab, egy csomó történet az öregedő szülőkről és a menekültkérdés sokadik, szentimentális, idealisztikus feldolgozásai...és aztán a nyaralás első napján felütöttem McCarthytól a Suttret és elállt a lélegzetem már az első mondattól, és a 617. oldalig, vagyis hét napig nem vettem levegőt, feküdtem a vízen, mélyen bent a tengerben, és a levegő a tüdőmben fenntartott, néztem az eget, és azon tűnődtem, mikor fogok én így írni).

A telepei ember háza

Második rész

Mariann az udvaron állt, kezében a szatyorral, és a férjét figyelte az ablakon át, a férjét, aki valamiféle reggelit készített a konyhában, és nem vette észre őt. Arra gondolt, a férfi olyan, mint egy nagy, szemüveges majom, olyan óvatosan és gondosan bánik a tányérokkal, csupa szőr, magas, karjai, lábai aránytalanul hosszúk, még csontos, mindig komor arcában is volt valami állati. Mariann állt az augusztusi, forró reggelben az udvar kiszikkadt gyepén, és nem érzett mást, csak végtelen rosszkedvet és türelmetlenséget, és emögött ott volt a sötét rettegés is, ami visszatartotta attól, hogy belépjen a ház hűvösébe. A szatyorban olvadni kezdett a margarin, és szinte érezte, hogy fokról fokra melegszik a friss, házi tej, melynek íze istállók mélyét idézte benne, és három hónap után sem tudta megszokni, noha Antal százszor elmondta, mennyivel egészségesebb a pasztőrözöttnél, igen, Antal nagyon okos, mindent jobban tud.

Mariann fújtatott, mint aki cigifüstöt enged ki magából, mélyen, tüdőből. Hiányzott neki a dohányzás, noha csak ritkán gyújtott rá, főképp szex után, a korábbi barátjával, Misivel, aki tavasz óta ismét a városban van, néha látta őt buszmegállóban vagy a Sörbár előtt a haverjaival, és ilyenkor összeszorult a gyomra, és torkában megérezte a füst kesernyés aromáit, az első szippantást, s mindezzel együtt nyelve hegyén a férfi testének sós ízét. Beharapta felső ajkát, és lehunyta szemét.

Antal kivette a kopott konyhai szekrényből a csészéket és az aljakat, és gondosan az asztalra helyezte őket, a tányérok jobb felső sarkához, majd hátralépett, elnézte a terítést, eszébe jutott, hogy valami virág jó lett volna még, talán felvidította volna Mariannt, aki már reggel szótlanul, mogorván ment el a boltba. Zajt hallott jobbról, a tisztaszobából, ahol csak a ruháikat tartották, a nagy, súlyos, lakkozott szekrényekben, meg ott volt még a dunyhákkal magasan bevetett ágy. Ez a szoba nyílt az utcára, itt öltözködtek, és egyszer itt, a padlón szerelmeskedtek. Antal nyelt egyet az emlékre, majd balra nézett, a hálószobába, melynek vetett ágya fehéren ragyogott a reggeli fényben. Innen nyílt a komra, amely elég nagy volt ahhoz, hogy berakják az előző lakó, valami öregember cuccait, nagy, lelakatolt ládákat, kopott ruhákat, ilyeneket, hátha még valami örökös megjelenik értük. Bement a hálószobába, és letérdelt, majd lehajolt az ágy alá, és megpillantotta a testet. Vagyis ott, a félhomályban olyan volt, mintha valaki feküdne, elnyúlva, mereven a padlón, de ekkor behunyta, majd kinyitotta a szemét, és nem maradt csak a doboz, a kis, kék bársonydoboz, amelyben a nyaklánc lapult, Mariannak vette, a születésnapjára, ami holnap, vasárnap lesz, az Óra-Ékszerben, elég borsos áron, de tudta, a nő örülni fog neki, mert imádja magán az ékszereket.

Beljebb tolta a dobozkát, majd kis tétovázás után a szekrényhez ment, kivett egy törülközőt, és rátette a dobozra. Ismét zaj jött a háta mögül, és ahogy megfordult, a két ajtókeret foglalatában látta, hogy az utcai ablak ellenfényében csak kontúrként létező árny-Mariann már ott áll a tisztaszobában, az ablak előtt, és kifelé bámul. Megjöttél, kérdezte a sötét alaktól, de az nem válaszolt, ő pedig sietve felállt, és visszament a konyhába, és ekkor Mariann bejött a bejárati ajtón.

Mariann nézte a holtsápadt férjét, aki a fejéhez kapott, majd átfutott a konyhán, és berontott a tisztaszobába.  A nő felsóhajtott, és lerakta a szatyrot az egyik székre, kivette a margarint, és berakta a hűtőbe, a tejeszacskót az aszal közepére tette, majd leguggolt, és kinyitotta a masina ajtaját, mire a tűz az arcába lobogott.

Megint láttam egyet, egy újat, állt meg felette a férje, mire Mariann fel se nézve kérdezte, igen, ez milyen volt? Rád hasonlított, mondta Antal, majd leroskadt a székbe, hosszú karjával átnyúlt az asztal felett, letörte a másik széken ülő szatyorból a kimeredő kenyérvéget, és majszolni kezdte. Sötét volt, csak ilyen homályosan láttam, de nagyon hasonlított rád. Erősítette meg a férfi. Akkor ez az ötödik, hagyta jóvá rezignáltan a nő, és a lángokba bámult. A vaslapon terpeszkedő teafőző elkezdett sípolni, de egyiken se mozdultak.

Eddig négy kísértetet azonosítottak. Az elsőnél elmentek Antal rokonához, a tanácselnökhöz, de az csak nevetett rajtuk, azt hitte, valami ugratás akar lenni a dolog − aztán, mikor látta, hogy nem az, nyugtatta őket, hogy egy ilyen öreg háznak vannak furcsa repedései, hangjai, az éj közepén felsejlő reccsenések, melyek sóhajoknak tűnnek, sőt, huhogásnak, ráadásul az új és szokatlan környezet gyakran megterheli az elmét, türelmesnek kell lenniük, míg megszokják a helyet.

A másodiknál a rendőrséghez fordultak, ki is jött a házhoz egy kövér, nagydarab férfi, talán nyomozó volt − vagy csak egy unatkozó helyszínelő −, bejárta az épületet, megnézte az ablakokat, hümmögött egy sort, végül kibökte, hogy valószínűleg a kölykök szórakoznak velük.

A harmadik és a negyedik felbukkanása után, mivel Mariann neveltetése és meggyőződése szerint vallásos volt, a nő a falu papjához ment, és elmondta neki tapasztalataikat. A férfi vizenyős, kék tekintetét Mariann mellein jártatva hallgatta őt, néha megnyalta száját, mint egy nagy macska, de következő nap eljött hozzájuk, megnyugtatóan, és egyszerre nevetséges szertartásossággal beszentelte mind a három helyiséget, majd megivott egy kávét, és elment.

Az egyik kísértet még aznap éjjel újból megjelent a mosdótükörben.

Mivel a ház belső elrendezéséhez nem nyúlhattak, ezért a vizesblokkot hátul, a hátsó falhoz tapasztott fészerben alakították ki. Antal lefalazott egy pici helyiséget, ide rakták az angolvécét, a mosdót és egy mosdótálcát a zuhanyzáshoz. Antal egy barátja lecsempészte a szobácskát. Az egészet egy sárga izzó világította meg, azon az éjszakán is, amikor Mariann ott állt a tükör előtt, a mind ritkább szeretkezéseik egyike után, és kimosta magából a férfit, a mosdókagylóból lögybölve ölére a vizet, mert már nem volt kedve zuhanyozni. Először csak egy folt jelent meg a válla fölött, arra lett figyelmes, hogy a tükörben, a háta mögött fehérlő csempe képe előtt egy sötét gomolygás kél, amiből aztán kontúrok, csontok, haj és bőr formálódott, majd ott állt maga a nő, egy riadt, negyvenes, kissé csontos állú, szürke szemű asszony, aki tekintetét egyenesen a dermedten figyelő Mariannéba fúrta, és hangtalanul ismételgette ugyanazt a két szót, amit Mariann nem értett, mert nem tudott szájról olvasni, megpördült, és persze senki nem állt mögötte.

Mondott valamit, csinált valamit, kérdezte most a nő, és becsukta a masina tűzterének az ajtaját, félrehúzta a sivalkodó teáskannát, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, hogy bejöjjön a friss levegő, de helyette csak trágyaszag bukott be, a téeszben ilyenkor hordták ki az istállóból, és nehéz, vasas aromái beterítették az egész völgyet, szóval Mariann bezárta az ajtót, és csak bámulta azt a kenyeret majszoló majmot az asztalnál. Nem, rázta meg a fejét Antal, nem mondott, csak rövid ideig láttam, és azt hittem, te vagy. Ezt már mondtad, jegyezte meg epésen a nő, majd elkezdett kipakolni a szatyorból, Antal elnézte őt, a megfáradt, keserű, és csalódott arcát, és szíve összeszorult, mert nem tudott mit mondani neki.

Összeírhatnánk, mit tudunk eddig róluk, jegyezte meg bátortalanul. Persze, írogass csak, helyeselt gúnyosan a nő, miközben levette a teafilteres dobozt a kredencből, és rakott a főzőbe kettőt, az biztosan sokat segít. Nem tudok mást javasolni, jegyezte meg Antal szelíden, és kihúzta az asztal fiókját, itt tartották a csomagolópapírokat, és a ceruzákat, és volt ott egy csomag színes ceruza is, Antal a minap nem állta meg, és a boltban megvette, hogy majd ezzel színez a gyerek, ha egyszer.

Én tudok, költözzünk el, csattan fel Mariann, mire egymásra néztek, majd Antal megcsóválta a fejét, és óvatosan letette a papírt és a ceruzát az asztalra, nem, az nem fog menni, mondta, minden megtakarításom belement a házba, és szerződésben vállaltuk, hogy három évig lakunk benne, gondozzuk, meg ilyenek. Te is tudod, tette még hozzá szomorúan, ott voltál.

De akkor még nem tudtam, hogy kísértetek lakják, sziszegte a nő, és érezte, szemét csípni kezdik a könnyek, hogy nem hagynak nekünk békét, folytatta, és megeredt az első könnycsepp orcáján, hogy éjszaka ott állnak majd fölöttem, arra riadok, hogy egy fehér alak áll az ágyam mellett, második könnycsepp, hogy a tükörből bámulnak rám, a sötét szekrényből nyúlnak felém, a konyha sarkában kuporognak, könnyek sokasága, egymás után, némelyik elérte állát, és lecsöppent a padlóra, ezt nem lehet bírni, ezt nem lehet ép ésszel kibírni.

Antal odament hozzá, és esetlenül átkarolta, de a nő kitépte magát a szorításból, bement a hálószobába, és az ágyra dobta magát. Ott zokogott.

Antal visszaült az asztalhoz, és precíz, arányos betűivel írni kezdett, néha elgondolkodva felnézett, Mariann szoknya alól kilógó lábait, sima combját bámulta, de aztán összeszedte magát, és kizárta a mind csöndesebb zokogást, hogy írni tudjon, hogy elkészüljön a listával, melyről magas sem tudta, mire lesz jó. Ezeket írta le:

1. láthatóan anyagtalanok, képtelenek a fizikai kapcsolatfelvételre
2. arckifejezésük közömbös vagy szomorú, de nem dühös vagy támadó
3. gyakorta úgy tűnik, el akarnak mondani, ki akarnak fejezni valamit, többnyire egy kétszavas mondatot
4. mindannyian harmincas, negyvenes éveikben lévő nők
5. mind viszonylag modern ruhát viselnek, tehát nem a régmúltból valók

Idáig jutott, aztán csak nézte a papírt, és szeme sarkából figyelte, ahogy Mariann visszajön a konyhába, tojásrántottát és tejeskávét készít, majd amikor elé került az étel, némán, szótlanul enni kezdtek, és nem néztek a másik szemébe. Elmegyek délután a kocsmába, kikérdezem az embereket, hátha ők tudnak valamit erről a házról, mondta aztán Antal, amikor végzett, mire Mariann ráemelte riadt tekintetét, nem hagyhatsz itt egyedül. Nem leszek sokáig, válaszolt a férfi. Később kiment a kertbe, és leszedte a nyári almát, és a kerítés mellett terjeszkedő vadszeder sötét szemeit, bevitte a gyümölcsöt a fészerbe, aztán kora délutánig, ebédig gyomlálta a paradicsomot és a paprikát. Ebédre Mariann gulyáslevest és palacsintát rakott elé, és egy kicsit jobb volt mind a kettejüknek a hangulata, Antalnak azért, mert sokat volt a jó levegőn, Mariann pedig az elmúlt órákban arra jutott, hogy meg fogja csalni a férjét, ha legközelebb látja Misit, megszólítja és elcsábítja, vagy legalábbis minden eszközével jelzi, hogy ismét felmelegítené vele a viszonyát, ebben a nő nagyon jó volt, abban, hogy ilyen-olyan módokon a férfiak tudomására hozza, hogy kapható bármire, bármire, amit a másik csak el tud képzelni. Elnézte a gőzölgő leves felett a férje szögletes arcát, és miközben ezek a gondolatok egymásba gabalyodtak elméjében, és elképzelte magát különféle pózokba a másikkal, már most kaján elégedettség és a bosszú nyújtott kielégülés lett úrrá rajta.

Aztán Antal később, délután elment a kocsmába, ahol a hatodik sör és pálinka kör után a traktoros, aki annak idején betört a házba, végre elmondja majd neki töredezett, akadozó nyelvén az élményeit, a szavait a többiek néha fordították Antalnak, mert a traktorost időközben összezavarta egy agyvérzés, ami a fél oldalát lebénította, és az arcára fura, lenéző grimaszt festett.

Marianna elmosogatott, majd kiült az udvara varrni. Szívesebben volt kint, mint az épületben. Hátát az ámbit forró, tömör hátának feszítette, arcát néha a napba tartotta, és szinte folyamatosan Misire gondolt, azt akarta, hogy azonnal megtörténjen, hogy a férfi itt legyen vele, most, és szinte hallotta a lépteit az utca végén, azt, ahogy a kapuhoz ér, lenyomja kilincset, és benyit. Ekkor észrevette, rossz cérnát hozott ki, sötétkéket a fekete helyett, visszament a tisztaszobába, ahol a nagyszekrény mélyén tartotta a varródobozt, ám ahogy kivette belőle a cérna hengerét, egy gomb kiesett, és begurult a sarokba. Marianna utána lépett, mire megnyikordult, felsajdult és kissé megemelkedett lába alatt az egyik padlódeszka. A tisztaszoba félméteres, kezeletlen falapokkal volt burkolva, míg a többi helyiség kőpadlót kapott. A fa valahogy előkelőbb volt a nő szemében, aki most billegve nyikorgatta sarkával ezt a lapot, és leste, ahogy a vége felemelkedik, mert nincs leszögezve, ezért leguggolt, és félig öntudatlanul belekapaszkodott, felfeszítette, ahogy a kisgyerek tépi fel a varr szélét a térdén, majd félrerakta, aztán csak bámulta az alatta lévő üregben sötétlő bársonydobozkát. Kié lehetett ez, mormolta maga elé, miközben óvatosan kiemelte, noha sejtette, érezte, az előző lakóé, de aztán már csak a ragyogást látta maga előtt, mikor felpattintotta a fedelét, és elébe tűnt az öt gyöngyszem, halovány rózsaszínük kitöltötte elméjét, pont annyi volt belőlük, amennyi már jól mutat egy nyakláncon, és a nő belenyúlt  a dobozva, és amint megérintette az első gyöngyöt, átjárta testét a fájdalom, a düh és a rettegés, sötétséget látott és fogakat, nagy, éles fogakat, erős kezek fogták le a testét, és az élet lassan elszivárgott belőle, és aztán már nem volt csak szürke üresség, ami beletompult a nemlétbe, és mindez egyszerre történt, és olyannyira erősen megrázta a lelkét, oly mértékben különbözött az élmény bármitől, amit eddig tapasztalt, hogy a gyöngyöt és a dobozt elejtve a padlóra omlott.

Antal alkonyatkor ért haza, benyomakodott a kapun, majd megállt a ház előtt az udvar közepén, felnézett a falakra, a sötét tetőre, és arra gondolt, hogy bárcsak soha többé ne látná ezt a házat, majd riadtan észlelte, hogy felsejlik benne a gondolat, hogy Mariannal ugyanez a helyzet, mert a nő mellett soha nem lesz boldog, hiába birtokolja őt, hiába zárja el magának a világtól, Mariann nem szereti, és ez a nem szeretettség rosszabb bárminél, amit eddig tapasztalt. Kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet, majd betántorgott a házba, a konyhában leverte az asztal szélére állított cukortartót, a fehérség, akár egy habos tetejű hullám, elárasztotta a padlót, mire ő csak morgott, akár egy veszett kutya, és gépiesen jobbra fordult, a hálószobába, és hagyta, hogy merev teste az ágyba dőljön. Alig érezte meg a matató kezeket a nadrágján, az övén, de a ráncigálásra, ahogy a nadrág és alsója lekerült róla, már valamennyire magához tért, végül kinyitotta a szemét, hogy lássa a szoba sötétjébe ráboruló árnyat, majd jött a melegség odalenn, mikor a nő magába fogadta félig merev tagját, amitől hirtelen minden a helyére került, mióta nem történt már ez meg, három hete talán, és a világ ismét tökéletesnek tűnt számára, mozogni kezdtek, nem sokáig, egy vagy két percig, de oly tökéletes összhangban és ritmusban, ahogy eddig soha, végül a férfi kiürült, szétfolyt és egy pillanatra megszűnt létezni. A másik lekelt róla, majd beleveszett a sötétbe, csak a konyhába és a tisztaszobába szűrődött be némi fény, tócsákat képezve a padlón, de azokat Antal már nem láthatta, mert a részegség és az aktus okozta fáradtság elorozta a figyelmét, és immár a belső, álombéli tájakra figyelt, így persze hogy nem vette észre Mariannt, aki még mindig a tisztaszoba padlóján feküdt öntudatlanul, s azt, hogy időközben egy gondos ujj azt írta a padlóra kiszóród és szétterülő cukor fehérjébe, hogy „menj el”.

De hiába volt a figyelmezetés, a két szó, amelyet a testetlen, anyagtalan nők is formáztak ajkukkal némán minduntalan, amikor a pár látta őket, hiába volt mindez, mert a ház elkésett. Az éjszakában egy nyikorgó szekér közeledett a faluhoz, egy láda volt rajta, a bakon pedig a telepi ember ült. 

folyt. köv.

Ez egy hosszabb ívű történet lesz, ilyenkor jobban van időm elmerülni a teremtett világban, legutóbb ez a füzér volt ilyen, emlékszem, forró, későnyári hajnalokon írtam, nyakig veríjtékben, aztán mindig egy szál cigaretta, és borzalmasan élveztem az egészet. Félig teremtett világ ez a mostani - hisz jó sok dolgot emeltem át a saját emlékeimből a lenti szövegbe. A főszereplő kiléte kétséges, technikailag pedig megpróbáltam játszani a rövid-hosszú mondatok ritmusával, vagyis hogy a hosszú, hadaró mondatok fogják elmondani a rossz dolgokat vagy a fontos dolgokat.  A narrációban megjelennek előre-hátra utalások, mikroszkopikus észrevételek, olyan apró részletek, melyek a folytatásban nyernek majd értelmet. És hogy ki valójában a telepi ember? Semmiképp sem a képen látható ismeretlen.

A telepi ember háza

Első rész

Telepinek a Meggyes oldalába lakókat nevezték a faluban. Az 1920-as évek elején jöttek be a községbe, a gyár épített nekik a meredek domboldalon szükséglakásokat, legyen hol élniük, míg a városban el nem készül a munkásnegyed a patak partján. A férfiak minden reggel kis csoportokban, gyalog mentek be a városszéli gyárba, ami hat kilométerre volt a falutól. Volt köztük mindenféle karakter, fura beszédű felvidéki tótok, keskeny szemű kunok, erdélyi szakállas mócok ballagtak végig pipázva, cigarettázva a keskeny erdei úton, hogy aztán elnyelje őket a vasgyár.

Később, miután a kétemeletes téglaházaik megépültek, a legtöbben beköltöztek a városba. Hátramaradt, silány szükséglakásaikat elfoglalták a falusiak, átalakították őket, míg később a legtöbb cigány családoké lett, akiket a tanács telepített itt le a hatvanas években. Volt azonban olyan telepi, aki a faluban maradt, megtetszett neki a környék, a hegyes, erdős táj, amely talán a távoli otthonára emlékeztette, a szép asszonyok és a mosolygós gyerekek, megtetszett neki a sötét erdőből alkonyatkor előtörő friss, hideg levegő, mely elárasztotta a falut, és az itt lakók tüdejét, és tele volt jó illattal, a vadalma, a gomba és a moha nehéz, álmosító illataival. Volt emögött más szag is, amit persze a falusiak nem érzékeltek, egy elhullott őz beleinek rothadása, a Gergely-forrás felett eltemetett török katona kaftánjának fahéjillata vagy a keskeny hasadékok szaga, amelyek a Szilvás melyén nyíltak, és amikből kénes füst csapott fel időről időre.

Senki nem tudta, hogy a telepi ember miért maradt a faluban. Egy ideig még ott élt a Meggyesen, aztán az öreg Komisz házát vette meg, még a háború előtt pár évvel, de alig volt benne, felmondott a gyárban, és hetekre el-eltűnt a faluból. Azt mondják, hogy Erdélyből jött, és az Alföldre járt kaszálni, de nem bírta ki a hegyek látványa nélkül, azért telepedett le itt, a hegyvidéken. Hórihorgas férfi volt, barna, napszítta bőrét gondosan borotválta, sötét arcában csillogott a szeme. Vékony is pipát szítt, ha otthon volt, esténként kiült a háza elé, mint a többiek, de valamiért senki nem telepedett mellé a lócára. A lányok és a legények, akik ilyenkor grasszáltak a falu utcáin, és eljátszották évezredes játékaikat, amelynek mindig ugyanaz lett a vége, illendően köszöntek neki, mire ő csak biccentett vagy bólintott, ám a tekintete valahova távolra nézett, valahogy átütötte őket, mintha keresztüllátna a rakott szoknyákon, a húson, a bőrön, a zsíron, egészen a legbenső részükig, mely a máj és a tüdő közt volt, egy apró kis gyöngy, na, az volt a lelkük.

A telepi ember néha hónapokra is köddé vált, nem csak aratási időben, olykor télen vagy tavasszal is. A háza sötéten várta őt, a falusiak ösztönösen elkapták róla tekintetüket, ha elmentek a keskeny kis ablakok előtt, melyeket egy öreg szilvafa árnyékolt. A vastag fájú kerítés mögött tiszta, de üres udvart láttak volna, ha bekukucskálnak. A gyerekek ennél merészebbek voltak, hátulról, a patak felől lopództak be a néptelen telekre, hogy a fészerben játsszanak, de aztán, egy délutánon, ezerkilencszázötvennégy nyarán történt valami, ami évtizedekig elriasztotta a gyerekek generációját a telepi ember házától. A szüleik mindig elmondták ezt a dolgot az újabb és újabb gyereknemzedékeknek, és azok eszükbe vésték a tanulságot, és a gyerekek, ezek a kerek fejű, kemény csontú, bájos, de irtózatosan kegyetlen és durva lények csak az utca túloldaláról bámulták ezután a házat, néha, a komiszabbak, kővel dobálták az ablakát vagy a tetejét, de ezután mindig elfutottak, mert zsigereikben érezték, hogy bár a ház üres, de bármikor megbüntetheti őket az, ami benne van.

Azon az ötvennégyes augusztus hatodikai napon három fiú átvágott a gazos és kietlen kerten, melyben diófa, szilvafa, faeper és egy olyan fa tenyészett, amiről nem tudták, milyen gyümölcsöt terem, majd jó egy órát játszottak hátul, a szalmában, de megunták, és kitalálták, megnézik, be tudnak-e menni a házba. Végigóvakodtak az ámbiton, végig a keskeny ház hosszában, míg el nem érték az oldalsó bejárati ajtót, amelyet nagy fatáblák védtek. Kihajtották a riglit, és kinyitották a táblákat, majd próbálták a kilincset. Az ajtó zárva volt.

Sokáig leselkedtek befelé az ablakokon, melyet csipkefüggöny takart, de nem láttak szinte semmit, odabenn szürke félhomály honolt. Aztán ezt is megunták, és ekkor egyikük, a legfiatalabb, azt javasolta, nézzék meg a padlást, mert gyakran a padlásról van lejárat a komrába. Így is tettek. Fent, magasan, a ház hátsó részen volt a padlás bejárata. Létrát találtak a fészer mögött, a falnak támasztva, a csalánosban. Felmásztak mind a hárman, megnyitották a deszkaajtót, amit csak egy kampós szög tartott, és már bent is voltak az agyagszagú, meleg tetőtérben. Mindenféle kacat és lom volt itt, a sarokban nagy ládákat fedezett fel tekintetük, elöl pedig, középen, megpillantották a lejárat négyszögét. Egy csapóajtószerűség volt. A kémény mellé vágott kis ablak fénye vastag csóvaként épp mellé tűzött a döngölt padlóra. E csóvában mint megannyi balerina, táncoltak a porszemek. Az egyik fiú, Péter, aki később talajkutató lesz, három gyerek apja, szigorú, de remek férfi, elbűvölten bámulta a mozgásukat, és elméje mélyén megjelent egy villanásra a gondolat, hogy amit most lát, talán többet jelent annál, mint amit elsőre gondolhatna az ember a dologról. Közben társa, a vékony, fekete hajú Miki kinyitotta a lenti házba vezető ajtót, és füttyentett, mert persze hogy a komrába nyílt, ahova is durván ácsolt létrán lehetett leóvakodni. Egymásra néztek, szótlanul, kutatva, fürkészve a félelem és a bátorság jeleit  a másik arcában, végül Bálint, a legidősebb, a kissé kövérkés városi gyerek, aki csak nyaralni járt le nagyijához a faluba, meg hétvégenként a szüleivel, zsíros, nehéz húsokat és zsírtól gyöngyöző leveseket enni, melyekben mindig is undorították a főtt hús nehéz, istállót idéző aromái, ő volt az, aki végül lement, és kinyitotta a komra ajtaját, majd eltűnt a résben, bement a házba, és aztán nem jött és nem jött, és a másik kettő eleinte várt, türelmesen, majd mind feszültebben, végül kiáltozni kezdtek neki, de Bálint nem válaszolt, és ekkor először azt hitték, viccel, de amikor fél óra múlva se válaszolt, a két gyerek nagyon megrémült. Olyannyira, hogy a várható verést is bevállalva hazarohantak, de csak a nagyszülők voltak otthon, öreg, tehetetlen emberek, az egyik végül a szomszédot riasztotta, aki a téeszben traktoros volt, és most hazajött ebédelni, ő ment be a házba, miután egy kis kampós csavarhúzóval kinyitott a nagy bejárati ajtót, és ő találta meg, nyomában a szomszéd asszonnyal, Miki nagyanyjával Bálintot a konyha közepén.

A gyerek összegömbölyödött magzati pózban, két tenyerével a szemét takarta, szájából nyál folyt a döngölt padlóra, jobb lába folyamatosan mozgott, remegett, rángott. Ez a mozgás soha többé nem állt le, és Bálint soha többé nem szólalt meg, és nem tudott enni, beszélni, vécézni, leültették valahova, és úgy maradt, akár egy növény, és a szülei ebbe idővel beletörődtek, mert legalább élt, de aztán, amikor ők meghaltak, és a rokonai nem kívánták ápolni, Bálint bekerült a városi intézetbe, ahol sokkal rosszabb állapotban lévő emberek is voltak, és a gondozók inkább azokkal foglalkoztak, ezért nem sokkal később meg is halt.

Amikor azon a nyáron a telepi ember visszatért a faluba, és hozott magával egy nőt, senki nem merte kérdőre vonni, senki nem beszélt neki az incidenstől. A házban három hétig világosság volt esténként, a falusiak elborzadva hallották a nő vércsekacagását, éjszakánként, a szomszéd, ha kiment vizelni az udvari körtefához, hallhatta a kéjes nyögéseit is. Aztán egy reggelre a nő eltűnt, és ősszel a telepi ember is útra kelt, és ő is eltűnt a szokásos módon.

Ötvenhat októberében az izgágább férfiak, miután alaposan leitták magukat, elindultak, hogy felgyújtsák a házát, köztük volt a traktoros, aki annak idején kinyitotta a telepi ember házának az ajtaját. Ő kezdte a dolgot a kocsmában, ő mesélte el azt a délutánt, immár ki tudja hányadszor, hogy miként leltek rá a gyerekre, és hogy amikor belépett a házba, mondta, onnanstól kezdve, egészen odáig, hogy kilépett, érezte, hogy figyelik, a tarkóján érezte, hogy valami lesi őt, kutatja, vizsgálja, megpróbálja megfejteni a gyöngeségeit, a vágyait, hogy aztán ezeket ellene fordíthassa. Persze a traktoros ezeket nem így, ezekkel a szavakkal, hanem sokkal egyszerűbben adta elő, de sikerült feltüzelnie a férfiakat, hogy végül ott találták magukat a ház előtt a szemerkélő, hideg esőben egy benzines palackkal. Végül nem dobták el a palackot. Eloltották a nyaka köré tekert égő rongyot, és hazamentek.

A telepi ember a hatvanas években újabb és újabb nőkkel tűnt fel, és a falusiak hozzászoktak a dologhoz, utóbb már nem is lepődtek meg ezen. Mondták, na, megint bagzik az öreg macska, vagy vén kecske is megnyalja sót, vagy hogy ennek az öregembernek kőből van a cerkája, mert ekkor már a telepi ember hatvan felé járhatott, noha nem látszott rajta, mert  a vonásai, a sötét tekintete, a hegyes arcán feszülő barna bőre, és e bőr alatt az arca szinte semmit nem változott. Talán annyi történt vele, a testével, hogy amikor végigment a falu utcáján, akkor kissé meggörnyedt a tartása, a járása bizonytalanná vált, mint aki nem is ezen a világon sétál, hanem valami képzeletbeli tájon.

A hetvenes évek elején aztán véget értek az eltűnései, legalábbis az utolsóig, behúzódott a házába, és ott éldegélt, nyugalomban, békességben. Már nők sem jöttek, noha éjszakánként hangokat, halk sustorgást, lágy énekszót, máskor izgatott nyögést vagy inkább sóhajokat lehetett kihallani a nyitott ablakokon át, de ezekkel senki nem törődött, a falusiak azt gondolták, a telepi ember megőrült, és ő produkálja ezeket a zajokat. Volt, hogy hónapokig nem jött elő, még az udvarra se tolta ki az orrát, ez főképp meleg, jó időben esett meg, mert télen azért csak ki kellett mennie a fásszínbe. A szomszédok eleinte mindig arra gyanakodtak, hogy meghalt, és már gondolkodtak, átmennek, és rátörik az ajtót, de igazából soha, egyiküknek sem fűlött a foga hozzá, végiggondolták, hogy benyitnak a nyikorgó kapun, átvágnak a kopár udvaron, fellépnek az ámbitra, és ott van előttük az a nagy, sötét ajtó, ami a nagy, sötét házba vezet, amelyben valahol ott fekszik a telepi ember, és rájuk vár – no, ettől, amikor ide értek gondoltban, mindig inukba szállt a bátorságuk. De nem is volt szükség efféle beavatkozásra, mert végül a telepi ember minduntalan előbukkant. Rossz pénz nem vész el, morogtak elégedetlenül a szomszédok ilyenkor, vagyis olyankor, amikor meglátták hórihorgas alakját, mert szívül mélyén mind tudták, megkönnyebbültek volna, ha meghal.

Rejtély volt még az is számukra, hogy miből él a telepi ember, mert a postás soha nem hozott neki nyugdíjat, és a boltba alig járt, akkor is csak ilyen csip-csup dolgokat vett, néha kenyeret, konzervet, de élelmet amúgy alig, inkább gyufát, szeget, zsinórt, szóval volt pénze, ha nem is sok, de honnan? A régi munkáiból tett félre vajon? Vagy örökölt? Esetleg rabolt, lopott, gyilkolt, amikor hosszú hónapokig az országot járta? Senki nem tudta megfejteni a talányt, de persze mindenki tűnődött rajta, egészen addig, míg a telepi ember végleg el nem tűnt.

Ez a hetvenes évek végén történt, már kevesen emlékeznek rá, talán hetvennyolcban, mindenesetre ugyanaz volt, mint korábban, hogy hosszú hónapokig nem látták a színét se, de aztán jött a tél, és akkor volt az a nagyon korai havazás novemberben. Egy éjjel leesett a hópaplan a falura, és elborított fél méterig mindent. A telepi ember jobb oldali szomszédja kora reggel kiásta a házát, feltakarította az utcát, és ahogy kimelegedve fújtatott a megtisztított négyzet közepén, a telepi ember udvarára sandított, majd vállat vont, erőt vett magán, és benyitott a kapun. Vágott egy ösvényt a tornácig, aztán fellépett a lépcsőn, és megállt az ajtó előtt, a lapátot a falnak támasztatta, és csak zihált, míg lecsillapodott e hang, a tüdeje visszaállt normál légzésre, a hajszálerekben csillámló vérben lelassult az oxigénmolekulák tánca. Az ajtót védő fatáblák ki voltak hajtva. Az égen egy varjú keringett és károgott, egyéb hang nem hallatszott a reggeli faluban. A férfi pedig csak állt, mint akit megbűvölt ez  az ajtó, haloványan látta a négyzetes üvegtáblában, a csipkefüggöny előtt tükröződni önmagát, tagbaszakadt harmincas, művezető a gyárban, van már saját autója, tévéje, lehet, egy-két év, és beköltöznek a városba, egy panelbe. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akik Bálint történetén nőttek fel, így a koponyája egy hátsó zugában ott fészkelt a félelem a háztól. Kinyúlt, és lenyomta jéghideg kilincset, mire az ajtó kinyílt. Eszébe se jutott kopogni, ösztönösen érezte, hogy nem jönne válasz. Lépett egyet, már majdnem bent volt a házban, de aztán mégis meggondolt magát, és az ajtó résén át bekiabált, hogy megtisztítottam a járást a kapuig. Nem jött válasz. A férfi várt, maga se tudta mire, átfutott rajta, hogy hazamehetne, megihatná a kihűlt teáját, visszafekhetne a még alvó asszony mellé, akinek jó meleg és tésztaszagú a teste, ez a kissé már molett, de olyannyira jól ismert test, vagy megetethetné a disznót, vagy ihatna egy korty pálinkát, megérdemli, de aztán mégis belépett a házba, és azonnal megcsapta az állott levegő, valamiért az jutott eszébe, szürke szaga van a levegőnek, és belekiabált ebbe a levegőbe, hahó, van itthon valaki, de válasz most sem jött. Bejárta a konyhát, a tiszta szobát, a kamrát és a hátsó szobát, ahol csak öreg bútorok voltak, raktárnak tűnt, néhány ládával a sarokban, de nem talált senkit. A konyhában, a kihűlt masinán egy kopott bögre árválkodott, az alján némi vízzel. Hátrament aztán a fészerbe, már nem lapátolva a havat, csak átgázolt a derékig érő fehérségen, feleslegesen, hisz nem vezetett nyom a hóban, de valamiért meg kellett itt is néznie a ház lakóját, persze üres volt a fészer, az árnyékszék is a kertkapunál, a fásszínben se talált összerogyott, kihűlt testet. Visszament a kapuhoz, és felnézett a házra. Ez volt az a nap, amikor a telepi ember hivatalosan eltűnt.

A férfi kötelességtudóan jelentette a dolgot a tanácson, ahol nem foglalkoztak a hírrel, mert tudták, korábban a ház lakója gyakran útra kelt, de amikor egy irodista kiment tavasszal a házhoz, és ugyanolyan üresen találta, már elővették az ügyet, továbbították a rendőrségnek, az elkezdett nyomozni, ám hamar lezárta, mondván, a telepi ember ismeretlen helyre távozott. A tanácson a ház mellé gondnokot jelöltek ki, mivel akkoriban a falu bekerült egy értékmegőrző programba, és az ilyen, régi, ámbitos házakat szerették volna megtartani eredeti állapotukban. Ez a gondok havonta négyszer ment, szellőztetett, javítgatta a romlásokat, nyírta a füvet, végzett mindezzel, olyan gyorsan, ahogy tudott, majd leadta jelentését a munkáról. Pár év múltán megszűnt a pozíciója, mert le kellett építeni a tanácsnál pár embert, és elküldték őt, ezért valami más megoldást kellett találni a ház karbantartására, az állagmegóvásra, amit az értékmegőrző program nagyon szigorúan elírt - ekkor történt, hogy a tanácselnök egy rokonának ajánlották fel a házat. Ez a férfi, ez a fiatalember és ifjú felesége épp valami eladó házat kerestek a környéken. Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtak ekkor, három év telt el a telepi ember eltűnése óta, a rendőrség véglegesen eltűnt státuszba rakta a férfit. Ez azt jelentette, hogy a háza, rokonok híján, a helyi tanácsra szállt. És akkor a tanácselnök, élve hatalmával és jogkörével, felajánlotta és eladta aprópénzért ennek a fiatalembernek a házat, aki addig ifjú felségével bent lakott a városban, egy harminckét négyzetméteres panellakásban. Vállalniuk kellett, hogy nem bontják le a telepi ember házát, nem építenek a helyére egy modern, szép új kockaházat, nem alakítják át, se kívül, se belül, egy szalmaszálat se mozdítanak el rajta. Vállalták.

A pár egy szép májusi napon jött ki először megnézni az ingatlant. Rácsodálkoztak, ilyen régi, milyen apró benne minden, milyen kedves, mesebeli a kinézete, majd aláírták a papírokat a tanácson, leszámolták az összeget, a fiatalember megivott egy pálinkát a tanácselnökkel, és aztán visszaautóztak a városba.

Antal, a férfi aznap éjjel alig tudott aludni, annyira izgatott lett az előttük álló új élettől, és főképp attól, hogy végre biztonságban érezhette a házasságukat. Mariann sokkal szebb volt nála, és mióta összejöttek, rettegett a gondolattól, hogy elveszíti. Sokszor úgy érezte, egyfajta tévedés, valami hiba az ő viszonyuk, amit a sors előbb-utóbb korrigálni fog majd. Máskor arra gondolt, nemtelenül kapta meg a nőt, azon az őszön, mikor az udvarlóját besorozták, és a lány egyedül maradt  a városban, egyedül járt azokra a helyekre, ahova Antal is elment, főképp a lány miatt. Többnyire szégyenlősen és magányosan állt a félhomályban, hallgatta a zenét és figyelte lány táncát, aztán levette a szemüvegét, és csak a körvonalait, Mariann elmosódott foltját látta, és látott benne, a testében csillogni valami apró fényt, egy gyöngyöt, és tudta, az az ő szerelemük lehetősége. Antal nagyon rosszul látott, a vastag lencsék tudósféle formát kölcsönöztek egyébként kedves, de egyáltalán nem markáns arcának – és megmentették a katonaságtól. Ezért volt az, hogy amikor korosztálya a seregben sínylődött, ő Mariann után járhatott, és a lány, miután a barátja elhagyta egy, a laktanya melletti városban élő másik miatt, akaratlanul is felfigyelt a kedves, szelíd, magas és mindig bizonytalan, de nagyon okos fiúra. Elkezdtek találkozgatni, beszélgetni, eleinte mint barátok, mert Mariann nem tudta eldönteni, mit akar, bár a szüleiből, jobban mondva a szülei végéhez közeledő házasságának mind elviselhetetlenebb csatáiból már elege volt. Antal akkor már dolgozott, igaz részmunkaidőben, mert közben levelezőn végezte a műszaki technikumot, aztán a gyárban kapott egy nyolcórás és jól fizető irodai állást, így megvolt az egzisztenciája ahhoz, hogy másfél év után megkérje a lány kezét, pont azelőtt, hogy a volt barát leszerelt, biztos, ami biztos. Mariann egy nap gondolkodás után igent mondott. Mind a ketten tudták, a lány soha nem fogja szerelemmel szeretni Antalt, de valamiféle nyugalmat talált a másik társaságában. Antal pedig végre magáénak tudhatta rajongása tárgyát. A nő minden egyes porcikáját szerette, alacsony, kissé talán dundi, de nagyon arányos testét, fekete, göndör haját, vörös, csókos száját, turcsi orrát, és azokat a pajkosan csillogó, barna szemeket, melyek azonnal mosolyt csaltak mindenki arcára, ha Mariann belépett egy szobába.

Antal a hátán feküdt azon az estén, nézte az utcán elhaladó autók fényszóróinak árnyjátékát a plafonon, hallgatta Mariann nyugodt, egyenletes légzését, és azt érezte, révbe ért. A házra gondolt a faluban, az elvarázsolt kastélyukra, ahova elviszi hercegnőjét, csak ők lesznek egymásnak, mindenki más, az egész világ, az összes férfi kívül reked a vályogfalakon, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Hét és fél kilométerrel arrébb a ház rájuk várt.

folyt. köv.