Negyedik, befejező rész.

Első, második és harmadik rész.

Boszorád

4. rész

A gyönyörű koszorúk majd egy hétig bírták, mert jött egy hidegfront, és fagyba dermesztette a szirmokat − ha valaki másnap kora reggel megnézte volna őket, cukormázzal bevont virágokat talál volna a deres szálak végén, és a bevonat kitartott majd a következő szombatig.

Nem papi temetés volt, ezért senki sem lepődött meg azon, hogy az első beszéd előtt a halottasháznál a „November rain” szólalt meg a hangszórókból. Az időjárás rácáfolt a számra, száraz, verőfényes nap volt, olyan idő, amikor enyhe, csípős szél fúj a hegyek felől, rezes vízszagot hoz, és a fény játéka, a szélben bodrozódó sárga fű rég elhalt szeretteinket vagy gyerekkori kutyánkat juttatja eszünkbe. A gyászolók többségét megérintette a zene, és ezután még a suta és nyelvtanilag sokszor hibás búcsúbeszédek sem zökkentették ki őket. Munkatárs, főnök, egy régi barát és a temetkezési vállalattól egy hivatalos búcsúztató motyogott, hadart, suttogott a mikrofonba, és köztük olyan számok jöttek kárpótlásul, mint a Nine Inch Nailstől a Something I Can Never Have vagy a Cure-tól a Desintegration, melynek hallatán néhányan ugyan furcsállva felvonták a szemöldöküket, mert azért ez mégiscsak erős célzás volt az összejövetel céljára.

Összességben jól sikerült temetés volt, a sírnál is ment minden a maga rendjén, kisebb bakikkal, voltak könnyek, az egyik nagyszülő jajveszékelt, úgy kellett elhúzni a gödörtől, egy fiatalember, aki láthatólag be volt állva valamitől, majdnem beesett a sírba, mikor rögöt lehetett dobni bele, és a sírásók egyike a föld visszalapátolása során megcsúszott, és fenékre esett, aminek láttán valaki felnevetett az összegyűlt sokaságból. A nap, ahogy mondtam, végig erősen tűzött rájuk, megvilágítva a legkisebb részletet is, noha maga a tett, az ügy, a temetés kiváltója homályban maradt, és páran azt suttogták a tömegben, hogy nem is fognak nagyon megoldást találni rá a nyomozók.

Talán csak az egyik, cigarettázni félrevonuló sírásó vette észre azt az alakot a kerítés melletti platánfa törzsénél, aki távolról, már hallótávolságon kívül végignézte az egészet, és közben nem moccant, fáradtan dőlt neki a hámló törzsnek, csak emelkedő-süllyedő tüdeje árulta el, hogy él, mert egyébként még mintha szeme se rebbent volna.

***

Amikor a fatorlaszhoz értek, nem is kellett volna Péternek figyelmeztetnie őket, elhallgattak mind. Talán a köd miatt volt, ami jó, ha öt méterre engedte látni a világot, a fák törzseit körben még elősötétlettek, de a magasabban lévő ágak már nem. Ez a köd olyan volt, mint a füst, folyamatosan mozgásban maradt, gomolyogva terjengett, és amíg átmásztak a farakáson, úgy érezték, befurakszik a nyitott gallérjukon a ruhájuk alá, és hideg, párás csapadékot hagy a bőrükön.

Péter lehuppant a túloldalon, majd automatikusan a földre szegezte tekintetét, és suttogva szólt a mögötte és fölötte kapaszkodó párosnak: − Innentől csak kritikus helyzetben beszéljünk.

Anna óvatosan ereszkedett le az alsó fatörzsről, Bálint fogta a karját közben, és most jelentőségteljesen egymásra néztek. A férfi megvonta vállát, majd kicsatolta övén a tokot, és elővette a kis kézi kamerát, de még nem kapcsolta be.

Péter sárga lapú jegyzetfüzetet vett elő zsebéből, tollal ezt írta bele, és felmutatta nekik: „Előre megyek, a vágat aljába, van ott egy kamerám.”

Bálint bólintott, majd ellenőrizte a sajátját. Anna nézte, ahogy Péter belevész a tejfehér gomolygásba.

− Nem jó ötlet szétválni – jegyezte meg gondterhelten a lány. A fiatalember felnézett rá, majd szája elé tartotta ujját, és suttogva mondta is: − Pszt! – mosolygott közben, ám szeme komoly maradt. A lány felsóhajtott: − Csinálj egy nagytotált erről a torlaszról – mutatott a masszívan elnyúló fatörzsekre, mire Bálint bólintott, felemelte a kamerát, hátralépett egyet, ellenőrizte a látványt, nem volt jó, még egyet lépet, majd hátrált még, és ekkor egy mohás kövön megcsúszott a lába.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az első és a második rész után itt a folytatás

Lábjegyzet, hogy az elmúlt hetekben kortárs, félig-meddig szépirodalmi (igényű) horrort - is - olvastam. Az összkép nem túl kedvező. Az orosz Ljudmila Petrusevszkaja kötete csak eszközként használ bizonyos gótikus paneleket, úgy mint álom, visszatérés a halálból, bolyongás az erdőben, elcserélt élet. A cél nyilván az, hogy az orosz létről mondjon valamit, de a szöveg szerintem homályos, kopár, ötlettelen, nem vonzza be semmilyen értelemben az olvasót. Karin Tindbeck könyve már sokkal erősebb, néhol valóban ötletesen játszik a svéd hitvilág lényeivel. A "Pyret" című történet és a címadó lény egyértelműen a könyv csúcspontja, egyes képei valóban félelmetesek. Ugyanakkor visszatérő  helyszín egy kicsavart, párhuzamos világ és annak erőltetetten fura törvényszerűségei, például "A matrónák" című műben, mely legföljebb a testhorrorra jó példa, de egyébként a legtöbb részletében jobbára fárasztó. Nehézkesen, lassan haladtam mind a két könyvvel, nem volt meg a "még több ilyet" érzet, ami sok mindent elárul, mert hetedikes korom óta, vagyis a Ragyogás első olvasata óta rajongok a műfajért, és egy jó horrortörténettel még ma is le lehet venni a lábamról. Gondolom, ez a minta nem lenyomata a teljes kortárs, európai helyzetnek, de annak igen, hogy magyar, nívósabb kiadók mit hoznak ki e kategória alatt.

Boszorád

3. rész

A 2020/434-es ügy lezárt nyomozati anyagának, 4-es számú bizonyítéka: rossz minőségű MOV fájl leirata. A fájlt a 2-es számú bizonyítékkal, egy Panasonic kézi videórögzítővel készítették. A rögzítő fizikai sérülés miatt működésképtelen.

Szobabelső, délután négy óra a fali óra tanulsága szerint. Négyzetes asztal, körötte székek. Az asztal közepén az 1-es számú bizonyíték egy CZ75-ös maroklőfegyver. A helyiség a helyszíni nyomozás alapján a Sirom, Deák utca 75. alatti ingatlanban található.

A szobában három személy tartózkodik. Megállapítható személyazonosságuk L. Péter, T. Bálint és K. Anna. A leiratban a továbbiakban csak keresztnevükön utalunk rájuk. Mindhárom személy az asztal körül ül. A kamera az asztal szélén helyezkedik el, ezért Bálint alakja csak félig látható. Odakint alkonyodik, az alakok a felvételen alig kivehetőek. A felvétel kezdetén Péter beszél: − Szóval így éltem az elmúlt években. Az egyetlen fontos dolog ezen felül az anyám volt.

Anna: − Ő hol van?

Péter: − A nyári konyhában él. Leszigeteltük, és bevezettük a gázt. Azt mondja, apámra emlékezteti, mert ott szeretett pihengetni az öreg.

Anna: − Részvétem az édesapádért.

Csönd.

Bálint: − Kimegyek, elszívok egy cigit.

Péter: − Találsz hamutartót, hátul a favágó tőkénél.

Bálint kimegy.

Anna: − Te dohányzol?

Péter: − Néha. Amikor felidegesítenek a kölyök a suliban. Mondjuk ezen az alapon igazából láncdohányos lehetnék. De van úgy, hogy egy kis pálinka hatásosabb…

Anna: − A vidéki értelmiség útját járod.

Péter: − Igen, mindig is önsorsrontó voltam, talán ezért is kutatom a Boszorádot. Talán ezért is szúrtam el veled is.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az első rész folytatásában egymásba fonódó narratív hangokkal próbálkoztam. Péter mesél az olvasónak, illetve a történet szereplőinek, és közben megidéz más elbeszélőket, akik előadják saját élményeiket a "rossz hely"-ről. Ez képzetek, vélemények összefonódó szekvenciáit eredményezi, és szerintem egészen sajátos egyveleget alkot.

Boszorád

2. rész

A fő szabály, mondja majd később a párnak, hogy a Terület határához érve nem nézzük, csak a földet. Nem pillantunk fel, bármit halljunk is. Ügyelünk a zajra is, de az talán nem annyira fontos, mert azért egy erdő tele van zajjal, viszont beszélni csak suttogva lehet.

Azon a hűvös délelőttön, mikor a kései fagy kristályként olvadt és csöpögött, és a föld nedves és zöld ígérettel teli párát lehelt, elhagyta a falu utolsó házait, felkapaszkodott a Szilvás mellett a hegyoldalra, végig ment Pacsáék nem oly rég lekerített legelője mentén, majd rátért az erdei útra, melyet főképp a gombászók és fatolvajok használtak. Alig fél óra gyaloglás után, a Sárga forrásnál kellett letérnie a kis ösvényre, amit vadak jártak ki, ezért derékmagasságban a bokrok összehajoltak, az ágak benyúltak elé. Bár oldalán ott volt a machete – közvetlenül a CZ75 pisztoly mellett, melyet egy volt rendőr ismerősétől vett még négy éve, mikor ez az egész elkezdődött – nem használta, mert nem akarta, hogy erősebb nyoma legyen az útnak.

A bozótvágó és a fegyver főképp azért volt nála, mert jó érzéssel töltötte el.

Sejtette, hogy se a machete, se a pisztoly adott esetben nem érne semmit, de valahogy megnyugtató volt a két tok súlya a derekán. Ahogy az öltözéke is, a strapabíró, meleg bakancs, a katonai gyakorló, melyet a neten rendelt, és a durva anyagú, vastag kabát, melybe nem akadt bele egy tüske sem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Négy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtői sors minden gyászos ódiumával együtt. Négy héten át publikálom majd a részeket, melyekben természtesen minden név a fantázia szüleménye, minden azonosság valós személyekkel a véletlen műve - bár tény, hogy annak idején a saját nyelvjárási gyűjtésemre én csak négyest kaptam. 

Boszorád

Első rész

„A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot.

Mi? Ja, hát a Visló oldalában egy hasadék, azt hítták Boszorádnak. Sűrű bozót van benne, meg meredek is, kocsival nem nagyon lehet kimenni oda. Aki a Visló tetőre akar menni, az nem arra jár, de mondjuk az az út lenne a legrövidebb, de nem arra mennek az emberek, mert senki nem szeret arra menni. Még a gombászók, még azok is elkerülik, szerintem ott biztosan sok gomba van, mert a gomba szereti az árnyékot, és azért ott vannak nagy fák, ha a szélesi útról kinézel, amikor majd mész a városba, akkor látni, hogy tele van nagy szálfaegyenes tölggyel. Jól látni a hasadékot is, mert ott sötétebb az erdő, a keresztapám, isten nyugosztalja, mindig aszonta, hogy a Boszorád olyan, mint egy öregasszony pinája, olyan a hegyen, a hegyoldalban, már elnézést, de majd akkor ezt töröljétek.

Szóval ez igazából egy erdőrész, és régebben az úré volt, még a háború előtt, de nem is bánta senki, mert az emberek nem jártak oda, meg az uraság se nagyon foglalkozott vele. A Vislóra igen, gombászni, hullott fáért, az is az úré volt, de engedte, csak vadászni nem lehetett, így mesélte az apám. Na, ő mondta azt is, hogy még legény volt, amikor történt ez az eset, a két háború közt, és később azt is mondták, hogy azok az emberek az első háborúban légsokkot kaptak, azért történt velük az a dolog, ezzel magyarázta a jegyző meg a tanító, de mindenki tudta, hogy nem emiatt volt, hanem mert kimentek a Boszorádba.

De hogy szép sorjába haladjunk, apám úgy mesélte, hogy egy nap a kocsmába bejött az úr intézője, hogy embereket keres a Boszorádba, gazolni, kitakarítani az erdőt, mert hogy felmérnék azt a földet. Tele van állítólag a Boszorád hasadékkal, réssel, és hogy azt gondolták, gáz vagy nem tudom, mi van odalenn, ezért jöttek volna szakemberek, megnézni a földet. Nem szólt senki, gondolhatod, amikor ilyen rossz híre volt annak az erdőnek, gondolhatod, hogy nem tülekedtek az emberek, de ekkor az intéző megmondta, hogy mekkora napidíjat fizet, és erre már néhányuknak viszketni kezdett a tenyere, az apám is gondolkodott rajta, hogy ő bizony beáll, mert a babonás mendemondákkal szemben a pénz kézzelfogható dolog, és ha jól emlékszem, úgy mondta, télvégén volt, amikor nem akadt munka, az üzembe, a városba csak később vették fel a férfiakat, szóval jó lett volna az a kis pénz neki, ifjú házasnak. De végül aztán valamiért nyugton maradt, ám hárman elszegődtek, az egyik, Gecse Józsi, még cimborája is volt, a másik, a Nyurgesz, aki afféle tréfacsináló fiatalember volt, még anyámnak is udvarolt egy ideig, a harmadikra már nem emlékszem, az valami felvégi ember lehetett. Megalkudtak, hogy egy hét alatt elvégzik, áldomást ittak rá, és másnap már ki is mentek a Boszorádba.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Ásni novemberben

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége