Kis szünet után íme egy eredményesebb írás. Amatőr pályázaton pár éve első helyezett lett. Csak egy működőképes, gyors, könnyen emészthető horrort akartam írni. Klasszikus, filmes jelenetek és építkezés. A katonák közti konfliktus, ami párhuzamos az élőholt tanyalakók támadásával - kicsit soknak tűnik, és elcsépelt sablont idéz (ember embernek a farkasa, ill. igazából nem a szörnyektől, hanem saját társainktól kell félnünk), de azt hiszem, még belefér.

Tankcsapda

Délre egészen nyilvánvalóvá vált, hogy eltévedtek. Lakatos kiadta a parancsot a megállásra, mire mind kimásztak az átforrósodott vas felszínére.

- Nincs mese, hívni kell a központot – jelentette ki Lakatos savanyú ábrázattal. A hadgyakorlat első napján jártak, és igazán nem vetett jó fényt parancsnoki képességeire a fiaskó. – A térképeink teljesen más domborzatot mutatnak.

- Kovács meg fog ölni minket – nyögte Kukta, a lövész. A civil életben szakács volt, innen kapta nevét. Felült a csőre, és óvatosan tapogatta a naptól átforrósodott hengert.

A távolban fákat borzolt a júliusi szél, jobbra tőlük tanya fehérlett. Bivaly visszabújt a tankba, és feltette fülhallgatóját. Egykori kommunikációs tisztként ő lett volna a rangidős, ám egy kocsmai verekedése után lefokozták, és visszadobták a kopaszok közé. Morogva szólongatta a központot, míg odafenn Pócs bontogatni kezdte konzervjét.

- Én eszem – lihegte, de közben ő is a fákat és a tanyát leste.

- Nálad ez idegi - jegyezte meg Kukta, és lecsúszva a csőről, a földre huppant. Tűnődve rugdosni kezdte a száraz fűcsomókat: - Láttam már ilyet eleget. Kétszáz kilósan végzed majd.

- Ha te főzöl nekem, nem hiszem. – nyeldekelt Pócs. Kukta intett felé valami csúnya jelet, mire Pócs májkrémdarabot pöckölt az irányába. Ő vezette a tankot, és mivel a karbantartás is rámaradt, alig volt ideje normálisan étkezni. Emiatt állandóan éhség gyötörte.

- Nincs vétel – vakkantott fel kisvártatva odalentről Bivaly, majd kipréselte magát a nyíláson.

- Hányszor próbáltad? – kérdezte Lakatos, mire a másik megdermedt. Egy pillanatig látszott rajta kitörni készülő dühe, aztán elfordult, fejét vakarta: - Egyáltalán nincs jel. Valami interferencia…- szavai motyogásba fulladtak. Ő is leereszkedett a földre, rágyújtott, elsétált a járműtől.

Pócs késével kikapart egy kevés májkrémet, hagyta nyelvén olvadni. Elgondolkozva leste Bivaly távolodó, széles hátát, az arcából előbodorodó füstöt.

- Nem kedvel minket – jegyezte meg Lakatosnak. A parancsnok bólintott: - Szarok rá – azzal leugrott a porba, és Kukta mellé sétált. Régről ismerték egymást, még a telepről, a seregben is kitartott barátságuk, a beavatásuktól kezdve a kopaszok szívatásáig.

- Talán ott tudnának segíteni. – mutatott a szakács a ház felé: - Víz is kellene. Pócs szerint valahol ereszt a tömítés.

Lakatos farzsebéből elővette összehajtogatott térképét, és belepillantott a kis négyzetbe, ahol épp lehettek.

- Persze, Pócs szerint, mi? – horkantott. - Ez a tanya nincs is a térképen – mondta aztán, majd kivett egy szálat Kukta felé nyújtott cigarettáscsomagjából – Nem mintha ez bármit jelentene.

Kukta meggyújtotta előbb barátja, majd a saját cigarettáját, közben bólintott: - Ezek a térképek iszonyú pontatlanok.

- Ja, még Haynau korából valók – ezen csak Lakatos röhögött idegesen.

Kukta értetlenül nézett rá, majd megfordult, intette Pócsnak: - Gyere utánunk a géppel.

Pócs felpattant, vigyázba vágta magát: - Ahogy kívánja, kérem alássan. – azzal nagy ívben elhajította a konzervodobozt, és eltűnt a fémben.

Lakatos tűnődve figyelte a jelenetet, majd finoman megfogta Kukta karját: - Figyelj…

A másik ránézett, szeme összeszűkült. Mögöttük felbőgött a tank motorja.

- Igen?

- Legközelebb ezt hagyd csak rám – Lakatos kapta el a szemét, árnyék, Bivaly közeledett.

- Mi ez az egész? Hova megyünk? – Bivaly izzadt és fújtatott, alig fél méterre állt meg a parancsnoktól, aki lopva hátrébb lépett.

- Megnézzük a tanyát. – mondta könnyedén: - Kérünk vizet, és megtudjuk, hol vagyunk. Velünk tartasz?

Bivaly vészjóslóan elvigyorodott: - Azt első hiba. Műszaki segítség esetén az egység rádiókapcsolatot létesít…

- Tudom, tudom. – Lakatos felemelte kezét, kitakarva Bivaly arcát tekintete elől: - De most nincs kapcsolat, te mondtad, nemde?

Nem várta meg a választ, sarkon fordult, elindult az épület felé. Előbb Kukta, aztán a tank, végül Bivaly követte.

A tanya közelebbről üresnek, elhagyatott és értelmetlennek tűnt. Fehér vályogfalai roskadoztak, ablakai feketén és törötten ásítoztak, udvara, óljai finom porral borítva várták érkezésüket.

A bejárati ajtót valami lehetetlen huzat halkan nyikorgatta, néha egészen bezárva, majd újból kitárva.

Lakatos megállt az udvar közepén, intett a háta mögé, mire a tank hörgése elhalt.

- Hát, nem tudom – ért mellé Kukta: - Mintha…

- Ez hülye ötlet volt. Nincs itt senki. – dörmögte Bivaly, és a főépület felé indult.

- Menj hátra – szólt rá élesen a parancsnok. Bivaly megtorpant, nem fordult meg.

- Ugyan miért? – kérdezte pár másodperc múlva.

- Mert én azt mondom. – Lakatos lassan elindult felé. Kukta izgatottan követte, közben intett Pócsnak, jöjjön, balhé van.

Bivaly végtelen lassúsággal megfordult: - Miért?

- Mert láttam egy gémeskút villáját. Hozz vizet. – folytatta Lakatos, és most ő állt meg túl közel a nagydarab férfihoz. A parancsnok fáradtnak és túl fiatalnak tűnt, ez a kettőség megzavarta a kommunikációs tisztet.

- Rendben. – mondta megenyhülve, de hozzátette: - De ez a második hiba. Az egység a műveleti területen a járművet elhagyva soha nem válhat szét – majd szánakozó pillantást vetve Kuktára és Pócsra, elindult.

Lakatos a bejárati ajtóhoz lépett, és kopogott deszkáján: - Hahó!

- Ezt jól összebarmolták. – mutatta Pócs az ajtón a baltanyomokat. – Valaki elhagyta a kulcsát?

- Hahó! – ismételte Lakatos hirtelen, mire a másik kettő összerezdült: - Van itt valaki?

Bentről nem jött válasz. A huzat savanyú, kelletlen szagot húzott orruk alá. Lakatos belépett a házba, Pócs Kuktára nézett, aki megvonta vállát, és követte barátját.

Döngölt padlójú, szegényes konyha-nagyszobába jutottak. A félig leszakadt függönyökön áttűzötek a napfény pászmái, így legalább láthatták a szétszórt és felforgatott berendezést a padlón. Itt evőeszközök csillogtak, ott konyharuhák fehérlettek, a sarokban törött szék árválkodott, a ház belsejébe vezető ajtót pedig felfordított asztal torlaszolta el.

- Nohát – nyögte Pócs, és a másik kettő is csak dermedten állt. Lakatos kapott észbe, nekifeszült az ajtónak. Közösen félretolták, beóvakodtak a folyosóra.

- Van itt valaki? – suttogta bizonytalanul Kukta.

- Talán megvárnálak titeket kint… - nyögte Pócs vigyorogva, de Lakatos szigorúan rápillantott, majd maga elé húzta, és gyengéden meglökte.

A folyosóról ajtók nyíltak, a végében lévő apró ablak világította csak úgy ahogy meg. Pócs kinyitotta az első ajtót, belesett, majd öklendezve hátrált.

Lakatos és Kukta gyors pillantást váltott, aztán egyszerre néztek be.

Gyerekszoba lehetett hajdan – a rácsos kiságy, az égszínkék falak és a sarokba halmozott játékok erre engedtek következtetni.

Most egy disznó teteme feküdt a közepén.

Az állat hátsó fele hiányzott. Belsőségei összeszáradva és elrohadva terültek szét mögötte, sárgásfehér bőre alatt kukacok ezrei mocorogtak. A szobát betöltötte a bomlás savanykás, édes szaga, a plafonon legyek ezrei várakoztak.

- Mi történt itt? – suttogta Kukta, és hátralépett. Lakatos beljebb akart menni, de barátja megfogta a karját: - Hagyd.

- Hé, fiúk, gyertek csak! – hallatszott a folyosóról Pócs hangja.

Egy másik ajtóval küszködött, dühösen nyomta, tolta, de valami nem engedte kitárulni.

- Segítsetek, ezt eltorlaszolták belülről…- magyarázta feszülten. Mindhárman nekidőltek az ajtónak, mire nagy nehezen sikerült embernyi rést tolni rajta. Egy szekrényféle gátolta a bejutást, csikorogva engedett. Megint Pócs óvakodott előre, a másik kettő szorosan a nyomában követte.

Kamra lehetett, bár annak túl nagy volt a helyiség, amibe bejutottak. Oldalt polcok, a padlón üres konzervdobozok, szalonnavégek, liszteszsákok sorakoztak. Egy szem, szűk kis ablaka nyitva volt, körötte éles eszközzel leverték a vakolatot.

- Itt aludt valaki. – mutatta Kukta az ablak alatti egyszerű fekhelyet. Lakatos lehajolt, és a pokróc barna foltjait kezdte kapirgálni, míg a másik kettő idegesen fogdosta a polcokon lévő dolgokat.

- Vérzett – jelentette ki a parancsnok felállva. Térde nagyot reccsent, mind összerezzentek.

- Ez mi volt? – kérdezte Pócs.

- A térdem – nyugtatta Lakatos, de a lövész a fejét rázta: - Kintről jött.

Kukta közben egy letört széklábat emelet föl a földről. Tűnődve szemlélte, majd Lakatos felé nyújtotta végét. Alvadt vér, valami más és hosszú, fekete hajszálak borították.

- Ó, a francba… - nyögte Lakatos, majd kifelé indult: - Ezt jelentenünk kell…- de megtorpant, mert ezúttal mind hallották a zajt, ami kintről, a folyosóról jött.

Valaki csoszogva közeledett odakinn.

- Biztos Bivaly. – suttogta Pócs. Kukta csak a fejét rázta, majd határozottan az ajtóhoz ment, és kinyomakodott a folyosóra. Lakatosék vártak, míg vissza nem szólt.

- Itt van.

- Ki? – kérdezte a parancsnok.

De Kukta nem válaszolt, ezért a másik kettő utánament.

Társuk a folyosón állt, vele szemben egy nő imbolygott.

- Mi a…? – nyögte Pócs, de Lakatos lepisszgete, majd mind a hárman némán bámulták a középkorú asszonyt, kinek haja szétállt, mint egy szénaboglya, ruhája cafatokban lógott, és arcán olyan mély karmolásnyomok varasodtak, hogy néhol a hús rózsaszínje is látszott. A nő zavaros tekintete egyikükről másikukra villant, feketés szája széléről habos nyál csöpögött lába elé.

- Talán veszett – jelentette ki Pócs.

- A veszettek nem így néznek ki – magyarázta Kukta, lassan hátrálva. Pócs követte példáját, így Lakatos egyedül maradt a folyosó közepén.

- Nem hagyhatjuk itt – fordult vissza társai felé.

- De igen. – bólintott Kukta, szemét le nem véve az asszonyról.

Lakatos intett a nőnek: - Most hozunk segítséget, rendben? – azzal megfordult, és ő is kifelé indult. Szeme sarkából mozgást vett észre a gyerekszobában, megtorpant.

A disznódög mocorgott. Feje, törzse remegett, rázkódott, és mikor Lakatos beljebb lépett, a perspektíva változása miatt azt is láthatta, miért.

Egy kislány nyomakodott ki az állat roncsolt alfeléből. A padlóra támasztotta vézna karjait, úgy préselte ki magát alvadt vérrel és hússal borítva a dögből. Valaha szőke haja csimbókokban lógott arca elé, és a parancsnok térdének újbóli roppanására ez az arc most megfordult, élettelen tekintete Lakatoséba mélyedt.

- Gyere már…- lépett mellé Kukta, de a szobába nézve ő is megdermedt.

- Ezt nem hiszem el – nyögte, majd megragadta barátja karját, kifelé húzta: - Na, tűnjünk el innen!

Ahogy fordult, szembe találta magát a nővel. Egy pillanatig mindhárman mozdulatlanná váltak, az ajtóban álló Lakatos, a folyosón az asszony, és kettejük közt Kukta. A varázst a nő törte meg, aki a lövész karjára hajolt, majd beleharapott.

- Anyád! – ordította Kukta, és próbálta kirántani kezét a támadásból, de a nő, mint egy kutya, fejét rángatva, a mozgást követve, tartotta magát. Kukta végül a másik kezében lévő széklábbal a csapzott haj közé vágott, de ettől az asszony állkapcsa még jobban rázárulhatott karjára, mert az ő üvöltése még erősebb lett.

Lakatos ekkor tért magához bénultságából. Egyik kezével a nő fejét kezdte tolni, lábával a derekába taposott, míg próbálta magát kitámasztani valahol, például az ajtófélfán, ám ott, előtte, e térben feltűnt a kislány.

Lakatos felhördült, szabad kezével próbálta behúzni a gyerek előtt a szobaajtót, ám a lány gyorsabb volt. Előrelendült, koponyája az ajtófélfa és az ajtó közé szorult.

- Szedd már le rólam! – sikoltotta közben Kukta, aki a nő vállát és derekát püfölte a széklábbal, de barátja nem segíthetett, mivel a hörgő és fogait csattogtató gyerek egyre kijjebb préselte magát a nyíláson, egyenesen a férfi ágyéka felé. Végül a parancsnok hátralépett, és a lány arcába rúgott, majd gyorsan becsukta az ajtót. Soha nem örült még így kulcsnak.

Kukta és az asszony a folyosó közepén egymásra borulva tántorgott, a lövész karjából csöpögő vér sikamlóssá tette talpuk alatt a padlót. Lakatos kihúzta Kukta kezéből a széklábat, és pozíciót keresett.

- Ne mozogj már…! - könyörgött a lövésznek, aki némán küzdött, mivel már csak a támadójára mért ökölcsapásaira tudott figyelni: - Mindjárt leszedem rólad!

- Azt megköszönöm, baszd meg. – sziszegte hirtelen Kukta, majd megtorpant. 

Lakatos ekkor sújtott le. Tenyerében érezte a roppanást, és amikor társa felüvöltött, már tudta, hogy túl erősen ütött. A székláb vége bezúzta a nő koponyáját, de az ütés ereje fogait is a sebbe törte. Vérző állkapoccsal tántorodott hátra, Lakatos pedig Kuktát átkarolva kivonszolta társát a konyhába.

- El kell állítani a vérzést – nyögte, felkapva egy konyharuhát.

A lövész tehetetlenül, remegve állt, és nézte a folyosón összeroskadó asszonyt.

- Mi volt ez? – suttogta a sebét kötöző parancsnoknak.

- Nem tudom – nézett fel rá Lakatos, majd körbefordult: - Hol van Pócs?

Kukta az egyik ablakon át mutatta: - Ott.

Pócs a tank előtt feküdt, fejét vér borította, de úgy látszott, feléjük néz. Még élt, bár egy ismeretlen férfi a hasából evett. Mindenféle sárga és vörös dolgot szaggatott ki a katona törzséből, akinek lábai és kezei a mozdulatok ütemére meg-megrándultak.

A két barát pár másodpercig bámulta a jelenetet, bár nekik évezredeknek tűnt az időszak. Lakatos közben arra gondolt, Pócs vajon milyen hosszúnak érezte kibelezése folyamatát.  

- A kurva anyját. – suttogta Lakatos. Kukta bólintott, tekintetéből eltűnt a fájdalom:

- Pócsnak annyi. Fegyver kell. Így… - megingott, mire a parancsnok odaugrott hozzá, átkarolta.

- Rendben. – Lakatos pillantása ide-oda villogott, miközben elkezdte kifelé húzni a sebesültet: - Hátramegyünk. Megkeressük Bivalyt – óvatosan kiléptek az ajtón, majd el a fal mellett, a hátsó rész felé. Kukta lába néha összeakadt, de aztán intett, nem kell segítség. A férfi, aki Pócsot ette, egyszer sem nézett fel.

Hátul, a kút köríve mögött ólak, egy pajta és mellette valami rozoga bódé barnállott. A rádiós nem volt sehol.

Kukta az átmelegedett kávának dőlt, próbálta megszorítani a kötést karján.

- Hova tűnt ez? – dühöngött Lakatos: - Azt mondtam…

- Hé! – Bivaly kiáltása zengett és visszhangzott mögülük. Hátrafordultak, és lenéztek a kútba.

 Bivaly a vízben lebegett, fújtatva a tempózástól: - Húzzatok fel!

A parancsnok engedte le a vödröt, majd nekifeszült a tekerőkarnak, míg Kukta egyfolytában a házat fürkészte. Kötése már teljesen átvérzett, ez volt az első, amit a kútból felbukkanó Bivaly megpillantott.

- Mi történt? – nyögte az egykori kommunikációs tiszt.

- Veled mi történt? – kérdezett vissza Lakatos.

- Valaki mögém került és nekem jött…beestem – magyarázta a csöpögő Bivaly, majd tekintete rögzült abban az irányban, ahol felbukkant az idegen férfi, kezében Pócs fejével.

- Mi a szent szar? – hebegte a lefokozott katona, és hátrálni kezdett: - Mi van itt? – kérdezte inkább magától.

- A fészerbe…- ugrott a sápadt Kuktához Lakatos, húzni, vonszolni kezdte társát, Bivaly pedig követte őket, a ház sarkánál álldigáló idegennel szemezve.

Szűk, poros kis szerszámosbódéba jutottak, a deszkalécek közt éles fény villogott szemükbe. Lakatos kitámasztotta belülről az ajtót egy gereblyével, majd a földre ültette Kuktát.

- Mi ez az egész? – faggatta őket Bivaly, egy résen át kifelé figyelve.

- Nem tudom. Ránk támadtak. – közölte a parancsnok, és pofon ütötte a szemét lehunyó sebesültet: - Hé, ne aludj el, hallod? Tartsd magad.

Kukta bólintott, miközben valóban próbálta fókuszálni fegyelmét. A por karja alatt türelmesen szívta vérét.

- Fegyver kell – nézett körbe Lakatos. Ásók, csákányok, lapátok sorakoztak a deszkafalnak támasztva, szögekre akasztva kéziszerszámok porosodtak körben.

- De kik ezek? – lépett hozzá Bivaly, és megragadta vállát: - Mi történt odabenn?

Lakatos ránézett, mire a másik elengedte őt. A parancsnok felkapott egy szekercét, a súlyát méregette.

- Ránk támadtak. A házban. Egy nő és egy kislány – ismételte magát – Megharapták Kuktát. Pócs kirohant. A tanknál… - kifelé intett.

Bivaly hol őt, hol a réseken át az udvart nézte. A férfi a kút fölé tartotta Pócs fejét, majd elengedte. Kíváncsian hajolt utána, nézett lefelé. Középkorú, szakállas, nagydarab alak volt, kezeslábasán olaj- és vérfolt keveredett. Arcáról még csöpögött Pócs vére, egyik kezében pedig valami vöröset szorongatott, néha harapott belőle.

- Ő lehet az apa – lépett Lakatos is egy réshez. – A felesége és a lánya pedig a házban van. Le kell rohannunk.

- Megőrültek? – Bivaly nem bírta levenni szemét a kinti alakról.

- Nem tudom. Szerintem…- Lakatos leguggolt Kuktához, aki révetegen, néha bólintva bámult maga elé - …halottak.

A parancsnok óvatosan kezdte kitekerni a sebet takaró kötést.

- Halottak? A halottak nem mászkálnak…- hebegte Bivaly.

A durva sérüléséből még lassan csordogált a vér. Két, köríves foglenyomat sorjázta a bőrt, a húsba néhol beletörtek az asszony fogai, és most mint apró kavicsok, dudorodtak Kukta bőre alatt.

- Nem érdekel, mik ezek – suttogta Lakatos rövid tűnődés után. – Keríts fegyvert, mert kimegyünk… - megpiszkálta az egyik fogdarabot – Kuktának orvosra van szüksége.

- Szerintem már semmire nincs szüksége.

Lakatos először Bivalyra nézett, aki egy ásót markolva állt felettük, majd a sebesült arcába.

Kukta üveges szemmel bámult maga elé, el, a parancsnok válla mellett. Sokáig kellett nézni, hogy látszódjon: nem lélegzik.

Lakatos felállt, nadrágjába törölte vérfoltos kezét. A rádiós elvigyorodott.

- Harmadik hiba - ne legyen haverod a… - Bivaly nem készült fel az ütésre, a mondat vége örökre benne maradt. Lakatos hátrált, és fájó öklét dörzsölve leste, ahogy a másik talpra kászálódik, miközben vérző ajkait tapogatja nyelvével.

- Soha többé ne minősíts! – sziszegte Lakatos, de Bivaly nem válaszolt, csak felkapta ásóját. A parancsnok gyorsan lehajolt a baltáért, maga elé emelte: - Nem kéne ezt…

- Kinyírlak, és azt mondom, ők voltak. – köpködte vérével Bivaly, az ásót lengetve.

- Egyedül soha nem jutsz ki – nyugtázta Lakatos, oldalt lépve. Bivaly is mozdult, lassan körözni kezdtek.

- Nem baj, megéri. Annyira rühellem a képed, hogy ennyit megér. – Bivaly fél kezével egy zsebkendőt nyomott sebéhez. Esetlenül maga elé támasztotta az ásót, erre a parancsnok is lazított, de Bivaly csak erre várt. Megemelte a szerszámot, és döfött.

Lakatost a bordáin érte az ásó hegye, érezte, valami roppan odalenn, de volt még ereje elütni baltájával a nyelet. A döfés így is hátralökte, az oldalába szúró fájdalomtól összegörnyedt. Háta ívesen kínálta magát Bivaly előtt, aki lassan közelebb lépett, és csapásra emelte szerszámát.

- Most megdöglesz, te barom – közölte higgadtan.

Lakatos felnézett, így ő láthatta a rádiós mögött kiegyenesedő Kuktát. Barátja sápadt volt, tekintete zavaros és idegen. Bivalyhoz lépett, és ráhajolt a nyakára.

A rádiós megérezhette a másik test jelenlétét, fordulni kezdett, így Kukta csak a nyaka tövét harapta meg, azt is felületesen. Bivaly felordított, a földre lökte támadóját. Új sebéből egyenletesen folydogált a vér, ujjai görcsösen próbálták útját állni.

- Mi az isten folyik itt? – hörögte, hol Lakatosra, hol a porban előtte rángatódzó Kuktára nézve. Válasz nélkül maradt, mivel a parancsnok még mindig nem kapott levegőt. Bivaly tétovázott a két célpont közt, majd nehezen, de döntött, és ásója hegyével a földre szögezte Kuktát. A halott valami halk szisszenésféle hangot adott ki, de tovább tekergett a szerszám végén.

Lakatos ekkor lódult meg, félrelökve a gereblyét, kitántorgott a napfényre.

A kútnál álló azonnal felé fordult, majd eldobta húsdarabját, és megindult.

- Várj csak, még nem végeztünk! – botladozott ki a fészerből Bivaly, de a parancsnoknak eszébe sem volt megállni, kikerülte a szakállas alakot maga előtt, majd fájdalmat legyűrve felmagasodott, oldalról lesújtott.

Az idegen férfit a fülénél érte a csapás. Megtántorodott, térdre rogyott, pont időben ahhoz, hogy Bivaly, mikor odaért, lendületből rácsaphasson ásójával a fejére.

- Állj meg! – hörögte a rádiós a tank felé iramodó parancsnok után, de ekkor hátulról egy test zuhant rá. A földre került, ám csak pár másodpercre. Lelökte magáról Kuktát, majd felpattant, és két marokra fogta az ásót.

Lakatos hallotta a tompa puffanásokat, de nem fordult meg. Szeme sarkából azt leste, nem ront-e valaki ki a házból, és csak akkor nyugodott meg, mikor magára zárta a tank tetejét.

A forróság odabenn most az egyszer jólesett neki. Hálásan izzadt a vas védelmező melegében, míg betöltötte a lövedéket, és célra állt.

- A kurva anyátokat – suttogta folyamatosan, néha felnevetve, aztán szétlőtte a házat. A következő lövedékkel a fészert, a harmadikkal pedig a kutat és a körötte fekvő testeket törölte el.

Csak ekkor nyugodott meg.

Körbeforgott a toronnyal, közben kisöpörte szeméből az izzadtságot, hogy jobban lásson. Nagy sokára észrevette a fűben fekvő Bivalyt. Ott hevert mellette ásója is.

Ahogy a cső ráfordult testére, a rádiós megmoccantotta azt. Talpra állt, nyaksebén a vért elmaszatolva, vánszorogva a tank felé lépett.

- Ne csináld ezt, Lakatos! – kiáltotta elhaló hangon. A tank némán meredt előtte. – Ezért hadbíróság elé kerülsz…

A parancsnok egy újabb lövéssel válaszolt.

Amikor a füst eloszlott, és a vércseppek és földdarabkák mind visszahulltak a földre, Lakatos hátradőlt az ülésen.  Elégedetten bámulta a tank előtti krátert.

Rá akart gyújtani, de nem volt kedve mozdulni. Aztán pedig meghallotta a mocorgást. A jármű hátsó része felől.

Belülről jött.

Nem kellett Bivaly, hogy megértse a negyedik, egyben utolsó hibát, amit nem is ő vétett: a tankot elhagyva a beszállónyílásokat minden esetben le kell zárni.

vége

Persze Kafka és a Mimic. Valójábban a Mimic alapját adó novella járt a fejemben, mikor ezt írtam. Akkoriban nagyon sokat voltam hosszú délutánokon át otthon, egyedül, olvasva vagy csak tengve-lengve a kilencedik emeleti üres lakásban. Valahogy mindig borús, kellemetlen novemberi idő volt odakinn. A másik alap, ami hozzájárult a novella keletkezéshez, a rilkei mondat, a változtasd meg életed parancsa. És végül az egész belecsatlakozik az örök G. Samsa menekülési kísérletébe. Mert úgy vélem, minden metamorfózis menekülés is egyben. Nem biztos, hogy egy szebb létállapotba jutunk általa, de legalább radikálisan megváltozik egyvalami - önmagunk.  

Hívogatás

Egy apró, fekete pötty volt. A bal combja belső felén. Ült és nézte, széthúzva a bőrt. A szőrszálak megfeszültek ujjai alatt. Ez az egy, ott a kis dudorban, nem bújt ki. Ha jól látta, a sárga fényben, befelé kunkorodott, a bőr alá. Befelé nőtt. Már jó pár hete így ment a dolog, de eddig nem foglalkozott vele. Ráadásul valaki mindig várt a fürdőszobára. Felsóhajtott. Combjára tenyerelt, homlokát ráncolta. Nem volt min gondolkodni. A vécéülőke megreccsen feneke alatt. Négyre fog hazaérni a gyerek. Tíz éve nem volt egyedül a lakásban. Hol tartják a tűt?

Felállt, lábában valami nyikordult, akár egy régi fadarab. A hálószobába ment. Férfiassága szinte eltűnt a szőrzetben. Mióta beteg volt, a kis göb viszketni kezdett. Talán csak bőre vált érzékenyebbé a láztól. Meztelen volt és egyedül. Férfiassága ráncosan lógott, öreg volt, akár a többi rész. És beteg. A felső fiókban, a fényképalbumok mellett, egy desszertes dobozban. Sárga, zöld, kék, cérnagurigák. Fényesek, csillogtak, akár egy-egy különleges bogár. Mögöttük a tűk. A gyerek elől kellett ilyen jól eldugni. Hogy ne játsszon velük. Kivett egy hosszabbat, vissza a fürdőszobába, holnap vissza az orvoshoz. Talán egy héttel meghosszabbítja a szabadságot. A láza nem akar lemenni. Nem mintha nem lenne mindegy. Napközben nem találja helyét az üres lakásban. Az ágy hamar túlmelegszik. Visszaült a vécére, bal combját átvetette a jobbon.

Úgy érezte, ismét gyermek. S olyan órákról lóg, melyeken a többiek nagyon fontos dolgokat tanulnak. Mondjuk az életről. A pénzről. Vagy nem hívták meg egy olyan bulira, ahol nagyon sok kedves, nyílt és barátságos ember szórakoztatja egymást. Ismét felállt, a polcról levette az arcszeszt. A felsége ízlése. Fanyar, mert az férfias. Az édes meg nőies. Hol tanítják az ilyesmit?

Volt, hogy órákon át bámult ki az ablakon, nézte a szomszéd házat, vagy az ablak elé, a hóesésbe meredt. Vagy csak az utcát leste odalenn. Nem ment rajta senki napközben. Mindenki máshol volt. Sokszor alig várta, hogy hazaérjenek a többiek. Ujja hegyévek bedörzsölte a gubót szesszel. Aztán persze tíz perc elteltével rájuk unt. Estére, ahogy nőtt a láz és a sötétség, úgy lett egyre kedvetlenebb tőlük. Kent az arcszeszből a tű hegyére is. Felesége gyakran kérdezte: mi bajod? Mi bajod, mi bajod? A betegség. Az változtatta meg. A doktor se tudta pontosan mi ez. Kiszáradás. Láz. A bőr pörsenései. Renyhe széklet. Lassan a kis dudorhoz közelítette a tű hegyét. Mindeset bármi is volt, jól jött. Nem akart dolgozni. De itthon lenni se. Legjobb volt még aludni. Az álom bekövetkeztekor hangyák mászkálták a bőre alatt, vagy egzotikus bogarak. Ezért a pillanatért érdemes volt. A bőr alá szúrt. Fájt, ezért kihúzta. Azonnal kibuggyant egy vércsepp. Zavartan elmaszatolta. Erre vörös lett minden a seb körül. Fel kellett állnia vattáért. Az apró, női dolgok látványa a polcon végtelenül idegesítette. A szétdobált építőkockáké is. Vagy akár egy szelet pirítós az asztalon, benne harapásnyommal. Félbehagyott mondat, mikor valami érdekes történik a tévében. A vatta letörölt mindent. Megelőzte az újabb vércsöppet, a bőrbe döfte a tűt. Majd felszakította egy kis darabon. Az ágyba menekült a rossz dolgok elől. Csak nézte a plafont, s arra gondolt, már nincs szíve. Nem, nem, nem szeret már senkit. Csak a nyugtalanság van. Alatta, öt emeletes mélységben, emberek élik varázslatos életüket. Ma ő mesél a gyereknek.

Ahogy a bőr felszakadt, két dolog is történt. Újból vérezni kezdett a seb. A befelé nőtt szőrszál vége kibújt a nyíláson. Micsoda merészség egészségesnek lenni. Felkelni. Elindulni dolgozni. Az utcán menni. A buszon lökdösődni. Félelmetes, mire képes ő, vagy akár bármelyik ember a világon. Minden reggel megújult benne a remény. Így könnyebb volt. Ismét letörölte a vért, a tűt a padlóra dobta. Egy ér lüktettet szeme alatt. A reggel a legszebb. Mikor még minden hátra van. A csipeszt a púderes tégely mögött. Olyan kalandok lehetősége áll fenn reggel, melyek este biztosan kudarcba fulladnak. Az élete nem volt hajlandó változni. A gyerek még sokszor átjött éjjelente. Fél ő is. Befeküdt közéjük. Irigyelte őt a biztonságáért. A békéjéért, amit oly könnyen szerzett. Először képtelen volt megfogni a szőrszál hegyét. Véres volt. És vékony. Aztán csak sikerült, megrántotta. Tudta, nem fog kijönni elsőre. A csipesz lecsúszott róla. Mintha jobban kezdett volna vérezni a seb. Letörölte. Éjjel, mikor mindenki alszik, csak a házban zubog valahol egy elromlott vécétartály. Vagy valaki felébredt, vizelni. Éjjel, ilyenkor, még mindig várt. A reggeli kalandok beváltására. Valami csak történik majd. Az autók reflektora a plafonon, jelek. Titokzatos fényüzenetek. Kérlek, még tarts ki. Várj. Letörölte a területet, majd újból megfogta a szőrszálat. Határozottan meghúzta. Ezúttal sikerülni fog.

Fájdalom, éles, mint a nap fénye tavasszal. Vér. A bőr körben szétszakadt. Mint a celofán cigarettacsomagolás szakítószalagja, a szőrszál körben kiszakadt bőréből, s az felfeslett, az alatt lévő hússal együtt. Nem jött sok vér. A combja és az alcombja, mint ernyedt zacskó, vagy még meleg nadrág csúszott bokájára. Alatta nem annyira sárgás, inkább lilás, hártyás csont. Valami sötétkék. Remegő kézzel emelte fel tizenhétkilónyi nedves húsát a padlóról, de hiába minden, nem tapad vissza. Már lehajolva látta a másik szőrszálat. Ez is a combja tövén, csak a jobb lábon. Az előbb még nem volt ott. Felegyenesedett. A tükör még soha nem hazudott ennyit embernek. Egész közel hajolt. A nyaka tövében ott volt a harmadik. A két vállánál is kettő. A mellkasából is kiállt egy, a gyér szőrzetből kitűnt különös vastagsága. Azzal kezdte hát. Ahogy lehullott a mellizom, s hátul is minden, előtűnt az éjfekete, fényes domborulat.  Megkönnyebbült. Hátul valami lágyan szét akart terülni. De össze volt még tapadva. A karokat lefejtette egyenként, majd a többi hús mellé dobta. Az ujjak, mint nedves kesztyűk. Nosztalgikusan a fejét hagyta a végére. A nyakánál a szőrszál körbe felszakított mindent. Nem akart várni. Gondolkozni. Megragadta a haját, és felemelt az arcát, a húst, az izmokat, a bőrt. Ahogy újból a tükörbe nézett, azt látta, amit várt. Kék, zöld és sárga csillogott a fényben nedvesen, mint egy újszülött. Megfordult, és hátrapillantva ellenőrizte a padlót. A bőre és a húsa szinte szemmel láthatóan aszott össze, a kifolyt vér már el is párolgott. Kibotorkált a nappaliba. Új lábai beleakadtak a szőnyeg bolyhaiba. A hóesés már elállt. A nap lebukóban volt a szomszéd ház mögött, a folyó felett varjak. Narancs és sárga hó a tájon. Végtagjaival kitárta az ablakot, és felállt a párkányra. Egy szélroham megingatta, kifelé és befelé. Csöngetek. A gyerek. Vagy az anyja. Csápjaival hátranyúlt, de nem kellett segítség. Rovarszárnyai szétnyíltak, ő pedig ráfeküdt a mélységre.

vége  

Hát, igen. Vannak évek, helyzetek, pillanatok, amikor rém keserű az egész. Valószínűleg előbb-utóbb minden elromlik, úgy értem, a kapcsolatokban, ám van, aki ezt nem veszi tudomásul. Ez a történet egy olyan lányról szól, aki észrevette. Katarikus feismerése egy katartikus tettre ragadtatja - de pont ezért fikció mindez, nem? Itt persze megint elég kevés az igazi horror. A fő kérdés, hogy a lány megteszi-e. Egy határvonalon játszik az ötlettel, azzel, mely mindenki fejben megfordul legalább egyszer az életben. Néhányan fel is írják arra a bizonyos tükörre.

A legjobb mondat

Szóval, neked mi, kérdezi a fiú az ágyon fekve. A lány a tükör előtt áll és az arcát vizsgálgatja. Bármi lehettem volna, gondolja, akár még modell is, bármi, de tényleg, és most ez van. Mi a tiéd, az enyémet már hallottad, most mondd el te, mi lenne az, kiabál a fiú, közben valószínűleg a tévét kapcsolgatja, nem megyünk le a bárba, kérdezi hirtelen teljesen más hangon, azt hiszem ma lesz az élőzene, folytatja. Nincs kedvem, fáj a hátam, válaszol a lány, és felhúzza szemöldökét, arca meglepett és barna. A mosdóba belecsúszott a kistáskája, most beletúr és kiveszi a rúzst. Mit kérdeztél, kérdezi, miközben kihajtja. Mi a legjobb mondatod, kiabál be a fiú, de már kevésbé lelkesen, sőt, a lány azt gondolta, hogy a fiút már egyáltalán nem érdekli a dolog. Valami megragadhatta a figyelmét a tévében, hangja elhalkul. Mi az a mondat, folytatja mégis már alig hallhatóan, ami a legjobb szerinted, ami a legjobban képvisel téged. A tiéd mi volt, kérdez vissza a lány, és kihúzza a száját, még egyszer ugyanezt, kiáltja lelkesen a fiú, és várja a hatást, de a lány nem nevet. Nem is tudom, mikor nevettem rajta utoljára, gondolja. Nem tudom, mondja, nem jut eszembe semmi, mondja, mire a fiú felnevet, ez jó mondat, nem úgy értettem, válaszol a lány türelmetlenül, noha tudja, hogy a fiú tudja, ez is jó mondat, kontrázza a fiú, a lány erre elhallgat, mire fiú minden vidámság nélkül kiabál, ez a legjobb mondatod, a hallgatás. Neked igen, gondolja a lány. Remélem holnap nem lesznek már itt az öregek, utálom nézni, ahogy csámcsognak, folytatja kisvártatva a fiú, és felhúzza magát az ágyon a falig, azt hiszem, holnap van a váltás, úgyhogy megszabadulunk tőlük, kérdés persze, kiket kapunk helyettük, minden nyaraló tahó, kivéve a jelen lévőket. Elvesztem, gondolja a lány, eltűntem, végem van. Senki vagyok, gondolja, nem csináltam semmit, és már nem is fogok. Ilyen helyeken fogom tölteni miden nyaramat, később majd gyerekekkel, ilyen fazonokkal, gondolja, és kivesz egy papírzsebkendőt a kis táskából, letörli a felesleges rúzst. Bezártak ebbe a rohadt életbe, mint egy szereplőt egy ócska filmbe vagy regénybe, akinek nagyon kell a pénz, és ha törik, ha szakad, végig kell csinálnia, gondolja és behunyja a szemét, mire eltűnik a világ, édes istenem, mondja, édes istenem, édes istenem. Visszarakja a rúzst, ujjai belegabalyodnak a kisollóba. Ez a barom mindig ilyen hülye ruhákat hord, hallja kintről a fiú hangját, nem értem, miért nem rúgták még ki, vagy miért nem cserélik le az öltöztetőjét, morogja, hogy lehet ilyen ruhákban műsort vezetni. A tévé le van halkítva, az ágy a fürdőszobával párhuzamosan van elhelyezve, a szoba egyik oldalán kis erkély, ahol törülközők száradnak az éjszakában, a fürdőszobába benézve, a nyitott ajtón át csak a vécét lehet látni, a lány, amint kilép a fürdőszobából, azonnal meglátja a fiú rövidnadrágos alakját a fehér lepedőn, amin még nem is szeretkeztek normálisan, pedig már öt napja itt vannak, szinte fekete a teste, az ollót marokra fogja, nagyon kicsi, de talán elég lesz, a  fiú belemélyed a tévénézésbe, a képek ott villognak előttük, egy tapsoló tömeg, katonák, motorbiciklisek, egy reklám, kapcsolgatja a fiú, a lány lassan az ágyhoz lép, és a fiú csak a mozdulatra pillant föl, amikor a lány ráborul és döf, a nyaka alatt, a kulcscsontnál találja el, egyik kezével felemeli magát, és testsúlyát beleadva újból lesújt, ezúttal pont a torok közepén, a fiú hörög, egyik kezével a sebeit fogdossa hitetlenkedve, másik kezével a lány arcát markolássza, ujjai szemét igyekeznek megtalálni, végül az olló hegye az ő szemébe döf, ordítana, de torkát elönti a vér, talán a hangszálai is megsérültek, a következő szúrás a gyomorszáját éri, a lány szétnyitja benn az ollót, majd úgy húzza ki, kitágítva a sebet, nem lát semmit a fröcskölő vértől, végül a bordák közé illeszti  a hegyet, és egészen benyomja az ollót két bordaív közé, ujja hegyével, hogy csak a vége fénylik, aztán azt is elborítja a vér. Kinyitja szemét és a szemetesbe dobja a zsebkendőt. A fürdőszobában nem változott semmi, arca ugyanolyan barna maradt, bikinije sárga, bőre is barna, a fal mögötte halványkék, vér sehol. Nem vagy éhes, kiáltja ki, nem, válaszol a fiú, nincs kedved sétálni egyet, kérdezi a lány és keze ismét a táskába mélyed, ujjai az üvegcsével babrálnak, gyerekek, nagy ház, autó, úszómedence, ruhák, ez a maximum, és még ez is bizonytalan, de mégis mit akartam, mégis mire várok, nem elég, gondolja, majd hagyja a táskát, és kilép a szobába. Leül az ágyra, félig rádől, arca a fiú felé fordul, az egy pillanatra ránéz, aztán vissza a tévére, nincs kedved valamit csinálni, kérdi a lány, és végigsimít a fiú hasán, mire az ismét ránéz, de nem mozdul, hát, nem tudom, mondja, azt mondtad megvan, mondja, mire a lány felhúzza vállát, kit érdekel, egy kicsit zavar, válaszol a fiú, régebben nem zavart, mondja a lány, mire a fiú felemeli kezét, ne kezd ezt, kéri unottan és türelmetlenül, azt hiszem, pont emiatt jöttünk, hogy az ilyeneket kiszűrjük, a milyeneket, ezeket a vádaskodásokat, hogy ki rontotta el, hogy ki miatt mennek így a dolgok, hogy ki a hibás, otthon is mindig ezzel jössz, sorolja a fiú,  távirányítóval az ágyat ütögetve, nekem ebből elegem van, a dolgok ilyenek, egyszer az ember mindenben benne van, később meg nem, és kész, a lány bólint, feláll és kilép a teraszra. Borzalmas meleg van még mindig, mondja. Lent, a parton néhányan kiabálnak, a vízbe ugrálnak, látni nem látja őket, de a hangjuk nyugtalanná teszi, éjszaka, gondolja, éjszaka a legnehezebb, mikor egyedül maradok, a tévé előtt, mikor korán lefekszik, mert fáradt, és nem tudok mit kezdeni az idővel, előttem tornyosulnak az órák, éjfél-egy óra körül leszek csak álmos, gondolja, nem tudom miért, de képtelen vagyok elaludni az utóbbi években, mi ez az egész, gondolja, lehet hogy beteg vagyok, nem is ő a hibás. Mi az én bajom, teszi fel magának a kérdést, rádőlve a korlátra. Odalenn,a  sikátorban két lány beszélget, ismeri őket, pincérnők az étteremből, de most már civilben vannak, vége a műsaknak, cigarettáznak, és a fák felé mutogatnak, valahol, az épület mögött tűzijáték kezd el ropogni, nem látni semmit, csak a halvány visszfényeit, a tető fölött. Igen, nem akar lehűlni a levegő, már teljesen beleizzadtam az ágyba, mondja a fiú elgondolkodva. Lemaradok mindenről, de vajon baj ez, kérdezi magában a lány. Lehet, hogy mégis ki kellene mozdulnunk, szólal meg a fiú a háta mögött, ha itt maradunk, elalszom, a meleg meg ez a sok kaja teljesen kitikkaszt, mondja, és a lány felé fordul fektében, mi bajod, kérdezi szigorúan, a lány azonban nem válaszol, vékony nyálfonalat enged el ajkai közt, ami fényesen megindul lefelé, és az egyik pincérnő táskájára fonódik, aki mindebből nem vesz észre semmit, mi a baj velem, kérdezi a lány halkan, és megszüntethetem-e ezt a bajt, kérdezi suttogva, odalenn a nyála elmegy a táskával. Szóval, unszolja a fiú, fél szemmel a tévére pislogva, elmegyünk, mit szólsz, noszogatja fölösleges türelmetlenséggel, mit szólsz hozzá. A lány megfordul, és órák óta először néznek farkasszemet, hogy mit szólok hozzá, nos azt gondolom, hogy ez az egész egy nagy szemét, szar, rohadt, mocskos, bunkó, kurva, kibaszott, elbaszott, szétkúrt, elrontott, szétcincált, összefércelt dolog, ami itt velem történik, és hogy nekem ebből már nagyon elegem van, hogy itt semmi nem jó, semmi nem sikerül, semmi nem megy úgy, ahogy én azt akarom, nekem nem ezt mondták, nem erről volt szó, nem így szólt a megállapodás, a francba az egésszel, nincs más hátra, így vagy úgy, de hagyjuk abba a piszkolódást, nekem erre semmi szükségem, nekem itt semmi keresnivalóm, nem fogom magam összemaszatolni tovább ilyen kis rohadt semmi dolgokkal, ezzel az egésszel, gondolja - és azt mondja, én inkább már itthon maradnék, mert nagyon fáradt vagyok, mondja, és ismét leül az ágyra, a fiú visszafekszik és a tévét nézi. Nagyon álmos vagyok, mondja a lány és ledől a fiú mellé, az átfogja karjával a vállát, de nem néz rá, akkor aludj, mondja neki, szeretnék valami szépet álmodni, mondja a lány, azt nehéz lesz, mondja a fiú, nem igazán tudjuk befolyásolni az álmainkat, kár, mondja a lány, én sokáig azt hittem, hogy amire erősen gondolunk elalvás előtt, arról fogunk álmodni, azt hiszem, ebben van valami, de nem tudom pontosan, válaszolja a fiú kevés töprengés után, aztán csatornát vált, tudod, mondja, nem is tudom, mi a mi bajunk, hisz olyan jól elvagyunk, napfény, víz, fagyi, minden megvan, mondja csöndesen, mire a lány bólint, félálomban, feje elcsuklik, rá a fiú vállára, szempillái becsukódnak, és a sötétben ismét egyedül van, farkasszemet néz szemhéjaival, a fiú végigsimít a bőrén, ezt még érzi, azt is hallja, hogy a függöny megzörren a huzattól, azt is, hogy a csap csöpög a fürdőszobában, aztán nem sokkal később érzi az ágy ringatózását, amint egy test felemelkedik rajta, a tévé fénye egy pillanatra takarásban kerül, de ezt már alig érzékeli szemhéja mögött, összekucorodik, hogy gyomra fájását csökkentse, egész picire összehúzza magát, a fiú vizel, aztán lehúzza, erőszakos, durva szörcsögés, még jobban elbújik előle, már csak egy tűfoknyi, és ekkor meghallja a rohanó lépteket, valaki felragadja, magához rántja, hány darabot vettél be, kérdezi a fiú kiáltva, mire ő kinyitja szemét, erőlködés nélkül, minden álmosság nélkül, csodálkozón, miről beszélsz, néz a fiú sápadt arcába, a kezére, melyben ott az üres üvegecske, megtaláltam, a szemetesben találtam, hadarja a fiú, hány darabot, kérdezi, szemei cikáznak, a lányról a telefonra, majd a távkapcsolóra, nem értem, mondja a lány, majd elmosolyodik és felnevet, te tényleg aggódsz értem, mondja neki, mire a fiú megrázza, ne szórakozz velem, most min röhögsz, kérdi és az üveget a lány ölébe ejti, a hülye altadód nem játékszer, és nekem erre semmi szükségem, mondd már meg, hogy mi a szart csinálsz, kérdi tőle, folyamatosan rázva, a lány a kezére teszi a kezét, egyet, mondja, mire a fiú abbahagyja, már csak egy volt benne, a másik üveget otthon hagytam, mire a fiú elengedi. A lány visszadől és egyből visszahelyezkedik a magzati pózba, onnan nézi a fiút, aki feláll, fejéhez kap majd kifújja az orrát, ne szórakozz velem, morogja, mire a lány suttogva válaszol, te tényleg aggódsz, kérdezi, a fiú megáll, biztos, biztos, hogy egy volt benne, kérdi, mire a lány, és ha átverlek, akkor mi van, a fiú áll és nézi, és gondolkodik, nem tudom, nem értem, mondja végül, és kikapcsolja a tévét, a sötétben leveszi ruháját, kifújja ismét az orrát, odalenn jönnek a kései fürdőzők, vicceket mesélnek, valaki büfög mire mindannyian nevetni kezdnek, a lány egyre álmosabb, amikor a fiú lefekszik mellé, hirtelen mégis éber lesz, kivár, három perc telik el, számol, száznyolcvannál feláll, óvatosan kimászik az ágyból, tudja, a fiú már biztosan az ő haláláról álmodik, a fürdőszobába megy, ismét előveszi a rúzst, a félhomályban ismét kihúzza szája ívét, kissé vastagra sikerül, de ezt nem láthatja, aztán a derengő tükörre, melyben sötét folt már csak arca, felírja a rúzzsal a legjobb mondatot.

A kilencvenes évek elején panelban laktam egy évig, már nem is tudom, hanyadikon. Előtte tíz éven át kertesházban. Nagyon furcsa, idegen és mégis vonzó volt ez az új életmód. Akkor született ez az írás - valami mély, zavaró egyesülés, összefonódás rekvizítíumaként. A falban járás, falban élés több ismert műben szerepel - nekünk mindjárt itt van Kőműves Kelemen. Rémlik gyermekkoromból még egy fekete-fehér film is, a falbanjáró férfiról. A novella gyermekei talán azért ijesztőek, mert nem tudni, mi történik velük. Ki lehetett volna fejteni, hogy végső soron a szörnyű állapotért az épület a felelős - de az nagyon rímelt volna egy Ragyogás c. regényre...

Fal takarja el

Én ezeket a panelépülteket, lakótelepeket egyszerű sziklából faragott hasáboknak látom, szürkék meg mocskosak, elrendezésük minden tudatos elv nélkül, puszta hóbort alapján valósult meg, és a környezetük is ugyanilyen értelmetlenül sivár és lepusztult, üres zacskókat és cigarettásdobozokat hord a szél a kilométeres játszótereken. Hűvös van mindig a tövükben, ami ezen a nyári napon nem is rossz, és el tudom képzelni, hogy milyen kellemes lehet odafenn nyolcadikon a szél, az ott élők talán a felhőkkel beszélgetnek reggelente...A házak számozása mintha végtelenbe nyúlna, egy nyomorult életbiztosítás megújításáért órákat kell gyalogolnom a tökéletesen egyforma utcák labirintusában. Arra gondolok, hogy az öregember talán még otthon sem lesz, és erre elöntene a méreg, ha ez a kislány nem állna előttem, az utamba, olyan furcsa és esetlen pózban, elterelve figyelmem, mert azt hiszem - kicsit meg is ijedve - hogy mindjárt elsírja magát nekem, a kígyószívű ügynöknek és akkor láss csodát, még vigasztalnom kellene. Rövid, vidámkék ruha van rajta, kezei az ölében - gyerekszobai rajzokra illő jelenet - fehér kismacskát simogatnak, de az arca, az olyan rémült és sírás előtti, hogy akaratlanul megállok, megkérdezni: - Mi a baj? - Alig mer rámnézni, ahogy motyog valamit, mennék tovább, mert ha valaki nem beszél normálisan, azzal nem érdemes, ekkor megismétli: - Nem tudom, miért pont őt vitte el - mondja. Megkérdezem, kire gondol. - Hát az öcsém. Lement a pincébe, az alagsor végébe, mert szeretett oda lemenni, de most már nem engedi el...- magyarázza gépiesen, mintha betanulta volna. Ez valami tréfa lesz, de mivel nagyon meleg van, és fáradt vagyok, belemegyek, hagy szórakozzunk kicsit: - Ott van most is? Az alagsorban? - kérdezem jóságosan. - Nem hiszi igaz? Jöjjön velem! - szólít fel, mintegy válaszképp. - Az alagsorba? - Bólint a kérdésre, magától értetődő számára, hogy ismeretlen bácsikkal bujkál sötét helyeken. - Szüleid nem mondták...- kezdem, de aztán legyintek, mert miért én, én oktassam ki, meg egyébként is, ki tudja, mit akar, van valami perverz. felnőttes csillogás a kis fekete szemeiben. Megfogja egyik kezével a kezem, és már vonszol is: - Nem tudom, miért pont az öcsém kellett neki, annyi gyerek van itt...- bök fejével a játszótér irányába. - Persze lehet, hogy őt volt a legkönnyebb, tetszik tudni, mindig olyan magának való volt, mert mindig egyedül játszott. - Belépünk a ház ajtaján, és hideg, homályos lépcsőfordulókon ereszkedünk lefelé, most még jó, de mindjárt a hátamra fagy az ing. Csikorgó, nehéz vasajtót lök be maga előtt, és közben egyre csivitel, a macskát már a földre engedte, itt oson mellettünk, még erre is vigyáznom kell, rá ne lépjek. Egész otthonosan mozog az állott föld- és zöldségszagban. Rekedt hangján a macskáról magyaráz, fejünk fölött vastag csövek futnak a homályba, amik közt sárga fényű lámpák próbálják utunkat mutatni. A folyosó, amin perceken át vonulunk komikus elszántsággal, észrevehetően lejt. Milyen mélyen lehetünk már az épület alatt? Fehér páraként a lehelet is látszik: - Három napja találtam meg, szombaton, nem, nem is, hétfőn, mert ma szerda van, igaz? Persze már előtte is éreztem őt, a szobámban, meg a liftaknából, sír mindig, olyan egyedül van, és nagyon hideg lehet ott... - magyaráz összefüggéstelen gyereknyelvén, és csak megyünk, egyre lejjebb, kanyarodik a folyosó, és vaslépcső nyílik belőle, ezen kell letopogni: - Véletlenül akadtam rá, lejöttem krumpliért, és meghallottam a nyafogását. Mindig olyan csúnyán bőgött. - Kettőt fordulunk, két sarkot, és végre meglátom a folyosó végét. -  Követtem a hangot és...ide jutottam. - Megáll, a fal előtt, megállok én is. Balfelé int, gondolom ott kell nézni valamit. Bura nélküli égő világít meg minket, és egy sötét nyílást a falban. Víz csepeg, a falak nedvesek, de nem penészesek. Most már valóban fázok, de kábán bámulok a sötétbe, kezemben a kislány meleg, puha keze. - Hát itt vagyunk, beszélnünk kellene egy kicsit, hogy idejöjjön... - de nem folytatja, mert elvágja hangját egy másik hang, onnan, a sötétből, amire én is megdermedek, valami csikorgó, súrlódó, nehéz nesz, amiről kréta és tábla jut eszembe, meg kézben morzsolgatott kavicsdarabok, érzem, hogy a macska ijedten nadrágomba karmol, és lecsapok a villanykapcsolóra a fejem mellett. Kékes neon rebben sebesen, villódzása nem szűnik meg végig, hibás lehet a fénycső - de azért tisztán látni a benyílót, ami tulajdonképp kicsiny szoba, és azt, ami benne, a másik végében, a szemközti falon, falban zajlik, azt, ahogy előmászik az elveszett gyerek. A szürke beton kiszüli magából, de ő maga is betonból van, bár arca, ruhája világosan kivehető, karjait esdeklően tárja felém, és ahogy megbabonázva közelebb lépek, látom, hogy biztonságban vagyok, mert a faltól nem tud elszakadni, betonnyúlványok tartják fogságban, a hátánál fogva. Kinyitja a száját, talán mondani akarna valamit. Szeme sötét üreg. - Magányos, olyan magányos, többé nem ereszti el őt... - szólal meg mellettem a lány komoran sóhajtva, ölében ismét ott a macska, nagyon nyugtalannak tűnik. - Elmondtad ezt valakinek? - kérdezem csöndesen, és le- és oldalt nézve látom, hogy fejét rázza. Most zavar a közelsége, négyünknek valahogy túl szűk idebenn a hely. - Játszótársért könyörög, akit magával vihetne oda, a falba, aki megvigasztalja, ha sír. - Beszélni nem tud? - a fiú mozdulatlanul néz kettőnkre, karja változatlanul kitárva. - Nem, még sosem beszélt. Minden nap lejövök hozzá, szólongatom, de nem tud válaszolni. Talán a játszótársához tudna beszélni. - Most értem meg a játszótárs dolgot, ahogy szemem a neonfényben hófehérnek tűnő macskára téved. Ijedten nézek a lány arcába, ami valahogy közeledik: - A macskát, a macskát akarod odaadni neki? - suttogom, és intek a várakozóan mozdulatlan öccsére. De a jóságos húgocska leengedi a padlóra az állatot, és helyreigazít: - Egy macskával sosem tudna beszélni az öcsém, az nem vigasztalná meg, nem lehetne apukája! - Ahogy nekem ugrik, arra gondolok, hogy vajon mióta várhatott már egy ilyen jól öltözött, viszonylag idős, apaformájú balekot, és megértem a csinos kis ruháját, meg bizalmaskodást is, azt, hogy nem félt lejönni velem ide, az alagsorba. Hisz inkább nekem kellett volna félni. Gyorsan és ruganyosan mozog, mint a macska, könnyedén és gyöngéden kőbe zárt testvére karjaiba taszít. És az épület magába fogad engem is, mint a puha anyaöl, nincs már egyedül a kisfiú. Sokat játszunk. Éjféltájt, mikor a liftaknában süvít a huzat, talán hallani őrült fogócskánk zajait, mely emeletről emeletre folyik a falakban. Most meg szerelmes is vagyok. Van a negyediken egy gyönyörű nő, nagyon magányos, és én innen a falból látom élete minden intim percét. Valamiért vizesek mostanában a falak odafenn is, talán elég vizesek már ahhoz, hogy elmenjek érte. Persze kérdés, hogy ő is akarja-e? De én reménykedem. Mert olyan szép családot alkotnánk. 

Ez most nem horror. Csak ami az írással történt. Volt tavasszal egy Mátyás-novellapályázat a renszánsz izé kapcsán. Szóval elküldtem én is a litera.hu emailcímére az alábbi szöveget, aztán vártam. És nem történt semmi, de még az eredményhirdetésen se szerepeltem a futottak még kategória alatt. Mikor ezt egy emailben szóvá tettem (hogy végtére is beküldtem az írást, miért nincs a címek közt) a litera.hu válaszra se méltatott. Többször újraküldtem a kérdőjeles levelet, s sokadszorra a pályázatért felelős hölgy írt vissza valamit. Hogy nekik nem jött át a levél meg ilyenek. És aztán nagy nehezen egy sajnálamot. Itt tartunk. 

Bea kapálói

- Hol hallottad ezt? – nyögte Mátyás, a polgármester, és elélvezett.

A Lány türelmesen várt, míg kihúzza magát belőle, aztán zsebkendőt vett elő, megtörölte magát, és csak akkor válaszolt: - Mindenki hallotta. Az egész falu. Mindenki beszéli – mondta csöndesen, s cigi után kotort a kesztyűtartóban.

- Butaság – lihegett Mátyás a kormányra roskadva. Lenézett. Idegenül csillogott odalenn a húsa. – Kivel? S mikor?

A Lány mondott valamit, de elhúzott egy kamion, ezért Mátyás nem hallotta: - Mi? – kérdezte dühösen.

- A májusfabálon. Nem tudom, kivel. Hátul, a pajtában – a Lány rövid szoknyáját igazgatta, felemelkedett, alatta a bugyit vonta helyére, hamuzott a padlóra.

- De kivel?

- Nem tudom. Nem mindegy? Megcsalt.

Mátyás a fejét rázta: - Bea nem csal meg. Nem olyan bolond.

A Lány vállat vont, kibámult az ablakon. Szemerkélt az eső. Talán arra gondolt, milyen kutya hosszú napja lesz az út mentén.

- Menjél dolgozni – mordult rá a férfi. – Este érted jövök.

Mikorra visszaért a faluba, kisütött a nap. Még mindig a gondolatai közt motoszkált, amit lány mondott, de más is.

Bement a Hivatalba, és jól bevágta maga mögött az irodaajtót. A Titkárnő pár perc múlva óvatosan bekopogott. Alig múlt kilenc óra. Kettejükön kívül senki nem volt még benn.

- Igen? – mondta Mátyás, és elővette a pályázatos dossziét meg a bál számláit.

- Mindjárt jönnek a közmunkások. – Lépett beljebb a nő. Vaskos lábain topogva ide-oda imbolygott, majd szája elé kapta kezét: - A virágok.

Zöld kancsóval tért vissza, locsolni kezdte a növényeket. Mátyás tűnődve nézte.

- Még mindenki itt van? A vendégházban? – kérdezte aztán gyorsan. A nő megállt, rápislogott.

- Tudtommal igen.

Hétfő reggel volt, a zárónap, a májusi ünnepségek utolsó momentuma, a faállítás. A hét első napja, melyen szarvai nőttek.

- No jó, hagyja abba – intett Mátyás kifelé. A nő eltűnt. A férfi üveget vett elő az alsó fiókból, meghúzta, visszatette, majd telefonált. Egyre a Lány járt a gondolatai közt. Mostanra már túl van a harmadik kamionoson. Hamarosan el kell adni. Nem hoz már olyan sok pénzt, mint fénykorában. És már nem is olyan ügyes.

Mátyás megdermedt, letette a kagylót.

Az jutott eszébe, hogy Bea ugyanígy érezhet őiránta. A rutin, az unott ritmus, az elmúlt évek miatt tette, amit tett. Ha ugyan.

Csörgött a telefon. Felvette. A Rendőr volt, aki igazából körzeti megbízottként működött, de mindenki csak Rendőrnek hívta.

- Mit akarsz? Kerestél? – kérdezte kedélyesen.

Mátyás az asztalt nézte maga előtt: - Segítened kell – mondta megfontoltan, legyűrve riadalmát.

Érezte, elönti a meleg, hóna alatt izzadni kezdett. Talán az arca is kipirult. Egy tollat vett fel, kipattintotta, bepattintotta hegyét: - Hogy buktatnál le valakit, aki valamiben vétkes, de fogalmad sincs kilétéről.

- A bűne által. De miről van szó? – nyögte a Rendőr, aztán leesett neki: - Hát hallottad te is.

- Igen.

- Ne higgy a pletykáknak.

- Kitől indult?

- Nem tudom. Állítólag többen látták valakivel a pajtába bemenni.

- Kivel? Kik látták?

- Nem mindegy?

- A feleségemről beszélünk, ember!

- Beatrice nem csalna meg téged – mondta a Rendőr. Csak ő hívta így, teljes nevén az asszonyt. A régi jó barát. Hát vele biztos nem, amilyen ragyás az arca és kellemetlen a szájszaga – Én a helyedben nem törném ezen a fejem. De ha már bizonyítani akarsz, azt tanácsolom, ne vele kezdd. Keress nyomot, ami igazolja a gyanút. Amivel kiugraszthatod a nyulat a bokorból.

- De hol? Hol keresek, és mit?

- Ha mindenképen keresni akarsz, szerintem a vendégházban keress.

A májusfa hétvégéjének vendégei. Régi barátok, környékbeli vállalkozók. Igen. Bea nem állna le akárkivel, neki nagyvad kell egy ilyen tetthez. Aki aztán hétfő estére eltűnik a faluból.

- Oké – mondta a Rendőrnek, aki türelmesen várt. – Kösz.

- Szólsz, ha valami van? Nem akarom, hogy butaságot csinálj.

- Persze.

Letette a kagylót. Próbált visszaemlékezni az előző estére. Megnyitotta a bált, aztán táncolt Beával, ivott, kiment beszélni a Jegyzővel, aztán táncolt a Titkárnővel, ivott, ivott és leült a barátaihoz, az öt jómadárhoz, a júdásokhoz.

Kezébe temette arcát. Mi volt még? Ivott és ivott. Éjféltől semmi.

Reggel egy padon ébredt, majd kivitte a Lányt az útszélére.

Hátradőlt a székén, és ekkor eszébe jutott. A nyom, amin elindulhat, a karmolás, amit Bea ejt rajta, ha különösen heves az aktus. Kereszt alakban, a hátán. Hát, elég sovány, de meg lehet próbálni.

Csörgette a titkárnőt: - Mikor viszik át a reggelit a vendégnek? – kérdezte sietve.

- Fél tízre.

Az iskola menzájáról kérte a kaját. Így mindenkinek olcsóbb volt.

- Itt vannak a közmunkások – mondta még a nő.

Kisietett, ott álltak az előtérben, a nő asztala mellett. Négy roma, egy sápadt.

- Na mi van, mi van? – kérdezte Mátyás a férfiakat fürkészve: - Még mindig kéne a segély, mi?

Azok nem szóltak, hallgattak, megtanulták már, jobb nem felelni.

- No jó van, emberek – mondta ő megnyugodva. – Ma nem az árok lesz. Fel kéne menni a szőlőmbe, kicsit kapálgatni.

Eszébe jutott valami, elakadt.

A Parasztgyerek mert csak ránézni, alulról felfelé, kíváncsian.

- Majd még…- kezdte Mátyás a sihedert fürkészve - …lesz valami. – vézna, satnya fiú volt a Parasztgyerek, az anyja meghalt, apját nem tudta senki. Valami szakmunkást végzett, de a városban nem talált magának semmit, itt még úgy se. Talán túl finnyás.

- Te – lépett oda hozzá. – Mostanában látlak a – s itt a Lány nevét mondta - …körül őgyelegni.

A fiú nem válaszolt, csak lesett rá értetlenül.

- Hát vigyázz vele! – rázta felé Mátyás az ujját hirtelen jött dühvel. A romák hátrébb húzódtak.

- Na, eridjetek! – zsebéből kulcsot vett elő, a gádzsó felé dobta. – A présházban van szerszám.

A Titkárnő hosszan nézte a kattanó ajtót, majd felsóhajtott.

- Magának meg mi baja? – fordult felé Mátyás. Bejött valaki, a Jegyző Titkárnője, köszönt nekik, a polgármester csak intett: - He?

A Titkárnő elpirult: - Azt mondják, ez a gyerek igazán különleges.

- Oszt miben?

- A faluban az övé a leg…- a nő elharapta a szót, és hajába dugva ceruzája végét, megvakarta a fejbőrt. Mátyás csak bámult rá, majd legyintett. Ránézett órájára, fél tíz volt, hátrasimította haját, majd kifelé indult: - A vendégházba mentem – szólt még hátra.

A bálra hívta meg őket, mert tudta, akkor kevésbé feltűnő az üzlet. Mind kapcsolatban voltak egymással, régről, innen-onnan, csúnya dolgok miatt. Ezért bízott meg bennük, és ezért adta elő a tervet még az ünnep előtt a házában. Bea levese fölött mutogatta végig a pályázat diagramjait, azt a sok listát és kimutatást.

Pénz akart tőlük.

A vendégház egy régi magtár volt. Ezt is valami kósza uniós alapból alakította át a falu. Aztán Mátyás káeftéje vette át az üzemeltetését, falusi turizmusra. Most itt szállásolta el az Urakat is.

Amint felment a szobákhoz, az első emeletre, megállt a fordulóban, a nagy tükör előtt, és végignézett magán.

Ötvenes, hórihorgas férfi, erős vonássokkal, íves karvalyorral. Valaha markáns arca alul megereszkedett az éjjeli szalonna, hagyma sörkorcsolyáktól. Haja odafenn, hol nem látja, csak az Úristen, kis körben már kikopott.

Visszatért a dühe. Nekiindult, és végigverte az öt deszkaajtót: - Felkelni, pernahajderek! Lent vár mindenkit a finom reggeli.

Mikorra összeszedték magukat, és leszállingóztak a durván ácsolt étkezőasztalhoz, Mátyás már kávét ivott. Termoszban hozta az iskoláról az egyik konyhás nő. Hozott még piros és kék műanyag kancsóban ízetlen teát, tálcán vajas kenyeret, zöldhagymával.

- Elég sovány – mordult rá Mátyás.

- Ezt eszik a gyerekek is – szabadkozott a nő, inkább dacosan, mint félve. Lehajtogatta a kenyérszeletekről az átfoltosodott szalvétákat.

- Hát, jó – egyezett bele Mátyás.

Az Urak kócosak és nyugtalanok voltak. Egymást fürkészték, emlékeikben kutattak, és kávét ittak. Az egyik rágyújtott, Mátyás kinyitott egy nagy bukóablakot.

- Na, hogy telt az éjszaka? – kérdezte erőltetett vidámsággal.

- Mit csúfoltok tik pálinkának? – nézett rá a legidősebb. Homokbányája volt.

- Itt az a pálinka, amire rámondják – bólogatott egy másik, és kenyérbe harapott, teát ivott rá, hosszan rágott.

- Gondolkodtatok a dolgon? – kérdezte nyugtalanul Mátyás.

- Korán van még az üzlethez – válaszolt csöndesen a cigiző. – Éhgyomorra…

- Akkor egyél! – a durva szóra mind ránéztek.

- Valaki rosszul kelt – mondta az, aki eddig még nem szólt. Ez az Úr volt a leggyanúsabb Mátyásnak. Izgága kis fickó volt, állítólag régen olajozott, most meg valami repcét termesztett.

Egy ideig csöndben ettek, iszogattak, majd a legöregebb leült Mátyással szemközt, odatolta elé a csomag cigijét. A polgármester fejét rázta, komoran nézte az asztal deszkáját, nyelvével ínyét tapogatta: - Gondolkodtatok a dolgon? – ismételte csöndesebben. A másik négy evett, de látszott, idefülelnek nagyon.

- Volt valami – hunyorított az öreg. Mátyás tudta, ezek az éjjel a háta mögött összebeszéltek. Míg ő részegen hortyogott valahol, vagy a Titkárnővel táncolt. Miután vagy mielőtt egyikőjük, vagy tán mindőjük…Elfojtotta a gondolatot.

- Nagy embernek tartanak itt téged – folytatta az öreg Úr. – Beszéltem az éjjel a Titkárral, a Jegyzővel, az Orvossal, az Iskolaigazgatóval. Még egy-két helyi fiúval is. Hát, mindenki fél tőled.

- Azt nem kell.

- Félnek, de igazságosnak is tartanak. Azt mondják, elveszed, ami a tiéd, de helyette adsz is, ha tudsz.

Mátyás bólogatott. Így volt. A határig, Vizslásalsóig az övé volt itt minden.

- És most adsz nekik egy tárolót. - Cüccögött az öreg. – Ezt is tudják?

- Majd megtudják a falugyűlésen. Nem lesz, ki ellene szóljon. – Intett Mátyás türelmetlenül. – Nem ez a gond. Az önrész. A kenőpénz. Nincs meg az összes engedély. Ezeket meg kell venni. A két szép szemem nem elég.

Közelebb jött a cigarettás, és letette teáját az asztalra: - Nincs valami erősebb? Kutyaharapást…- ingatta zsibbadt fejét. Bőre olyan színű volt, mint a szennyvíz.

- Majd lesz. Majd kimegyünk a jó levegőre.

Lassan a többiek is köréjük gyűltek. Állva, székre térdelve, vagy támaszkodva nézték Mátyást.

- No, mi van? – kérdezte ő nyugtalanul.

- Ez a tároló veszélyes is lehet – mondta végül az öreg. A polgármester bólintott:

- És? Mit érdekel az titeket? Nem ti éltek itt.

- De lebukhatunk veled együtt.

Mátyás szeme felcsillant. Megérezte, hogy győzött. Már a kezében volt az irányítás. Világ életében tudta, mikor bukik el egy üzletben az ellenfele.

- Akkor majd olyan szerződést írunk – a cigarettás felé vágott tekintetével. – A jogász Úr biztos tud.

Az öreg bólintott: - Akkor engem érdekel. Ha a százalékok maradnak.

- Engem is – mondta sietve a dohányzó, majd a másik három is igent mondott vagy biccentett.

Mátyás hátradőlt székén, kinyúlt a cigarettáscsomagért. Horgas karjával épp elérte.

- Van még egy dolog – mondta aztán, majd a kivett szálat eltartotta, mire valaki meggyújtotta neki, beleszívott, felköhögött.

- Igyunk áldomást? – nézett rá a legfiatalabb.

- Nem – csóválta a fejét a polgármester, és elmosolyodott. Az, amelyikőjük eddig ritkán szólt, akaratlanul is elfordult.

- Kimegyünk a szőlőbe – ott majd megmondom. – Intett Mátyás ki az ablakon, majd felpattant.

Azok tétován álltak, és csak lestek utána, ahogy az ajtóhoz megy, kinyitja, megáll a küszöbön.

- Na, mi lesz? Üzletelünk? – erre, az utolsó szóra aztán meglódultak, követték, mint a kutyák.

Már egészen kimelegedett az idő, mikor felfelé indultak a hegyre. Elöl ő, mögötte, rendezetlen csomóban a többiek. Többen megálltak az utcán, köszöntek nekik, de Mátyás csak köpködött a földre, nem nézett senkire. Azt gondolta, a kárörömöt látná az arcokon.

- Hej – gondolta –, vigyorogjatok csak! – S képzeletben az öklét rázta mindenkire.

- Minek megyünk föl? – lépett mellé a dohányos. A polgármester megrántotta vállát: - Majd meglátjátok mindjárt.

- Csak mert nekem ebédre az anyósékhoz kell mennem.

Mátyás megtorpant, ránézett, valaki mögötte belegyalogolt a hátába.

- Audid van, nem?

- Az.

- Akkor mit izgulsz?

A szőlőhegy igazándiból csak domb volt. Aljában mindenféle pincéket vágtak, tetejét, a legjobb részeket, Mátyás még a rendszerváltás után vette meg, iskolaigazgató korában.

Akkor volt még jó. Eszébe jutott Bea, aki tornát tanított, szőkén, feszesen, jókedvűen, mindig a frissen mosott pamutmelegítő szagával maga körül. Felsóhajtott.

- Ami szőlő terem odafenn – mutatott hirtelen a tőkék közé –, az elmegy a kocsmában. Enyém a törköly. Na, azt a pálinkát ittátok tegnap.

Az az Úr, aki a reggelinél csak hümmögött, és száját nyaldosta, most odament egy karókerítéshez, megrángatta, kihúzott egy szálat, s arra támaszkodva jött tovább.

- Kerítésszaggató – vigyorgott fel rá vörös képpel. Valamikor egy iskolába jártak, abból gazdagodott meg, hogy a honvédségtől vásárolt és adott tovább leselejtezett holmikat tanyasiaknak.

- Nem volt azzal baj. Minket nem zavart meg – bizonygatta a legöregebb Úr, de Mátyás nem értette.

- Mi?

- A pálinka.

- Akkor kit zavart meg? – fordult felé szigorúan. Az öreg hunyorgott, és csitítólag emelte kezét: - Senkit, csak úgy mondtam.

- Aha.

Már a poros földút kanyarjából látta a romákat.  A sápadt nem volt sehol. Bekurjantott nekik, át az ősszel állított drótkerítésen: - Csiba, kapát le! – és benyomult a kapun, az Urak utána, lihegve le a fűre, a gesztenye alá.

Mátyás körbelesett, mutogatott a tájra is közben, jó házigazdaként, de sietve: - Arra a Medves van, ott már a szlovák határ, az meg ott Somoskő - lihegte.

- Ez már ott a gömöri rész? – kérdezte a dohányos Úr.

- Nem, az feljebb van, Rozsnyónak. De az már Szlovákia.

A csöndes Úr, akinek olyan gyanús volt a járása, odasétált a szélső tőkéhez, lehajolt, megvizsgálta a hajtásait.

- Na mi az? – kiáltott neki az öreg Úr. – Lesz-e szép termés?

- Nem szeret itt – csóválta fejét.

- Hát, akkor segítsünk neki! – Mátyás intett a romáknak. Közben előkerült a sápadt is, a Parasztgyerek, és nagy csodálkozó szemekkel közelebb jött.

- Kapát mindegyiknek! – kiáltotta Mátyás, az Urakra mutatva.

- Micsoda? – nézett rá az öreg, de a többi is csak bámult, dermedten, mint aki nem hall.

- Ha már megittátok a pálinkámat, tegyetek is érte valamit, hogy áldomást ihassunk belőle ősszel is, mikor elkészül a prodzsekt – harsogta Mátyás, és gyorsan elszedte a barna, kérges kezekből a kapákat. Odadobálta őket az Urak lába elé. Egy se hajolt le értük.

- Most viccel? – nézett az egyik, jobbára jellegtelen Úr az öregre. Az megvonta vállát.

- Nem vagyunk mi parasztok – sétált el a dohányos Úr.

- Hát mik vagytok? – fortyant fel Mátyás. Olyan düh sütött hangjából, hogy megkomolyodtak, a Parasztgyerek még hátrébb is lépett.

- Tán csak nem akarod, hogy kapáljunk itt? – kérdezte szelíden az öreg.

Mátyás odaállt elé, kihúzta magát. Beszívta a levegőt, és fojtottan, de hallhatóan mondta: - Ha kell az üzlet, kapáltok. Ha kell az üzlet.

Egy kis ideig úgy tűnt, hogy lemennek a hegyről, beszállnak a kocsijaikba, elhajtanak, vissza se nézve. Mátyás megérezte a bizonytalanságot, a dacot és a sértettséget, ezért körbemutatott, mindegyik mellkasra rászögezte ujját: - Tíz százalék – mondta el kétszer. Majd hozzátette: – Az kétmillió. Ezt kapjátok érte.

Legelőbb a csöndes Úr hajolt le, felvette a kapát, mint aki csak súlyát próbálgatja, megforgatta, majd a Parasztgyerekhez lépett: - Hol hagytátok abba?

- Ott lenn, a körténél. – Mutatta az a gacsos kis fát húsz méterre a derékban.

- Akkor menjünk – mondta az öreg is, és nyögve meghajolt Mátyás előtt. A dohányos követte, meg az is, ki eddig nem nagyon csinált semmit, végül a legfiatalabb Úr is két ujja közé csippentette a kapát.

- Haljak meg, ha értem – mondta csak úgy maga elé dühösen, a többi után menve.

Mátyás a gesztenye tövéhez intette a romákat: - Csak üljetek le. Élvezzétek – mondta bólogatva. Ő maga azonban nem bírt egy helyben maradni, leszaladt utánuk, mint egy gyerek, és leste, ahogy beállnak a sorba. Felpislogott a napra, aztán órájára nézett, majd fel-alá járkált a tőkék közt.

- Mindent ki kell szedni – oktatta az Urakat fennhangon. – Egy szál fű se maradhat, mert megfojtja a szőlőt.

- Jól van, jól van – nyugtatta őt az öreg Úr kedélyesen. Még neki ment legjobban a dolog. Látszott, régebben végzett valami ilyesféle munkát. Aprókat, kis húzással vágott. Alig mozgatta karját, derekát. A többi inkább csak kapálódzott, nagy hévvel, akaratlanul is meg-megrántva magát. Ahogy Mátyás várta, arcuk hamar kivörösödött, lihegésük felhallatszott a pihenőkig.

- Ezek az emberek – mutatott fel Mátyás a fa tövében heverőkre –, ezek termelik meg mindazt, amiből mi élünk. Ha nem lennének ezek a szerencsétlenek, ezek a nincstelenek, ezek a senkiháziak, akkor nem kapnátok ti se olcsó munkaerőt. Ki csempészne, ásna, pakolna, fuvarozna nektek, he? Becsüljétek hát meg őket – köpött, s az öregember levett kabátkájából cigit vett elő. Mire elszívott két szálat, a nap feljebb kúszott az égre, s kezdett tényleg meleg lenni.

- Ma végre igazi nyáreleji idő van! – Harsogta a sorok közt haladóknak, és kisétált a dűlőútra. – Vetkezzetek csak neki.

Egy óra múlva, mikor a Parasztgyerek műanyag palackban vizet hozott a kútról, már mind lihegett és nyöszörgött. A dohányos úr tenyerét morzsolgatta elkínzott arccal, de a többi se volt jobb állapotban. Egyedül az öreg őrizte meg egykedvűségét, mint aki érti a tréfát: - Messzire mész, Mátyás! – fenyegette csöndesen, egy karónak dőlve. – De értelek ám.

A polgármester megvonta vállát, és órájára nézett.

- Nem értesz te semmit. Folytassátok, még csak tizenegy van.

Legelőbb a dohányos kezdte, majd az, aki nem keltett nagy feltűnést. Előtűnt egy fehér atléta és egy zsíros, hájas derék az ingek alól. Aztán az öreg dobta le pulóverét, de Mátyás őt nem is nézte. Ám a fiatal Úr és a szűkszavú csak nem akart nekivetkezni.

- Ej, haladjunk – nógatta őket Mátyás. Akkor már nem szóltak hozzá. A harag és a fáradtság együtt pirosították az arcokat, és minden vágással nagyobbat nyögtek.

- Szegény parasztembereknek ebből áll az élet – mondta Mátyás a magáét könyörtelenül. – Ha én nem adok nekik munkát, fel is fordulnának. Ki gondoskodna itt róluk, rajtam kívül? Tudjátok, miért neveznek itt engem királynak? Mert törődök a népemmel. Ha kell, iskolát festenek, árkot kaparnak, szemetet gyűjtenek, vagy a szőlőt kapálják. Mindig akad nekik pénz…- feljebb hágott, hogy mindnek lássa a hátát. Átvérzett szövetet lesett, bármi feltűnő jelet a húson.

- Az önkormányzat pénze…- morogta valaki a kapások közül.

Tíz perc múltán a fiatal Úr fújtatva kiegyenesedett, majd levonta pólóját. Csupasz, csontos, gerincvonal tárult a nap elé, sértetlen, sápadt bőr feszült rajta.

 - Na, ebből elég volt. – szólt ekkor a sorok közül az öreg, és eldobta a kapát:

Mátyás eléje állt, ahogy kifelé jött.

- Én majd szólok, ha elég.

Az öreg Úr végigmérte, aztán kitért előle.

- Még kétmillióért se szakadok meg neked, te bolond – motyogta felfelé indulva. – Dolgoztatott engem apám eleget…

A többi négy nézte, aztán hasonlóan cselekedtek. Mátyás mozdult volna, de karja lehanyatlott. A csöndes úr szürke ingjében ment el mellette, hónalján foltok sötétlettek.

- Jaj, Beatrice, mit tettél velem? – nyögte maga elé halkan polgármester, mint aki révületből ébred.

Ahogy megfordult, és utánuk indult, megdermedt. A csöndes Úr lassan kihúzogatta ingjét farmerjéből, gombolta, majd neki háttal levonta magáról.

Izmos, barna hát tárult elé, ártatlan volt, mint a többi Úré a hegyen.

Ekkor Mátyásnak jókedve támadt, odasietett a fiatalember mellé, akinek a kocsija annyit ért, mint az ő ötévnyi köztisztviselői fizetése, átkarolta, és megpaskolta vállát: - Csak jót tett ez a kis mozgás, igaz-e? – vigyorgott rá.

- Jót, csak már adj ennem valamit, te bolond – nyugtatta őt a csendes Úr bizonytalanul.

A polgármester jókedve kitartott egész estig, míg elment a Lányért. A sötétben alig találta meg: ázottan kuporgott egy bokor alatt, villantani kellett neki a fényszóróval.

- Már azt hittem nem is jössz – mondta, ahogy beszállt mellé. Mátyás nejlont terített a bőr ülésre, így nem piszkolta be. Indított, kezét nyújtotta, indekszelt, behajtott a falu irányába a főútról: - Mennyi?

A Lány odaadta a pénzt. Mátyás vezetés közben leszámolta a Lány részét, visszaadta neki.

- Nem ennyit szoktál – mondta a Lány félve.

- Nem – vont vállat Mátyás. – Te hazug kurva.

Aztán már nem szólt, és a Lány se kérdezett tőle. Kitette őt a háznál, és elhajtott.

A Lány, belökte a kaput, és miközben a zárral motozott, meghallotta a sírást. Benyomult az ajtón, dobogó szívvel kutatta a hang forrását – a konyhában talált rájuk. Talán nem is a hang, hanem a testek melege után ment. A masinában tűz égett, valami víz forrt rajta.

- Elmentem érte - mondta a Parasztgyerek, és átadta neki a kicsit, akire a fiú anyja vigyázott napközben. – Ma előbb végeztünk.

A Lány a dikóra ült, előre-háltra ringatva magát nyugtatta a gyereket, s közben arcát simogatta: - Na, tényleg? Mi volt?

- Beszéltem a polgármester feleségének.

- Miről?

- Rólunk. Hogy mit tervezünk.

A lány megvonta vállát, a fazékban bugyogó vizet leste, majd felállt, a gyereket az ágyra tette, és a férfihoz lépett, átölelte.

- És? – suttogta, felnézve rá. Keze lecsúszott, megkeresni azt, ami csak az övé, és nem két percre. A fiú bólintott: - Adott. Elég lesz albérletre. Meg az első pár hónapra.

- Miért adott? – kérdezte a Lány, de nem várt választ. Erősebben magához vonta a másikat, és nem törődött vele, hogy a kicsi ismét sírni kezd odalenn.

 – Megadom majd neki. A kölcsön az kölcsön - hazudta a Parasztgyerek, és felszisszent.

- Mi van?

- Semmi. A hátam.

Aztán már nem mondott többet, lemosdatta a gyereket, kiöntötte a vizet, töltött tisztát a lavórba a fazékból, letörölgette a lányt is, meztelenül bevitte az utcai szobába, az ágyra rakta, és melléfeküdt, de nem nyúlt hozzá, és az ingét sem vette le egész éjszaka.

Vége