horror

2009. március 31. 21:32 - Valmont

Ahogy kipusztultunk

Nem a legjobb írás, de valamiért nagyon a szívemhez nőtt. Semmi személyes sincs benne, mégis, nagyon bensőségesen szomorúnak érzem, így, újraolvasva. A keletkezéstörténet a szokásos, kis magyar reality szépreményű íróknak: a Galaktika hirdette meg még tavaly a "Hőhatár" című pályázatát, igen szigorú megkötésekkel (pl. hatezer karakter) bonyolult regisztrációs eljárással. Decemberre ígértek az eredményhirdetést - a  többi néma csönd. Januárban küldtem egy érdeklődő emailt, mire jött a válasz, hogy nagyon elfoglaltak, majd, talán, valamikor. A valamikor most van.

 

Utolsó emberek

 

Anyát akkor lőtték le, mikor a telek kapuját nyitotta. Most is hallom a pukkanásokat: taktaktak - nem vadászpuska. Kiszolgált AK, házi készítésű hangtompítóval. Apa rászólt Öcsire és Hugira, kushadjanak a padlóra. Ő maga kiugrott a kocsiból, és a nőhöz kúszott. Megfogta a fejét, de már nem tarthatta vissza. Valami eltört Anya tekintetében, mint egy váza a nappali padlóján. Lassan távolodott, pontosabban közeledett. Láttam őt kihunyni. Apa ekkor előhúzta a pisztolyát. Konzervekért cserélte. Öcsi kinyitotta a hátsó ajtót. Anyára nézett.

Apa rászólt, bújjon vissza. Fosztogatók vannak a házban. Megöli őket.

Azzal felpattant. Újra megszólalt a fegyver. Az ablakból lőttek rá. Öcsi kilesett a szélvédőn. Hirtelen fényes csillag jelent meg tőle balra. Aztán az üveg halkan beomlott. Rá a hajára. Hugi sikoltani kezdett. Apa a kerítés mentén rohant. Olyan gyors volt. A golyók nem érték utol. Tudta, hogy van egy rés a drótfonat alatt, amit a vaddisznók túrtak minden tavasszal. Ott hasalt le. Átfúrta magát. Öcsi lefogta Hugit, lenyomta az ülésre. Baba megfontoltan nyáladzott mellettük. Öcsi felemelkedett, kilesett a betört szélvédőn. Apa már a ház mellett oldalazott. Egyszerű faépület volt, egyszintes, tetőteres, kőalapzattal. Ablaka a sztrádára nézett, ahol már nem járt senki. Egy kitört üvegtáblán át nyúlt ki a fémcső. Apa odaóvakodott alá. Guggolva ment, törpejárásban. Aztán felnyúlt, és elkapta a géppisztoly végét, ugyanakkor benyomta pisztolyát a résen, lőtt. Durrdurr. Szólt a fegyver, és valaki visítani kezdett. Ekkor apa ismét lőtt. Csönd.

Hugi elszakította magát Öcsi szorításából, és kinyitotta a hátsó ajtót. Kiugrott a rég nyírt fűre. Öcsi utána. Megfogta a karját, a kocsi mellé húzta. A ház ajtaja kivágódott. Egy alak esett neki Apának. A pisztoly ismét felcsattant, haragosan, mint egy férfi. Az idegen összecsuklott, és Apa megindult feléjük. De olyan furcsán, tántorogva járt. Ők nem tudhatták, de én igen, hogy így megy egy ember, ha haldoklik. Kés nyele állt ki a bordái közül.

Amióta elindultak a Városból, láttak sokkal rosszabb dolgokat is. Sokáig türelmesek voltak. Apa főképp. De aztán a Városban elfogyott minden élelem. A mindenttudó rádió elhallgatott. Aki tehette, már rég odébbállt. Fel, északra. Azt mondták, ott még nem perzselt le mindent a nap. Tévedtek.

Míg Apa a teraszon vérzett, Öcsi megnézte a két másik testet. Idegenek voltak és halottak. Egy férfi és egy nő. Mereven bámulták a padlót maguk előtt fektükben. Öcsi visszament Apához, aki a pulóverét szorította a kés köré. Hugi odahozta Babát. Apa ezt mondta:

- Gyerekek, most jól figyeljetek. Kevés az időnk – felsóhajtott, megtörölte szemét. - A legfontosabb, hogy higgyetek magatokban és egymásban. Képesek vagytok újrakezdeni. Ha jól gazdálkodtok a dolgokkal, őszre már elérhettek itt valamit – körbemutatott. Ujjai remegtek.

- Ne feledjétek, a titkot. Mi a titok? – kérdezte Hugit, aki már bőgött, és megrázta fejét, dacosan felvonta vállát. Baba is sírni kezdett, mire elengedte őt. – A forrás – mondta Öcsi, és felvette Apa pisztolyát.

- A forrás – bólintott a férfi. Nézte, ahogy Baba visszatotyog a kocsihoz. – Nem tud róla senki. A kerítés mellett van, odafenn, a bal sarokban. Csak ki kell szélesíteni a nyílását. A főér így átfolyik a telken, fentről lefelé. Mindig elég nedves lesz majd a föld - a kocsi felé intett. – Vigyázzatok Babára. Az utánfutón – elakadt, köhögött. A gyerekek elfordultak.

- Az utánfutón megtaláltok mindent. A magvakat, a műtrágyát, a szerszámokat – bólogatott, fáradtan, mint egy vénember. – Öcsi, te tudod, mi hol van. Vidd biztos helyre a dolgokat. Ez legyen az első. Állat ne akadjon rá. Ember se. Ha ember jön, használd – a pisztolyra bökött. Mivel elengedte a ruhát, az leesett a kőre. Halkan toccsant a benne felgyűlt vértől. - Minden ott van, ami ahhoz kell, hogy termővé varázsoljátok ezt a helyet. – Felnyúlt, megragadta Öcsi kezét. Szeme kezdett opálos lenni a fájdalomtól. – De a legfontosabb még két dolog – suttogta. – Ezeket – a halottra mutatott az ajtóban – temessétek a kertbe. Anyát és…- elgondolkodott, de aztán kimondta – …engem, a körtefa alá.

- Mi a másik? – nyögte Öcsi.

- A könyv – bólogatott Apa, és elengedte őt. Lassan a hátára fordult. – A kocsiban van, olvassátok, tanuljátok meg. Te, Öcsi már komolyabb dolgokat is megtanultál. Azokat a hosszú verseket. Ennek is mennie kell. Ez az alapja mindennek. Nem tudtok semmit a gazdálkodásról, de a könyv majd segít. Pontosan leírják benne, mit kell tennetek. A könyv és a forrás és a magvak – ez a ti …- nem fejezte be. Karja nagyvonalú lendületet tett. Szeme felakadt. Lélegzete elállt. Hugi odarohant hozzá, és ráborult. Úgy sírt, hogy Öcsi keze ökölbe szorult. A másikkal a fegyvert markolta dühödten. 

 Láttam, amint Baba odaér a kocsihoz. A küszöb mellé, a szikkadt földre, ahova Hugi sodorta, egy puhadefedeles könyv esett. Baba felvette, majd el is feledkezett róla, hogy a kezében van. Megindult a csalános felé. Éreztem a zöld növény szagát. A csalán soha nem szárad ki. Baba nem ismerte még, mert eddig a Városban élt.

Láttam a hólyagokat kiserkenni a lába szárán. Épp hogy beért a sűrűjébe. Sikoltozni kezdett, majd visítva kitántorgott a zöldből. Hugi és Öcsi már csak a kocsinál érte be.

A könyv ott maradt a zöld szálak közt. Lekuporodtam mellé, néztem, hogy sárgul, hogy lepi be a por. Eső nem érte, mert többé nem esettt egy csöpp se. Vártam, míg a borító felpöndörödik az ultraibolya sugárzástól. Figyeltem, ahogy a szélei megrojtosodnak a széltől. „A növénytermesztés alapjai” – ez volt a címe.

Akkor már volt időm. Éjjelente bejártam mindent, északtól délig, az óceántól a sivatagig. Nem találtam senkit.

Aztán hónapok múltán, mikor minden élelmük elfogyott, előbújtam a gyerekért. Babát anya és apa mellé temették a fához. A satnya hajtások, a túllocsolt krumpli és a begazosodott palánták közt bukkantam rá a sírra. Csoda volt, hogy a tizenkét éves Öcsi ki tudta ásni. Visszamentem az elszáradt növények, e hiábavaló és fölösleges harc emlékei közt a házig. A testvérpár odabent feküdt, a konyhában, a padlón. Leguggoltam a fejüknél, és csak figyeltem őket, ahogy pihegnek, mind lassabban: hí-hú-hí-hú. Mikor vége lett, kézen fogtam őket, és elindultunk megkeresni a többieket. 

vége 

Szólj hozzá!
2009. március 24. 18:38 - Valmont

Harc a konyhában

Biztos más is van úgy, hogy a hype és a cím és valami sejtés miatt mást vár egy könyvtől - mint amit aztán kap. Így voltam tavaly a "Farkas az asztalnál" című Burroughs könyvvel. Igazából nem volt semmi baj a művel, de valamiért teljesen másra számítottam, mint ami kikerekedett belőle. Talán főképp a zseniális cím miatt. Számomra ez a szószerkezet egyértelműen egy mesebeli szörnyűséget, baljós, kegyetlen kimenetelű családtörténetet sugall. Ezért írtam meg aztán az alábbi novellát - a saját olvasatomat.

 

Farkas az asztalnál

 

Apámat tizenegy év után láttam viszont. Meg akart marni, de elkésett vele.

Akkoriban épp B.-ben laktunk anyával, a város szélén, ahol már az akácos kezdődött.

Nagy, fenyegető erdő volt ez, délután, ahogy hazaértem az iskolából, elnéztem a konyhaablakból, ahogy a fák szemetes közei besötétednek. Az új osztálytáraim nem rajongtak értem – ahogy tanáraim sem kedveltek meg az első pár hónap úgynevezett közös munkája után. Barátom még nem akadt az ismeretlen környéken. Jól jött hát egy ilyen apa-lehetőség.

Egyszer csak ott volt, beállított anyával a hóna alatt, félrészegen, mámorosan, nagylelkűen. Úgy érkezett, mint a tavasz. Csupa szakáll és borosta volt, szőr és erdőszag bodorodott ki kockás inge alól.

– Te semmit nem változtál – motyogta tétován, hogy barackot nyomott a fejem búbjára. – Még mindig tizenegy évesnek tűnsz.

Tizenkettő voltam.

Aztán eltűntek a nappaliban, anyám bezárta maga után az ajtót. Aznap este még nem hallatszódott ki semmi. Tíz körül anyám kijött, csapzottan, savanyú szagoktól övezve. Én még mindig az ablaknál ültem, épp végeztem a házimmal. A holdfényben árnyak gyülekeztek odakinn.

– Pár napig marad – válaszolt anyám ki nem mondott kérdésemre. Össze volt karmolászva a nyaka és a melle köze. – Talán pár hétig.

Régebben azt mesélte, hogy apám medvepásztor Ukrajnában. A helyi erdészek kisbáránnyal fizetnek neki azért, hogy kordában tartsa a vad vérmedvéket. Társaival ide-oda vándorol a rengetegben, terelgeti a medvéket, és fizetésnapon nagy lakomát tartanak egy-egy szélfútta tisztáson. Anyám akkoriban azzal vigasztalt, hogy nem való apának, inkább vadember, mint családfő. Ennek ellenére most láthatólag mégis örült, hogy itt van, és adni akart egy lehetőséget neki.

Nem értettem őt. Túl sok idő telt el, annyi év és hónapforduló, hogy nem volt mit jóvátenni. Én már nem emlékeztem tisztán, utoljára mikor tűnt fel az életünkben – ám most itt volt, teljes életnagyságban. Mindenhol vaskos, szőrös testébe ütköztem. Otthagyta szagát a mosdóban, a szőrszálakat szerte a padlón, és bár dolgát változatlanul az erdőben végezte, az egész ház bűzlött a jelenlététől. Mély, keserű kipárolgása volt, mint a frissen cserzett bőrnek. Kérges kezével folyton elkapott, és vizslatta szemem, arcom. Öblös, odvas szagú szájából ostoba kérdések törtek fel. Néha mintha nem emberi nyelven beszélt volna, morgott és vakkontott. Anyám ilyenkor szigorúan rápillantott az asztal felett, mire ő azonnal elhallgatott.

Mint kiderült, az éjszakai árnyak a barátai voltak, a többi medvepásztor. Péntek esténként minduntalan eljöttek, és elvitték őt. Nevetve, szuszogva öltözött, odakintről már behallatszott a többiek kurjongatása. Ilyenkor akaratlanul is összébb húzódtunk anyámmal.

Éjfélkor tért haza az ivászatból. A szobámból fülelve hallottam részeg botorkálását, tétova, és izgatott vetkőzését. Mindenbe belerúgott, elesett, tapogatózva karistolta a falat, aztán csak elérte anyám szobáját. Ilyenkor pár perc csönd után meghallattam annak a zaját. Talán mindketten nyögtek, de üvölteni a végén csak az apám üvöltött. Úgy gondoltam, a négyemeletes panelházban mindenki felébred rá. Szégyentől vöröslő arcom beletemettem a párnába, és lassan álomba dühöngtem magam.

Anyámnak tetszett a férfi a háznál. Apróbb javításokat, kisebb munkákat bízott rá. A bevásárlásból hazacipelte a szatyrokat. Még a szülőire is elkísérte őt félévkor. Azt hiszem, valamikor tényleg szép pár lehettek. Elnéztem őket az ablakból, ahogy hazafelé jönnek, és melegség lopódzott a szívembe.

Később apám rászokott, hogy megvárja a varroda előtt anyámat. Mint egy gáláns lovag, a parkból lopott virággal ácsorgott a gyárkapu előtt. Anyámnak jólesett a törődés. Évek óta, a pincébe elásott vízvezetékszerelő óta nem volt senkije. Apám újbóli udvarlása nyomán kivirult. Arca a beteges sápadtból pirosas színűvé vált. Mozgása energikus lett. Haja befeketedett, szeme pedig már nem csillogott olyan lázas-betegen.

Azt hiszem, ugyanakkor óvatosabb is lett. Ő már jóval régebb óta ismerhette apámat. Talán volt egy pontos naptárja, vagy csak figyelte az éjszakai égboltot. Tudta, hogy a felívelő periódus után a sötétség korszaka jön majd. Esténként, a vacsora alatt mind feszültebbé vált. Szokásává vált, hogy ki-kinéz az ablakon, hosszan vizslatja az udvart.

Apám úgy tett, mint aki mindebből semmit nem vesz észre. Próbált barátkozni velem, úgy, hogy vad és különös életéből mesélt történeteket. A nyers hús és a vér ízéről. A medvék haragtartó lényéről. A sziklás közt megiramló őzekről. A vadászatról és a hatalomról.

Azt hiszem, nem figyeltem eléggé arra, amit mondott. Ezért leptek meg annyira a fejlemények. Az előjelek nyomán sejtenem kellett volna valamit, tudhattam volna, hogy mindennek rossz vége lesz. Ám talán szívem mélyén én is elkezdtem hinni benne, hogy normális családdá válhatunk.

Persze nem így történt.

Az az est, amit soha nem felejtek el, a hónap végére esett. Erős, ezüst holdfény világított be mindent odakinn. Az ablakban láttam tükröződni a vacsorát főző anyámat, és az asztalnál késével babráló apámat. Mikor visszafordultam feléjük, intett felém. Hogy menjek oda hozzá. 

Kényszeredetten tettem, mert a szaga ilyen közelségből már egyenesen taszított. Anya épp valamit sercegtetett neki a serpenyőben, ezért nem hallhatta, ahogy elkezd nekem sutyorogni. Hogy hamarosan továbbáll, és szeretne magával vinni. Ki, a vadonba, a természetbe, az ő világába. Ahol idővel megerősödhetek, megizmosodhatok, és akár olyan nagy emberré válhatok majd, mint ő.

Alig tétováztam, mielőtt megráztam a fejem. Nem azért, mert anyát jobban szeretettem, vagy mert kedveltem azt a vándorló, bujkáló életet, amit elviselni kényszerültünk. Sokkal egyszerűbb oka volt, hogy elutasítottam őt. Az, hogy már túlságosan különböztünk.

Megdermedt, és megfeszült. Ösztönösen hátrébb léptem. Előbb mordult, aztán eszébe jutott, hogy beszéljen. Szitkozódva súgta, hogy ma éjjel elvisz magával akár így akár úgy.

Ahogy ott ült, görnyedten a kis konyha közepén álló asztalkánál, el is hittem róla, hogy megteszi. Feje fölött sárga fényű lámpa lógott, minden vonását kiélesítette. Hirtelen csontosnak, és furán keskenynek tűnt feje. Mintha még fülei is kihegyesedtek volna.

Arra figyeltünk fel, hogy elhal a zaj a tűzhely felől. Én előbb láttam, miért, mert neki meg kellett fordulnia. Ekkor érte anyám ütése. A forró serpenyő pont képen találta, meglökte, mire hátracsuklott teste. Egyenesen a keskeny szekrény élének. Ahogy elterül a földön, apró vérpatak bukott ki a linóleumra belőle. Én csak álltam felette dermedten, de anyám nem tűrt egy fölös másodpercet sem. Eldobta a lábast, majd a bejárati ajtóhoz rohant. Bezárta, és eltorlaszolta a cipősállvánnyal. Aztán az előszobai szekrényből elővett valamit. Egy nagy papírdoboz volt, láttam már költözéseinkkor, de nem tudtam, mit tart benne.

Egy vadászpuskát.

Szakszerű mozdulatokkal szétnyitotta, csövébe lesett, majd belekotort a dobozva. Furcsa, ezüst végű hengeres lövedékek csillantak meg ujjai közt.

Kintről hirtelen üvöltés harsant. Nem az ablakunk alól, de az erdő széléről, már a házhoz közel.

Péntek volt, jöttek a barátok.

Anyám gyorsan az asztalnak támasztotta a fegyvert, majd apámhoz lépett, és nyögve emelni kezdte. Úgy sziszegett rám, mint egy kígyó, hogy segítsek. Lassan eszméltem bénultságomból, és tétován értem a merev testhez. Amikor felültettük a székre, az asztalhoz, előredőlt. Hajába néztem, mely csatakos volt a vértől, de sebet nem láttam. Csörgést hallottam, és amikor megfordultam, anyám kezében már egy hosszú lánc és lakat fénylett. Úgy ált ott, mit egy elkárhozott lélek, avagy mint egy esetlen börtönőr. A kint sötétségből újból betört közénk az üvöltés, mire apám megmoccant. Anyám nem tétovázott – kezembe nyomta a lánc végét, majd átkarolta apámat, mint aki simogatja. Közben csak köré tekerte a láncot, többször átfűzve a szék vastag háttámláján. Mikor kész lett, rákattintotta a lakatot. Felkapta a puskát, és lihegve rám meredt. Mondani akart valamit, de apám ekkor felemelte fejét, és a sárga lámpára üvöltött. Kintről azonnal megérkezett a válasz, nem is egy, nem is kettő, hanem legalább három-négy torokból. Apám újra vonyított, csontrepesztő, fenyegető, öblös hangon, hogy a szekrényben összekoccantak a poharak.

Ekkor anyám a puska tusával arcába vágott.

A reccsenésre én is összerándultam, és hátraléptem, de a vér nem fröccsen el odáig. Apám arcát viszont elborította, fekete volt és erős illatú. Teste megfeszült, látszott, fáj neki, és szabadulni akarna, ám már nem üvöltött. Anyám ekkor a villanykapcsolóhoz perdült, és sötétséget bocsátott ránk. Aztán az ezüsten derengő ablaküveghez óvakodott, félrehúzta a függönyt egy gyors mozdulattal, és kilesett. Végül odajött hozzám és kézen fogott.

– Ne fél – suttogta fülembe.

– De félj – motyogta apám törött fogaival. Anyám megperdült, és felemelte a fegyvert. A cső torkolata apám fejének szegződött.

– Egyszer úgyis elviszlek magammal, fiam – folytatta apám dacosan.

– Azzal már elkéstél – vetette oda neki anyám. Apám erre felkapta fejét, és feszülten leste őt, vagyis a sziulettjét, azt, ami látszott abban a kevés fényben.

– Hazudsz – mondta végül.

– Nem – ingatta fejét anyám, és a puska vele együtt mozgott. – És most elmondom, mi lesz – folytatta könyörtelenül. – Jelzel a barátaidnak, hogy takarodjanak el. Akkor talán elengedlek.

– Le fogsz lőni – jelentette ki szelíden apám. – Mentsd csak te magad a bőröd.

Hirtelen megzörgették a bejárati ajtót. Anyámban ekkorra már annyi feszültség gyűlt össze, hogy nem tudott parancsolni riadalmának. Rásütötte a fegyvert az előszobára. A dörrenés és a füst mögött mind a hárman hallottuk a deszka szakadását, és valami nedves puffanást.

– Hm – mordult elégedetten apám. Ő már az orrával tudta, hogy a szándék célt tévesztett. Minekünk meg kellett bizonyosodnunk – anyám lágy mozdulatára a levélbedobó nyílásához osontam, és kilestem rajta.

Rózsaszín pongyolás alak feküdt a folyosón. Feje tetején sárga csavarók tekerték haját. Alattuk nem maradt semmi arcából.

Mikor visszamentem a konyhába, anyám apám előtt térdelt. A puska testét próbálta leszorított tenyerébe nyomni.

– A szomszéd – mondtam kedvetlenül. Szeretem Margó nénit, mert szépen beszélt velünk.

Anyám csak egy pillanatra fordította felém derengő arcát, aztán egy ronggyal kivette apám keze ügyéből a fegyvert.

– Így is jó lesz – motyogta. – A fegyveren ott az ujjlenyomatod.  Előbb megölted őt, minket is megpróbáltál, de inkább öngyilkos lettél – vázolta a tervet sietve, és felhúzta a puskát.

Éreztem, hogy apám készül valamire, de nem maradt időm szólni. Megemelte testét, és elrugaszkodott a padlótól, székestül, láncostul, mindenestül. Anyám felsikoltott, és túl lassan mozdult, apám megpördült, a széklábak elsodorták feleségét. A puska eldörrent, a mennyezetről por szitált arcomba.

Aztán üveg robbant, és hideg tódult be ránk.

Én értem előbb a kitört ablakhoz. Odalenn, a gyepen, a műanyag flakonok, eldobált csikkek és csillogó kotonok közt ott hevert a széttört szék és a lánc.

Ahogy jobban körülnéztem, esküdni mertem volna, hogy a fák közt nagytestű állatok iramodnak el a hegyek felé.

– Gyere – szólított pár másodperc bénultság után anyám, és bevezetett a kisszobába. – Ugyanazt kell majd mondanunk. Apád megőrült. Bezárt minket ide, hogy kivégezzen. De jött a szomszéd, akit lelőtt. Ezután...elmenekült. – magyarázta elém térdelve. Megfogta az arcom majd ujjai lejjebb csúsztak, védtelen nyakamra. Régi emlék borzongatott meg. – Soha nem fog megtörténni – tette még hozzá, és tudtam, mire céloz. Hozzá tartoztam, örökre.

Aztán felállt, kiment, rám csukta kívülről a kisszoba ajtaját a kulccsal, majd szép lassan visszaszivárgott hozzám az ajtó és a padló közti résen.

Kintről már hallatszott a rendőrautók vijjogása. Átkaroltuk egymást, és a sarokba bújva vártuk őket.

vége

Szólj hozzá!
2009. március 15. 21:46 - Valmont

Kollégium, balta, gyöngyök

Ez egy nagyon rövid és tömör írás.  Én azért szeretem, mert maga  a főhős nem követ el semmit, mégis talán visszataszítóbb, mint a a valódi gyilkos. A Torza nevet más helyen is felhasználtam már. Nagyon fontosak a szövegben a képek, a felvillanó ábrák, kivágások. Ezek jó esetben rímelnek is - így a gyöngy a spermával, a halott megerőszakolt teste a fiúk zuhanyjelentével, a balta pedig az ollóval. Azt hiszem Torza világa működőképesen rémisztő. Ha olvastad Ketchumtól "A szomszéd lány"-t, a tavalyi év egyik fontos megjelenését, akkor ismerős lehet ez az érzés. Egyébként ismertem egy volt kollégiumi nevelőtanárt, mesélt a dologról ezt-azt. Gyötrelmesebb munkát nehezen tudok elképzelni.

Torza
 

Torza harminckét éves volt, a külvárosban lakott. Felügyelő tanárként dolgozott egy kollégiumban. Gyakran aludt nyitott ablaknál, akár télen is. Hajnalban néha arra ébredt, hogy fázik. Szerette a tojást – minden formában elkészítve. A gyerekekkel sok baja volt. Mivel kerülte a konfliktusokat, rájuk hagyta bűneiket. Gyakran látta a vécéből kigomolygó füstöt, mégse szólt semmit. A betört ablakot kifizette az ismeretlen tettes helyett. Az ellopott fogasokat otthonról pótolta. Egy parkon keresztül járt haza. Átsétált a lerombolt padok és a satnya bokrok közt, majd buszra szállt. A lakása kicsi volt, de otthonos. Bútorait a szüleitől örökölte. Elemes, hetvenes évekbeli darabok voltak, csupa plüss és él és gömbölyűség. A rántottát néha túlsütötte. Ráncos alja ilyenkor ropogott a foga alatt. Egyedül élt. Nehezen barátkozott. Régen majdnem lett egy felesége. Nem járt el sehova. Esténként inkább olvasott. Legjobban az olyan történelmi tárgyú könyvek érdekelték, melyekben érdekes eseményeket, pletykákat is talált. Annak a régi kapcsolatnak az emlékét, mint ékszerdarabokat vette elő elalvás előtt a sötét hálószobájában. Ábrándozva idézte föl a meghitt pillanatokat. Hamar öregedett, már százhuszonnégyezer-hatszázötvenkét ősz hajszála volt és negyvenhárom szemkörüli ránca. Reggelente sokáig mosta a fogát. Különösen tartott a kollégium kövér, paraszti származású fiúitól. Tudta, hogy ebben a korban minden gondolatuk a szex körül forog. Visszataszítónak tűntek szemében a nimfomániás, túlsúlyos és buta emberek. Kollégái kedvelték. Nem beszélt sokat, mindig hajlandó volt beugrani helyettesíteni. Sokan homoszexuálisnak tartották, úgy is hívták a háta mögött, hogy „a buzika”, pedig nem gondolták komolyan. Teát és kávét ivott, rengeteget egy nap. Erre ment a fizetése. Más folyadékot csak vizet. Nem értette a reklámok poénjait. Sokszor a szóbeli viccelődést se. Mégis elmosolyodott bizonyos dolgokon. Az apró testű kutyák és a morzsát csipegető madarak látványa különösen tetszett neki. Egy nap, a parkban hazafelé valami megcsikordult talpa alatt. Lehajolt érte, egy gyöngyszem volt. Forgatta ujjai közt, majd zsebre rakta. Köd volt, nagyon szerette ezt az időt is, de csak akkor, ha még lehetett benne tájékozódni. Ilyenkor minden másnak tűnt a szemében. A sárga világításban, mint egy idegen bolygón lépkedett a buszmegállóig, ahol furcsa lények várakoztak. Két nappal később razziát tartott két társával. Azok ordítozva, csapkodva borították ki a fiókok tartalmát a földre. Az egyik a katonaságból jött, sokat kiabált és sokat ivott. A másik tornatanár volt, előző helyéről kirúgták a módszerei miatt. Azt beszélték, meghalt egy gyerek a keze közt, de Torza ezt nem hitte el. Ő maga csak ímmel-ámmal nézegetett bele a fiókokba. A fiúk az ágyak végénél álltak. Ha épp nem néztek rájuk, obszcén jeleket mutogattak a három férfinak. Torza éhes volt. Bundáskenyeret hozott alufóliában ebédre. Tudta, hogy zsíros és hideg lesz, mégis alig várta, hogy elővehesse táskájából. Az egyik fiók zoknijai közt felragyogott valami. Egy nyaklánc volt. Elszakadt. A gyöngyök elborították a sötét zoknikat, csillogtak, mint a friss tojásfehérje. Torza nem szólt semmit. Becsukta a fiókot. Egy nagydarab, korán szőrösödő, álmos tekintetű fiúé volt. Sápadtan állt Torza mögött. Csak a szeme nem félt, gúnyosan csillogott, noha Torza eddig még soha nem látott benne érzelmet. Hasába mart ismét az éhség. Hazafelé menet megállt ott, ahol a gyöngyöt találta. A fák közt látszottak a kollégium ablakai. Lángoltak a lemenő naptól. Torza belépett a szúrós bokrok közé. Itt majd embermagasságban hajoltak össze. Mögöttük, egy kis tisztáson, ott feküdt a nő. Elegáns kosztümje letépve. Széttárt, bozontos lábközén száradt sperma csillogott. Arca grimaszban. Nyaka lila és fekete. Szétdőlő mellein harapásnyomok. Torza gyorsan kihátrált a bokorból és hazament. Aznap már nem evett, és nem olvasott semmit. Máskor is megesett vele valami hasonló: néha minden ok nélkül olyan izgatott állapotba került, hogy képtelen volt bármit is tenni. Csak járkált faltól falig. Legszívesebben táncolt volna. De nem szokott csak úgy táncolni. Éjfélig ült az ágyán, markában a talált gyöngyszemmel. A szomszéd ház előtt valaki részegen énekelt. Amikor felállt, hatodszor ment a vécére, már alig jött valami. Utána pottyantotta a gyöngyöt. A hirtelen beálló nagy csöndben a mosdó tárgyai várakozóan csillogtak. Másnap korán ment dolgozni. Szokásától eltérően vett egy napilapot. Nem írtak benne semmit a dologról. Kora délután egyedül maradt a közös irodában. Kihúzta az egykori tornatanár asztalának fiókját. Elkobzott pornóújságok voltak benne. Torza gyanakodott, hogy némelyiket maga a férfi vásárolta. Kiválasztotta a legkevésbé gyűröttet. Kinyitotta középen. Az egész alakos képen egy nő feküdt, kitekert pózban, feltárva nemiszervét. Torza kitépte a lapot, az újságot visszatette a helyére. Szerette ezt a napszakot. Az alkonyatot és a kora délután óráit. A bizonytalan őszt és a még fagyos tavaszt. Megérezte a levegőben a változás szagát. Ollót vett elő, és háttal az ajtónak elkezdte felvagdosni a képet. Először a karokat és a lábakat. Aztán az ízületeknél még kettőbe mindet. Azután a fejet. Majd, rövid gondolkodás után négybe vágta a torzót is. Összeszámolta: tizenhárom darab papír lett. A kukába dobta a testrészeket. Délután sorba érkeztek a diákok, megteltek a zuhanyzók. Torza kint állt a folyosón, látta a nagydarab fiút a mosdóba menni. Fekete alsónadrág volt rajta, fehér testén hullámokat vetett a háj. Nem nézett vissza rá. Amikor a volt katona visszatért a kocsmából, Torza szól neki, hogy el kell mennie. A közelben volt egy szupermarket. Tizenhárom darab fekete műanyag zsákot, egy köteg spárgát és egy kisméretű, vörösre festett fejszét vett. Az egészet egy nagy szatyorban vitte vissza a kollégiumba. Aznap ő volt az éjszakás. Tíz körül végigjárta a termeket, és leoltotta a villanyt. Tudta, hogy öt perc múlva ismét fényárban úszik majd minden. A nő fölött állt öt perc múlva, és valóban, több ablakban látta kigyulladni a fény. Miközben csinálta, csodálkozva vette észre, hogy nincs sok vér. Úgy gondolta, időközben megszikkadt a testben. A forgácsokat elásta a puha földben. A teli zsákokat otthagyta, a fejszével együtt. Nem szerette a húst. Anyja minden hétvégén beleerőltetett két szelet rántotthúst. Nem dolgozta meg jól őket, így azok rágósak és inasak voltak. Hajnalban, az ügyelet lejártával, szokásától eltérően gyalog ment haza. Útközben a parkban magához vett egy zsákot, és pár utcával odébb beledobta egy kukába. Ez így ment minden este, mikor ügyeletet vállalt. Pár nappal később azonban két civil ruhás nyomozó lépett a tanáriba. Ismét egyedül volt, és meglepődött, hogy ezek nyomozók. Nem így képzelte el őket. Az egyiknek erős izzadtságszaga volt. A másikon nyikorgott a bőrkabát. Előadták jövetelük célját: telefonbejelentést kaptak, hogy valaki egy lopott ékszert rejteget a kollégiumban. Torza megkérdezte, kit gyanúsítanak. A kövér, sunyi képű fiú nevét mondták. Torza bezárta az irodát, és kérte őket, kövessék. Az épület majdnem teljesen üres volt. A közeli stadionban fontos meccset játszottak. A fiúk többsége ott volt, a tornatanárral. Idehallatszott, ahogy fel-felzúg a tömeg. Torza belépett a hálóterembe. Egy fal melletti ágyon az egyik itt maradt diák olvasott. Torza kiküldte. Az izzadtságszagú nyomozó megkérdezte, melyik a meggyanúsított fiú szekrénye. Torza találomra rámutatott az egyik szekrényre, majd kiment. A nyomozók öt perc múlva távoztak. Úgy vélték, valami ugratásról van szó. Fáradtak voltak. Torza nem látott náluk pisztolyt. Másnap eldobta az utolsó zsákot is, saját lakásától nem messze. Tetejére helyezte a megtörölgetett fejszét. A kollégiumban már híre ment a rendőrök eredménytelen látogatásának. Torza ezt úgy tudta meg, hogy amikor a következő nap délutánján kihúzta fiókját, hogy kivegye belőle sajtos szendvicsét, megpillantotta a nyakláncot, pontosabban egy maráknyi gyöngyöt. Odakinn a tornatanár rekedten kiabált valakire. Torza szeméből könny potyogott a fiókba.

 vége  

Címkék: tanár
Szólj hozzá!
2009. március 07. 10:03 - Valmont

A mosdó titka

Szeptember környékén írtam, amikor kezdett tényleg komolyodni a helyzet. Persze, Hamvas szerint folyamatosan krízis van, de amikor ez konkretizálódik - akkor tragikus dolgok történhetnek az anyagi világban. Például megszűnik a munkahelyed. Van, aki nem tud szembenézni ilyen jellegű eseményekkel. Ez a novella egy ilyen emberről szól. Sokféle menekülési lehetősége nem marad. A sweedenborgi gondolat lehet, hogy nem pontos. Olvastam róla, ezért megvettem tőle a "Menny és pokol" kötetet, de az első húsz oldalon tíz éve nem jutottam túl. Sweedenborg alkonyi író - remélem, még ráérek vele.

 

 

A válság

 

Ahogy elrakta farkát, és felhúzta a sliccét, akaratlanul is megfordult. A három fülke közül a jobb szélső ismét zárva volt. Kilincsén a pici, belülről forgatható félkör vörös szemmel bámult rá, mint napok óta mindig.

Megrázta fejét, kiment az előtérbe, és a mosdókagylóra támaszkodott. Savanyú szagok áradtak mindenfelől, de egyébként csönd volt. Megengedte a vizet, gyorsan, felületesen kezet mosott, majd kirántott egy papírtörlőt a tartóból. Amíg a kezét dörzsölgette, hallgatózott. Aztán kinyitotta az ajtó, de nem ment ki, hanem hangosan becsapta.

Állt és hallgatta saját szívverését. Némán figyelte, hogy a gyermekded trükk után a harmadik fülkéből jön-e bármilyen hang. Undorral vegyes kíváncsisággal várta a székelés jellegzetes neszeit, a pukkanó, sivító, reccsenő, ropogó, toccsanó, csusszanó zajokat. Minden, bélen túli és vízen inneni esemény érdekelte. A kiürülés és tisztulás jeleit vizslatta érzékeivel.

Azonban nem hallatszott semmi. Szíve mélyén tudta, itt állhatna a munkanap végéig, míg az irodaház mind a tíz emelete elnéptelenedik. Addig, míg a biztonsági őrség lekapcsolja a fő fényeket, és elemlámpával végigsimogatja az egész épületet.

Erről beugrott neki egy jó ötlet. Kisietett, vissza a folyosóra, az első kereszteződésben balra majd jobbra, át a titkárnők részlegén, a nagy közös irodatermen, egészen a saját bokszáig. Egy olyan asztalnál ült, melyet a paraván két egyenlő szeletre osztott, az övé volt az északnyugati. Háta mögött nagy üvegablak, a mélyben autók hada, a távolban hegyek.

Trópusi szigetet nyaldostak a hullámok monitorján. Megzavarta a nyugalmat, a kép eltűnt, ahogy előhívta a telefonlistát. A táblázatból kikereste a biztonsági szolgálat főnökének nevét és számát. Aztán tárcsázta az asztali készülékről. Hosszasan csörgött, majd felvették.

– Igen? – vakkantott bele egy sietős, türelmetlen hang.

– Jó napot. Kovács vagyok a hatodikról, a szélszről – motyogta izgatottan. – Érdeklődnék, hogy nem tapasztaltak–e az elmúlt…hat napban valami furcsaságot a mosdórészlegünkön.

Elhallgatott, mert nem tudta, hogy folytassa. Hirtelen nevetségesnek tűnt az egész ötlet.

– Úgy értem... – mondta még – hogy bármikor bemegyek, látom, hogy egy fülke folyamatosan zárva van. Mintha valaki becsukta volna magát oda vagy…rosszul lett volna. Persze lehet, csupán egy kolléga csillogtatta meg sajátos, kamaszos humorát, úgy értem, kimászott felül, de, ez…nem valószínű.

A másik erre se szólt semmit Talán három gondolatnyit várt, majd bontotta a vonalat.

Kovács döbbenten meredt a kagylóra, majd ő is letette. Ez a modortalanság még egy biztonságitól is szokatlan volt.

Ahogy az egér után nyúlt, kopogás ütötte meg fülét. A cég szabvány, fekete Trust billentyűzetén zongorázott valaki pokoli erővel. Ráadásul épp egykori bokszszomszédja, János megürült helyén.

Óvatosan kigörgette magát, az elválasztólap széléig.

Egy fiatal, barna hajú férfi ült János székén, és elszántan gépelt. Néha váltott a képernyő nézetén, és egy grafikont hívott elő. Az ábrán a vonalak mind lefelé konyultak. Ahogy rápillantott, a fiatalembernek minduntalan aprót mozdult a feje, mint aki csóválni akarja, de meggondolja. Aztán újra írni kezdett.

– Helló – mondta Kovács túl halkan. – Kovács vagyok.

Az idegen nem válaszolt, még csak felé se pillantott. Kovács megvonta vállát, és visszagurult helyére.

Talán nem hallotta. Talán nem akar barátkozni. Vagy csak bérelt, és pár napra érkezett, valami határidős rapidmunkára.

Kit érdekel?

Jánost, a kollégáját, négy éves asztalszomszédját pár hete rúgták ki, a leépítés első hullámában. Nem lepte meg sem őt, sem Kovácsot a dolog. Már hosszú ideje a levegőben lógott, hogy a részlegüknél is lesznek ritkítások. Lélekben ő maga is felkészült a dologra – bár tudta, hogy nem úgy fogadná, mint János.

A személyzetis hívatta egy szerda délelőtt. Ahogy felállt, elsápadt, de megőrizte önuralmát. Egy vékony borítékkal tért vissza, keze remegett, ahogy bontotta. A felmondás volt benne, két, pontosan megfogalmazott oldalon. Kapott végkielégítést, valamennyi jutalékot – de másnaptól nem jöhetett be az épületbe. Ahogy elolvasta a szöveget, János leroskadt székébe, és arcát kezébe temette. Aznap már semmit nem csinált. Délután, mielőtt összepakolt, a következőket mondta Kovácsnak:

– Azt hiszem, végső soron az egész nem olyan tragikus. Tudod, míg itt dolgoztam, a jellegtelen és unalmas órák és napok során rengeteg időm volt gondolkozni. Szerintem az egész életünk lényege, hogy megtanuljunk búcsúzni. És elengedni. Ha olvastál valaha Sweedenborgot, bár ezt nem gondolnám rólad, akkor sejtenéd, miért mondom ezt.

A búcsú nagyon fontos, ugyanis ezáltal törődünk bele  a változtathatatlanba. Folyamatosan el kell válnunk a dolgoktól, mert ez az élet törvénye. Anyánk mellétől, az óvoda épületétől, az iskolai tantermünktől, az első gimnáziumi szerelmünktől, az egyetemi professzorunktól, a hűtlen feleségünktől, az elköltöző gyerekeinktől, haldokló szüleinktől. Most a vállalattól, mely oly sokáig alkalmazott. Ezután már csak egy nagy búcsú áll előttem, ami Sweedenborg szerint a legnehezebb lesz. Sokan, haláluk után, észre se veszik, hogy már nem tartoznak az életbe. Élik köztünk a mindennapjaikat, tevékenykednek, csinálják a rutinos dolgaikat – csak épp egy másik, értelmetlen síkon. Azt hiszem, nekem már nem lesz ilyen tévedésem. Vigyázz magadra, és tanulj meg búcsúzni. 

Ahogy János szavai visszhangoztak benne, körülnézett kis birodalmában. A fekete tolltartóban katonás rendben sorakoztak az írószerek. Tűzőgép és lyukasztó a bal oldalon. Egy üveggömb a monitor szélénél. Apró házacska van benne, ha megrázzuk, havazik. Teáspohár a sarokban, ahol a paravánok összeérnek, aljába szárad valami.

És vele szemben Liza fényképe.

Ez a fotó még az ágy előtti korszakban készült, mikor a bénulás csak részlegesen támadt. Mosolyog, haja copfban. Anyja fogja a kezét, talán nélküle el is dőlne. Most már nem kell fogni, ott vannak a csövek, a speciális ágy és a nővér. A nap huszonnégy órájában vigyázzák törékeny, leépülő testét, egészen addig, míg ő…fizetni tudja.

Az asztalra csapott öklével, mint oly sokszor a válság kezdete óta. Ahányszor csak végiggondolta ezt a szörnyű kényszerpályát, tehetetlen düh rohanta meg. Borzasztó volt minden nap csak a személyzetis hívására várni. Mintha bombatalálat miatt rettegne az ember, mely kiszámíthatatlan, és bárkire lecsaphat tökéletesen megsemmisítő erejével.

Minden fel nem vett telefon csörgésének elhallgatása után nehezen nyugtatta csak le magát. Ilyenkor egyetlen dolog forgott, keringett elméjében makacs spirálban.

Őt nem rúghatják ki.

Az utóbbi napokban sokat segített az, hogy a bezárt vécé rejtélyével foglalta le magát. Ahogy ismét végigpörgette magában a furcsa monológ velejét, beléhasított valami. János akaratlanul is egy új megoldást sugallt. Hirtelen lüktető, erős bizonyossággá érett benne az egyetlen lehetséges magyarázat. Halott van a fülkében.

Lágy, keserű, zöldtea aroma csapta meg orrát. Bögréje alján száradt már talán hat napja. Homályos balsejtelemmel felállt, és megindult. Ha valaki bomlik odabenn, hat napon túl, akkor szaga is van.

Végigsétált a süppedős, porszagú folyosókon. Kerülgette a trécselő, vizet töltő, kávét egyensúlyozó kollégákat. Köszönt a felette állóknak, biccentett a beosztottaknak. A mosdó ajtajában hallotta, valaki csorgatja odabenn a vizet. Nem akart tanúkat. Várt, kigombolta zakóját. Hamarosan egy kövér, kopasz férfi csapta ki az ajtó, és elrobogott mellette.

Amint beóvakodott, még érezte a kiengedett meleg víz páráját. Odabenn, a másik helységben fehéren csillogtak a piszoárok. Várakozó üregek a falon. Az ajtók tisztára törölve, zöld jelzéssel kilincsükön sorakozta, a renitens harmadikig. Odasétált, megállt előtte, majd bekopogott. Alig érintette a fát, közben megköszörülte torkát. Várt. Semmi nem hallatszott belülről. Közel hajolt a matt festéshez és beszívta a levegőt. Nem érzett halotti bomlásszagot. Egyéb, a test működésével járó aromák persze mindenhol ott voltak. Körbekeringték, átitatták, ingerelték orrát. De őt nem ezek érdekelték.

Felsóhajtott, majd fülelve a folyosói ajtóra, előbb csak lehajolt, aztán letérdelt. Vizeletpárás keramit keménysége feszült át nadrágján. Meghajtotta derekát, mintha a kagylók istenéhez imádkozna. Egészen le kellett görnyednie, hogy beleshessen az ajtó alatti tizenöt centis vágaton.

Aztán megpillantotta a két lábat.

Átlagos, fekete cipős, feszülős zoknis, öltönyös láb volt. A nadrág nem letolva, felhúzva rongyolódott az ülőn. Mintha valaki csak megpihent volna odabenn. Vagy felöltözve újságot olvasna, szendvicset majszolna a hugyos magányban.

De mégis – volt a két lábfejben valami torz és ijesztő. Nyögve feltápászkodott, kiegyenesedett, majd most már hangosabban kopogott párat az ajtófáján.

– Hahó, minden rendben van? – kérdezte nyugtalanul.

Persze nem jött válasz, tudta, várhatna akár napestig rá.

Megfordult, és mivel az idegesség most ért le ágyékáig, a piszoárhoz lépett. Megoldotta sliccét, és hosszan, de nyugtalanul, akadozva vizelt. A keramit szélén fanszőrzet kunkorodott. Talán az új kollégáé.

Amint végzet, és megfordult, halk surrogás, fehér villanás lepte meg.

Egy keskeny boríték állapodott meg cipője előtt. A harmadik fülkéből érkezhetett, csak onnan.

Először nem akarta felvenni. Mintha pestist, szörnyű tragédiát vagy valami még rosszabbat közölne a benne rejlő hír. Aztán mégis lehajolt, és tétován megforgatta keze közt.

Úgy érezte, mintha már látta volna. Olyan volt, mint János borítékja, mint bármelyik szabványboríték a cégnél, mely 500–as dobozban érkezik a nyomdából. Egy vagy két oldal lehetett benne, ahogy a fény fel tartotta, látta, sűrűn teleírt lapok.

Kiment az előtérbe, kezet mosott, előtte a borítékot zsebébe gyűrte. Amikor végzett, nyúlt volna a vécé kilincse felé, de a mozdulat hirtelen megtört, karja lehanyatlott.

Valami nem stimmelt.

Visszafordult a piszoárok felé. Az, amelyiket használta, hangtalanul, némán várta a következő ürítkezőt. Nem csinált semmi olyat, amit egyébként kellett volna. Infravörös érzékelője néma maradt, nem észlelte Kovács testének ide–oda mozgását. Nem indította be a vízfolyamot, nem öblítette ki önmagát, megtisztítva a földet pár deci vizelet bevonatától.

Talán elromlott, de tudta, hogy ez nem igaz. Csak álságos menekülési lehetőség. A falnak dőlt, érezte a csempék hidegét gerincén, de a fal nem érezte őt. Elővette a levelet a zsebéből, és apró cafatokra tépte, majd beleszórta a kukába.

Jánosnak igaza volt. Nehéz elválni a helytől, ahol annyi éven át verte a billentyűzetet. Ahol oly sokszor emésztette a nehéz, zsíros ebédet. Itta a savanyú, mindig rossz szájízt hagyó kávét. Unatkozott a végtelennek tűnő megbeszéléseken. Állítgatta a klímát nyáron, fokozta a fűtést télen. Beszélgetett gyakornoklányokkal, udvarolt az idős titkárnőfejedelmeknek. Papírokat darált le, újakat nyomtatott tele, irattárban kóborolt, dokumentumokat állított össze, prezentációt készített, néha előadást tartott, ágyékot vakart titokban mások előadása alatt, hasmenéssel küszködött a nap végig, ceruzát hegyezett, monitort állítgatott, naplementét bámult, vagy a hópelyhek táncát odakinn.

Talán nem is kell elmennie. Míg a hat napja főzött teája maradéka szárad odakinn a csészében, míg az új kolléga nem érdeklődik, hogy miért nem dolgozik senki mellette, míg a tökéletes szellőzetés eltünteti a fülkében bomló testének szagát.

Maradhat, és várhat – de mindez már nem változata azon, hogy cserbenhagyta a lányát.

 

vége

 

 

 

1 komment
2009. március 01. 19:03 - Valmont

A sárkány és az űrhajó

scifi.png

Ez egy hosszabb és sci-fi alapokon nyugvó horrornovella. Maga az alapötlet, a hetedik faj, a Darwin-lény, a szuperragadozó lehetősége persze nem új. Amit mégis szeretek az írásban, az az emberi csapat szenvtelensége, mellyel a veszteségeket kezelik. Igazából ez a közömbösség tűnik igazi horrrornak az egéssz szituációban. Két éve írtam, de a skizofrén számítógép viselkedése még mindig egész viccesnek tűnik. Igazi hard sci-fit a kilencvenes évek óta nem raktam össze, mióta a régi Galaktika megszűnt. 

 

A hetedik faj

 

– Jaj! – mondta az űrhajó. – Zuhanunk!

A legénység azon része, mely nem volt beszíjazva, elkezdett ide–oda hányódni, pörögni és ütődni. Kezek törtek össze, nyakak reccsentek, koponyák nyíltak. Mivel rutinleszállásnak tűnt, a soron következő, tizenkettedik megtermékenyítendő bolygón, ezért csak az irányítószemélyzet ült biztonságos kagylóüléseiben.

– Most szakad le a jobb oldali stabilizálószárny – közölte riadtan a hajó, miközben a szakács és a biológus kizuhant egy hirtelen nyílt résen.

A Parancsnok egyetlen szigetet látott maguk alatt a háborgó bolygóóceán kékjében, apró, keskeny, női szeméremtestre emlékeztető földsávot. Arrafelé zuhantak.

– Azt hiszem, kigyulladt az egyik üzemanyagtartály – nyöszörögte a hajó, miközben az eü. tiszt összetörte arcát a mikrohullámú sütőn. Az archiválóban a könyvtáros hevert mázsányi súly, egzisztencialisták kötetei alatt, a hálótermekben pedig üvegszilánkok nyársalták fel az egészet végigalvó filozófust.

Legtovább még a fodrász bírta. Senki nem tudta, mit keres az expedícióban, de idővel, ahogy mind többet maradtak hónapokig távol a Flottától, nagy hasznát látták. Most kétségbeesetten menekült a kettes összekötő folyosón, de a berobbanó üzemanyag lángnyelvei utolérték.

– Mindjárt földet érünk – nyüszítette a hajó, és a protokoll szerint kocsonyás kiegyenlítőanyaggal árasztotta el a vezérlőtermet. A becsapódás hullámait tökéletesen elnyelte a zselé, és a legénység fuldokolva észlelte, hogy még valami levegő is kinyerhető belőle.

Az elülső panorámaablakok széttörtek, csikorgott és recsegett minden, hátul rengések rázták meg a hajót, majd a hatalmas acéltest farolva megállt egy homokbucka tövében.

A legénység a masszával együtt a kitört ablakokon át kifolyt a bolygó felszínére.

– Bha! – köpködte a Gépész a zselét, és mélyet lélegezve próbálta eltüntetni tüdejéből a súlyos érzést.

– Ez nem volt betervezve – köhögte a Kapitány, majd felrángatta a Fegyvermestert. A nő a hajából kapargatta a masszát, és undorral rázta le ujjairól az eredményt.

– De nem ám – zihált valamivel arrébb a Rádiós. – Látta valaki, mivel ütköztünk?

Mind bambán néztek egymásra, majd a Kapitány megindult befelé, a vezérlőterem romjai közé, a bugyborékoló hangok irányába.

A Programozó végig kezében szorongatta a vezérlőkonzolt, amin keresztül a hajóval kommunikált.

– Azt mondta – hörögte a vörös hajú férfi, amint a Kapitány kicibálta a védőfolyadékból –, hogy egy sárkány szállt elénk.

– Egy mi?! – meredt rá elképedve a Kapitány.

– Nem hazudok! – csattant fel elkeseredetten a hajó a konzolból. – Kérem, ne bántsanak! – Magas, gyerekhangon beszélt, amit egész utazás alatt nem hallottak eddig tőle. A Kapitány elképedve nézett a Programozóra, aki megvonta vállát: – Talán meghibásodott. Az ütközésben.

Csak most néztek körbe, hogy lábukból kezdett kimenni az adrenalin okozta remegés. Hogy jobban lásson, a Kapitány felhágott az íves bucka tetejére, mely megállította őket, miután orral belefúródtak. A többiek zselétől csillogva és mogorván követték.

– Nem túl tágas – bukott ki a Gépészből odafenn. A Kapitány biccentett, a szakállas férfinak igaza volt. Hosszú, keskeny, sziklákkal, néhol zöld növényzettel borított szigetecskén álltak. A túlsó felén meredek hegyek törtek a magasba, de le is zárták a kicsiny világot.

– Nagyon beteg vagyok – sutyorogta a hajó a Programozónak, aki gyorsan lehalkította a konzolt.

A Kapitány most visszafordult a mögöttük elterülő, szétszakadt és lángoló jármű felé.

– Mennyire rossz a helyzet? – fordult a Gépész felé.

– Nagyon rossz – bólintott az jelentőségteljesen. – De hátra kell mennem, hogy pontos választ tudjak adni…

A Fegyvermester közben leguggolt a homokba, és ujjai közt pergette át a talaj anyagát.

– Termékenynek tűnik. Mintha…szerves anyagból állna. – Nézett fel rájuk a nő különös arckifejezéssel, mintha rejtegetne valamit. A Rádiós lehajolt, a kezébe vett egy marékkal a szigetből, és megszagolta.

– Olyan a szaga…mint a dögnek – jelentette ki, majd sietve a nadrágjába törölte kezét.

– Akkor legalább biztos termékeny – nyugtatta őket a Kapitány, majd a Rádiós vállára tette a kezét: – Küldtünk helyzetjelzést a Flottának? – Nézett a nála jóval alacsony társára, aki csak a fejét rázta.

– Nem tudom. Az adatmentésekből kiderülne – intett a lángok felé. A Kapitány gyengéden megfogta az egyetlen életben maradt nő alkarját, és maga után húzva elindult vele lefelé a dombocskáról: – Azt akarom, hozz ki minden mozdítható fegyvert onnan – sziszegte a lánynak, a háta mögé lesve. – Még a kisollókat is. Vagy amit fegyverként használhatunk idekinn.

A Fegyvermester szembefordult vele: – Van valami, amit tudnunk kellene? – kérdezte nyugtalanul, mire a Kapitány tekintete megkeményedett: – Nincs.

Elnézett a távolba. Mögöttük a többiek kábán nekiláttak az oltásnak.

– Nem mi vagyunk az első csapat – bökte ki aztán. – Két hete már küldtek ki bolygótermékenyítőket ide. Soha nem tértek vissza a Flottához. – A nő pár másodpercig nézte a szikár, komor arcot, majd sarkon fordult, és elindult a roncs felé.

A Kapitány a homokdűne aljában ülő Programozóhoz ballagott, lerogyott mellé. A férfi a konzolt nyomogatta, néha felnézett a fémtömegre, mintha ellenőrizné, ott van-e még.

– Nos, szerinted mi van vele? – tette fel a legfontosabb kérdést a Kapitány.

A Programozó mutatta a konzolon végigfutó számsorokat: – Feltöltöttem rá egy ellenőrző programot. A diagnosztika után megtudjuk, mennyire sérült. S hogy tud-e segíteni.

A Kapitány sóhajtott: – Arra pedig szükségünk lesz. A segítségére.

Fél óra múlva, mikor a Hajó minden működőképes partíciója bevallotta sérüléseit, a Programozó felkereste a Kapitányt. Az épp egy magtartályt tisztított meg a ráolvadt műanyagtól. A Rádiós állt mellette és hevesen magyarázott valamit.

– Megvagyunk – közölte borúsan a Programozó, szemét le nem véve a konzol kis képernyőjéről. – De sajnos rossz híreim vannak a Vassal kapcsolatban.

A Kapitány megfeszült, aztán lehajolt, majd a homokba törölte kezét. Utána akaratlanul is az orrához emelte ujjait, megszagolta őket, elfintorodott.

– A „vas” nem engedi aktiválni a flotta vészhívóját – köpött egy íveset. A Rádiós hevesen bólogatott, kezében valami hegyes műszert lóbálva.

– Igen, mivel a hajó agya a Jacobson-doktrína szerint járt el – ismerte el a Programozó, letakarva a konzolt. A Kapitány bután nézett maga elé, ezért a Programozó magyarázni kezdte: – Az ütközés során megsérültek a központi egység bizonyos kulcsfontosságú ellátócellái. Az agy védekezésképp ilyenkor lezárja magát, és a teljesítményét átállítja alacsony szintre. Olyan, mint amikor valaki egy súlyos koponyasérülés után degenerálódik, és visszasüllyed egy gyerek szintjére.

– Mit akartok tőlem? – hörögte tompán a Hajó a Programozó tenyere alól. 

– Ez a másik. – folytatta a Programozó. – Hogy minimalizálja a további sérüléseke esélyét, időlegesen felfüggeszti a parancsnoknak való engedelmességet. A csökkent üzemmódban paranoid viselkedésmódba kapcsol – így szűri ki a külső veszélylehetőségeket.

– Azonnal hagyják el a folyosókat! – sziszegte a Hajó, mire a Kapitány kikapta a Programozó kezéből a konzolt.

– Ide figyelj! – kezdte, de a nyüszítő hangra döbbenten elhallgatott.

– Kérem, ne bántson! – könyörgött a gép.

– Teljesen változékony a hangulata – vonta meg vállát a Programozó.

– Vissza tudod állítani normál üzemmódba? – adta vissza neki a műanyagdarabot a Kapitány. A Programozó a füstölgő roncsot bámulta, oldalt lépett, benézett egy törött részen.

– Huszonnégy órán belül – válaszolt.

A Kapitány kigombolta egyenruhája felső kapcsát. Kezdett melegedni az idő.

– Addig mi körbenézünk. Szükségünk lesz a Hajóra a rádiókapcsolat miatt. Amint tudsz vele normálisan kommunikálni, faggasd ki a tereptanulmányokról.

Minden leszállóegység részletes adatokkal rendelkezett a betelepítendő bolygó adottságairól. Ezeket a Hajó a leszállás során végzett gyorsmegfigyelésekkel egészítette ki. A Kapitány most e háttéradatbázis nélkül úgy érezte magát, mintha meztelenül állna a sziget homokfövenyén.

Délre összegyűjtötte embereit a kettétört törzs árnyékában. Előttük, a napon ott melegedtek a Fegyvermester által összeszedett eszközök.

– Nos, a helyzet nem túl rózsás – kezdett bele a parancsnok kenyérsűrítményt majszolva. – De nem is reménytelen.

Mind némán, rágva és nyeldekelve néztek rá.

– Valamennyi időre itt maradtunk. A rádiókapcsolat még nem állt helyre…– a Kapitány bizonytalanul felfelé mutatott. – És ha sikerül is segítséget kérnünk, két-három hét, még értünk jönnek. – Elhallgatott, jelentőségteljesen, de fölöslegesen, majd így folytatta: – Addig is, be kell rendezkednünk itt. A Programozó helyrepofozza azt, ami a hajó agyából megmaradt. Ez a hely lesz az elsődleges védelmi állás. Ám a protokoll szerint fel kel derítenünk a szigetet, dokumentálva a potenciálisan ellenséges flórát és faunát. – A Rádiós lemondóan sóhajtott.

– Valami baj van? – kérdezte feszülten a Kapitány, de a férfi csak legyintett, nem nézett a szemébe.

– Akkor jó – A parancsnok megtörölte száját, aztán a földön csillogó dolgokhoz lépett. Felemelte a hőpisztolyt, és megnézte a töltésszintet: – Fél óra múlva indulunk. Hozzon mindenki élelmet, vizet és persze valami fegyvert magával.

A dűnék közt, a sziget középső részén indultak el, egymás mögött, kibiztosított pisztolyokkal és puskákkal. Keményen tűzött a nap, száz méterrel odébb apró kvarcszemeken megtörve csillogott szemükbe. A Kapitány feltette napszemüvegét, és előreengedte a Gépészt. A Fegyvermester mellé lépett, aki izzadva cipelte a kombinált védelmi löveget, mely fenyegetően sötétlett vékony karjai közt.

– Ha jól tudom – kezdte bizonytalanul –, ez az egész bolygón az egyetlen szárazföld. – A nő elnézett, a kék óceán felé, majd bólintott.

– Akkor csak az a kérdés, milyen evolúciós szinten állnak az itt élők – válaszolt.

– Ha vannak itt élők. – A Kapitány ekkor beleütközött a Gépész hátába, aki meredten bámult előre.

Elefántnyi monstrum álldogált előttük, a mező túloldalán. Kitinszerű páncéllemezek, tüskék és csápok borították.

– Úgy tűnik, vannak – szűrte a foga közt a Fegyvermester, és kibiztosította a löveget, ami szolgálatkészen felzümmögött.

– Talán tudunk vele kommunikálni – suttogta hátulról a Rádiós, mire Gépész csak felcüccögött, és célra tartotta karabélyát. A Kapitány mozdult, de későn, kék fény villant, és a lény a mező túloldalán megrázkódott.

Aztán feléjük fordult.

– Előbb dokumentálnunk kellett volna! – Emelte föl kameráját a Kapitány a Rádiós felé, aki elvigyorodott: – Majd dokumentálja döglötten.

A következő pillanatban egy félméteres tüske csapódott be mellé a földbe.

Mind szétugrottak, majd lőni kezdték az állatot, mely robogva nyomult feléjük, újabb csonthegyeket köpve rájuk.

– A szemét! Találjátok el a szemét! – kiabálta túl a Kapitány a fegyverzajt, ám a Gépész egy bokor mögül csak a fejét rázta:

– Az hol van rajta?

A Fegyvermester ekkor állított valamit a lövegen, mire az felcsipogott, és a torkolatból kiröppent egy antiplazma rakéta. A kicsiny lövedék két kitinpajzs közé fúródott, és azonnal benyomta magát az aggasztóan közel jutott állat testébe.

A lény döbbenten megtorpant.

– Hajra vigyázz! – rikoltotta a Fegyvermester, ő maga felhúzta csuklyáját.

A következő pillanatban az állat ezernyi apró cafatra robbant, csontot, sárga vért és kitint záporoztatva rájuk.

Amint a sárgás permet eloszlott, a Kapitány levette, és megtörölte napszemüvegét.

Négy karmos lábcsonk hevert tőlük alig pár méterre.

– A bolygó első lakója dokumentálva – motyogta a kamera mikrofonjába, miközben lefilmezte a maradványokat.

Amint letisztogatták magukat, és újra nekivágtak a hegyek felé vezető útnak, befutott a Programozó hívása.

– Elemeztem a talaj összetételét – hadarta izgatottan a férfi. – Jól sejtettük, valóban dögök, jobban mondva elhullott állatok alkotják. – A Kapitány kihangosította a mondat második felét, mire mind megtorpantak.

– Valami, vagy valamik levadászták őket, minden élőlényt, amely kimászott az óceánból, és megpróbált szárazföldi életre áttérni – fejezte be a Programozó.

– A Darwin-ragadozó – kotyogta közbe a Rádiós, de a Kapitány elhúzta száját, és legyintett:

– Tudtommal az az elmélet nem bizonyított – kommentálta helyette a Programozó. – Megyek vissza dolgozni…– azzal kikapcsolt.

– Felderítők meséje – nyugtázta a Gépész is, és megtörölte homlokát.

– Miről beszéltek? Mi ez a Drawind-dolog? – kérdezet nyugtalanul a Fegyvermester.

A Kapitány a hegyek felé fordult. Mintha valami mozgott volna odafenn.

– Egyesek úgy vélik, hogy a Darwin-féle evolúciós elmélet szélsőséges körülmények közt – körbemutatott –, például túl szűk élettérben, túl sok faj harcával, eredményezhet egy olyan győztes populációt, egy szuperlényt, ami ellen még a flottatechnológia is csődöt mondhat.

– A dezertőrök miatt találták ki – nyugtatta a Fegyvermestert a Gépész is. – Hogy megmagyarázzák a lelépett bolygótelepítők eltűnését. – Közelebb lépett a nőhöz, kezét a csípőjére téve: – De ne félj, kinyírom neked ezt a szuperállatot, csak jöjjön közelebb.

– Te már így is túl közel vagy... – lökött rajta egyet a lány, és aktiválta a löveg öntisztítóját. – És nem szoktam félni – tette hozzá, lopva a Kapitányra pillantva.

Fél órával később egy lankához értek, melyet lágy, ezüstös fű borított. A fűszálak közt kitinlemezek és csontok hevertek.

– Hoppá – torpant meg a Rádiós –, itt nagy csata volt.

Némán álltak a mező szélén, aztán hirtelen a Gépész törte meg a csendet: – Nézzétek! – a hegy csúcsára mutatott, de a többiek nem láttak semmit, csak valami fekete foltot.

– Mi volt az? – kérdezett kelletlenül a Kapitány, de a Gépész már meg is indult előre:

– Nem hiszitek el, ez egy…– majd hirtelen megtorpant. Arca elfehéredett, karja megremegett, kezéből kiesett a fegyver

– Mi az? – nyögte a Rádiós, ám ekkor már mind látták, amint az ezüst fűszálak befonják a férfi bakancsos lábát, feltekerednek vádliján, és már térdkalácsára feszülnek rá.

– Csíp! – sikoltotta a Gépész, majd karját nyújtotta feléjük, de a fájdalomtól összegörnyedt, és oldalára dőlt.

A Kapitány a mező széléig nyomult, ám hiába nyújtogatta kezét, a fű által egyre jobban elborított vérző test túl messze volt. Mire a Rádiós odaadta neki karabélyát, és annak célzótüskéjét sikerült beakasztania a fekvő ruhájába, a Gépész teste szürke és nagyon vékony lett. Körötte a kiömlő vért mohón szívta be a fű, miközben az űrhajós bal szeme mereven bámult a hegyek felé. Ahogy a Kapitány ügyködésének hatására teste átfordult – látták, nincs meg a jobb arcfele.

A Kapitány felegyenesedett, aztán visszaadta a fegyvert a Rádiósnak. Némán bámulták, ahogy a mező lassan megeszi társukat, míg csak a bordák által kitöltött ruhája és fehér koponyája magasodik ki a zöldből. A fűszálak egy ideig még ezzel is próbálkoztak, de aztán feladták, és pár perc múlva minden nyugodt és mozdulatlan lett.

– És most? – kérdezte a Fegyvermester. A Kapitány bekapcsolta a kamerát, és lefilmezte a maradványokat.

– Borman Osh, a Flotta 211–es számú gépészének holtteste – dörmögte a gép mikrofonjába, majd leengedte a készüléket a combjához, és a nőhöz fordult: – Nem akarok kerülni – mondta csillogó szemmel, és a mező felé intett. A Fegyvermester pár másodpercig vizslatta a Kapitány ismerős és egyszerre idegen ábrázatát, aztán állított valamit a lövegen, és a mezőre emelte a torkolatot. A következő másodpercben narancssárga láng öntötte el a gyilkos fűszálakat, és keserű füstben hamuvá fonnyasztotta őket, egészen a szürke földfelszínig. Mikor a nő abbahagyta, már csak pernye borította, kopár lanka húzódott előttük, némán és mozdulatlanul

– Menjünk! – Indult el a hegy felé a Kapitány, társai némán követék.

A lankát követő völgy végében csillogó fémet pillantottak meg. Ahogy közelebb értek, láthatták, hogy egy felderítőhajó orra áll ki a körötte elterülő ingoványból. A monstrum törzse mellől légbuborékok törtek fel a sötét iszapból, a hajótest mélye visszhangosan csikorgott és nyöszörgött a nyomás szorításában. Fölötte alig látható rezgés bontotta meg a levegő kékjét. Ahogy a szemüket erőltették, láthatták, hogy rovarok raja alkotja az áttetsző felhőt odafenn.

– Volt még egy hajó – jelentette ki a Rádiós, majd kérdőn fordult a Kapitány felé: – Maga tudta ezt?

A Kapitány megtörülte száját, és az ingovány széléhez sétált, gondosan lefilmezte a látnivalókat, majd visszahátrált mozdulatlanul izzadó társai közé.

–Igen – válaszolt végre. – De ez nem számít. – Széles, köríves mozdulatot tett a kamerával: – Elvétették a leszállást, és egyenest a mocsár közepén landoltak. Esélyük sem volt.

Hallgattak egy sort, majd elindultak, a láp mellett, a hegyek irányába.

Kisvártatva emelkedővé, majd meredek kaptatóba csapott a táj. A súlyos fegyverek és az ellátmány mázsányi teherré nőtt a tűző napon. Egy cserjés szélén megpihentek.

– Azért ez furcsa – kezdte a Rádiós, kulacsát nyitva –, hogy nincsenek túlélők…sehol. – Valami apró bogár keringett a feje körül, idegesen félresöpörte, majd ivott: – De még csak testeket se látunk, vagy… – elhallgatott, mert a háta mögötti bokorban sárga, apró bogyókat pillantott meg.

– Valószínűleg a mocsár eltömítette a kiszállóhelyeket – merengett a Fegyvermester bakancsát bogozva. – Bár a vésznyitókat még mindig használhatták volna…

– Vajon ehető? – tűnődött a Rádiós, kezében tartva egy bogyót. A Kapitány, aki magasabban állt, lenézett a bokorra. Vastag, kérges ágai fekete, obszidiánra emlékeztető levelekben végződtek.

– Én nem kóstolnám meg – figyelmeztette a Rádióst, aki erre felé fordult, így nem látta meg a felcsapó lángot.

A Kapitány és a Fegyvermester hátraugrott, a Rádiós pedig döbbenten nézte, amint a bogyót tartó karját körülfonják a növény belsejéből előtörő sárga tűznyelvek. Aztán észbe kapott, és ekkor már a Kapitány is húzta hátra, majd kulacsát kikapva kezéből, égő kezére öntözte a vizet.

– Égő bokor! – sikoltotta a Rádiós, majd a földről nézte, ahogy a Fegyvermester beleereszt egy sorozatot a sötét gallyak közé. Az ásványszerű levelek csillogó szilánkokká robbantak, a láng pedig azon nyomban elenyészett.

A Kapitány kapkodva kibontotta elsősegélycsomagját, majd rövid kutakodás után egy tubust húzott elő belőle. A Rádiós addigra levágta magáról égett kabátujját – előtűnt alóla vörös bőre.

– Ez majd rendbehozza – nyugtatta őt a Kapitány, és a tubus tartalmát a sérülésre nyomta – Rögzítsd – szólt hátra a nőnek, fejével a földön heverő kamerára mutatva.

Míg a Fegyvermester gondosan lefilmezte az elcsöndesült bokrot, a Kapitány felhívta a Programozót. Röviden elmesélte neki a Gépész halálát, a másik hajót, és a lángoló növényt.

– A Vassal mi van? – kérdezte végül feszülten, nézve, ahogy a Rádiós a krémmel masszírozza karját.

– Lassan szóra bírom. Már annyit elárult a tereptanulmányokból, hogy hat fajról feltételezhető agresszív viselkedés. Az azonosítás a leszállás során sajnos nem volt teljeskörű – az ismert okok miatt. Hat potenciálisan veszélyes faj, ennyit tudunk. – A Kapitány bólintott. A bolygótelepítés során kellett felmérniük azokat a fajokat, melyek kiirtását el kell végezni a telepesek megérkezése előtt.

– És? Mik ezek? – vakkantott a mikrofonba. A Rádióst nézte, ahogy felállt, és egy akaratos rovart hessegett maga elől.

– Lángoló növényzetről nem beszélt – ismerte el a Programozó. – Hatalmas kétéltűeket említett, valamit mondott a fűről is...és a bogarakról.

– Hogy miről?

– Bogarakról – a Programozó hegeszthetett, mert sistergő zaj töltötte el a Kapitány fülét, ezért eltartotta a kommunikációs panelt magától.

– Hagyd abba! – kiabálta. A zaj elhalt.

– …szóval úgy véli – folytatta a Programozó zavartalanul –, hogy nem egy, hanem legalább  féltucat sikeres faj maradt életben az evolúciós versenyben. Ezek uralják a szigetet, felosztották egymást közt a területet, és levadászzák azokat az egyedeket, amelyek betévednek a territóriumukra.

– Vagyis minket – szögezte le a Kapitány. A Programozó bólinthatott, mert nem válaszolt. Aztán mégis:

– És megint szó volt a sárkányról. A gép csökönyösen állítja, hogy van egy sárkány is – A Kapitány csak cüccögött e szavakra, majd elbúcsúzott a másiktól, bontotta a vonalat.

– Menjünk! – fordult vissza két társához, majd megdermedt.

A Fegyvermester már elindult, így ő nem vehette észre, hogy a Rádiós meredten áll, és nyöszörögve, kétségbeesett arckifejezéssel kaparja fülét. Körmei nyomán apró vérpöttyök serkentek halántékán.

– Mi történt? – ugrott hozzá a Kapitány, ám csak nagy sokára tudta eltávolítani a férfi kezét. Belenézett a füljáratába – de némi sárgás váladékon túl semmit nem látott benne.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul az időközben visszaért Fegyvermester is.

– Nem tudom – vallotta be a Kapitány, miközbne lefektette a földre az egyre sápadtabb Rádióst –, az előbb még…– az égett karú férfi ekkor iszonyatos erőfeszítésekkel végre ki tudta nyögni:

– A bogár! – remegő kézzel fülére mutatott.

A nő és a Kapitány értetlenül összenéztek, ám a következő pillanatban a Rádiós már talpra kászálódott.

– Menjünk – mondta kábán, halántékát tapogatva. – Majd kijön, ha akar.

Alig félóra múlva elértek a meredeken ívelő hegyoldal lábáig. Kavicsos kőomlások feltöltötte vágatokon indultak felfelé, a talaj csikorgott lábuk alatt. A Kapitány a Rádiós mögött szuszogott, és figyelte, ahogy a férfi mind gyakrabban kap fejéhez.

– Fáj? – kérdezte nyugtalanul. A másik dülledt szemmel, kifejezéstelen arccal fordult hátra.

– Nem – motyogta, szája szélén nyál csorgott.

A nő ment elől, kezében ide-oda lengett a löveg, az egyre gyérülő növényzet kínálta fedezékeket pásztázva.

– Zajt hallottam – kiáltotta hirtelen, mire mind a hárman megtorpantak.

– Én nem...– kezdte volna a Kapitány rövid hallgatózás után, de ekkor az ő fülét is megütötte a halk csikorgás. – Mintha…– nyögte, de a nő a szavába vágott:

– Fentről jön!

Apró kövek folyója zúdult feléjük rémisztő sebességgel.

– Oldalt, a szikla mögé! – kiáltotta a parancsnok, és a Rádiós tehetetlen testét maga után húzta a balfelé tornyosuló sziklatömb mögé. A Fegyvermester az utolsó pillanatban tudott behúzódni melléjük, fél méterre tőle surrogva, recsegve lezúdult az áradat. Térdmagasságig érő, apró, emberszemnyi kövek alkották, hengeres, tömör folyóként hömpölygött lefelé – majd megtorpant.

– Mi ez? – nyögte a Kapitány. A Fegyvermester lehajolt, és felvett valamit. Egy szikladarab volt, rész az előbbi lavinából. Lüktetet és mocorgott ujjai közt.

– Meleg – Fordult a nő döbbenten a Kapitány felé: – Él.

Addigra az áradat összetömörült, és átrendeződött. A kavicsok egymásra halmozódtak, sorba és oszlopokba tömörültek, mígnem egy hegyes szilánk, durva kard formáját öltötték. A földön elterülő ék araszolva megindult feléjük.

– Támad! – sikoltotta a Rádiós, és fejéhez kapott. A Fegyvermester és a Kapitány egyszerre nyitott tüzet a hegyomlásra. Apró szilánkok, por és kavics záporzott mindenfelé. A nő gránátokat lőtt a feltornyosuló ékbe, melynek alja és bal oldala cafatokra robbant, majd az egész aláomlott.

– Feljebb kell húzódnunk, el kell hagynunk a területét! – kiabálta túl a dörrenéseket a Kapitány, majd megragadta a Rádióst, és bukdácsolva felfelé indulta vele. Mögöttük a nő megvetette lábát, és kitartóan lőtte a lassan újrarendeződő hegyomlást. Azok a kavicsok, melyek nem robbantak szét, igyekeztek visszatérni a nagy egészbe, mint nehézkes higanycseppek, mindenfelől újracsatlakoztak a támadó testhez, mely ezúttal valamiféle tüskés bozótra emlékeztetett.

– Jöjjön! – kiáltott a Kapitány, mire a nő szót fogadott, egy utolsó sorozat után megfordult, majd utánuk szaladt. A lény felfelé görögve követte őket. A Rádiós jó tíz méterrel feljebb botladozott, füst és kesernyés szag lengte be a hegyoldalt, és a Kapitány füle csengett, ahogy megfogta a nő kezét, és maga elé tolta. Övéről leakasztott egy aknát, majd még kettőt, kibiztosította őket, aztán a lába elé pottyantotta a csillogó fémhengereket.

– Talán elég lesz – lihegte. A Fegyvermester felmordult, kilökte a tárból a füstölgő hüvelyt, és új gránátot nyomott helyére.

A sziklabozót lassan, masszívan és csikorogva nyomult feléjük. A Kapitány óvatosan hátrált, tartva az egyenes irányt, hogy a lényt pontosan az aknákra csalja, miközben néha fel-felpillantott maga mögé. A Rádiós meredten állt, őket nézte.

A támadó pár pillanattal később elérte, és belepte a hengereket.

– Nem működik – nyögte a Fegyvermester.

Ekkor fülsiketítő robbanással a sziklaszörny millió apró kavicsdarabkára szakadt. Ruhájukat, hajukat, bőrüket belepte szürke permete. Mintha forró tűhegyeket törtek volna arcbőrük alá – a Kapitány ordítva masszírozta homlokát. Mellette a nő nehézkesen tápászkodott a porból, egyenruháját porolva: – Nem baj, ha most nem filmezek? – morogta maga elé.

Fentről sikoltás, kitartó ordítás hallatszott.

A Rádiós továbbra is meredten állt, ugyanott, ahol az előbb, porlepte alakja összegörnyedt, majd kiegyenesedett, kezei koponyájára tapadtak.

– Mi a baj? Megsérült? – indult meg felé a Kapitány, majd megtorpant. A férfi szeme még jobban kiguvadt, bőre előbb vörös, majd lila lett, orrából és füléből először csorogni, aztán spriccelni kezdett a vér.

– Mi történik? – nyögte a Kapitány mögött a Fegyvermester. Válaszul a Rádiós feje szétrobbant. A langyos permet elérte a Kapitányt is, de ő nem törődött vele, a koponya helyén, a véres nyakcsonk felett lebegő bogárrajt bámulta. Ujjbegynyi. szárnyas teremtmények voltak, több száz, olyanok, amilyeneket a süllyedő hajó fölött látott. A férfi szó nélkül megpördült, kikapta a Fegyvermester kezéből a löveget, lángszóróra állította, és tüzelt.

Amikor abbahagyta, nem maradt sem rovar, sem test a hegyen.

Beletelt negyedórába, míg összeszedték, és megtisztogatták magukat. A Fegyvermester a maradék vizét megosztotta a Kapitánnyal, aki maga elé meredve törülgette vörös szemét.

– Menjünk – mondta a nő lágyan. – Vár a sárkány.

A férfi felnézett rá, aztán keserűen elmosolyodott. Válasz helyett hívta a Programozót, de az nem vette fel. Odalenn, a távolban vékony füstcsík jelezte a hajó pozícióját. Ráfókuszált távcsövével, de nem látott mozgást a rozzant törzs körül.

– Biztos odabenn dolgozik – motyogta maga elé, majd a Fegyvermester után indult.

– Megéri? – kérdezte félig hátrafordulva a nő. Itt már csak sziklák voltak, lépcsősen egymásra rétegződve, könnyen mászhatóan és átforrósodva. – Ennyi embert veszteni egy nyavalyás óceánért…

A Kapitány megvonta vállát. Valami még mindig csípte orra tövét.

– Az anyabolygók léte múlik rajtunk…– válaszolt. – Gondolja, őket érdeklik a mi veszteségeink?

A nő némán rázta fejét.

– Mindazonáltal hálával tartozunk nekik. Ők a…szüleink. – Furcsán csengett e szó itt. – A legkevesebb, hogy ételt termesztünk nekik az ilyen helyeken.

– Ez a halál helye, nem az ételé – suttogta a nő, és a Kapitány nem válaszolt.

Valamiféle lapályra jutottak. A sziklák koncentrikus körökben helyezkedtek el egy üreg körül. Felettük élesen tűzött a nap.

– Mindazonáltal szép pokol – fordult körbe a nő. A smaragdkék óceán hívogatóan csillogott odalenn. A Fegyvermester leengedte lövegét a lába mellé, majd óvatosan elfektette a földön, ő maga kinyújtózott.

A Kapitány lassan az üreghez sétált. Kénes szag csapta meg az orrát, a gödör előtt rothadt, azonosíthatatlan húsdarabok tették csuszamossá a követ.

– Ha nem élne itt ennyi rémség…– folytatta a Fegyvermester, aki nem vette észre az árnyékot, amely átsiklott rajta.

A Kapitány benézett az üregbe.

– …egész szívesen leélném itt a hátralevő időmet – fejezte be a nő.

A sziklakatlan alján egy hatalmas tojás fehérlett.

A Kapitány röpke árnyékot pillantott meg szeme sarkából, és hirtelen megértette, hogy a hajónak igaza volt. Valami csattant és surrant és sikkantott mögötte.

Amint megfordult, még láthatta a nőt a hatalmas karmok közt kalimpálni, aztán a sárkány odavágott csőrével. Valami aláhullott az égből.

A Kapitány a földön heverő löveghez rohant, felkapta, remegő kézzel állított rajta.  Vállához emelte, és célra tartott, de mozdulata lelassult – az állat már túl magasan volt. Ekkor pillantotta meg azt, ami leesett a nőből, mikor a sárkány rácsapott csőrével. Oldalt lépett, míg az ki nem került a látóköréből, aztán újból célzott, és kilőtte a hőkövető rakétát.

Apró füstcsík nyújtózott a ponttá zsugorodott sárkányig. Az állat körözni kezdett, talán megérezte a veszélyt, de a füstcsóva hamar elérte. Sárga villanás borította el a szárnyas döbbenetet, aztán a hatalmas test pörögve zuhant a kék vízbe.

A Kapitány alkonyatra ért hajóhoz. A visszaút alatt hiába próbálta, egyszer sem tudta elérni a Programozót, ezért kibiztosított fegyverrel lépett a roncshajó még mindig ragacsot párologtató vezérlőtermébe.

– Hahó? – kiáltotta bizonytalanul. – Visszajöttem.

Nem válaszolt senki. Ahogy beljebb ment, rezes szag kúszott orrába. Félhomály volt, a törött panorámaablakokon alig szűrődött be a lemenő nap fénye. Cuppogó lába belerúgott valamibe – a Programozó vezérlőkonzulja volt az. Ahogy felvette, megértette, honnan jön a szag – a műanyag hengert, és körötte a padlót vér borította.

– Nem tehettem mást – nyöszörögte a hajó a konzol apró hangszórójából. – Meg akart támadni. Tévedtünk.

– Hol van? – nyögte a Kapitány, és leengedte a fegyvert. Tőle balra készségesen kinyílt a liftajtó. Nem volt ott mögötte a rácsos kis kabin, ami az alsó, üzemeletetési szintekre vitte volna. A Kapitány odasétált, letekintett a sötét, jó tízméteres aknába.

– Nem tudtam másképp megállítani. Veszélyes lett – sziszegte a hajó. A férfi megmasszírozta homlokát, majd lassan kigombolta egyenruhája legfelső gombját.

– Azt hiszem, teljesen megőrült, miután megszállta az. Elkezdte enni a kezét…és csak a fényekre reagált…így tudtam a liftaknába csalni – magyarázkodott a hajó, miközben a Kapitány elővonta a nyakában függő láncocskát, melynek a végén egy plasztikkulcs fityegett.

– Te megöltél egy embert – szólalt meg nagy sokára, mire a hajó azonnal felcsattant: – Hát pont ez az, hogy nem volt már ember. Tévedtem. A hetedik faj volt. Ő ölte meg a Programozót, megette a kezét, és engem is el akart pusztítani.

A Kapitány bólintott, aztán letépte a kulcsot a láncról. Körbefordult.

– Mit akarsz most tenni? – suttogta a hajó szorongva.

– Semmit – közölte hidegen a férfi, és benyomult egy kis ajtón. A fény épp hogy megvilágította az elétáruló vezérlőpaneleket. Jól emlékezett, itt a központi irányítócelláknál volt, amit keresett: – De árulj el nekem valamit. Azt állítottad a jelentésedben, hogy hat faj van a bolygón.

A hajó nem válaszolt rögtön.

– Igen – helyeselt aztán tűnődve. – Ebben tévedtem.

– Vagyis van egy titokzatos hetedik faj, ami veszélyeztetett téged?

 A gép pár pillanatra csöndben maradt, mely idő alatt a Kapitány megtalálta a műanyag plakettet, ujjával felfeszítette. Egy apró nyílás tűnt elé, pont akkora, amelybe befért a testmelegét sugárzó kulcs.

– Szerinted nem mi, emberek vagyunk a hetedik faj? Hm? – a hajó nem felelt, a Kapitány pedig bedugta a kulcsot a nyílásba, és elfordította.

– Ne! – sikkantotta későn eszmélve a gép, aztán elcsöndesült. Odalenn, a mélyben hirtelen elhallgatott egy zúgó hang, valahol, kint, az orrban lekapcsoltak a vészfények.

A Hajó elvesztette öntudatát.

A Kapitány kinn rakott tüzet a homokdűne tövében. Magányosan és rosszkedvűen, egy ellenséges lényekkel zsúfolt bolygó éjszakáját fürkészve elfogyasztotta vacsoráját, majd nézte, ahogy az ételtartók elolvadnak a lángokban. Gondolatai akaratlanul is visszatértek a hajó utolsó szavaira. Most, a sötétséggel körbekerítve, a sárga, törékeny lobogásba bámulva nagyon is elfogadhatónak tűnt a gép teóriája az utolsó, hetedik fajról. Egy lényről, amely már annyira túllépte társait az evolúciós létrán, hogy nincs szüksége saját testre, így csupán valami asztrállétezés által funkcionál. Kedvére megszállja és elpusztítja vetélytársait, teszi ezt annak biztos tudatában, hogy abszolút egyeduralkodó a szigeten. Egy ilyen entitás valóba megérdemelné a Darwin-ragadozó nevet – hisz ha a hordozótestet el is lehet pusztítani, ő azonnal a támadó ellen fordulhat, és megszállva azt, végül minden küzdelemben győzedelmeskedhet. Mindaddig, míg ellenfele marad.

Amikor idáig ért következtetéseiben, mintegy isteni terv alapján, és valami végletes lezárásaként a homok megcsikordult mögötte. A zaj jellegéből kitűnt, hogy a hajónak tényleg igaza volt: az a félkezű valami, ami egykor a Programozó volt, ennyi idő alatt tudott felvergődni a liftaknából, kitámolyogni az éjszakába, elbotorkálni a sárga fényig.

A Kapitány megmarkolta ölében heverő fegyverét, és nyögve felállt. Megfordult, várakozóan a sötétbe bámult. Egy árny állt a fény hatókörén túl. Várakozott, készen arra, hogy eljusson a Flottáig.

– Ennek véget vetek – suttogta a Kapitány, miközben kibiztosította a fegyverét. A pisztoly csöve ide-oda imbolygott a lassan közeledő alak, és saját mellkasa közt.

Aztán lőtt.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása