Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban - az elmúlt tizenkét hónap egyik legjobbjában - kezdtem el.

Azazel bizonyítása

A légkörbe érve felizzott teste. A Legnagyobb éles tekintetére emlékeztette őt a fájdalom. Pörgött-forgott zuhantában, és még csak nem is sejtette, hol lesz a vég. Egy örökkévalóságnak tűnt az út lefelé. Annál is inkább, mert tudta jól, vissza nem vezet ösvény. Szárnyak nélkül az idők végezetéig a bolygó gravitációjának foglya marad. Ha néha oldalt vagy felpillantott, láthatta a többieket. Sárga csóvák, izzó csíkok a haragoskék horizonton. Keleten ott ragyogott a legfényesebb, vezetőjük, bukásuk okozója, a Fényhozó. Bár ekkor még hallhatták volna egymás tudatát – inkább bezárták gondolataikat elméjük börtönébe. A vereség sokkja, a szégyen és a rettenet a jövőtől némaságra ítélte őket. És ott volt még a dac is, mert ha egymáshoz beszélnének, hallaná Ő is, ki bírájuk lett a harc végeztével. Ki letépte szárnyukat, és kinek parancsára társaik a mélybe lökték őket. Hallaná a kétségbeesés szólamait, a megtört lelkek sikolyait, a reménytelenség dalait. Ezt pedig nem akarták, mert még a bukásban is kitartott bennük az a lázadó hév, ami ide juttatta őket. Aztán hirtelen jött a becsapódás.

Az utolsó percek voltak a legkeservesebbek. A halál előtti száznyolcvan vagy négyszázhúsz másodpernyi bizonyosság, hogy itt a vég, a megmásíthatatlan elszakító, feloszlató, megszüntető akarat. Zsákutcába kerültek, és üldözőik lépte, kárörvendő röhögésük mind közelebbről visszhangzott. A fiú fogta a lány kezét – egymással szemben térdeltek –, és hangosan, zihálva sírt. A lány néma maradt, talán mert tudta, rá sokkal rosszabb dolgok várnak a halál előtt. Nézte szerelme arcát, nem szólt, majd szoknyája ráncai közül vastag pengéjű, életlen kést vett elő. – Tedd meg – kérte. – Inkább te, mint ők. – Szeme sötéten és elszántan csillogott, olyan volt, mintha a petróleumlámpa összes sárga fényét összegyűjtötte volna. Akkor már órák óta menekültek, azóta, hogy a katonák megtalálták a bánya második szintjén, a pihenőben lévő rejtekhelyet. Harminc vagy negyven falusi bújt itt el, jobbára nők, gyerekek, néhány férfi, aki már nem tudott kimenni az erdőre a többiekkel.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de nyilván én is ilyesmire törekszem itt kéthetente. Az alábbi novella alapötlete az utóbbi tíz évben egyetlen be is fejezett regényemben már felbukkant. A regényt anno felraktam ide, aztán leszedtem, mert azt hittem, megjelenik majd nyomtatásban. Nem jelent meg. Szóval most itt van ismét, letölthető. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

Halálod napjának könyve

Sokan úgy vélték, a gyakornok azért tűnt el, mert elhagyta a csaja, magára hagyta közösen bérelt kőbányai lakásukban. Mások azt mondták, hogy egyszerűen elege lett abból, hogy annak a nyolcvankilenc után színre lépő, dolgozni kezdő vesztes nemzedéknek a tagja, melynek nem osztottak lapokat. Nem voltak jó összeköttetéseik, nem voltak privatizációs ügyeik, nem volt semmijük, csak a fene nagy műveltségük, mellyel ebben az új világban nem mentek semmire.

Érdekes, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy összefüggés lehet a gyakornok utolsó munkája és eltűnése közt. Azokban a hónapokban véglegesítették a x. napilapnál, s a főszerkesztő amolyan utolsó utáni vizsgafeladatként megbízta, hogy készítsen interjút Kraál Ilonával, aki a népszerű életmód könyv, az „Életed napjának könyve” című kötet szerzője volt, és aki aztán megjelentette egy kassai nyomdában magánkiadásban ennek a kötetnek a párját, majd eltűnt valamelyik északi kisvárosban. A gyakornok kelletlenül kezdett neki a dolognak, mert alapvetően kritikákat szeretett írni, színházról, kiállításról vagy filmről, főképp meg nem értett, poszt-posztmodern művekről, amelynek metanyelvi utalásait kéjes élvezettel szedte darabokra, tárta fel, elemezte szét.

Kraál a Nők Lapjába írt. A rendszerváltás után nem sokkal jelent meg az „Életed napjának könyve” című kötete, mely egyfajta optimista létszemléletre, amerikaias gyakorlatiasságra nevelte olvasóját. A gyakornok kötelességtudóan elolvasta. Émelygett a bárgyú nyelvezettel, a közhelyes példáktól, az izzadtságszagú következtetésektől, és mikorra a végére ért, és a hátoldalon elnézte Kraál leginkább bérszámfejtőre emlékeztető, negyvenes, nadrágkosztümös, vaskos, göndör hajú, negédesen mosolygó alakját, érezte, hogy ha nem is gyűlöli, de megveti ezt a felszínes nőt. Ez az érzés csak lassan fordult valami halvány, bizakodó érdeklődésbe, mikor utána olvasott, hogy mi történt az asszonnyal pár évvel korábban. Egy férfival, aki talán élettársa, talán csak alkalmi ismerőse volt, felautóztak északra, ahol valami oknál fogva lesodródtak az útról, és bezuhantak egy szakadékszerű árokba a fák közé. A férfi azonnal meghalt, Kraál a kocsi roncsaiba szorult. Napokig kínlódott, sérüléseiből lassan szivárgott el vére, élet és halál között lebegett, míg végül összeszedte magát, és felkúszott az útra, ahol rátalált egy vadász. A kórházban összetákolták, hazament, felmondott a lapnál, megírta és kiadta a „Halálod napjának könyve” című könyvét, aztán felszívódott, eltűnt a fővárosból, elköltözött valahova vidékre.

Ez utóbbi információt a gyakornok a Nők Lapja szerkesztőségében kapta, ahol beszélhetett Kraál asztalszomszédjával. A magas, vékony, talán meleg férfi halk, lágy hangon előadta a gyakornoknak, hogy Kraál a baleset után minden kapcsolatot megszakított velük, de alapvetően mindenkivel, a régi barátival is az újságíróvilágból. Bezárkózott a kis lakásába, melyet a Várban bérelt az önkormányzattól, és miközben lábadozott, valószínűleg minden figyelmét erre a második könyvre fordította. Sajnos ők nem kaptak egy példányt se a műből, pedig igencsak kíváncsiak lettek volna rá, de aztán ez a kíváncsiság megkopott, és valahogy Kraál emléke is elillant e helyiségből – intett körbe hosszú vékony karjaival. Ha a gyakornok kap majd a kötetből, gondoljon rá is, ő személy szerint még mindig el szeretné olvasni, fejezte be a férfi szomorúan.

A könyvet sehol nem lehetett beszerezni. A gyakornok végigkajtatta a könyvesboltokat, és a kedvenc antikváriumait, de nyoma se volt. A kassai nyomdában egy magyarul csúnyán beszélő férfi azt mondta, náluk se maradt példány. Az összest a szerzőnek adták át. A gyakornok felment a Széchenyi könyvtár mikrofilm archívumába, és végignézte a megjelenés hónapjában az országos és a helyi újságokat, de sehol nem talált kritikát erről a második kötetről.

Olyan volt, mintha a könyvet nem is olvasta volna senki. Vagy az történt, hogy aki olvasta, az nem beszélt róla.

Elmondta kételyeit a főszerkesztőnek. A megtört arcú férfi homlokára tolt szemüveggel figyelmesen végighallgatta, majd rágyújtott, és a mennyezetre fújta a füstöt. Akkoriban még lehetett dohányozni a munkahelyek belső tereiben. A gyakornok türelmesen várt, fél füllel hallotta, hogy háta mögött egy kollégája arról magyaráz hevesen, hogy ez a világháló nevű dolog mindannyiójuk munkáját el fogja venni. A főszerkesztő végül zsebébe túrt, és a gyakornok felé nyújtott egy slusszkulcsot. Pénz is járt a kiküldetés mellé. És három nap, egy hétvége, hogy megtalálja Kraált, és interjút készítsen vele, arról, hogy miért szökött el a világból, és hogy mi ez a nyavalyás második könyv.

A gyakornok kilépett a szerkesztőségből a körút szürkületi derengésébe, és feltartotta arcát az ég felé. A tél első hópelyhei hulltak rá, gyorsan el is olvadtak, de mégis, megbabonázva érezte csiklandozó érintésüket a bőrén. Nem merte bevallani magának, de kezdte érdekelni a dolog. Vagy legalább arra jó volt ez a három nap, hogy Klára emlékét, a szakítást, az üvöltő hiányt a lelkében kitöltse valamivel.

Az 1500-ös Ladában vacakolta fűtés, és ezt csak az autópályán vette észre, mikor kezdett beóvakodni a hideg a lábához. Talán rés volt az alvázon. Megállt egy benzinkútnál, egy kialvatlan munkásokkal teli kisbusz mellé parkolt, és gondosan bejelölte a térképen a nyomokat. Kraál Óbéresen született, Miskolchoz közel. Talán még ott élnek a szülei, és ők tudnak valamit róla. Egyetemre Miskolcon járt. Az első munkahelye újságíróként Balassagyarmaton volt, egy helyi, városi lapnál, ami azóta megszűnt. Innen ment fel a fővárosba, ahol hamar bejutott a Nők lapjához.

Miskolcon a belvároshoz közel kivett egy ázott újságpapír szagú szobát, aztán átment Óbéresre. Sokáig a szűk, sáros utcákon kanyargott, míg végül egy öregasszony megmondta neki, hol laknak Kraálék. A sötét, meglehetősen rossz állapotú házból nem jött válasz kiabálására. Végül megnyomta a dudát, mire kisétált a kapuhoz a szomszéd, egy kerek, mosolygós fiatalasszony, nagy, fekte kendőben, és elmondta, hogy az öregek kihaltak pár hónapja. Ilonát pedig a temetés óta nem látta. De már akkor is furcsa volt. Lefogyott, szinte csont és bőr. Talán beteg. Talán az „r” betűs betegség. A temetés után tort se tartott, lezárta a házat, és elutazott. Nem, nem mondta, hova megy vagy honnan jött.

A panzióban hajnali háromig részeg ukránok gajdoltak egy szomszédos szobában, így a gyakornokban volt ideje átgondolni, hogyan tovább. Próbálkozhat az egyetemen, ahol Kraál végzett, de ennyi év távlátóból ez reménytelennek tűnik. Vagy elmehet Gyarmatra, a nő első munkahelyére. Hátha ott tudnak róla valamit.

Reggel egy garázskocsmában szerzett egy termoszos kávét. A bejárat előtt munkaruhás férfiak itták a hidegben a sörüket, és némán cigarettáztak. Kifelé hajtva a városból megállt egy hamburgeres bódé előtt. Csalamádét és uborkát is raktak bele. A hús száraz volt, de nem érdekelte, akkor már napok óta nem evett. Klára miatt nem volt étvágya.

Míg elautózott Balassagyarmatig, végig a lány járt a fejében. Főképp apró részletek, a haja a tarkóján, a hónaljának lágy öble, térdén egy kis forradás, melyet a Klára nyolcévesen szerzett, szánkózás közben. Nem akarta elhinni, hogy a jövőben ezeket a dolgokat nem láthatja. Nem érintheti. Nem birtokolhatja.

Megállt egy autós pihenőben, a Mátra lábánál. Alatta egy árokban patakféle csörgedezett. Szeméttel volt tele a medre. A kesztyűtartóban talált egy csomag kiszáradt Sophianet, rágyújtott, és mohón leszívta füstöt, amitől rátört a köhögő roham.

Gyarmaton szerencséje volt. A helyi lap ugyan már megszűnt, de a hajdani szerkesztőség épületének portása, meg tudta adni a volt főszerkesztő címét. A gyakornok késő délutánig várt a négyemeletes panelépület előtt, míg végre az összes lakás ablakában fény gyúlt. Ekkor felcsörgetett a főszerkesztőhöz. A férfi kelletlenül fogadta kérését, de végül beengedte. Zöld növények árasztottak zöld szagot a lépcsőházban, valahol kisbaba sírt. Ötven év körüli, szemüveges, pocakos, csupa szőr alak volt a főszerkesztő. Agglegényszag telepedett a lakására. A gyakornokot a konyhába invitálta, mert épp pörköltet főzött. A tűzhely mellett állva elmondta, hogy Kraál utoljára egy, nem is, két éve bukkant fel. Akkor volt, hogy eljött hozzájuk, a szerkesztőségbe, amit azóta anyagi okokból bezártak, és otthagyta az asztalán azt a könyvet. Egy tiszteletpéldányt. Kraál mindig is egyfajta tanítóként tekintett rá. Nem mondta ki a könyv címét, és nem nézett a gyakornokra, míg beszélt. A fazékba bámult, vastag szemüvegét belepte pára. És ekkor a gyakornok feltette a kérdést. Hogy olvasta-e a Halálod napjának könyvét.

A férfi sokáig nem válaszolt, kitárta a konyha keskeny kis ablakát, az arcát kidugta a résen, és mélyeket lélegzett. Majd inkább a szomszédos panelház csillogó ablakainak suttogta, hogy elkezdte, de aztán nem folytatta. A gyakornok megkérdezte, láthatná-e a könyvet, mire a másik csak a fejét rázta, megfordult, és arcán ott volt az a furcsa, egyszerre ijesztő és egyszerre megkönnyebbült mosoly, amitől a fiatalember hirtelen kényelmetlenül érezte magát a szűk kis helyiségben. Elégettem, mondta a főszerkesztő, odakinn a játszótéren, a homokozóban, éjszaka. Így a legjobb. Nem szabad azt a könyvet elolvasni. Miért, kérdezte a gyakornok elhaló hangon. A férfi erre csak a fejét csóválta, majd a bejárati ajtóhoz ment, és kitárta. Mert akkor vége mindennek, mondta még, miközben a gyakornok kioldalgott mellette a hűvös lépcsőházba.

Gyarmaton az egyetlen szálloda felújítás miatt zárva volt, ezért a gyakornok az autóban éjszakázott. Előtte zárásig az egyik helyi kocsmában ült, és hallgatta a játékgépeknél fura tájszólásban beszélő, néha kiabáló férfiakat. Nem lehetett eldönteni, dühösek vagy csak ugratják egymást. A fiú rendezgette sovány jegyzeteit, miközben keserű söröket ivott Unicummal. Remélte, hogy ettől jobban bírja majd az éjszakát, de végül fél óránként be kellett kapcsolnia a motort a fűtés miatt az autóban. Reggelre a szélvédő így is csupa dér lett, rátette a tenyerét, és várta, hogy beleolvadjon a nyoma. Kávét ivott a buszpályaudvaron, mert az nyitott legkorábban, majd várt, míg kilenc nem lett. A nap bizakodóan tűzött le a tépett szélű felhők közül. Felhívta a Nők lapjának szerkesztőségét, és Kraál asztalszomszédját kérte. A férfi készségesen búgott „halló”-t a kagylóba. A gyakornok a nő balesetéről kérdezte. Ez volt az utolsó nyom, amin még elindulhatott. A másik nem ismerte Kraál barátját, aki meghalt, csak azt tudta, hova indultak aznap. Sokat rágódott ezen utólag, mert még ő ajánlotta nekik a helyet, hogy töltsenek el ott egy romantikus hétvégét. Egy szálloda, fent a határ mellett, a Somlyó Hotel. Sajnálatos, hogy sosem értek el oda.

A gyakornokban valami megmoccant. Halvány megérzés volt, vagy csak annak a vágynak a visszfénye, ami benne égett napok óta, az, hogy visszamenjen azokra a helyekre, ahol Klárával leggyakrabban megfordult. A giroszoshoz a Bajcsyn. A Trafóba. A Pecsa bulikra. A Szigetre éjfélkor, egy üveg langyos pezsgővel a nyári forróság ellen. A Szlovák sörözőbe, ahol mindig olyan bunkók voltak velük a pincérek.

A hotel nyolcvan kilométerre volt, hegyek közt, egy kátyús erdei út végén. Látszott, hogy jó pár évtizede nem költöttek rá, a nagy, szürke betontömb úgy málladozott a fák közt, mint valami háborús film otthagyott díszlete. Ám a kéménye vígan füstölt, a parkolóban poros autók álltak katonás rendben, és bejárati üvegajtó mögött arany és bíbor plüss fénylett a sárga világításban.

Az előtér néptelen volt, a fogadópult mögött nem állt senki. A gyakornok végigpillantott a kulcsokat rejtő rekeszek során – a fele üres volt.

Csöngetett a kis asztali csengőn, mire valami zaj kélt egy hátsó szobában. Aztán megjelent az újságírónő.

Ő volt az, a gyakornok azonnal megérezte, noha iszonyatosan megváltozott a borítón látható képhez képest. Nemcsak sovány, hanem inkább éles volt az arca és az alakja is. Mintha megjárt volna száz háborút, látott volna száz halált – ez tükröződött megfontolt, lassú mozgásán, és ez sütött dermesztő erővel szürke tekintetéből. Hangja rekedt volt, de nem cigarettától vagy betegségtől. A gyakornok a kérdésre, hogy mit óhajt, önkéntelenül is csak annyit mondott, egy szobát. Ilona a pultra támaszkodott, sokáig bámult a gyakornok arcába, aztán bólintott, hogy rendben. Elkérte a férfi iratait, beírta egy könyvbe, majd odaadta neki a 101-es szoba kulcsát. A gyakornok intett kifelé – az autó még ott állt, közvetlenül a bejárat előtt – hogy mi legyen a járművel. Ilona csak legyintett, megoldják. A férfi már a lépcsőről fordult vissza, és hirtelen kimondta, hogy beszélni szeretne vele, igazából Ilonával szeretne beszélni arról, hogy mi történt vele, miről szól a második könyve, és mi ez az egész. 

A nő egyáltalán nem lepődött meg a vallomáson. Talányosan nézett rá, úgy, ahogy a tanár figyeli a kisdiákot, akiről még nem tudja, hogy jó vagy csak közepes tanuló lesz-e. Aztán kilépett a pult mögül, és a puha, drapp szőnyegen a gyakornok elé sétált. Szürke, szép esésű ruha volt rajta, a haját szigorú kontyba fogta csontos tarkóján. Fentről, a lépcsőről a gyakornok láthatta a forgóját koponyája tetején.

A könyv odafent van, a szobában. Mondta Ilona szelíden. A vendég döntése, hogy elolvassa-e. De azt tudnia kell, hogy ha elolvassa, akkor minden más lesz. Intett neki, hogy kövesse, és megindult a fölszinti folyosón, aztán megállt a 12-es számú ajtó előtt. A gyakornok engedelmesen követte, majd benézett az ajtónyíláson, amit a nő feltárt előtte. Egy férfi ült a szobában, szemben az ablakkal, nekik háttal, mozdulatlanul egy nagy fülesfotelben. Mögötte a szépen bevetett ágy. Előtte, az ablakon túl, az erdő. A gyakornok elképzelte a férfi arcát, amit nem láthatott, aztán elszégyellte magát, és elfordult, el a szoba elsejétől, mintha az túl intim lenne, olyan intim, akár egy női hónalj.

A könyv mindenkinek mást jelent, zárta be az ajtót Ilona, majd lassú, ringó járással visszasétált a pult felé. De a hatása mindenkinél ugyanaz. Ha elolvassa – utána már semmi nem lesz fontos. Azt írtam bele, amit a halál határmezsgyéjén láttam. A roncsban. Szitált rám az eső.  A szerelmem – az életem – ott hevert mellettem összezúzott fejjel. Én pedig haldokoltam. És akkor megláttam, hogy milyen fönséges és mégis milyen felesleges minden. És megértettem ezt, és tudtam, hogy meg tudom írni. Ez adott erőt, hogy felmásszak az útra. De amikor rendbe hoztak, és végre megírtam, akkor jöttem csak rá, hogy ezt nem adhatom oda mindenkinek. Csak annak, akinek szüksége van rá. Miután felmondtam a lapnál, sok helyen éltem, aztán erőt vettem magamon, és feljöttem ide. Kiderült, recepcióst keresnek. Azt hiszem jó döntés volt, hogy maradtam. Minden hónapban jön egy vendég, akin látom, hogy el kell olvasnia a könyvet. Ők aztán itt maradnak. Örökre. Én gondoskodom róluk, míg. Nem fejezte be, intett felfelé, a mennyezet felé. Ismét az előtérben álltak, a lépcső és a bejárat közt.

A gyakornok a szobakulcs súlyát latolgatta tenyerében. Kinézett az autóra. Rajtam mit látott, kérdezte aztán csöndesen.

Hogy soha nem fog kigyógyulni belőle, válaszolt szomorúan Ilona.

A gyakornok a padlóra szegezte a tekintetét. A szőnyeg rostjai közt rejtett mintát pillantott meg. Olyan volt, mint egy sebhely egy térden. 

vége

Talán még nem írtam itt, hogy sokat játszom. Egyrészt mert azt gondolom, hogy az olyan játékok, mint a Senua's sacrifice vagy a Last of us már valóban egy új, a filmhez és a könyvhöz felmagasodott  történetelmesélési technikát hordoznak, melyet érdemes tanulmányozni, mert ez a jövő - másrészt puszta élvezetből. A fenti képre, pontosabban erre a videóra is a játékok kapcsán akadtam rá. Csak egy promóciós anyag, de megfogott a hangulata, és mögé gondoltam egy történetet. 

A hely

– Meséljen többet erről a helyről. A mai ülést szenteljük ennek.

– Az erdőről?

– Igen. Az erdőről. A bolyongásáról. Hogy nem talált belőle kiutat. Az ott töltött időről. Azt gondolom, minden későbbi probléma itt gyökeredzik. Amikor maga elveszett. Elvesztette az ösvényt. Magára maradt a rengetegben. Ahhoz, hogy feltárjam a teljes problémát, meg kell ismernem  pontosan a kiváltó okot, a kezdőpontot. A helyet, ahol a félelem, mely tönkreteszi a napjait, megszületett.

– Azt hiszem, az a hely csak egy előszoba.

– Minek az előszobája?

– A holtak birodalmának az előszobája.

A hír, hogy valaki van az erdőben, gyorsan terjedt. Önmagában hihetetlen volt egy ilyen esemény létrejötte, de ahogy belegondoltak, mit jelent ez, milyen következményei lehetnek, mind megdöbbentek. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell őt találni mielőbb. Mielőtt bármi visszafordíthatatlan történik. Annak az illetőnek semmi keresnivalója nem volt az erdőben, ezt tudták mind, ezt nem vitatta senki. Még aznap reggel megszervezték hát a keresőcsapotokat, melyek vezetői megbeszélték a lehetséges stratégiákat.

– Kezdjük távolabbról. Hogy került oda?

– Letértem egy ösvényről. Gyakran túráztam akkoriban. Persze nyilvánvaló, ennek vége. Soha többé nem megyek be egy erdőbe. De akkoriban bejártam az ország nagy részét. Hallottam erről a sziklás, nehezen járható terepről, elutaztam hát oda, kivettem egy faházat az erdő szélén, s nekivágtam.

– Egyedül volt?

– Akkoriban egyedül éltem. Csalódtam az emberekben.

– Mondhatjuk, hogy depressziósnak érezte magát? Ezért ment ezekre a helyekre?

– Talán. Akkor még nem volt pszichológusom.

– Volt önben bármiféle önpusztítási vágy? Nem azért járt ezekre az elhagyott helyekre, aludt a szabad ég alatt, a rengeteg közepén?

– Hogy meg akartam-e halni? Nos, azt hiszem, nem bántam volna a dolgot. Lehet, ezért történtek pont velem ezek az események.

A keresés vezetői abban egyetértettek, hogy elég reménytelen helyzetben vannak. Az erdő ugyanis folyamatosan változott. Változtatta önmagát. A kiterjedését és a földrajzi helyét nem, de belül minden állandó mozgásban volt. Az ösvények, a szurdokok, a vízmosások, a patakok, a bokrok, a fák, még a legutolsó göröngy is új és új helyen bukkant fel. A keresés eredményességét ez a tény természetesen megkérdőjelezte. Hogy lehet megtalálni valakit, ha a helyzete ilyen sűrűn és természetellenesen változik?

– De ez a bizonyos túra nem a halálvágyról szólt.

– Nem, nem arról. Egyszerűen csak kíváncsi voltam arra a terepre. És egyedül akartam lenni. Munkahelyi gondok, kiégettség, ilyesmi. A kapcsolat, amit említettem, pontosabban annak az emléke – ilyenek miatt menekültem el azon a hétvégén a városból.

– Eleinte minden jól ment, ugye?

– Igen, becuccoltam a házba, főztem egy zacskós levest, ittam egy kis alkoholt…

– …gyakran ivott akkoriban?

– Mondjuk úgy, hogy gyakrabban, mint kellett volna. Szóval összeszedtem magam, aztán bepakoltam a dolgaim a hátizsákba, rákötöztem a hálózsákot, és nekivágtam.

– Ez volt délután….négy körül.

– Igen. És másfél óra múlva tökéletesen, totálisan eltévedtem.

A keresőcsapatok vezetői közt volt matematikus, csillagász és filozófus is. Mindhárman más álláspontot képviseltek a megoldást illetően. A csillagászé volt a legegyszerűbb. Úgy vélte, hogy az erdő változhat – de a csillagok fejünk felett lévő rendszere örök. Az ötlet, hogy a mindenki által jól ismert csillagképek segítségével hangolják össze a keresőcsapotok útvonalát, jó volt. Aztán valaki felvetette, hogy talán nem vették figyelembe, mi történik egy változó szelvényben. Mert a változás a fizikai térre is hatással van, vagyis ha egy tisztás fizikailag is helyet cserél egy horhossal, akkor az addig megfigyelt csillagkép információ – jobban mondva annak a lenti világhoz való kapcsolódása – azonnal használhatatlan, elavult adat lesz. Rövid vita után elvetették hát ezt a javaslatot.

– Mit érzett akkor? Félelmet?

– Nem. Nem emlékszem, hogy eleinte féltem voltam. Meg voltam döbbenve. Letértem egy ösvényről – talán már említettem – elhagytam a járt utat egy vadcsapás kedvéért. És ez vezetett abba az erdőbe. Ahol aztán, mikor egyszer visszafordultam, már nem volt ott mögöttem az ösvény, amin bejöttem a fák közé. Sőt, egy félembernyi magas sziklakitüremkedés magasodott előttem. Zöld mohával fedett, durva, rücskös felület. Emlékszem minden pontjára, mert ez volt az első pillanat, hogy szembesültem az erdő hatalmával.

– Mire gondolt akkor?

– Hogy megőrültem.

A matematikus javaslata végtelenül logikusnak tűnt. Azt kérte, képzeljék el az erdőt egy körcikkelyként. A cikkely peremén állnak fel a keresőcsapatok, majd egyenes vonalú mozgásban megindulnak a képzeltbeli kör középpontja felé. Egy vonalon hárman közlekednek, egymás mögött, tisztes távolban. Így ha az erdő változása valamelyiküket át is helyezi egy másik helyre, kettőnek még mindig lesz esélye végigmenni a kijelölt pályán. Amikor az egyes vonalak végén, a gyűjtőpontban találkoznak, akkor kijelenthető, hogy egy adott sávot, egy adott szelvényt felderítettek. Bevárják azokat, akiket az erdő mozgása eltérített, majd visszaindulnak, némiképp módosítva az irányt, vagyis egy új sávon, ismét legalább hárman, míg legalább egyikőjük el nem éri a képzeletbeli kör szélét. A peremen pedig újból jobb vagy bal oldali mozgást hajtanak végre, hogy most egy másik sáv legyen lefedve, majd kezdik elölről a befelé haladó mozgást. A matematikus számításai szerint a cikkely hosszát és a kör területét figyelembe véve, e módszerrel egy hét alatt végigjárható, átfésülhető az erdő egésze. Persze azonnal jöttek az ellenvetések, hogy az erdő igazából nem is kör alakú, vagy hogy az egyes sávok megállapításánál elég csak egy apró hiba, és így egy húsz méteres szakasz máris kimarad, ami beláthatatlan következményekhez vezet. A legfontosabb ellenérvet azonban maga a matematikus határozta meg szomorúan. Tegyük fel, mondta, hogy az erdő valóban egy kör, de nem a síkban van, hanem a fizikai térben – vagyis inkább egy korong. És e korong fel van tűzve egy tengelyre, és az az erő, mely az erdő elemeit változtatja, képes arra is, hogy ezt a korongot balra vagy jobbra is elmozgassa a tengelyén. Ha a mozgás pont akkor következik be, mikor ők a középpontban tartózkodnak, akkor máris rossz irányokba indulnak el kifelé. Amikor ezt a matematikus levezette, hosszú hallgatás után megszavazták, hogy nem az ő módszere szerint járnak majd el.

– Miért gondolta, hogy megőrült?

– Mert minden változott. Sétáltam egy öt percet, és a mögöttem lévő fák helyett csipkebokrokat láttam, amikor megfordultam.

– Ez a változás ezek szerint nem az ön szeme előtt zajlott?

– Nem. Mindig a hátam mögött. A szemem sarkában. A periférián. Amikor pislogtam. Sosem láttam a folyamatot, hogy hogyan történik, csak azt, hogy megtörtént.

– És rájött, hogy elveszett.

– Hát persze. Gondoljon csak bele, ki kell jutnia egy olyan épületből, ahol folyamatosan módosulnak a kijáratok, a szobák, a lépcsők. A tökéletes labirintus képződik meg maga körül.

– Nem gondolja, hogy ez némiképp olyan, mint az életünk? Ott is folyamatosan alakul minden, mégsem őrülünk bele. Igaz, nem ilyen látványosan, hanem a felszín alatt, de…

– Nem gondolja, hogy merészség lenne azt mondani, hogy a való életben mind az őrület peremén táncolunk?

A filozófus hosszas tűnődés után vezette elő javaslatát. Abból a tételből indult ki, amit a nagy Hérakleitosz vallott, nevezetesen, hogy kétszer nem léphetünk ugyanazon folyóba. Az erdő eleven cáfolata volt ennek a tételnek. Ugyanazon tér – és talán pillanat – látszatra megismétlődhetett kétezer méterrel arrébb is. Mi következik ebből, tette fel nyugodtan a kérdést a filozófus, majd hosszan belenézett a fák sötétedő közeibe. Csak annyi, hogy szilárd pontokat kell keresnünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt az egy tényezőt, ami folytonos mozgásban van – vagyis az idegent.  A szilárd, biztos és változatlan tényező pedig mi magunk vagyunk. Minket, mint megfigyelőket, személőket az erdő képtelen megváltoztatni. Attól, hogy a tisztás helyett egy vízmosásban találom magam, attól az emlékeim, vágyaim és gondolataim nem alakulnak át. Mit jelent mindez, kérdezte valaki értetlenül, mire a filozófus elmosolyodott. Azt jelenti,mondta csöndesen, hogy nem kell tennünk semmit, csak ülni és várni. És hagyni, hogy a kóborló ránk akadjon.

– Kicsit eltávolodtunk az eseményekről. Azt mondta, két hétig bolyongott az erdőben.

– Igazából tizenhárom napig.

– Hogy bírta?

– Élelem volt, csak be kellett osztanom. Vizet találtam, több patak is keresztülszelte az erdőt. Az egyiknél konstatáltam, hogy mindaz, amit erről a helyről gondolok, igaz.

– Miért?

–  A patakra egy kis emelkedőn bukkantam rá. Nagy, lapos kövek feküdtek benne. És a vize felfelé, a hegy irányába folyt.

 – De akkor az ilyesmin már nem lepődött meg.

– Nem. Ez csak egyfajta megerősítése volt annak, hogy nem a mi világunkban járok.

– Volt még ilyen megerősítés?

– Igen. A megmenekülésem. Megláttam őt. A fák közt. Engem figyelt. Nem csinált mást, csak nézett.

– Ki volt ez a valaki?

Hosszas vita után elfogadták a filozófus ötletét. Elmondták a többieknek, akik egyetértően, kételkedve vagy közömbösen reagáltak. Aztán szétszéledt, mindannyian elindult arra, amerre épp kedvük volt. Az volt a lényeg, hogy az egyes várakozási pontokat nem határozták meg előre. Bárki, bárhol várakozhatott. Az sem volt fontos, hogy egymástól egyenlő távolságra legyenek, mivel úgy vélték, a véletlenszerűség hasznos lehet az eredmény szempontjából. Amikor a kereső személy úgy érezte, hogy jó helyen van, megállt, és várt. Szívük mélyén nem hittek ebben a módszerben, mert túlságosan passzívnak tűnt, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, mind többen és többen megértették a terv zsenialitását. Nem az volt a lényeg, hogy ők találják meg az ismeretlent. Nem. Hanem az, hogy az erdő hozza eléjük ezt a személyt.

És így is történt.

– Nem tudom ki volt.

– Nem ment oda hozzá?

– Nem. És mielőtt megkérdezné – azért, mert féltem. Először nem is tudatosult bennem, de ahogy néztem őt, és ő visszanézett rám, rájöttem, hogy rettegek. Egy kis domb oldalában állt, elszórtan körötte fák. Sziklacsonkok a fák közt, mint fogak. Ott állt, a nap rézsút tűzött le rá. Negyven év körüli férfi lehetett. Nem látszott meglepettnek. Ő sem akart tőlem semmit, legalábbis először. Aztán mozdult, és megindult előre.

– És maga követte.

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom. Akkor ez volt a helyénvaló. Rettegtem tőle, de követtem, mint akit hipnotizáltak. Fel a dombra, majd le, majd át egy bokros részen, egy patakon, egy sziklás, poros lejtőn. Végül elértünk egy nagyon sűrű részhez, amin alig tudtunk áttörni. Ahogy véget ért, a fák is ritkulni kezdtek. Az előttem lévő alak pedig eltűnt. És megpillantottam az országutat.

Az, aki végül ráakadt az idegenre az erdőben, később elmesélte, hogy ő maga is hogy meglepődött, először moccanni se bírt, de aztán eszébe ötlött, mit beszéltek meg, mi a teendő. Persze tudta, hogy merre van az erdő széle, a perem, a körvonal, hogy a matematikus szavaival éljünk, és abba az irányba indult. Mind tudták, meddig terjed az erdő. És itt jött a művelet legkényesebb része. Az, hogy egy változás ne szakítsa őket el egymástól. Babonából nem fordult hátra, csak ment előre, de érezte, hogy az idegen végig követi. Végigmentek a változatlan helyszíneken, a nap élesen sütött le rájuk, a csönd szinte elviselhetetlen volt. A szerencse is közrejátszott – a találkozásuk közel volt a peremhez. Egészen eddig, a határig kísérte az idegent ez a szerencsés kereső - majd magára hagyta, és távolról figyelte, hogy átbukdácsol a fák közt, le egy meredek lejtőn, míg el nem éri a betonutat. És csak akkor, abban a gyönyörű pillanatban jutott eszébe a gondolat, hogy megmentett egy lelket.

– És ez a rettegés kísérti a mai napig. Ami a férfi kapcsán megszállta magát.

– Igen. Az utcasarkokat lesem. A sötét szobabelsőt. Nem bírom a sötétséget. A bezárt szekrény mélyére gondolom magam. A parkok fái közt figyelem az alakokat, akik csak bújócskázó gyerekek, de én mégis azt hiszem, mások.

– Mit hisz, kik ők?

– Azt hiszem, holtak.

– De ön nem a holtak birodalmában van.

– Ezt most kérdezi vagy állítja?

A szerencsés kereső a sikeres kimentés után bejárta az erdőt, és értesített minden útjába kerülőt az eredményről. A középpontban gyűltek össze. Megtárgyalták az eseményeket, ki-ki kommenteket fűzött hozzá. Sokan úgy vélték, azért nem szakította el változás kettejüket, azért sikerült a kimentés, mert már maga az erdő akarta kivetni magából az idegent. Volt, aki vitatta ezt, vagy általában a történteket, volt, aki nyugtalan maradt, mások csak hallgattak. Lassan rájuk esteledett, de nem törődtek vele. Aztán hajnal lett, majd nappal, majd ismét este, de ők még mindig ott voltak.

– Térjünk vissza erre az alakra. Miért rémült meg tőle?

– Azért, mert akkor, amikor észrevettem, akkor jöttem rá, hol vagyok. Hogy mi ez a hely. Mi ez az erdő.

– „A holtak birodalmának előszobája”?

– Pontosan. Valamiféle köztes hely, a maga sajátos szabályaival. Egy átjáró, ahol azok várakoznak, akik nem tudnak teljesen eltávozni. És ezért rettegek, mert attól tartok, több ilyen hely is létezik a világban.

– De még mindig nem értem. Miből szűrte le azt, hogy az az illető, aki segített magának, aki kikísérte az erdőből, vagyis megmentette magát – az egy halott?

– Említettem, hogy egy domboldalon láttam meg először. A nap erősen sütött ránk. És beletelt pár másodpercbe, míg észrevettem a dolgot, míg végigfutott rajtam a rémület, a jeges, mindent elöntő rettegés.

– Mit látott meg?

– Hogy ennek a férfinak, ennek a kísérőnek, ennek a jótevőnek, nevezzük, ahogy akarjuk – nincs árnyéka.

Az ablakból nézte, ahogy kilép az utcára. Vékony, csinos nő, behúzott vállakkal, lehajtott fejjel. Mintha terhet cipelne. Meg kell mondania neki. Felírta magának a jegyzetfüzetbe, hogy legfeljebb két ülés után megmondja neki. Majd figyelte távolodó alakját, azt, hogy ösztönösen jó nagy távot tartva halad el a vele szemben jövők mellett. Érzi és sejti, hogy valami nincs rendben. Ezért a rettegés. Sejti. De még képtelen felfogni a dolgot. A szeme nem látja, pontosabban az agya képtelen feldolgozni, hogy mi a baj. Mi a baj ezzel a világgal. 

Itt semminek nincs árnyéka.

A pszichológus visszaroskadt a foteljébe. Az újonnan érkezettekre specializálódott, de ilyen esetre nem nagyon volt felkészülve. A legtöbben hosszú folyamat, egy borzalmas agónia vagy egy hirtelen, ám emlékezetes baleset folytán kerültek ide – náluk könnyű volt a rávezetés-elfogadtatás-megbékélés hármas érzet kiváltása. De most érdekes feladatnak, igazi kihívásnak tűnt számára az, hogy ennek a páciensnek hogy fogja előadni, hogy fogja elmondani két ülés múlva azt a tényt, hogy rossz irányba jött ki az erdőből. 

vége

Hallottunk már ilyenről, és akkor - mivel mással esett meg - viccesnek találtam. De most itt van. Nálunk. Nem tudjuk őt meggyőzni, hogy nincs ott senki. Minden racionális érv lepereg róla. Hiába nevetséges az egész feltételezés, hogy valaki éjjelente az udvaron ólálkodik, és órákon át figyeli az ablakát - nem érdekli. Látja. Hiszi. És fél. Az idegen férfi motoz, motyog, különös jeleket vés a párkányra. A párkányon persze nincs semmi. Szívem mélyén megértem őt. Gyermek lett ismét, és emlékszem még, amikor éjjel rettegtem kimenni a vécébe, mert szinte láttam a farkasember vicsorgó fejét az ablakban. A vécé ablaka hat méter magasan volt - de ez nem számított a félelmemnek, ami máskor meg, a "Cápa" elolvasása után az ágyamban fekve rohant meg, noha hatszáz kilométerre volt a legközelebbi tenger. Csakhogy én kinőttem ezt a félelmet, ő viszont most kezd visszaöregedni bele, és innen  már nincs visszaút, és ez a tehetetlenség elkeserít. Más nem maradt, más eszközöm nincs - írok köré egy történetet.

Hazatérés

– Egy ember leselkedik az udvaron – mondta a nagyanyja. – Azután jön, hogy te elmész. Mi? Nem, azóta esett hó, nem leled majd a nyomát. Este jön, mikor már sötét van. Felgyújtom a kinti lámpát, és akkor eltűnik. Ha nem gyújtom fel, képes órákon át ott állni az udvar végében, és csak les be az ablakon.

A katona a földre dobta a kabátot. Zsebre tette a fiatalember cigarettáját, de egy szálat ujjai közt hagyott. Szájába dugta, tenyerével ernyőzte, úgy gyújtotta meg. A társa felé fordult, aki addigra végzett Pajával. Paja a földön feküdt, keze, lába szétvetve. Az arca behorpadt az ütésektől. Az egyik szeme kiugrott helyéből, lecsúszott orcáján a hóba. Feje körül glóriát vont a kispriccelő vér. A katona társa ott állt felette. Felemelte a véres puskatust egy utolsó ütésre, mert Paja még levegőért kapkodott. Szájában látszódtak a törött fogai. Aztán a másik katona meggondolta magát, legyintett, és részegen motyogott valamit nyelvén, miközben letérdelt a hóba, hogy átkutassa a fekvő ruháit.

– Nem tudom, mit akar az az ember. Hogy nincs jobb dolga, mint ott állni a hidegben. Hogy ideeszi a fene. Meg aztán félek is tőle, mert egyre közelebb jön. Volt, hogy már az ablak alatt motoszkált, ott zörgött. Hogy mit csinál ott – ki tudja. Reggel kimentem, megnéztem, mintha valamit írt volna a hóba. De azt is belepte az, ami éjszaka hullott. Mi? Nem, most nem áll ott. De most nappal van. Majd ha elmész, majd ha esteledik, akkor bukkan csak fel. Tőlem jöhet, zárom az ajtót, meg a tisztaszoba ajtaját is. A vécé ablakát se nyitom ki. Tettem rá függönyt, mert ott is belesekedik. A ház háta mögé jön, hallom, ahogy abban a kis szoroskában motoz, oszt ha kimegyek a vécére, onnan, fentről les rám. Hát most leshet, a függönytől nem lát semmit.

A katona elgondolkodva szívta a cigarettáját, majd megindult, elsétált a félmeztelen fiatalember mellett a földbe vágott üreg, a búvóhely bejáratához. Még mindig fekete füst gomolygott bentről. Valami lángra kaphatott, amikor felrobbant a kézigránát. A füst zsírszagot hozott, ami disznóvágásokra emlékeztették a fiatalembert, amitől megkordult a gyomra. Még szorosabban karolta át meztelen felsőtestét, mintha az segítene. Meztelen lábával topogott a hóban. Mostanra sikerült keményre tapodnia, így legalább csak a talpa fázott. De az nagyon. A katona tőle három méterre csak bámult az üregbe, nem mozdult. Társa megfordította Paját, hogy hozzáférjen a farzsebéhez. Paja nagyot nyögött.

– Régen nem volt ilyen világ. Ismertem az egész utcát. A nagyapáddal itt laktunk, nem is tudom hány éve, de nem voltak ilyenek. Ez csak most van, most lett ilyen a világ. Régebben a tyúk a patak partján volt álló nap, de nem kellett félteni, nem volt, aki elvigye. Most meg rettegnem kell attól a sötét embertől. Kellene valami nagy bot, vagy egy kisbalta. Hozd be majd nekem a fészerből a kisbaltát. Ha legközelebb az ablakom alatt motoz, kinyitom, és fejbe vágom. Majd akkor megtanulja, hogy ne ijesztgessen ilyen szegény öregasszonyokat. Mi? Hogy ki ő? Nem tudom, aranyom. Nem látom rendesen az arcát. Mindig az árnyékban marad, sötétben, onnan les az ablakomra. Csak azt látom, hogy ott van. Arra is gondoltam már, hogy meggyújtom az ámbiton a villanyt, mikor feljön, mert néha idejön az ablak alá, és akkor kilesek az ablakon, és akkor meglátnám, kicsoda ő. De amikor meggyújtom a villanyt, akkorra mindig eltűnik.

A félmeztelen, mezítlábas fiatalember fejében kavarogtak a gondolatok. Azt hinné az ember, ebben a rettentő hidegben lelassul az elme működése is, de nem. Talán riadt szíve pumpált több vért az agyába. Arra gondolt, hogy a katona agyonverte Paját. Arra gondolt, hogy ő eddig megúszta. A rajtaütést is túlélte. Egy negyedórája kezdődött minden. Még félálomban, odabenn, a sötét búvóhelyen meghallották, hogy kint motoz valaki. Hallották az idegen nyelvet, azt, hogy idegen kezek elhúzzák az álcául szolgáló csipkebokrokat. Hatan voltak odabenn. Hatan, egy bányászcsapat tagjai, akik a front hírére kiásták ezt a búvóhelyet a falutól jó messze lévő Gyurcsik güdriben. Aztán mikor megjött a front, kijöttek ide, élelemmel, vízzel. Bár vizük volt amúgy is, mert rengeteg hó esett. Csak ezzel a rettentő hideggel nem számoltak. Tüzet nem mertek gyújtani, mert a füst elárulta volna őket. Összebújtak hát szorosan, betakaródzva odabenn, az üregben, mint valami állatok. Végül mégis megtalálták őket. A fiatalember most kinyújtotta maga elé két kezét. Vörösek voltak az ujjvégei. Ujjai remegtek Kézfeje remegett. Szíve hangosan vert. Fejében kavarogtak a gondolatok. De még élt.

– Amikor ülök itt egyedül naphosszat, azon gondolkodom, ki lehet az az ember. Mert nem látom az arcát, de mégis, emlékeztet valakire. Biztos meséltem már neked, hogy a háború alatt a nagyapád mellett udvarolt nekem egy másik is. Nagyon szép legény volt, a Pajával, a felső szomszédunk fiával voltak komák. Ő is a bányában dolgozott, ahogy a nagyapád, de egy másik brigádban. Nem jön a számra a neve. Olyan félénk, bátortalan, szelíd legény volt. Nem nagyon mert közeledni senkihez, de én valahogy tetszettem neki. Gyakran eljött hozzánk, anya kedvelte, de ő sem tudott választani kettejük közt. Azt mondta, rám bízza. Én meg fiatal lány voltam, örültem, hogy ketten is járnak udvarolni, ezért nem választottam. De aztán jött a háború.

Bedobták a bombát, a kézigránátot, aztán jött a dörgés, a fény, és a nyomás és csengés a fülben. Utána meg a jajongás és a sírás. Amikor kirángatták őket, kettejüket, láthatta a betűző reggeli fényben, hogy Kocsist kettészakította a robbanás. Mellette feküdt Sándor, homlokáról vér csorgott. Az se modult már. A Franci befelé kúszott, az üreg végébe, őt az egyik katona agyonlőtte. Miközben kilökdösték kettejüket, láthatta még, hogy a Komi összegörnyed a földön fájdalmában. Kezeit a gyomrára szorította. Ő volt az, aki jajongott és sírt. Aztán amikor már kint álltak, és a katona rájuk szegezte fegyvert, és várták a másik katonát, akkor dördült a másik lövés, és a Komi végre elhallgatott. Mind a hárman megkönnyebbültek kicsit.

– Na, ha nincs a háború, talán ezt a másik legényt választom. Hogy hívták, te, a nyelvemen van a neve. Szegény családjuk volt, az alvégen laktak, de anya mondta, hogy azt hallja, szorgalmas, értelmes, a bányában szeretik, elő fogják léptetni. Mert a nagyapád is jó dógos ember volt, de ő csak elvégezte a munkáját, azon túl nem nagyon ügyködött, nem instarkodott. Meg aztán jobban is tetszett nekem ez a fiatalember. Szépen énekelt, a táncházban minden lány vele akart táncolni. De aztán jött a háború, és amikor ideért a front, ő is kiment a pajtásaival a határba. És ott aztán megtörtént a baj.

A katonák részegek voltak, látta rajtuk azonnal a fiatalember, hogy gonosz részegek. Csak a jelre vártak, hogy rossz dolgokat tegyenek. Ott álltak velük szemközt, rájuk fogták a fegyvert, és vártak valami csak általuk ismert jelre. Felettük egy holló károgott valamelyik fán. A fagy néha roppant egyet a fehér tájban. Hegyek és dombok mindenfelé, mögülük elődübörögtek az ágyúk, tompán, messziről, a város irányából. A fiatalember arra gondolt, már majdnem megúszták. Egy nap, és a front áthalad a vidéken. De nem számoltak ezekkel a leszakadozott, össze-vissza utóvédhadakkal, a csőcselékkel, a fosztogatókkal, akik gondosan átfésülték a falvakat és a falvak környékét, miközben mint a zsizsikek, belepték a tájat. Búvóhelyek után kutattak. Aztán az egyik katona intett a fejével, és a fiatalember bakancsára mutatott. Hogy vegye le.

– Mind a ketten elbújtak odakinn a határban. A nagyapád is és ez a fiatalember is. Külön-külön helyen. Fergyi sógor járt mindkét csapathoz. Vitt nekik híreket, kenyeret, mikor mit. Azt mondta jól vannak, bizakodnak, sokat nevetgélnek és kártyáznak. Nekem külön üzent mind a kettő, nagyapád és ő is, hogy tartsak ki, bújjak, el, kormozzam be az arcom, ha bejönnek a faluba a katonák. Hallottuk már akkor, mi történik az asszonyokkal. Amikor ideért a front, így is tettem. A Dálnokék pincéjébe bújtunk el, öten voltunk ott lányok, ha ránk találnak, lett volna ott nagy sikoltozás. Hallottuk is, hogy kint az udvaron megy az idegen beszéd. De aztán elvonultak, nem bántottak minket, be se jöttek a pincébe. Nem volt mindenki ilyen szerencsés a faluban. A tanítónőt hárman erőszakolták meg.

Levette a bakancsot, és akkor a katona intett, hogy a kapcát is. Azt is lecsavarta, és szépen a bakancsra terítette. Ekkor a másik intett a fegyverrel, hogy a kabátot is vegye le. Vonakodva gombolta ki, húzta le magáról. Amikor végzett, a katona mutatta, hogy a mellényt és az inget is. Ezek alatt már csak egy atléta volt, de az se maradhatott. Mikor kész lett, a másik katona Paja felé lépett, és fejével a bakancsára bökött. Paja ekkor felé fordult, végignézett rajta, ahogy ott vacog nadrágban, mezítláb, félmeztelenül. A szeme mindent elárult. Ezek meg fognak ölni minket. Aztán nekiugrott a katonának. A fegyvert próbálta meg kicsavarni a kezéből, de az a földre lökte őt, majd fölé magasodott, és káromkodva fejbe vágta a tussal. A fiatalember nem mozdult, mert az, aki előtte állt, rászögezte a puskát. Arcát elfutotta a pír, és nem nézte, mi történik Pajával, csak számolta a tus csattanásait, egészen tízig.

– Aztán amikor csend lett, kijöttünk a pincéből, és kimentünk a Kómár házukhoz, hogy valami hírt halljunk. Ágyú lehetett ott a sarkon, mert nagy halomban álltak a hüvelyek. Nem volt már egy lélek katona se a faluban, ezért mindenki kezdett kijönni a pincékből, padlásokból, ki hol bújt meg. Az iskolában, a tanteremben a Siráék megtalálták a tanítónőt. Felakasztotta magát szégyenében. Fergyi sógor csak délután keveredett elő. Felénk tért, bejött hozzánk, anyám pálinkával kínálta. Addigra már megjárta a határt, volt mindkét búvóhelyen, elmondta, mi volt, mit látott.

A katona most visszafordult felé, és intett a fegyverével, mondta is anyanyelvén, hogy menjen, induljon, ezt még a fiatalember is megértette. A katona arcán nem volt semmiféle érzelem. A fiatalember tétován lépett egyet a hegyoldal felé. A falu irányába. Nem jött erre semmi tiltakozás, ezért bátrabban lépett kettőt, majd szaporán megindult. Minden egyes lépés fájt mezítelen lábfejének a kérgesre fagyott vastag hóban. Mintha le akarnák nyúzni róla a bőrt. Összeszorította fogát, és ment tovább. A hideg rázárult meztelen mellkasára, hiába fonta össze rajta karját. Várta, hogy mikor húzzák fel a fegyvert a háta mögött, várta a lövést. De nem jött. Helyette felért a domb tetejére, és kinyílt előtte a táj.

– Azt mondta Fergyi sógor, hogy nagyapádék rendben vannak. Hogy már készülődnek vissza. A biztonság kedvéért kivárnak még egy éjszakát, de aztán bejönnek a faluba. És én akkor ennek nagyon megörültem, de vártam, mit mond a másikról. Azokat is meglátogatta. De ott már nem volt ilyen jó a helyzet. Már messziről látta, a búvóhelyet felforgatták. Kint feküdt az egyik, halott volt. Odabenn megtalált még négyet. Ötöt számolt, de hatan mentek ki a búvóba. Pont az én legényem hiányzott. Fergyi sógor szerint azok, akik rajtuk ütöttek, azok vitték el magukkal, fogságba. Talán így volt.

Minden egyes lépés külön fájdalom. A lábában, a tüdejében, a combjában. A falu már látszik a távolban két dombhajlat közt. A templom csúcsa. Ott, attól jobbra van a szerelme háza. Oda kell mennie. Oda kell elérnie, és akkor minden rendben lesz. A lány foszlós kaláccsal várja majd, felülnek a kemence padkájára, átkarolja őt, és halkan beszélgetnek, arról, hogy hol építsenek saját házat a faluban, meg hogy kiket hívjanak meg a lagziba. Ezekre gondol, miközben botladozik a végtelen, havas mezőn. Ez jár a fejében, mikor térdre esik, és összegörnyed a hidegtől. – Haza fogok jutni – mondja ki dacosan. Aztán csak vár és remeg megállíthatatlanul.

– A nagyapád másnap visszajött, és aztán tovább udvarolt nekem, most már szabad volt neki a pálya. Nem volt vetélytársa. Láttam rajta, megkönnyebbült, mert sejtette azért, hogy ha úgy alakul, nem őt választom. De nem úgy alakult. A háború utáni évben összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett anyád. Ebben a házban maradtunk, anyáék visszaköltöztek az alvégre. Itt lakom, mióta megszülettem, már nyolcvanhárom éve. Hogy mi? A legény? Soha többé nem hallottunk róla. De no, tényleg is, onnan kezdtem az egészet, hogy néha úgy érzem, ő az. Ő áll ott az árnyékban éjszaka. Nem tudom neked megmondani, honnan jön ez az érzés, de valamiért bennem van. Valahogy időskorában visszajött a fogságból – vagy csak valaki nagyon hasonlít rá. Nem tudom. De meg mernék esküdni rá, hogy ő az.

Kiment elszívni egy cigit, és felbámult a szürke égre. Alkonyodott. A hó fehéren derengett az udvaron, csak a járdák barnállottak, ahonnan délelőtt elhányta a havat. Hátrafordult, felnézett nagyanyja házára, a konyha ablakára, ahonnan ki szokott lesni, mikor megérkezik autójával a városból. Hátrált pár lépést, nem törődve azzal, hogy cipője, nadrágja szára havas lesz. Azt a képzeletbeli vonalat követte, mely nagyanyját összekötötte a látomások világával. Végül megállt a rozoga kerítés mellett, amelyen túl egy másik kert, majd azon túl a dombok következtek. Csönd volt, most még az örökké dühös kutyák se felelgettek egymásnak. Sokáig kereste szemével, míg rátalált. Lehajolt, és ujjait végigfuttatta a peremén. Behavazódott, mert hajnalban esett, de még azért ki lehetett venni a körvonalait. Egy férfi lábnyoma volt a kerítés mellett. Egy férfi meztelen talpának lenyomata. 

vége

Karl Ove Knausgard új könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

Új élet

Az üres ágy mellett egy félig üres pohár narancslé állt. Benne a szívószál, amivel itatta az utolsó napokban. Az öntudatlanság rohamai közt. A nő megállt a kisszekrény előtt, kihúzta fiókját. A jegyzetek, a féltve őrzött bőrkötéses irat mellett ott csillogott a férje gyűrűje. Ahogy tenyerén latolgatta, még érezni vélte a test melegét. Megremegett, ismét elöntötte őt a zokogás görcse, de vett egy mély levegőt. Belelapozott a füzetbe.

– A világunk nem egyedülálló csoda – mondta a férje azon a szürke délutánon. Egy pohár bor volt a kezében. Az erdőre néző nagy ablak előtti díványon ült. A nő a szoba túloldalán vasalt, és figyelmesen hallgatta. – A világunk csak egy lehetséges konstrukció, mely másképp is felépülhetne. Tulajdonképpen önmagát építi fel, a létezése önproduktív, ahogy a többi, hozzá végletekig hasonlító – de némiképp mégis különböző – világoké is. És köztük vannak ezek a tartóoszlopok, amiket sejtésként húrelméletében Wallis is felvet a tanulmányában, s melyeket én – azt hiszem – most már sikerrel tudok azonosítani. Ezek nem is annyira fizikai oszlopok, hanem üreges terek, síkok, metszéspontok, ahol az egyes világok egymásba érnek, és ide-oda lehet lépegetni bennük és köztük.

– Anya, ugye bátor vagyok? – kérdezte a férfi az utolsó előtt éjszakán tőle. A nő ott ült ágya mellett, fogta a kezét, néha egy nedves ronggyal megtörölte a homlokát.  A férfi azokban az időkben már igen sokszor nagyon messze járt. Visszatért gyermekkorába, fiatalkorába, néha csecsemőként összegömbölyödött. De legalább nem voltak fájdalmai ezekben a periódusokban, így a nő hálás volt az álmoknak. Akkor, amikor ezekben a világokban járt, nem jajongott. Néha az álomtájak vele jöttek az ébredés után is. Néha órákig az anyjának vélte a feleségét. – Az vagy, drágám – megsimította a sárga, koponyára hasonlító arcot. A bőr pergamenszerűen feszült a járomcsonton. A haja nagyrészt kihullott a kezelésektől. A szeme egy sötét folt volt, mélyen, benn a húsban. – Nagyon bátor.

– Világok tucatjai, melyek egymástól elkülönülve, egymással soha nem találkozva léteznek – magyarázta a férje, majd belekortyolt a kávéjába. Kint voltak a teraszon, és a párálló erdőt nézték. A nő egy tálban a férfi által szedett gombát tisztogatta. – Pontosabban egy-egy pontban találkoznak csak, a tartóoszlopokban, a metszéspontokban. Kiírtam magam a tudományos életből, mikor elkezdtem kutatni ezeket a helyeket. A szakma bolondnak tartott. A tanulmányaimat nem publikálták, irodalomnak vélték – nem volt keserűség a hangjában inkább ténymegállapításnak hangzott. Nem nézett a nőre, aki letette a tálat, és odament hozzá. Átkarolta, és megcsókolt a nyakát. – Nem hibáztatom őket – folytatta a férje. – Én is így tennék a helyükben. Hihetetlennek tűnik, hogy ezek a helyek végig itt voltak a szemünk előtt.  Többnyire a bolygó felszínén. Többnyire. – A férfi ellépett tőle, és a maradék kávét a paradicsompalántákra löttyintette, mintha egy isteneknek szóló felajánlás lenne.

Az utolsó reggel a nő elszunnyadt az ágy mellett. Arra riadt, hogy a férje bámulja őt. Ezúttal tiszta volt a tekintete, itt volt, teljes egészében jelen volt. – Meg fogok halni – jelentette ki fakó hangon. A nő felnyögött, majd leroskadt az ágy mellé, a hideg padlóra, és átkulcsolta a takaró alatti hegyes, összeaszott testet. – Dehogy fogsz, drágám – suttogta a fertőtlenítőszagú szövetbe, amely alól kiérezte a bomlás páráit. A férfi végigsimított a nő haján, majd álla alá akasztva ujját, felemelte fejét. Tekintetük találkozott. – Elmondom, mit kell tenned, ha halott leszek – szólt a férfi. A nő hallgatott, és a férje elmondott mindent. Mikor végzett, a nő hátrált egy kicsit, a padlón csúszva, mint egy gyerek, és fejét rázta: – Erre nem leszek képes. Még ha igaz is, amit... – De a férfi tiltón felemelte kezét: – Igaz – mondta minden erejét összeszedve. – Minden igaz. És ez az egyetlen esélyed egy új életre – nyögte felemelkedve. Válla rázkódott az erőfeszítéstől: – Meg kell tenned. Könnyebb lesz, mint gondolod. Majd meglátod, miért. Meglátod majd az erdőben… – nem tudta befejezni, mert kifogyott a levegőből. Lehunyta szemét, összpontosított, befelé figyelt, arra, ami közeleg. – Vedd ki a jegyzeteimet a fiókból – suttogta nagy sokára.

– Néhány helyet az emberiség öntudatlanul is azonosított számomra – magyarázta a férje, miközben kitöltötte a vendégeknek a bort. – A metszéspontok, már ahogy én nevezem a világok közti átjárókat, feltűnnek a történeti hagyományokban, szent iratokban és egyéb dokumentumokban – visszaült helyére, majd felemelte poharát, megforgatta benne a vörösbort. Tányérján párolgott a marhasült. A többiek már nekiláttak. Villa és kés csörrent, megtörve a csöndet. – Buddha álma. A Jelenések könyve. Vagy Dante bolyongása a sötétlő, nagy erdőben – a villára szúrt hússzelettel kifelé intett az alkonyi vörösben fürdő fákra. – A pokoljárók az írországi barlangokban. Ha az átjáró, a metszéspont a levegőben van, akkor eszünkbe juthat a Bermuda-háromszög rejtélye. Mert egyértelmű, hogy egy nagy sebességgel haladó jármű nem fog visszatalálni a kapun, ugye? – felnézett tányérjából, de a többiek az ételre szegezték pillantásukat. A nő végül megkönyörült rajta, és karjára tette a kezét: – Bizonyára így van, drágám.

– Ki kell takarítunk a szobát – törte meg a csendet mögötte egy hang. Idős, nagydarab asszony állt az ajtóban. – Persze – mondta a nő, majd magához szorította a jegyzetfüzetet, és kiment a folyosóra. Ez pillanatra visszanézett az ágyra, mellette a félig teli pohárra, majd dacosan elindult. A nővérpultnál megállították: – Kérem, ne feledjen el nyilatkozni, hogy mi legyen a férje testével, mert…– kezdte volna a fiatal gyakornok, de a nő meg sem állt, úgy mondta: – Égessék el. – Átvágott az előtéren, ahol szomorú emberek álldogáltak csomókban. Kiment az épületből. A járdán nővérek cigarettáztak. Némelyiket ismerte az elmúlt hetekből. Rájuk se nézve a parkolóhoz sietett, beszállt a kocsiba. A motor felbőgött, ahogy az autó kivágott az útra. Tövig nyomta a gázt, és észvesztő tempóban sorolt be a főút forgalmába. A lehajtónál csikorogtak a kerekek. Itt, a házukhoz vezető alsóbbrendű úton még gyorsabban tudott menni. Csak amikor elért az erdő széléhez, akkor nyugodott meg. Leállt az út szélére, és kiszállt az autóból. Aztán felütötte a jegyzetfüzetet, megkereste benne a térképet, és sokáig bámulta.

– Nemsokára itt lesz. Tudja, a férjem állandóan az erdőt járja – szabadkozott a nő, és még töltött egy kis limonádét az újságírónak. Bent ültek a konyhában, ahonnan épp hogy látni lehetett a fákat. – Igazi természetimádó. Mindig hoz gombát, szamócát, csipkét, aminek szezonja van. Direkt az erdő miatt építettük ide a házunkat. – A férfi ivott egy kortyot, majd írt valamit az ölében csillogó laptopba. – Alig találtam meg a földutat – mondta vidáman. – Jól elbújtak a világ elől. Akárcsak a férje a tudományos élet elől. Pedig valaha nagy reménységnek tartották – mondta egyre csöndesedő hangon. A nő szeme összeszűkült, akár egy ugrásra kész macskáé, de a másik ezt nem látta. A képernyőn nézett valamit: – Annak idején a továbbfejlesztett húrelmélettel kezdett el foglalkozni. De aztán jött ez a…– a férfi végre felpillantott, és észlelte, milyen feszült a másik: – Bocsásson meg, nem akartam megbántani. – A nőbe ekkor eltört valami, talán mert az újságíró annyira őszintének tűnt. A kezébe temette arcát, és felzokogott: – Senki nem hisz neki. Mindenki bolondnak tartja.

Eshetett az éjjel, az aljnövényzet csöpögött a nedvességtől. A cipője minduntalan beleakadt a puha avarba, azért levette. Csipkebokrokat és kökénybokrokat kerülgetett. Indák kapaszkodtak hajába. Akaratos ágak marasztalták. A félhomályban alig látta a papíron lévő kusza rajzot. Végül mégis megtalálta az első jelet. A férje keze nyomát. Egy véset volt a tölgyfa oldalán, baltával vájt V betű. Ezt kellett követnie.

Azon a napon ő ment el bevásárolni az autóval. Az úton hazafelé azon tűnődött, mi lesz, mikor az örökség, melyből a házat építették, és melyből évek óta életek háborítatlanul az erdő közepén, egyszer csak elfogy. Arra gondolt, visszamehetne tanítani. Nem remélte, hogy a férje valaha is aktív kereső lesz. Befordult a ház előtti murvás kis udvarra, és azonnal meglátta a testet. A fűben feküdt, az erdő szélén. Kitépte magát a biztonsági öv szorításból, majd a férjéhez rohant. Mindene rázkódott. Ez volt az első roham. Akkor még nem tudták, milyen sok lesz még.

Kibukkant a fák közül a ház előtti üres térre, és megtorpant. Elengedte cipőit, hagyta a földre hullani őket. Nem keltettek zajt. Így a paradicsomágyásnál tevékenykedő, neki háttal guggoló nő nem vette észre őt. Óvatosan megközelítette, akár egy macska az ugráló verebet. Egyáltalán nem érzett semmit, ahogy az ismerős testre pillantott. Szerencsére az arcot nem látta. Akkor sem érzett semmit, amikor megragadta a nyakat hátulról. Aztán csak szorította, minden erejével, pokoli elszántsággal.

– Ha pontosan követed a jeleimet, a V betűket a fákon, akkor minden rendben lesz – magyarázta rekedten a férje, még mindig lehunyt szemmel. – Akkor pontosan át fogsz haladni rajta. – A nő az ölében tartott jegyzetfüzetre pillantott. A térkép zavarosnak tűnt, mintha egy részeg rajzolta volna. Úgy vélte, a férje már a betegség előrehaladtával készítette, amikor a finomabb munkát végző izmok kezdték őt cserben hagyni. – És aztán a jelek átvezetnek oda, ahova el kell jutnod. A többi a te dolgod lesz – folytatta a férfi szomorúan – Rád bízom, hogy csinálod.

Meglepően könnyű volt a test. Behúzta a fák közé, majd a ház mögötti fészerhez lopódzott. A lakatban benne volt a kulcs. Kiválasztotta a legkisebb ásót, aztán visszament a halotthoz. A bal karjánál fogva kezdte húzni. Mintha valami elejtett zsákmány lenne. Ismét a jeleket követte, de most visszafelé haladva, távolodva a háztól.  Hirtelen kívülről látta magát, ahogy a szoknyájában, fehér pulóverében áttör a rengetegen. Egy halottat vonszolva. Az ásóra támaszkodva. Mikor elhagyta a harmadik jelet is, megállt, és ásni kezdett. Bent volt az erdő mélyén, egy nagyobb tisztás szélén, ami alkalmasnak tűnt. A föld porhanyós volt és gombaillatú. Pár perc után az ásója valami keménybe ütközött.

– Gondolod, hogy véletlenül vásároltam meg azt a telket ott az erdő közepén? – suttogta férj a kórházi ágyban. Összeaszott testében mindentudó öregembernek tűnt. A bőr lötyögött az álla alatt, miközben beszélt. – Nemcsak a történeti és vallásos emlékekben kutattam a metszéspontokat. Számoltam is. És megtaláltam a sajátomat. Amiről rajtam kívül senkinek nincs tudomása. A tizenkét átjáró közül az egyiket. Kint van, a házunk melletti erdőben, drágám.

Mikor végzett, felvette a farmer kezeslábast, amit a halottról húzott le. Visszavánszorgott a házhoz, és elrakta az ásót a helyére. Három paradicsomtő még gyomos maradt. Kiszedte a fűszálakat, és meg is locsolta a palántákat. Ahogy felegyenesedett, megérezte a másik tekintetét. A férje ott állt a teraszon, kezében egy pohár kávéval, és őt bámulta. Csak egy boxeralsót viselt, a zuhanyzás cseppjei még csillogtak bőrén. Teste ép volt, erős és egészséges.

– Ne hidd, hogy rossz dolgot követsz el – kérte a férje, majd felköhögött. – Mind ezt tennénk, éljünk bármelyik világban is – tette hozzá keserűen. – Majd meglátod – ezután lehúzta a gyűrűjét, és a fiókba ejtette, majd ismét lehunyta szemét. Mindketten tudták, közeleg az utolsó roham.

A nő felment a teraszra, és hozzásimult a jól ismert testhez, hogy érezze melegét. – Korán keltél – mondta neki a férje. A hangja mintha kicsit mélyebb lett volna. – Korán – válaszolt a nő csöndesen. Eszébe jutott a sír, amiben – miközben ásta – megtalálta a másik testet, és aztán az, hogy amikor arrébb kezdett ásni, akkor is talált egy testet. És a hisztérikus nevetése, mikor a földbe szurkált azon a tisztáson az imént, egy órája, és az ásó mindenhol húsba vagy koponyába ütközött. Aztán kisöpörte az emléket magából, és felmosolyogott a másikra: – De végeztem. És most már csak a tiéd vagyok.

2018

vége