A kép a siroki várnál készült, de a történetet a hollókőihez helyeztem. A legutóbb publikált anyag folytatását már régóta meg akartam írni, évek óta izgatott, merre tart a lány útja, miután elhagyta szüleit. Azt tudtam, hogy egy újabb erődbe kell kerülnie, egy másik Héttoronyba, és hogy ismét valamiféle áldozat lesz ebben az új életben. A happy end utáni dolgokról akartam írni, amikor azt gondolnánk, hogy minden jóra fordul, és hosszú ideig ilyen is marad - de az élet nem ilyen, sőt, sokszor még a hamis biztonságérzetet is megtagadja tőlünk, és a maga módján ez a tény nagyon nyugtalanító.

Másrészt egy gondolatkísérlet is a novella, amelyet Mel Brooks indított el bennem, aki a Zombi túlélő kézikönyvben endúró motort javasol tökéletes közlekedési eszközként, továbbá a folyamatos mozgás mellett teszi le a voksát. Úgy vélem, a legtöbb ember a Z-nap után ösztönösen egy jól védhető helyre húzódna be - inkább, mint egy szupermarketbe, nem? -, és mivel észak szülötte vagyok, mi más lehetne ez a hely, ha nem egy vár?

Hollókő

A szüzességemet másodjára nem a Várban, hanem még útközben vesztettem el, egy Lidl tetején, Gyarmat határában, langyos Argus söröktől bódultan. Amikor végzett, a fiú legurult rólam, és csak néztük a csillagos, nyári eget. Éreztem, hogy kifolyik belőlem, miközben hallgattam a száján kibukó szavakat. Az új életről beszélt, a várról, ahova megyünk, és ahol élni fogunk, a családunkról, a jövőről. Arról, hogy ismét benépesítjük a bolygót, mint Ádám és Éva.

Azóta eltelt majd egy év, és még mindig csak ketten vagyunk, odakinn viszont továbbra is vannak még fertőzöttek. Nem tudom, mit esznek, hogy maradnak életben. Kétszer is betörtek már, elsőként a külső várba, még ősszel, a nagy fakapun át, aztán egy téli estén a keményre fagyott hóhalmokon eljutottak a felső részig is. A második után felkötöztünk a toronyba, és a bejáratát vastag gerendákkal zártuk le. Időről időre eltűnnek a környékről, de számíthatunk rá, hogy bármikor ismét felbukkanhatnak, és ez megnehezíti az amúgy is kínkeserves földművelést.

Tavasszal ugyanis felástunk egy kis területet a vár mellett, ott, ahol régebben padok voltak a kirándulóknak. Találtunk egy alumínium létrát az udvari büfé raktárhelyiségében, azon ereszkedünk le az alsó várba, amikor tiszta a terep. A földet aztán bevetettük a magokkal, amiket az áruházból loptunk, még Pest határában. Az autó, amivel eljutottunk idáig, egy horpadt és vérrel telifröcskölt roncs, ott parkol a vár tövében. Negyed tanknyi benzin maradt benne. Végszükség esetére, ha innen is menekülnünk kellene.

Menekülők jönnek hozzánk is persze. Látják a kornyadozó veteményest, a füstöt a torony tetejéről kitekeredni, és ezért ott leselkednek a külső kapu előtt, amit a fiú megjavított. Ilyenkor felmegyünk a bástyára, és a fiú előveszi az íjat, felmutatja, és lekiabál nekik, hogy táguljanak. Mostanában ez a mániája, hogy régiesen beszél. Azt mondja, ő a vár középkori ura, én meg az úrnő. Nem teszi hozzá, de lent, a földszint bemutatóteremben van egy rabunk is, egy várrab. De ott van a fejében, ott köröz a gondolat, látom rajta. Ismerem a férfiakat.

A menekülők ugyanilyen makacsul köröznek a falak mentén, egészen a szakadékig, keresik a helyet, hol jöhetnének be. Ha a fiúnak rosszabb napja van, rájuk lő. Egyszer seggbe talált egy asszonyt, aki egy nagy batyut hordozott a hátán. A visítása kilométerekig elhangzott. Nem volt jó ötlet hangoskodni. Odalent, a faluban tanyázó fertőzöttek közül feljött három, és akkor elkezdődött a muri. A többiek a sorsára hagyták a nőt. A fiú egy ideg nézte, majd elfordult, de a hangját hallotta, én pedig kimondtam. Ez miattad van. Akkor két hétig nem szólt hozzám.

Sokszor összeveszünk, hülyeségeken, hogy ki ürítse ki a szarosvödröt, vagy melyik konzervet bontsuk fel, vagy hogy ki a soros vízhordó. A vár alatt, az erdőben van egy patak, onnan a vizünk. A fertőzöttek nem nagyon szeretnek az erődben kóborolni, folyton beakadnak a bokrokba, így biztonságos a dolog. De visszafelé, a meredek emelkedőn a kannákkal – hát az igazán kemény. A munkától, a feszültségtől és a rengeteg szextől inasak és erősek vagyunk mindketten – és persze soványak is. Tavasztól kint élünk a szabad levegőn, az arcunk szinte fekete a naptól. Néhány fogunk már hiányzik, mert bár összekapkodtunk mindenféle gyógyszert a patikákból, c-vitamint nem hoztunk. Az meg, hogy szedjünk csipkét az erdőben, későn jutott eszembe.

A fiú egy ilyen bogyószedő útján találta meg a rabunkat. Tél vége volt, az első meleg napok egyike. Kökényt és csipkét keresett, de az állatok, az őzek már szinte mind eltüntették az erdőből. Ahogy mesélte később, a nagyteremben a lángoló tűz mellett, először megijedt tőle. Ott feküdt a nő egy szikla alatt, a lába lehetetlen szögben, eszméletlen volt. Az eséstől a bal karja maga alá szorult, az is törött lehetett. Idős, nekünk idős, olyan harmincas, de még nagyon szép asszony volt. Szép ruhái is voltak, a kabátját el is vettem, egy hímzett, lovas alak van rajta. A Változás előtt szerettem ezt a márkát. A nőt talán a falu mellett épült szállodában érte a fertőzés, és aztán elkóborolt a várig. A fiú kötelet kötött a lábára, és felhúzta a kaptatón. Majd behozta a várba. És kikötözte a várbörtönbe a viaszbábu mellé, ami egy középkori rabot ábrázolt. Így most a mű rabunk mellett lett egy igazi rabunk.

Sokat veszekedtünk ezen a dolgon. Mégiscsak egy fertőzöttet hozott be a várba. És még etetni is kell, amikor a mi adagunk is szigorúan be van osztva. A nő, miután magához tért, eleinte meglepően szelíd volt. Az első napokban csak kábán pislogott. Gondolom a sérülésektől. A kezénél fogva a fal vaskarikához rögzítettük, és csak később, hetek múlva feszült neki, mikor beléptünk, hogy támadjon. Az arcán düh és elszántság, amitől valamiképp szép, és nem ijesztő, ahogy rugdos felénk, és vicsorog ránk. Ott állunk előtte, a fiú bámulja őt, én a fiút.  

Eleinte nem gondoltam, hogy baj lesz, főképp, mert aztán pont a fiú javasolta, hogy kezdjünk el kísérletezni vele. Először például vágjuk le a lábát. Hogy ne rugdaljon, és hogy lássuk, a fájdalom hogyan hat rá. Undorodtam a gondolattól, de nem volt erőm veszekedni. Ám nem segítettem. Fent maradtam a toronyban, onnan hallgattam a baltacsapásokat, majd az üvöltést. Aztán hirtelen csönd lett. Később a teraszról láttam, ahogy a fiú a mellvédhez lépett, és egy zacskót dobott az erdő fái közé. Arcán elégedett kifejezés volt, szeme csillogott. A vacsoránál elmondta, hogy a nő alig vérzett. Egyszer üvöltött, de aztán mintha nem is érezte volna a fájdalmat. Ez nem volt újdonság, megfigyeltük már korábban is. A fertőzöttek valamiképp képesek blokkolni a fájdalmukat. Az anyám, aki gyógyszerész volt, és akit hátrahagytam a fővárosban, azt mondta, lehet, valamiféle belső kiválasztással, egy új mirigy vagy hormon segítségével csinálják. Talán az érzelmeiket is ez gátolja, ezért képesek azokra a szörnyűségekre, amiket a nem fertőzöttökkel tesznek. És talán a mirigy által képzett szag az, ami útmutató számukra e két csoport elválasztásban.

Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha többen lennénk. És most nem a gyerekre gondolok, ami nem akar összejönni. Hanem ha befogadnánk másokat a várba. Többször beszéltem már erről a fiúval, de ő elzárkózott a gondolat elől. Kinyírnának minket. Elvennék a dolgainkat, elvennének engem tőle. Ezek voltak az érvei.

Nem mintha mostanában nagyon ragaszkodna hozzám. Naphosszat elvan a nyílvesszőivel, a betegeskedő veteményessel vagy a fantasztikus könyvekkel, amiket a furgonban talált. A furgon egy könyvkiadóé volt, és maradt benne egy fél raklapnyi kötet. Igazából a halomban csak háromféle regény van, azokat olvassa újra és újra. Gyújtósnak is jó ez a rengeteg papír. Reggel, miután begyújtok, és megfőzöm a csalánteát, kivonul a felső teraszra, leül a kempingszékébe, a napba tartja az arcát, majd olvasni kezdi tizenhetedszerre is a „Darwin-lény” című könyvet. Én is olvastam, unalmamban – noha nem szeretem az ilyen könyveket. Arról szól, hogy űrhajósok egy bolygóra keverednek, ahogy egyetlen, az összes többi élőlényt kipusztító, fantasztikus képességekkel rendelkező ragadozó él.

Sokszor gondolok arra, hogy mi, emberek ugyanilyen szörnyetegek vagyunk. Nem a fertőzöttek az igazán veszélyesek, hanem mi magunk, akik nem segítünk egymásnak, akik gonosz dolgokat művelünk, és terveket szövögetünk arra, hogy miképp tudnánk visszavenni a világot. Lehet, a fertőzés a bolygó egy utolsó, kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy megállítson minket. De az olyan figurák miatt, mint a fiú, ez nem fog sikerülni.

Mert a fiú őrülten, mániákusan kapaszkodik az életbe. Folyton az egészségén jár az esze, fél, nehogy beteg legyen, és a legfontosabb számára, hogy minden nap elegendő kaját tömjön magába. Azt mondja, száz évig akar élni, látni akarja, ahogy a vár előtt az unokái játszanak a porban. Én már nem vagyok ilyen határozott a kérdésben. Jó volna az a gyerek meg minden, de borzalmasan félek a szüléstől. Nem tudom, a fiú mennyit tudna segíteni benne. És ha megszülöm gyereket, és felneveljük, akkor közben ugyanazt fogjuk csinálni, mint anyámék, akiket oly könnyű szívvel hagytam hátra a fővárosban, pont azért, mert nem akartam ugyanazokat hibákat elkövetni, amiket ők elkövettek még jóval a Változás előtt. Most mégis úgy érzem, hogy a vár ura és a vár úrnője hasonló után jár. Elnézem fiút a nyár eleji napsütésben, ahogy szint meztelenül, csak egy szinte áttetszőre mosott bokszeralsóban ül a műanyag széken a nagy bástya közepén, és olvas. Arcán, testtartásán ott van a birtokos lét minden büszkesége, az a magabiztos erő, ami annyira eluralta az életemet tizenhárom éves koromig. Csak akkor apámból áradt. Eszembe jutnak a reggelek, amikor az apám a konyha közepén ült, kezében a tegnapi újság, anyám a tűzhelynél tett-vett, és nem szóltak egymáshoz, nem is sejtették, mire gondol a másik, de szép csöndbe vártak valamire a gyönyörűen berendezett, szuper biztonságos házunkban. Arra gondolok, hogy talán belénk van kódolva, hogy bezárjuk magunkat olyan helyzetekbe másokkal, ami aztán rém kellemetlen szituációkat teremt, hogy önként összezárjuk magunkat mindenféle börtönökbe olyanokkal, akikkel talán nem kellene.  

Aznap, amikor a menekültek ismét felbukkantak a kapunál, már késő délután volt, a fiú az árnyékban aludt a mellvéd mellett egy pokrócon. Lemásztam a létrán az alsó várba, és ráérősen a kapuhoz sétáltam, kezemben egy karddal, amit az egyik bábutól vettem el az első szinten lévő kiállítási teremből. Egy lovagi vacsorát rendeztek annak idején be a szobában, az asztal roskadásig megrakva étellel. Műanyagból készült minden.

A férfiak és nők éhes, de szigorú tekintettel méregettek, hátukon jól megpakolt zsákokat cipeltek, és halkan, gyorsan beszéltek, miközben egyikőjük folyamatosan az erdő szélét figyelte. Nem akartak bejönni, mert szerintük nyílt terepen lehet igazán életben maradni. Mi viszont hiszünk abban, hogy ismét egy helyen kell megkapaszkodni, mondtam én, termeszteni kell dolgokat, mert elfogy majd a kaja a boltokból. Abból nem sok minden fog kikelni. Intett a veteményesünk felé a vezetőjük, egy idősebb, szakállas férfi. Nagy, barátságos kék szeme figyelmesen vizslatott. Aztán a lényegre tért. Cserélni akartak. Hátul, kissé oldalt egy barna hajú srác állt, szégyenlősen néha rám-rámpillantott, majd elkapta a tekintetét. Volt valami kedves ebben az esetlenségben, talán ezért szántam meg őket. Lehoztam öt doboz makrélakonzervet, amiért ők adtak lisztet és csokoládét. Majd az idős vezetőjük egy laposüveget is becsúsztatott a kerítés lécei közt. Az apádnak, mondta somolyogva. Figyeltem, ahogy elindulnak, a földúton, ami aztán az országútba torkollik, ami aztán északra és délre visz. A barna hajú fiú sokszor visszanézett rám, végül intett is, mire visszaintegettem. Jó érzés volt, hogy beszélhettem velük.

Persze az már nem volt olyan jó, amit a vár urától kaptam. Mikor felébredt, és elmondtam neki a dolgot, haragra gerjedt, hogy a tudta nélkül üzleteltem ezekkel a jöttmentekkel. Bajom is eshetett volna, meg egyáltalán, a megkérdezése nélkül miért pazarlom a készletet. Közös minden, a magam részével azt csinálok, amit akarok, feleseltem. És ekkor megütött. Nem nagyon, csak szinte legyintve, de még így is égető és csípő érzés volt, amely megmaradt az arcomon sokáig.

Legalább alkonyatig. Addig durcáskodtam a Pest felé néző kőfalon ülve. Alattam a mélység. A fiú megbánta, amit tett, többször odajött, hogy másszak le, béküljünk ki, de nem szóltam. Végül, mikor a nap vörösre vált a hegyek felett, lementem, és mondtam, felejtsük el, inkább bulizzunk, azzal odaadtam neki a laposüveget. Először gyanakodott, hogy mi van benne, de ahogy megkóstoltuk, kiderült, erős szilvapálinka.

Tudni kell, hogy pokolian jól bírom az italt. Az apámék nem is sejtették, de suli után rájártam délutánonként a készleteikre. Gin, vodka, whisky – mindegy volt, csak legyen bennem valami, amivel kísérletezhetek, ami elnyomja azt a bűntudatot, amit apám miatt éreztem. Most is az volt, hogy mikorra végeztünk, csak egy kis zsongás támadt a fejemben, míg a fiú tántorogva fordult ki a nagy toronyszobából, ahol éltünk, hogy vizeljen. Öt perc és jön, mondta. Aztán. Jelentőségteljesen kacsintott.

Sokáig vártam, egészen sötét lett odakinn, és már arra gondoltam, hogy leesett a falról. A sokáig után elszámoltam még százig, majd felkaptam az elemlámpát, és kimentem a bástyára, aztán leereszkedtem a középső szintre, és onnan már láttam, hogy az udvaron, a börtönhelyiségből sárga fény dereng. Éreztem, hogy nem kellene megtennem, ám mégis lemásztam a létrán az udvarra, majd a nyitott ajtóhoz osontam. Odabenn egy gyertya égett a padlón, mellette nem sokkal a fiú bokszeralsója, ő maga a falnál úgy tapadt a másikra, mintha nem élet-halál ellenségek lettek volna. Az asszony egyik, nagy telt melle fehérlett a sárga fényben, még rajta vöröslött a fiú harapásának a nyoma.

A helyiségnek vastag, fémpántokkal megerősített ajtaja halkan forgott a jól megzsírozott zsanérokon. A kulcs kívülről benne volt, könnyedén elfordult. Akkor, abban a pillanatban talán észre se vették, hogy örökre egymás rabjai lettek.

Amikor viszont lefelé jöttem a cuccaimmal a létrán, a két hátizsákkal egyensúlyozva a sötétben, már hallottam a fiú kiáltozását. Verte az ajtót belülről, a hangja tompán szólt, mintha sírboltból jönne. Hogy engedjem ki. Hogy bocsássak meg. A szokásos szöveg. Ideje volt túllépni rajta.   

Elsétáltam az ajtó előtt, majd kinyitottam a főkapu lakatját, leemeltem a gerendákat a sínjükből, és kitártam a kaput. Ott álltam a vár előtt a sötétségben, az éjszaka lélegzett, zümmögött és zörgött köröttem. Nadrágom övében megnyugtatóan domborodott a pisztoly, amit még otthonról hoztam. Kihúztam, mikor beszálltam a kocsiba, és az anyósülésre raktam. A fiú megtanított vezetni az ideúton. A motor készségesen felmordult, csak a váltásnál rándult meg a kocsi. Felkapcsoltam a fényszórót, és elindultam a többiek után az úton.

vége

Több mint 230 novella és lassan 10 év blogolás után már nehéz megítélni, régebbi anyagok közül mi került fel, mi nem. Ma reggel sokáig keresgéltem, de nem találtam a blogon a számomra egyik legfontosabb írásomat, ezért most lentebb ez következik.

2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Amiatt jutott eszembe, mert meg akarom írni a folytatását, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, valószínűleg Hollókőn. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de másrészt indokolja  a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Őszintén remélem, tudom legalább ilyen színvonalon folytatni a történetét.

Járványügyi álmok 1. /Rózsadomb/

Apát Anya zárta a pincébe, még a Változás első napján. Azt hiszem, én is hibás vagyok benne, hogy most odalenn raboskodik, a kocsi mellett, a sötétben és a hidegben. Mivel szükségét is ott végzi, bűz van, ami lassan felszivárog a házba, mind a tizenkét szobánkba.

Néha, amikor én szórom le neki a lépcső tetejéről az ételt, arra gondolok, felkapcsolom a villanyt, és megnézem, most hogy néz ki – de tudom, ebből soha nem lesz semmi.

Apa régebben irtó csinos volt. A suliban a lányok el voltak tőle ájulva, amikor az ezüst Mercédesével értem jött.

Anya is szép volt, de a Változás után gyorsan öregedni kezdett. Elnézem őt, mikor délutánonként kiül a teraszra, kezében egy pohár borral, ráncos arcát a napba tartva – és már egyáltalán nem találom vonzónak. Azt mondja, a dolgok tönkrevágták az ő, az én és az apám életét, plusz az ő bőrét. Ebben a világban persze esélye sincs, hogy egy jó plasztikai sebészt találjon, még itt, a Rózsadombon se, ahol állítólag régebben minden bokorból előugrott egy, ha ráncosodni kezdett a bőröd, vagy megereszkedett a melled.

Az én mellem két éve kezdett el nőlni, és szerintem még nem hagyta abba.

A Fiú, kivel konzervekre vadászunk, egyre többet mondogatja, hogy mutassam meg neki. Anyám nem nézi jó szemmel, hogy elmászkálok vele, de nem tud mit tenni, a tápszerekből, az infúzióból és a vitaminsűrítményeiből kifogytunk. Mivel gyógyszergyárban dolgozott, az évek során mindig hozott haza ezt-azt, megsemmisítésre ítélt, de szerinte egyébként még tökéletes minőségű anyagot. A Változás után, mikor a fertőzésveszélytől tartottunk, napokig légmentesen lezárt szobákban, tűvel a karunkban rettegtünk. Akkoriban Apának se jutott más, csak narancslé és nyers tojás.

A Fiú, akivel eljárok, mindig a tojásaival hivalkodik. Állítólag hatalmas heréi vannak, és valóban, rövidnadrágja aljából gyakran látok kilógni valami ráncos és szőrös dolgot, ráncosat, mint anyám nyaka. Egyébként – Apát leszámítva – soha nem néztem még meg közelről meztelen férfit.

Anyám szerint a Változás betegítette meg Apát is. Ezért tette azt, amit tett, és ezért kellett bezárni őt a pincébe. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van, bár éjjelente, mikor Apa üvöltését hallgatom, meggyőzőnek tűnik az indok. Ilyenkor kimegyek a teraszra, és nézem a még mindig lángoló Pestet. A fények folyton más kerületet világítanak meg, egy ízben láttam az iskolát is, ahol tanultam. Azt hiszem, a tornaterem égett.

Tesióra után voltunk, még az öltözőben, mikor meghallottuk a ricsajt az utcáról. Úgy tűnt, húsz autó ment egymásba, és mind a húszban négyfős, bunkó család utazott. Mondtam Editnek, aki akkoriban a legjobb barátnőm volt, hogy biztos nagy bunyó lesz. Nem gondoltam volna, hogy pont őt verik meg. Fizikaóránk volt a következő, és előtte, a szünetben mindenki az ablakban lógott.

Az utcán össze-vissza rohangáltak az emberek. Az autók száguldoztak, néha fölfutottak a járdára, és elütötték a futókat. A sikoltozástól nem hallottuk, hogy bejött a tanár. Kapos, az ősz, vézna öreglány lecsapta a naplót a tanári asztalra, és csak ekkor fordultunk felé, ültünk vissza a helyünkre, szedtük elő a cuccot. Kapos nyakán egy karmolásnyom látszott. Néha zsebkendőt nyomott rá, de mintha mi sem történt volna, elkezdte lapozgatni a naplót, csak úgy, az asztalnál állva.

Ha elvérzik, akkor is feleltet, súgta Edit túl hangosan. Nem érdekelte, hogy az első padban ülünk. Már régóta nem érdekelte semmi, de azon még ő is meglepődött, hogy Kapos hirtelen odasétált elé, és arcon vágta. Szólni se volt ideje, mert a bolond öregasszony megragadta a haját, majd egyazon lendülettel a padba ütötte fejét. Edit vére rámspriccelt, és mikor Kapos felém fordult, mert sikítottam, megszólalt a mobilom.

Apa volt az. Az iskola előtt vár, mondta, mert azonnal haza kell mennünk. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, néztem, ahogy a fiúk próbálják leteperni a tanárnőt, és hogy Edit kábán bökdösi kitört fogait a padon. Azt hiszem, nem szóltam senkinek, úgy hagytam ott az osztályt. Mondanom sem kell, azóta nem láttam őket, ahogy szinte senki élőt anyámon, a Fiún és a helikopterből integetőkön kívül.

Anya szerint semmi értelme felszállni a helikopterekre. Azt állítja, az első pár nap tapasztalatai alapján olyan járvánnyal állunk szemben, amit nem lehet megállítani. Vagyis nincs hova menekülni előle. Annak idején végzett valami járványügyi továbbképzést is – ott tanulta, hogy a totális összeomlás jele az, mikor elhallgatnak a telefonok, és a csapból nem folyik víz. Már négy hónapja nincs vonal, és nagyjából ugyanennyi ideje járunk az udvari kútra.

Apám hívására letántorogtam az iskola elé, a folyosón azokat kerülgetve, akik kijöttek osztálytermeikből, és most egymástól kérdezgették, mi történik. A tanárok már rég leléptek, biztos hallgattak valami rádióadást a szünetben. Apa felállt a járdára, amit korábban sosem tett meg. Nem szállt ki, járatta a motort. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy tűnt, a 108-as busz egyenesen belerohan, láttam a sofőr arcán a dühöt, és azon imádkoztam, ne kelljen végig néznem, ahogy kilapítják Apát.

Anyától örököltem a vallásosságot. Régebben eljártunk a templomba, főként mikor apa hétvégeken is bent maradt dolgozni. Nem mindent értettem a miséből, de láttam, anya mennyire komolyan veszi ezt az egészet. Most is vannak esték, mikor közösen imádkozunk, persze a templomhoz már nehéz lenne eljutni.

A Fiú állítólag a templomtoronyban él. Jól védhető, egy nagy kazánajtóval zárta le a csigalépcsőt, és onnan belát mindent. Azt mesélte, egy ízben távcsővel felfedezte, hogy meztelenül napozom a teraszon. Akkor határozta el, hogy megismerkedik velem. Még aznap éjjel kavicsokat dobált az ablakomra, idegesen topogva az acélkerítés előtt. Nagy kockázatot vállalt, hogy a sötétben kijött a szabadba. Soha nem mondtam el neki, hogy hármónk közül csak anya szokott pucéran napozni.

Az én szobámban épp elég nap süt be amúgy is. Bár apa biztonságmániája miatt a lőrésszerű ablakok olyan keskenyek, hogy senki nem férhet át rajtuk, viszont legalább kétszáz van belőlük a két emeleten. Ehhez jön még a tizenkét ponton záródó acélajtó, a törhetetlen ablaküveg és a védőkerítés. Apa biztonságban utazott – ilyen rendszereket épített ki hozzá hasonlóan gazdag embereknek. Most saját munkája tartja őt fogva odalenn.

Aznap, mikor a busz majdnem elsodorta, még nem tudhatta, hogy a mágneszáras pinceajtó mögé csukjuk majd. Sápadtan bámult maga elé, és mikor beültem mellé, csikorgó gumikkal indított. A körúton tombolt a káosz, félő volt, hogy belerohanunk egy keresztbe álló autóba, vagy elütünk egy őrülten menekülő gyalogost. Apa csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt, és amíg a helyzet nem rendeződik, csak otthon lehetünk biztonságban. Megkért, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pisztolyát, és biztosítsam ki. Tízéves korom óta tanított lőni. Aztán hirtelen lassított, majd lehúzta az ablakot.

Esténként anyám az ablaküvegnek dőlve issza pohár borát, és Csepel felé bámul. A szigeten még van áram, működik a közvilágítás, néha heves fegyverropogás szűrődik fel irányából a Dunán. Anyám szerint az ott élők erősen tartják magukat, de semmi esélyük sincs. Soha nem volt bizakodó jellem. A Fiút sem tartja sokra, noha ő az elejétől fogva magától boldogul odafenn, a templomban. Anyám azt mondogatja, minden férfi ugyanolyan, és hogy az egész őmiattuk alakult így. Azt hiszem, attól fél, egyszer majd nem térek vissza egy beszerzőútról.

Mert a Fiú nagyon hív. Kezdjük újra ketten, mint Ádám és Éva. Vidékre mennénk. Van egy könyve, a magyarországi várakról. Azt gondolja, egyet könnyedén védhetővé lehetne tenni. Az apja kőműves volt, sokat tanult tőle. A Változás első napján eltűnt, ahogy az anyja is.

Sokszor elképzelem a jelenetet, jobban mondva felidézem. Azt hiszem, egyszer tényleg el kell mesélnem neki, hogy Apám, mikor megállt a körúton, és leengedte az ablakot, elkérte tőlem a fegyvert. Úgy nézett rám, mint aki bánja, amit tenni fog. Aztán kinyújtotta karját a kocsiból. A járdán, a pályaudvar előtti megállóban egy férfi tántorgott, mögötte egy nő állt, kezében késsel. A férfi, aki lehetett volna akár a Fiú apja is, haldoklott. Mellkasára ömlött a vér, torkán olyan borzalmas seb vöröslött, amit senki nem élhetett túl. A nő mögötte állt, az égre emelte tekintetét, amiről nekem a templombéli ábrándozásaim jutottak eszembe. Ám az ő arcán nem volt semmi áhítat, vagy vallásosság, egyáltalán, semmi érzelem, csak düh. Amikor megindult a férfi felé, Apám fejbelőtte.

Anya folyton a fejfájásra panaszkodik. Retteg attól a naptól, mikor kifogynak készletei, és itt marad gyógyszer nélkül. Egy nyávogó, esetlen öregasszony lesz belőle, már előre látom. A Fiú szerint csak a fiataloknak van esélyük a túlélésre, az öregeket jobb hátrahagyni. Egyszer benyúlt a pólóm alá, a ház mögött, egy orgonabokor tövében, akkor suttogta ezt. Nyála lassan száradt a nyakamon.

Azon a reggelen, mikor a Margit hídhoz értünk, a torkomba feltolult a hányinger. Nem a lövés, vagy az úton fekvő testek, hanem a bizonyosság miatt. Olyan dolgokat láttam, amíg jöttünk a körúton kétszáz métert, hogy tudtam, ez, ami most van, már soha nem lesz másként. Apám próbált nyugtatni, de aztán csak némán hallgatta, ahogy a kocsi padlójára hányok. A hídon egy villamos letért a sínről, és lendületét meglovagolva nekiszaladt a kőkorlátnak, majd a Dunába zúdult. Sok utas volt rajta, arcukat az ablaküvegnek nyomva bámultak kifelé.

A Fiú órákig képes bámulni egy boltot, mielőtt bemegyünk. Azt mondja, nem is annyira a fertőzöttektől, hanem sokkal inkább a hozzánk hasonló vadászoktól tart. Az élelem egyre nagyobb kincs, és a túlélők lassan mindenhol felzabálják a városban. Mondtam neki, hogy az iskolában tanultunk az ősközösségi életmódról, a gyűjtögetésről és a vadászatról. Erre lehetne alapozni. Nevetett rajtam, de aztán elkomolyodott, és a hegygerinc felé mutatott. Azon túl termőföldek és várak vannak, mondta.

Ahogy az első, megváltozott nap felfelé kanyarogtunk a hegyre, apám úgy kezdett mind nyugodtabb lenni. Idefönn kevésbé látszódtak a dolgok, gondolom itt, az előkelőbb részen, a négy fal közt, függöny mögött estek egymásnak az emberek. Mivel elmúlt a hányingerem, de a rossz szájízem megmaradt, hátranyúltam egy ásványvizes palackért. A pisztoly még az ölemben volt. Mikor megérkeztünk, apám hüvelykujja begyével gyengéden letörölte szám sarkát, majd felkapta a pisztolyt, és kiszállt. Aztán betámogatott a házba, a fegyvert végig maga elé tartva.

A kerti kút lassan kezd kiszáradni, noha nincs is olyan meleg nyár. Anyám beosztotta, ki mikor hoz be vizet, a táblázatot kirajzszögezte a bejárati ajtó mellé. Alatta ott a vödör és a pisztoly. A Fiú gyakran kérdezi, van-e fegyverünk, de kitérek a válasz elől. Azt hiszem, nem akarok a kezében ilyesmit látni. A környéken szerencsére nem volt vadászbolt, így se ő, se más nem jelent veszélyt távolról. Nem mintha a fertőzöttek nem volnának épp elég gyorsak amúgy is – a legtöbb csak tetteti, hogy beteg és nehézkes, ám ha élőt pillant meg, azonnal sprinteli kezd. Még akkor is, ha hiányzik egy lába.

Apa a szobámba vitt, és az ágyra fektetett. Ahogy felegyenesedett, gyengéden végigsimította combomat. Nem rándultam össze, és ő visszafordult az ajtóból. Tudtam, hogy belát szoknyám alá, a fehér bugyiig. Bárcsak sejteném, mi játszódott le akkor a fejében. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban előttem térdel, arca az ölemben, és a szoknya a derekamon. Nyelvében benne volt minden ereje és bátorsága, és a kezei, melyek végigtapogattak, egy tapasztalt férfi kezei voltak. Ám mindez csak az a külső volt, amiért egykori osztálytársaim úgy lelkesedtek. Azt hiszem, sírt, mert nedves lettem odalenn, s nem magamtól. Siratta a világot és minket, az életét és az élete nyújtotta biztonságot, azt hogy többé már nem lesz semmi ugyanolyan. Emiatt hánytam én is, de nálam nem maradt a gondolat után, csak kellemetlen szájíz.

A Fiú csókja édes. Zöldalmát eszik, mielőtt hozzám jön. Azt hiszem, ez pótolja nála a fogmosást, és bár a savanyú íz összehúzza a száját, míg ideér a templomtól, megédesedik, megerjed a nyála. Először a kapuban csókolt meg, pár hete, elég bátortalanul. Most már engedem neki a többi dolgot is. Délelőttönként elmegyünk beszerzőútra, aztán elbújunk a ház mögött, a kerítés szélénél, a bokrok aljában, és tervezgetjük a jövőnket. Az árnyékban alig látom, mit csinál rajtam, de nagyon nem is érdekel.

Apám egy sötét suhanásra emelte fel fejét a lábam közül. Anya sietett el a teraszon, a keskeny ablakok előtt, árnyéka minduntalan ránk vetült. Villanásokra láttuk csak arcát, de egyből tudtuk, régóta ott van már, figyel. Hazaengedték őket az első hírekre, és egy kollégája hozta el terepjáróval. Áttört a fél városon, roncsokon és őrülteken, hullákon, és tűzön keresztül, hogy ezt lássa. Apám felpattant, zavartan görnyedt, de férfiasságát nem tudta takarni. Valami kattant a folyosón, és talán mindketten arra gondoltunk, kint hagytuk a pisztolyt az előszobában.

Azon a reggelen majd ott fogok állni én is a bejárati ajtó előtt. Becsúsztatom a fegyvert a nadrágom szára és a hasam közé, és várok, még megmelegszik a fém. Két golyó mindenképp lesz benne – végszükség esetére. Egy nekem, egy Ádámnak. Így hívom magamban a Fiút.

Miután Apát bezárta, és engem felpofozott, anyám inni kezdett. Másnap délelőtt tért csak magához, és elkezdte leragasztani az ajtók szélét, a fertőzésveszély miatt. Nem szólt semmit, csak hozzámvágott egy tekercs barna szalagot. Azt hiszem, sejtett valamit, de később, amikor beszélni kezdtünk róla, úgy szőtte magyarázatát, mintha csak Apa lenne a bűnös. Mert a fertőzés elérte őt is, emiatt tette, amit tett. Hazudott magának, hisz láthattuk a teraszról, azok odakinn nem basznak. Csak széttépik és felfalják az élőket. A kedvéért megjátszottam neki, hogy elhiszem e magyarázatot, és hogy bánt a dolog. Hogy trauma ért, és nem múló fájdalom gyötör a szülői árulás miatt. Öreg és rettegő nő az Anyám, nem kell tudnia, hogy fél éve szeretők voltunk, Apa és én. Talán majd egyszer a Fiúnak elmondom. Ha már lesznek gyerekeink.

Mögöttem enyhe huzat kél majd azon a hajnalon, és mocorgás szűrődik fel a pincéből. Anyám talán már ébren van, talán még alszik szobájában. Amikor kinyitom a bejáratot, a légvonat, ami a kitárt pinceajtón át tör majd fel, kisöpri a bűzt a szobákból. Átlépem a küszöböt, és rájuk zárom a házat. 

vége

Amikor kamaszként nyaranta munkásokkal dolgoztam építkezéseken, megdöbbentett, mennyire mániákusan beszélnek a  nőkről és a szexualitásról. Még az idősebb, nyugdíjból bedolgozó szakik is folyamatosan megjegyzéseket tettek az utcán haladó lányokra, hangsúlyzva saját, töretlen potenciáljukat. Később ezt az attitűdöt értelmiségi táraságban is tapasztaltam. Ha körbenézel az utcán, megfigyeled a reklámokat, a minket körülvevő képeket, a festményeket  a múzeumokban, elolvasod a 2000 legfontosabb regényt és a líra javát, és aztán esetleg foglalkozol Schopenhauerrel - könnyű belátnod, hogy a világunkat a nemiség akarata irányítja. És akkor az internetről még nem is beszéltem. A legtöbb problémát a szexualitás okozza, a rabszolgái vagyunk a faj fenntartásának - vagy az erről való képzeteknek. Elgondoltam azt, ahonnan mindez eredt, a történelem előtti, a teremtés utáni vad és nyers időt, melyben mindez eldőlt. Az élet még apró hajtás volt ekkor, tele távlatokkal - az ember benne pedig egy kísérlet, remény, lehetőség.  

A világ mint akarat

Akkoriban nem voltak királyok, nem voltak városok, nem voltak utak, és talán az idő is csak félig-meddig létezett. Onnan tudták az emberek, hogy múlik, hogy egyre lassult a mozgásuk, míg végül megálltak a mezőn vagy egy tölgy mellett, és beledermedtek a végtelenségbe. Aztán az egek és földek állatai, de főképp az erdő vadjai szép lassan elfogyasztották őket, darabról darabra haladva.

A fiú akkor látott egy ilyen csonka szobrot, amikor a kovácshoz mentek, vagyis ahhoz az emberhez, aki képes volt szerszámokat adni nekik burgonyáért, mert a „kovács” szó se létezett, ahogy sok egyéb kifejezés is hiányzott még. A halott egy mezőn állt, akár egy madárijesztő, hiányzott a bal karja, és valami az oldalából öklömnyi darabokat harapott ki. De még nem ment el belőle a belseje, vagyis az, amit később az emberek majd léleknek neveznek, és ami majd olyan könnyedén kiszökik a testből később, akkor, amikor az időt is könnyedebben mérik majd a halandók. A fiú onnan is tudta, hogy még odabenn van, hogy megmaradt szemével néha pislogott. 

A másikat egy madár kikaparta.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

Hamuból por, énekli Severija az idei tavasz általam legszéthallgatottab zenéjében (a tévésorozat, amiben elhangzik, felejthető), és töredékeiben megértem a dal szövegét, és eszembe jut, hogy mennyire fölös minden írói törekvés. Erről egyébként a Ghost Story című filmben van egy nagyon jól megírt monológ, ahol valaki egy házibuliban Beethoven kapcsán fejtegeti az alkotó és egyébként minden emberi cselekedet mulandóságát. Ezt kellett volna észben tartanom, mielőtt beneveztem ősszel erre a novellapályáztra, de valamiért - nosztalgikus okokból, vagy a viszonylag nagy összegű nyeremény vagy a lehetetlen téma, mint kihívás miatt - megtettem. És nem nyertem semmit. Nincs ezzel semmi baj, írtam már itt, hogy annak idején, tanárként megélhetési pályázó voltam, rengeteg novellát és forgatókönyvet küldtem mindenfelé, és nyertem is velük pár százezer forintot - akkori, tízenöt évvel ezelőtti pénzben mérve nagy összegeket - szóval megértem a sikert és a kudarcot is. De ez a mostani megint ráébresztett arra, hogy ez nem jó irány. Nem azért, mert úgyis minden megy a levesbe (zu Staub), hanem azért, mert amíg itt vagyunk, nem irányítottan, hanem a saját utunkon kell előre menni, a saját témáinkhoz kell ragaszkodni, abból lehet igazán valami értékes. Ettől függetlenül felrakom ide a szöveget (bár nem feltétlenül illik a blog profiljához). Előtte érdemes elolvasni hozzá a honlapi kiírást, hogy kiről szól tulajdonképp.

A párbaj módszertana

Ahogy az az úr belépett a vendéglőbe, Jozefát, a tulajdonos, egyből látta rajta, komoly ügyben jár el. Elébe ment, kihúzta az ablak melletti asztal székét neki, mire az úr fáradtan belerogyott, és kibámult az ablakon, melyen át pont rá lehetett látni a poros tabáni utcácska végére.

– Vár valakit az úr? – kérdezte tőle Jozefát halkan, mire a másik csak biccentett, de nem vette le szemét a kinti világról.

– Kér valamit az úr? – folytatta Jozefát a diszkrét faggatózást, noha nem számított komoly rendelésre, hisz még délelőtt volt, tizenegy óra, a szakács épp hogy felütötte a konyhát, így sok mindent nem is tudott volna még hozni.

– Milyen söre van, jóember? – kérdezte most a másik, és végre ránézett a vendéglősre, nagy szürke szemének egyetlen pillantásával befogta, és Jozefát úr hirtelen úgy érezte, kitüntető, szinte csodás figyelem fókuszába került, olyanba, melyet évek óta nem kapott meg az asszonytól – cudar, folyton morgolódó kis nő volt – se a gyerekeitől – két, lusta és csúnyácska nagylány – ezért kihúzta derekát, és büszkén, tisztán jelentette: – Karmelita világos és barna cseh sörünk van.

– Ez a Schmidt Péter-féle világos sör, ugye, melyet a csehországi Schynizmből származó malátával késztenek a nagyboldogi artézi kút vizével évi ötvenezer hektoliter mennyiségben? – kérdezte most az úr mintegy félvállról és kissé elábrándozva, mire Jozefát úr megdermedt, mert fogalma se volt, miből és milyen mennyiségben készül a Karmelita, ő csak megrendelte a kerekedőtől, az leszállította a hordókat, minden péntek reggel, és ezzel a dolog el volt rendezve. – Nem tudom, kérem – ismerte be pironkodva, mire a másik legyintett: – Eh, hozzon egy pohárral.

A vendéglős kicsapolta a sört, s közben le nem vette volna szemét a vendégéről. Tehette, mert más nem nagyon volt még a helyiségben, leszámítva Simont, a kocsist, aki az átellenes sarokban búslakodott egy pohár szilvapálinka fölött. Jozefátot valamiért nagyon érdekelte az úr, talán pont amiatt, mert nem tudta hova tenni, és mert nem értette, mit keres itt egy ilyen figura ebben a napaszakban. A vendéglő főképp a helyi polgárok, kereskedők, hajósok, fuvarozók igényeit elégítette ki, déltől négyig nagy konyhát vittek, aztán volt egy kis pihenés, majd este jött a cigány, és egészen éjfélig ment a vacsoráltatás, környékbeli társaságok verték a blattot, hivatalnokok tértek be baráti csevejre, kimenőn lévő katonák ittak meg még egy utolsó kupicával. De most, ezen az álmos nyári délelőttön csak a legyek zümmögtek az alacsony, meszelt mennyezet alatt.

Ahogy végzett a csapolással, és szépen lekanyarította a sör habját, Jozefát még egyszer felpillantott, mielőtt a tálcára tette a poharat, végigmérte a mozdulatlanul kifelé bámuló idegent, és ekkor vette észre a hosszú, keskeny bőrtáskát, mely az úr lábánál pihent. Alkalmasint elkerülte a figyelmét, mikor a másik belépett a vendéglőjébe, de a nagyon is ismerős forma, a hidegen csillogó csatok a tetején egyértelművé tették, mi lehet bennük, és ezzel Jozefát számára a vendég rejtélye is megoldódott.

Nehéz szívvel, komoran vitte ki a sört, majd csak úgy udvariasságból legyintett egyet törlésképp az asztal nagyon is tiszta lapján a derekára kötött kendővel, végül letette a sárgán ragyogó italt a vendég elé, és megköszörülte a torkát. Az úr felnézett rá, és még egyszer figyelmesen végigmérte, amibe Jozefát beleborzongott. Az idegen barna, göndör üstöke alatt szépen metszett, csinos, arc bámult reá, egy arc, mely képzeletében hullafehéren, mozdulatlanul, elkékült ajkakkal nyugodott a Dr. Simon és Fia temetkezés által leszállított koporsóban. E képre Jozefát összeszedte minden bátorságát, még egyszer megköszörülte a torkát, majd így szólt: – Már elnézést, ha tolakodó volna a kérdésem, de jól sejtem, hogy a táskájában tőr van?

A kérdezett fel se nézett rá, úgy biccentett: – Jól sejti.

Jozefát ismét topogott egy sort, aztán rákérdezett: – Ezek szerint az úr párbajozni méltóztatik?

A vendég megragadta poharát, jót húzott a sörből, majd bajszát megtörülve bólintott: – Azt méltóztatom.

Jozefát erre felbátorodott, és azt tette, ami önmaga számára is botrányos volt: kihúzta a vendéggel szemközti széket, és leült. Apja mindig arra tanította, a kocsmáros úgy gazdagszik, ha soha nem iszik, és soha nem ül le a saját portáján, de most erőt vett rajta az az emberbaráti érzület, mely az utóbbi években valami naiv vallásossággal vegyülve mind jobban ellepte szívét, ha párbajozókat vetett a sors a vendéglőjébe.

Márpedig ez egyáltalán nem volt ritka, mivel a budai kerületek legkedveltebb párbajhelyszíne pont Jozefát vendéglője mögött, az utca végén terült el. Ez a hely egy régi pálos rendi kolostor romja volt, az ősöreg épületből már csak két fal és a főhajó kapuboltozata állt. Itt, a dudvával felvert, de még szilárd és nagyjából egyenletes talajon estek egymásnak az urak, ha más módot nem találtak vitáik rendezésére. Tehették, mert bár a párbajozást a kormány rendeletileg szigorította három éve, de a kolostor területe még mindig az egyházhoz tartozott, vagyis a kerületi porkolábok nem léphettek közbe, ha felcsendült a pengék csattogása. El is kerülték a helyet, legfeljebb Jozefát vendéglőjéig merészkedtek, meginni egy kis sillerbort a hosszú szolgálat ellensúlyozására. A párbajozók ugyancsak a kocsmát választották a harc előtt avagy után, már aki még képes volt inni, mert Jozefát gyakorta látta, hogy kabáttal letakart urat visznek rögtönzött hordágyon az utcán, egyszer még apró vércsík is követte a bús menetet, melynek látványától a jó kocsmárosnak bizony felfordult a gyomra.

Ő maga el sem tudta képzelni, hogy létezik olyan mély sértés, mely idáig vezethet, és naiv hittel tisztelte az emberi életet, melynek ilyetén való pocsékolása elfacsarította a szívét. Ezért aztán az utóbbi években, ha csak tehette, szóba elegyedett a párbajra igyekvőkkel, és szelíd érveléssel, a józan értelemre apellálva próbálta őket lebeszélni, szándékukat megváltoztatni, a józan belátásra, az emberbaráti szeretetre és a megbocsátásra helyezve a hangsúlyt.

Soha nem járt sikerrel.

Most viszont, szemben ülve ezzel a gyengének, sápadtnak és nagyon is fáradtnak tűnő, igen szimpatikus férfival, akinek homlokán Jozefát ott látta sötétleni a végzet anyajegyét, elhatározta magában, hogy sikerre viszi próbálkozását, és megmenti vendége lelkét a szörnyű kudarctól.

Első lépésként úgy vélte, a körülményekre hivatkozik.

– Magam is jártam több ízben azon a helyen – intett háta mögé, a kolostor vélt vagy valós irányába –, és elmondhatom, egyáltalán nem kedvez a fair és egyenes párbaj eshetőségének.

– Aztán miért nem? – kérdezte némi érdeklődést mutatva a másik, de közben tekintetét nem vette le a kinti utcaképről.

– A templom padozata nagyon is egyenetlen. Feláztatta az eső, megtörte a jég – kezdte óvatosan a vendéglős, gondosan megválogatva szavait. – Kövek állnak ki belőle. Máshol vakondokhányások vannak. Itt-ott fűcsomók, apró bokrok, kecskerágó sarjadékok találhatók – sorolta.

– Mit akar ezzel mondani, barátom? – kérdezte a vendég szelíden.

– Hát csak azt, hogy elég egy rossz lépés, és az urat máris felnyársalja a másik úr kardja. Elég egy figyelmetlenség, megbotlik, aztán a másik úr kardjába dől – bólogatott homlokát ráncolva Jozefát.

A vendég kivárt, majd behunyta szemét, és így szólt: – Harmincnégy olyan képződmény van a talajon, amire figyelni kell. Tizenkét bokor, hat földhányás, leomló kövek alkotta akadály tizenegy, és öt mélyedés, ahol a padló besüllyedt. A legsűrűbben a kapu környékén és az északkeleti sarokban találhatóak, a középső zónában, hol a párbaj természetszerűleg lezajlik, mindössze nyolc akadály lesz– most ismét felnyitotta szemét, és a vendéglős csodálkozó arcába nézett: – Két ízben is voltam már idekinn, és felmértem a helyszínt.

Jozefátot ez kissé kizökkentette érvei rendes menetéből, de hamar összeszedte magát, és így folytatta: – Azt nem tudom, milyen vívó az úr, de gyakorta megesik, hogy nem egyenlő színvonalú ellenfelek esnek egymásnak, és ilyenkor bizony a gyengébbik esélye a győzelemre igen csekély. Én amondó lennék, egy független bizottságnak előbb meg kellene ítélnie a küzdők technikai színvonalát, hogy ez ne történhessen meg. Addig – szerény véleményem szerint – istenkísértés így belevágni az ilyesmibe – mondta el egy szuszra, halkan, szinte suttogva, hogy szavai esetleges bántó élét ezzel is mérsékelje.

Az úr ismét ivott, így már alig maradt a poharában. Jozefát indult volna, hogy hozzon egy új csapolást, de ekkor a másik megszólalt, és inkább ülve maradt.

– Ellenfelem kiváló vívó hírében áll – ismerte el kényszeredetten a vendég, majd haloványan elmosolyodott. – Én legfeljebb közepesnek vagyok mondható.

– Na, látja, erről beszélek! – csapott az asztalra Jozefát, majd röstelkedve megsimította az ütés helyét, mint aki így akarja jóvátenni hirtelen felindulását. Az idegen erre felemelte ujját figyelmeztetőn: – De az elmúlt hetekben megfigyeléses módszerrel tanulmányoztam, aminek eredményeképp kialakult bennem a hit, hogy van esély, hogy leküzdjem hátrányomat. Megitta a sör maradékát, majd mély levegőt vett, és így folytatta: – Az utcán, a kávéházban és a kaszinóban szemmel tartottam őt úgy, hogy ne vegyen észre, így rájöttem, hogy bár jobbkezes, a jobb vállát minduntalan leengedi, ezzel a test súlypontja kissé a bal részre tevődik. Háromból két esetben ajtóban, lépcsőn akaratlan is bal felét előre tolva halad előre, és kilencvenkét százalékban a bal kezét használja, amikor valamit, esernyőt, táskát kell vinnie. Sétapálcája ugyan többnyire jobbjában van, de az egy vékony kis nádbot, semmi súllyal. Mindebből arra következtetek, hogy valamikor sérülés érhette a jobbját, ami ugyan vívás terén a technikai tudására nem lesz hatással, de a helyezkedésére és erőnlétére nagyon is. Tehát, amennyiben jobb felé kitörök, hetvenkét százalék a valószínűsége, hogy mielőtt védekezne, a baljával egy félfordulatot, egy apró mozgást tesz felém, miközben erőt gyűjt jobb kezével a hárításra. Úgy véltem, ezt kihasználva van rá esély, hogy ha öt ilyen alkalom után a hatodiknál eleve a bal oldalát, a karját, combját, arcát támadom, akkor eredményesen be tudok vinni vágásokat, egy attack során akár többet is.

– De ez csak feltételezés, uram – vágott közbe elkeseredetten a vendéglős. – Könnyen lehet, hogy neki is van valami titkos praktikája, valami trükkje, amivel előbb nyársalja fel önt.

A vendég most elvonta tekinteté az utcáról, és figyelmesen végigmérte Jozefátot, mintha most először látná, aztán megcsóválta fejét: – Csak nem gondolja, hogy ennyi felkészüléssel jöttem el ide? Nem gondolja, hogy a véletlenre, a szerencsére, a feltevésekre, és az eshetőségekre bíztam sorsomat? – hangja megerősödött, szinte már élesen csengett a csöndes kis helyiségben, és még Simon, a kocsis is feléjük fordult, mikor büszkén kijelentette: – Statisztikus vagyok. A valószínűségekből élek, de meghalni nem fogok miattuk.

Jozefát hátrébb tolta székét, és akaratlanul is összehúzódott, mire az úr kifújta a visszatartott levegőt, megrázta üstökét, és így folytatta: – Az elmúlt hetekben lejártam a Krassay-féle vívóterembe, és készítettem kétszáz oldal jegyzetet arról, hogy a nem egyenlő színvonalú párok leggyakrabban milyen taktikát alkalmaznak egymás ellen. Továbbá áttanulmányoztam a de Maistre könyvét a „Kardvívás művészeté”-t, ugyanígy Neumsatch és Szilvássy urak műveit. Mindezek alapján összeállítottam olyan leiratokat, olyan ötvennyolc kis tervet, melyek lefedhetik párbajom lehetséges végkimeneteleit. Az ötvennyolcból huszonhat a kudarcommal, öt a halálommal és huszonnégy a győzelmemmel végződött. Három esetben a küzdelem egal lett, mondjuk az időjárás, hatósági közbeavatkozás avagy kardtartó kezünk kölcsönös sérülése okán. Mindegyik tervezet lépések, vágások, ellentámadások, kontrák kombinációját és szövevényét tartalmazta. És mindegyik itt van bent – mondta megkocogtatva homlokát, mire Jozefát bólintott, noha nem egészen értette, mire akar kilyukadni a másik. Az úr észrevehette arckifejezésén ezt, mert így folytatta: – Így egy adott terv megvalósulása esetén azonnal váltani tudok egy olyan leiratra, mely számomra kedvező véget ér. Például amikor látom, hogy a támadás és riposztsorozat eredményeképp egy combomba mért végzetes döfés lesz a kifutása az ellenfél pozíciójának, arra a verzióra térhetek rá saját ellenintézkedésimnél, melyben ő egy alulról fölfelé történő hárítás során előbb az állán majd az oldalán sebesül meg. Felkészülésem által így képessé váltam arra, hogy mind az ötvenöt féle kimenetelt át tudtam terelni a saját győzelmem csatornáiba, abba a huszonnégybe, mely számszerűleg kevesebb, mint az ő győzelmi esélye, de így, hogy én vagyok a játszma sakkmestere, esélye se maradt. A legjobb esetben tizenkét, a legrosszabb esetben hat vágást terveztem ejteni rajta, továbbá minden verzióban lemetszettem egy darabot a bal füléből, és jó néhánynak az volt a vége, hogy kardot tartó csuklóját felhasítom, így téve teljesen harcképtelenné.

Elhallgatott, majd megigazította nyakkendőjét, és alatta ingje legfelső gombát, mert kimelegedett a nagy magyarázatban. A vendéglős tűnődött még egy sort, emésztette az úr szavait, majd felállt, visszatolta székét, és széttárta karjait: – Már megbocsásson, de mindez csupán az úr fejében létezik. Értem én, hogy szépen megtervezte, és elképzelte a párbaj kimenetelét, de ez csak a képzelet. A valóságban nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi eltervezzük. A valóság néha teljesen másképp alakul.

A vendég erre fanyarul elmosolyodott, majd az asztalra koppintott keze fejével: – Ne becsülje alá soha a statisztika tudományát, barátom – szeme most megakadt valamin odakinn, azon, amit annyira várhatott az elmúlt percekben, mert arca felderült, és így szólt: – Hát itt van! – majd intett beszélgetőpartnerének: – Hozzon még egy pohár sört. – A vendéglős készségesen indult, mire utána szólt: – Ne is, legyen inkább korsó.

Jozefát félfordulatot tett, és bátortalanul megjegyezte: – Nem lesz az sok a párbaj előtt, uram?

Mire a vendég most már szívből elmosolyodott, megkönnyebbülten és diadalmasan: – Mondtam én, akár csak egy szóval is, hogy előtte vagyok? – majd fejével az ajtó felé intett, ahol épp akkor támogattak be egy görnyedt alakot. Két oldalról fekete ruhás komor urak tartotta megtört testét, melyen a fehér sebkötöző gyolcsot – mint piros pitypangok –, vérfoltok színezték.

Jozefát úr épp tizenkettőt számolt belőlük, és azokból egy a bal fülén volt.

vége

Annak idején, a főiskolán a "Bevezetés..." típusú tárgyak közül talán a "...nyelvtudományba" végű volt a legunalmasabb és leginkább idegen számomra. Mostanában sokat olvasok azokról a nagy nyelvészekről, akik az ötvenes és hatvanas évek sztárjai voltak a tudományos közegükben, de talán a szélesebb, értelmiségi közönség számára is. A filozófia, a nyelvészet és az irodalomtudomány aranykora volt ez az időszak. Ma már elképzelhetetlen az a szellemi pezsgés, az az izgalom, megható naivitás és komolyság, ami például hatvannyolcat jellemezte. Az írás halott hőse ennek a kornak a tanúja. Az elméletből mozog a gyakorlat felé. Célja, hogy megfogalmazza azt, amit nem kellene kimondani. 

A képen látható könyv egy 1860 körül kiadott katolikus énekeskönyv. Családi tulajdon, látszik rajta, az őseink buzgón forgatták. Számomra egy feldolgozatlan szöveg, de kisgyerekként a legrejtélyesebb dolog volt a falusi házban - azt hiszem, nagyban hozzájárult, hogy ennyire vonzódom az íráshoz.

A Wittgenstein-rettegés

"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."

Ludwig Wittgenstein

Miközben átolvasta a bíbor jegyzetfüzet első húsz oldalát, szinte maga előtt látta apját, úgy, ahogy utolsó találkozásukról megmaradt emlékeiben. Az utcán ment, a boltba közös reggelijükhöz kifliért, azzal az öreges csoszogó járásával, hóna alatt a jegyzetfüzettel. A fiú elképzelte, hogy a túlvilág szürke, félhomályos síkján most is ugyanolyan konoksággal csoszog előre valami halovány északi derengés felé, és ettől a képtől összeszorult a szíve. Fát dobott a kályhába, amit a cigányok vagy a parasztok nem tudtak ellopni a házból, mivel be volt betonozva a falba, majd visszatelepedett a szőnyegre és tovább dolgozott.

Az egész szövegfolyam, a kábé százhúsz oldal Wittgensteinből, apja egyik kedvenc filozófusából indult ki, aki a nyelv misztikus állításait, azokat a tényközléseket, melyek kívül esnek a tudományon és a logikán, a kimondhatatlan kategóriába sorolja. Már a bevezető oldalakon is kitűnt, hogy apját élete utolsó hónapjaiban ez a tétel, pontosabban ez a szürke, derengő, kimondhatatlan nyelvi regiszter érdekelte. A szálkás, dőlt betűkkel írt eszmefuttatás néhol meg-megbicsaklott, máskor érdekes és személyes kanyarokat vett, és ezeknek hála a fiú hamar ráébredt, mi van a kutatás hátterében: talán a magány, talán a depresszió avagy valami időskori testi változás eredményeképp az apja félni kezdett. Gyermekkori rettegése tért vissza, legalábbis ő így dekódolta a sötét szobáktól, a nyikorgó szekrényajtótól, a rideg pincelejárótól való mind erőteljesebb iszonyát. Racionális tudósként elhatározta hát, felderíti mi áll az emberi félelem nyelvi hátterében, és erre ment rá a hátralévő ideje, erre ment rá talán ő maga is. Wittgenstein-rettegésnek nevezte el a félelmét, kiváltóját pedig a Kimondhatatlannak hívta a füzetben. A Kimondhatatlan lapult a farakás mögött az éjszakai udvaron. A Kimondhatatlan nézett vissza a folyosó végi homályos tükörből, mielőtt felkapcsolta a villanyt. A Kimondhatatlan – és nem a madárijesztő – állt a szomszéd kertjének végében alkonyattájt, karmos kezével kajánul intve.

A fiú itt zavartan felpillantott a szövegből, egyrészt mert látta, ezután ismét egy tudományos fejtegetés következik, Merleau-Pontyról, másrészt hirtelen kényelmetlen érzése támadt, mintha valaki figyelné az üres házban.

Csak a hétvégére jött le, s csak azért, hogy itt, a helyszínen foglalkozzon a dologgal. Úgy érezte, tartozik ennyivel apja emlékének. Pont egy év telt el az eltűnése óta, és ez elég volt ahhoz, hogy rászánja magát a keményfedeles jegyzetfüzet feldolgozására. Ennyi idő alatt a család és a meló mellett át tudta olvasni azokat a nyelvészeti, filozófiai könyveket, amelyet apja kis könyvszekrényén talált. Ezeket még a temetés után magával vitte, bár a vaskos és szamárfüles köteteket bizonyára nem lopták volna el a ház kifosztói, akik a megüresedő épületből mostanra elvittek szinte minden mozdíthatót. A fiú nem csodálkozott tettükön, itt, ebben a borsodi faluban töltött a nyarakat, a nagyanyjáéknál, tudta jól, milyen – a szegénység által diktált – törvények uralkodnak. Annak örült, hogy az ajtók, ablakkeretek épen maradtak, így a késő őszi hideg nem szüremkedett be az épületbe.

Az apja tíz éve, a nyugdíjazása után tért vissza szülei falujába. A nyíregyházi tanárképző főiskolán dolgozott egész életében, nyelvészetet tanított. Ő vitte az elsősök kurzusait, kedvence volt a bevezetés a nyelvtudományba, nem csoda, hogy valamilyen formában folytatta nyugdíjasként is a munkát. Feleségétől még a fiú középiskolás évei alatt elvált, így nem maradt más társa és szenvedélye, csak az emberi nyelv és gondolkodás működése. Ennek utolsó és borzalmas fázisa lett a Kimondhatatlan tanulmányozása, vagyis a jegyzetfüzet. A fiú meg volt győződve arról, hogy e munka, és a füzet szorosan kapcsolódik apja eltűnéséhez. Ezért szánta rá magát, hogy egy év alatt éjszakánként felkészül, felszívja magába azt az ismeretanyagot, mellyel felvértezve az eltűnés évfordulóján visszatérhet a házba, és értő szemmel elolvashatja apja írását.

Ami nem volt könnyű feladat.

Egy élet háttértudása volt a sorok és szavak mögött. Utalások, rejtett alakzatok, láthatatlan lábjegyzetek. Az apja cikázott az elméletek közt, mindegyikből kimarkolta azt, ami neki kellett, és már tovább is állt. A végső cél valamiféle bizonyítás megkonstruálása volt, a kimondhatatlan kimondása, ezáltal a Kimondhatatlan megtalálása.

Itt volt mindjárt például a Ponty-rész, mely azt fejtegette, hogy a tapasztalataink birodalma félrevezető, és hogy szakítanunk kell a megszokott dolgok – így a látás vagy a tapintás – elfogadásával, ha meg akarjuk ismerni a valóságot. És közben visszautalt több helyen Platónra, Husserl fenomenológiájának alapjaira, de természetesen a „Lét és idő”-re is, hozzátéve, Heidegger azért egészen másképp közelítette meg a problémát. A fiú úgy vágta át magát a szövegen, mint lovag a csipkebozóton, és csak remélte, hogy az út végén, a toronyban egy gyönyörű idea, és nem valami felfújt blöff várja – noha sejtette, hogy inkább az utóbbi az esélyes.

Nem volt valódi temetés, mivel nem volt mit eltemetni. Az apját sosem találták meg, csak a vérét. Rengeteg vért. A fiú később beszélt egy igazságügyi orvos szakértővel, aki némi készpénzért áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyv anyagát, és szomorú, lemondó arccal kijelentette, hogy nincs olyan emberi test, ami ennyi vérveszteséget kibírna. A fénymásolt lapokon a vér feketének és szürkének tűnt, csillogott a vaku fényében. Elborította a hálószobai szőnyeget, átitatta az ágyat, és jutott a falra is. A fiú most ezt a falat bámulta. Átfestette. A szőnyeget kidobta. Az ágyat és az ágyneműt a szomszéd égette el hátul, a kertben. A fiú még mindig látni vélte a festék alatt a foltokat. A rendőrség nem találta meg a testet, de a fiú anyja ragaszkodott egy temetéshez, így a férfi öltönyével töltötték meg a koporsót.   

Sóhajtva visszafordult a szöveghez, de előtte, mivel odakint már alkonyodott, meggyújtotta a petróleumlámpát. A házban kikapcsoltatta idejekorán a villanyt és a gázt is.

Az apja a következő részben visszanyúlt Quine befejezetlen nyelv elméletéhez. A harvardi filozófus nyomán felfejtette, hogy a nyelvünk szavai tulajdonképpen képtelenek pontosan meghatározni a valóság tárgyait, mert az egyes szavak jelentése nem adható meg egzakt módon. És az apja, mint a legtöbb mániákus, ebben is a saját tételének igazságát látta meg. A „szörny” szó ugyanis szerinte nem képzi le azt az ősi borzalmat, amiről igazán beszélnünk kell, mivel nem tudjuk közösen meghatározni, mit értünk szörnyeteg alatt. Itt tett egy kultúrtörténeti kitérőt, a barlangrajzoktól, Dante látomásain át, a gólem majd Maupassant „La horla” lényének bemutatásáig – mindez azt a célt szolgálta, hogy alátámassza példáival, mennyire bizonytalanok vagyunk, amikor meg akarjuk fogalmazni a minket fenyegető veszélyt.

A fiú letette a füzetet, felállt, nyújtózkodott. A falon idegesítően megnyúlt és eltorzult az árnyéka a lámpa sárga, rebbenő fényében. Mintha egy idegen állt volna a szobában. Úgy érezte, nem azonos azzal a személlyel, aki elkezdte olvasni a szöveget a korai, hideg ebéd után. Évezredekkel ezelőttinek tűnt most számára a derűs délután, mikor felhívta feleségét, aki adta neki Áront, aki belegügyögött a telefonba, és a fiú megborzongott, és elképzelte, hogy annak idején az apja is ezt érezte, mikor a karjaiban tartotta őt.

Kiment a sötét előszobába, és körbefordult. A ház üres és csöndes volt körötte. Földszintes, egyszerű kockaház volt, az ötvenes évek stílusában, szoba, konyha, kisszoba, kamra, később hozzátoldott mosdóhelyiség. Most üres, üres, üres, nem csak a fosztogatók miatt, hanem mert még előttük a fiú minden értékes vagy hasznos dolgot eladott, elajándékozott vagy elvitt belőle. Üres, mint egy kagylóhéj, mely reménytelenül várja vissza lakóját. Vagy üres, de csak azért, mert képtelenek vagyunk felfogni, milyen sok minden lehet még benne, mennyi dolog megfér az észlelésünk mögött – kimondhatatlan, megnevezhetetlen fogalmak és létezők. Benne van a házban a félelem, a rettegés, a magány, az elkeseredés, és talán mindez egy lényben kulminál, amit apja elméje alkonyán Kimondhatatlannak nevezett, mert kellett valamit találnia, ami megszemélyesíti számára az öregség nyomorúságát. A fiú megrázta fejét, majd visszament a szobába, ivott egy kis vizet, és elrágta az utolsó szendvics maradékát.

A szöveg következő, nagyon hosszú része apja kedvencével, Foucault-val foglalkozott. Természetesen belőle is azt vette ki, ami számára fontos volt: az emberfogalom csökevényességét. Foucault azt mondja, az ember énképe 19. századi kreálmány, az pedig, hogy mit jelent embernek lenni, folyamatosan változó dolog. Jelenleg, a természettudományok által befolyásolt időnkben, a jól szabályozott és alaposan feltérképezett világunk egy kiemelkedő tényezője. De a korábbi korok másféle, talán pontosabb tudással rendelkeztek az ember helyzetéről. És nemcsak az emberéről, hanem – figyelj, Nietzsche jön – az emberen túliról is. És itt az apja átváltott a saját gondolatmenetére, nevezetesen arra, hogy mi van, ha ez a korábbi tudás teljesen kitörlődött, mivel az emberi gondolkodás és beszéd olyannyira átalakult ezer és ezer év alatt, hogy már képtelenek lennénk úgy látni és leírni a világot, ahogy egy sumér vagy egy görög. Márpedig mindegyik ősi népnél kiemelt szerepet játszott az embernél magasabb, gonosz hatalom, entitás, ha úgy tetszik isteni jelenléte. A fiú apja szerint mindez azt támasztja alá, hogy régebben a Kimondhatatlan szerves része volt a mindennapoknak, nemcsak tudásunk volt róla, hanem talán láttuk is őt. A gonosz benne élt a világban. Ez a látás nyomokban, töredékekben megmaradt a középkorig, elég csak az ördögűzésekre, a démoni jelenésekre, a boszorkányszombatokra gondolnunk – és majd a felvilágosodás friss fogalmi struktúrája és újraalkotott emberképe lesz az, ami szemellenzőt húz arcunkra.

A fiú felsóhajtott, megdörzsölte szemét, és ellenőrizte az időt. Tíz óra volt. Odakint koromsötét. A falura néma csend borult. Talán ez a csend ment az apja agyára. Vagy az, hogy igazából mindig csak a nagy elméletek tolmácsolója volt, és semmit nem alkotott, semmi eredetit nem tett hozzá a közös tudáshoz. A fiú meredten bámulta az papíron sorakozó karakteres, erős vésetű betűket. Egy sértett ember kézírását látta maga előtt. Az utolsó években meglehetősen eltávolodtak, az apja érezhetően csalódott benne, hogy nem humán pályán kezdett el dolgozni, és talán azért is neheztelt, hogy a fiú szorosabb kapcsolatot ápolt az anyjával. A féltékenység mellett a meg nem értettség volt az, amiről ugyan sosem beszélt, de így, utólag, a fiú összerakta magában a jeleit. Mindez oda vezetett, hogy az apja teljes szellemi magányban élte meg ideje végét. Ha meglátogatta őt a gyerekkel – a felesége valamiért ösztönösen viszolygott az apjától – akkor udvariasan és felületesen eltársalogtak a politikáról, történelemről, vagy egy új regényről, miközben nézték, hogy Áron a fiú régi, padlásról előszedett játékaival ügyködik a szőnyegen. De ilyenkor is jobbára a fiú beszélt, az apja hallgatott, gondolataiba merült, vagy a kisgyereket fürkészte zárt, kiismerhetetlen arckifejezéssel. Aztán egy meglehetősen ügyetlen ebéd után megitták a kávét, majd a fiú elbúcsúzott apjától, beszálltak a gyerekkel a vadiúj céges autóba, és eltűntek a messzeségben. És ha néha eszébe is jutott a borzalmas autópályai forgalomban lavírozva az öreg, minduntalan elhessegette magától a bűntudatot, mert ugyan mit tehetett volna ennél többet érte.

Talán jobb is volt, hogy nem próbálkozott, és erre a szöveg utolsó részénél, a befejező fejezetnél jött rá. Mivel megfájdult a háta, beült apja koszlott fülesfoteljébe. Ez csodával határos módon nem lett véres, így megúszta a tűzhalált, és valamiért a tolvajok sem vitték el. A lámpát a feje fölé akasztotta egy szögre, mely korábban festményt, egy archaikus görög tájképet tartott.

Az apja Barthesszel vezette fel ezt a gondolatfutamot. Tőle azt vett kölcsön, hogy a nyelv mindig idomul a vágyhoz. A nyelv bőr, amellyel belakjuk a testünket, és a nyelv által lakjuk be a minket körülvevő valóságot is. Ha megtaláljuk a legjobb nyelvi leírást egy dologra, fantasztikus, a szerelmi kéjhez hasonló érzet lep el bennünket. A fiú apja szerint ezzel csak az a baj, hogy nagyon nehéz megkonstruálni a legjobb leírást. És itt már áttért saját elméletére, többször leszögezve, hogy valóban új és radikális gondolat, melynek olyan következményei lehetnek, melyekért ő maga nem vállal felelősséget.

A fiú zavartan felpillantott a szövegből, idegesen hajába túrt, majd elnevette magát. Hangja üresen visszhangzott a házban. Ez csak egy jegyzetfüzet, gondolta, és tovább olvasott, jobb karját kinyújtva maga mellett, észre se véve, hogy ökölbe szorítja kézfejét.

Apja saját gondolatmenete arra alapozódott, hogy a nyelvi eszközök valóságra való vonatkozása meglehetősen rossz. Például képtelenek vagyunk egy szóval kifejezni azt, hogy valaki önsorsrontó módon, noha tudja a következményeit, mégis éveken át folyamatosan nap mint nap részeg. Az alkoholista szó ennek csak halovány leképzése, de igazából nincs olyan, egyetlen nyelvi jelölő, ami ezt a folyamatot pontosan visszaadná egy interakcióban. Tehát körül kell írnunk, ami máris pontatlanságot eredményez, mert több, ugyancsak pontatlan nyelvi jelölő által történik. És a körülírás sok estben nem is lehetséges, és az apja itt kötött vissza a jegyzet elején feldolgozott Wittgensteinhez, mondván, vannak dolgok, amelyeket még csak körül sem szabad írni, mert van egy olyan emberi közmegegyezés, hogy nem beszélünk róluk. Ilyenek a múlt ködébe veszett lények. Olyan entitások, melyeket a gondolati és nyelvi rendszerünk egyaránt kiradírozott ebből a világból. A szemellenzőn túli szörnyek. A Kimondhatatlan, melyet, ha egy szóval meg tudunk jelölni – ahogy tették azt az irdatlan múltban élő emberek – akkor nemcsak hogy megjelenik előttünk, hanem be is lép az anyagi létezésbe, mintegy újból jogot nyerve arra, hogy megtestesüljön, akár az Ige.

Az apja e szó megalkotásának szentelte utolsó hónapjait.

Rájött, hogy a szent nyelvek, a héber, az arám, a görög és a latin tartalmaznak olyan töredékeket, melyek a démoni megjelölését célozzák. Ezeket meg kell tisztítani a rájuk rakódott tagadástól, és a szavak közös eredőjét, a gyökeret kell keresni, a Bábel előtti kifejezést. Egy nyelvész, egy olyan jó nyelvész, mint ő, az összehasonlító nyelvtudomány, a szemiotika és a gyakorlati nyelvtan ismerője el tudja végezni ezt a feladatot, vagyis inkább tud készíteni egy olyan lajstromot, melyben nagy valószínűség szerint szerepelni fog a tökéletes jelölő. Végigvette hát a lehetőségeket, elemezve például a dibbuk, a satan, a diabalos vagy a שָּׂטָן szavak kiejtését, szótövét, ragozott eshetőségeit, nyelvtörténeti múltját, majd mindezekből kombinánsokat hozott létre, végül a legvalószínűbb, még emberi szervekkel kiejthető variánsok listáját öttagúra szűkítette. Ezt a listát külön jegyzetben tartotta, melyet elégetett az utolsó kísérlet előtt. A fiú által olvasott szöveg így – hála istennek – nem tartalmazta az öt szót, de azt igen, hogy a kísérlet mikor és miképp fog lezajlani. Nagyjából abba az időszakban, amikor az apja eltűnt. Az apja szembe akart nézni a félelemmel, mely a kihalt helyekből, a sötétségből és a magányból áradt. Meg akarta nézni a félelem szó mögött lévő valóságot, a lényt, ami minden rettegésünk őseredője. Nem utolsósorban ezzel végbe akarta vinni a történelem legnagyobb nyelvészeti bravúrját.

A fiú kiejtette kezéből a naplót, mely a fotel mellé esett. Nem akarta felvenni, mert egyszerre érzett sajnálatot és undort tőle, de mégis felállt, reccsenő térddel lehajolt, és ekkor megpillantotta a vörös pacnit vagy inkább vonást. A fotel alatt húzódott, csak a széle látszódott ki, és valami nagyobbnak volt a része. Talán a helyszínelők voltak figyelmetlenek, talán a házat felforgatók tolták el a fotelt – mindenesetre valamit eltakart, valami volt alatta. A fiú tétovázott, mert sejtette, mi az. De azt is érezte, ha már eddig eljutott, meg kell tennie. Óvatosan nekirugaszkodva arrébb csúsztatta a bútordarabot. A csupasz parkettán barnára száradt ákombákomot talált. Apja utolsó, saját vérével írt üzenetét. A jegyzet lezárását. A szót, mely az öt szó közül valóban jelöl valamit, valamit, amit nem kellene ismerni. A fiú nem tétovázott, levette kabátját, a pulóverét, majd a pólóját. Vizet locsolt a szóra az ásványvizes palackból, majd sikálni kezdte a pólóval, és addig dörzsölte, míg el nem tűnt. Ezután a pólót a tűzbe dobta, felöltözött, és visszatolta a megtisztított helyre a fotelt, hogy még az emléke se maradjon meg a feliratnak. Végül visszaült, és maga elé meredt.

A szó fonetikusan volt leírva, el tudta olvasni. Csak annyit kell tennie, hogy kimondja. Felpillantott a lámpára, mely pislákolni kezdett. Talán fogyóban volt a petróleum. Ismét bevillant neki a festmény emléke, mely ott függött, a lámpa helyén. Sziklás, görög táj volt rajta. Az apja hozta a szüleinek egy nyaralásról. Mindig azzal szédítette őt, a kisgyereket, hogy egy faun, egy szatír, egy szörny bújik meg sziklák közt, és csak az látja, aki erősen összpontosít. Persze nem volt ott semmi, hiába erőltette a szemét.

Felnőtt, öreg szemeit elöntötte a könny, mert most, annyi évvel később megsajnálta azt a becsapott kisfiút, de az ostoba apját is, aki annyira hinni akart valamiben, ami több mint ő, amivel meghaladhatja szegényes, unalmas és elrontott életét. Aztán a sajnálat dühbe és dacba fordult, és csak azért is kimondta a Kimondhatatlan nevét.

És ekkor a petróleumlámpában kifogyott az olaj, és ráborult a sötétség, megfosztva minket attól, hogy elmondjuk azt, amiről nem lehet beszélni.  

 vége