Az első rész folytatásában egymásba fonódó narratív hangokkal próbálkoztam. Péter mesél az olvasónak, illetve a történet szereplőinek, és közben megidéz más elbeszélőket, akik előadják saját élményeiket a "rossz hely"-ről. Ez képzetek, vélemények összefonódó szekvenciáit eredményezi, és szerintem egészen sajátos egyveleget alkot.

Boszorád

2. rész

A fő szabály, mondja majd később a párnak, hogy a Terület határához érve nem nézzük, csak a földet. Nem pillantunk fel, bármit halljunk is. Ügyelünk a zajra is, de az talán nem annyira fontos, mert azért egy erdő tele van zajjal, viszont beszélni csak suttogva lehet.

Azon a hűvös délelőttön, mikor a kései fagy kristályként olvadt és csöpögött, és a föld nedves és zöld ígérettel teli párát lehelt, elhagyta a falu utolsó házait, felkapaszkodott a Szilvás mellett a hegyoldalra, végig ment Pacsáék nem oly rég lekerített legelője mentén, majd rátért az erdei útra, melyet főképp a gombászók és fatolvajok használtak. Alig fél óra gyaloglás után, a Sárga forrásnál kellett letérnie a kis ösvényre, amit vadak jártak ki, ezért derékmagasságban a bokrok összehajoltak, az ágak benyúltak elé. Bár oldalán ott volt a machete – közvetlenül a CZ75 pisztoly mellett, melyet egy volt rendőr ismerősétől vett még négy éve, mikor ez az egész elkezdődött – nem használta, mert nem akarta, hogy erősebb nyoma legyen az útnak.

A bozótvágó és a fegyver főképp azért volt nála, mert jó érzéssel töltötte el.

Sejtette, hogy se a machete, se a pisztoly adott esetben nem érne semmit, de valahogy megnyugtató volt a két tok súlya a derekán. Ahogy az öltözéke is, a strapabíró, meleg bakancs, a katonai gyakorló, melyet a neten rendelt, és a durva anyagú, vastag kabát, melybe nem akadt bele egy tüske sem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Négy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtői sors minden gyászos ódiumával együtt. Négy héten át publikálom majd a részeket, melyekben természtesen minden név a fantázia szüleménye, minden azonosság valós személyekkel a véletlen műve - bár tény, hogy annak idején a saját nyelvjárási gyűjtésemre én csak négyest kaptam. 

Boszorád

Első rész

„A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot.

Mi? Ja, hát a Visló oldalában egy hasadék, azt hítták Boszorádnak. Sűrű bozót van benne, meg meredek is, kocsival nem nagyon lehet kimenni oda. Aki a Visló tetőre akar menni, az nem arra jár, de mondjuk az az út lenne a legrövidebb, de nem arra mennek az emberek, mert senki nem szeret arra menni. Még a gombászók, még azok is elkerülik, szerintem ott biztosan sok gomba van, mert a gomba szereti az árnyékot, és azért ott vannak nagy fák, ha a szélesi útról kinézel, amikor majd mész a városba, akkor látni, hogy tele van nagy szálfaegyenes tölggyel. Jól látni a hasadékot is, mert ott sötétebb az erdő, a keresztapám, isten nyugosztalja, mindig aszonta, hogy a Boszorád olyan, mint egy öregasszony pinája, olyan a hegyen, a hegyoldalban, már elnézést, de majd akkor ezt töröljétek.

Szóval ez igazából egy erdőrész, és régebben az úré volt, még a háború előtt, de nem is bánta senki, mert az emberek nem jártak oda, meg az uraság se nagyon foglalkozott vele. A Vislóra igen, gombászni, hullott fáért, az is az úré volt, de engedte, csak vadászni nem lehetett, így mesélte az apám. Na, ő mondta azt is, hogy még legény volt, amikor történt ez az eset, a két háború közt, és később azt is mondták, hogy azok az emberek az első háborúban légsokkot kaptak, azért történt velük az a dolog, ezzel magyarázta a jegyző meg a tanító, de mindenki tudta, hogy nem emiatt volt, hanem mert kimentek a Boszorádba.

De hogy szép sorjába haladjunk, apám úgy mesélte, hogy egy nap a kocsmába bejött az úr intézője, hogy embereket keres a Boszorádba, gazolni, kitakarítani az erdőt, mert hogy felmérnék azt a földet. Tele van állítólag a Boszorád hasadékkal, réssel, és hogy azt gondolták, gáz vagy nem tudom, mi van odalenn, ezért jöttek volna szakemberek, megnézni a földet. Nem szólt senki, gondolhatod, amikor ilyen rossz híre volt annak az erdőnek, gondolhatod, hogy nem tülekedtek az emberek, de ekkor az intéző megmondta, hogy mekkora napidíjat fizet, és erre már néhányuknak viszketni kezdett a tenyere, az apám is gondolkodott rajta, hogy ő bizony beáll, mert a babonás mendemondákkal szemben a pénz kézzelfogható dolog, és ha jól emlékszem, úgy mondta, télvégén volt, amikor nem akadt munka, az üzembe, a városba csak később vették fel a férfiakat, szóval jó lett volna az a kis pénz neki, ifjú házasnak. De végül aztán valamiért nyugton maradt, ám hárman elszegődtek, az egyik, Gecse Józsi, még cimborája is volt, a másik, a Nyurgesz, aki afféle tréfacsináló fiatalember volt, még anyámnak is udvarolt egy ideig, a harmadikra már nem emlékszem, az valami felvégi ember lehetett. Megalkudtak, hogy egy hét alatt elvégzik, áldomást ittak rá, és másnap már ki is mentek a Boszorádba.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk. 

Újévi beszélgetések

A baráti társaság a burszaiban szokott összegyűlni, vásárnap után, ahogy történt ez a hidsre 965. évében az újév napját követő első holdtöltén is. Mind a hárman idős, világlátott férfiak, emektarok voltak, hajdani katonák, akiket a Nagyméltóságú itt, a fényes birodalom szívében jutalmazott földdel szolgálataikért. A legfiatalabb közülük dsebesdi közlegényként szolgált, és a két idősebb úr, akik már hatvan felé jártak, néha lenézően bánt vele, például gyakorta megrótták nagyotmondásáért. Mindhárman birtokuk gyümölcseit vitték ilyenkor a vásárba, és az eredményes nap után mind a hárman a szerájban szálltak meg, és az esti órákat a fal mellé telepedve töltötték, amikor is régi történetekkel szórakoztatták egymást egészen az első kakasszóig. A háborús sebhelyektől, melyek elborították testüket, egyikük sem tudott már jól aludni, meg egyébként is, szerették ezeket a lágy, balzsamos éjszakákat, mikor a napközbeni hőség elcsitul. Ezen az estén a dsebesdi azzal hozakodott elő, hogy az általa levágott gyauroknál már csak a meghódított szépséges szűzlányok száma nagyobb.

− Ki a csatában ménnykő, az általában hallgat arról, mit tett – vetette ellen mosolyogva az egyik idősebb úr, aki az ulufedzsik közt szolgált, és Ferdinek hívták. – Megviseli a lelket az, ami a harcmezőn vagy egy erősség vívásában megesik vele. Nemde, nagyuram? – fordult a harmadik társukhoz, egy sovány, barna arcú férfihez, akinek vonásai idegennek tűntek, de tudták is róla, hogy egyszerű janicsárból lett úr, hiszen főszállásmesterségig vitte hét hadjáratban. Jobb szeme alatt ujjbegynyi vörös, háromszög alakú anyajegy volt, ha valaki távolról látta, először piszoknak vagy véres, nyers húsnak gondolta. Ahmetnek hívták, és keveset beszélt, inkább komolyan, bólogatva hallgatta két társát, és ha a háborús történetek kerültek szóba, szeme elsötétült, mint amikor fellegek úsznak a fénylő nap elé.

−  A csata hevénél csak egy rosszabb van, az, ami utána következik – jegyezte meg csöndesen. – Hisz ilyenkor a könyörület messzi tájakra távozik, elfödi fülét és szemét, mert nem bírja látni azt, amit az ember az emberrel művel, legyen az igazhitű vagy hitetlen.

Mind a hárman hallgattak egy sort, csak csontfejű pipáik szörcsögése és az tevék mocorgása törte meg a csendet. Alig páran tartózkodtak a szerájban rajtuk kívül, a legtöbben már nyugovóra tértek. A vendéglős nagy, kopott bőrpárnákat hozatott nekik, azokon hevertek, köztük egy márványberakásos kisasztalon ón gyertyatartó és kávés kannácska állt. A fény arcukba lobogott, megvilágítva a ráncokat és a sebhelyeket bőrükön, melyen a kettő elválaszthatatlan szövedéket alkotott.

− Kíváncsi volnék, mi volt a legrosszabb, amit láttatok – vetette fel erőltetett könnyedséggel hangjában a legfiatalabb, majd előredőlt, és öntött még magának kávét: − Én mindjárt mondom is: a legjobb társamat Erzurum alatt kettévágta egy ágyúgolyó. Deréktól lefelé összemorzsolta a húsát. Behúztam egy árokba, és fogtam a kezét, míg haldoklott, de végül már saját ökléről marcangolt fogaival a húst kínjában.

Elhallgatott, de Ferdi nem hagyta, hogy elhallgassa a legfontosabbat: − És, mi történt?

A mindig nevető tekintető férfi megvonta vállát: − Megfojtottam. Közben egyszerre láttam, hogy haragszik, hogy csalódott és hogy hálás nekem. Végig a szemembe nézett. Az volt a legrosszabb dolog, az a tekintet.

Ismét hallgattak egy sort, a falakon túlról beszűrődő kolompszót figyelték, mely az éjjel karámba térő birkákat kísérte.

− Jómagam sok rosszat láttam, nem is tudnám rangsorolni őket – kezdte a Ferdi nevezetű úr −, de az a véleményem, hogy Allah nem ok nélkül teszi ezeket velünk, minden jónak és rossznak megvan a maga sora az életünkben. Talán legközelebbre kiválasztok egyet, ami érdekes lehet számotokra, ám semmi nem olyan bántó, mint édesanyám halála, ami persze szokványos eset, távollétemben történt, békésen, álmában.

Ezen mind eltöprengtek, talán a szüleikre gondoltak, akik már rég elmentek e világról, és akiknek sorsát óhatatlanul is utánozni fogja az övék, de aztán Ahmet megköszörülte torkát, és így szólt: − Van egy olyan rossz az életem folyásában, melyet még senkinek nem vallottam be, de most, hogy sorsom a vége felé közeleg − érzem csontjaimban, tüdőmben és a levegő ízében −, most ideje, hogy megosszam valakivel, mert nyomja a lelkem azóta is. Ítéljétek meg hát ti.

A másik kettő akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, mire ő megtömködte kialudt pipáját dohánnyal, meggyújtotta, szívott rajta, végül belekezdett: − Akkor történt, mikor a Fényességes legyőzte a magyarok királyát. Aznap este, mikor a hitetlenek testei elborították a mezőt, csapataink pedig üldözőbe vették a gyáván menekülőket, még nem tudhattuk, hogy a királyuk is eldobta gyenge lelkét futásában. Mindennek már harminc esztendeje – elrévedve szívta pipát, mire Ferdi szelíden megjegyezte: − Világraszóló diadal volt, melyet mennyi követett aztán.

− Kár, hogy gyermek voltam akkor, bizonnyal kivettem volna belőle a részem – bólogatott a legfiatalabb: − Úgy mesélik, ezrével hullottak a magyarok.

− Így volt – tért vissza közéjük Ahmet. – De amiről szólni akarok, az nem a csata, hanem a rákövetkező események. Akkoriban a szállásmester segédje voltam még csak, a janicsárok közül emelt ki, azután, hogy valami nyavalya elvitte korábbi emberét. Emlékszem, uram sokáig tanakodott a Magasságos küldöttével, majd gondterhelten hozzám fordult, és így szólt: „Holnap a fogságba esett hitetlenek eltiportatnak. A mi feladatunk e diadalmas ünnepély megszervezése. Gyere, szemléljük meg a dolgokat.” Tudnivaló, akkor már egész nap talpon voltunk, a csata ikindi idején kezdődött, és bár alig másfél óra múlva szerencsésen véget is ért, a sebesültek összegyűjtése, táborba szállítása, a holtak és a foglyok helyének kijelölése, a hátrébb lévő csaptok letáboroztatása mind a feladataim közé tartozott. Alkonyatkor hunytam csak egy keveset, ezért csak kóvályogtam, míg uramat a tábor szélére kísértem, ahol a szultán sátrától kőhajításnyira, egy folyó tengernyi vize mellett kellő nagyságú teret találtunk a másnapi esemény lebonyolításához. Ezek után a foglyokat szemléletük meg, kiket az egyik juhkarámba zártak, és akkora már a táborkísérők mindegyiket vékony, de erős láncra fűzték, a láncokat tízesével egymáshoz kötözve, a láncok végét, és körben a karámot pedig akindzsik védték, kiknek a lándzsái kellő fegyelmezésül szolgáltak a szerencsétleneknek. Nem mintha azokban lett volna bármi harci vágy vagy düh, a legtöbb sebesülten vagy belső kínoktól elgyötörve hevertek a porban, várták az elkerülhetetlent. Jól tudták, hogy napjaik leáldoztak, sorsuk, családjuk és királyuk jövője immár összetöretett győzedelmes seregünk által. Ezerötszázhetvenen voltak, mint később kiderült, ám csak ezernégyszáznyolcvanhatra várt halál másnap, a többit jó pénz fejében kiváltották vagy más ok miatt megkímélődött életük. Bármennyien is voltak, a karám fölé olyan csönd borult, mintha mecsetben lennénk, csak a súlyos sebesültek jajkiáltása törte meg nagy néha a csalódott némaságot.

„Ennyi embert egyszerre lehetetlenség tisztességesen kivégezni, noha ez urunk parancsa”, sopánkodott halkan elöljáróm a kerítés mellett állva, „Láttam már ilyet, mikor megtudják, megértik, hogy mi következik, lázongás tör ki köztük, és a katonáink csak üggyel-bajjal tudják majd lefogni őket, a rend megbomlik, a szép és dicső látvány nevetséges paródiába fordul, és a gyaurokéval együtt végül az én fejem is porba hull majd.”

Megsajnáltam őt, de Allah isteni sugallatától vezérelve – vagy mert fiatal katonaként sokáig a nagy vágóhíd mellett voltam elszállásolva Sztambulban − a következőt súgtam fülébe: „Az ökör is könnyebben megy a vágóhídra, ha kendő takarja szemét, nagyuram, kössük be hát az övéket is, aztán mondjuk nekik azt, hogy csupán minden tizedik hal példás halált, a többiek sorsa a fogság, mely rút ugyan, de mégis jobb, mint elveszíteni mindent”.

− Milyen ravasz! – jegyezte meg elégedetten a legfiatalabb veterán: − És bevált a terved, Ahmet?

− Sora van annak is – bólogatott a kérdezett: − De várj, mert most jön csak az, amiért ezt az egészet elmesélem. Nagyuram megörült javaslatomnak, s nyomban elsietett, hogy a kellő mennyiségű szövetet vételezze a kendőkhöz a raktárakból, én pedig ott maradtam még a foglyok karámjánál, mert nem győztem betelni a szerencsétlenek látványával. A fáklyám fényében úgy tűntek elém árnyaik, akár alvilági, elátkozott dzsinnek, mitől a diadal érzete mind magasabbra hágott bennem, egészen addig, míg az egyik oda nem furakodott a palánkhoz, és meg nem szólított, rossz, de érthető török kiejtéssel: „Fiam, te vagy az?”

Elhallgatott, és lehunyta szemét.

A másik kettő összenézett, az idősebb, Ferdi ajkára tett ujjal mutatta a fiatalabbnak, most semmiképp ne szóljon, így várták, míg Ahmet ismét bele nem kezd: − Elhitetitek, hogy meglepődtem, és egyből arra gondoltam, a hitetlen kutya így akar könyörületet kicsikarni belőlem, ezért már fordultam volna, de ő csak folytatta: „Megismerlek az anyajegyről az arcodon. Négyéves korodban vittek el otthonról, tőlem, és édesanyádtól” folytatta, de persze ez mind lehetett hazugság, nem emlékeztem már én az eredeti szüleimre, nem is érdekeltek, mert janicsárként a Tökéletességes lett az apám, tőle kaptam minden jót, de leginkább Allahot. Megindultam, ám ekkor még szólt egy utolsót, amire bizony meg kellett torpannom, mert azt mondta, hogy ugyanilyen anyajegy van a bal mellkasomon is, emlékszik, hányszor megcsodálta, vörös, és hegyes, mint az íj.

Ahmet kitapogatta pipáját, mélyet szívott belőle, majd a füsttel együtt a következő szavak jöttek elő belőle: − A katonák, kik tőlünk messzebb álltak, megindultak felénk, mire intettem nekik, hogy nincs szükségem segítségre. Nem tudom, mennyit hallottak a magyar szavaiból, tény, hogy halkan, szinte suttogva beszélt, és ahogy említettem, törte nyelvünket. Előadta, hogy Drági István a neve, a Dráva nevű folyó mentén élt, ott volt a birtoka, és onnan loptak el engem a törökök, és aztán felperzselték uradalmát, ezért csatlakozott a Barát seregéhez. Persze nem hagytam, hogy kígyó nyelvével tovább fertőzze eszemet, ezért a Magasságos sátra felé mutattam, a nagy, lobogó máglya irányába, melynek sárga fénye idáig látszott, és mondtam neki, a Barát feje ott van egy kopján, és holnap az övé is mellé kerül, ha nem hallgat.

„Hallottam ám, fiam, mit terveztek.” válaszolta ő, és ellépett a deszkapalánk mellől, mint aki maga részéről lezárja a témát, de engem nagyon is nyugtalanságban hagyott, hisz mesteremmel bár halkan beszéltünk, a fogoly valóban kihallgathatta tervünket. Nem szóltam már többet én sem, eljöttem, bár kavarogtak bennem az érzések.

Ahmet csak most nyitotta ki szemét, mint aki látja maga előtt ezt a régi, harminc év előtti jelenetet, ám most se nézett a másik kettőre, a mécses lángjába bámult: − Emlékszem, megtermett, szakállas férfi volt, az arcát egy friss vágás csúfította, de még így is láttam, hogy keskeny orra, szemöldöke, szájának íve emlékeztet a saját ábrázatomra, ám fontosabb volt ez… − azzal lassan lenyúlt zsuponjához, kioldotta, majd félrevonta inge szövetét is mellkasáról, míg a másik kettő meg nem pillantotta bőrén a vörös nyílhegyet mellbimbója felett.

− Magasságos Allah! – sóhajtott Ferdi. – Értem már, miért meséled el e történetet nekünk, de nem tudom, hallani akarom-e a végét.

A fiatalabb felkönyökölt, körme hegyével orra tövét kaparászta, majd felállt, és a szálláshelyre ment, hogy aztán egy bőrtömlővel térjen vissza: − Fügebor. Ilyen különös estékre tartogattam, talán megbocsátja nekünk Allah, ha veszünk magunkhoz belőle.

Ittak mind a hárman, az alkohol szokatlan ereje megtöltötte tagjaikat és elméjüket, és pár percig élvezték e néma zsongást, a hatalmat, amit a tiltott szer adott, de aztán Ferdi nem bírta tovább, láthatólag nagyon is izgatta a történet folytatása: − És mond, nem is beszéltél vele aztán?

Ahmet keserűen elmosolyodott: − Urammal megtárgyaltuk a másnapi ceremónia részleteit, ki, mit és mikor fog csinálni, hogy a tömeges kivégzés pontosan és zökkenőmentesen történjen, majd pirkadatig tanakodtam és vívódtam a sátorrészemben, díványomon. Nem tudtam mitévő legyek. Mi közöm nekem ehhez az emberhez, kérdeztem a sötét égtől, de persze szívem mélyén éreztem, nagyon is van, tartozom neki azzal, hogy e világra születtem. Segítenem kell rajta valamiképp. De milyen módon? Aztán már a hajnal fényénél, mikor megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy az üldözők visszatértek, kihasználva a kavarodást, harcosaink fényes diadalmenetét, elmentem ismét ahhoz az átokverte karámhoz. Az őrök némelyike már szunyókált, ezt és a bevonulók lármáját kihasználva odasiettem, ahol rám talált hitetlen apám, és szólongattam őt, Drági István, kiáltottam, gyere elő. Nagy lánccsörgés közepette végül előkerült, láttam szemében a meglepetést és a hálát is. Szomorúan néztem rá, mert hirtelen megéreztem, hogy elgyengülök, mégiscsak a saját apám állt a deszkák túloldalán, mögötte sorstársai, a nyomorult, megvert had utolsó írmagja, kinek élete alig pár óra múlva megszakad, halottsápadt, néma volt mind, panasz nem hagyta el ajkukat, noha tudták, mi vár rájuk.

− Megérdemelték, amit kaptak, dédapámat Vajk serege vágta le Belgrat alatt – vetette közbe a legfiatalabb, majd Ferdire pillantott, aki megrovóan nézett rá, ezért nem folytatta, de Ahmetet láthatólag nem zökkentette ki a düh, ő már teljesen abban a múltban járt, ahol az apja nézett vele farkasszemet, haloványan, akár egy hajalet, egy kísértet, egy testetlen emlék, mert akkor, már azon a reggelen emlékké váltak a magyar urak, a dicső lovagok, kik nem olyan rég, alig egy napja talpig vértben, izzadva, izgatottan, fülükben doboló vérre ott rohamoztak, alig háromszáz méterre a mezőn.

− Így szóltam apámhoz: „Amit hallottál, igaz. Hamarosan azt hintjük el köztetek, hogy csak minden tizedik hal meg. A többieknek nem esik bántódása. Ez csak csel lesz. De számodra van könyörület, ha figyelsz szavamra, és nem adod tovább azt. Nagyon fontos ez nekem, mert ha zavar kél köztetek, a sorsom kétségessé válik. Most jól figyelj: mikor letérdeltetnek majd, három harsonaszó lesz, a harmadik után számolj kettőt, majd hajts magad előre. A kard így nem fogja érni, legfeljebb a hátad vagy a vállad. A mi szokásunk szerint, ha az első csapás nem végzetes, akkor a fogoly megmenekül.”

− Elárultad uradat – vette közbe Ferdi értetlenül. – És kockára tettél mindent.

− Bíztam benne, hogy nem mondja majd el a többieknek mindezt – vont vállat Ahmet. − De a menekülés reményét megadtam neki, hogy csitítsam az ő és legfőképp saját lelkem háborgását.

− Bármennyire is gyűlölöm a hitetlen kutyákat, el kell ismernem, jó és bölcs ember vagy – bólogatott a fiatal veterán elismerően. – Nehéz egyszerre hűnek lenni mindenhez, de te megtetted, amit tudtál. Most már nagyon is kíváncsi vagyok a történet végére.

Ahmet mélyet sóhajtott, majd eltakarta szemét tenyerével, és így, e sötétben folytatta a mesét: − Eljött a dél, és megkezdődött az ünnepély. A Birodalomgyarapítónak díszes, vörös bíborral borított emelvény készült a kijelölt tér egyik sarkán. A vörös jelképezte a kiontásra került és kerülő rengeteg vért. A mező körül, egy tágabb körben felállt az udvari zenekar, és amikor a nap a legmagasabbra hágott, megszólaltak a nagydobok, majd a cintányérok, a sípok és végül a harsonák. Ekkor csoszogva, botladozva, egymásnak esve előjöttek a foglyok, és az akindzsik és a válogatott janicsárok szép, ovális körben felállították őket, így mindegyik hitetlen egy másik hitetlen arcába bámulhatott volna, ha addigra nem takarja szemüket ugyancsak vörös kendő. Mikor ez így mind megtörtént, én is elfoglaltam helyem a kör szélénél, ahonnan rövid kutakodás után megtalálhattam apám alakját, bizony szemben volt velem, a Nagyságos emelvényének lábánál – megköszörülte torkát, majd kinyúlt a tömlőért, és ivott még egy kis bort, mint akinek meg kell olajoznia a kard tokját, hogy a szavak félelmetes fegyvere mind könnyebben repülhessen ki rajta: − A janicsár aga rövid beszédet mondott, melyet több tolmács azonnal fordított a magyaroknak. Ebben kihirdette, hogy királyuk és uradalma elbukott, a király országa a Tüneményes birodalma lett, és hogy ennek bizonyságaképp most az ő ellenfelei szomorú, de igazságos szenvedésben részesülnek. Addigra már a magyarok közt a nyelvükön beszélő tolmácsok elterjesztették, hogy csak minden tizedik fog meghalni, és a hiú remény, mely éltetőnk utolsó lélegzetünkig, varázslatos nyugalmat bocsátott rájuk, tűrték, hogy a szónoklat végén féltérdre kényszerítsék őket a mieink. Minden gyaur mellé ugyanis egy jól képzett, erős janicsár lett rendelve, olyan, aki gyakorlott volt a lefejezés művészetében, olyan, aki a csatát követően elsőként siet a holtak fejeinek begyűjtésére – felnézett a másik kettőre, Ferdi egyetértően hümmögött, majd így szólt: – Valóban, bizonyára ti is tudjátok, milyen nehéz elválasztani a fejet a testtől. A nyakban lévő porcogók megakasztják a pengét, ha az nem vízszintesen szeli át őket, de a gége, az erős erek is okozhatnak kalamajkát. Gyakran megesik a kapkodásban, hogy csak félig sikerül a művelet, és ilyenkor, mint egy elvágott torkú csirke, az áldozat ostobán csapkod maga körül, vért fröcsköl, jajong, pontosabban hörög, mert a torkába folyik saját vére, de a lényeg, hogy egy ilyen hebehurgya lefejezést szinte lehetetlen már tisztességesen befejezni, ilyenkor már egyszerűbb átdöfni a szívet vagy a májat vagy egyéb létfontosságú szervet, ami oly fájdalmat okoz, hogy az illető görcsbe rándul – no ekkor meg lehet ragadni az üstököt vagy szakállt, és értő mozdulattal oldalról, mintha fa törzsét hasogatnánk baltával, egy-két csapással átvágható a fennmaradt húsrész, persze a végeredmény egyáltalán nem lesz szép – kissé lihegve hagyta abba, mert ezt a szóáradatot szinte egyszerre hadarta el lelkesültségében.

Ahmet átnyújtotta neki a borostömlőt, várt, míg iszik, és csak mikor Ferdi megtörölte ajkait, akkor folytatta: − A hitetlenek balgán és vakon térdeltek hát, és ekkor megszólalt az elő harsonaszó, mire a katonáink felemelték kardjukat − mélyet sóhajtott, a másik kettő pedig szinte mozdulatlanná dermedt. A szeráj hátsó részében valaki éktelenül horkolt mindezidáig, de most ez a zaj is elhalt, csak a síkságon ciripelték a tücskök a maguk örökkévaló zenéjét.

− Emlékszem, mind, bekötött szeműek és szabadok, rabok és urak úgy érzetük, ez az életünk legnagyszerűbb pillanata – vallotta be Ahmet. – A Tökéletes lobogói fennen ragyogtak, a magyar zászlók pedig a földbe szúrva rothadtak az emelvény előtt, a lovasok, a gyalogosok, a puskások, az ágyúsok mind ott álltak körben, és bár a hátrább lévők nem sokat láthattak, még ők se zajongtak, mert ritka az, hogy ennyi ember hal meg egyszerre, egy pillanat alatt, ennek gondolata mindenkit elcsöndesített. Gyenge lég zúgott, nedves levegő, amibe hamarosan a vér szaga vegyült. De ekkor még béke volt, szinte mindenki mozdulatlanná dermedt, csak a nap dobálta le ránk arany dárdáját, és ekkor, végül megszólalt a második kürtszó.

Ahmet elhallgatott, majd haloványan elmosolyodott: − És az én legkeserűbb emlékem ez, mert tudtam jól, hogy nem lesz harmadik, mert úgy terveztük meg a ceremóniát, hogy a második jelzi a véget, és az igazhitűek pallosai ekkor le is sújtottak, én pedig árva lettem ezen a világon. 

vége

Csatlakoztam az év végi visszatekintések divatjához, és végigolvastam 2019 írásait. Ha rövid akarok lenni, és csak egy írást ajánlhatnék egy képzeletbeli olvasónak, akkor az az első gyilkosságot feltáró novella lenne - itt a nyelv és a történet nagyjából koherens és végig élvezhető egységet alkot. 

Nyelvileg a kurucok ellen harcoló különítmény esete is tetszik újraolvasás után is, azt gondolom, ha nem vetjük össze korabeli szövegekkel, akkor egészen érdekes a stílus.

Ugyancsak az E/1 és a könnyed elbeszélői hangnem miatt szerettem a "Kísért a múlt"-at. A "Dallam és szöveg" (melynek a blogcíme sokkal jobb) egy nagyobb ívű történet része, és egyfajta - szerintem jól sikerült - lezárása is. Végül a történetiség és az atmoszféra okán a kezdő ingatlanügynök sorsát emelném még ki, mellesleg ennek a kísérőfotója a kedvencem ebből az évből.

Sajnos az alternatív szocializmusban játszódó sztori sok lehetőséget kihagyott, úgy érzem, elég gyors ütemű a zárlata. Két történet is az erdőbe viszi áldozatát, ahol farkasember és boszorkány vár rájuk - hát ez nem túl eredeti. A gyermekmolesztálás mint téma erős, de a büntetés a végén kissé talán esetlen. Az "Ásni novemberben"-t pedig mintha kései metoo vadhajtás lenne (pedig nem, lásd a keletkezéstörténetet).

Az idei legjobb írás tematikája adta az ötletet, hogy az év zárásaként összeszedjem az Isten ciklus novelláit egy rövid, hatvanoldalas kötetbe. Úgy érzem, ez a téma, a teremtés, a hajdani édenkert, a haragos, a jó és a büntető Isten alakja nagyon is inspiráló számomra, függetlenül attól, hogy a vasárnapi kereszténységről és általában a  hivatalos vallásokról mit gondolok. Nem került a kötetbe az összes, vallást, végítéletet, gonoszt érintő írás, csak azok, melyek valamilyen módon összekapcsolódnak (és színvonalasabbak). Van ugyanis pár vezérmotívum, mely végigkíséri a történeteket (így mániám, az a bizonyos fa, mely nem hoz nálunk, északon gyümölcsöt), de a legfontosabb, hogy a teremtéstől számított időbeli sorrendbe rendeztem őket, így a kezdetektől a végig kiadnak egy impozáns ívet. Az első novella új, itt olvasható először, az utolsó előtti pedig a neten eldugva létezik ugyan - de a blogon nem publikáltam eddig. 

A kötet elérhető PDF, MOBI és EPUB formátumban.

Jó olvasást.

Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

Karácsony előtt

Emlékeiben azokban a napokban a ködből folyton előszitált az eső, és a fák felett halovány derengésként kereste az utat a napfény lefelé, a földre, de nem tudott áttörni a vastag paplanon, és ők, az emberek, a hátrahagyottak remény és cél nélkül bolyongtak a világban, várva az elkerülhetetlent.

Az olasz megrendelő és Balázs járt a fejében, mikor felfelé ment a nyikorgó lifttel a harmadikra, mellette egy öregember állt, kicsit előrébb, így láthatta a sárga hajcsomók alatt koponyája simaságát, valami nagy együttérzés szállta meg, kedve lett volna beletúrni az öreg ritkás üstökébe, és mint kisgyereknek, megsimogatni a buksi fejet, de aztán eszébe jutott, hogy a pasztellszín szövetből is el kell indítani még a héten egy szállítmányt a lengyeleknek.

Megcsörrent a mobil, persze Balázs volt az, ismét van valami gond, folyton a gondok. Kinyomta, és belépett a kórterembe, nem a hatos, hanem a negyvenkettes volt, és megcsapta az orrát az a nehezen leírható a szag, a vizelet, az öreg testek, a gyógyszer, az éjjeliszekrényen puhuló, félig megevett banán, a tüdőkből előgomolygó gyógyszeres esszencia keveréke, melyet jó öt perc után megszokott a látogató.

Az anyja elrévedve feküdt félig ülő helyzetben, sovány teste kirajzolódott a foltos és – milyen költői eszköz ez? – rojtos fehér kórházi paplan alatt. Ahogy a férfi, a fia, az öltönyös, merev és esetlen, mindig hajszolt és ideges idegen árnyéka rávetült, szeme megrebbent és fókuszált, majd mély zihálás hagyta el kiszáradt ajkát, a fia felé nyúlt, mire az infúziós állvány, mellyel karja egy életet adó vezetéken át volt összekötve − megrezdült.

A férfi közelebb húzta az állványt, majd előkotorta az ágy alól a háromlábú kopott kisszéket, és leült rá. Úgy érezte magát, miközben megfogta anyja izzadt és merev kezét, mintha ismét gyerek lenne, aki szülei lábánál kuporog, de most az, amit néz, nem a tévé bűvös kékje, hanem egy másfajta műsor, a szenvedés, az álom, a kábulat és a fájdalom örök darabja, ami itt zajlik és most, és a férfi tudta, hogy ezt az előadást soha, haláláig nem fogja elfeledni.

− Hogy vagy, anya? – kérdezte halkan, noha a másik három beteg aludt, vagy mint az ablak melletti öregasszony, aki lerúgta magáról a takarót, és hálóingét felhúzta derekáig, feltárva ráncos és sovány alsótestét, merev tekintettel bámulta a paplant, és ha néha nem rebbent volna szempillája, a férfi azt hitte volna, már halott.

− Nagyon fáj, kisfiam – mondta az anyja mindenféle pátosz nélkül, noha egykori magyartanárkánt tudta, milyen erőltetett áthallás lehet e pár szó, de persze egyiken se foglalkoztak már ilyesmivel. A férfi felnézett az infúzióban lévő menedékre, a gyógyírre, a koktélra, ami nyugalmat szerezhet nemcsak anyjának, hanem − be kellett ismernie −, neki is: − Kapsz fájdalomcsillapítót? – kérdezte rekedten.

Az anyja nagy sokára bólintott: − Igen. De már nem elég. Ez rosszabb mindennél – motyogta.

− Felültesselek? – kérdezte a fia, mire az asszony bólintott. Amint azt az első nap, immár három hete, észlelte, anyja a terem rossz ágyát kapta, a támla támasztéka sajnos eltörött, ezért az egyik ágy alól csent háromlábú széket kellett beékelni a fejrész és a fal közé, így az asszony ülő helyzetbe kerülhetett. A férfi egy vízkőcsíkos pohárba ásványvizet töltött, közben benézett a kis szekrénybe, ott volt érintetlenül a banán és a benzinkútnál vett szendvics is: − Nem ettél, anya – mondta némiképp szemrehányón. Az asszony a pohár pereme felett esdeklő tekintettel nézett rá, miközben mohón itta a vizet, majd amikor végzett, és a férfi letörölte a ráncos arcon lefutó cseppeket, csak a fejét csóválta. – Nem vagyok éhes. Későn jöttél.

− Baleset volt az úton, egy mentőautó karambolozott. Enned kell – jelentette ki a férfi, és hirtelen úgy érezte, megfordultak a szerepek, ő lett a felnőtt, és a nő, aki felnevelte, aki tanáros szigorúsággal végigvezette őt a gyerekkoron, immár saját lányaként várja az ítéletet. De igazából nem várt semmit. A pozícióváltástól és az ivástól és a gyógyszerektől olyannyira elfáradt, hogy feje oldalt csuklott, és elszenderült. A férfi várt pár másodpercig, míg az anyja szuszogni nem kezd, ekkor a kabátjához ment, kivette a cigarettásdobozt és az arany öngyújtót, és kilépett a folyosóra. A háta mögött az egyik öregasszony sirálykánt rikoltott egyet álmába − már nem lepődött meg rajta, számtalanszor hallotta az elmúlt napokban.

Két helyen volt dohányzásra lehetőség a kórház területén, ő most a távolabbi, az udvar végében lévőhöz ment, a rámpához, ahol a szennyest és a tiszta ágyneműt szállító autók álltak meg. Itt mindig csak kevesebben jöttek, mert egy széljárta hely volt, az egyik oszlopra dróttal konzervdobozt kötöztek, ez volt a csikkgyűjtő, ennek ellenére rengeteg csikk volt a földön is, és a falra, a raktárajtó mellé egy kopott táblát szögeztek, rajta a dohányzást engedélyező felirattal. Egy nővérke állt fent a rámpán, és a másfél méteres mélységet szegélyező korlátnak dőlve cigarettázott. A férfi futólag végigmérte, nem mintha nagyon izgatták volna az egyenruhás nők, de valahogy ismerősnek tűnt, azt gondolta először, hogy talán hajdani osztálytárs, olyan, akit maga után hagyott a szülővárosával együtt, jó harminc éve, közvetlenül az érettségi után, de nem, egy idegen volt. Később próbálta felidézni a vonásait, de csak annyi maradt meg belőle, hogy vékony, fekete hajú, meghatározhatatlan korú asszony volt, hátát egy piros pulóver melegítette, és a haját kiengedve hordta, mely kissé szabálytalanak tűnt. És talán a szemei, a fekete szemei.

− Ki hinné, hogy egy hét múlva karácsony van? – kérdezte az asszony csöndesen, mikor megállt tőle három méterre, és rágyújtott, noha az előzőt épp most nyomta be a konzervdobozba. A férfi megvonta vállát, és a töredezett betonnal borított udvara mutatott, melyen az orvosok deres autói parkoltak: − Az idő elég hideg hozzá.

Épp feltámadt a szél, és hókristályokat pörgetett, napok óta ez volt, reggel esőszitálás, mely délutánra havas szikrázásba váltott, hogy az egészből éjszakára nem maradjon csak a holdfényben csillogó, cukormázas táj.

A férfi érezte, ahogy a nő végigméri, közben azt is, hogy megrezdül a mobilja, melyet a kórteremben mindig lehalkított, noha tudta, a négy beteget már semmi nem zavarja. Balázs hívta.

− Rokonhoz? – kérdezte a nővér. A férfi intett, hogy egy pillanat, majd fogadta a hívást.

− Szia, az olaszok ismét téged kerestek, hogy ha nem indítjuk el ma a szállítmányt, felmondják a rendelést, és nagyon komolynak tűnt a csávó, mi legyen, mit csináljak? – hadarta Balázs, és a hangja, mely majdnem mindig idegesítette, most olyan volt, mint egy kétségbeesett kisgyereké. A férfi mély levegőt vett, majd kifújta, s csak azután válaszolt: − A debreceni anyagot már összeraktuk?

− Most rakják – jött azonnal a válasz.

− Szedjétek ki belőle a különbözetet, és induljon el az olaszoké – adta ki a férfi az utasítást.

− De a debreceniek már egy hónapja leadták a rendelést.

− Nem érdekel. Az olasz partner fontosabb. A debreceniek helyett találunk mást – vágta el a további ellenkezést a férfi, majd várt, míg a másik ki nem mondja, amit ki kell mondania: − Rendben.

− Ma este már ne hívj – ez inkább egy fáradt kérés volt, nem főnöki utasítás, mire Balázs halkan elköszönt. Mikor bontotta a vonalat, eszébe jutott a nővérke kérdése: − Az anyám. Nagyon beteg. Neki…– kereste a szavakat, és hogy mit mondhat el egy idegennek, de aztán arra gondolt, itt, a kórházban senki nem idegen −…nagy fájdalmai vannak. És a gyógyszer már nem sokat segít. Már nem nagyon tompít rajta – hirtelen megérezte, hogy nem tudja abbahagyni, hogy gyónni fog, és hogy ez jól esik, nem nézett a nőre, a kristályos csillogást figyelte az udvar fáinak hátterében: − És én nem tudom, mit csináljak. Az orvosunk, Barlóti doktor, mindent megtesz, gondolom, a nővérek is, de a doktor azt mondja, ez a legerősebb fájdalomcsillapító, és hogy nem tud mit tenni, és ez a tehetetlenség, ez egyszerűen megőrjít, meg a várakozás, hogy én is és anya is csak azt várjuk, hogy legyen vége már, de a doktor úr azt is mondta, hogy anyám szervezete nagyon erős, akár még hetekig is elhúzhatja, nem mondta, de tudom, azt akarta igazból ezzel kifejezni, hogy akár hetekig is elkínlódhat – tehetetlenül kiengedte a füstöt magából, ami most zihálásnak tűnt: − Bárcsak…bárcsak lenne valami megoldás.

A nővér elnyomta a cigarettát az oszlop falán, melyen tucatnyi fekete sebhely sötétlett, majd zsebébe nyúlt, és elővette a dobozt, aztán észlelte, hogy üres, összegyűrte, és visszarakta zsebébe: − Van egy szál cigije? – kérdezte a férfit.

Az bólintott: − Persze – és elővette a cigarettatárcáját a zsebéből, előzékenyen kihúzott belőle egy szálat, és később arra is emlékezett, hogy a nőnek feketére vagy sötétkékre volt lakkozva a körme.

Figyelte, ahogy a másik rágyújt, olyan volt, mintha a hüvelykujja végéből varázsolná elő a lángot, aztán nézte, ahogy az első füstgomolyag kijön azon a vékony, színtelen ajkakon. Megborzongott, talán egy kezdődő betegség jeleként: − Bocsásson meg, hogy kifakadtam…− mondta csöndesen, és hátrébb lépett, el az asszonytól.

− Semmi gond. Elég régóta itt dolgozom ahhoz, hogy ne lepődjek meg az ilyesmin – mondta a nővér színtelen hangon, majd figyelmesen ismét végigmérte a férfit, és így folytatta: − Talán van megoldás arra, hogy mind a kettejüknek nyugodt és békés karácsonya legyen.

− Nyugodt és békés? – nézett rá a férfi.

− Békés – bólintott a nővér.

Kis csönd állt be köztük, egészen addig, míg a férfiban az értetlenség átváltott a megértés izgatottságába. Érezte, kiszárad a torka, ezért nem is tudta végigmondani, amit akart: − Úgy gondolja…

− Ahogy mondtam, elég régóta dolgozom itt – a nővér mintha nem is hozzá beszélt volna, inkább magának, mert tűnődve folytatta: − Láttam már ezt-az. Láttam már olyan éjszakai műszakot, mely során a nagy fájdalmak véget értek. Vannak dolgok, lehetőségek, eszközök, melyek meggyorsítják a természetes folyamatot, megnyugvást hoznak a nehéz időkben. Vannak lehetőség, melyek által a szükségszerűt előbbre lehet hozni.

Elhallgatott, majd várakozóan a férfira nézett, aki viszont maga elé bámult. Forróságot érzett ujjaiban – a csikk már szinte tövig égett. Ledobta maga elé a betonra, és eltaposta.

− Mennyi? – kérdezte aztán.

A nővér megcsóválta a fejét, de mivel a másik nem figyelt rá, mondta is: − Az ár nem lényeges. Most. Később majd igen. Ha túl leszünk rajta. Ha túl leszünk mindenen. Addig is, menjen békével.

− Mindennek van ára – makacskodott a férfi. – Jobban szeretem tudni megegyezés előtt azt, hogy…

− Keresse holnap Kis Esztert a mínusz egyen – vágott közbe a nő türelmetlenül. – Induljon. Nem lenne jó, ha ma együtt látnának minket.

A férfi, mint engedelmes katona vagy inkább szolga, vagy inkább mint egy alvajáró, megfordult, és elindult lefelé a rámpán.

− De előtte mondja ki – szólt utána a nővér élesen, parancsolóan. – Mondja ki, hogy akarja.

A férfi megtorpant, és nem moccant. Valahogy érezte, hogy ez lesz a legrosszabb, maga sem értette miért, aztán eszébe jutott anyja arca, a fájdalom azon a szeretett arcon, az utazgatás a fővárosból, a hosszú és gyötrő autóút, melyet még ki tudja hányszor kell megtennie, melyek felemésztik lassan a lelkét, az életét, a várakozás az elkerülhetetlenre, ami mindennél rosszabb, és a tehetetlenség, hogy nem tud segíteni, illetve most mégis, most kiderült, tud.

− Akarom – mondta csöndesen, remélte a másik hallotta, aztán otthagyta őt, visszament  a kórterembe, kiszedte a széket az anyja háta mögül, és visszaengedte gyengéden a támlát, mindeközben anyja végig aludt, és ezt kihasználva megcsókolta homlokát, érezte az öregasszony test pállott szagát, a gyógyszerek szagát, a mosdatlan bőr szagát, a  vizelt szagát a pelenkában, melyet a nővérek olyan baromi ritkán cseréltek, hiába adott nekik mindig egy ezrest, ha jött, de most, kifelé ment egyiket se látta, alkonyodott már, ahogy kisurrant  a kórházból akár egy tolvaj, vagy nem is, mint egy gyilkos.

Anyja házához ment, nem haza, a fővárosba. A lakás, egy harmadik emeleti kis ingatlan a város szélén, barátságos lakókkal, tiszta lépcsőházzal, melyben gondosan ápolt növények árasztottak zöld szagot, üresen és hidegen várta. Direkt nem anyja ágyába, hanem a nappaliban lévő kanapéra feküdt, tévézett éjfélig, előtte az asztalon ott volt a tévéújság, de tudta, hogy három hete elavult, azóta, mióta.

Éjfélig bírta, addig őrlődött, nem is figyelve a Jóbarátok ki tudja hányadik részét, azt, amiben az egyik csaj azt hiszi, megkérik a kezét, éjfélkor felpattant és kimondta: − Nem akarom – nyögte, majd kezébe temette arcát: − Anya, nem akarom, hogy – suttogta, aztán felrángatta a cipőjét, felkapta a nevetségesen könnyű ám ennek ellenére meleg és persze drága kabátját, és már az ajtóban volt, amikor eszébe jutott. Csak állt ott, kezét a kilincsen hagyva, és érezte, ahogy a megkönnyebbülés hullámai elöntik. – Hogyan találná meg? Hiszen nem is mondtam meg neki anya nevét – suttogta boldogan, majd az ajtónak dőlt, aztán leroskadt a földre, érezte a padló hidegét, az előszobában nem volt fűtőtest, és ki tudja meddig tartott, míg visszamászott a kanapéra, de végre megnyugodva és elégedetten álomba szenderült, közben végig azon járt az esze, hogy az anyja biztonságban van.

Hajnalban riadt, arra, hogy a mobilja rezeg a dereka alatt. Kábán kotorta elő, felült, és fogadta a hívást. Engedelmesen igenelt, hogy igen, ő az, majd meghallgatta az üres frázist, férfi beszélt, nem Barlóti, egy másik orvos, aki ügyletben volt az éjszaka, hangja kásás volt az éjszakai műszaktól, mely során meghalt a férfi anyja.

Lezuhanyozott, és míg folyatta magára a túl forró vizet, próbálta megvizsgálni önmagát, hogy most mi van, mit érez, de csalódottan vette tudomásul, hogy nincs megkönnyebbülés, csak egyfajta üresség, egyfajta cél nélküliség, mint amikor bent, a cégnél megoldott valami nagy problémát, mint például az olaszokkal, és utána már nem a siker érzése jön, hanem az, hogy mikor jelenik meg vajon az újabb megoldandó dolog.

A kórházban először a negyvenkettes kórterembe ment, de ott már csak az üres ágy fogadta, az anyja cuccait, a szemüvegét, üres pénztárcáját, a ruháit egy zacskóban kapta meg a nővérpultnál, ahol a hivatalos iratokat is ki kellett tölteni. Barlóti akkor futott be, mikor végzett, részvétet nyilvánított, majd ment is a dolgára, tudta, a férfi már nem fog neki pénzt adni, már nem volt fontos számára a közvetlen viszony, a megnyugtató, vigasztaló hang, ami bármennyire is álságos volt, mégis, némiképp hatott a hozzátartozókra.

Visszament a házhoz, és elhozta a ruhát, amit anyja gondosan és előrelátóan összekészített még mielőtt bekerült a kórházba, ott volt, ahol mondta, hogy lesz, a nagy szekrény felső polcán, egy szatyorba. A férfi belenézett: csupa fekete, kombiné, szoknya, talán még bugyi is. A faliszekrényből egy fekete, csatos cipőt választott, azt egy másik szatyorba tette, majd visszament a kórházhoz. A recepción elmagyarázták neki, hogy az elhunyt – most már ez volt az anyjához kapcsolódó szakszerű kifejezés – a mínusz egyen van.

A férfinak csak akkor jutott eszébe, hogy hol hallott már erről az emeltről, amikor kiszállt a liftből, és az éles neonfénnyel együtt megcsapta a hipó szaga. Itt is volt egy pult, és ahogy odalépett a szigorú tekintetű fiatalemberhez, aki mögötte ült, majdnem Kis Esztert kérdezte, de aztán észbe kapott, s az anyja nevét mondta. A fiatalember ellenőrzött valamit a képernyőn, majd a férfinál lévő szatyorra pillantott. – Átvegyem, vagy meg akarja nézni? – kérdezte, és a férfi hálás volt neki amiatt, hogy a hangjában némi együttérzés csengett. – Megnéznem – mondta halkan.

A filmekből ismerős nagy terembe mentek, ahol hideg volt, és a falakban acélajtók fénylettek. A fiatalember a tizenkettest nyitotta ki, majd kihúzta a tepsit, és gyengéden lehajtotta az asszonyról a lepedőt. A férfi érezte, hogy nem fog tudni sírni, inkább riadt viszolygás öntötte el, ahogy a hideg fejbőrhöz nyúlt, de mivel a másik, az élő figyelte, végigsimította anyja ráncos, elidegenedett arcát, majd bólintott, mire a fiatalember eltüntette a testet.

Már kifelé mentek, és nem kellet volna sok, hogy az egész elfelejtődjön, a múlt homályába vesszen, egy meg nem történt, ijesztő, de mégis hihetetlen eseménnyé silányuljon, ám ekkor a férfi nem bírta ki, és megkérdezte: − Beszélhetnék Kis Eszterrel?

A fiatalember megtorpant, felnyúlt a bajszához, megtapogatta, majd rekedten így szólt: −Az ápolóval?

A férfi bólintott. Maga sem tudta még, mit fog mondani neki. Talán csak annyit, hogy hálás azért, amit felkínált, de időközben ugye megoldódott a dolog, és.

− Ő meghalt – mondta élesen a fiatalember, majd elindult.

− Az nem lehet – értetlenkedett a férfi, és érezte, hogy valami lassan közelít felé, nem szabadna folytatnia, de egyszerűen nem bírta abbahagyni: − Tegnap délután beszéltem vele – intett –, odakint.

A másik erre felhorkant: − Tegnap délután, mi? − Végigmérte őt, indulatosan lépett is felé, mint aki támadni akar, de aztán elment a férfi mellet, az egyik, fal mellé tolt hordágyhoz sietett, és szinte erőszakosan rántotta le a leplet, mennyivel más, mint ahogy anyámmal bánt, gondolta a férfi, aztán lassan közelebb ment a feltárt hófehér testhez, a meztelen testhez, mellkasa közepén a jellegzetes ipszilon vágással, a szépen elomló fekete hajjal, a vékony ajkakkal, a megjegyezhetetlen, ugyanakkor nagyon is ismerő arccal.

− Tegnap reggel, a hatos úton volt egy karambol, ő volt szolgálatban a mentőautóban, és…– magyarázata fiatalember, de a férfit innentől már nem hallotta, arra figyelt, ami végre odaért hozzá, arra, amit tett, amit kért és amit feláldozott érte cserébe.

És rázuhant a sötétség.

vége