Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

Egy ismeretlen istenérv

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Ásni novemberben

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége

Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkényokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.

A dereszlói farkasember

Dereszló az Őrség szélén helyezkedik el, tulajdonképp már nem is jellemző rá a szeres településforma, inkább falurészek, házcsomók tapadnak a bokros, fás dombokra, melyek közt egy sekély, tiszta vizű patak csörgedezik, egyenesen Szlovéniából. Jómagam a patakmederben jöttem fel az országba, még jó húsz éve, és a vegyesbolt mellett, ahol parizeres zsömlét faltam, akadt rám Szinvai apja, aki aztán pár évre rá meghalt egy autóbalesetben Körmend mellett. Ezután a kis Szinvai, aki akkor már harminc, harmincöt éves lehetett, átvette a gazdaságot, a vadásztársaságot és engem is. Alig tucatnyian voltak a társaságban, szegény környék ez kérem, inkább az osztrák vadászokat fogadták, vagyis fogadtam, mert a nagy vadászház gondnokaként alkalmaztak a Szinvaiak, mindenes voltam, főztem, takarítottam, kísértem őket az erdőben, amit akkor már úgy ismertem, mint a tenyeremet. A nagy ház mögött volt egy kis szolgálati lak, ott éltem én, nyugalomban, békességben. A koszt adva volt, mert a vadászatokról mindig jutott hús, és kiegészítettem azzal, amit az erdő nyújtott, gombával, bogyókkal, mikor hogy. Inni nem ittam, ha kínáltak se, dohányra nem szoktam rá. A faluba ritkán mentem le, csak ha a dolgom volt, Szinvai leküldött a boltba avagy a postára néha.

Azt gondoltam, ez már így is marad örökre, de persze nem ez történt, soha nem ez történik, mert észrevettem, hogy amikor már kezdenek egyenesbe jönni a dolgok, és végre megkapaszkodom valahol, mindig közbejön valami, ami aztán fenéken billent, kilök a kényelmes kis életemből, s megint mehetek világgá. Ez most a farkasember volt, vagyis inkább a hisztéria, ami lett belőle.

Eleinte csak pusmogásnak indult, mely lassan kapott életre, akár az őszi hold fénye a dombok felett, szóbeszéd volt, lassú pletyka, amivel a boltban szembesültem, borsért és friss kenyérért küldött a Szinvai, mert olaszokat vártunk azon a hétvégén, szarvasra mentek, s ki volt adva, hogy borsos szarvas tokány legyen estére. A pénztárosnő lassan ütötte be az árut, majd végigmért, és megkérdezte, hogy én, erdőjáró ember létemre, láttam-e már a farkasembert.

Milyen embert, kérdeztem, aztán nyújtottam felé a pénzt, csak hogy szabaduljak, mert nem állhattam hosszabb ideig az ismeretlenek közelségét.

Hát azt, ami elorozta a Palágyiék egyik juhát. Meg ami megfojtotta a Kisék udvarában a komondort. Meg ami a tyúkokat dézsmálta meg Kovácsnénál. Mutatta kezével: ekkora a lába nyoma a sárban. Nem állati nyom, inkább mint egy meztelen férfitalp. Lenézett a csizmás lábamra, akkora lehet, mint a magáé.

Aztán csak elvette a pénzt, mire én megcsóváltam a fejem, nincsenek farkasemberek. Csak farkasok és emberek, bólogattam. Biztos valami gyöttment pernahajder tehette ezeket a dolgokat.

Azzal otthagytam, de a szóbeszéd jött utánam, a postás is említette, aztán a faluban az az ember, aki mindig a kocsma sarkán áll, és ahogy elmegyek mellette, váltok vele pár szót, csak hogy ne nézzen faragatlannak. Végül a takarítónő is, Sára, aki feljárt havonta egyszer, és segített a vendégszobák nagytakarításában. A mi titkunk, de a végén, az utolsó szobában, ahol Szinvai irodája van, örömömet lelem benne minden egyes alkalommal. Állva, hátulról, mint az állatok, fogom a vállát, és a széles tomporát, aztán a végén beleharapok a nyakába, amit már vár, és felsikkant. Most, míg törölgette magát egy zsebkendővel a sarokban, csak kibukott belőle, hogy vigyázzak az erdőben, mert farkas jár a kertek alatt. Megkapott egy tehenet a múlt héten, az oldalán még látni a harapás vagy csikarás nyomát. Mélyet sóhajtottam, mint mikor a gyerekek rossz fát tesznek a tűzre, majd becsatoltam az övem, és odaálltam elé, felemeltem a durcás kis állát, és belenéztem fekete bogárszemébe: nincs odakinn semmi, mondtam magabiztosan.

Ezt persze már elmondtam mindenkinek, a postásnak, az embernek a kocsma szélén, és másnak is, akivel összeakadtam, mert tudtam, mi lesz a következő.

Engem fognak gyanúsítani.

Nemcsak azért, mert majd két méter vagyok, szakállas arcom olyan, mintha kőből vésték volna, a szakállam olyan, mint a drót, és a kezem, és a nyakam vastag szőr borítja, nemcsak a kék és hideg szemem miatt, vagy mert a torzonborz  hajamba folyton hullott levél, gally vegyül az erdőből, a bőrömből füstös avarszag árad, és körmöm akaratlanul is a hagyom megnőni, és a kosz meggyűlik alatta, amitől vészjóslónak, szinte alattomosnak tűnik, mint egy vadásztőr pengéje – szid is érte Szaniszló eleget. Nem, nemcsak ezek miatt a külső dolgok miatt. Hanem azért, mert idegen vagyok. Meg kell értenem, mint mindig, amikor ilyen kis közösségbe érkezem, hogy nem fognak teljesen soha befogadni. Itt is, a dombokon élnek összesen vagy kétszázan. Az utak kanyargósak, a világítás rossz, az emberek el vannak vágva egymástól, ősztől tavaszig csak ténferegnek a sötét utcákban, lesik a kelő holdat, az vezérli őket, és évszámra ki se mozdulnak a faluból, ezért minden, ami a dombokon túlról jön, az idegen, az fenyegető, az riasztó.

Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz belőle, ezért nem akartam mutatkozni sokat a faluban, de aztán jött ez a bolond história a farkasemberről, és rám terelte a figyelmet, szinte éreztem, hogyha kiálltam este a vadászház elé az útra, és körbenéztem a szemközti dombokon, ahol sárgállott a lámpafény, hogy a házakból árad felém a gyanakvás, hogy rólam pusmognak a falak közt, velem ijesztgetik a gyerekeket, belőlem keletkeznek azok a történetek, amelyeket még évtizedekig adogatnak majd egymásnak és nemzedékről nemzedékre felbukkan majd az alakom, mint az egykori farkasember a tűz melletti beszélgetésekben.

A legrosszabb, hogy Szinvai se akart ennek véget vetni. Akkor már ötven felett járt, megfehéredett, azon az őszön le is fogyott. Körmenden élt, de a faluban is volt háza, minden hétvégén kijött a vadászatok miatt hozzám, jellemzően csütörtök esete, megbeszéltük ki jön, hányan, milyenek, jó vagy rossz lövők, mennyire segítsem őket, mit főzzek, ilyenek. Akkoriban én már önállóan eljártam, neki csak fogadnia kellett a vendégeket, kínálni pálinkával, hahotázni a vicceiken, bekísérni a nagyszobába, a trófeák közé, a lobogó kandallótűz mellé. Azon az őszön már nem ment olyan jól a vidámság, és Szinvai mosolya megkopott, de ez nem a farkasember miatt volt, tudtam jól. Aztán eljött október vége, és egy csütörtök este megállt a csillogó terepjáróra az udvaron, én pedig siettem ki hozzá, de sokáig nem szállt ki, valami metálzenét bömböltetett, és a kormányra borulva hallgatta, aztán amikor kinyitotta az ajtót, egyre csak a szemét törölgette. Gondolom sírt, vagy ilyesmi, de nem jött a számra, hogy megkérdezzem, nem volt olyan a viszonyunk meg ő se volt olyan. Délceg, egyenes tartású, mokány, bajuszos ember volt, mint egy katonatiszt, általában szigorúan nézett, de ha elmosolyodott, akkor az ember úgy érezte, hogy nincs semmi baj, és hogy kitűnő mulatság vár reá ennek a férfinak a társaságában.

Most viszont törten, vállát behúzva, savanyú arccal jött oda hozzám, kezet fogtunk, szinte megtámaszkodott a tenyeremben. Holnap, mondta, régi osztálytársaim jönnek. Ketten. A legkiválóbb ellátásban kell őket részesíteni. Alkonyatkor, mondta, kimegyünk, s meglőjük azt a farkasembert. Hoztam neki csalétket.

Intett a háza mögé, majd zsebéből laposüveget vett elő, és meghúzta.

A bégetésre a kocsi hátuljához kerültem, a platón egy megbéklyózott kisbárány feküdt, és olyan szomorúan nézett rám, hogy ölbe kaptam, kioldottam a kötelet, amit aztán a nyakára kanyarítottam és a fészer mellé vezettem, ahol még nem sárgult a fű.

Nem kellene szítani a szóbeszédet, mondtam, amikor Szaniszló mellém lépett. Végigmért, mint a pénztáros a minap, vagy mint aki először lát, majd végre elmosolyodott, de valahogy fáradtan, megtörten. Az a lényeg, hogy el tudd dönteni, a bárányok vagy a farkasok közé tartozol, mondta. Soha nem kérdezte se az apám, se én, mi elől menekültél hozzánk, tette hozzá némiképp szigorúbban, szóval te is tartsd majd a szád, bármit látsz holnap.

Nem akartam ezt a másnapi vadászatot, mert megértettem, hogy ezzel itt nekem vége lesz, valami olyasmi fog történni, ami kiakolbólít ebből a kényelmes életemből. Jó lett volna Sárával megbeszélni, mitévő legyek, de épp itthon volt a férje, aki hétszámra kamionozott, és takarítás is volt az elmúlt héten. Így hát magamra maradtam a kétségeimmel, másnap pedig megjött a két vendég, egy Tóth nevezetű és egy Pohér nevezetű. Az előbbi kis, mosolygós, kövér emberke volt, aki úgy itta a pálinkát, mint a vizet. A másik már jobban hasonlított Szinvaira, magas, jó karban lévő, szemüveges alak volt, aki komolyan és csöndesen beszélgetett, és konyakot kért, amit sokáig melengetett a tűz előtt állva tenyere közt. Délre feljött hozzájuk Szinvai, együtt ebédeltek, úgy láttam, erőt vett magán, mert ment a vidámkodás, ugratások, régi emlékek kerültek elő, és sokat nevettek, mintha még kamaszok lennének, és nem derék-, hát és térdfájós középkorú, jómódú férfiak. Aztán volt egy kis csöndes pihenő, majd hideg uzsonna, sajtokkal és felvágottal, végül átöltöztek a zöld hacukába, és nekivágtunk a rengetegnek mind az öten, mert ott jött kötélen a bárány is a sor végén.

Szinvai még az ebédnél elmondta, mire megyünk, az egész történetet a farkasemberről, a juhot, a kutyát, a csirkét, a tehenet. A másik kettő nagy komolyan hallgatta, aztán Tóth nevetésben tört ki, nagy hasa csak úgy rengett, ugye nem gondolod komolyan, hogy farkasemberre fogok menni ezüst töltény nélkül, kérdezte szemét törölgetve.

Talán tényleg farkas, jegyezte mg óvatosan Pohér, lejöhetett az Alpokból, ott már egészen elszaporodott. Vagy aranysakál, bólogatott Szinvai, a szerbeknél megjelent pár éve, de mindegy is, az a lényeg, hogy a végére járunk a dolognak, csak mi hárman, mint a régi szép időkben, emelte poharát, és mondta is, proszit, és ittak.

Ahogy elnéztem őket akkor is, meg később az erdőben, megértettem, hogy ezek hárman igaz barátok, nem csak felületes, időszakos kötelék, a régmúlt emlékei ragasztják őket egymáshoz, hanem jellemük és egyéniségük miatt valahogy kiegészítik egymást, együtt, hárman alkotnak egy egészet, mintha egyetlen személyiség szétszakadt részei találnának egymásra. Ezt csak azért jegyzem meg, mert így talán érthetőbb lesz Szinvai cselekedete, de ne vágjunk a dolgok elébe, mert ott tartottunk, hogy a naplementében mentünk az erdőben, míg oda nem értünk ahhoz a kökénybokros tisztáshoz, amit már korábban javasoltam Szinvainak, és ahol reggel levertem a karót. Odavezettem a karóhoz a bárányt, és kikötöttem, majd a farába csíptem, hogy bégessen egy jó nagyon. Azok hárman vártak, míg az egyik tölgyfa mögött, ahol ritkásabb volt a bozót, megcsinálom a fedezéket, leterítem a pokrócot, hozok pár kirohadt tönköt a puska támasztékának, majd behelyezkedtek, és pedig arrébb sétáltam, és elrágtam pár keserű kökényszemet. Nem csípte még meg a dér.

Vártunk. A bárány néha bégetett, az aranysárga napfényből előbb szürke majd kék derengés lett, és Tóth néha súgott valami vicceset a másik kettőnk, azok nevettek, Szinvai egy fűszálat rágcsált, Pohér olykor kérdezett tőle valamit, amire röviden, tömören válaszolt.

Aztán még mielőtt tényleg besötétedett volna, Szinvai felállt, és a hátiszákjába nyúlt, és elővett valami nagy fémdarabot, majd a másik kettő elé rakta a pokrócra.

Mi ez, kérdezte Pohér, és én is közelebb mentem, hogy lássam. Olyan volt, mint egy harapófogó, csak félméteres nyéllel, és a végén a kislabdányi fej éles fogakban végződött. Egy kovács cimborámmal csináltattam, még a nyáron, mondta csöndesen Szinvai. Ez itt a farkasember.

Hallgattunk mind, éreztük, hogy el fogja mondani nem is kell kérdeznünk, és így is lett, akadozva, szinte szégyenkezve beszélt. Ahogy megkaptam a leleteket nyár elején, és az orvos elmondta, mi a helyzet, azonnal elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen a vége. Hogy milyen betegségről van szó, most nem lényeges. Az volt a kérdés, megvárjam a fél, jó esetben egy évet, és kínok közt, leszedálva halljak meg – vagy úgy, ahogy én akarok. Mondjuk egy farkas által. De ehhez kellett egy háttértörténet.

Te voltál, mondta Tóth, és felállt, izgatottan rágyújtott. A másik hallgatott, merőn nézte Szinvait, nagy lapátkezeit térdén nyugtatva. Te ölted meg azokat az állatokat, hadarta Tóth, aztán idehívtál minket farkaslesre, de nincs is farkas.

Nincs farkas. Csak én vagyok, ismerte el Szinvai halkan. És igen, én cserkésztem be a juhot, a tehenet. A komondornak húst adtam, azzal tereltem el a figyelmét. A tyúkokat volt még a legkönnyebb…

Vannak fájdalmaid, kérdte most Pohér, mire Szinvai egy kis tégelyt vett elő, és megrázta, úgy zörögtek benne a szemek, mint a kavicsok vagy mint fogak. Vannak, de kitűnő fájdalomcsillapítót szereztem, alig érzek valamit, mondta. És itt rá is térhetünk a tervre, mert ezt, hogy nem érzek fájdalmait, fontos tudnotok.

Gondosan mindannyiónk szemébe nézett, majd így folytatta: valamelyikőtöknek meg kell harapnia ezzel, belerúgott a fogóba, valamelyikőtöknek segítenie kell, hogy pont egy ütőérnél metsszen át, aztán én elvérzek, és utána össze kell harapdálnia a vassal, mintha egy farka vagy aranysakál vagy egy farkasember tette volna. Ennyit kérek utoljára tőletek. Ti vagytok a legjobb barátaim, rám tekintett, benned pedig megbízom, ahogy apám is tette, jó emberismerő volt az öreg, isten nyugosztalja. Tudom, hogy sokat kérek, de segítenetek kell. Nagyon félek, hogy a fájdalom hamarosan fokozódik, és nem tudom majd korában tartani, nem lesz olyan gyógyszer, ami segítsen.

Némán álltunk, a félhomályban négy sziluett, csak a gida törte meg a csendet egy hirtelen, panaszos bégetéssel.

Miért nem lövöd le magad, kérdezte most Pohér, mire Szinvai megrázta fejét, nem megy. Próbáltam.

De mért ilyen bonyolult módon, kérdezte most Tóth izgatottan. Szinvai vállat vont, lehetett volna egy vadászbaleset, lelőhetnétek, de akkor nagyon sok kellemetlenségetek lenne. Így azt mondjuk, hogy ti visszamentetek a házba, én meg maradtam. Reggel pedig kijöttök, és megtaláltok.

Egy alapos vizsgálat kideríti, hogy ezek nem igazi fogak, mondta Pohér, majd lehajolt, felemelte a vasfogót, szétnyitotta a fejet, majd összecsattintotta mire Tóth megrezdült.

Nem fogja, rázta fejét Szinvai, szőr és nyál nem lesz a sebekben, de egyébként a harapásnyom pontosan leképezi egy canis lupus állkapcsát.

Canis, mi, értetlenkedett Tóth, mire Pohér felsóhajtott, farkas.

Értem, bólintott a kis köpcös férfi, és nekem ennyi elég is. Ne haragudj, ebbe nem megyek bele. Barátok vagyunk, nem tudom megtenni.

Vállára kanyarította a puskát, felkapta hátiszákját és elindult, majd visszafordult Pohér felé. Csatlakozol?

Az merőn nézte Szinvait, tekintetük a sűrűsödő sötétség ellenére összekapcsolódott, aztán elfordult, és lehajolt a puskájáért, sajnálom, mondta, de én az utóbbi években hívő lettem. Vallásos. Nem tehetem meg, mert akkor a pokolra jutnák gyilkosságért.

Néztük, ahogy belevesznek a sötétbe, majd én moccantam előbb, elindultam a tisztás felé. Hova mész, kérdezte Szinvai a hátamtól, eloldozom a kecskét, mondtam én. Ne oldozd el, mondta ő, mire megfordultam, mert úgy mondta, és tudtam, éreztem, hogy most romlik el minden.

Kicsit kutakodtam utánad, tudod, vannak ismerőseim a határ túloldalán. Vadászok, rendőrök, mondta. Már csak egy árnyék volt az ég sötétkékje előtt, ott állt két fatörzs közt, a puskát leengedte, és az arca, egy fehér folt, felém fordult.

Nem kell ez, mondtam.

Elmondták ezek az ismerősök, hogy annak idején volt egy szörnyű gyilkosság a túloldalon, harminc kilométerre, egy tanyán. A tettes soha nem lett meg. Akkoriban történt ez, mikor te megérkeztél ide.

Éreztem, hogy a világ kibillen alólam, és már nem is azért voltam dühös, mert zsarol, hanem mert el fogom veszíteni mindazt, ami olyan szépen kialakult köröttem az elmúlt időben. Tehetetlenül néztem, ahogy gyöngéden a fatörzsnek támasztja a fegyvert, majd lehajol, felveszi a fogót, és felém nyújtja, gyere szépen ide, és csináld meg, mondta, majd másik kezével kigombolta a kabátját, a kockás ing gallérját, és feltárta a nyakát, ami még sápadtabb volt, sápadtabb, mint az arca, itt kellene, itt a legvékonyabb a bőr, és ez van a legközelebb a szívhez.

Azon a tanyán, kezdtem, és levettem a kabátomat, a gazda verte az asszonyt, és megerőszakolta a saját lányát. Megoldottam az övem, mire Szinvai hátrébb lépett, leengedte azt a nevetséges fogót, és megkérdezte, mit csinálsz, de én akkor már kiléptem a nadrágból, és kioldottam a bakancsom egyik majd másik fűzőjét. Azon a tanyán maga volt a pokol az élet, és az utolsó estén a gazda annyit ivott, hogy ennek a pokolnak a lakójává tett mindenkit, aztán pedig már megváltás volt számára az, ami történt, meséltem, és lerúgtam az egyik majd a másik bakancsot. Miért vetkőzöl le, kérdezte Szinvai, és most már puska volt a kezében, óvatosan tartotta, derékmagasságban, leste, ahogy kibújok az ingemből, atlétámból, majd végül a Sára által sokszor megstoppolt, kopott alsónadrágomból is, hogy ott álljak előtte anyaszült meztelen, a hol hideg fényében, hátam mögött a bégető, riadt báránnyal, melynek testéből hő és viaszos szag áradt felém, a lombok susogtak, fél kilométerre egy szavas vágtatott. Felhő kerekedett a hold elé, ezért sötétség borult ránk, de közben minden körém sereglett, minden zaj és szín és szag, és én bódultan válogattam köztük, míg meg nem leltem a Szinvaiból áradó savanyú félelem aromáját, a puska olajos, nehéz kipárolgását, és aztán már csak a nagyokat dobbanó szívét hallottam, majd nekilódultam.

Irigyellek titeket, mert ti még itt lesztek évtizedekig, itt fogtok élni még évszázadokig a dombjaitok közt, és a hideg őszi alkonyatban a házatok ajtajából kipillantotok az ég alján feszülő vörösségre, a szemközti domboldalon megnyugtatóan kanyargó füstcsíkokra, majd visszamentek a meleg szobáitokba, leültök a kandalló mellé egy puha fotelbe, és elmesélitek a szőnyegen játszó gyereketeknek a dereszlói farkasember történetét.

vége

Hat évig tanítottam. Immár tizenhárom éve történt, hogy otthagytam az iskolát, de havonta egyszer még mindig azt álmodom, ott állok egy osztály előtt, és miközben megy az óra, folyamatosan azon jár az eszem, miért jöttem vissza. Érzelmileg nagyon megterhelő dolog a tanítás - már ha komolyan veszed. Az egyik legnehezbb munka. Délután kettőkor értem haza, és általában négyig aludtam. Úgy éreztem, évről évre egyre jobb leszek, de egyre inkább el is vékonyodom, mivel nagyon sok mindent leadok magamból, az énem bizonyos részei ottragadnak az iskolában. És sokat idegeskedtem is, mert nagyon komolyan vettem a dolgokat, még az utolsó évben is - talán túl fiatal, túl indulatos avagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam. Írni kellett volna erről az egészről egy könyvet, egy igazán erős, szívbemarkoló regényt - de akkor valahogy nagyon közel volt az élmény, nem akartam még otthon is foglalkozni vele, mostanra pedig már túlságosan megkoptak az emlékek. Maradtak a lentiekhez hasonló visszhangok.

Darázs a méhek közt 

A nyári szünet végén, a tanévkezdés előtt még meglátogatta anyját x-ben, és miközben a savanyú cigarettafüst szagú vonaton utazott keletre, eszébe jutott, hogy ez a szag számára olyan, mint Proustnak a madeleine sütemény illata. Már kamaszként elkerült a szülővárosából, és később, a tanárképző alatt is ingázott minden hétvégén, a vonatút a maga fárasztó egyértelműségével eszébe juttatta ezeket a korai, izgalmas és naiv éveket.

Anyjáék a kertváros egy lepukkantabb részén laktak, ahol a kertek végében halmokban álltak a műanyag palackokkal teli zsákok, és vasárnap reggel avarégetés és körfűrész hangja keltette a szomszédokat. A szüleivel kamaszkorától feszült volt a viszonya, talán ezért is ment a másik megyében lévő művészeti középiskolába – ennek ellenére az utóbbi évtizedben nosztalgiával vegyes szomorúsággal és gyengéd megbocsátással lépett be a házba. Anyja szokás szerint a tévé előtt ült, és egy dél-amerikai sorozatot nézett.

Nem volt még annyira idős, hisz ő maga, a lánya is negyven felett volt épp hogy, de valami demencia szerű közömbösség uralkodott el rajta azóta, hogy a férje három éve meghalt.

– Anya, megint ezt a szemetet nézed – korholta a tanárnő, ám meg se várta a választ, a könyvespolchoz lépett, és végigsimított az ezerszer látott, unalmas gerinceken. A hatvanas-hetvenes évek átlag könyvtára volt, annak a kornak a lenyomata, amikor a könyv még presztízs volt, az olvasás pedig mindennapos és elvárt cselekvés, és „A világirodalom remekei” színes sorozata ott volt minden félértelmiségi, értelmiségi nappaliban – többnyire olvasatlanul.

– Jó ez kincsem, legalább elmegy az idő – mondta az anyja, mire a tanárnő felsóhajtott, mert a szíve összeszorult a mentegetődzéstől, és mert az asszony hangjában annyi tehetetlenség és feladás volt, hogy inkább bement az egykori szobájába, és leült az ágyra.

Vele szemben egy megsárgult a-ha és egy Depeche Mode poszter volt a falon, az asztalon még ott sorakoztak a kedvenc regényei, Salinger, Marquez, Hrabal – mennyivel kifinomultabb kis könyvtár már ez, mint a kinti.

Az ágy melletti kozmetikai tükör felnagyította arcát, egyébként is krumpli orrát, vastag férfias szemöldökét és csontos állát. Felállt, kinyitotta a szekrényajtót, és megnézte magát a nagy, egész alakos belső tükörben. Farmer, póló volt rajta, semmi különös, de az alakját jól kihozta mindkettő, igen, az arca nem volt egy főnyeremény, de a teste mutatós volt, kár, hogy nem kelt el a húspiacon, kár, hogy legfeljebb alkalmi partnerek élvezhették ezt a testet és a nyolcadikos fiúk pillantása kísérte ezt a testet, miközben végigment a felsősök termei előtt a folyosón.

Összeütött egy vacsorát, lecsót padlizsánnal, a Nők Lapjában olvasta ezt az érdekes, franciás receptet. Baguette is kellett volna hozzá, de itt, a külvárosban, a kisboltban délután hatkor ez elképzelhetetlen lett volna. Megvacsoráztak, és ekkor, az asztal felett mondta az anyja, hogy kint, a teraszon hagyott egy fürt szőlőt, a szegény, éhes méheknek, és nagyon érdekes látvány, ahogy lakmároznak belőle.

A tanárnő kitörölte egy darab fehér kenyérrel a tányérját, majd felállt, és a teraszajtóhoz sétált. Elé volt egy pillantás, hogy megállapítsa. – Anya, ezek nem méhek. Darazsak.

Másnap reggel visszament a faluba, ahol tanított, és ahol egy szolgálati lakásban élt. Igazából nagyközség volt, három településről hordták az örökké piszkos buszok a gyerekeket.

A nő már négy éve volt az iskolában, azóta, hogy eljött egy kisvárosból, ahol fájdalmasan végződő romantikus viszonyba keveredett egy nős tanár kollégával, és akinek az ideggyenge felesége, mikor rájött a dologra, jelentet csinált a tanáriban. Az elmúlt négy évben nem történt vele semmi érdekes, de ez már nem szomorította el. Elolvasott évente hatvan könyvet, megivott százötven üveg fehérbort, a legolcsóbb debrői hárslevelűt, kétnaponta maszturbált, és hízott másfél kilót. A tananyagot fejből tudta, már nem kellett készülnie, Balassi életrajzától, az egészen nevetséges Léda-szerelemig minden pontosan megvolt a fejében, hogy melyik órán, melyik percben mit kell csinálnia, hogy valahogy elteljen az az istenverte tanév.

A kezdeti félszegsége, mely sebezhetővé tette a gonoszabb gyerek számára, mostanra eltűnt. Durván, megalázóan viselkedett a renitensekkel, jó érzékkel már év elején kipécézte őket, és addig gyötörte, gúnyolta a gyereket, míg az megtanulta, hogy mással szórakozzon. Ezekből a példastatuálásokból persze a többi gyerek is tanult, gyorsan elterjedt róla a feljövő osztályokban, hogy szigorú és keménykezű, bár kisé ingerült és lobbanékony tanár.

Az új tanév sem hozott semmi izgalmat életébe. Jött egy új könyvtáros kolléga, aki számítástechnikát is tanít majd, egy szakállas, ötven körüli, cigarettaszagú férfi, aki esetleg még szóba is jöhetett volna, de látta, ujján karikagyűrű csillog, és aztán látta, hogy az első, amit kirakott az asztalára, az egy fénykép volt a családról.

És jött az az új fiú a nyolcadik bébe.

Torzonborz, nagy, fekete üstökű, barna gyerek volt. Nem cigány, de a vonásaiban volt valami keleties, ami a nőt Coleridge Kublaj kánjára emlékeztette, pontosabban úgy vélte, a kán így nézhetett ki fiatalon, mikor még a Himalája hegyei közt, buddhista szerzetesek nevelték. Egyébként alacsony, mokány alkatú volt, ahogy a környékbeli férfiak mind, és bőre néha sárgásan, olajosan csillogott a terem neonfényében. A nyolcadikos lányok, akik némileg közel kerültek az együtt töltött évek hagyatékaként a tanárnőhöz, és szünetekben, mikor ügyelt, rendre odajöttek hozzá, hogy feszengve pletykáljanak, elmondták, hogy a fiú valami tanyáról jár be, senki nem tudja pontosan honnan, és hogy nagyon buta.

Nem emiatt ültette az osztály legjobb tanulója, Anna mellé. Hanem mert egy délután, mikor dolgozatot javított a résnyire nyitott ajtajú tanteremben, kihallgatta, ahogy a lány két barátnőjével beszélget odakinn a folyosón, nem sejtve, hogy ő bent van.

– Szerintem egy trampli. És nézd meg az orrát, látszik, hogy iszik – mondta Anna, majd mind a hárman vihogtak, és a tanárnő ösztönösen megérezte, hogy róla beszélnek. Nem bírta ki, a tanári vécébe sietett, és hosszan vizsgálgatta orrát. Valóban volt rajta pár apró piros ér, melyet talán több púderrel lehet orvosolni

Anna morogva fogadta az ültetést, és amennyire lehetett, elhúzódott a fiútól, még a tolltartóját is a pad szélére tolta. A másik nem foglalkozott ezzel. Görnyedten, fejét bambán lehajtva ült, többnyire az ölében heverő hosszú, sárga ujjait bámulta. Nem érdekelte, ha hátulról megdobják papírral, vagy ha súgva beszólnak neki. Szünetekben magányosan álldogált a folyosó egy szegletében, vagy a nagy, pókhálós ablakok előtt, és üres szemmel bámulta a salakos udvart.

Hetek teltek el így, és Annára láthatólag nem volt jó hatással a szomszédság, aminek a nő titkon örült.  A kislány korábban nagyon jó magyarosnak számított, főképp a helyesírása volt megbízható, a nő többször indította megyei versenyeken. Most az első, felmérő dolgozata tele volt hibával. Padtársáé szinte olvashatatlan volt, de ez persze nem mentette fel Annát, aki a tanárnő szemében szép lassan belecsúszott a bukott angyal szerepébe.

– A kis tehetségünk – emelte fel színpadiasan a lány dolgozatát, és vizslatta, mint aki nem látja jól a jegyet: –, aki lassan nem tudja azt sem, hosszú vagy rövid i a trampli. Hármas.

Az osztály felszisszen, a nő pedig elégedetten látta, hogy Anna megértette, mi történik vele, mert elsápadt, majd elvörösödött.

Ő, a maga részéről itt le is zárta volna az ügyet, de a dolog komollyá vált, mert az októberi fogadóórán megjelent Anna apja, egy decens, öltönyös férfi, aki szigorúan nézett, és folyamatosan nyakkendője csomóját igazgatta: – Ha bármivel megsértette a lányom a tanárnőt – mondta óvatosan –, elnézést kér. Elnézését kérjük.

A nő negédesen mosolygott rá: – Fogalmam sincs, miről beszél – felvonta vállát: – De az tény, nem megy idén olyan jól Annának. A verset is alig tudta elmondani.

– A Juhász Gyulát? – kapott a szón a férfi: – Hát ez az. Képzelje el, órákon át tanultuk. Korábban elég volt háromszor elolvasnia egy verset, és már fújta is. Most meg mintha nem menne a fejébe.

– Tudja, kamaszok – intett a nő kezével a levegőbe, mintha ez mindent megmagyarázna. De persze nem magyarázott meg. És ezt ő is jól tudta. Október közepére egyértelművé vált számára, hogy nemcsak Annával van baj, a többi lánnyal is, és a fiúkkal is, akik még tényleg olyan kisgyerekek voltak, hogy a „kamasz” szót nem igazán lehetett rájuk alkalmazni. Mindannyian rontottak, irodalomból és nyelvtanból is, sőt, ahogy egy délután végignézte a naplót, az összes tantárgyból elég rosszul állt az osztály, ami hetedikben az évfolyam legjobbja volt, és a tanáriban sokáig úgy emlegették őket, hogy jó, nyugodt és okos kis társaság, és láthatólag mindenki élvezettel ment be hozzájuk tanítani, nem úgy, mint például a hetedik cébe, akiknek a terme háborús övezet volt.

– Szerinted mi az oka? – kérdezte egy kora délután az ebédlőben a rajztanárnőt, akivel viszonylag jóban volt, és aki ugyancsak szolgálati lakásban élt a sérült kisfiával. – Mármint annak, hogy ilyen hirtelen és látványosan leromlottak…

A másik belekotort a káposztás tésztájába, majd feljebb tolta hegyes, madárcsőrszerű orrán a szemüvegét: – Több oka lehet – mondta torkát köszörülve. – Általában ez akkor van, ha egy új elem kerül a csoportba, és megbontja, megzavarja a csoportharmóniát. – a magyartanárnő értetlenül nézett rá, ezért így folytatta: – Magyarul egy rossz gyerek hatása lehet az ok.

– Az magyarázat lenne arra, ha néhányan rontottak volna – csóválta fejét a nő. – Node az egész osztály csordaként követ valakit? Kizárt – eltűnődött. – Meg eleve, csak az a hülyegyerek jött az osztályba, aki olyan, mint egy növény.

Ebben maradtak, de a magyartanárnő azon kapta magát, hogy a dolog nem hagyja nyugodni. Elkezdte megfigyelni az nyolcadik bét, tehette annál inkább, mert abban az évben nem volt saját osztálya. Szünetekben kijárt a folyosóra, ha nem ő ügyelt, akkor is, vagy az őszi napsütésben leste őket az udvar széléről. És lassan észrevette a dolgot. Mind többen kezdtek lelassulni a társaságból. Jobb szót nem tudott rá, mert valóban ez történt, a gyerekek kedvetlenül ténferegtek, vagy csak álltak egy sarokban, néha csoportban, bámulták egymást, nem szóltak. Még a fiúk is, akik korábban a szünetekben rohantak ki focizni, még ők is csak unottan passzolgattak a kispályán, később már azt se, csak kapaszkodtak a kerítés vasrúdjaiba, és figyelték az utcán elrobogó autókat.

A tanórán szinte teljesen megszűnt az aktivitás. Volt az az öt-hat tanuló, akikre bizton számíthatott, ha feltett egy kérdést, például, hogy mondja meg valaki, milyen költői kép az, hogy „a Nap még mint dobott arany csókot egy munkáslány kezére”. Most hiába kereste a szemkontaktust ezekkel a gyerekekkel, csak néztek maguk elé, a padon bökdösték a radírjukat, vagy kibámultak az ablakon.

És aztán a szeme sarkából észrevette a mozgást. Az újgyerek, a hülyegyerek jelentkezett Anna mellett, az első padból.

– Igen? – fordult felé kényszeredetten a tanárnő.

– Metafora? – próbálkozott a fiú erős, dörmögő hangján, ami még sokáig ott zengett a teremben.

 – Majdnem – vont vállat a nő.

Elmondta észrevételeit az osztályfőnöknek, aki földrajz-technika szakos, hatvan felé menetelő, pirospozsgás férfi volt. Csak hobbiból tanított, kárpótlásként a családja nagy földeket kapott a falu határában, azokat művelte, fél kettőkor már húzta a gumicsizmát, és rohant ki szántani, vetni, mikor mit. Alig figyelt az asztala előtt álló, észrevételeit soroló nőre, valami kertészeti folyóiratot olvasott fél szemmel. Végül felnézett rá, és bólintott: – A gyerekek változnak. Kamaszodnak. Ilyenkor bezárkóznak. Emlékszem, a saját lányom…

– Ez nem bezárkózás. Elhülyülés – ellenkezett erélyesen a nő, mire a férfi széttárta a karját: – Mégis mit vártál kollegina? Itt vagyunk egy kis faluban, az isten háta mögött. Mit vártál, kiket fogsz tanítani? Nobel-díj várományosokat? – volt némi gúny a hangjában, ami a városból érkezett „gyüttment”-nek szólt, amit a nő néha megkapott a boltban, vagy a buszmegállóban is, de általában nem törődött vele, ám most árulásnak érezte, a problémával szembeni végzetes közönynek: – Nem erről van szó. Hanem…– és itt hirtelen elakadt a szava, mert nem jutott eszébe a szó, amit mondani akart, és ami másnap reggel, zuhanyzás közben ugrott be neki, „minőségromlás”, igen, ez történik az osztályban, a minőség, a szakmai munka, az agyi aktivitás folyamatos süllyedése, de ezt egyébként is hiába magyarázta volna ennek a parasztnak.

Az igazán elgondolkodtató dolog azonban csak ezután jött, november közepén, mikor József Attilát kezdték el, és a karácsonyra való ráfordulás jegyében a tankönyvben a „Betlehemi királyok” című vers következett. A nő fáradtnak és kiábrándultnak érezte magát, túl üresnek ahhoz, hogy végigelemezze önmagának a művet, ezért kiadta, hogy olvassák el, és írjanak róla fél oldal fogalmazást.

Este, amikor a szamárfüles vagy épp pedánsan rendben tartott füzeteket átlapozta, azt találta, amit várt: esetlen, összehányt mondatokat, gyerekes következtetéseket, saját, sokszor egészen messzire kalandozó érzéseket az ünnep vagy a vallás kapcsán. Egy kivételével. A barna bőrű új fiú egészen pontos leírást adott a vers lényegéről, a szóhasználatról és a költői eszközökről. Írásképe is sokat javult, a bekezdések feszesek voltak, a margót tiszteletben tartotta. A nő tűnődve nézte a lapot, majd végül kényszeredetten odaírta az ötöst, és azt, hogy „Nagyon ügyes munka!”

Másnap azonban nem dicsérte meg a fiút hangosan, aki talán nem is várta ezt. Csillogó, érdeklődő szemmel nézte őt Anna mellől. A kislány már teljesen magába fordult, a haja kócosan keretezte hamuszürke arcát, szeméből eltűnt a korábbi élénkség. És ekkor a nő, ahogy figyelte kettejüket, rájött, hogy a rajztanárnak talán igaza volt, és az új fiú a folyamat, az osztály végletes romlásának…nem jutott eszébe, csak este, az új Hrabal könyvvel a kezében a szó: „katalizátora”, és leengedte a könyvet, ami egyébként se érdekelte, újabban fárasztó érzés volt öt oldalnál többet olvasni, fárasztó és hiábavaló műveletnek tűnt. Bontott egy üveg bort, és a távirányítóért nyúlt, de a híradó se foglalta le, kikapcsolta a tévét, és csak bámulta a szürke üres képernyőt, ami betöltötte elméjét egészen addig, míg el nem fogyott a bor, és hanyatt nem dőlt a nagyszoba kanapéján.

Másnap összeszedte magát, és elhatározta, ezúttal az új fiút fogja megfigyelni, tanulmányozni, hogy levonja a….mi az a szó, istenem, igen, megvan „következtetéseket”. És így is tett. A fiú már teljesen másképp viselkedett, látszott rajta, beilleszkedett. Nyílt, bizakodó arccal mozgott a forgatagban, magabiztosan sétált fel és alá, többnyire más osztálybeliekkel. A második héten a nőnek alkalma volt egész közel kerülnie hozzá a nagyszünetben. Az egymás után sorjázó napok folyamán többször elfelejtette, mi ezzel a kisszerű kémkedéssel a célja, de abban a szünetben végre ott volt a közelében. A fiú most a hetedikes lányokkal lógott, az értelmesebbekkel az a-ból, akiket  a nő is nagyon kedvelt, és élénken magyarázott nekik, és amikor a nő közelebb ment hozzá, elhűlve hallotta, mit mond: – És majd látni fogjátok, hogy a Berzsenyi képalkotása, főképp a Közelítő télben, az a rezignált, csöndes belenyugvás a pusztulásba, amit az idegen kifejezések némiképp eltávolítanak a mai befogadótól, az tűélesen kifejezi a késő klasszicizmus, a megkésett magyar romantika érzelmi pozícióját a külvilágról való lemondás tekintetében.

A nő ijedten hátralépett, mert olyan volt, mintha arcul csapták volna, mert ezek a kifejezések nem jöhettek egy nyolcadikos gyerek szájából, és mert ezek a szavak, ezek a mondatok többé-kevésbé az ő gondolatai voltak, ezeket gondolta a Közelítő télről, melyet tanított, de a gyerekeknek soha nem beszélt így róluk, csak óra közben, a fejében éltek ezek a gondolatok, régebben, amikor a dolgok még nem voltak ennyire zavarosak és…

Órák után a tanáriban elővette a hetedikes könyvet, megkereste a verset, és elkezdte olvasni. A harmadik versszaknál eltakarta a szemét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Nem értette. Nem tudta, mit jelent az, hogy „zephyr”. Nem értette, miért írja Berzsenyi, hogy „tükrét durva csalt fedi”. Talán álcáztak valamit? A „thyrsusain” szó se jutott eszébe, noha korábban tudta, aztán észrevette a csillagozást, és megnézte a lábjegyzetet, de még mindig nem volt világos számára, hogy hogy jön ehhez a mondat végén a „gerezd’ kifejezés. Az egész vers egy nagy katyvasz volt a szemében, érthetetlen kifejezések sora, melyeket mintha nem is magyar nyelven írtak volna.

Órák után, mikor hazafelé ment, vagy inkább tántorgott az utcán, a buszmegállóban megpillantotta az új fiút. Körötte, mint méhek, ott rajzottak a hetedikes lányok, csillogó szemmel bámultak rá, aztán jött a busz, és a lányok elmentek, de a fiú maradt, és a nő tudta, hogy a következő busz, ami a tanyavilág felé megy, jó másfél óra múlva jön. Ezt legalább még tudta. Átkelt az úttesten, és odament a gyerekhez, aki majdnem egymagasságú volt vele.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle reszkető hangon.

– Mit csinálnék, tanárnő? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan mosolyogva. – Várok.

– Mire vársz? Miért nem mentél el a busszal…– a nő a fejéhez kapott. – Jaj, nem így értettem. Mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – a háta mögé mutatott: – Mit tettél az osztállyal?

– Az osztállyal, tanárnő? – kérdezett vissza gyorsan a fiú, és a szeme elszürkült, és a nő úgy érezte, belehull ebbe a tekintetbe, és csak otthon értette meg, mit jelent ez a visszakérdezés, hogy nem az osztály volt a lényeg, vagy nem csak az osztály, hanem ő, ő maga.

Arra riadt, hogy egyedül van, és szemerkél a novemberi eső. Körbenézet, a hosszú, egyenes utcán, de a fiú már nem volt sehol.

Volt még egy utolsó kísérlete, mielőtt elnyelt mindent a decemberi sötétség. A téli szünet előtt pár nappal elkérte a rajztanárnő autóját, egy rozsdás, öreg Ladát. A címet kiírta a naplóból, „Külső-dőlő 24.”, és megkérdezte az igazgatót, hol van ez a hely, aki készségesen elmagyarázta neki, hogy a várossal ellentétes irányba kell menni, a szántokon túl, az akácosnál, na, ott van egy tanya, az az.

– De mit akarsz te ott csinálni? – kérdezte a férfi, mire a nő bambán bámult rá egy ideg, aztán eszébe jutott: – Családlátogatás.

Rég vezetett, ezért nehezen ment a váltás eleinte, és a kocsiban is dermesztő hideg volt, lassan melegedett be, ám mikor elhagyta a falut, és kiderült az ég, és a délutáni nap bágyadt sugarai átsütöttek a szélvédőn az arcába, úgy érezte, van remény, hogy talán meg fogja érteni, mi történik itt.

A tanya igazából egy romos épület volt, az egyik oldalán kiütötték a falat, és kéménycsövet dugtak át a rajta, a csőből most keserű füst gomolygott. A nő sokáig kopogott, mire végül kiszólt bentről egy bágyadt hang: – Jöjjön be.

Szegényes konyha-nappaliba jutott, megült benne a zsírszag és a füst. Idős, szürke arcú nő ült a heverőn, mely a falnak volt tolva, mögötte, a fal felé fordulva egy férfi feküdt, és néha felköhögött. Az asszony nagyon nehezen megemelte fejét, hogy a tanárnőre nézzen, majd egy perc után meg is szólalt: – Mit akar?

– A fiuk miatt jöttem – kutatott emlékeiben a nő. Tényleg, mit keresek itt, gondolta közben. – Szeretném megtudni…

Elakadt, mert valóban elfelejtette, mi a látogatása célja. A férfi ismét felköhögött, vékony, melegítős hátát rázta a betegség.

– Mit? Mit akar megtudni? – kérdezte a nő bágyadtan, talán egy kissé türelmetlenül.

– Hogy miért ilyen – bökte ki a tanárnő a hirtelen belé hasító kínzó gondolatot, és lépett is egyet hátra, mint aki csúnyát mondott.

Az asszony felsóhajtott, majd leszegte a fejét, és inkább magának meg a padlónak mormolta: – Nem tudom, miért lett ilyen. Tőlem ne kérdezze. Én csak befogadtam, enni adtam neki, tisztába tettem. És most ez a hála – körbemutatott. – Régebben állataink voltak. Földet műveltünk. Malacot vágtunk. Jó életünk volt. De aztán jött ő. Most pedig…– könnycsepp gördült le az arcán, de nem nyúlt fel, nem törölte le.

A tanárnő roppant erőfeszítéssel próbálta felidézni és megérteni a nő szavait: – Azt mondja, nem a maga fia?

A másik a fejét csóválta.

– Honnan jött? Hogy került magukhoz? – kérdezte a tanárnő, bár nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ.

A másik erre felemelte arcát, és felnézett a mennyezet felé. A tanárnő fejével követte a mozdulatát, majd azt is, ahogy a nő tenyerével mutatta, hogy egy madár vagy valami tárgy ereszkedik lefelé.

– Nem – rázta a fejét a vendég, és megfordult, megragadta a kilincset.

– El fog venni mindent – mondta még a szürke arcú asszony, mire a tanárnő akaratlanul is megkérdezte, noha már kinyitotta az ajtót is: – Kitől?

– Mindenkitől.

Ahogy hazaért, el is felejtette az egészet, és ez így volt jó, mert legalább békésen készülhetett a karácsonyra. A szünet első napjában elutazott azon a nagyon hideg vagy túlfűtött vonaton az anyjához, és amikor megérkezett, beszívta az egykori otthon semmivel sem összetéveszthető illatát, és ez, hogy valamire emlékszik, jóleső érzéssel töltötte el. Az anyja szokása szerint egy sorozatot nézett, bágyadtan intett neki, nem kelt föl a díványról, mellette ott volt a botja, újabban bottal közlekedett. A tanárnő bevitte csomagját a szobájába, majd visszasietett az anyjához, leült mellé, megfogta a kezét, ez is jó volt, ez a biztonság. Késő estig nézték együtt a tévét.

vége

Gyatlov színre lép. A novella befejező része. Előzmények itt és itt.

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

3. rész

 A Holtak hegye

Az út elején mind a ketten hallgattak, Olga a fejét tapogatta, a mérnök pedig a lehúzott ablak mellett idegesen szívta a cigarettáját. Csak amikor rákanyarodtak Hatvannál a megyeközire, akkor eredt meg a férfi nyelve: − Hihetetlen, hogy magával Gyatlovval fogunk találkozni, tudomásom szerint, eddig csak egyszer, hetvennégyben járt Magyarországon. Nem biztos, hogy az oroszom elég lesz ahhoz, hogy…

− Én jó vagyok oroszból – nyugtatta őt a nő. – Meg valószínűleg tolmács is lesz vele.

− És testőrök garmadája – bólogatott a mérnök. – Eddig három merényletet élt túl. Nem tudták bizonyítani, de az amerikaiak álltak mind mögött.

− Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Olga, majd a férfira sandított. A megyeközin gyér volt a forgalom a főváros felé. – Mit gondol a múlt estéről? – kérdezte kissé hadarva.

A férfi nem fordult felé, előre nézett a betonút csíkjára: − Még nem tudom, mit gondoljak. Bizonyára van valami racionális magyarázata a dolgoknak. Talán a sugárzás olyan elváltozást okoz az agyban…

− És a deszkára égetett betűk? És nagyanyám suttogása és lehelete a nyakamban, amikor beültem az autóba? – vetette ellen a nő. – Én nagyon is valóságosnak érzetem ezeket a dolgokat.

− Ez az – kapott a szón sietve a mérnök. – Hogy érezte, és ezek az érzések lehet, hogy csak az agyból eredő képzetek voltak…a betűket pedig talán maga Péter égette bele a fába, hogy…− elhallgatott, mind a ketten tudták, indíték híján hibás a magyarázat.

− Nem tudom – vallotta be aztán Aszód után a férfi, megtörve a köztük veszteglő csöndet. – Jelenleg nem tudom, mi történik. De azt remélem, az oroszok majd elmondják.

− Úgy legyen – bólintott Olga.

Pest határában egy töltőállomáson megálltak, Olga felhívta a férjét, és nagy vonalakban elmondta, mi történt. Az éjszakai jelenségekről, nagymamájáról csak nagy vonalakban beszélt. Továbbindultak, és hamarosan beértek a fővárosba, ahol a mérnök mutatta, merre kell menni, egészen addig, míg a Fizikai Kutatóintézet Fehérvári úton lévő nagy, csupa üveg és acél épülete elé nem értek.

− Figyeljen ide – fordult a nő felé a mérnök, mielőtt kiszálltak: − Bármit kérdeznek is, jól gondolja meg, mit válaszol. Nem tudom, mennyire egyedi ez az egész, és mennyire veszélyes az információ, amit tudunk…

− Hiszen nem tudunk semmit − mondta ijedten Olga, mire a férfi megvonta vállát: − Láttunk dolgokat, ez épp elég.

Bementek a hűvösre légkondicionált épületbe, és a portán a mérnök jelezte érkezésüket. Olga fázósan átkarolt magát, és a bejárat fölött nagy domborművet bámulta, amelyen maga Gyatlov látszódott, mérnöktársaival, ahogy az első erőmű belsejében matatnak. Mindegyikőjüknek szinte eksztatikus öröm ült ki az arcára. Az erőmű kockájából vonalak, fénycsápok íveltek feléjük, glóriába vonták alakjukat. Az egész műalkotás keresztény freskóábrázolásokra emlékeztetett, eltekintve attól, hogy az imádat tárgya itt egy több mázsás betonkocka volt.

− Harmadik emelet, már várnak minket – lépett mellé a mérnök, mire Olga összerezdült, majd követte a férfit a lifthez.

A harmadikon süppedős, porszagú folyosók labirintusán át jutottak el a tárgyalóteremig, melyben egy hosszú, keskeny asztal mellett hat öltönyös, idős férfi ült, oldalt, székeken egy-egy fiatal nő, valószínűleg a tolmács és a jegyzőkönyvvezető.

− Norbert, köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állnak – sietett eléjük egy kedvesen mosolygó, kecskeszakállas férfi. A mérnök Olga felé fordult: − Hagy mutassam be intézetünk igazgatóját, dr. Pál Ferencet. – A férfi szertartásosan megcsókolta Olga kezét, aki zavartan állt a procedúra alatt. A mérnök az asztalhoz sietett, és kihúzta az egyik széket: − Azt hiszem, el is kezdhetjük… − mondta, de az igazgató zavartan intett neki, majd megindult előre, aztán megtorpant, mert nem jöttek, visszafordult: − Jöjjenek. Nem itt lesz a megbeszélés.

Bementek egy ajtón, aztán egy másikon, ami után egy kis, kerek szobába jutottak, az ablakon át halk morajként szűrődött fel a lenti forgalom.

− Itt várjatok, kérlek – mosolygott az igazgató, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba közepén négyszögletes asztal volt három székkel, az asztalon poharak, kancsó víz. Olga leült, majd töltött magának, és sietve megitta. A mérnök az ablakhoz ment, és lenézett: − Ez furcsa. Azt hittem, közös megbeszélés lesz. Vajon miért…

Nem fejezhette be, mert nyílt az ajtó, és Gyatlov lépett be rajta.

Olgának eszébe jutott egy újságcikk, ami az orosz James Deannek írta le a férfit. Hosszú haját hátrazselézte, fekete, nem konfekció, hanem rá szabott öltönyt viselt, hozzá vörös nyakkendőt. Arcát enyhe borosta borította, és ahogy leült, és szusszant, némi alkoholszag érkezett felőle.

− Dobrij gyen – kezdte a mérnök, de Gyatlov hárítólag intett: − Beszélek a nyelvükön – mosolygott szélesen – és beszélek még egy csomó nyelven – tette hozzá elégedetten csillogó szemmel. A nőt, ahogy ott ült a nyelvként lógó vörös nyakkendővel, egy éhes farkasra emlékeztette. – Kérem, legyenek velem bizalmasak, és részletesen meséljék el a különleges élményeket, melyben részük volt.

Olga megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében: − Cserébe kérhetek én is valamit? – kérdezte színtelen hangon, és közben szeme sarkából látta, hogy a mérnök döbbenten fordul felé. Gyatlov nagylelkűen intett: − Szeretném megérteni, hogy a halott nagymamám miért jelent meg éjszaka nekem, akkor, mikor az erőmű rendellenességeket produkált.

Az orosz bólintott: − Mindent megért majd, ígérem – felemelte mutatót ujját: − De azt nem ígérem, hogy tetszeni fog magánk. Így is kíváncsi rá?

Olga farkasszemet nézett vele, majd kissé gúnyosan ki is mondta − Da, tavaris.

A mérnök, hogy oldja a feszültséget, átvette a szót, és tömören, de pontosan előadta, hogy érkeztek meg a vendégházhoz, az erőmű állapotát, és a sérülés jellegét, melyre Gyatlov többször is visszakérdezett, majd homlokát ráncolva figyelt a magyarázatra. A bódé ajtaján lévő feliratra felvonta a szemöldökét, de itt nem kérdezett. Aztán a férfi rátért az éjszakai eseményekre, és racionálisan leírta a kísértet észleléseiket, a jelenségeket, még azt is, ahogy a nagyanyja Olga fülébe suttogott.

Amikor a végére ért, Gyatlov Olga felé fordult: − Szeretne valamit hozzátenni, elvársnő?

Olga először mondani akart valamit, de aztán magába fojtotta, és megcsóválta a fejét: − Nincs mit hozzátennem. Minden így történt. Ha van minderre bármiféle magyarázat, kérem…

Gyatlov felállt, és az ablakhoz ment, pont oda, ahol az imént a mérnök állt. Kinézett a szemközti házakra, majd behunyta szemét: − Akár el is mondhatom – sóhajtott, és szigorú, katonásan fegyelmezett arca megenyhült, a vonások elomlottak rajta, hirtelen fiatalodott tíz évet: − A megoldás 1959. február 1-jének éjjelén rejlik. Hármas nehézségű túrán voltunk kilencen, főképp egyetemisták, az Urálban. Aznap éjjel egy olyan hegy lábánál táboroztunk le, mely a helyi törzsek babonás mondáiban szerepelt. Nem tudhattuk, hogy ezeket a félelmeket az állambiztonsági szervek gerjesztik, csak azért, hogy senki ne menjen a hegyek közé. Nem tudhattuk, hogy pont az egyik, hegybe vájt titkos laboratórium felett verünk sátrat.

− Mit kutattak? Atomenergiát? Vagy egyéb, speciális fúziós energiát? – kérdezte izgatottan a mérnök. Gyatlov meg se fordult, csak a fejét csóválta. – Nem. Nem egészen – kis szünetet tartott, mint aki nem biztos a dolgában, de aztán belevágott: − Tudják, hogy az orosz nép történetét végigkíséri a miszticizmus? – szónoki kérdés volt, ezért nem várt választ, folytatta: − Mindig is hevesen érdeklődtünk a természetfeletti után. Ennek az érdeklődésnek a foka Raszpuytinnal vált hisztérikussá, de az ő bukása után sem csillapodott, Lenin szellemét a pártvezetők szeánszokon idézték meg, hogy tanácsot kérjenek tőle, a Nagy Honvédő Háború alatt pedig mi is, ahogy a nácik, különleges, földöntúli erőket mobilizáló fegyverek után kutattunk. Speciális egységeink a Berlin alatti katakombákban látták, hogy ők meddig jutottak, foglyok százait áldozták fel szertartásos módon, és azt is tudtuk, hogy az egyik kutatóközpontjuk Drezdában volt, és miután ezt az információt megosztottuk a szövetségesekkel, azok porig rombolták azt a gyönyörű várost – végre megfordult, és elmosolyodott: − Az amerikaiak jobban féltek attól, hogy Hitler holtakat vezérel ellenük, mint a náci atombombától…a hidegháborúban persze mindez folyatódott: a felszínen egy fegyverkezési versenyt láttak a népek, de a felszín alatt mind a két fél kutatta a túlvilági dimenziókat. Az egyik legsikeresebb kutatóbázis pedig pont az Uralban, a mi sátorhelyünk alatt helyezkedett el, húsz méter mélyen. Nagyon jól haladtak odalenn, túl jól.

Elhallgatott, az ajtóhoz sétált, hallgatózott, majd ki is nyitotta, és kikukucskált rajta, végül visszaült az asztalhoz, ujjait összefűzte az asztallapon, lehunyta szemét, és halkabban folytatta: − Emlékszem a robbanásra. Fény volt, vakító fehér fény, mely átszűrődött a sátor szövetén, majd a szikla felszakadt, tőlünk ötven méterre, kövek záporoztak mindenfelé. Felriadtunk, és mindenki futott, ki merre látott, csak úgy, hiányos öltözékben, zokniban, a mínusz húsz fokos hidegen. Én voltam az egyetlen, aki a hegyoldal felé indult, mert megpillantottam a lángoló alakokat. Egy vészkijáraton menekültek ki, de a fehér tűz utolérte és beborította őket. Odarohantam, egy pokróccal, amit magamra terítettem a hideg ellen, és próbáltam eloltani őket, de már késő volt. És akkor megpillantottam a lépcsőket, lefelé, melyeket a sziklába vájtak. A tűz már lelohadt, és az átforrósodott falak hívogató meleget sugároztak. A hideg miatt nem volt választásom, lementem, egy nagyobb térbe jutottam, azt hiszem, ez egyfajta raktár volt, az egyik kijárata beomlott, a másik egy folyosóban folytatódott, aminek a végében egy hatalmas csarnok tárult elém. A csarnok közepén, egy emelvényen kék fény pulzált.

− Olyan, mint ami az erőműből áradt? – kérdezte a mérnök, mire Gyatlov elégedetten bólintott. – Olyan. És a fényben egy alak állt, nagy volt, nagyobb mint egy ember, és gyönyörűen festett, akár egy angyal, erős, csupa arány teste a tökéletes teremtés nyomait viselte magán. Aztán minden elsötétült, eltűnt a fény, az alak, és a maradék vészvilágítás is semmivé lett. Maradtam odalenn, mert itt még mindig melegebb volt, mint a felszínen, bár a mennyezeten, a robbanás okozta repedéseken besüvített a szél, de amikor végre megvirradt, a napfény is beáramlott, és ekkor megérkeztek a mentőcsapatok.

Elhallgatott, kinyitotta szemét, zsebéből egy monogramos zsebkendőt vett elő, és megtörölte a száját.

− De hát mi volt ez az egész? – bukott ki Olgából a türelmetlen kérdés. Gyatlov felemelte két kezét, tenyerével kifelé, jelezve, türelmet kér, majd összegyűjtötte gondolatait, és így folytatta: − Akkor még én sem tudtam. Moszkvába vittek, ahol egy cellába kerültem, és csak két nap múlva hallgattak ki. Hiába kérdeztem a társaimról, ők csak faggattak, mit láttam, mi történt, milyen volt a fény, milyen volt az az alak. Elmondtam egyszer, kétszer, százszor a dolgot, de nem voltak elégedettek. Egy hét után egy emberségesebb tiszt végre tudtomra adta, hogy társaim meghaltak, megfagytak, erős sugárzás érte őket vagy szakadékba estek az éjszakai bolyongásuk során. Ez a tiszt mesélt az okkult kísérleti telepekről is, melyek szerte a Szovjetunióban a túlvilági erőket kutatták. Az, amelyikben a robbanás történt, valószínűleg sikerrel járt. Azon az éjszakán egy portált nyitottak a szovjet tudósok a túlsó oldalra, és a lény, melyet láttam a kék fényben, talán annak a túlsó világnak a szülötte volt. A tiszt is csak találgatott, viszont határozott és jóindulatú elképzelése volt a sorsomról. Előadta a fedősztorimat: idő előtt otthagytam a túracsapot, és visszaindultam, ezért úsztam meg a dolgot. A többiek kapcsán a hatóságok szűkszavú jelentéseket tettek közzé, természetesen a haláluk végső okát, a robbanást nem fedték föl, helyette érzékcsalódásról, a hideg okozta sokkról, infrahangokról szóltak a beszámolók, így nagyjából sikerült elaltatni a közvélemény kérdéseit, de persze a mai napig hallani szóbeszédeket, pletykákat a sorsukról.

− És maga? Folytatta az életét? – kérdezte Olga csöndesen.

− Igen – bólintott Gyatlov. – Elengedtek. Visszamentem a Politechnikai Egyetemre, lediplomáztam, és rá két évre megalkottam az erőművemet, mely a világ urává emelte a Szovjetuniót.

Szürke szemével a másik kettőt figyelte, akik hallgattak. Olga a kötést tapogatta a fején, a mérnök az asztal lapján kocogtatta körmét, végül felnézett, bele Gyatlov tekintetébe: − Van még valami, igaz?

Az orosz elégedetten elmosolyodott: − Hát persze hogy van. Hogyan tudtam volna magamtól feltalálni egy ilyen készüléket? Ugyan hogyan lettem volna képes megalkotni azt, amihez az atombomba ér fel talán, amin tucatnyi kiváló koponya dolgozott éveken át?

− Sehogy – jelentette ki Olga.

− Egyedül sehogy – javított aki Gyatlov. Aztán tekintete eltompult, ahogy ismét a múltba révedt. – Azon az éjjelen a portálon átjött valami, ami a sötétségben, mikor eltűnt minden fény, a részemmé vált – jelentette ki, mire a mérnök mélyet sóhajtott, és hátrébb tolt a székét, mint aki fel akar pattanni, de az orosz kíméletlenül folytatta: − Üzletet kötött velem. Szavak nélküli üzletet. Nem létezhetett ideát emberi test nélkül, a portál pedig megsemmisült a robbanásban, ezért megosztoztam vele az enyémben, átadtam neki a saját testemet, cserébe viszont segített, hogy örök hírnévre tegyek szert.

− Az erőmű…az ő alkotása? – kérdezte Olga.

Gyatlov bólintott.

− És most is itt van? Magában? – folytatta a nő kérlelhetetlenül.

− Most is ő beszél magukkal magyarul. De beszélhetne kínaiul, hindiül, malájul, hollandul – ismerte el a másik az asztal túlsó felén, mire a mérnök felállt, és a falig hátrált. – Ez nem lehet igaz – motyogta.

− Tudom, hogy racionális alapon állva nehéz ezt elfogadni…− kezdte az orosz, de a mérnök közbevágott: − Nem! Azt nehéz elfogadnom, hogy minden sikerünk alapja egy…

− Démon – fejezte be helyette Gyatlov elégedetten. – Igen. Az erőmű is az ő ötlete volt. Bizonyos okoknál fogva nagyon jól ismeri a lelkek kémiáját. Az emberi lélek fűtőértékét. Így adta magát az ötlet, hogy ez a matéria legyen az erőmű üzemanyaga. Persze mindez azzal is járt, hogy csak egyetlen valaki tudja ezeket a készülékeket összeszerelni és javítani. Gondolják csak el, hány és hány varázsigét, pecsétet, véderőt kell alkalmazni ahhoz, hogy megfelelően működjenek, és ne jelentsenek veszélyt az élő lelkekre.

− Várjunk csak, mit mondott? Mi a fűtőanyag? – kérdezte Olga kábultan, noha már nagyon is értette. Gyatlov jóindulatúan, talán némi részvéttel mosolygott rá: − A nagymamája nem véletlenül jelent meg a múlt éjszaka magának. Pontosabban a nagymamája lényegi alkotója, amit mi egyszerűen csak léleknek nevezünk, ez az energia szökött ki a sérült erőműből. Ez az energia, a lélek élteti a fúziót, ez alakul át villamos energiává, hogy működtesse a tagköztársaságokat és a baráti országokat.

− És közben mi történik a lelkekkel? – kérdezte a mérnök hitetlenkedve.

Gyatlov vállat vont: − Felbomlanak – majd észlelve otrombaságát, sietve hozzátette: − Azt gondolom, ez nem nagy ár a sikereinkért, a győzelmünkért. Mindenkinek hozzá kell tennie valamit a szocializmus építéséhez, és egyébként a holtak sorsa úgyis a felejtés, de így, hogy az erőmű magába szippantja a környezetében elhalt testből eltávozó lelkeket, majd elégeti őket, ezzel a holtak, a halálukban, a közös ügyet szolgálják.

− Egyébként mi történne velük? A lelkekkel? – kérdezte Olga csöndesen.

Gyatlov elfintorodott, majd egy kör alakját rajzolta kezével a feje fölé: − Felmennének. De ez nem fontos.

Kis csönd állt be közéjük, az orosz látta, ahogy a másik kettő magába roskadva őrlődik a hallottakon, ezért az asztalra csapott, hogy kibillentse őket: − Mára ennyi elég is. Azt a sérült erőművet idehozatom, és éjjel megjavítom. Maguk természetesen senkinek nem beszélhetnek az itt elhangzottakról, odakint majd alá kell írniuk erről egy papírt – felállt, és lesimította öltönykabátját, megigazította nyakkendőjét, majd lenézett a másik kettőre, akik görnyedten ültek az asztal mellett: − Maguk, emberek olyan szentimentálisak. Halomra ölik egymást a háborúban, de ha kézzel nem fogható, elvont ideákról van szó, akkor képesek elszomorodni butaságokon…

− Talán ez tesz minket emberré – jegyezte meg halkan Olga, de erre már Gyatlov nem válaszolt, otthagyta őket.

A nagy terem, a hosszú asztallal üres volt, amikor kimentek. Egy titkárnő várta őket, két, sűrűn gépelt lappal: − Ezt olvassák át figyelmesen, és írják alá.

Olga szeme előtt összefolytak a sorok, „kijelentem, hogy halálomig hallgatok”, olvasta, „a Szovjetunió és szövetségeseinek érdeke, hogy”, bámulta, „katonai titoknak minősül, aminek a megszegése halált” kopogtak a szavak.

Csak odakinn, az utcán tudott mély levegőt venni, az autóhoz támolygott, majd figyelte, ahogy a mérnök cigarettára gyújt: − Elvigyem haza? – kérdezte a férfitől, aki szótlanul beült mellé a kocsiba.

− Az ellenkező irányba lakom, Pest külső részén – jegyezte meg a mérnök.

− Nem baj – mondta csöndesen a nő, majd indított, és besorolt a forgalomba. Nem szóltak egymáshoz, csak a mérnök mondta néha, hol kell fordulni, vagy melyik sávba kell menni. Mikor elhagyták a fővárost jelző táblát, a nő nem bírta tovább, megtörte a csendet: − Maga elhiszi ezt? – kérdezte némi hisztériával a hangjában. – Úgy érzem, a fejemet ért agyrázkódás következménye az egész.

A mérnök hallgatott és a fejét csóválta. Aztán mégis kimondta: − Nem.

Olga ránézett, és látta, a férfi sápadt, szája széle remeg. Majd kibuktak belőle a szavak: − Hogy hihetném, felelős szakemberként, hogy mindaz, amivel egész életemben foglalkoztam, tulajdonképp lelkek elégetésén alapszik, hogy az erőmű létrehozása túlvilági erőhöz kapcsolódik, és hogy az imént egy démonnal beszéltem? Hogy hihetnék mindebben úgy, hogy ne őrüljek meg? – kivárt, de mivel Olga nem válaszolt hozzátette: − És hogy hihetném, hogy ezek után, hogy mindezt elmondta nekünk, csak úgy elengedett minket?

− Aláírtuk a papírt – vetette ellen a nő.

− Az semmit nem jelent.

− Ki hinne nekünk?

A férfi keserűen felnevetett: − Igen, ki hinné el, hogy a szocializmus alapja a halhatatlan lélek elpusztítása?

Most már néptelen országúton haladtak, jobboldalt kukoricás zöldellt: − Már nincs messze – jegyezte meg a mérnök.

− Talán nem létezik jobb világ – mondta nő, és a férfi először nem értette, mire gondol: − Talán nincs más alternatíva – folytatta Olga. – Talán valóban kell mindig valami áldozat ahhoz, hogy a többség jól és békében éljen.

− A nagymamája szenved abban a gépben – figyelmeztette őt a mérnök.

− Tudom – Olga megszorította a kormányt. – De ha ez az ára…

− Vigyázzon..! – kiáltott a mérnök, aki valamivel előbb vette észre, hogy a velük szemben haladó teherautó áttér az ő sávjukba. Az ütközés hangos volt és brutális. Fém csikorgott, üveg záporozott, vér fröccsent. A teherautó könnyedén begyűrte maga alá a hivatali Ladát, és jó tíz méteren át tolta, mire le tudott fékezni. A vezetőfülkéje üres volt.

Pár másodpercig semmi sem moccant, majd a közeli dombról, ahol a kukorica ritkásabb volt, egy fejhallgatós férfi ballagott a roncsokhoz. A kezében egy nagy, táskaszerű kontrollelt tartott, melyet most leengedett, lazán lóbálta maga mellett, miközben szabad kezével cigarettát vett elő, szájába dugta, majd gyújtót kereset zsebébe, és meggyújtotta a szálat. A Lada utas oldali részéhez ment, és belesett a kitört ablakon. A mérnök a kesztyűtartó fedelére borulva vérzett, már nem mozgott. Ekkor a férfi a másik oldalhoz került, és itt is benézett. Olgát az előre nyomódó kormány az ülésébe szorította. Nagyon nehezen lélegzett, arca lila volt, szája sarkából vércsík szivárgott, valószínűleg a széttört bordái miatt.

A férfi pár pillanatig érdeklődve bámulta a nő arcát, aki hatalmas erőfeszítéssel maga elé fókuszált, de ekkor csörrent valami a kontrollelen, és ez elvont az idegen figyelmét.

Egy kis kagylót emelt ki a készülékbeli tokjából, megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt: − Igen, itt vagyok, megtörtént. A férfi halott – visszasandított Olgára: − A nő is nemsokára. Küldhetitek a rendőröket.

Bontotta a vonalat, majd a kontrollelt és a fülhallgatót elrejtette az út mellett, aztán felszállt a teherautó vezetőfülkéjébe, mely egész tűrhető állapotban maradt. Körbenézett a tájon. Nem messze, jobbra már látni lehetett a mérnök településnek házait. Fölöttük, a hegyoldalban, viszonylag közel, egy Gyatlov-erőmű kockája szürkéllett. 

vége