Ha valaki kivonatolná a több mint 250 itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), sajos nem találom, de azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

Egy nő a sötét rengetegben

1. rész: Utazás és megérkezés

 − Hogy mit szeretnék csinálni? Valami észbontót. Olyat, ami örökre szól, nem gabalyodik bele a hétköznapok csip-csup eseményeibe – mondta neki a lány, miközben ujjával az autó ablakára maszatolt különféle ábrákat.  – Szeretnék örökké élni. Szeretnék súlyos beteg lenni, és felgyógyulni, hogy új szemmel lássam a világot magam körül. Szeretnék megsüketülni, és leolvasni az emberek arcáról mindent, azelőtt, hogy megszólalnának. Szeretném, ha a világ odakinn tele lenne rejtéllyel, titokkal és varázslattal, és nem lenne annyira unalmas, mint a hétfő reggeli nyakkendőd színe.

− A nyakkendőm nem unalmas. Konzervatív – jegyezte meg a fiú. –Tudod, hogy hívjuk, a pénzügyi szférában az ilyen álmodozókat, mint te?

− Nem, de gondolom, elmondod – válaszolt színlelt ellenségességgel a lány.

− Álmodozóknak – a fiú elmosolyodott saját poénján, majd a lány combjára tette a kezét. Az út egyenes volt, erdő faoszlopai köt húzódott a szemközti domb tetejéig. – De emiatt érzem azt, hogy minket minden egymásnak teremtettek. Az én józan unalmasságom kitűnően kiegészíti a te…nem is tudom milyen világlátásodat.

− A barátaim óva intettek tőled a kapcsolatunk elején – vallotta be a lány szomorúan. – Azt mondták, nem lesz jó vége, nem fogom sokáig bírni veled.

− Te nem bírod velem sokáig? – kérdezte a fiú, és most már nevetett is. – Akkor mit mondjak én?

Az a fajta évődés volt ez, ami a pároknál a harmadik év körül jön elő, amikor már van közös múlt, amire lehet hivatkozni – ám előtérbe kerülnek a különbözőségek is, és ezek mind jobban foglalkoztatják mindkettejüket, olyannyira, hogy dűlőre kell jutniuk, vagy elviselik a kényelmetlenséget, s maradnak, vagy leválasztják magukat a másikról.

A lány most lenézett a fiú kezére a combján. Egy őskori, partra vetett lényre emlékeztette, egy óceánmélyi szörnyetegre, mely tele van homályos és érthetetlen vággyal.

– Tulajdonképpen mit szeretsz te bennem? – kérdezte kíváncsian és könnyedén, noha a mondat végén mintha megremegett volna a hangja.

A másik elvonta figyelmét az útról, a lányra nézett, oldalra, végigpillantott farmeres, bakancsos, fehér, vastag pulóveres alakján, mézszőke haján, kerek, de még csinos arcán, és pisze orrán, hogy tekintete végül azokba a nagy, szürkéskék szemekben állapodjon meg. – Majdnem mindent – vallotta be nagyon is komolyan, mire a lány biccentett, és ki is mondta: − De nem mindent.

− Olyan nem létezik – csóválta meg a fejét a fiú. − Mégpedig azért, mert van a lényünknek egy rejtett része, egy rejtett dimenziója, amelyet másoknak sosem mutatunk meg. Ez a rész gondol vagy csinál dolgokat, olyanokat, amikre mi magunk sem vagyunk büszkék, elhatároljuk tőle magukat, hogy nem, nem én voltam, itt valami tévedés van – kis szünetet tartott, hagyta, hogy a másik eméssze. – Tudom, hogy neked is van egy ilyen …részed. Amit nem szeretnék látni. És amit nem is szeretek, mert emiatt soha nem leszel száz százalékban az enyém, emiatt örökké gyanakodni fogok és kétségeim lesznek, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor összekötöttük az életünket…

− Közös albérletben élünk – csattant fel a lány. –Még csak meg se kérted a kezem. Milyen összekötésről beszélsz?

A fiú figyelmeztetően felemelte ujját: − A közös albérlet már nagy előrelépés az én esetemben.

− Ó, Mr. Nőcsábász –gúnyolódott a lány. – Legyek hálás, hogy moshatom a szennyesed?

Így évődtek hát az úton, át az erdőn, hol nem szórtak maguk után kenyérdarabokat, csak némi szén-monoxidot, szénhidrogént, nitrogénoxidokat, kormot, cinket nikkelt és benzolt. Miközben az erdő fái mint regiment katonái sorjáztak mellettük, nem volt olyan érzésük, mintha valami vagy valaki figyelné őket, nem láttak felbukkanni fehér alakot a faközök félhomályában, nem vágott át előttük azonosítatlan test az úton, semmi ilyesmi nem történt, egy kellemes, nyugodt őszi délután volt, valahol az ország északi részén, olyan területen, melyet a fővárosi, tehetős emberek csak nem olyan régen fedeztek fel maguknak. Lerobbant erdészházakat, tanyákat, gazdasági épületeket vettek meg, kipofozták, majd nyugdíjas korukra felköltöztek a nem túl meredek dombok vagy inkább hegyek közé, fával fűtöttek, a hullott szilvából rossz minőségű pálinkát főztek, és vastag szivarjaikkal elrontották a mohaillatú levegőt, miközben a norvég fenyővel borított teraszukon az alkonyatot bámulták, kezükbe egy vanília aromájú whiskyvel.

A legnagyobb előnye ennek az exodusnak a teljes magány és elszigeteltség volt, ezért jobbára olyanok települtek ide, akiknek elege lett az emberekből, ebből az izgága, rosszindulatú, kiszámíthatatlan masszából, mely akkorra már elborította a bolygót. Középvezetők, értékesítők, privát bankárok, projektesek – olyanok éltek itt, akik egész életükben másoktól függtek és másoknak parancsoltak, és most végre megtapasztalhatták, milyen mindent önerőből elvégezni. A fiú apja például imádta a favágást, és bár már a hatvanöt éves volt, még mindig azzal kezdte a reggeleket, hogy felhasogatta azt a mennyiségű rönköt, ami estére majd elég lesz a nappali nagy, öblös kandallójába, aminek a parazsa majd kitart a hajnal szürkeségéig, addig az óráig, amely oly vészjósló volt e család életében.

Ahogy a lányon végigfutott mindez, akaratlanul is felnyúlt, és megsimogatta a fiú arcát. Keskeny, borostás ábrázat volt, tele aggodalommal és komorsággal, a maga módján férfias, de ha elmosolyodott, akkor valami gyermeki báj ömlött el rajta, és a lány olyannak látta olyankor, mintha egy búzamezőre vetülne a felhők mögül a nap fénypászmája. A lány már az első randin imádta ezeket a pillanatokat, és amikor később Svájcban látta a Non numero horas nisis serenas kifejezést egy napórán, akkor tudta, hogy a fiúval elélt közös élete ennek a jegyében fog eltelni, a komorságot felváltó öröm perceinek fog élni, még akkor is, ha esetleg egy külső szemlélő számára ez kevés lehet életprogramnak.

− Azóta nem is voltunk itt. Fél éve. A temetés óta – jutott eszébe a tény, és azonnal meg is bánta, hogy kimondta, mert a napfény eltűnt a másik arcáról, és a keserű értetlenség jegyei vették át helyét.

− Az nem volt temetés – csóválta meg a fejét a fiú. – Egy üres koporsót földeltek el.

− Apádnak szüksége volt rá – magyarázta a lány, hangján érződött, ezt az érvet már sokadszor mondja el.

− Még eltűntként van nyilvántartva – ellenezte a fiú dacosan. – Amíg nem kerül elő a teste, addig eltűnt.

− A törvény szerint igen – ismerte be a lány. Persze a valóságban mind elsiratták, és részben el is felejtették. A két gyerek, a fiú és a nővére visszatért a saját életéhez a fővárosba, apjuk pedig ott maradt egyedül a nagy faházban az emlékeivel és fahasábokkal.

− Itt lesz ő is? – kérdezte hirtelen a lány.

− Anna? Azt hiszem igen – a fiú színtelen hangon beszélt, még nem tudta, mit gondoljon apja új kapcsolatáról. Kétszer találkoztak a fővárosban a nővel, vacsorázni voltak, egyszer hármasban, majd a lánnyal négyesben. Anna egy megnyerő, kedves, ezüstszürke hajú nő volt, aki kellően határozottan rendelt bort, és mindent tudott az északi országrész élővilágáról. Az erdészetnél volt mérnök, és már csak pár éve volt a nyugdíjig. Nem messze lakott a fiú apjától, akivel a falusi kisboltban akadtak össze, két évvel az után, hogy.

Nem beszéltek arról, mi történt a fiú anyjával. A lány ösztönösen kerülte a témát, a másik pedig épp eleget rágódott ahhoz magában, hogy már ne kellejen kimondania. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott a fejükben a szörnyű esemény, mely olyannyira megváltoztatta a család életét, a családét, melynek immár a lány is tagja volt.

– Azért furcsa, és nem vall apámra ez a fajta…otrombaság, hogy pont ma hív vendégségbe minket – jegyzete meg a fiú bosszúsan és némiképp szomorúan. Egyenesen előre bámult az eléjük száguldó útra, olyan tekintettel, mint aki azt várja, mikor veti a szélvédőre magát egy csupa agancs szarvas.

– Igen – hagyta helyben a lány, és nem folytatta, mert ezt már megvitatták párszor az elmúlt hetekben, miután megkapták a hívást, melyben a fiú apja ellentmondást nem tűrően maghoz rendelte őket. – Talán így akar emlékezni. Velünk – mondta még bizonytalanul, mire a fiú nem válaszolt, csak fogta a kormányt, szinte kapaszkodott belé, aztán jó fél óra múlva, mikor lassított, és lehajtottak a földútra, mely a tisztáshoz visz, ahol a rönkház van, végül megtörte a csendet: – Mindig is ilyen furcsa volt. Vannak olyan dolgai, amiket nem tudtam hova tenni – a lányra pillantott, habozott, de aztán folytatta: – Például biztos vagyok benne, hogy csalta anyát, korábban, amikor még a városban éltek.

– Apád egy nagyon jóképű férfi – jegyezte mega lány tűnődve, majd sietve hozzátette: – Volt – kinyúlt, és megcirógatta a fiú nyakát: – Jó géneket örököltél.

A másik nem reagált, óvatosan kerülgette a gödröket, és a lehullott gallyakat. A napokban nagy vihar lehetett, a kátyúk mélyén még víz csillogott, némelyeket a korai fagy hártyája homályosította. – Megcsináltathatná ezt az utat – morogta. – Nem értem, hogy lehet így élni. Egyáltalán, miért maradt itt, mindezek után?

A lány ösztönösen kimondta, amit mindketten tudtak: – Mert visszavárj az anyukádat.

– Igen, de…

Benne akadt a szó, mert kitágult előttük a tér, az erdő kört formázott, és a kör közepén ott tornyosult, akár a boszorkány mesebeli tanyája a rönkház, durván, rusztikusan, sötéten, mert a magas fák teljesen beárnyékolták, csak az ága között betűző fény csillogott itt-ott az ablakokon, a kéményből gomolygott a füst, és előtte, a kis, keskeny udvaron három autó is parkolt, az apjáé, Annáé és a nővéréé.

– Már itt vannak Petráék – jegyezte meg a lány megkönnyebbülten.

Megálltak negyedikként, majd kikászálódtak, a háromórás úttól elnehezült tagokkal körbefordultak, beszívták az avarillatú levegőt, melybe csípős füst vegyült, és talán a ház oldalában feltornyozott fahasábok nedves szaga is, aztán kinyitották a csomagtartót, és ekkor harsant fel a fiú apjának hangja: – Hát itt vagytok!

A tornácon állt, és úgy nézett ki, ahogy a lány emlékeiben élt, leginkább az öreg Hemingwayre emlékeztetve őt, fehér szakállával napabarnított bőrével, mosolygós szemével. Alacsony, zömök, de izmos férfi volt, akiből áradt az akarat és erő, rövidre nyírt haja katonás külsőt kölcsönzött neki, vagyis nagyjából ellentéte volt a fiúnak, aki mellette egy sápadt és ingerült angol költőnek tűnt, még ha a szemük, és az ajkuk szinte azonos is volt. Lesietett hozzájuk, futó puszit nyomott a lány arcára, aki illedelmesen odatartotta bőrét a borillatú ajkaknak, majd megölelte és hosszan tartotta fiát, aki közben, a válla felett grimaszolt a lány felé.

– Gyertek be, a nővéredék már itt vannak. És Anna is – sürgette őket a férfi, és elvette a lánytól a táskáját.

A házba lépve azonnal a nagy és alkonyi sárgában úszó nappaliban jutottak, melynek közepén, a bőr kanapén és fotelekben ott várakozott a fiú nővére, annak barátnője és Anna. Mögöttük, a hátsó falat eluralva rőt lángokkal lobogott a kandallóban a tűz. Petra zavart arca elárulta nekik, hogy megérkezésük előtt valami kényelmetlen dologról volt szó köztük, Anna pedig zárkózottan, magába fordultan forgatta konyakját poharában, és nagyon lassan állt fel, ölelte meg őket, majd huppant vissza helyére. Petra élettársa, aki építész volt, láthatólag még idegenül mozgott a társaságban. Magas, vékony nő volt, csupa csont és kiszögelés. A lány akaratlanul is elképzelte kettejüket az ágyban, és úgy látta maga előtt, hogy Petráé az alárendelt szerep. Maga Petra a lány anyjára emlékeztetett, széles csípőjű, kissé molett nő volt, arányos, olaszos arccal és hosszú, göndör, barna hajjal. A lány mindig is azt érezte, bizalmatlan, sőt gyanakvó vele szemben, talán féltékeny volt, hogy elvette a kisöccsét, azt, akit szinte második anyaként, rajongásig szeretett. Most gyors, futó ölelkezéssel üdvözölte őt, majd homlokát ráncolva az öccsét zárta karjába, és valamit súgott a fülébe, aztán mind leültek, csak a fiú apja maradt állva, és erőltetett vidámsággal fordult körbe: – Ki mit iszik?

– Van pálinkád? –kérdezte a fiú, mire a férfi bólintott: – Viccelsz? Kitűnő szilvapálinkám van. Magam főzettem.

– Én csak egy pohár vizet kérek – jegyezte meg a lány.

– Biztos? – kérdezte a férfi kacsintva, mire a lány bólintott, és a másik megvonta vállát, majd hátra ment a konyharészbe, melyet egy keskeny pult választott el a fő helyiségtől. A lány felnézett, az emeletre, melyen a nappalival közös légtérbe futó folyosóról két vendégszoba nyílt. A házigazdának és feleségének, pontosabban Annának a hálószobája a konyha mellett helyezkedett el. Arrébb mosdó és egy pincelejárat kapott helyett. Mélyet sóhajtott, és csak fél füllel figyelt a lassan beinduló társalgásra, Anna kérdezte őket az útjukról, majd Petra beszélt arról, hogy szinte lehetetlen egy óra alatt kijutnia fővárosból, aztán visszatért a fiú apja, és hangja felriasztotta őt: –Tessék.

A lány elvette a párás és hideg poharat, mohón ivott, érezte, az odabent lobogó feszültség egy kicsit alábbhagy. Tudta, hogy a férfi most fogja elmondani azt, amire a telefonban célzott – nagyon fontos dolog miatt el kell mennünk a hétvégén apámhoz, suttogta a fiú azon a délutánon, eltakarva a készülék mikrofonját, szerintem el akarja venni Annát. A lány már akkor sem volt biztos abban, hogy ez lesz a bejelentést tárgya.

Most a férfi kiállt a vastag szőnyeg közepére, majd megköszörülte torkát, felemelte pálinkás poharát, és így szólt: – Igyunk édesanyátokra – kérte, és lehajtotta a pohár tartamát, mire mind ittak, a lány a víz maradékát, a fiú a fehér és gonosz italt, Anna konyakot, Petra bort, míg a barátnője ugyancsak pálinkát.

– Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért pont ma, az eltűnésének évfordulóján hívtalak ide titeket. Immár harmadik éve, hogy nincs velünk – bólintott a fiú apja, mire mind mozdulatlanná dermedtek, és a lány úgy érezte, legszívesebben eltakarná kezeivel a fülét. – Tudom, hihetetlennek fog tűnni, amit most mondok, talán azt gondoljátok majd, megőrültem, de kérem, fogadjátok nyitott elmével, kezeljétek úgy, mint egy rejtvényt, egy különös jelenséget, melyet közösen, együttes erővel talán megfejthetünk – kis szünetet tartott, megitta a pohár alján lévő italt, majd sóhajtott egy nagyot, és így folytatta: – Az szeretném, ha ma éjjel velem lennétek. Hogy lássátok ti is.

– Mit, apa? – kérdezte ingerülten a fiú, és kerülte a férfi tekintetét, miközben letette poharát a dohányzóasztalra.

– Őt.

Csönd állt be, ami azt jelentette, hogy meghallották a fák susogását kintről, ami olyan volt, mint egy monoton, kitartott dallam valami távol-keleti hangszeren.

A férfi könyörtelenül, csöndesen folytatta: – Tavalyelőtt ilyenkor egyedül voltam – Annára nézett: – Akkor még nem ismertük egymást – letette a poharát a térde melletti kisasztalra, majd kihúzta magát: – Bevallom, sokat ittam. Az évforduló miatt. Akkor ugye pont egy éve volt, hogy anyátok eltűnt, ahogy most pont két éve már. Itt – a fotelre mutatott, amiben most Anna ült, szemben a tornácra nyíló nagy ablakkal, háttal a kandalló tüzének: – Itt aludtam el, ültömben. Tizenegy körül zajra riadtam. Csak később jutott eszembe, hogy nagyjából ebben az időpontban hagyta el anyátok a házat – nézett a fiára, aki lesütötte a szemét a szőnyegre. − Valaki kopogott az ablakon. Felálltam – az ablakhoz sétált. – Az ablakhoz mentem. Sötét volt odakinn – kinyúlt a kapcsolóért a falon –, ezért felkattintottam a tornácon lévő lámpát.

Benyomta a kapcsolót, mire az alkonyatban némi extra fény kélt odakint, ő pedig megfordult, a fény mögüle jött, ezért ő maga árnyékba borult, csak nagyjából látszódtak vonásai: – Anyátok állt odakinn a tornácon – mondta csöndesen, majd hadarva folytatta: – Természetesen azonnal lekapcsolta a fényt, mert megriadtam, majd rájöttem, hogy milyen hülyeséget csináltam, ezért újra fel – kinyúlt és le- és felkattintotta a kapcsolót, majd leengedte karját, felsóhajtott: – De ő már akkor nem volt ott. Csak egy szempillantásra láthattam, ugyanolyan volt, mint az életben. A hideg ellenére csak a fehér hálóing volt rajta, az, amiben eltűnt. Persze kirohantam, és elemlámpával átkutattam a ház körül mindent, ám nem volt sehol.

Visszajött közéjük, az általuk képzett kör közepébe, majd leroskadt Anna foteljének vastag karfájára: – Egy évvel később megismétlődött. Addigra el is felejtettem. Persze az első pár napban, a jelenés utáni időszakban, esténként ott álltam az ablak előtt, és lestem az erdőt, az udvart, de nem történt semmi. Ám egy évvel később, pont az évfordulón, ismét megjelent. Ezúttal az ajtón kopogott.

– Micsoda? – bukott ki a fiúból, mire mind ránéztek. Az apja kíméletlenül folytatta: – Éjszaka volt, félálomban voltam, odabenn – intett a háta mögé, a hálószoba felé. – A zajra ébredtem. Nem is kopogás volt. Valaki szinte dörömbölt az ajtón.

Felállt, a bejárati ajtóhoz ment. Nyúlt a kilincsért, de nem fogta meg. – Nem nyitottam ki. Eszembe jutott, mi történt egy évvel korábban. Oldalt jöttem – az ajtó melletti ablaktáblához lépett –, és kinéztem, ám a sötétben nem láttam semmit, ezért ismét felkapcsoltam a fényt – kinyúlt, és felkattintotta a kapcsolót. – És ott volt ő, anyátok, az ajtó előtt állt, ugyanúgy, mint egy éve – visszafordult feléjük, és most a lányát nézte, aki a padlót bámulta és a fejét rázta: – Komolyan mondom. Biztos, hogy nem álmodtam – bizonygatta a férfi, majd az ajtóhoz perdült, és szinte feltépte: – Kinyitottam az ajtót – az üres ajtókereten túl a szobában ülők most láthatták az erdő fáit, felettük az ég már lilába fordult: – De ekkorra eltűnt.

Hideg szél söpört be a házba, mire a férfi lassan bezárta az ajtót, majd visszasétált közéjük, és mindannyiójuknak gondosan az arcába nézett: – Azt akarom, hogy a mai éjszakán, a harmadik évfordulón itt legyetek velem, és várjatok. Azt szeretném, ha ti is látnátok őt. Ezért hívtalak titeket ide.

 folyt. köv.   

A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

A munkásosztály felemelkedése a járvány után

− Ó, hogy hiányzik a garnéla proseccóval – sóhajtott fel Király, miközben az alkony vörösében felhúzta a nyársra a gombóccá formált kutyakaját, majd a tűz parazsába tartotta. – Utána egy kis eper friss tejszínhabbal, amit természetesen olasz tejszínből csináltam, amit abban a kisboltban, lehetett kapni, hogy is hívták Emma, rögtön a Mammut mellett…

− Cucciola – vágta rá készségesen az asszony. – Olaszul azt jelenti, édesem.

A pléd szélén ülve ő formázta a golyókat. Mindketten törődöttek voltak az egész napos gyaloglástól, de még mindig sugárzott róluk valami megkopott biztonságérzet, még most is, hogy az autót ott kellett hagyniuk a kihalt benzinkútnál, és nekivágtak a Börzsöny erdeinek, még most is látszott rajtuk, hogy milyen magabiztossá teszi az embert a pénz.

− Egy jó vörösbor az Andokból, a Bortársaságtól – sóhajtott fel az asszony. – Istenem, a számban érzem az ízét.

− Teljes szétverték és kifosztották – csóválta meg a fejét a férje. – Legalábbis azt, amelyik a cukrászdánál volt…

Király serényen forgatta a sülő húsgombócot, majd útitársukra pillantott: − És maga, Kovács, maga mit hiányol ebben a szép új világban leginkább?

A nagydarab, ötvenes férfi ott gubbasztott velük szemben egy kidőlt fa törzsén, és szótlanul kanalazta babkonzervét. Rövidre nyírt haja, lila melegítője és borostás arca élesen elütött az erdő színpompás zöldjétől. Olyan volt, mintha a lakótelepi lakásának nappalijából egy óriás keze – tulajdonképp maga a világvége – kiemelte és iderakta volna őt az erődbe. Tétován megvonta vállát a kérdésre, majd felemelte villáját, és bekapott még egy falatot, aztán teli szájjal válaszolt: − Hogy mi hiányzik? Azt hiszem, a foci. De nem ez a szar magyar foci, hanem a Liga meg a Dortmund meg esetleg a MU. Na az, az foci – bólogatott elégedetten.

A férfi és a nő összenézett, a nő mondani akart valamit, de a férfi intett neki, ne tegye. – Hát igen, mindenkinek a maga ízlése szerint fáj a régi világ elvesztése – jelentette ki aztán harsányan. – Nekem például legalább ennyire hiányzik a tőzsde izgalma, az, hogy már sosem tudom meg, mi lett volna Maffiózók előzménysorozatában, és az, hogy nem tudtuk megvenni az az elbűvöl kis présházat Tokajban.

Valami reccsent a háta mögött, ezért ösztönösen lenyúlt szabad kezével az övébe tűzött Smith and Wesson késhez, de csak a fia közeledett, kezében tartva azt a nevetséges lándzsát. Tizenhat éves volt, és már szinte apja kiköpött másaként lépdelt feléjük: nagy, erős, kisportolt test, markáns áll, dús szemöldök. – Apa, míg szartam, hallottam, hogy vadmalacok röfögnek arra, a bozótos felé. Le kéne vadászni egyet – magyarázta izgatottan, majd letelepedett a tűz mellé, és a lángokhoz közelítette ujjait.

− „Kellene”, nem „kéne”. És megmostad a kezed, drágám? – kérdezte az anyja, de a választ meg se várva, szótlanul Louis Vuitton táskájába kotort, és elővett egy kézfertőtlenítő gélt, és egy villával együtt átnyújtotta.

− Nem jó velük baszakodni – nézett rá Kovács a fiúra. – Az anyjuk ott lesz a közelben, és nagyon mérges tud lenni. Láttam erről egyszer egy filmet a Spektrumon...

− De gondoljátok el, milyen finom lenne a húsa – lelkendezett a fiú, míg a zselét szétdörzsölte kezén. – Nyársra húznánk, aztán befalnánk. Unom már ezt a kutyakaját…− villájával kényszeredetten lehúzta a sistergő gombócot az apja által fel nyújtott nyársról, fújta egy ideig, majd fintorogva beleharapott.

− Örülj neki drágám, hogy egyáltalán ilyen is jut – csitította az anyja. – Van nálam még egy kis flakon spanyol extra szűz olívaolaj, kérsz rá…?

− Kell a francnak az olaj – rázta fejét a kamasz, miközben teli szájjal rágott. – Nekem rendes hús kell.

− Az is lesz – nyugtatta őt Király, majd a békésen falatozó Kovácsra pillantott, és megnyalta kicserepesedett ajkait. – Lesz bizony.

Király a Váci úton hajtott kifelé a városból, amikor megpillantotta az út szélén stoppoló, lila ruhás alakot. Jó húsz méter után megállt. – Te, ez nem a vízvezeték-szerelő?  − kérdezte a felségétől, aki nyugtalanul figyelte a lassan feléjük ballagó férfit. – Tudod, aki múlt ősszel olyan olcsón felpattintott a bidét…

− Szerintem akkor se kellene egy idegent… − kezdte az asszony idegesen, mire a férje megfogta kezét, majd félig felé, félig a hátul ülő fiuk felé fordult: − Ez most durva lesz, de egy kicsit lépjünk át a korlátjainkon. Már mindenhol elfogyott a kaja. A miénk is el fog fogyni – állával a kocsi hátulja felé bökött, ahol az állatkereskedésből zsákmányolt konzervek voltak. – Az egy dolog, hogy felmegyünk abba a házba a hegyekbe. Védett lakóhely: pipa. De kell egy kajaterv is. Egy protein forrás.

− Te meg akarod enni a vízvezeték-szerelőt? – kérdezte döbbenten a fia, mire az apja rápisszegett: − Ne kiabálj! Mindjárt ideér! – majd halkabban folytatta: − Csak gondoljatok rá úgy, mint egy befektetésre. Egyszerű, lassú csávó. Magunkkal visszük. Nem lesz vele gond. És ha nagyon megszorulunk, kéznél lesz…− a másik kettő csak hallgatott, és ezt, szokása szerint, beleegyezésnek vette. Felpillantott, amikor nyílt az ajtó, és szélesen Kovácsra vigyorgott.

− Én akkor is megpróbálom elkapni az egyiket – morogta most mellette a fia. Király a tűzbe bámult, miközben lenyelte az utolsó falatot. Felemelte a lába mellől a vizespalackot, és nagyot kortyolt belőle. Alig maradt az alján. – Holnap meg kell találnunk azt a patakot – mondta határozottan. – Az elvezet a házhoz.

− Tulajdonképpen kinek a háza ez, drágám? – kérdte a felesége, aki most levendulás kézkrémmel kenegette a lábszárát. A fekete Adidas tréningalsót felhúzta a térdkalácsáig, így kivillantak izmos, kardió edzésektől feszülő vádlijai.

− A teniszpartneremé. Soós doktoré. Egyszer voltunk itt fenn. Lazítani – válaszolt kényszeredten a férfi. Eszébe jutott a 20 éves whisky, szinte érezte a szájában a füstös ízét, ami előhúzta emlékei közül a töménytelen lazacos szendvicset, amit befalt, és a két thai kurva fahéjillatát. – Jó buli volt. Na, a lényeg, hogy Soósnak se fia, se borja. És tuti, hogy meghalt a járványban, láttam a Facebookon róla egy bejegyzést – míg össze nem omlottak, a közösségi hálózatok híven közvetítették az iszonyatos veszteségeket, melyek felhasználóikat sújtották. Tulajdonképpen saját megszűnésükről riportáltak, hisz mind kevesebben és kevesebben tudtak belépni fiókjukba a mindennapi megpróbáltatások miatt. Először az élelmiszerellátás, aztán a közművek mentek tönkre. A csapból nem folyt víz, és aki nem raktározott időben, az a szennyezett természetes vizekre, folyókra, patakokra fanyalodott, ami − hiába a forralás − általában hasmenést és hosszú távon kiszáradást eredményezett. Az áram tartott ki legtovább, köszönhetően egy elszánt kis csapatnak, akik járták a nagy elosztókat és telepeket, és elvégezték a szükséges karbantartást, de aztán Buda határában megállította furgonjuk egy helyi milícia, és elkobozta a járművüket, őket magukat pedig a krumpliföldre vitték dolgozni − így egy hét múlva nagyjából az egész főváros energia nélkül maradt. Pár napon belül, amíg a telefonok, tabletek és laptokok akkumulátora bírta, sorban lekapcsolt minden, utoljára Király egy Twitter bejegyzést nézett meg, a volt főnöke írta, aki most a katonaságnál volt valami fejes. Az üzenet egy Gyűrűk urából vett mém volt: Meneküljetek!

– Térjünk nyugovóra – adta ki a parancsot Király. Így tettek, és a szürkület, a levelek lágy susogása, a ciripelő tücskök hamar ráerősítettek az egész napos gyaloglásból sarjadó fáradtságra.

Hajnalban éktelen visításra ébredtek. Király felpattan, de az asszony volt az, aki felkiáltott: − Hol van Gyuri?

A gyerek fekhelye valóban üres volt, hiányzott lándzsája is. Közben a visításból mélyülő, bugyborékoló hörgés lett.

− Úgy tűnik, tényleg elkapott egy malacot – csóvált a fejét elégedetten Király.

− Hát, az nem biztos – motyogta Kovács, és hátizsákjából előkotorta elemlámpáját. – Jöjjenek.

A fénycsóva erős pászmája letapogatta a földet, a fatörzseket, ahogy a hármas óvatosan előre nyomult, egészen a bozótos széléig, ahol aztán megálltak, és elhűlve bámulták a vért, a kifordított belsőségeket, a fennakadt szemet, a földbe markoló ujjakat. – Jaj, ne! – nyögte az asszony, mire Kovács kiköpött: − Mondtam én, hogy ne baszakodjon a vaddisznókkal.

A nő zokogni kezdett, majd hátrált, aztán elfutott, mire Király utána iramodott.

Kovács leguggolt, és óvatosan lehúzta Gyuri szemhéjait a lila égre bámuló szemgolyókra. Körbenézett, és ekkor megpillantotta a malacot.

A nő két Válium után hagyta csak abba a bőgést. Király ott térdelt mellette a hajnali szürkületben, nyugtatta, és a vállban lévő csakrákat masszírozta − ezt is a személyi edzőjétől tanulta, ahogy a helyes léböjtkúrát és a meditálást is. Közben Kovács a kis tábori ásóval, melyet Király előrelátóan a hátiszákjára szíjazott, elásta a maradványokat, és visszatért a táborhoz. Kezében egy vörös húsdarabot tartott: − A fiuk mégiscsak elkapott egyet. Kivágtam a combját – mondta elégedetten, majd hátizsákjából egy tescos nejlon szatyrot vett elő, és becsomagolta a húst.

− Induljunk – szorította meg az asszony izmos vállát a férje, mire az felnézett Kovácsra: − Elég mélyre ásta?

A két férfi összenézett, Kovács megvonta vállát: − Aham. Persze jobb lett volna leönteni egy kis mésszel, de…

Már erősen tűzött a nap, mikor elindultak. Az asszony szótlanul, fejét lehorgasztva ballagott térképet néző férje mögött, a sort Kovács zárta. Egy kis ösvényen haladtak, mindig csak északra, és felfelé a hegyen.

− Tulajdonképpen hova tartott, amikor megálltunk? – szólt hátra Király a vízvezeték-szerelőnek.

− Csak úgy vidékre – vont vállat Kovács. – A fővárosban a népek teljesen megbolondultak, kifosztottak mindent, hiába jött be a katonaság.

− Ez így van – bólogatott Király. – Fegyelmezetlen prolik.

− Na, azt gondoltam, a vidéki embereknél még van mindene, tyúk, tojás, disznó, érti. És én még tudok melózni – széttárta két vaskos karját, noha a másik nem nézett hátra. – Szóval, ha kell, beállok valahova dolgozni, ellátásért. Míg le nem vonul ez a dolog.

− Maga szerint egyszer vége lesz? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.

− Egyszer minden véget ér – bólogatott elégedetten Kovács.

− No igen, de közben tönkrement az infrastruktúra, az államrend, anarchia van, a gépek, az erőművek leálltak, a közlekedésnek annyi, benzin nincs, a hatalmi és közigazgatási központok szétfutottak, önmagukat irányító, helyi közösségek torzsalkodnak – mégis, hogyan fogjuk így újrakezdeni? – kérdezte tőle Király ingerülten.

Kovács jó fél percig nem válaszolt, csak a földet bámulta a lába előtt, majd kibökte: − Hát munkával.

Ekkor az asszony megtorpant, pár pillanatig mint egy éhes és girhes agár hallgatózott, majd felkiálltot: − Hallom a patak hangját! – azzal megiramodott, hiába szólt után Király: − Várj – mert már el is tűnt a fák közt. A két férfi, roskadozva a nehéz hátiszákok alatt, utána kapaszkodott, átbukdácsoltak a göröngyös talajon, amit itt már vastagon fedett a tűlevél, majd egy kis mélyedésbe leereszkedtek a nőhöz, aki térdelve, mohón szürcsölte a vizet a patakból.

− Szerintem nem kéne azt meginnia forralás nélkül – figyelmeztette őt dörmögve Kovács, miközben lerakta terhét, és nyakát nyújtogatva körbenézett, mire a nő mérgesen felpillantott: − Ugyan miért nem? Ez természetes víz, megszűri a patakmeder, a sok vízinövény, ennél egészségesebb folyadékot nem talál száz kilométeres körben…

Kovács beleszagolt a levegőbe, majd megindult felfelé a patak mentén. A vízfolyam tíz méter után egy kis emelkedőről zubogott le, odafent valami barnállott. Kovács felkapaszkodott, és megállt a döglött őz mellett, mely félig a patakban feküdt. A vízből kiemelkedő, felpuffadt oldalát ellepték a legyek.

− Én abbahagynám az ivást – kiáltott le a másik kettőnek vészjósló hangon, mire azok felkapaszkodtak hozzá. Amikor a nő megpillantotta a tetemet, oldalra tántorodott, és szárazon öklendezni kezdet, de a víz nem jött ki belőle, csak valami sárgás nyálat tudott felköhögni.

Kovács feljebb ballagott a víz mentén, és komótosan megtöltötte kulacsát.

− Ez nem jó, nagyon nem jó! – nyögte Király, és fogta felesége vállát, míg az küszködött, végül az asszony rámodult: – Engedj már el, a kurva életbe!

Nem sokkal azután, hogy tovább indultak a patak mentén, a nő elnézést kért tőlük, majd összegörnyedve elszaladt egy csipkebozót mögé. A két férfi nem nézett egymás szemébe, szótlanul álltak, hallgatták az ürítés kínosan hangos zajait.

− Ki fog száradni – jegyezte meg csöndesen Kovács, mire Király bosszúsan nézett rá: − És én honnan vegyek itt infúziót?

Pár perc múlva az asszony halottsápadtan visszajött: − Elfogyott a papírzsebkendőm − sóhajtott. Kovács egy tisztásra mutatott: − Lapulevelet mindenhol találunk majd – mire az asszony megütközve bámult fel rá, de nem szólt, inkább megindult előre.

Némán, lihegve kapaszkodtak felfelé, a vízfolyás mellett, fejük felett erősödő madárcsicsergéssel, melyet a vízvezeték-szerelő mosolyogva hallgatott. Jó két kilométer – és az asszony gyomra miatt beiktatott pár kényszerű szünet − után egy drótkerítéshez értek.

− Rendben, ez már a birtok határa – bólintott Király, és leoldotta a hátiszákját. – Másszunk át.

Kovács oldalt sétált, a kerítés mentén, és megköszörülte a torkát: − Szerintem nem kellene. Nézzék csak.

A másik kettő odabotorkált hozzá, a nő összegörnyedve a hasába csikaró fájdalomtól, és percekig csak bámulták a fehér táblát, mely a kerítésen lógott, és melyre az volt kiírva, hogy magaszfeszültséggel védett terület, belépni tilos.

− Ja, ez régen is volt, Soós nagyon büszke volt rá – jegyezte meg elgondolkodva Király.

− Baromság – nyögte a nő. – Honnan lenne áram ebben a kerítésben, amikor már sehol nincs áram az országban? – kérdezte inkább magától, mint a két férfitól, és mielőtt azok bármit tehettek vagy szólhattak volna, a dróthoz lépett, és felkapaszkodott rá.

Teste azonnal ívbe feszült, a szeme kifordult, és az ajkai remegni kezdtek. Kovács kapcsolt előbb, egy száraz ágat kapott fel, majd mindkét oldalt leütötte a nő kezét a fonatról, mire az asszony hátraesett, akár egy bábu. A szájából füst és gőz tört elő.

− Drágám – roskadt mellé Király, és megrázta, aztán próbálta kitapogatnia pulzusát, végül a mellkasára hajtotta fejét, úgy hallgatózott. Kovács csak állt felette, nézte, ahogy a másik szívmasszát végez, majd a nő szájába lehel, aztán amikor Király kifáradt, felváltotta, és először véletlenül nő feszes, nemrég plasztikáztatott mellére tenyerelt, mitől elpirult, de aztán szegycsontra nehezedett, óvatosan, nehogy eltörje. Jó tíz perc után kimerülten lerogyott a mozdulatlan test mellé.

Király szólalt meg előbb: − Nincs erőm most sírt ásni – mondta csöndesen, szemét törölgetve, majd felállt, leporolta magát. – Majd visszajövünk érte. Gyerünk, keressük meg a kaput ezen a kurva kerítésen.

Jó öt perc után rátaláltak egy zöld vaskapura, mögötte látszott a ház sziluettje. A ház udvarában nem állt autó, de oldalt egy embermagasságú fémkocka zümmögött kitartóan.

− Saját generátora van – jegyezte meg Kovács. – Ezért van áram.

− Aha – bólintott komoran Király, majd szétnézett, végül szeme megakadt a tagbaszakadt férfin. – Tudja Kovács, maga az, aki a legtöbbet vesztett ezzel az egésszel, nem gondolja? Igazából persze fogalma sincs, mi az, amit, vesztett, mert nincs meg hozzá a képzelőereje, a fantáziája, hogy átérezze, ahogy nincs magában elég drive az élethez sem, ezért tartott ott, ahol tartott, amikor ez az egész elkezdődött.

− Drájv? − kérdezte értetlenül Kovács, mire Király közel ment a kapuhoz, és megvizsgálta, de közben rendületlenül folytatta: − Mi bejártuk Európát és a világ nagy részét, láttuk a Mona Lisát és Machu Picchut, ettünk nagyon jó kajákat, ittunk finom borokat, kitűnő ruhákat hordtunk, folyamatosan edzettük a testünket, a legjobb orvosi ellátásban volt részünk…− megfordult és keserűen, de mégis valami elégedettséggel Kovács szemébe nézett: − Maga pedig mindebből sajnos nem tapasztalhatott meg semmit, és már nem is fog. Milyen érzés? – Király tekintete izzott, állkapcsán megfeszültek az izmok.

Kovács mély levegőt vett, mint aki ellent akar mondani, de aztán csak megrázta fejét. – Nem nagyon érzek semmit ezzel kapcsolatban – vallotta be aztán kissé bátortalanul. – Biztos érdekes lehetett a maguk…élete. De én sem panaszkodom – zárta le zavartan.

− Aha – bólintott savanyúan Király, majd elsietett oldalt, a kerítés mentén, végül megtorpant egy nagy fa előtt, felnézett rá: − Ez jó lesz – motyogta, és sietve lehámozta magáról a hátizsákot.

− Mit akar? – jött utána Kovács.

− Az a nagy ág – mutatta a fejük felett a másik – átnyúlik a kerítésen. Felmászunk a fára, átmászunk rajta, és a túloldalon leugrunk.

Kovács a fejét csóválta: − Nem fog menni. A bokám nem bírná. A sok guggolástól a melóban teljesen tönkrement, ha leugrom, elroppan, az tuti.

Király szánakozva nézett rá: − Ezért kellett volna többet foglalkoznia a testével – mondta, majd egy ugrással elkapta a legalsó ágat, felhúzta magát, és már a fán is volt. Kovács lélegzet visszafojtva nézte, ahogy eléri a nagy, kinyúló ágat, végigegyensúlyoz rajta, aztán a túloldalon a földre huppan.

− Kapcsolja ki a generátort. Kell rajta lennie valamiféle kapcsolónak – kérte őt, mire Király bólintott, és felkocogott a fém kockához. Rövid ideig ügyködött rajta, majd a zúgás hirtelen elállt. Kovács visszament a kapuhoz, óvatosan megérintette, majd megfogta a kilincset, aztán lenyomta. A kapu könnyedén kinyílt.

A széles, faburkolatú teraszon érte be Királyt. Az próbált belesni az ablak elhúzott függönyein a házba, de aztán feladta, és türelmetlenül a bejárati ajtóhoz lépett. 

− Várjon – kérte őt Kovács. – Valaki üzemelteti azt a generátort − körbefordult −, és feltűnően tiszta ez a terasz. Se falevél, se gaz, semmi.

− Ugyan már, ember – mordult rá Király. – Nincs itt senki − lenyomta kilincset. – És ha van is…– kitárta az ajtót, és ekkor a dörrenés elnyomta az utolsó szavait.

A sörétek szétszaggatták és átlyuggatták a testét, és jó hat méterre hátradobták, egy almafa tövébe. Kovács, aki oldalt állt, csak a lövedékek szelét érezte, és csengett a füle, amikor lebotorkált a vérző, kilyuggatott testhez.

− Maga – nézett rá csodálkozva Király – hogy lehet ennyire…− nem tudta befejezni, álla a mellkasára bukott, és a testén lévő kis lyukakból mind lassabban pumpálódott ki a vér.

Kovács óvatosan visszament házhoz, majd a bejárati ajtóból megszemlélte a székhez kötözött vadászfegyvert, melynek ravaszáról zsinór vezetett a kilincshez.

Odabenn a lépcső felől zaj és mozgás támadt, majd két kócos alak tűnt fel a kézzel fonott mexikói szőnyegen.

− Jó napot, hölgyeim – tartotta fel kezét Kovács, mire a thai lányok mondtak valamit angolul, de aztán kölcsönös mutogatás után megértették egymást. A lányok, akik tulajdonképp ikrek voltak, és akiknek már az összeomlás elején eszébe jutott kedvenc kliensük, Soós háza, megmutatták Kovácsnak a vadhússal teli hűtőládát, a pincét, melyben a francia borok mellett homokba gondosan elvermelt zöldségek voltak, a fegyvereket, a hordónyi üzemanyagot, ami generátort működtette, és később hálószobájukat is. Örültek, hogy egy erős, de a finom alkatrészekhez is értő férfikéz itt van a közelükben, mégis csak jobban telik hármasban az idő. Nem csoda, hogy Kovács pár héttel később már úgy érzete, az összeomlás volt legjobb dolog, ami eddigi életében történt vele. 

vége

Ezt a kötetet már korábban is publikáltam a blogon, de nem volt érvényes link hozzá. Most, hogy a tartalom igencsak időszerű, újraszerkesztettem, átvariáltam, és ismét elérhetővé teszem. Régi, tíz évvel ezelőtti írások Budapest pusztulásáról. A végzet különféle módokon és helyszíneken csap le a városra. Szívből ajánlom a novellákat szórakoztató olvasmányként karantén idejére. 

Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.

Negyedik, befejező rész.

Első, második és harmadik rész.

Boszorád

4. rész

A gyönyörű koszorúk majd egy hétig bírták, mert jött egy hidegfront, és fagyba dermesztette a szirmokat − ha valaki másnap kora reggel megnézte volna őket, cukormázzal bevont virágokat talál volna a deres szálak végén, és a bevonat kitartott majd a következő szombatig.

Nem papi temetés volt, ezért senki sem lepődött meg azon, hogy az első beszéd előtt a halottasháznál a „November rain” szólalt meg a hangszórókból. Az időjárás rácáfolt a számra, száraz, verőfényes nap volt, olyan idő, amikor enyhe, csípős szél fúj a hegyek felől, rezes vízszagot hoz, és a fény játéka, a szélben bodrozódó sárga fű rég elhalt szeretteinket vagy gyerekkori kutyánkat juttatja eszünkbe. A gyászolók többségét megérintette a zene, és ezután még a suta és nyelvtanilag sokszor hibás búcsúbeszédek sem zökkentették ki őket. Munkatárs, főnök, egy régi barát és a temetkezési vállalattól egy hivatalos búcsúztató motyogott, hadart, suttogott a mikrofonba, és köztük olyan számok jöttek kárpótlásul, mint a Nine Inch Nailstől a Something I Can Never Have vagy a Cure-tól a Desintegration, melynek hallatán néhányan ugyan furcsállva felvonták a szemöldöküket, mert azért ez mégiscsak erős célzás volt az összejövetel céljára.

Összességben jól sikerült temetés volt, a sírnál is ment minden a maga rendjén, kisebb bakikkal, voltak könnyek, az egyik nagyszülő jajveszékelt, úgy kellett elhúzni a gödörtől, egy fiatalember, aki láthatólag be volt állva valamitől, majdnem beesett a sírba, mikor rögöt lehetett dobni bele, és a sírásók egyike a föld visszalapátolása során megcsúszott, és fenékre esett, aminek láttán valaki felnevetett az összegyűlt sokaságból. A nap, ahogy mondtam, végig erősen tűzött rájuk, megvilágítva a legkisebb részletet is, noha maga a tett, az ügy, a temetés kiváltója homályban maradt, és páran azt suttogták a tömegben, hogy nem is fognak nagyon megoldást találni rá a nyomozók.

Talán csak az egyik, cigarettázni félrevonuló sírásó vette észre azt az alakot a kerítés melletti platánfa törzsénél, aki távolról, már hallótávolságon kívül végignézte az egészet, és közben nem moccant, fáradtan dőlt neki a hámló törzsnek, csak emelkedő-süllyedő tüdeje árulta el, hogy él, mert egyébként még mintha szeme se rebbent volna.

***

Amikor a fatorlaszhoz értek, nem is kellett volna Péternek figyelmeztetnie őket, elhallgattak mind. Talán a köd miatt volt, ami jó, ha öt méterre engedte látni a világot, a fák törzseit körben még elősötétlettek, de a magasabban lévő ágak már nem. Ez a köd olyan volt, mint a füst, folyamatosan mozgásban maradt, gomolyogva terjengett, és amíg átmásztak a farakáson, úgy érezték, befurakszik a nyitott gallérjukon a ruhájuk alá, és hideg, párás csapadékot hagy a bőrükön.

Péter lehuppant a túloldalon, majd automatikusan a földre szegezte tekintetét, és suttogva szólt a mögötte és fölötte kapaszkodó párosnak: − Innentől csak kritikus helyzetben beszéljünk.

Anna óvatosan ereszkedett le az alsó fatörzsről, Bálint fogta a karját közben, és most jelentőségteljesen egymásra néztek. A férfi megvonta vállát, majd kicsatolta övén a tokot, és elővette a kis kézi kamerát, de még nem kapcsolta be.

Péter sárga lapú jegyzetfüzetet vett elő zsebéből, tollal ezt írta bele, és felmutatta nekik: „Előre megyek, a vágat aljába, van ott egy kamerám.”

Bálint bólintott, majd ellenőrizte a sajátját. Anna nézte, ahogy Péter belevész a tejfehér gomolygásba.

− Nem jó ötlet szétválni – jegyezte meg gondterhelten a lány. A fiatalember felnézett rá, majd szája elé tartotta ujját, és suttogva mondta is: − Pszt! – mosolygott közben, ám szeme komoly maradt. A lány felsóhajtott: − Csinálj egy nagytotált erről a torlaszról – mutatott a masszívan elnyúló fatörzsekre, mire Bálint bólintott, felemelte a kamerát, hátralépett egyet, ellenőrizte a látványt, nem volt jó, még egyet lépet, majd hátrált még, és ekkor egy mohás kövön megcsúszott a lába.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az első és a második rész után itt a folytatás

Lábjegyzet, hogy az elmúlt hetekben kortárs, félig-meddig szépirodalmi (igényű) horrort - is - olvastam. Az összkép nem túl kedvező. Az orosz Ljudmila Petrusevszkaja kötete csak eszközként használ bizonyos gótikus paneleket, úgy mint álom, visszatérés a halálból, bolyongás az erdőben, elcserélt élet. A cél nyilván az, hogy az orosz létről mondjon valamit, de a szöveg szerintem homályos, kopár, ötlettelen, nem vonzza be semmilyen értelemben az olvasót. Karin Tindbeck könyve már sokkal erősebb, néhol valóban ötletesen játszik a svéd hitvilág lényeivel. A "Pyret" című történet és a címadó lény egyértelműen a könyv csúcspontja, egyes képei valóban félelmetesek. Ugyanakkor visszatérő  helyszín egy kicsavart, párhuzamos világ és annak erőltetetten fura törvényszerűségei, például "A matrónák" című műben, mely legföljebb a testhorrorra jó példa, de egyébként a legtöbb részletében jobbára fárasztó. Nehézkesen, lassan haladtam mind a két könyvvel, nem volt meg a "még több ilyet" érzet, ami sok mindent elárul, mert hetedikes korom óta, vagyis a Ragyogás első olvasata óta rajongok a műfajért, és egy jó horrortörténettel még ma is le lehet venni a lábamról. Gondolom, ez a minta nem lenyomata a teljes kortárs, európai helyzetnek, de annak igen, hogy magyar, nívósabb kiadók mit hoznak ki e kategória alatt.

Boszorád

3. rész

A 2020/434-es ügy lezárt nyomozati anyagának, 4-es számú bizonyítéka: rossz minőségű MOV fájl leirata. A fájlt a 2-es számú bizonyítékkal, egy Panasonic kézi videórögzítővel készítették. A rögzítő fizikai sérülés miatt működésképtelen.

Szobabelső, délután négy óra a fali óra tanulsága szerint. Négyzetes asztal, körötte székek. Az asztal közepén az 1-es számú bizonyíték egy CZ75-ös maroklőfegyver. A helyiség a helyszíni nyomozás alapján a Sirom, Deák utca 75. alatti ingatlanban található.

A szobában három személy tartózkodik. Megállapítható személyazonosságuk L. Péter, T. Bálint és K. Anna. A leiratban a továbbiakban csak keresztnevükön utalunk rájuk. Mindhárom személy az asztal körül ül. A kamera az asztal szélén helyezkedik el, ezért Bálint alakja csak félig látható. Odakint alkonyodik, az alakok a felvételen alig kivehetőek. A felvétel kezdetén Péter beszél: − Szóval így éltem az elmúlt években. Az egyetlen fontos dolog ezen felül az anyám volt.

Anna: − Ő hol van?

Péter: − A nyári konyhában él. Leszigeteltük, és bevezettük a gázt. Azt mondja, apámra emlékezteti, mert ott szeretett pihengetni az öreg.

Anna: − Részvétem az édesapádért.

Csönd.

Bálint: − Kimegyek, elszívok egy cigit.

Péter: − Találsz hamutartót, hátul a favágó tőkénél.

Bálint kimegy.

Anna: − Te dohányzol?

Péter: − Néha. Amikor felidegesítenek a kölyök a suliban. Mondjuk ezen az alapon igazából láncdohányos lehetnék. De van úgy, hogy egy kis pálinka hatásosabb…

Anna: − A vidéki értelmiség útját járod.

Péter: − Igen, mindig is önsorsrontó voltam, talán ezért is kutatom a Boszorádot. Talán ezért is szúrtam el veled is.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.