Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Van olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.

Palóc mitológia – A szarvas

A Hat Palóc Egyesület rendes havi ülése volt, ezúttal Siromon tartva, az önkormányzat által felújított régi uradalmi épületben, ahol annak idején szénát, búzát és talán cukorrépát tároltak. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, de az biztos, hogy a vakolt, vastag falú téglaépület összetömörítette a júliusi meleget, a küldöttek sorra törölgették fénylő homlokukat, mígnem a vendéglátó polgármester asszony behozatta Karcsival a mobil klímát. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, azt se, hogy mennyi munka, veríték, fájdalom záródott a falak közé, de most a hűvös légáram üdítőleg hatott a hat falu küldötteire. Mind meglett, pocakos, szemüveges férfi volt, köztük egyedüli asszony a vendéglátó falu polgármestere, aki szigorúan, száját összeszorítva nézett végig rajtuk, épp akkor, mikor a templomtoronyban, jó kétszáz méterrel feljebb, a hegyen, a harang elütötte a delet, és ekkor e szigorú száj szegletébe halovány mosoly görbült.

– Hamarosan ebéd, gulyás lesz, Karcsiék főzik az udvaron – mondta a nő, és biccentett. – Addig még nézzük át az összehangolt marketing stratégiát és a forrásokat.

A férfiak nyugtalanul izegtek-mozogtak szavára, majd egyikőjük szinte félve felnyújtott a kezét, mint egy kisdiák a padban, aztán torkát köszörülve így szólt: – Nem lehetne a marketinget majd az ebéd után….?

A polgármester asszony lenézett az előtte heverő papírhalomra, belelapozott, egyet, kettőt, míg meg nem találta, amit keresett: – A tavalyi évben tizenkét százalékkal csökkent a térségbe érkező turisták száma – olvasta, miután szeme elé emelte az aranyláncon lógó szemüvegét: – A közös rendezvényeinken a látogatószám a tervezett létszám nyolcvankilenc százalékát érte el.

– A nyolcvankilenc az nem olyan rossz, nem? – kérdte a szomszédos település polgármestere, egy fekete, göndör hajú, barna bőrű férfi. Nem mert a polgármester asszony szemébe nézni, tekintetét az asztalon egymásba gabalyodó ujjaira irányított: – Már úgy értem – szabadkozott –, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. Elvégre mi nem vagyunk egy Sziget.

Szavait csönd követte, mintha az üres szobának mondta volna őket. A polgármester asszony elgondolkodva nézte őt, szemüvege bal szárának végét a szájába téve, majd elfintorodott, mint akinek hirtelen fájdalom hasít az oldalába: – Valóban – mondta lassan. – Lehetett volna rosszabb is. De a két évvel ezelőtt kidolgozott marketing stratégia jobb arányszámokkal számolt, a megtérülési ráta ehhez lett kalkulálva, a támogatásokat ezekhez vettük igénybe. Amikor majd elszámolunk az Uniónak, nyilván le kell írnunk, hogy mennyien jöttek el valójában az Úrnapjára, a Körmenetre, az Téli Hurkafesztiválra és a Farsangi Vigadalomra. És az Unió nem lesz boldog, ha látja, hogy többet költöttünk, mint amennyi a résztvevők száma alapján indokolt lett volna.

– A papír sok mindent elbír – mondta halkan egy ősz, alacsony férfi, aki az asztal végén ült. – Mindenki így csinálja – magyarázkodott sietve –, az Unió eleve betervezi ezeket a…tévedéseket a költségvetésébe.

– De mi nem így működünk – válaszolt élesen a polgármester asszony, mire mind bent tartották a levegőt, és leszegték tekintetüket. – A mi működésünk alapja a transzparencia. Azaz az átláthatóság – a gyengébbek kedvéért. Felderítjük az összes részletet. Ismerjük az okokat és az okozatot. Látjuk, hogy mi honnan jön, és hova tart. És mindezt tervezett és szervezett formában. Ez a növekedés, a jólét, a prosperitás – ez a jövő.

Elhallgatott, és csak bámulta a lehorgasztott fejeket, a korpás, zsíros, kopaszodó, barna, rózsaszín vagy hullasápadt fejtetőket, majd mély levegőt vett, hogy folytassa, de ekkor kopogtak, és Karcsi lépett be, kezében gyűrögetve baseball sapkáját: – Elnézését, polgármester asszony, de a körzeti megbízott akar magával beszélni.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Azok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

Látogatás a partizánnál

Az úgy volt, hogy a rajtitkár, Kiss Marci, a helyettese és az osztályfőnökük elment Béla bácsihoz, a partizánhoz, egy borús őszi délután, 1986-ban. Az öregember egy kis lakásban élt a város szélén, a szobák félhomályosak és savanyú szagúak voltak, a két fiú fintorogva ült le a nappaliban, és míg az osztályfőnök előadta, hogy a rajnapló számára szeretnék megörökíteni Béla bácsi háborús tetteit, felmérték a szegényes lakást, és rájöttek, hogy az egyetlen érdekes dolog benne Béla bácsi. Az öreg úgy trónolt a szoba közepén egy fülesfotelben, mint egy zátony, nagy volt, csupa csont és kiszögelés, a hátulról egy asztalilámpa világította meg tar koponyáját, görbe ujjaival, vastag, sárga körmeivel a fotel karfáját kapirgálta.

− A háború − biccentett krákogva, mint aki egy régi és unalmas ismerősét üdvözli.

− Igazából arra lennénk kíváncsiak, miképp vált partizánná Béla bácsi – sietett kijavítani az osztályfőnök.

− Hát az nagyon egyszerűen történt kérem. Elkaptak – mondta az öreg vidáman, és göcögött hozzá, majd megvakarta az állát, közben mind a négyen hallgatták, hogy a kisszobában, a zárt ajtó mögött felsír valami.

− Az unoka? – kérdezte készségesen az osztályfőnök. – Talán zavarunk?

− Nem. Csak a macskák – jelentette ki sietve az öreg. – Folyton bagzanak.

A két fiú összenézett, és elvigyorodtak, majd az egyik, a titkár, kinyitotta a rajnaplót, és kezébe vette a tollat, mert az öreg így szólt: − Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Az utolsó hullámban vittek ki minket a Donhoz, negyvenkettő júliusában, de még a front előtt jó százötven kilométerrel a mozdonyt kisiklatták a partizánok. Az ezred aznap estére már ott maradt a mezőn, szállást vertünk, és két bajtársammal meg az őrvezetőnkkel Gyulai Miklóssal az őrmesterünk kiküldött járőrbe. Nyírfás, mocsaras terület volt, embermagasságú bozóttal. Mikorra besötétedett, egy tanyára bukkantunk, na, ott kerültem kapcsolatba először a partizánokkal…

 ---

Gyulai kijött a kiszobából, az övét csatolta, nagyot köpött, és a nyakát tapogatta, melyen vörös csíkok vércseppeket izzadtak. – Megkarmolt a kurva, de betörtem őt nektek – vigyorgott, majd intett a három honvédnek. – Ti jöttök – aztán a sarokban kuporgó családhoz fordult: − Vártok még másokat is? – kiáltott rájuk, noha nyilvánvaló volt, hogy a fiatal férfi, az asszonya és a két kislány nem ért egy szót se abból, amit mond. Összekapaszkodva, reszketve nézték a katonákat, akiknek tömör, szürke alakját csak a plafonról lelógó petróleumlámpa fénye világította meg. – Tudom, hogy a lány egy partizán – folytatta Gyulai. – És ti bújtattátok.

A Katonához lépett és elvette tőle a pisztolyt: − Ez a pisztoly nála volt. Ez egy magyar fegyver. Megölte egy bajtársunkat, másképp nem szerezhette meg – magyarázta türelmesen, felmutatva a fegyvert. – Hol vannak a társai? – kérdezte, majd visszafordult a Katona felé, és fejével a kisszoba felé intett: − Na, lódulj már.

A Katona a sarokba állította a puskáját, levette kabátját, majd benyitott a nyikorgó deszkaajtón. A szobácskában egyetlen ágy volt, mellette szék, azon mécses égett. A lány az ágyon hevert, eszméletlen volt. Arcát zúzódások és duzzanatok tarkították. Két csuklóját Gyulai egy szíjjal hátrakötözte, a lány így a kezein feküdt, vastag katonanadrágja le volt húzva, az egyik bokájáról lógott a padlóra, mint egy lenyúzott bőrdarab. A férfi megáll az ágy végénél, és akaratlanul is a lány ölét bámulta. A szobába tisztán behallatszott Gyulai káromkodása, az orosz nő sírni kezdett, majd ütések tompa puffanásai következtek.

− Du wirst sterben* – mondta a lány rekedten. A Katona elkapta tekintetét a fekete háromszögről, és a lány könnyektől csillogó szemébe nézett. – Sprichst du deutsch**? – kérdezte kábán, majd magára mutatott és darabos németjével így folytatta: − Béla vagyok. Az apám sváb volt, ő tanított meg.

A Katona odalépett hozzá, és óvatosan felráncigálta a nő fehér testén a nadrágot, majd leült az ágyra.

− Miért fogunk meghalni? – kérdezte nyugtalanul. – Jönnek a társaid?

A lány felhúzta magát, ülő helyzetbe, hátát a falnak vetve, így mérte végig a fiatalembert. – A társaim az erdőben maradtak. Én jöttem csak ide. Segíteni akartam a családnak. A vurdalak miatt. Ő fog megölni titeket is.

− Vurdalak? – a férfi azt hitte, nem jól hall. A lány biccentett, majd megfordult, mutatta összekötözött csuklóját: − Engedj el.

A Katona csak pár másodpercig tétovázott, végül megrázta fejét: − Nem lehet.

A lány csuklóját tekergetve bámult rá, hallgatták a kinti kiáltozást.

− Mi ez a vurdalak? – kérdezte a Katona halkan.

– Nem mi. Ki. A férfi bátyja – válaszolt a lány tűnődve. – Egy hete öngyilkos lett. Eltemették, de visszajött.

− Visszajött? – kérdezte a fiatalember hitetlenkedve. A lány bólintott: − Igen – majd az keskeny kis ablak felé intett: − Odakint ólálkodik. A sötétben. Azért jöttem, hogy lelőjem. És utána…

Valaki dörömbölt az ajtón. Gyulai hangja nyomakodott be közéjük: − Végeztél már?  

A Katona − mint akit rajtakaptak valamin −, felpattant.

A lány riadtan nézett fel rá, majd az ajtóra.

− Mindjárt – kiáltotta a Katona.

− Engedj el – kérte a lány. Talpra állt ő is. Duzzadt szeméből könny szivárgott. – Kérlek.

A Katona a fejét rázta: − Nem lehet.      

− Meg fogtok ölni – suttogta a lány, és erre a Katona nem tudott mit mondani. Aztán eszébe jutott valami: − A pisztoly. Magyar gyártmány. Honnan van?

A lány elkapta tekintetét: − Kaptam. Nem öltem még meg egy bajtársadat se. Németet igen, két hete.

A férfi a lány állához nyúlt, és gyengéden maga felé fordította a másik arcát, hogy a szemébe nézzen. Sokáig, talán túl sokáig álltak így egymás előtt. Végül a Katona kicsatolta derekán a szurony tokját, előhúzta a pengét. A másik ösztönösen hátrált, de a fiatalember megragadta karját, és elvágta a szíjat a csuklóján. Aztán az ablakhoz ment, kinyitotta. A hűvös éjszakai levegő az erdős nehéz páráival betódult a szobába. – Menj – mondta a Katona fojtott hangon. A lány odalépett hozzá, és végigsimította a férfi piszkos arcát: − Nem fognak hinni neked – mondta lágyan. – Az apám orvos volt. Ő tanított németül. Berlinben járt egyetemre. Mindent elmondott az ember testéről – a keze a katona szuronyt tartó kezére kulcsolódott. A férfi érezte, hogy ujjai közül kifejtődik a markolat. Aztán gyors és hirtelen fájdalom jött. Lenézett: a szurony a combjába fúródott, jó két centi mélyen. A lány a katona szájára tapasztotta kezét, így az nem tudott kiáltani, pedig a fájdalom az diktálta volna.

− Nem lesz baj – suttogta a lány. – Nem vágtam el eret – bólintott, majd kihúzta a pengét, és a földre dobta a szuronyt, aztán az ablakhoz ment, és nehézkesen kimászott rajta.

A Katona a padlóra rogyott, ujjait a vérző sebre szorítva figyelte, ahogy a lány beleolvad a sötétségbe, aztán elkiáltotta magát: − Segítség!

 ---

− Tehát az éj leple alatt kiszabadította a fogságba esett partizánlányt – foglalta össze az osztályfőnük a hallottakat, a titkár pedig lelkesen jegyzetelt. − Nem gyanakodtak a társai? – kérdezte a nő, mire az öregember megvonta vállát: − Látták a sebet. Persze Gyulai lehordott a sárga földig. Ő és Kis Péter a lány után eredt. Én ott maradtam Molnárral a házban. Az asszony bekötözte a lábam, lefeküdtem egy kicsit, fájt, mint a fene, de elaludtam – egy pillanatra elhallgatott, mély levegőt vett, majd így folytatta: − Hajnalban pár másodpercre felriadtam. Lázam volt, de nem emiatt ébredtem meg. Azt álmodtam, valaki van az ágyam mellett. A mécses leégett. A hold fénye elég erős volt ahhoz, hogy tisztán lássak mindent. Egyedül voltam a szobában, de valaki valóban állt az ablak előtt, odakint. Nem láttam az arcát, csak a körvonalait és a szemeit. Azok a szemek, szinte izzottak. Először azt hittem, Molnár az, kint strázsál. De nem ő volt.

Az osztályfőnök a titkár felé fordult, és kezével intett, hogy ezt ne írja, majd megköszörülte torkát: − Ki volt az? Egy másik partizán?

Az öregember jó pár másodpercig nem válaszolt, lehorgasztotta a fejét: − Nem.

 ---

A Katona a kiáltozásra ébredt. Ahogy felült, érezte, bágyadtság és hányinger önti el. Láza volt. A seb a lábában lüktetett.

− Mit csináltál vele? – ordította odakint Gyulai. A Katona kitámolygott a házból. A család az udvaron volt egy csomóban. Előttük Kis Péter állt terpeszben, fegyvert fogott rájuk, Gyulai kezében a pisztollyal hadonászott. A ház sarkánál egy test hevert. Molnár volt, a hátán feküdt, halottsápadtan. Arcából kimeredtek rémült szemgolyói, a nyakán lila seb tátongott.

− Hogy öltétek meg? Mit tettetek vele? – kiáltotta Gyulai, majd észrevette a Katonát: − Te, te kutya, te pedig végigaludtad ezt az egészet? – rohant oda hozzá, és megrázta, de aztán tartania kellett, mert a másik összerogyott a karjaiban: − Állj meg a lábadon – szólt rá dühösen, aztán visszament a kis csoporthoz, és megragadta a férfit a vállánál fogva, majd az erdő széle felé lökte. Az asszony és a két gyerek sírni kezdtek, és Gyulai után indultak, de Kis eléjük állt, és a puska tusával az asszonyra vágott, majd belerúgott az egyik lányba. Gyulai közben erős lökésekkel beterelte a férfit a fák közé, aztán pár pillanatig csönd volt, mind vártak, még a gyerekek is abbahagyták a sírást. szinte kíváncsian figyelték a zöld sűrűjét, végül lövés dörrent, amire mind összerezzentek. A nőből ismét előtört a zokogás, a földre vetette magát, a két kislány átkarolt a derekát. A Katona a ház falánál barnálló padhoz támolygott, lerogyott rá. Gyulai előjött az erdőből, kiköpött, majd cigarettára gyújtott: − Ezt hagyjuk ott megrohadni − intett a háta mögé. − Molnárnak ásson sírt – fordult Kis felé, aki még mindig az asszonyra fogta a puskáját. Gyulai a Katonához sétált, megállt felette, majd csak szívta a cigarettáját, és szúrós szemmel bámult le rá: − Rosszul vagy?

A Katona bólintott. Felnézett a másikra, aki felett a nap trónolt az égen, így arcából csak feketeséget látott. – Nincs erőm – nyögte.

− Itt maradsz. Küldök valakit lóval – a háta mögé intett: − Ha bármiben mesterkednek, lődd agyon őket.

A Katona végignézte, ahogy Kis kiássa a sekély sírgödröt, majd próbált segíteni, mikor a testet berakták, de hamar feladta, lerogyott a földre, az emelkedő halom mellé. Két ágból keresztet rögtönzött, és a földhányás végébe szúrta. Késő délután volt, mikor Gyulai és a másik belevesztek az erdőbe. Visszament a házba. Az asszony halkan sírdogált a tűzhely mellett, a lányok gyűlölettől csillogó szemel figyelték, ahogy a kiszobába megy, és lerogy az ágyra. Kezében tartotta a puskáját, és az ajtóra szegezte. A háziak elcsöndesetek, és bárhogy küzdött, a láz lenyomta őt. Arra riadt, hogy megkocogtatják az ablakot. A szürkületben a lány arcát pillantotta meg odakint, majd eltűnt, előre került, és az ajtó megnyikordult. A Katona felkászálódott, és kiment a nagyszobába, ahol a lány már a zokogó nőt átkarolva nyugtatgatta, vállán egy réginek tűnő puska volt.

− Barbárok vagytok – mondta a partizán a Katonának. Az leroskadt egy székbe, és vizet kért. A lány adott neki egy nehéz, csorba fémbögrében, ő mohón ivott, majd kibukott belőle a kérdés: − Ők ölték meg Molnárt? Az este megölték az egyikünket…ezért történt a dolog.

A lány megkérdezte a nőtől, aki a fejét csóválta, és keresztet vetett, majd mondott is valamit: − Nem ők voltak – fordította a lány. Az asszony hozzátett még valamit, és a férfi kihallotta beszédéből a vurdalak szót. A lány bólintott: − A vurdalak volt. Kiszívta a vérét. És maguk ide temették, az udvarba.

− A holtakat el kell temetni – mondta a Katona fáradtan.

− De nem ezeket a holtakat – toppantott a lány. – Ki kell ásnunk – mondta, és övéből előhúzott valamit, amit eddig a férfi szuronynak hitt a rossz fényben, de ahogy a lány lerakta az asztalra, már látta, hogy nem szurony, hanem egy karó. – Át kell szúrni a szívét, különben ő is visszajön.

A lány várakozóan állt előtte, mire a másik megcsóvált a fejté: − Ez butaság. A holtak nem járnak vissza.

− A vurdalak igen – erősködött a lány. – A vurdalak nem élő és nem holt. Valahol a kettő közt van. Vágyik az életre, ezért ólálkodik odakint.

 ---

− Nehéz elhinni, hogy a partizánok hittek az ilyen középkori babonákban – jegyezte meg rosszallóan az osztályfőnök. Az öregember megvonta a vállát: − Én nem tudom, kérem, miben hittek. Az a lány hitt a maga igazában, féltette a családot, és segíteni akart rajtuk. De maga a környezet, az a viskó, a szegénység, ahogy az emberek éltek ott az erdő közepén, olyan volt, mintha valami mesében lennénk – magyarázta rekedten. – Minden olyan meseszerű volt, vagy inkább mintha álomban cselekednénk.

− És tényleg kiásták a sírból a halottat? – kérdezte döbbenten a rajtitkár.

Az öregember ránézett, vagyis felé fordította árnyék fedte nagy fejét, mire a fiú lesütötte szemét. – Szerinted? – kérdezte tőle a férfi szelíden.

 ---

Kivitték a kis petróleumlámpát, a lány az asszonytól kért egy ásót, és nekiláttak. Többnyire a lány ásott, a Katona néha segített ugyan, de jobbára a földön ült, és a sötétséget bámulta, melyben különféle formák keltek láztól káprázó szeme előtt.

− Hallottam valamit – mondta jó tíz perc múlva.

− Igen – bólintott a partizán lihegve. – A vurdalak nem nyugszik. Mindig visszatér a számára fontos helyekre – feltérdelt a sírban, és kézzel elkotorta a földet, mire előtűnt egy zubbony felső része. – Itt is van, kérem a karót.

A Katona vonakodva nyújtotta neki, és közben kibukott belőle: − Biztos, hogy szükség van erre?

A lány ránézett, szőkésbarna haja kibomlott fonatából, csapzottan hullott arcába. Félresimította, mire egy koszcsík jelent meg homlokán. A Katona elmosolyodott.

– A másik lehetőség, hogy levágjuk a fejét. Melyiket választod? – mondta a lány ingerülten.

A Katona megcsóválta fejét, és nyögve felállt, majd megpördült, mert a ház felől ismét hallott valami zajt. Erőltette a szemét, de a sötétségen nem látott át. Inkább azt nézte hát, ahogy a lány megtisztogatja a hulla felsőtestét, figyelte, amint Molnár lila feje kibukkan a sárga göröngyök közül. A halott szeme nyitva volt, noha meg mert volna esküdni rá, hogy Kis gondosan lezárta, mielőtt a földbe helyezte.

− Olyan, mintha élne – jegyezte meg a Katona, kissé elrontva a német feltételes módot, de a lány megértette, bólintott: − Él, de csak félig. Elveszítette az élet melegét. A lényegét. Ezért kell neki az élők vére. Hogy pótolja ennek a hiányát – kifújta magát, majd hátrébb húzódott, Molnár földdel borított lábára helyezte súlyát, és felemelte a karót: − De most véget vetünk a szenvedésének.

Ekkor sikoly harsant a házból, amire előbb mind a ketten megdermedtek, majd a lány eszmélt előbb, felpattant, és a puskáját felkapva a kunyhóba rohant. A Katona nehézkesen követte, megállt az ajtóban, onnan leste, ahogy az asszony a lánynak magyaráz kétségbeesetten. A sárga, gyér fényben olyan volt a két ember és az asszony szoknyájába kapaszkodó kislány, mint a kirakati babák. A Katona rikkancsként dolgozott gyerekkorában, estefelé, mikor a körút még nem telítődött meg az éjszakázókkal, de a munkából hazafelé igyekvő hivatalnokok már eltisztultak róla, gyakorta leste a gázlámpák fényében a gyönyörű, élettelen nőket a kirakatokban. Rossz előérzet szállta meg. – Mi történt? – kérdezte nyugtalanul.

A lány a hátsó, kis szobába ment, a férfi követte. Az ablak nyitva volt.

− A vurdalak elvitte az egyik lányt – mondta neki a lány. – Úgy tűnik, rábeszélte, nyissa ki az ablakot, és aztán…

− Utána megyek – ajánlkozott a férfi, mire a partizán megfogta a kezét: − Ne. Előbb fejezzük be, amit elkezdtünk.

Visszamentek az udvarba, de már messziről látták, hogy a sír üres. A Katona dermedten állt a felfogatott gödör mellett, zihálva szedte a levegőt, majd szuronyát előhúzva körbefordult: − Ez nem lehet – mondta a saját nyelvén, majd megismételte németül. A lány felkapta a petróleumlámpát, lépett párat az erdő felé, de megtorpant, látszott rajta, nem akar továbbmenni.

− Talán jobb, ha visszamegyünk a kunyhóba – javasolta. A Katona követte őt, a kisszobába ment, becsukta az ablakot, majd puskáját az ölébe véve leült a padlóra. Hallgatta, ahogy odakint a két nő beszél, a kislány néha felsír, és közben az ablaküvegen túli feketeséget figyelte. Néha mintha egy arc jelent volna meg a keretben, olykor egy férfié, máskor gyermek vonásai derengtek fel, de betudta káprázó, fáradt szemének. Kisvártava bejött a lány, levette kabátját, és az ágyra rogyott: − Ma este felváltva őrködünk – jelentette ki. – Reggel pedig eltemetjük az apát a sírba.

A férfi bólintott: − Holnap jönnek értem. A bajtársaim. El kell mennetek – mondta csöndesen.

A lány felkönyökölt, szép, arányos arca így a felhők közül előbukkanó hold fénycsóvájába került: − Nincs hova menniük. Nem jöhetnek oda, ahol mi vagyunk. Itt van mindenük.

− De itt meg fognak halni. Sorban, egymás után – a Katona nyögve felállt, a lány fölé magasodott.

− Vigyázni fogok rájuk – jegyezte meg bizonytalanul a lány. – Gondjukat viselem. − Majd kinyúlt, és megfogta a Katona kezét: − Gyere, hideg az éj.

Lehúzta magához a férfit.

---

− Talán ugorjunk az ezt követő eseményekre – jelentette ki sietve az osztályfőnök.

− Márpedig ez fontos, és ezek a fiúk, gondolom, már átestek a nemi felvilágosításon, tehát nem mondok semmi újat nekik – dacoskodott az öreg, és lábával toppantot is hozzá. – De nem is az a lényeg, hogy testileg mi történt aznap éjjel köztünk. Hanem az, hogy hajnalra a szívem csordulásig telt szerelemmel.

A rajtitkár gúnyosan a helyettesére nézett: − De nyálas − súgta neki, aztán kihúzott valamit a jegyzetei közül.

− Ekkor szervezte be magát az ellenállásba a partizán? – kérdezte az osztályfőnök. Nyakán pír vörös foltja kezdett terjengeni.

− Nem egészen – csóválta fejét az öreg. – Sajnos csak kevés idő adatott meg nekünk. A hajnal, amiként Rómeót és Júliát, minket is elválasztott.

--- 

− Maradj velem – kérte a lány, miközben megtörölte a lába közét a lavórba áztatott ronggyal, majd felhúzta nadrágját. A Katona még meztelen volt, az ágyon hevert, és borzongott a reggel hidegétől.

− Nem lehet – csóválta fejét a férfi. – Keresnének. Az lenne a vége, hogy elfognak téged is. Nem akarom ezt.

− Én ügyes vagyok – mosolyogott a lány. – Túlélek mindent, meglátod majd.

− Menned kell – a Katona felült az ágyban, és felhúzta trikóját, majd zubbonyát. Míg a nadrággal bajlódott, figyelte, ahogy a lány a haját fonja: − Gyönyörű vagy – jegyezte meg. – Nem akarom, hogy a bajtársaim itt érjenek.

A lány odament hozzá, leült az ágy szélére, és megcsókolta. – Ne menj el – suttogta.

− Teljesítenem kell a kötelességem – válaszolt a férfi kedvetlenül, aztán felderült arca: − De ígérem, visszajövök. Elszököm, és visszatérek. Így nem vezetem a nyomodra a mieinket.

A lány sokáig nézte őt, majd bólintott: − Ne feledd szavad.

--- 

− Aztán eltemettük a ház urát, búcsút vettünk, és elment – bólintott elégedetten az öregember. – Kisvártatva megérkeztek a mieink. A lóval gyorsan utolértük a sereget, a távolból tompa mennydörgés hallatszott, na az már a front volt. A lábam gyorsan gyógyult, noha a seb még sokáig sajgott, akár a szívem, de aztán akadt nagyobb bajom, és szép lassan elfeledtem az én nagy szerelmemet, mert bevetettek minket, a doni előrenyomulás támadó vonalában harcoltunk, Urivnál az elsők közt értük el a folyót. Szeptemberig ott tusakodtunk, kegyetlen küzdelem volt az kérem, a német pedig nem küldött támogatást, pedig tudtuk, hogy vannak páncélosaik hátul. Volt olyan ellenattack, amibe az összes századparancsnokom és szakaszparancsnokom belehalt, nekem kellett megszerezni a védelmet a lőállásban. A ruhámra rákérgesedett a bajtársak vére, a mezőn temetetlenül rothadtak a hullák, amiket aztán a páncélos bedöngöltek a földbe.

− Talán mellőzzük ezeket a durva részeket – kérte szelíden az osztályfőnök.

− A háború – krákogta az öreg a szót – már csak ilyen. Csupa vér és belsőség és szar, és ez mind egyszerre omlik a fejedre, miközben egy földhányás mögött kuporogsz, és azért imádkozol, hogy ne trafáljon telibe egy repesz, vagy egy mesterlövész ne tűzzön célkeresztjére. A háború nem az, amit a filmekben mutatnak, nem hősies roham a nyílt mezőn, a csillogó napfényben, ahol a golyók mindig elkerülnek. Ó, egyáltalán nem az. A háború sötét, alattomos és zavaros, minden egyszerre történik, néha meg se érted, honnan jött el érted a halál.

Kifulladva elhallgatott, aztán csak bámulta lehorgasztott fejjel a padlót.

− Az apám mesélt a doni áttörésről – jegyezte meg félénken a rajtitkár. – Azt mondta, a ruszkik tönkreverték a magyarokat.

Az öregember felnézett rá. – Igen. 1943. január 14. Az ítéletnap. Mindenhonnan özönlött az orosz. Tankok, gyalogosok, mint a hangyák, úgy jöttek előre, mintha nem is mínusz húsz fok lenne. A kezünk ráfagyott a géppisztolyra kesztyű nélkül, de a legtöbbünknek ideje se volt elsütni a fegyvert, ránk rontottak, és legázoltak minket – mélyet sóhajtott, majd széttárta kaját. Mintha hosszú indák nyúltak volna a két fal felé: − Mit tehettünk volna ekkora túlerővel szemben? Menekültünk. Elszakadtam ez egységemtől. Egy teherautó felvett. Csupa sérült volt rajta, segítettem az ápolásukban. Jó száz kilométerrel hátrébb egy rögtönzött tábori kórházba értünk, én továbbmentem a sínek mentén egy kisebb csapattal. Három nap gyaloglás után ismerősnek tűnt a környék. Rájöttem, itt siklott ki a vonatunk. Eszembe jutott a lány, a kis kunyhó a családdal, és az ígéretem. Elbúcsúztam társaimtól, és elindultam megkeresni az ösvényt, ami az erdő mélyébe vezet. Estére értem a házhoz.

--- 

A Katona megállt a kunyhó előtt, és a sötét ablakokat fürkészte. Ugyanúgy ragyogott a hold, mit mikor legutóbb itt járt. Úgy tűnt, mintha a tető egyik sarka beomlott volna. Az udvar gazos volt. Az ajtó félig tárva lógott zsanérján, lapján mély hasítások fehérlettek. A Katona kicsatolta pisztolytáskáját – a puskát még a Donnál eldobta – majd belépett az épületbe a nyikorgó ajtón. Talált egy mécsest a tűzhelynél, meggyújtotta, annak lángjánál körbejárt.

A ház lakatlan volt.

Az asztalon feketére száradt étel, talán krumpli sötétlett. Üveg és cserépdarabok csikorogtak a padlón. A bútorokon pókháló feszült.

Begyújtott a kemencébe, és élvezte, ahogy a meleg kiárad tűztérből, és ellazítja a tagjait.  A kisszobába ment, nyitva hagyta az ajtót, és leült az ágyra, melyhez oly szép emléke kötődött. – Hol vagy? – suttogta maga elé, aztán csak úgy, ruhástól végidőlt az ágyon, és elszenderült.

Arra riadt, hogy valaki nézi.

A lány állt előtte, az ágy lábánál.

A Katona felült, megdörzsölte szemét, mert először azt hitte, álmodik. – Te vagy az? – kérdezte bután. A lány nem szólt semmit, csak leült mellé, és szenvedélyesen megcsókolta. Ajkai jéghidegek voltak.

– Hiányoztam? – kérdezte aztán csillogó szemekkel, mire a Katona bólintott. A lány elkapta tekintetét: − Ó, bárcsak ne mentél volna el…

− Mi történt a háziakkal? – kérdezte a Katona.

− Velük? – a lány eltűnődött. – Ők jól vannak. De már nem élnek itt.

− Azt látom – mondta a fiatalember. – Teszek a tűzre – tette hozzá, és kiment, pakolt a kemencébe egy jó adag fát, majd fázósan összedörzsölte kezét. Úgy érezte, a lány csókjától hidegség költözött tagjaiba. Valamiért nem akaródzott visszamennie a kisszobába. Megállt az ajtóban, onnan figyelte a lány:

− És a vurdalak? − kérdezte végül.

− Megöltem őt. Átszúrtam a szívét a karóval – válaszolt a másik. – Miért nem jössz közelebb?

A férfi nem mozdult, és sokáig nem szólt, ezért  a partizán végül felállt, és a Katonához lépett, átkarolta a nyakát: − Ne törődj most a múlttal. Ami történt, megtörtént. De most itt vagyok én neked. Hát nem örülsz annak, hogy újra találkoztunk?

− De, örülök – hagyta jóvá a Katona, noha inkább valami viszolygás uralta el, és nem a korábbi heves lobogás, miközben a lány merev és feszes tagjait átfogta. – Csak érdekelt az anya és a kislány sorsa.

− A vurdalak nem hagyta őket nyugton – suttogta a lány, és közben lágyan beleharapott a férfi nyakába. – Ezért mentek el.

Hirtelen elrántotta magát, és elhátrált a Katonától: − Menj el te is, itt nem vagy biztonságban! – kérte hirtelen őszinte riadalommal. A katonát elfutotta a gyöngédség ennyi aggodalom láttán, úgy érezte, most végre a régi szerelmét látja, ezért levont az ágyra, és hevesen magához szorította: − Ugyan már, ne félts engem. Megjártam a poklot, nem tud nekem senki újat mutatni – suttogta a fülébe.

− Úgy véled? – kérdezte a lány hidegen, de hagyta magát csókolni. Ám amikor a Katona befúrta kezét zubbonyába, hogy kitapogassa melle halmait, ismét elszakította magát tőle. Arrébb csúszott az ágyon, hogy legyen köztük némi távolság: − Ha maradsz, csatlakoznod kell hozzánk – suttogta komolyan.

− A partizánokhoz? – kérdezte a férfi értetlenül.

− Hozzánk – bólintott a lány. Szeme sötétlett a gyér fényben. És akkor a mécses lobogni kezdett, mintha ki akarna aludni, és a Katona jobban szemügyre vette a másikat, és látta, hogy bőre fehér, és lila foltok borítják, és a haja sok helyen hiányzik, koponyáján tar foltok vannak, és a körmei hosszúak és koszosak, és a foga hegyes. Pislogott, mire e látomás eltűnt: − Ezt még átgondolom – mondta, mire a lány kinyúlt felé: − Gyere, meggyőzlek.

Odabújt a férfihoz, levont az ágyra, és csókolni kezdte, majd megfordultak fektükben, és a lány került felülre, ráült a Katona csípőjére, és vadul tépni kezdte mellkasán a ruhát, aki elégedetten hagyta ezt, szeme elkalandozott, a kis ablakra, oldalt, és megpillantotta az anya, a két kislány és Molnár fehér ábrázatát. A fejek egymásnak szorulva bámultak be rájuk, sóvárogva meredtek kettősükre. A Katona épp hogy csak egy röpke pillantást vetett e csoport, rögtön elkapta tekintetét, és úgy tett, mit aki nem látott semmi, sőt, felült, és átölelte a rajta vonagló lányt, majd lehántotta vastag zubbonyát, és meztelen vállát kezdte csókolni, de most már megérezte a bőréből áradó édeskés, rothadt szagot.

Úgy tűnt, minden színlelése ellenére a lány megérezte, hogy valami történt, mert hirtelen belekezdett: − Ha itt maradsz, ígérem, örökké szeretni foglak. Nem lesz több fájdalom. Nem lesz több háború. Hideg. Éhség. Mindezt elfelejtheted. Csak mi leszünk, ketten, és nem lesz, ami legyőzzön bennünket. Ezt kínálom neked – suttogta és zihálta, amire a Katona nem válaszolt, csak finoman kibontotta magát az ölelésből, és felállt az ágyról. – Teszek a tűzre – mondta nyugalmat erőltetve magára, majd kifelé indult.

− De hiszen most tettél – jegyezte meg a lány szinte ellenségesen.

− Sietek – nyugtatta férfi, aztán kiment, de nem a kemencéhez, hanem a bejárati ajtóhoz lépett. Ahogy kinyitotta, Molnár állt előtte, vagyis a sötét tömeg csak ő lehetet. A Katonából előtörtek a harci reflexek, előrántotta a szuronyt, és a másik mellkasába döfte szívtájékon, majd ellökte az összegörnyedő testet, és kirohant kunyhóból. Ekkor két oldalról a kislányok kapaszkodtak két combjába, tűhegyes foguk átfúrta a nadrágja szövetét. A férfi felkiáltott, de nem állt meg, mintha koloncokat hurcolna, mind lassabban ment előre, közben előbb ököllel ütötte a fejüket, de mivel ez nem vezetett eredményre, és a lányok mohón a sebeire tapadtak ajkukkal, előhúzta pisztolyát, és fejbe lőtte mind a kettőt.

Alig rázta le magáról az élettelen testeket, az asszony rohant elő a kunyhó mögül, és vércsevijjogással rávetve magát, feldöntötte. A pisztoly kiesett a Katona kezéből, a szuronyt Molnárba hagyta – védtelen volt. Percekig a dermedt füvön birkóztak, a férfi érezte, ereje kezd kifogyni, a másik acélos szorítású markai a nyaka felé tapogatóztak, ő próbálta lefejteni magáról őket, de végül alulra került, és a nő felmászott testén, míg fejük egy vonalba nem került, majd a Katona nyakába harapott. A férfi felüvöltött, és utolsó erejével ellökte magától az asszonyt, majd oldalt gurult. Hideg fém csillant előtte. Az ásó volt, amivel a sírt ásták annak idején Molnárnak. Felkapta, és megpördült, majd ösztönösen a feléje lendülő test irányába csapott. Szerencsés ütés volt, félig levágta vele a nő fejét, ami oldalra csuklott a nyak csonkján, a test pedig tántorogni kezdett a Katona előtt. A fiatalember összeszedte minden erejét, és egy újabb ütéssel elvágta a maradék húst és inakat, mire az asszony koponyája a lába elé hullott.

A férfi lihegve körbefordult, de nem volt több ellenség. Pontosabban egy még maradt.

A lány a kunyhó ajtajában állt, onnan figyelte őt, nem mozdult.

Pár másodpercig tekintetük összekapcsolódott. Aztán a Katona tántorogva megindult az erdő felé, koszos zsebkendőjét rányomta vérző nyaksebére, de érezte, nem sokat ér. Pár lépés után a világ szürkévé vált, a hideg immár teljesen elborította tagjait. Zihálva szedte a levegőt, meg kellett állnia, egy fatörzsnek támaszkodott. Az erdő sötétjébe bámulva belegondolt a visszafelé vezető útba, abba, hogy még milyen mesze van Magyarország, eszébe jutott az éhség, a hideg, ami még hónapokig vele lesz, a közeledő oroszok.

Visszanézett. A hold fénye beezüstözte a várakozó lány alakját.

--- 

− Tehát, a partizán a kunyhóban töltött este után elvezette az övéihez, és a háború végéig együtt harcoltak – foglalta össze az osztályfőnök, és közben intett a rajtitkárnak, hogy írja. – A háború után is megmaradt a kapcsolatuk?

− Igen – bólintott az öregember. – Megmaradt.

− És milyen akciókban vett részt a partizánok oldalán? – kérdezte a nő, mire az öreg megköszörülte torkát, órájára pillantott, és óvatosan felállt: − Folytathatnánk ezt máskor? Meg kell etetnem a feleségemet. Mostanában elég gyenge, ágyhoz van kötve…

A három vendég megkönnyebbülten pattant fel: − Persze – mondta az osztályfőnök. – Bár nem tudom, mikor tudnánk eljönni legközelebb. A tanév lassan véget ér.

− Mi itt leszünk – mosolyogott az öreg.

Kifelé mentek, amikor a folyosón újból megütötte a fülüket a síró hang: − Ez egy macska lenne? – hitetlenkedett a rajtitkár helyettese. – Olyan, mintha egy kisgyerek sírna.

Az öregember a falnak támaszkodva figyelte, ahogy a cipőjüket veszik. Zihálva szedte a levegőt, cserepes ajkait nyalogatta, de nem mozdult: − Ez elég valószínűtlen, nem gondolod? – kérdezte kacsintva.

Megvárta, míg megjön a lift, integetett nekik, majd becsukta az ajtót, aztán mozdulatlanul állt pár másodpercig, befelé figyelt, mintha hallgatózna, végül billegve megindult a folyosón.

− Ich komme, meine Liebling!*** – motyogta maga elé.

vége

*Meg fogtok halni.

** Beszélsz németül?

*** Jövök, szerelmem!

A trilógia befejező része, hat hang által előadva. Első és második rész.

Egy nő a sötét rengetegben 

3. Az erdőben

„Soha nem ismertem túl jól. Tudja, mi Petrával keveset találkozunk másokkal. Bezárkóztunk a magunk kis életébe, nem azért, mert melegek vagyunk, hanem mert így érezzük jól magunkat. Emma, Petra testvérének a barátnője mindig is egy kicsit felszínesnek tűnt számomra. Persze lehet, ez egy téves benyomás. Csinos lány volt, ám valahogy nem vette komolyan a dolgokat. Mint most kiderült, Petra testvérét sem. Ha együtt láttam őket, persze nem tűnt fel semmi, aranyosak voltak, meg minden, és igazából nagyon nem tudtam megfogalmazni, mi a bajom a lánnyal vagy együtt kettejükkel, de mindig ott motoszkált bennem egyfajta kényelmetlenségérzet, hogy itt valami nincs rendben. Meglehet, hogy ezt most már csak belemagyarázom, utólag, az események fényében, a dolgok tudatában. Az biztos, hogy ezt azért nem vártam. Visszatérve az éjszakára, emlékszem, amikor kopogtak az ajtón, úgy éreztem, jéggé fagy bennem a vér. A szívem megállt. A lélegzetem elakadt. Komolyan, olyan volt, mintha sokk ért volna. Mind ledermedtünk, és nem mertünk az ajtóra vagy ablakokra nézni, helyette egymás tekintetét kerestük, hogy abból merítsünk erőt. Ilyen lehet, amikor egy egész csoportot kivégeznek, és az áldozatok − jobb híján, vigasztalásképp − megfogják egymás kezét a sortűz előtt. Elnézést, hogy ilyen elvont és költői vagyok, de még mindig az események hatása alatt állok, hisz alig telt el pár óra. A lényeg, hogy kővé dermedtünk, de aztán Petra testvére erőt vett magán, és az ajtóhoz ment, majd egyetlen mozdulattal feltépte. Az apja állt a küszöbön, egy nagy halom fával az ölében, és hülyén vigyorgott. Azt mondta, nem a hátsó bejáraton jött, mert körbe akart nézni a ház körül. Bejött, és a fia kulcsra zárta mögötte az ajtót. Ez fontos, azt gondolom, ezt meg kell említenünk, mert fontos. A bejárati ajtó kulcsra volt zárva. Az apja lerakta a fát, és azt mondta, míg odakinn volt, a hűvös sötétségben, így mondta, esküszöm, addig gondolkodott a dolgokon. Az lesz a legjobb, ha mindazt, amit mondott, elfelejtjük, és lefekszünk aludni. Az ajtó zárva marad, és ha bármi zajt hallunk, húzzuk a fejünkre a takarót, és tegyünk úgy, mint a kisgyerekek, kik mindenféle dolgot képzelődnek az éjszakában. Senki nem szólt erre egy szót se, de én részemről üdvözöltem a dolgot, mert mindaz, amit elmondott korábban, amit már elmondtam, mindaz igencsak nyomasztott. Meg kell valljam, rosszak egyébként is az idegeim, a munkám miatt. Nagy a nyomás a csapatomon egy projekt miatt. Az volt a baj, hogy láthatólag egyedül én és Emma támogattuk az ötletet, a többiek valamiért virrasztani akartak, mintha ez az éjszak tényleg olyan sorsfordító lenne. Nos, kiderült, nekik volt igazuk.”

„Apám akkor hirtelen irányt váltott, és azt javasolta, jó, akkor igyunk tovább, és majd mindenki belement, kivéve a barátnőjét, mert ő ekkor már elég sápadt volt. Szóval ittunk, és azt gondolom, ez befolyással volt a később történtekre. Talán ha kevesebb alkohol fogy, felelősségteljesebben viselkedünk, jobban mérlegeljük a lehetőségeinket, az ítéletünk moderáltabb lesz, de így sajnos a puszta indulatok döntöttek helyettünk. Az tudni kell, hogy én eleve fáradt voltam a hosszú vezetéstől, mert a barátnőm nem tud vagyis inkább nem szeret vezetni, ezért én nem nyomtam le a kétszázhúsz kilométeres távot, és ez így tizenegy felé eléggé kikészített. Ettől függetlenül elfogadtam az újabb poharat az apámtól, és amikor a szemébe néztem, amikor nyújtotta felém a pálinkát, akkor láttam rajta, hogy miért iszik és miért itat minket: mert fél. Akkor még nem értettem, de igazából minket is féltett, mert azzal, hogy idehívott bennünket ezen az éjszakán, olyan dolgoknak tett ki minket, olyasmit kockáztatott, amit igazából nem mért fel rendesen. Most már úgy vélem, hogy akkor, amikor kitalálta ezt az egészet, nem gondolta át, hogy hova fajulhat a dolog, csak akkor döbbent rá, hogy mi lehet ebből, amikor megérkezett az öcsém és a barátnője. Tudni kell ugyanis, hogy egészen odáig viszonylag laza volt a hangulat, a társalgás oldottan folyt, mindenféléről csevegtünk, a két öreg, már elnézést, de én csak így hívom őket, kifaggatott bennünket mindenről. Amint azonban az öcsémék betették a lábukat, apám azonnal megmerevedett, és elővette azt az ünnepélyes, melodramatikus énjét, ami aztán előadta a szónoklatot anyánk szelleméről. Én már ekkor úgy éreztem, hogy el kellene mennünk, ott kellene hagynunk őket, de nem mertem ezt előhozni. Később, amikor a szobánkban kihallgattam Emmát, aki szerint anyánk csak lelépett, és vígan mosogat valahol a világ végén, akkor egyfajta düh is társult a zavaros érzéseimhez, és ez kitartott az est végéig, ezért is hagytam végül a dolgokat megtörténni, mert ez az indulat ott mozgott bennem, felerősítve az öt vagy tíz kupica pálinkával. Mikorra végeztünk, és a palack kiürült, nagyjából tizenegy óra volt, de azt csak utólag konstatáltam, amikor a látvány okozta sokk után moccanni mertem, és a nagy faliórára pillantottam. Ez azután volt, hogy apánk az üres üveget elmosta a konyhában, megtörölgette, majd kissé tántorogva visszaindult felénk, aztán a bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, és felénk fordult, és ekkor elsápadt. Majd azt mondta, a hátsó ajtót nyitva hagyta, és mutatott is mögénk, mire mind megfordultunk, és megpillantottuk anyát.”

„Az én hibám. Feledékeny voltam. Mikor kimentem fáért, épp hogy csak belöktem a hátsó ajtót, de az kissé kifelé húz, és hallottam is, hogy nyikorogva kinyílik, még az volt a fejemben, majd gondosan bezárom, ha visszamegyek. Csakhogy körbe mentem, hogy megnézem a ház elejét, az udvart. És a nyitva maradt ajtó kiment a fejemből. Na most, azt tudni kell, hogy az elmúlt években elolvastam elég sok mindent a kísértetekről, succubusokról, incubusokról, ártó szellemekről, démonokról. Ezek a lények egy része akkor tud megjelenni az otthonokban, ha beívják őket, mások azonban a nyitva felejtett ajtókat és ablakokat használják ki. Ilyen volt a mi jelenésünk is. Az én szeretett feleségem. Azt történt, hogy nagyjából tizenegy felé, amikor elfogyott a pálinka, megnéztem a bejárati ajtót. Úgy gondoltam, a zár megvéd minket. Úgy véltem, elég, ha a többiek hallják, és esteleg az ablakon át látják majd őt, de nem akartam beengedni a felségem kísértetét házba. Elvégre nem vagyok bolond. Csak a bizonyosságot akartam megszerezni tőlük, hogy valóban nem vagyok őrült, hogy nem csak képzelem ezeket a jelenségeket. Ezért hívtam őket ide. Ezért volt az egész. És azért, mert egyedül nagyon féltem volna. Higgyék el, nem volt semmiféle hátsó gondolat a fejemben. Nem akartam én szembesítést vagy tetemrehívást, nem szerettem volna másra hárítani a dolgok, a múltbeli történések súlyát. Vállalom a felelősséget. Visszatérve az eseményekre: amikor ellenőriztem a bejárati ajtót, akkor hasított a fejembe a gondolat, hogy a hátsó ajtót nyitva hagytam. Visszanéztem, a konyha felé, és akkor már ott volt. Bent volt a házban. Mutattam is a többieknek, hogy nézzenek csak oda, és amikor odafordultak, láttam rajtuk a döbbenetet, a fiam még fel is pattant a barátnője mellől, és ekkor végre megnyugodtam, hogy nem vagyok őrült. A feleségem ott állt a konyha végében, félig az árnyékban, abban a hálóingben, amiben annak idején elrohant. Élőnek tűnt, bár a bőre, az arca nagyon sápadt volt, szinte világított, olyan fehér volt, embertelenül fehér. Azt nem figyeltem, hogy lélegzik-e, vagy ilyesmi, és megmondom őszintén, eszem ágában se volt odamenni hozzá, hogy megnézzem a szívverését, hogy meleg-e a bőre, nem, csak álltam ott, a szemem sarkából láttam a többieket, mind mozdulatlan volt, valaki halkan zihált, és bámulták őt. Aztán a feleségem olyat tett, amire titkon számítottam, mert tudtam, hogy lesz valami jel, egy utalás, hogy mire ez az egész. Felemelte a kezét, és a szoba közepe felé mutatott. Először nem igazán értettem, mit akar, de aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy egyértelmű a dolog, mert ahogy mondtam, a fiam felugrott ültéből, és jó két méterre állt a foteltől, ami felé a feleségem mutatott, amiben most a fiam barátnője ült, a kis Emma, a drága Emma, a gyönyörű Emma. Mind ránéztünk, akaratlanul is követtük a felségem kinyújtott karjának az irányát, és mind Emmára figyeltünk, aki elsápadt, már majdnem annyira, mint a felségem, és a pálinkáspohár kiesett a kezéből, majd végül megkérdezte, tőlünk, nem a jelenéstől, hogy mi van, mit akartok. Eddig bírtam, ekkor lett elég, összeomlottam. Mint egy gyerek, térdre estem, és elkiáltottam magam, hogy bevallok mindent. És meg is tettem, elmondtam ott az egész családnak az igazságot, egyetlen lendülettel, egy monológban, és nem néztem fel a padlóról addig, amíg nem végzetem, csak akkor, amikor befejtem, akkor pillantottam rájuk, és láttam az arcukon a döbbenetet és a félelmet és az undort, kinek mi volt az arcán, és láttam az is, hogy a beszédem megtette a hatását, mert a felségem eltűnt. Ekkor minden elsötétült előttem.”

„Amikor a vén szarházi elájult, mindenki odarohant hozzá, csak én maradtam mozdulatlan és Emma. Ott álltam előtte, majd léptem egyet felé, lent ültem alattam, a fotelban, láttam, akaratlanul is összehúzza magát, mire kibukott belőlem, hogy ez igaz? Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a nagy szemeivel, és ezután megvillant a szemében az a dac, amit annyira jól ismertem, az, hogy ő mindent meg akar próbálni, meg hogy örökké akar élni, meg halálos beteg akar lenni és meggyógyulni meg ezek a hülyeségek. Gondolkodás nélkül ütöttem. Pofonnak indult, de aztán az ujjaim begörbültek, és valami tompa csattanás lett belőle, ami az állán érte. Meglepte, a feje kilendült, neki a fotel oldalának, de aztán gyorsan kapcsolt, felugrott, és hátrált. Valaki rám szólt a többiek közül, másvalaki odarohant hozzám, lefogta kezem, mert az már ismét lendült, és Emma kihasználta ezt a helyzetet, elfutott mellettem, ki, a bejárati ajtón, és eltűnt az éjszakában.”

„Ezt mondta? Hm. Az egész család ilyen. Hazudnak, hogy mentsék a bőrüket. Amikor megismerkedtem az apjával, egy érzékeny özvegyet láttam benne, aki támogatásra szorul. De hamarosan előjöttek az igazi énjei, az akaratos gyerek, a titkokat rejtő kamasz, a sértődött felnőtt, a dühös öregember. Mindez ott volt benne, és egymásba fonódva erősítette egymást, és én végig tudtam, hogy iszonyatos energiákkal fojtja el a múltat magában, de akkor még azt hittem, azért, mert annyira szerette a feleségét. Hát nem. A valóság az, hogy végig hazudott nekem, és már sosem fogom megtudni az igazságot. Tekintve, hogy holnaptól minden kapcsolatot megszakítok vele. Csak sejtem, hogy mi történt a feleségével. Részt vettem a keresésében, akkor még persze nem ismertem őt, de minket, erdészeti dolgozókat is mozgósítottak. Emlékszem, az eltűnés reggelén volt, pirkadat után. A társammal, a kirendeltségvezetővel, aki nem sokkal később meghalt egy karambolban, lementünk a ház mögötti erdő végében, ahol egy keskeny hasék volt, a végét sziklafal zárja le. A puha, ázott talajon rossz minőségű nyomokat vettünk észre. Akár emberi talp lenyomatai is lehettek, én nem értek hozzá, de a társam, aki vadászott, bizonytalan volt, és hajlott rá, valaki járt erre. A nyomok a sziklafalnál végződtek. Mintha a sziklafal nyelte volna el a tulajdonosukat. Felnéztem a fal tetejére, jó, négy méter magasban lehetet. Talán felmászott, vélekedett a társam, és nyögve megindult, oldalt került, majd fentről lekiabált, hogy nem folytatódik a nyom. Alapvetően nem voltunk biztosak benne, hogy a feleség nyomait láttuk, de amikor visszatértünk a házhoz, ahol a keresési központ volt, jelentettük a dolgot. Megnézették a kutyákkal a helyet, ám azok nem jeleztek. De ma már szinte biztos vagyok benne, hogy a nő odáig eljutott. Addig a hasadékig. Azokig a sziklákig. Később, miután összejöttünk, elmondtam neki. Meg is mutattam a helyet. Azt gondolom, sokszor visszament oda, egyszer, mikor már együtt voltunk, és épp megérkeztem a házhoz, láttam, hogy abból az irányból bukkan ki az erdőből. Bizonyára izgatta a fantáziáját a hely. És ma este eszébe jutott. Várjon csak, egy pillanat türelmet, mintha lenne ott valami…”

„A sötétségre ébredek. A holdfényre ébredek. A hidegre ébredek. A jelenlétedre ébredek. Olyan, mintha magas lázam lenne, a világ homályossá vált, burok vesz körül, egy vastag prizma. Látom, valami szűk, nedves helyen vagyok, érzem a kövek mohás leheletét, az avarszagot. A földön fekszem, kezem, lábam merev. Ott állsz előttem, a hold gyenge fényében nem ismerném meg a csak fotókon látott arcod, de a lágy, fehér derengés a bőrödből jön, szinte ragyogsz tőle. Első gondolatom a rémület. El innen. Érzem, a félelemtől lassan visszatér az erő a tagjaimba, kúszni kezdek a könyökömmel segítve magam, de hátam hideg sziklafalba ütközik. Gyengéden elmosolyodsz, mulatsz a tehetetlenségemen. És ekkor kibukik belőlem az, amit annyiszor elterveztem már, hogy igen, az ital miatt volt, az unalom miatt volt és a magány miatt, amit a fiad mellett éreztem, aki valamiképpen üres, és ez az üreség volt mindennek az oka, mert aznap éjjel, mikor lementem a konyhába vizet inni, és ott találatam a férjed, a fiad apját, aki konyakozott, és a behízelgő mosolyával, a kedves és halk suttogásával, a tapasztalt kezével, ami hozzám nyúlt, először tétován és részegen, aztán mind izgatottabban, izgatottan, mert én hagytam, aztán pedig már ott voltunka pultnak dőlve, és elragadott magával az az akarat, az erő ami szinte áradt belőle, és ami kitöltötte az ürességet, és amitől belém hasított, milyen jó, hogy ad belőle nekem, milyen bőkezű és nagylelkű, és egyáltalán nem érdekelt a bűn és bűntudat, egészen addig, míg meg nem hallottuk a zajt. Ott álltál a lépcső alján, haloványan láttunk csak, fehéren ragyogtál, a fény oldalról jött egy kis a falilámpából, pont annyira, hogy kettőnk összefonódott alakját is bevilágítsa. Mielőtt szétválhattunk volna, megindultál, át a nappalin, majd feltépted az ajtót, amit akkor még nem zártunk kulcsra, és kirohantál az éjszakába. Felnézek most rád, és kimondom azt, annyi év után, amit akkor kellett volna: sajnálom. Mire te odasuhansz hozzám, leguggolsz, és végigsimítod riadt arcom, majd ellépsz mellettem, be a sziklafalba. Percekbe telik, míg összeszedem magam, felállok, és kivánszorgom a hasadékból. A távolban, a fák közt a ház sárga ragyogása. A hátam mögött a pirkadat rózsás színei. Átvágok az erdőn, majd a szépen nyírt mezőn, míg oda nem érek az ajtóhoz. De inkább valamiért az ablakot választom. Az utódod ül a díványon, egy ismeretlen férfivel beszélget. Innen, kívülről, a fura, rózsás, vöröses fényben olyan idegenek és távoliak, mint egy modern festmény szereplői. A fény erősödik. Hátranézek, ekkor veszem csak észre az autókat az udvarban. Rendőrségi jármű. Egy mentőautó. Ahogy visszafordulok, a nő, a helyed bitorlója már ott áll velem szemben. Pont engem néz. De nem lát. A nap első fénycsíkja az arcába süt, égeti hátam. Megértem, ideje mennem, vissza kell térnem a hasadékba. A helyedre.”

„…valószínűleg csak káprázott a szemem. Hosszú volt az éjszaka. De a napfelkelte mindenért kárpótol. Hol tartottam? A hazugságnál. Nem igaz, amit állítanak. A lány nem tudott kiszaladni az ajtón. Az ajtó zárva volt. Megpróbálta kinyitni, de a barátja, aki ekkora az italtól és az az apja vallomásától kellően felhergelt magát, utána ment, és ismét megütötte, vagy ellökte. A lényeg, hogy a lány elesett, pont a kis telefonasztalkára. Meg is nézheti a szélét, megrepedt a fejétől. Mind hallottuk a reccsenést. Sokáig nem mozdult senki, aztán a fiú apja, akit már csak így hívok, mert nem vagyok hajlandó kiejteni a nevét, feltápászkodott, és odabotorkált hozzá. Megnézte az ütőerét, meghallgatta a szívét, majd azt mondta, valószínűleg eltört a nyaka. Ekkor tört ki a hangzavar. Hogy hívni kell a mentőket. Hogy hívni kell a rendőrséget. Én pedig közben néztem őt, és tudtam, mi jön, mert ismertem már, kivárt, ahogy szokta, majd amikor mindenki elmondta a magáét, szép csöndesen előadta a saját verzióját. Hogy a lány a bűntudat miatt kirohant az erdőbe, és nem jött vissza, és keresni kezdtük. És hogy van egy sziklafal, a fenyves végében, ami négy méter magas, és a sötétben, ha valaki nem figyel, könnyen bele lehet sétálni ebbe a mélységbe. Mert egyébként hogy lehetne megmagyarázni, hogy valaki a nyakát szegi, tette fel kérdést, és erre egyikünk se tudott válaszolni. Petra barátnője ugyan mondani akart valamit, hogy nem tehetjük ezt vele, ám Petra beléfojtott a szót, megérdemelte, sziszegte, mire a lány elhallgatatott, és aztán mi, nők csak néztük, ahogy a két férfi megfogja és kiviszi a testet az éjszakába. Pár méter után kiabáltak, hogy kellene valaki, aki világít, mert az erdő sötét, és kis tétovázás után Petra ment utánuk, kezében a lámpával. Mégiscsak ő a családtag. Ez az igazság, bár a többiek mást fognak mondani, de nem érdekel, én ebben már nem veszek részt. Talán Petra barátnője, Mariann igazolja majd a verziómat, talán nem. A lényeg, hogy kivitték annak a szegény nőnek a testét a sötét rengetegbe, és otthagyták.”

vége

Az első rész folytatása.

A képen a "favágató" tőkénk (nem tudom miért, mi így mondjuk), fejsze (mely örökség), a háttérben néhai nagyanyám ötven évnél idősebb szakajtója. Gyönyörűen öregedő és elkopó dolgok északról.

Egy nő a sötét rengetegben

2. Leszáll az éj

A lány a vendégszobában állt, a nagy széles ággyal szemközt, és az ágy fölé akasztott képet tanulmányozta. Sokszor látta már, és mindig más érzést keltett benne. A képet a fiú apja készítette, aki – míg vissza nem vonult ide, az északi vadonba – híres, és a gazdag, kevésbé művelt polgárok körében kedvelt festő volt. A lány sokszor gondolt arra, hogy azért vitték irreálisan drágán a festményeit, mert azok érthetőek voltak, egy történetet vagy egy gondolatot mondtak el, és a nézőt állásfoglalásra késztették. Ahogy például a Voyeur című kép is, melynek másolata ott volt előtte. A kép egy országúti balesetet ábrázolt, megfejthetetlen perspektívából. Rommá tört autó volt a háttérben, a motorháztetőn kifacsarodott tagokkal egy nő feküdt, karja beleakadt a kitört szélvédőbe. A nő szoknyája felcsúszott, feltárva véres bugyiját. Nem lehetett tudni, hogy a vér a baleset következtében avagy havi menstruáció miatt van a szöveten. A kép előterében a másik sávban elhaladó autókat lehetett látni, az egyikben a sofőr egy nagy, ormótlan kamerával rögzítette a baleset látványát, miközben jobbja a mellette ülő és öle fölé hajló nő fején volt. Az orális aktus női tagja ugyanolyan ruhát viselt, mint a szerencsétlenség áldozata.

− Hát itt vagy – a hangra a lány összerezzent, majd hagyta, hogy a másik átkarolja, felnyúlt, végigsimított a fiú nyakán, halántékén: − Apám kiment fáért – súgta az csendesen. – A többiek teljesen ki vannak akadva.

− Anna se tudott erről? – kérdezte a lány, és megfordult.

− Nem – csóválta a fejét a fiú. – De úgy látom, az egész dolog anyámmal, az egész esemény nagyon is zavarja.

− És te mit gondolsz? – a lány leült az ágyra, mire a fiú is leereszkedett mellé, majd hátradőlt, és a plafont bámulva mondta: − Szeretném azt hinni, hogy apám túl sokat iszik, túl magányos és túl elkeseredett.

− Mi van, ha mindez igaz? – vetette fel csöndesen a lány, mire a másik sokáig nem szólt, majd felkönyökölt, és az íves hátat nézte, melyen mint fátyol terült szét a kifésült, jó illatú, szőke haj. – Anyám mindig is gyenge volt – válaszolt a fiú komoran. – A természetes ideggyengeségén nem sokat javított, hogy apám egész életében csalta. Néha egészen kínos és elképesztő módon – felállt, és az ablakhoz ment, kinézett: − Amikor kiköltöztek ide…a világ végére, a magány nem tett jót neki. Én láttam rajta, hogy fél, láttam, hogy az emlékek gyötrik, az egész elrontott élete ott volt néha a szemében.

− Nem tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet – suttogta a lány.

A fiú ránézett, zavartan, mert kizökkent a gondolatmenetből, de aztán így folytatta: − Honnan is tudhattad volna? A lényeg, hogy szerintem bekattant, elege lett, feladta, torkig lett és ezért csinálta, amit csinált.

Elhallgatott, majd elfordult az erdő látványától: − Minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálták a kutatócsapatok ennek az erdőnek. Meg kellett volna találnunk őt. Élve vagy halva.

− Élve vagy halva – ismételte szinte suttogva a lány, és akkor a rosszérzés, mely ott szunnyadt benne, mióta a fiú apja befejezte monológját, a felszínre tört, utat követelt magának, hogy kimondja: − Menjünk el innen, kérlek – felállt, és a fiúhoz ment. Az zavartan, elkeseredetten nézett rá, olyan volt, mint egy gyermek, aki nem találja a szüleit a bevásárlóközpontban.

− Kérlek – ismételte a lány, mire a másik csak a megrázta fejét: − Apámnak szüksége van rám. Láttad, hallottad…de te menj, ha gondolod, senki nem fog megsértődni mindezek után…

A lány nem szólt, csak elhátrált tőle, a küszöbről még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd a fiú hátára, mert ő ismét az erdőt bámulta az ablakon keresztül, végül kiment a szobából, a mosdó felé indult, de a másik vendégszoba belsejéből valaki rápiszegett. Petra élettársa volt, a nyitott ablakban, a széles, fa ablakpárkányon ült, kezében cigarettával, a füstöt kifelé fújta: − Szia – mondta, és látszott rajta, akar valamit még mondani, de inkább elnyelte a füsttel együtt.

− Helló – válaszolt a lány, majd tétován belépett a szobába. Az ágyon két bőrönd volt, a lány meg mert volna esküdni, hogy a rózsaszín Petráé, az acélszürke viszont a barátnőjéé, akit − hogy is hívnak −, igen, Mariann.

− Figyelj, kérdezhetek tőled valamit erről az egészről? – mondta neki a magas nő, majd vékony szálú, szürkésbarna hajába túrt, és kihamuzott a párkányon túlra. – Petra nem nagyon beszél róla. És te régebb óta köztük vagy…

A lány leült az ágy sarkára, és várakozóan nézett rá. – Mire vagy kíváncsi?

− Itt voltál aznap este, ugye? – kérdezte a másik, és nem kellett kimondania, mire gondol, a lány tudta, melyik estéről van szól.

− Itt voltunk. Négyen voltunk – válaszolt a lány, és a szőnyeg mintázatát bámulta, mintha abba lenne kódolva a válasz. – De nem nagyon tudom, hogy mi történt. Olyan volt, mint bármelyik másik éjszaka – folytatta, majd elhallgatott. – Talán egy kissé sokat ittunk. Ebből a rossz pálinkából – elfintorodott az emlékre. – Én...

− Semmi különös nem történt? – értetlenkedett Mariann, majd mélyet szívott a cigarettából, aztán íves, gyakorlott mozdulattal kipöckölte a levegőbe. – Nem hallottál veszekedést vagy kiabálást, nem volt köztük feszültség?

A lány megrázta fejét: − Nagyon sokszor visszagondoltam már arra az estére. Ettünk és ittunk. Szarvast. Sok borral. Aztán volt valami a tévében. Én elmosogattam. A férfiak bent pálinkáztak a tévé előtt, később csatlakoztam, de hamar megártott. Ő berakott egy mosást lent a pincében. Aztán nekem megfájdult a fejem, felmentem a szobánkba, és kicsit ledőltem – itt megállt, mert jött az a rész, ami a leginkább érdekes volt, erre mindig mindenki nagyon figyelt: − Éjfél felé felébredtem, a fejfájásra és a szomjúságra. Lementem a konyhába, vizet ittam, sok vizet, és kerestem gyógyszert – ki szünetet tartott, és a másik lélegzet visszafojtva várta, merre kanyarodik a történet: − A házban csönd volt. Szinte hallottam az alvók szuszogását. Odakinn is csönd volt. Mintha az egész világ aludt volna – folytatta a lány elrévedve, majd hirtelen és gyakorlatiasan így zárta le: − Aztán visszamentem aludni.

− Szóval nem láttál vagy nem hallottál semmit? – kérdezte a nő, mire a lány megvonta vállát: − Átaludtam az éjszaka hátralévő részét. Arra ébredtem, hogy a két férfi veszekszik. Akkor már körbejárták a környéket, és nagyon idegesek voltak. Kint fagy volt az éjjel. Emlékszem, deresek voltak az ágak. És azt is tudtuk, hogy egy szál hálóingben ment ki a házból, nem vitt magával semmit, minden ruhája ott volt a szekrényben.

− Nem élhette túl az éjszakát – szögezte le a másik, mire a lány keserűen elfintorodott: − Nem is kellett túlélnie.

− Ezt hogy érted? – kérdezte Mariann meglepődve.

A lány mélyet sóhajtott, majd kihúzta magát, a másik szemébe nézett, úgy mondta: − Szerintem a világ másik felén van. Dél-Amerikában. Balin. Kuala-Lumpurban. Megszervezte az eltűnését. Valaki felvette az úton, elvitte őt az első repülőtérig, onnan pedig huss. Szerintem volt valamennyi pénze eldugva, amennyivel elindulhatott, és most takarít vagy tányért mos vagy ilyesmi egy tök idegen és távoli helyen. És elégedett.

− De miért tett volna ilyet anyám? – csattan fel mögötte Petra hangja.

A lány összerezzent a hangra. Nem fordult meg, tudta, Petra ott áll az ajtóban, és az ő hátát bámulja: − Talán mert bosszút akar állni az apádon, aki tönkretette az életét.

Kis ideig hallgattak, majd a lány felállt, és kiment, az ajtóban épp hogy elférte Petra mellett, aki az arcába bámult, merev, kifejezéstelen ábrázattal, csak a szemében csillogtak könnyek.

A lány lement a konyhába, ahol Anna szorgoskodott. Kintről néha csattanás szűrődött be hozzájuk, éles hang, a lány kérdezés nélkül tudta, a fiú apja fát hasogat, de ahogy kinézett a konyhai hátsó ablakon, láthatta is a férfit, ahogy ingre vetkőzve lendíti a baltát. Sötétedett, de az ablakon kiáramló fény csóvája még pont elérte a jelenetet.

− Jól tartja magát – mondta elismerően a mártást kavargató nőnek. Anna követte tekintetét, majd biccentett: − Nagyon aktív. Nagyon tudatos. Néha szinte ijesztő, hogy ennyire figyel magára és a környezetére.

− Említette korábban neked ezeket a…látomásokat? – kérdezte a lány csöndesen, majd töltött magának egy vizespohárba a megkezdett üveg vörösborból. Anna egy kiskanállal vett a mártásból, megfújta, és óvatosan megkóstolta: − Nem, soha – válaszolt, aztán a pultra támaszkodva bámulta a férfit: − Igazság szerint egyáltalán nem beszél róla. Se arról az éjszakáról, se az előzményekről, se arról, hogy mit érez most mindezek kapcsán. Semmiről. Bezárta magában ezt az egészet. Azt mondta, még az elején, hogy én az újrakezdéshez kellek, ahhoz, hogy jobb ember legyen – most szembefordult a lánnyal, így folytatta: − Őszintén szólva nem igazán örülök ennek a szerepnek. Úgy érzem, mintha valami nagy dolog utáni utójáték lennék egy nagy szerelem utáni parázslás az élet alkonyán. Hát, én nem így képzelem az élet értelmét, ugye megérted?  − volt valami kettőség a hangjában, rezignáltág és bizalmas, bajtársi rezgés, amitől a lány zavarba jött, gyorsan lehajtotta a bort. – Valóban. Nem jó másodhegedűsnek lenni – jelentette ki, aztán elmosta a poharat. – Spagetti lesz? – kérdezte, mert látta a tésztacsomagot a pulton, és a nagy lábosban zubogott a víz. – Megterítek – mondta, és sietve kiszedte a tányérokat a szekrényből.

Az ebédlőasztal a nappali sarkában volt, vastag láncon ódon réz lámpa nyúlt fölé, ennek fényében az arcuk viaszszerű és élettelen volt vacsora közben.

A fiú apja vitte a szót, kedvenc festőiről beszélt, leginkább Edvard Hopperről, aki a festészetelmélet szerinte tökéletesen kifejezte a kapitalizmusban elidegenedett ember magányát, úgy hangzott, mintha tankönyvi szöveget mondana fel, de itt az apa továbbvitte a gondolatot, és felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek az alakok a hooperi univerzumban igazából nem magányosak, hanem boldogak, mert a lét legnagyobb megrontója a tömeg, a tömegember, a nyüzsgés, a város masszája. Hooper a képein az ebből a tömeglétből kiszakadt lényt mutatja be, aki talál magának egy üres teret, amiben végre önmaga lehet, ebből a szempontból tehát tökéletes félreértés azt mondani, hogy ezek szomorú, a kozmikus magányt ábrázoló alkotások, nem, ezek egzisztencialista, a különálló egyén szabadságát bemutató festmények.

− Bocsássatok meg, hogy ilyen bőbeszédű vagyok, de a bor és a kedvenc festőm együtt ezt váltja ki – mosolygott rájuk az aszaltfőről a férfi, ők pedig visszamosolyogtak rá, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Vacsora után Anna és a lány elmosogatott, a többiek pedig letelepedtek a nappali kanapéjára és a fotelbe. Anna fél füllel figyelte, hogy a társalgás akadozik, a fiú apja is egyre szótlanabbá vált, kilenc vagy tíz felé járhatott az idő, és a konyhaablakon túl vaskos, tömör feketeséggé vált a világ.

− Hozzatok pálinkát – szólt hátra nekik a fiú apja, mire Anna elfintorodott, de engedelmesen a nagy palackért nyúlt. – Mindenkinek. Hosszú lesz az éj.

A két nő tálcán egyensúlyozta be a megtöltött apró pohárkákat. A társaság egyik tagja sem ellenkezett, szótlanul elvették az adagjukat, Petra azonnal fel is hajtotta, a barátnője csak szagolgatta, a fiú a fotel karfájára tette, a lány lekuporodott a fiú mellé, Anna pedig koccintott a fiú apjával, és egymás szemébe nézve ittak. – Kimegyek fáért. Addig meséld el nekik, hogy miért építkeztünk rossz helyre – nézett Annára, aki zavartan elmosolyodott: − Biztos, hogy kell most ez?

A férfi bólintott, és komolyan bámult a nő arcába, szemben állt vele, kényelmetlenül közel a másikhoz: − Igen. Szerintem lényeges – mondta halkan de szigorúan, majd nehézkes, kissé rogyadozó léptekkel elindult a hátsó ajtó felé.

Anna segélykérőn körbenézett, de a többiek várakozóan bámultak rá, ezért végül lerogyott az üresen maradt fotelbe, és mélyen sóhajtott: − Tudjátok az erdészetnél dolgoztam, ismerem a környéket és a lakóit, mint a tenyeremet. Nem sűrűn lakott vidék ez, régebben főképp pásztorcsaládok éltek itt, és a hegyvidéken legeltettek mindenfelé. Annak idején, jó húsz éve csináltunk egy gyűjtést, ki is adta az erdészet magánkiadásban. A helyi folklórt szedtük össze, lejegyeztük a még élő öreg pásztorok szövegeit. Mesék, énekek, regölések, ilyesmi. Na abban szerepel ez a fennsík – karjával körbe mutatott, nagy ívet írt el, mellyel befogta a házat, a mezőt és az környező erdőt is −, amelyet az öregek csak Tornácosnak hívtak.

− Minek? – értetlenkedett Petra barátnője.

− Tornácosnak – bólintott az asszony komoran, majd lehajtotta a maradék pálinkát és megborzongott: − A régi pásztorok nem szerettek erre járni, itt éjszakázni meg egyenesen istenkísértésnek tűnt a szemükben. Állítólag mindenféle dolgot láttak a környéken.

Elhallgatott, ezért Petra barátnője türelmetlenül rákérdezett: − Milyen dolgokat?

A nő kényszeredetten elfintorodott: − Lángoló alakokat, fehér arcú kísérteteket. Máskor gyereksírást hallottak az éjben, szóval az összes klasszikus babonás népi hiedelem ide összpontosult, ezért aztán kitalálták, hogy ez itt a pokol tornáca, a Purgatórium, ahol a kárhozott lelkek várakoznak, míg letelik a büntetésük, és bekerülnek a Mennybe. Innen ered a név, Tornácos.

− Egész pontosan mit jelent az, hogy „itt”? – kérdezte nyugtalanul Petra, mire az asszony kedvetlenül bólogatott: − Az országúttól a fenti sziklás részig terjedő szakasz, melyet északról a patak határol, lent, délen meg a szövetkezet kaszálói. Vagyis nagyjából az apátok telke, meg a környező erdő.

Csönd állt be, kényelmetlen, ragadós hallgatás. A fiú törte meg legelőbb: − És ezt biztos, hogy most kellett előadni? – kérdezte ingerülten, majd felállt, közben kissé megrúgta a lány combját, de ne törődött vele, a konyhapulthoz ment, és töltött magának az üvegből, megitta, majd szembefordult a társasággal: − Miért beszélünk ilyenekről? Nem elég az apám őrültsége?

− Ő kért meg rá…− szabadkozott az asszony, miközben ujjaival a fotel karfáját babrált egy sérülését. – Ha engem kérdezel, én persze nem hiszek ebben, ahogy abban se, amit…

− Nem érdekel a véleményed – szögezte le ridegen a fiú. – Ahogy egyikőtök véleménye se – a lányon állapodott meg a tekintete: − Igazad volt. Le kellett volna lépnünk. Sőt…

Nem fejezhette be, mert hirtelen kopogtak a bejárati ajtón, erősen, háromszor. 

folyt. köv.