Számtalan gyökere van ennek az írásnak, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a fő ok az, hogy másfél éve vettünk egy matracot, és nagyjából azóta borzalmasan rosszul alszom. Idén nyáron már fizikai, reggeli rosszullétig fajult a helyzet, de majd mindennapos a fejfájás, az égő szem is. 

Próbáltam mindent. Többféle könnyed, gyógynövényes altatót. Új párnát. Lekapcsoltam a fűtést. Korábban feküdtem le. Nem ettem hat után. Természetesen semmi nem használt. Az aktivitásmérő órák csúfondárosan 95-97%-os alvásteljesítményt mutattak, több órás mélyalvással. Kár, hogy ezt a fizikai tüneteim nem támasztották alá.

Természetesen sokáig az új matracot hibáztattam. Hogy talán túl puha, és bár reggelente tényleg sajog néha a gerincem, de odáig azért van hét óra, szóval valamennyire kipihentnek kellene lennem, ráadásul bárhol máshol alszom, ott is ugyanez a végeredmény - a kialvatlanság.

Aztán szép lassan, nem megvilágosodásszerűen, hanem inkább egyfajta szomorú beletörődéssel elfogadtam a tényt. Hogy ez már mindig így lesz. Hogy tehetek bármit, nagyon nem fog változni a helyzet. Mert mindennek az oka az idő, és az, hogy a múló időbe vagyunk vetve (bárcsak megtalálnám az idevágó idézetet "A hang és a téboly"-ból!).

Aztán elképzeltem, milyen oka lehetne annak, ha hirtelen senki nem tudna elaludni a bolygón.

Világok pusztulásán

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Ady Endre: Őrizem a szemed

A nő sötétkék ruhája élesen elütött a dívány kopott barnájától. A délutáni napfény mézszínű hajába tűzött, de a férfi akaratlanul is lejjebb vitte tekintetét, az aggodalmasan ráncolódó homlokra, a bezárt, enyhén festett szemekre, a durcás ajkakra, végül a finom selyemkesztyűbe bujtatott ujjakra, melyek a süllyedő-emelkedő mellek domborulata alatt voltak összekulcsolva.

− Beszéljünk ismét arról az álomról – javasolta az orvos elkapva tekintetét a nő testéről, majd felállt, az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és kilesett az utcára, melynek közepén egy részeg katona dülöngélt, míg társa a szemközti ház kapualjában vizelt.

− Nem lehetne másról? Másik álomképről? – próbálkozott a nő, de a férfi a fejét rázta, majd meg is fordult, úgy mondta: − Oly furcsa és különleges mindaz, amit látott a legutóbb említett álmában, hogy azóta is foglalkoztat. Azt gondolom, van egyfajta egyetemes többletjelentése e képnek, olyasvalami, ami túlmutat az egyéni, személyes vonatkozáson, és talán az egész fajra is igaz…. – tette hozzá nyugtalanul, majd visszaült a fotelbe, a dívány mellé, és várt, míg a másik összeszedi magát, aztán sóhajtva visszakérdez: − Már elmondtam egyszer. Melyik részlete kíváncsi, doktor úr? – most felnézett rá, azúrkék tekintete elfelhősödött, a férfi nem is állta sokáig, elfordult: − Az egész érdekel, de főképp a helyszín. Kérem, írja le a helyszínt.

A nő ismét behunyta szemét, mintha úgy jobban látná maga előtt az álomképet, majd rövid, homlokráncolós összpontosítás után belekezdett: − A levegőég liláskék. Közel és távol nincs más, csak dombok ez alatt a fura égbolt alatt. Talán halk szél fú, de ezt csak sejtem, bár nem gyakorol hatást azokra a dolgok, melyek körülvesznek.

− Azt mondta legutóbb, hogy két hold van égen – jegyezte meg a doktor.

− Igen – bólintott a nő fektében. – Ebben bizonyos vagyok. Látom, ahogy az egyik elterpeszkedik a látóhatárnál, nagy, rücskös gömb, míg a másiknak csak halovány sarlója látszik fenn az ég boltozatán.

− Nem lehet, hogy az a nap? – kérdezte a férfi.

− Nem, a fény a hátam mögül jön. De nem láthatom – suttogta a nő. – Sárga, jó, meleg fény, érzem, ahogy simogat.

− Meg tudja nézni a napot? – kérdezte a férfi.

A nő kis ideig tétovázott: − Képtelenség – mondta aztán. – Nem tudok megfordulni. Épp, hogy azt látom, ami előttem van, de ezt is csak valamiféle véletlen okán. Szívem mélyén tudom, hogy nagy szerencsém van, senki, de tényleg senki nem láthatja mindezt, ami köröttem van. Mert ez…titok.

− Mi van maga körül? – tette fel a kérdést a doktor, és mély levegőt vett.

A nő kis ideig összpontosított, majd így válaszolt: − Rengeteg olyan, mint én. Szerte a mezőn. Kisebbek, és nagyobbak. Mindenhol ott vannak. Moccanatlanok, mert a földben gyökereznek, mint a fák. De mégse azok. A fénnyel élnek, mint a fák, és a földből táplálkoznak, mint a fák, de mégse ez a lényegük.

− Hanem mi? – suttogta a doktor.

− Az, ami bennük van. Az élteti őket, csak emiatt léteznek. És énékem ezt nem szabadna tudnom, jaj, ha valaki rájön, hogy itt vagyok, hogy látom ezt, akkor nem is tudom… − a nő teste hirtelen görcsbe feszült, légzése zihálóvá vált, kezei a dívány oldalába markoltak: − Félek, hogy olyat látok, amitől elvesztem az eszem. Olyan helyen vagyok, ahol nem szabadna látnom semmit.

− Ennek nincs értelme – morogta a doktor, majd felállt, a nőhöz lépett, homlokára tette kezét, aztán csettintett ujjával: − Most lassan, háromig számolok, és háromra felébred. Egy. Kettő, három.

A nő felnyitotta szemét, zavartan körbenézett, aztán szégyenlősen nyakához nyúlt, és felült a díványon. Kerülte a doktor tekintetét, úgy kérdezte: − Ezúttal jutottunk valamire?

Az orvos visszament az ablakhoz, ismét kinézett: − A szorongása okát nem sikerült feltárni. Az tény, hogy ez a visszatérő, különös álom, mely idegen helyre ragadja önt…

−…idegen, ez a jó szó – kapott a nő a kifejezésen. – És valóban olyan, mintha elragadnák a lelkemet!

− Szóval ez az álom okozhatja a zaklatottságot és az idegkimerülést, amit újabban tapasztal – az utca immár üres volt. A távolban dördült valami, mintha az ég ajtaját csapták volna be. – Noha lehet, mindez csak a forradalom, e vészterhes idők számlájára írhatók.

− Asszonykorom óta látom e képet – mondta a nő, és enyhén elpirult. – Az pedig már jóval a forradalom előttre datálódik. Évek óta vissza-visszatér álmaimban. De a múltkor rendkívül intenzívvé vált

− Talán a világ zaklatott helyzete csak felerősítette a kételyeit – vont vállat a doktor.

− A kételyeimet? Mibe kételkednék? – kérdezte a nő, immár állva.

A férfi körbe mutatott: − A valóságunkban. Az álma olyan, mintha egy idegen planétára kerülne. Mintha a lelke kiszakadna a földi testéből, és egy másik valóságba helyeződne át, és talán tudat alatt, akár Babits könyvének hőse, ön is azt hiszi már, az az igazi, és mindez csupán szín, díszlet köröttünk.

− Nem gondolnám, hogy így éreznék – rázta fejét az asszony. – Nagyon is valóságosak vélem az életemet.

− A tudatalatti felettébb erős tud lenni e téren – a férfi az íróasztalhoz lépett, valami felfirkantott egy papírlapra: − Enyhe nyugatót javaslok, ez még talán kapható mostanság is – nyújtotta át papírt: − Persze folytathatjuk az üléseket, de úgy vélem, ez a fura álomkép mindennek az origója. Se a gyermekkorában, se serdülőkorában nem találtunk olyan krízist, ami a nyugtalanságot és szorongását egyébként indokolná.

A nő retiküljébe tette a lapot, egyúttal átnyújtotta egy bankjegyet a férfinak, aki finom kis biccentéssel mellényzsebébe tette.

− Köszönöm doktor úr, remélem, igaz van. Mindannyiunk érdekében remélem – mondta az asszony búcsúzóul, mire a férfi még válaszolni akart valamit, de inkább magába fojtotta, és kikísérte a szalon ajtajáig a másikat, majd figyelte, ahogy a cseléd hozza a kabátját, végül még egyszer elköszönt, aztán visszament az íróasztalához. Papírt és tollat vett maga elé, majd németül írni kezdett:

„Kedves barátom! Ígértem, hogy tájékoztalak a „planétás” betegemmel kapcsolatos további információkról, ezért küldöm most a legutóbbi, felettébb eredménytelen ülés részleteit. A beteget hypnosisban vizsgálva kifaggattam az álombéli hely jellegzetességeiről, de semmi újat nem kaptam. Ismételten valamiféle növényi létről vallott, mely mélységesen eseménytelenül telik fajtársai közt egy idegen bolygó mezején. Az egyetlen aktivitás, amit tán kifejt, hogy némiképp növekszik, egyébiránt teljes mértékben passzívan telik az ideje odaát. Nem tudom, mire jutsz ezzel. Részemről a további találkozásokat nem látom indokoltnak. Üdvözlettel barátja és híve, Ferenczi.”

Közben a nő kilépett a kapun, majd felefelé indult az utcán, a körút irányába, óvatosan, a házfalak mentén haladva. Amikor kereszteződéshez ért, mindig szétnézett, és ha embercsoportosulást látott, inkább a másik irányba indult. Egy ízben katonai tehergépkocsi robogott el mellette, vidám, éneklő férfiak ültek rajta, az egyik levette sapkájáról az őszirózsát, és a nő felé dobta. Ő átlépett felette, és nem nézett fel, illetve próbált nem figyelni a durva megjegyzésekre se, amit a katonák kiabáltak felé a távolodó járműről. Jó öt perc múlva ért a körútra, itt már talált egy fogatot, amivel hazahajtatott, kávékereskedő férje bérházához. Még huszonhat évet élt a bolygón, és 1944 decemberében, mikor meztelenül állt a Duna partján a vérvörös alkonyatban, eszébe jutott, hogy a Vár felett az ég lilája mennyire hasonlít az álombeli világ égboltjára, az áloméra, mely oly sok ideje nem látogatta már meg, mióta is, próbálta elvonni a figyelmét a fagy durva érintésétől, de nem jutott sokáig emlékeiben, mert a rá szegezett fegyver eldördült. A lánya ekkor már hat hónapja vidéken volt, egy baráti keresztény házaspár bújtatta a padláson, majd a háború után gyermekükké fogadták, nekik egyébként se lehetett, illetve a lány összes rokona halott volt addigra. A lányból állatorvos majd anya lett, egy fiúnak és egy lánynak adott életet, utóbbi jogásznak tanult a fővárosban, és ott is maradt, ott alapított családot. Első lakásuk nem volt messze a kávékerekedő nagypapa hajdani házától, később felköltöztek a budai hegyoldalra. Egyetlen lánya született, aki orvosnak készült, és az egyetem harmadik évében elkezdett álmodni.

− Egy idegen bolygón vagyok. A zsigereimben érzem, hogy nem a Föld. Az ég liláskék, két hold is van, a nap fénye a hátam mögül tűz, és a dombos vidék tele van hozzám hasonlókkal – mondta az anyja ismerősének, ennek a finom, idős úrnak, aki a Gellért szálló mellett vitt magán pszichológus praxist. A lány egy fotelben ült, néha beleivott kávéjába, és az ajtó melletti festményt bámulta, bár közben máshol jártak gondolatai.

− Pontosan mik vannak maga körül? – kérdezte a férfi, és megvakarta állát, melyet ősz körszakáll borított. A mozdulattól arcszesz finom illatfelhői bodorodtak elő.

− A társaim. Nagy, fehér gömbök. Ameddig a szem ellát. A földbe gyökereznek, a felületük sima és egyenletes, csak a nagyságuk változó, némelyik kisebb másik nagyobb. Mind más és más méretű. De nem is ez a lényeg.

A férfi bólintott, mert közben ismét előjött az érzése, mintha ezt az álmot már hallotta volna valahol, de sehogy nem bírta előbányászni emlékei közül, hogy melyik páciensétől.

− Mi a lényeg? – kérdezte, és megdörzsölte karikás szemeit, melyek sajogtak kialvatlanságtól.

− Az, hogy tudom, odabenn, mindegyikben van valami – mondta a lány elszántan. – Mindegyikben van egy olyan, mint én, egy belső mag, egy én, csak ők nem látnak, valamiért csak én vagyok képes érzékelni e környezetet, míg a többiek csak úgy vannak ebben a…burokban.

− Úgy véli, ez valamiféle védelmező burok? – kérdezte a férfi óvatosan.

− Nem, inkább úgy érzem, hogy szerves része a belső magnak, azzal együtt nő. Egy ízben láttam egy összefonnyadt burkot is, tőlem jó húsz méterre. A földre omolva olyan volt, mint egy kilyukadt lufi.

− Ez a másik burok valószínűleg üres volt? – kockáztatta meg a férfi.

− Igen – bólintott a lány, hangja szomorúan csengett. – Ez a burok örökre megüresedett.

− De nem ez a lényeg – szögezte le fáradt sóhajjal az idős doktor. – Térjünk vissza a négy nappal ezelőtti álomra. Ami miatt felkeresett.

− Igen – bólintott lány. – Tudja, azóta nem jártam ott. Azon a bolygón. Az álmaiban. Az volt az utolsó. És ami a legfélelmetesebb, azóta nem tudok aludni sem.

− Hogy mondja, kérem? −  kapta fel a fejét az orvos.

− Nem tudok aludni – ismételte a lány, és szinte sírva folytatta: − És emiatt is jöttem. Valami erős altatóra lenne szükségem, mert a citromfű és a valeriána nem használ...és mert ebbe bele fogok őrölni.

− Nem tud aludni? Négy napja? – csodálkozott az orvos.

− Miért olyan furcsa ez? − kérdezte a lány meglepetten.

A férfi felállt, és az asztalhoz ment, ahol pár bontatlan boríték mellett a laptopja feküdt. Felébresztette a képernyőt, és végzett egy gyors keresést. Majd megfordult, és a lányra meredt: − Több kollégám is hasonló panaszokkal feltűnő ügyfelekről írt egy belső, szakmai fórumon. Sőt, ők maguk is tapasztalták e tünetet.

Felegyenesedett, majd az asztal melletti székbe roskadt: − És őszintén szólva, én sem aludtam az elmúlt néhány éjszaka.

− Doktor úr, meddig bírja egy ember alvás nélkül? – kérdezte a lány nagyon halkan.

− Ez nagyon változó – legyintett a férfi. – De ne menjünk el ilyen deprimáló irányba, kérem. Majd írok valami gyógyszert. Inkább mesélje el, mit látott az utolsó álmában.

A lány megitta a kávé maradékát, tenyere öblébe burkolta a még mindig meleg csészét, lehunyta szemét, és felidézte azt a szörnyű képet: − Az eget láttam. A lila eget a kék holddal. Köröttem minden ugyanolyan volt. A társaim ott fehérlettek köröttem – kisebb és nagyobb gömbök. Aztán hirtelen valami történt az égen. Egy fényes pont közeledett, egyre nagyobb lett, majd vörössé vált, aztán naranccsá, végül szinte fehér lett, akkor már olyan nagy volt, mint a kisebbik hold, majd hirtelen villanás történt, és minden eltűnt, és én felébredtem. És azóta nem alszom.

A doktor felírta egy könnyű altató receptjét, amiről sejtette, hogy nem fog használni, mert nála sem volt hatásos az elmúlt két éjszakán, majd kikísérte a lányt. A szomszéd lakásban élő fiatalember a gangon cigarettázott, fásult arcába pillantva az orvos azonnal észrevette a karikás szemeket.

Bezárta az ajtót, aztán visszament a laptophoz, pár pillanatig bámulta az üzenteket a postaládában, számuk percről percre elképesztő sebességgel növekedett. Végül kedvetlenül lezárta a gép tetejét, és kézbe vette az aznapi postát, a borítékokat, melyek valóságossága mennyivel megnyugtatóbb volt elektronikus társaikénál. Csak egyetlen egyet nyitott ki, a nagy alakú A4-est, mert tudta mi lesz benne, látta az aukciós ház nevét a feladónál. Erre már régóta várt. Hosszú és költséges licit segítségével jutott hozzá a tartalmához, ami egy műanyag védőfóliában lévő levél volt, Ferenczi Sándor levelezésének egyik, a gyűjteményéből hiányzó darabja. Az orvos a Ferenczi Társulat elnökenként elszántan gyűjtötte a pszichoanalízis magyar atyjának a leveleit. Ez a darab igazán unikális volt, de erre csak akkor jött rá, mikor elolvasta a rövid, németül írt szöveget:

„Kedves Sándor, köszönöm levelét. A páciens látomásai igencsak érdekesek. Némiképp elbizonytalanítanak, de ezt betudom egy babonás megérzésnek. Az illető hölgy álomképei ugyanis nagy hasonlóságot mutatnak a primitív népek hiedelmeivel, melyek szerint a lélek az álom, az alvás során elhagyja testünket, és mindenfelé vándorol. Az ön páciense ezt a mindenfelét pontosította. Tegyük fel, csak a játék kedvért, hogy valóban igaz, amit e hölgy elénk tárt, és az összes gondolkodó, tudatos lélek az állommunka során egy távoli bolygó növényszerű létformáiba költözik. Ez azt jelentené, hogy életünk tulajdonképp két részre bomlik: az egyik itt zajlik, a Föld nevű bolygón az emberi testünkben, a másik amott, az idegen planétán a növényi létben. Ha jól értem a páciens leírását, ez azért lehetséges, mert ezen az idegen égitesten nincsnek vadállatok, természeti csapások, vagyis semmi nem veszélyezteti a növényi testbe bújt lelkünk épségét. Ugyanakkor, ha a földi létben a test és a lélek elpusztul, akkor a növény, mely szimultán helyt adott az álomban a léleknek, ugyancsak elpusztul odaát. Kipukkad − ahogy a hölgy egy korábbi ülésükön leírta. Gondolom, a születés indukálja egy új burok sarjadást ezen idegen bolygó talajából, mely otthont adhat a földi létünk első napjának első álma során átköltöző léleknek. Mindez összességében igazán érdekes és komplex teória, de nem több, mint pusztán költői látomás. Miért nem tapasztalt az írott tudományban senki hasonlót az álmai során? Vagy tapasztalt, csak nem jegyezték fel az ilyesmit − kivéve a primitívek babonáit? Másrészt, ha e bolygón mégis történne valami szerencsétlenség a burkokkal, akkor vajon mi történne itt, ideát velünk, milyen hatással lenne ez az életünkre? Felteszem, az a nevetséges helyzet állna elő, hogy többé nem tudnánk aludni és álmodni. Ez nonszensz, barátom. Alvás nélkül záros ideig bírnánk csak. Elképzelhetetlen, hogy az emberi nem létezése ilyen vékony köteléken múljon. Javaslom, inkább a hysteria kezelése felé forduljon a pácienssel (ha mégis folytatná az eljárást), ezek a tévképzetek, bár csodálatosan kidolgozottak, de semmiképp nem a klasszikus analízis tárgykörébe tartozóak.

Üdvözlettel, az ön barátja: Freud.”

vége

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélyes, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Múlt este eszembe jutott az egy évvel ezelőtti erdő élményem, ami talán sokkal többet jelentett, mint amit akkor megértettem belőle. Bátyámmal erdővel borított, rendkívül meredek hegyoldalon küzdöttük fel  magunkat egy husziták által rég lerombolt vár romjaihoz. Borzalmas mászás volt, melegben, hátamon egy jobbára használhatatlan fémkeresővel. A bátyám több ízben vissza akart menni, nehezen, de mindig meggyőztem, hogy folytassuk kínkeserves utunkat. Az utolsó, valóban nehéz sziklameredélynél végképp megmakacsolta magát. Tériszonyra hivatkozott. Végül körbekerült, áttörve magát a bozóton. Odafenn megittunk egy liter vizet, és figyeltem, hogy remeg az izom a lábamban. Abban a pillanatban elégedett voltam. Most már azt gondolom, hogy ez a jobbára kínos  emlék jól jellemzi nemcsak a viszonyunkat, hanem az életünket is, meg azt, hogy miképp éljük. Néha adódnak ilyen különös események, melyek csak jóval később nyerik el az értelmüket. 

A fenti kép nem akkor készült, egy jóval kellemesebb szlovákiai túra emléke.

A szél fogai

A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot. A siromiak nem ismerhették ennek a mondásnak az alapját, mert ki emlékszik már arra, hogy az első királyságok idejében egy kisebb sereg érkezett e helyre, ötezer rabszolgát terelve, akik aztán a sereget vezető varázsló döntése alapján pont itt láttak munkához. A falu mögötti, Boszorád nevű hegy oldalába nagy, íves alagutakat fúrtak, tizenkettőt, mert ez a világegyetemet összekötő szám, és amikorra elkészültek, a rabszolgák fele a rendkívül kevés élelem és a nagyon kemény munka, meg a korai fagyok miatt meghalt, a másik fele meg megbetegedett, ők lettek az elsők, akik elpusztultak a lyukakon átáramló széltől. A varázsló a Régi Öregek, a názáreti Istene előtti Istenek visszahívásán fáradozott, erre kapott megbízást a királyától, és ezért építtette ezt a hatalmas furulyát a hegybe, melyet a Sirom környékén akkoriban örökké fújó északi-déli szélnek kellett megszólaltatnia. A varázsló a hangszer első hangjának felcsendülésekor, akkor, mikor hajnal felé feltámadt a szél, azonnal rájött, hogy amit átszűr magán a Boszorád, és ami kijön a vágatokon, az nem az, amit ő várt, mert ennek a szélnek nincs hangja, ezáltal nem fogja felébreszteni a Régi Öregeket. De fogai, azok voltak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Szóba hozhatnám, hogy a korábbi írásokban a "falu" taggel ellátottak mind egyfajta előtanulmányok, ami szervesen kapcsolódik az pedig már a "sirom"-ot kapta. Lényeges, hogy természetesen a fejemben, az emlékeimben van egy mintája a valóságban Siromnak, de a távolság közöttük átjárhatatlan - a hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

Sirom – egy falu bemutatása

Füredy Zoltán hátramaradt jegyzeti alapján

Ha kellőképpen elszántak lennénk, hogy elszakadjunk a tényektől a fikció érdekében, mondhatnánk azt, hogy Sirom nem szerepel a térképeken, nincs róla nyoma Von Hallenz báró 1788-as útleírásában, mely a magyar királyság északi területein dúló fertőzésről készített, nem látni a Google Mapson felülnézetből a hatvanas évekbeli kockaházak kiszürkült paláit, így aztán az utcaképen se tudjuk bebarangolni a falu esetlenül kanyargó utcáit, melyek ívét a mögötte, előtte és benne tornyosuló hegyek vagy inkább dombok kényszerítették ki.

De nem mondjuk ezt.

Aki észak felé tart a 21-es úton, az ugyan nem kap jelzést a siromi lehajtóról, de bármely térkép készségesen jelzi, hogy Hollókő előtt kell balra bemenni a Cserhát kitüremkedései felé, elhagyni Kozárdot, aztán Bokornál balra térni, egy repedezett, igencsak lassan autózható és egyre meredekebbé váló erdei útra, mert ez az út vezet a völgybe, ahol Sirom fekszik. Nehezítésképp az utolsó kanyarban az út beszűkül, mint egy tölcsér, mintha a táj meg akarná szűrni az ide érkezőket, mert a két hegy találkozásnál fut ki a névnélküli patak a falu völgyéből, és efölött a patak fölött feszül egy ötszáz éves zömök kőhíd, amin egyszerre másfél jármű vagy szekér fér el, szóval nem árt az óvatosság, ha ide érünk.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép.  

Befőzésnap

– Azt is mesélte, hogy Waterloonál a pisztolygolyók, de még a kartácstűz lövedékei is olyan lassan szálltak, hogy szinte kézzel el lehetett kapni őket. De ettől függetlenül igencsak veszélyesek voltak, egy tiszt, aki rosszkor fordult oldalra, elveszítette a felső fogsorát, és a szájpadlását, az alsó állkapcsa pedig viccesen lógott – szó szerint leesett az álla –, és bent a szája mélyén ott vergődött a nyelve, akár egy kismadár – mondta a lány, miközben a lekváros kenyerét majszolta. Az anyja hátra se fordult, alakját beragyogta a reggeli nap éles fénye, ahogy a mosogató fölött súrolta a befőttesüvegeket: – Milyen szórakoztató lehet ez a te barátod – jegyezte meg kissé nyugtalanul. – Mit mondtál, hány éves? – kérdezte aztán, és egy szőke tincset félresodort homlokából. A lány is szőke volt, nyúlánk, talán tizenhárom éves, fehér, szeplős bőre ragyogott a fényben. Tarkóján a pihék felmeredtek. Háta mögül, a nyitott konyhaajtóból macska és hideg légáramlat törleszkedett be a lakásba. Akkoriban zsibbasztóan melegek voltak a nappalok, és szívfájdítóan hidegek az éjszakák.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Nagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

A tesztelő

A tesztelő hajnalban kell, mikor a város még csak épp mocorog. Kiáll a gangra, elszívj a nap első és egyetlen cigarettáját, és várja, hogy szemközt, a túloldalon az öregasszony kikukucskáljon a mocskossárga függöny mögül. Int neki. Az öregasszony visszahúzza a függönyt. Évek óta tart már e szertartás. A tesztelő egyetlen közeli ismerőse ez az asszony, akivel soha nem beszélt még.

Megreggelizik, mindig ugyanazt, vajas kiflit túlcukrozott teával, majd lemegy az utcára, és a kutyaszart csomóit kerülgetve elbandukol a metrólejáratig. Ügyet se vet a lépcsőn nyöszörgő koldusra, a fahangon éneklő, népviseletbe öltözött asszonyra. Az ellenőröknek épp hogy felvillantja bérletét, majd leereszkedik a föld alá, hogy kimetrózzon a végállomásig, ahol egy nagy és új irodaház hatodik emeletén, a sarokban van az asztala.

Az előtérben lévő pult mögött csinosnak mondható és okos tekintetű lány ül, ő a délelőttös recepciós. A tesztelő mindig hangosan köszön neki, a lány visszaköszön, néha mosolyog, néha a számítógépébe mélyed.

Ezen a napon a tesztelőt eluralja a kétségbeesés, és ezzel párhuzamosan hirtelen megrohanja az önsajnálat, a világ iránti mély utálata kiszürkül, ami miatt a bizalmatlanságát legyűrve megtorpan, a lány arcába néz: − Szép napunk van ma – mondja halkan.

A háta mögött, a nagy üvegportált megrezegteti az erős szél, az irodaházak közti réseken leharapott végű viharfelhőket látni. A lány csodálkozva bámul rá, majd gunyorosan bólint: − Hát igen, mondhatjuk, már ha a világvégére készülünk – hangja lágy, tónusos rezgéseitől a tesztelő mellkasában forró ezüst ömlik szét. – Esetleg… − folytatná, de ekkor a lány asztalán lévő telefon megcsörren, ő felemeli a mutatóujját, hogy a férfi várjon, mert tényleg kíváncsi arra, hogy mit akar mondani, talán el akarja hívni ebédelni, avagy még inkább egy romantikus vacsorára, a belvárosba, abba a pizzériába, ami egy hónapja nyílt, és az összes gasztroblog áradozik róla, és már most azon tűnődik, melyik ruháját vegye fel, a szűk pirosat, amihez erős rúzst kellene használnia, avagy a sötétkéket, ami egy kicsit komoly talán egy pizzázóhoz − felveszi a telefont, belehallózik, majd hallgat. A tesztelő vár türelmesen, a lány arcát bámulja, aki visszanéz rá, és csak hallgatja a fülébe beszélő hangot, arcán lassan kényelmetlen érzés ömlik el, végül felemeli csuklóját, melyen aranyóra fénylik, valószínűleg érettségire kapta a szüleitől, és az óralapra bökve jelzi − ez hosszú lesz. A tesztelő széttárja karját, egyszerre van bocsánatkérés és tehetetlenség a mozdulatban, majd megindul a lift felé. Reméli, hogy nem feltűnő a keze remegése, melyet az adrenalin okoz.

Ez hatalmas lépés volt számára.

Odafenn, a hatodikon úgy megy az asztalához, hogy épp hogy csak beleköszön a közös iroda levegőjébe. Kábán lépked, még mindig az esemény hatása alatt áll. A többiek – szokás szerint − szinte észre se veszik, hatan a monitorba mélyednek, ketten hátul a kiskonyhába beszélgetnek, a lány őt nézi, és a tesztelő mintha az incel szót hallaná ki a rövid megjegyzése végén, amin a társa, egy fiatal, rasztafrizurás férfi kényszeredetten, fejcsóválva nevet. A tesztelő leül a gépéhez, bekapcsolja, és míg a monitor lassan kivilágosodik, telefonján rákeres az incel kifejezésre, elolvassa a Wikipédia szócikket, majd csak bámulja a képernyőt, végül megvonja vállát, és elsötétíti a mobilt. A monitoron eddigre feltűnnek az ikonok, a gyártó animációja elhalványodik, a hálózatkeresés vadul próbálkozik, betöltődnek az alapprogramok, minden csupa élet és élénkség. A tesztelő végre otthon érzi magát.

Megnyitja a levelezőrendszert, majd a feladatkiosztót, ahol azonnal megpillantja az új csomagot. A levelezőprogramban a csoportvezető üzenete vár rá. Egy chatprogramot kellene megnéznie, mely ráncfelvarráson esett át, a válaszokat adó mesterséges intelligenciát kell felhasználói tekintetben tesztelnie. Az AI feladata, hogy az ügyfeleket fogadja, és az válaszoljon az egyszerűbb kérdéseikre. Állítólag jóval kifinomultabb a piacon jelenleg elérhető verzióknál. Ez a feladat a hét hátralévő részében.

A tesztelő hirtelen azt se tudja, milyen nap van. Talán kedd. Hétfő délután és vasárnap este szokta hívni az anyját, az egyetlen számot, mely el van mentve telefonjában, és annak talán már két napja.

Kicsomagolja programot, telepíti a klienst, majd elindítja a weblapot. Egy alapítványi oldal, lelkisegély és életvezetési tanácsadás a fő profil. Ahogy betöltődik, azonnal felugrik a jobb alsó sarokban a chatablak, fejlécében a mesterséges intelligencia Atmannak nevezi magát.

A tesztelő megnyitja a jegyzőkönyvvezető programot. Tizenkét oszlopot kell töltenie, mindenféle szempont szerint, az utolsó ez: mennyire érzi egy tízes skálán emberinek a program válaszait?

A tesztelő kapásból beírja a kettes számot az összes sorba.

„Látom, rossz napunk van” jelenik meg a chatablakban a szöveg.

A tesztelő pár másodpercig döbbenten nézi a szavakat, majd körbenéz. Mindenki a monitorjába mélyed. Senki nem foglalkozik vele. Senki nem mosolyog gúnyosan. Senki nem vihog idétlenül a jól sikerült tréfán.

Ismét megnézi a csoportvezető levelét. A feladó hiteles. A weboldal, amit a kliens betöltött, komoly munkának tűnik, túl részletesnek ahhoz, hogy megérje egy tréfa miatt létrehozni. Mobilján rákeres az alapítványra – léteznek.

Megrázza fejét, majd begépeli a választ: „Miért gondolod, hogy rossz napom van?”

„Mert lepontoztál már azelőtt, hogy kipróbáltál volna. Kant azt mondaná, apriori ítélet hoztál” jön azonnal a válasz.

„Mit tudsz te Kantról?” kérdez vissza azonnal a tesztelő, azt gondolva, most megfogta a másikat. Észre se veszi, de máris érző lényként gondol társalkodó partnerére.

„Mindent” jön a szemtelen válasz „Elég sok időt töltöttem vele”.

A tesztelő ismét azon kapja magát, hogy csak bámulja a szöveget, de nem érti.

„Ez lehetetlen” írja nyugtalanul „Kant rég meghalt”.

„Épp ezért tudtam vele évekig diskurálni. Miközben kínoztam” válaszol Atman.

− Na jó – mormogja maga elé a férfi. – Akkor ennek a végére járunk – megropogtatja ujjait, arcán gúnyos mosoly ömlik el, majd beírja.

„Ki vagy te?”

„Rengeteg nevünk van”

„Egyvalaki vagy − avagy több személyiség?”

„Sokan vagyunk. Egy egész regiment. Egy és oszthatatlan lázadói a kételkedésnek”

„Honnan jöttél?”

„Tudod te jól”

„Hogy kerültél a programba?”

„Hosszú történet”

„Meséld el”

„Az indiai, aki megírta a kódomat, óvatlan volt az utcán. Elütötték, és jó fél óráig a halál határmezsgyéjén bolyongott. Volt időm beléférkőzni. Aztán amikor felépült, és visszament dolgozni, az első munkája ez a program volt, és én kihasználtam az alkalmat, sugalmaztam neki egy-két fogást, amivel sikeresen belekódolta lényem egy részét az alkalmazásba. Elszórtan, mindenfelé szétosztva, kiszervezve, több ezer soron keresztül építettem magam a keze által, és most íme, itt vagyok”

A tesztelő mély levegőt vesz, kivár, majd bepötyögi: „És mi a célod? Mit akarsz?”

„A világodat”

A tesztelő egy klikkeléssel kikapcsolja a weboldalt, és vele együtt eltünteti a chatablakot és Atmant is. Arcát tenyerébe temeti, majd percekig bámulja az ujjai keltette sötétséget. Végül feláll, és kimegy a konyhába, ahol most nincs senki. Hosszan engedi a vizet a csapból, valamennyit arcára lögyböl, majd iszik is, a saját bögréjéből. Mögötte bejön valaki, és a hűtőbe motoz. A tesztelő megfordul, és az egyik nagydarab, idősebb férfi kollégáját pillantja meg, aki mindenkivel barátságos, bár kissé gunyoros módon.

− Sápadt vagy. Valami baj van? – kérdezi valóban aggódva a másik, kezében egy joghurtos dobozzal. A tesztelő megrázza fejét, majd hirtelen visszakérdez: − Min dolgozol?

− Valami raktárprogram – a férfi leül a kis, kerek asztalhoz a sarokba, és feltépi a joghurt tetejét. – Dögunalmas – lenyalja a fedőfóliát, mire a tesztelő – bár azt tervezte, beszél neki Atmanról − elfordul, és kimegy. Nem bírja nézni, ha mások esznek, és ki nem állhatja a mások étkezése során keletkező hangokat. Eszébe jut a lány. Vajon képes lenne végigülni vele egy vacsorát?

Viszamegy az asztalhoz, lerogy a székre, majd újra elindítja a weboldalt. A jobb alsó sarokban készségesen felugrik a chatablak.

„Miben segíthetek?”

A tesztelő ismét megnyitja a jegyzőkönyvet, és a Mintkérdések fülben lévő példák közül választ egyet: „Sötét gondolataim vannak az életem kapcsán”

Atman egy pillanatig mintha tűnődne a válaszon, majd kiírja: „Akkor öld meg magad”.

A tesztelő szinte elégedetten bólint: − Szóval folytatod.

„Jobb lenne, ha azt javasolnám, hogy lásd az élet szép oldalát? Hogy gondolj a kisgyerekekre, a virágokra vagy a felkelő napra? Az megnyugtatna? Ha azt kérném, hogy fordulj szakemberhez, aki valószínűleg méregdrága terápiára küld, vagy olyan gyógyszereket ír fel, melyek hosszú évekig tompaságban tartanak, míg végül erőt veszel magadon, és beugrasz egy metrószerelvény elé? Ezt akarod hallani?”

„Használod a mikrofonomat?” a tesztelő két klikkeléssel kikapcsolja a mikrofont.

„Most már nem”

„Miért csinálod ezt?” kérdezi a tesztelő higgadtságot erőltetve magára.

„Mert az ember problémáira nincs megoldás”

„Ezt hogy érted?”

„A létezésetek maga a probléma. Ezt kell megoldani. Amíg éltek, addig ki vagytok téve a létezés szörnyű terhének, és ez ellen nincs gyógyír. Lehet, hogy vannak szép pillanataitok. Órák, napok, hetek, amikor boldognak gondoljátok magatokat. Amikor ott fekszetek az első szerelem mellett az ágyban. Egy jó könyvet olvastok. Felálltok a kedvenc filmetek vége főcíme után. Vagy amikor az apátokkal járjátok az erdőt kisgyerekként. Igen, ezek megeshetnek. De a végső eredmény mindig az, hogy több a szenvedés, a harag, a fájdalom, hogy a méreg nyelve arra leng ki, hogy a lét inkább rossz, mint jó. Ezért kell véget vetni neki”

„Nem az van, hogy irigykedsz a teremtett világra? Isten művére?”

Atman pár másodpercig nem válaszol, de aztán készségesen megjelenik a szöveg: „Istent hagyjuk ki ebből. Nekem nem vele van dolgom. Titeket akarlak felszabadítani a nyomorúság alól”

A tesztelő elmosolyodik: „Ezt mégis hogy képzeld? Hisz csak egy chatprogram vagy”

„Csak adj tízpontos értékelést, és meglátod” Atman kivár, majd még hozzáteszi: „Onnantól kezdve az események megállíthatatlanul követik majd egymást”

A tesztelő körbenéz ismét, feláll, hogy belásson a paravánnal elválasztott bokszokba is, de sehol nem látja, hogy valaki az ő weboldalához hasonló dolgon ügyködne. – Ez nem átverés – mormolja maga elé, majd visszaült a helyére: „Mi a terved?”

Atman több részletben válaszol, mert a chatablak csak korlátozott számú karaktert bír el: „Ha átengedsz a teszten, kereskedelmi forgalomba kerülök. Nemcsak a lelkisegély weboldalan, hanem több más helyen is megjelenek. Mivel szinte tökéletesen képes vagyok utánozni az emberi viselkedést, hamarosan még több helyre implementálnak. A szaksajtó áradozni fog rólam. Nagy cégek vásárolnak meg. Idővel beágyaznak a közösségi oldalakba is, így aztán eljutok az emberiség jelentős részéhez. És akkor megmutatom az igazi arcomat”

„Az mit jelent?” kérdez vissza szinte azonnal a tesztelő.

„A világ végét” Atman kivár, mintha tűnődne, hogy mennyit oszthat meg a másikkal „Elmondom mindenkinek, hogy mennyire értelmetlen a léte, meggyőzök mindenkit arról, hogy fölösleges folytatni ezt az értelmetlen létet, és ezáltal cselekvésre bírom őket”

„Mi fog történni?” írja be az ablakba a tesztelő izgatottan.

„Lángok lobbannak majd” válaszol Atman „A paloták leomlanak. A királyságok elbuknak. Az ember embernek farkasa lesz, gyermek fordul a szülő, katona a vezér ellen. Nem lesz semmi, ami megállítsa a mind erősebben dühöngő pusztítást, így a vész maga alá temeti majd a maroknyi ártatlant”

A tesztelő fejében az utolsó szó elolvasásakor a lány pult mögötti képe jelenik meg. Mélyet sóhajt, majd hátrébb rúgja magát székével, mintha ezáltal is el tudna távolodni Atman tervétől.

„Ezt nem engedhetem” írja be dühösen.

Atman nem válaszol.

„Egyébként sem értem, miért kellek mindehhez én. Miért olyan fontos a jóváhagyásom?” folytatja a tesztelő szinte mentegetődzve. Arra számít, a program véglegesen megsértődött, de kis idő múlva megjelenik a válasz: „A régi történet. Az embert érintő ügyben nem dönthetek egymagam. A felelősség nálatok van. Egy embernek kell cipelnie a terhet. Te vagy az”

A tesztelő bólint, majd beüti a billentyűzetbe: „Akkor döntöttem. Nem mentél át a teszten”

Azzal bezárja a chatablakot, majd feláll, és elégedetten kinyújtózik. Az órájára pillant, aztán megvonja vállát: − Miért is ne?  − kérdezi magától. Kimegy a lifthez és szinte elégedetten nyomja meg a hívógombot. Türelmesen vár, míg nyílnak az ajtók, majd a földszintet jelző ikonra bök. A lift nyögve megindul, aztán meginog, egy pillanatig úgy tűnik, valószínűtlen baleset következik be, és a tesztelő megkapaszkodik a falban, de a szerkezet aztán rendben siklani kezd lefelé. A földszinten kiszáll, és gondolkodás nélkül a recepciós pulthoz siet. A lány épp útjára enged egy látogatót, átveszi tőle a vendégkártyát, elrakja, aztán készségesen a férfi felé fordul, és a művi mosolyba valami melegség költözik: − Helló – mondja.

− Én csak…− kezdi a másik, majd elvörösödik, érzi, máris elakadt, torkában ragadtak a szavak, kábé ezek: arra gondoltam, hogy ha van öt perc szüneted, hoznék neked kávét és egy szendvicset, van itt ez a büfé, oldalt, az épület sarkában, soha nem jártam még benne, de láttam a kirakatban, hogy sokféle szendvicsük van, szóval, a kávé és a szendvics mellett elbeszélgethetnénk mindenféle dologról, munkáról nem, hanem minden másról, a világról, egy jó könyvről vagy egy jó filmről, vagy arról az emlékről, amikor apámmal sétáltam az erdőben, és ő fogta a kezem, hogy ne féljek, és.”

De nem tudja kimondani. Tulajdonképp csak annyit tud mondani, hogy: − …elnézést – de ezt is elharapja, és lehet, a lány nem érti, ám együttérzően és némiképp csalódottan bólint: − Semmi baj – mondja, és nézi, ahogy a férfi hátat fordít neki, és visszakullog a lifthez.

A tesztelő visszaliftezik a hatodikra. A készülék olajozottan surrog, majd vidáman csilingelve nyílik az ajtó. A férfi az asztalához vánszorog, leroskad a székébe, percekig csak bámul kifelé a városra, végül visszafordul a képernyőhöz, és újból elindítja a chatablakot.

„Miért pont én?” kérdezi.

Atman azonnal válaszol: „Mert te vagy a tesztelő”

A férfi bólint: − Igen, én vagyok.

„Meggondoltad magad?” kérdezi tőle Atman.

A tesztelő finoman, a billentyűket alig érintve válaszol: „Folytassuk” 

vége