Gyerekként borzadva néztem ezt a képet. Egy IPM-ben jelent meg, a nyolcvanas években, és totálisan félreértettem. Azt gondoltam, hogy a film főszereplői e két fura lény, e két szörny, de az angol sci-fiben, az 1967-es The Sorcerers-ben e jelenet valamiféle tragikus végkifejletet ábrázol. Mindenestere a kép bizonyára hatott arra a félelemre, amit valóban átéltem, amkor én magam jártam le a pincébe tüzet rakni. A pince és a szén csak egy stáció volt azokban a végeláthatatlanul hosszú téli délutánokban, amikor egyedül voltam az üres, nagy házban. Gondolom, minden gyereknek vannak saját félelmei, de úgy vélem, az érzékeny lelkivilágom és a nagyon is aktív fantáziám miatt engem többszörösen sújtott a rettegés ezekben az években. Talán ezért is vagyunk most itt.

A szenesember

A szén vasas, poros szaga feljött a lépcsőfeljárón, és belepte őt, körbeölelte, régi ismeősként hozzásimult.

– Általában nem szívesen engedek be idegent a házba – mondta az öregember köhécselve.

A másik, a látogató, a negyven körüli férfi várakozóan nézett rá, majd lefelé intett: – Szabad?

– Csak tessék – biccentett vendéglátója.

A férfi leóvakodott a nyikorgó lépcsőn a pincébe.

– A lépcső a régi – konstatálta erőltetett vidámsággal.

– Idelent nem nagyon nyúltunk semmihez – vont vállat az öreg, aki a durva betonfalnak támaszkodva követte. – Tudja, azután, hogy beköltöztünk, alig módosítottunk valamit.

– Mikor volt ez? – fordult hátra a férfi, és közben kissé megingott, de következő lépésével, immár a pince padlóján, visszanyerte egyensúlyát.

Az öreg eltűnődött, majd bólintott, és a látogató mellé lépett: – Talán kétezer körül. Igen, akkor vettük. Egy ideig nem is laktunk itt, csak a nyugdíj környékén költöztünk be.

– Akkor az adhatta el maguknak, aki megvette a szüleimtől – motyogta az idegen.

Kese hajú, sápadt, markáns arcú férfi volt. Szögletes arcéleit nagy, szlávos, kék szeme szelídítette mg. Körbefordult, tekintete megakadt a sarokban álló acélszörnyetegen. – A kazán – mondta álmélkodva, majd odalépett, lehajolt, kitárta az ajtaját, és beleszagolt, közben lehunyta szemét. Arcába betűzött a gyenge, téli napfény, mely a kazán felett lévő keskeny kis ablakon át ömlött a pincébe. Még egy másik ilyen ablak volt túloldalt, ezek adtak csak némi világosságot, talán túl keveset az öreg szemének, mert most kinyúlt, és felkapcsolta a villanyt. Villódzva kelt életre a neon.

– Ó, igen – sóhajtott a férfi. – A neon is ugyanaz.

– Amint mondtam, nem cseréltünk idelenn semmit – bizonygatta az öregember, és a feljáró falának támaszkodva látogatóját vizslatta: – Mit mondott, meddig is laktak itt?

– Nem mondtam – fordult felé a férfi, majd eltűnődött, és a kazán melletti sarokhoz lépett. Egy ócska polc árválkodott a fal mellett, rajta üres és poros befőttesüvegek sorakoztak. – Itt volt a szén…– jegyezte meg a férfi elgondolkodva.

– Igen – az öreg köhécselt egyet, majd így folytatta: – Mi bevezettettük a gázt – a kazán felé intett –, de ezt meghagytuk, ha az oroszok elzárnák a csapokat – mosolyogott.

– De szenük az már nincs – szögezte le a férfi.

– Nincs – vont vállat az öregember. – Van viszont fa, az udvar végében.

– Nincs szenük – motyogta a másik, majd mélyen beszívta a pince földes, szenes, penészes aromáit, aztán a túlsó, sötét oldal felé pillantott, ahol valami egy nagy halom dolog szürke ponyvával letakarva várt sorsára, majd mondott volna még valamit, de ekkor a szeme fennakadt, és összeesett.

Arra eszmélt, hogy az öreg egy pohárból vizet fröcsköl ujjaival az arcába.

– Hol vagyok? – ült fel a férfi.

– A pincében – mondta az öregember, akit ott térdelt fekvő teste mellett, és most nyögve talpra kászálódott: – Nagyon megijesztett. Jól van? Leesett a vércukra, vagy mi?

Kezét nyújtotta, a másik belekapaszkodott, és felállt ő is.

– Azt hiszem az emlékek – motyogta a látogató. – Jobban mondva egy emlék. Egy bizonyos emlék.

Az öregember körbefordult, majd a lépcsőfeljáró alól kihúzott egy rozoga kerti széket, szétnyitotta. – Üljön csak le egy kicsit – pillantott fel a látogatóra, az a fejét rázta, aztán mégis leült. Az öreg a helyiség túlsó sarokba ment, a falicsaphoz, és a mosdókagylóba öntötte a vizet. – Kér vizet? – kérdezte meg se fordulva.

– Köszönöm, nem. Mi van a ponyva alatt? – a féri a széken az öregember hátát figyelte.

– Csak régi lomok – válaszolt az öreg, és visszacsoszogott hozzá. – A felújításból maradtak.

– Lomok? – kérdezte az idegen. – Meg mertem volna esküdni, hogy szén.

– Itt nincs szén – szögezte le az öregember, majd óvatosan a falépcső harmadik fokára telepedett: – El akarja mondani? – kérdezte aztán csöndesen.

Az idegen ránézett, megvonta vállát: – Nem is tudom. Még soha senkinek nem mondtam el. Több évtizede magamban tartom. Igazából eszembe se jutott nagyon régóta az egész – körbemutatott – a ház, meg a gyerekkorom, mindez homályba borult, de ma a városon át vezetett az utam, és hirtelen ott volt előttem minden, és tudtam, hogy el kell jönnöm…– behunyta szemét, orrnyergét masszírozta jobbjával, balja a szék peremét szorította.

– Gondolom, kapcsolódik ehhez a…– az öreg körbeintett –…pincéhez.

– Igen – bólintott a férfi. – És a szénhez.

– És a szénhez – hagyta helyben az öreg.

***

Tizenkét éves voltam. Akkoriban már nem maradtam napköziben, hazajöttem tanítás után. Telente az én feladatom volt befűteni, hogy ne fázzak, meg hogy mikorra a szüleim is hazaérnek, késő délután, jó meleg várja őket. Apám reggel előkészítette a kazánt, megrakta papírral, fával, csak meg kellett gyújtani, megvárni, míg belekap, megvárni míg az első hasábok jól lángolnak, na akkor lehetett egy kis lapát szenet szórni rá. Nagyon szép az, amikor a szénpor sisteregve, már a lapátsuhintás során elég a levegőben. Később, amikor a szemek áttüzesednek, és pulzálva hol élénkebb, hol sötétebb színben vöröslenek, hát az is valami fenomenális.

A szenet ősz elején rendeltük, a kisablakon hányta be apám, majd a sarokba rendezgette, egy nagy halomba, majdnem a plafonig ért. Igazából mindig maradt az előző szezonból valamennyi, a kupac alján talán több éves réteg lapult.

Amikor megjöttek az első hidegek, és a dér megült az ablak sarkában, és a fákon összeráncosodott a le nem szedett alma, ami ilyenkor volt a legfinomabb, na akkor kezdődött az én fűtési szezonom. Ahogy hazaértem az iskolából a jéghideg házba, még gyorsan, a napfényben lesiettem ide, a kazánhoz, meggyújtottam a bekészítést, vártam pár percet, míg biztosan ég, aztán visszamentem a konyhába, ettem valamit, egy parizeres szendvicset, ittam egy pohár tejet, és jó öt perc múlva visszajöttem, amikor már rendesen égtek a fák, és akkor mehetett rá a szén.

Ősz végéig, amíg volt valami fény odakinn délután, ez nem is volt problémás, de amikor beköszöntöttek azok a komor, már délután sötét téli hónapok, akkor minden megváltozott. Látom magam most is, ahogy hátamon az idétlen, nagy iskolatáskával jövök hazafelé, és a ház tömbje egyre nagyobbá válik előttem, és szürkület van, a világ csöndes, a fagyban pattognak a fák, a távolban felkárog egy madár, és tudom, hogy a ház üres és hideg, mégis úgy érzem, van valami odabent, pontosabban odalent, a pincében, a szénben, ott rejtőzik, és vár rám.

Nem sokat segített állapotomon, hogy akkoriban volt az a nagy szerencsétlenség a várostól nem messze lévő tárnában, az egyetlen, még működő bányában. Napokig erről cikkeztek, és mindenki nagyon izgatott volt, anyámék is, beszéltek róla, meg a tévé is bemondta, hogy hatan megsérültek, ketten meghaltak, és egy bányász eltűnt, amikor rájuk szakadt a rosszul aládúcolt mennyezet, nem is tudom hány száz méter mélyen. Na, azután nekem hetekig az az eltűnt bányász járt a fejemben, és bár tudtam, hogy hülyeség, mert időben nem jön össze a dolog, de valahogy összekötöttem őt a pincénkben lévő szénnel, ami szinte biztos, hogy máshonnan származott, mivel a környéken barnaszenet bányásztak, mi pedig fekete kőszent vettünk mindig is.

A logikával nem lehet meggyőzni egy tizenkét éves rettegő gyereket. Beléptem a házba, megálltam az ajtónál, és percekig csak hallgatóztam, arra figyelve, nincs-e valaki a lakásban. Néha bele is kiáltottam a csöndbe, halló, de persze nem jött válasz. Aztán felsiettem a szobámba, lepakoltam, szöszöltem, és bár nagyon hideg volt, húztam az időt, azt a pillanatot toltam kifelé, mind távolabb, amikor le kell jönnöm a nyikorgó lépcsőn a pincébe, a szénhez.

Valamiért ugyanis fejembe vette magát a gondolat, hogy egy idegen rejtőzik a szénben. Nem tudtam megfogalmazni, hogy kicsoda, összemosódott bennem a halott bányász alakja egy kegyetlen betörőével. Semmi racionális magyarázat nem volt rá, hogy miért pont a szénben bújna el valaki, amkor megtehette volna ezt a nagyszekrényben, ahol a szüleim a kabátjaikat tartották, vagy a nappali földig érő függönye mögött – de nem, én szentül hittem, hogy odalenn van, ott kushad a négyszögletes, csillogó széndarabok közt.

Persze eljött az az időpont, amikor nem húzhattam tovább, mert anyámék nem szerettek hideg házba megérkezni, és nagyjából negyven perc kellett, míg a víz felmelegedett a csőrendszerben, körbeforgott, és a szobákat is felmelegítette a radiátorokban, szóval eljött az az időpont, amikor össze kellett szednem minden bátorságomat, és le kellett jönnöm a pincébe.

Borzalmas volt. A lépcső halk nyikordulása, ami elárulta Neki, hogy közeledem. A rebbenő neon, amitől mindenféle fura árnyékokat láttam a sarokban, Az, hogy néha, amikor nem néztem oda, egy-egy széndarab megindult a halom tetejéről, és legurult az aljába. Minden egyes idelent töltött másodpercet gyűlöltem, sietve gyújtottam meg a fát, vártam egy kicsit, majd vissza se nézve felrohantam, hogy aztán jó tíz perc múlva visszaóvakodjam. Most jött a nehezebb, a szenes rész. A halomhoz léptem a lapáttal, és a közepébe szúrtam. Apám midig azt mondta, az aljából lapátoljak, de persze ahhoz le kellett volna hajolni, szóval a közepébe szúrtam, és egy nagy lapátnyit kivettem a halomból, és ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy abban a kis üregben, melyet a lapátom keltett, és amelyet hamarosan kitöltött a beomló szén, ott megpillantom majd az engem figyelő szem fehérjét.

Ezt a műveletet, a tűz táplálását ezekkel a laptányi szénhalmokkal, fél óránként meg kellett ismételnem, egészen addig, míg öt körül be nem futottak apámék. Négy után már sötét volt odakinn, és az utolsó fordulóban valósággal rettegtem lemenni a pincébe.

Furcsa volt ez, mert a józan, racionális énem mindvégig tudta, hogy nincs oka a félelemnek, mert teljesen értelmetlen és hihetetlen dolgokat képzelgek, de ott volt az erősebb, mindent elsöprő másik részem, ami nem elemezte a helyzetet, egyszerűen csak rettegett, és szörnyű képeket vizionált.

Mindezt nem mesélném el, ha nem derült volna ki, hogy az utóbbinak volt igaza.

Egy tél végi, februári nap történt.

Szokás szerint húztam az időt, amíg lehetett, a szobámban, takaró alatt kucorogva, de aztán fél négy körül összeszedtem magam, és lejöttem. A pince néma volt, úgy éreztem, hogy ünnepélyesen várt rám. Direkt nem néztem a már igencsak megfogyatkozott szénhalom irányába, azt gondoltam, így legyőzhetem, kizárhatom a fenyegetést. Nagyon hideg tél volt akkor, rengeteg szén fogyott, februárra olyan kicsire zsugorodott a halom, mint még soha. Figyeltem, ahogy a kazán üveg betekintő ajtaja mögött erőre kap a láng, majd visszaindultam a lépcsőn, felfelé, hogy odafent, a konyhában várjak tíz percet addig, míg a hasábok áttüzesednek. És ekkor a szénben moccant valami. Egy szem legurult az oldalában, ahogy már oly sokszor, de most egészen a lábamig, mintha valaki megfricskázta volna, pont az irányomba. Akaratlanul is felvettem. Meleg volt. Nem forró, hanem testmeleg. Döbbentem visszadobtam a halomba, és ahogy a darab elérte, az hirtelen megrázkódott, majd kipúposodott, és kicsúcsosodott, és aztán csorogni kezdett kétoldalt a szén, és kibontakozott egy éjfekete alak e folyamból középen, lassan felállt, széndarabok alkották a testét, az arcát, a kezeit, egyedül a szeme fehérje világított szénfekete arcából.

Felsikoltottam, és rohanni kezdtem felfelé a lépcsőn. Emlékszem, eszembe jutott, hogy eltorlaszolom a pinceajtót, de végül elvetettem, helyette a szobámba futottam, az emeletre, majd bebújtam az ágy alá.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak arra emlékszem, reszkettem a félelemtől, és hiába volt fűtés, az egész testem átfagyott. Később, amikor meghallottam a lépteket a lépcsőn, behunytam a szemem. Mikor egy pillanatra kinyitottam, láttam magam előtt a lábát. A széndarabok úgy kapaszkodtak össze benne, mintha mágnes vonzotta volna őket. Átvágott a szobámon, az íróasztalomhoz. Talán kinézett a szomszédos házakra az ablakon, mely az íróasztal mögött volt. Aztán kiment a szobámból. Hallottam, lemegy a lépcsőn. Majd nyílt a pinceajtó, és csönd lett. Nem jöttem elő a rejtekhelyemről, csak akkor, amikor anyámékat hallottam a bejáratnál beszélgetni.

Először mindent el akartam mondani, lerohantam hozzájuk, de apám azzal fogadott, hogy legközelebb töröljem meg a lábam, szénporos a padló. Mutatta is: a járólapon egy nagy, fekete folt volt, egy talp elnagyolt kontúrja. És ekkor rájöttem, hogy nem mondhatom el nekik, mert őrültnek gondolnának. Gyerek voltam még, aki nem tudta, mi a valóság, mi a lehetséges, és hirtelen megrohant a félelem, hogy őrültek házába zárnak a látomásom miatt.

Nem szóltam hát semmit, hanem felmosóronggyal tessék-lássék eltakarítottam a nyomot, majd míg anyámék a konyhában tettek-vettek, végignéztem a lakást, de egyéb jelét nem találtam a látogatómnak. A pincébe persze nem mentem le, és mivel nem tápláltam délután, a tűz teljesen leégett. Apám persze ezért is leszidott.

Miután megettem a szendvicset, amit az anyám készített a hozott zsemléből, visszamentem a szobámba. Leroskadtam az íróasztalomhoz, a házi feladat fölé, mely most olyan távolinak és értelmetlennek tűnt, és csak néztem magam elé, nem is fókuszáltam, ezért csak nagyon lassan és sokára vettem észre a matematika füzetembe rótt ákom-bákom betűket: Ne égess el!

***

A férfi lehorgasztotta fejét, úgy mondta: – Most jólesne egy pohár víz. Kiszáradt a szám.

Az öregember felkászálódott a lépcsőről, majd mélyet sóhajtott: – Menjünk fel. Ott kényelmesebb. A konyhában.

Így tettek. A férfi odafenn, a lépcső tetejéről még visszafordult, lenézett a pincébe, majd lekapcsolta a világítást.

– A tél hátralévő részében nagyon takarékosan bántam a szénnel. Nem is raktam a tűzre, csak egy-két szemet, hogy megtévesszem apámat, inkább fával fűtöttem. Ő persze, esténként, lefekvés előtt, jól megpakolt a kazánt. Hallgattam odafenn a szobámban, az ágyamban, ahogy lemegy még este tizenegykor is, és összeszorult a szívem. Ne tudtam, hogy a füzetembe írt mondat kérés avagy fenyegetés. Hogy mi történik, ha már csak nagyon kevés szén marad odalenn. Ezen tépelődtem napokat. – mesélte a féri már odafenn a csupa fehérségben, a konyhaasztalnál, miután letette a poharat. – Elalvás előtt képek jelentek meg a sötétben előttem a fekete emberről, aki ott ált az apámék ágya felett egy hajnalon, és merőn nézi őket, majd lesújt rájuk. Rettegtem a sötétségtől, mert az tökéletesen eltakarta őt. Féltem az üres háztól, mert hallani véltem a csöndben, hogy odalenn a szénrögök mocorognak. Ha tehetem, az iskolában maradtam, délutáni foglalkozásokon, de később rájöttem, jobb, ha hazamegyek, és én fűtök be, mert apám nagyon pazarlóan bánt a szénnel, a halom március derekára már csak egy kutyaháznyi méretűre zsugorodott. Persze a délutáni procedúra, lemenni, meggyújtani a kazánt, dobálni rá a fahasábokat – mindez továbbra is rettegéssel töltött el. Közben soha nem néztem a szénre.

– És ez a lény…- kezdte az öreg tétován –…alakot öltött még? Látta még utána?

A férfi megrázta a fejét: – Nem. Soha többé. De szerencsénk is volt – ivott még, nagy kortyokban, nyugtalanul. – Március végén egy csodálatos fordulat történt. Melegfront jött, és bár húsvét környékén visszahűlt egy kicsit az idő, már nem nagyon kellett befűtenünk abban a szezonban. Szeptemberben pedig eladtuk a házat, mivel apámat áthelyezték a fővárosba, kapott lakást is. Nem mondom, hogy nem örültem a hírnek, és bár új iskolába kellet járnom, és a régi barátaimtól is messzire kerültem, boldogan hagytam hátra ezt a házat.

– Hm – bólogatott az öregember –, érdekes, akitől mi vettük, azt mondta, egy napot se lakott itt. Csak befektetésnek tartotta, de nem jött be számítása.

A férfi ránézett, egyenesen a szemébe: – Akkor a szénhalom ott maradt egészen addig, amíg maguk el nem takarították…mi lett vele?

Az öregember elgondolkodott, majd megvonta vállát: – Nem emlékszem. Talán odaadtuk a szomszédnak, hogy tüzelje el.

Kis csönd állt be köztük, végül a férfi mélyet sóhajtott, órájára nézett, és felállt: – Köszönöm, hogy meghallgatott. És hogy beengedett a házába.

Az öreg is felállt, majd mögötte csoszogva a bejárati ajtóig kísérte: – Ugyan, ez a legkevesebb. És…– kitárta az ajtót az idegen előtt – …most már ne foglalkozzon ezzel. Talán csak képzelődés volt mindez. A gyerekek hajlamosak olyan dolgokat látni, amelyek nem léteznek. És az a mondat…talán valami lázálomban maga írta azt a mondatot a füzetbe…

A férfi kilépett a házból, majd visszanézett az öregre, vagy inkább a mögötte lévő folyosóra, a pinceajtóra. – Talán – biccentett. – Egyedül él? – kérdezte még, hogy oldja a helyzet feszültséget.

Az vendéglátója széttárta karját: – Sajnos igen. A feleségem már nagyon rég elment.

– Részvétem – mondta a látogató, a kezét nyújtotta, elköszönt, majd átvágott az udvaron, beült az autójába, és elhajtott. Az öregember nézte, ahogy az utca végén elfordul, és csak ekkor csukta be az ajtót. Pár másodpercig várt, majd a pinceajtóhoz ment, kinyitotta. Felkapcsolta a villanyt, és hallgatózott. Végül óvatosan, minden lépésére vigyázva lement a pincébe. Odalenn a ponyvával letakart halomhoz lépett, megköszörülte torkát, és így szólt az üres helyiséghez: – Elment. Előjöhetsz.

vége

A karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Bűn

Abban az évben nem volt nyár, mivel a tavasz olyannyira elnyúlt, hogy a növények nem tudtak megerősödni, és az őszi fagyás már Kisasszony havának közepén lecsapott a vidékre, így a magtárak, a gyümölcs- és zöldségvermek félig se teltek meg, a tehenek és lovak soványan és fázósan topogtak az istállóban, a tyúkok kábán kapirgáltak a patakparton.

Siromék az Erdővidék szélén, már a rengetegben éltek, egy tisztáson, és tudták, kemény tél jön rájuk. Két fiút és egy lányt neveltek, mind segített már az asszonynak és a férjének, de ez se volt elég, mivel az ég nem akarta, hogy termés fakadjon a földből, és az állatok méhéből. A legfiatalabb gyermek, Veronika naphosszat imádkozott, hátul a pajta mögött, a szemétdombnál, ide jártak vizelni, ezért csípős szag terjengett, de a sápadt és vézna, szinte még gyermek Veronika direkt választotta e helyet, vezeklésül, a képzelt vagy valós bűnök megvallására. Ott volt akkor is, amikor a katonák megérkeztek. Épp elmerült a mennyei úr képének szemléletében, érezte, hasa alja felforrósodik, ajka tűzpiros lesz, és akaratlanul is kibuktak belőle e fohász szavai: Szerelmem, szerelmem, szerelmem, add, hogy téged szólongatva, Szerelmem, elhallatsszék a hangom napkelttől napnyugtáig, s a világ minden zugáig, amiképpen a pokolig is, hogy mindenki megismerhessen és szerethessen téged, szerelemem.

Mikor belekezdett volna a bűnbocsánati könyörgésbe, az udvar felől kiabálás támadt, ezért felállt, leporolta kötényét, és előre szaladt, a pajta és a fészer mögött, el a silány házuk vályogfala mellett, míg ki nem tágult előtte a tér, és ott volt az udvar közepén vérző fejel az apja a porban, mellette az anyja térdelt, hátrébb a két fiútestvérét katonák ütlegelték, szülei felett pedig az úr rettegett intézője, a félszemű Kóré állt. Kezével lengette a vasgolyóban végződő buzogányt, melyen Veronika látni vélte szegény apja áldott vérét.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A minap újranéztem a The Witch: A New-England folktale című horrort. 2015-ös, annak idején körülrajongott mozi, ami szépen öregszik, mai szemmel is nagyon hatásos. Milyen jól meg lehetne ezt csinálni a mi történelmünk kapcsán is: a török hódoltság utáni újratelepítés idejére datálva például, amikor a bécsiek zavart értetlenséggel olvassák a délvidékről érkező, vámpírtámadásokról szóló jelentéseket...

Persze a film kapcsán is saját Nógrád-mitológiám jutott eszembe. Hogy a családunk egy része valóban hitt a boszorkányokban, hogy mennyire féltem gyerekként a házuk mögötti erdőtől, és hogy legfontosabb rémálmomban egy patás férfi állt a kertünkben. 

Úgy érzem, a mű ereje az egyszerűségében rejlik, és szerintem a jó horror alapvetően ilyen, nem azért, mert primitív és primer vágyakat elégít ki, hanem azért, mert a szörnyű dolgok mindig nagyon egyszerűen mennek végbe a való életben is. A lenti történeten sokat tűnődtem, és számos módosítással jutottam el a végleges formáig, jobbára egyszerűsítés és kihúzás árán. A lényeg ugyanis az elbeszélői pozíció lett (nem a "mit mond?", hanem a "ki mondja?"), minden érdekessége ebből fakad - ám időbe telt, míg erre rájöttem. 

Egy este a palócoknál

A kórház után – ahol zavaros, és némiképp homályos, de a gyomorban és a fejben és az orrban felgyűlő emlékek és nyomok alapján mindenképp visszataszító eseményeknek voltam szemtanúja – beugrottam az S. nyugati szegletében lévő Penny Marketbe, szinte magam se tudom miért, talán valami meleget és puhát, valami élettel telit akartam venni. Jó hosszú ideig ácsorogtam tanácstalanul a fagyasztott áruk tárolója mellett, a homályosra karcolódott műanyag mögül rózsaszín dolog csillogott elő, amikor is megszólított egy hang. Szervusz, te vagy az, kérdezte az idegen, és amikor megfordultam, már bennem volt a félelem, hogy nem fogom tudni, ki ő, múltam mely követe ért elém, milyen elfeledett gyerekkori barát szólít meg, de a maszk ellenére is megismertem azonnal, hogy ez László, a középiskolából. Négy éven át előttem ült azokban a kréta és hipószagú termekben, melyekben annyit vándoroltunk, órára órára, nem is sejtve, hogy saját elfuserált felnőttségünk felé haladunk elszántan.

Elmondtam neki, hogy csak átutazóban vagyok, tulajdonképp szinte már félig elhagytam a várost, mire ő megértően bólogatott, közbe folyamatosan elnézett mellettem. Mi van veled, böktem végre ki, mert éreztem, ezt várja, mert el akar mondani valami fontos dolgot, egy számára rendkívüli dolgot, amiről már előre tudtam, mennyire érdektelen lesz nekem. Tévedtem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ajándék

„Arra gondoltam, jövőre kiveszlek az iskolából” mondta az anyja, miközben fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal meg kiügyeskedte a dobozból a cigit. Erdők és dombok húztak el mellettük odakinn.

„De anya, még csak tizenhét leszek” válaszolt a lány, és letekerte félig az ablakot, mire arcába vágott a hideg téli levegő, ám nem bánta. „Ahhoz más megvan az eszed, hogy fiúkhoz járkálj, mi” mordult rá az anyja, és a másik letekert ablakon kifújta a füstöt, ami hosszú csóvaként röppent a levegőbe, és még sokáig lengedezett az út felett. „Ha ahhoz megvan az eszed, akkor ahhoz is, hogy dolgozz”. „Most is azt csináljuk, nem”, kérdezte a lány, aki kerülni akarta a Jánossal összefüggő dolgokat, maga se értette miért. Az anyja karomszerű, vörösre lakkozott körme most kinyúlt, és belemarkolt térdébe, ami pont a sebváltó mellett volt. A lány meglepetten nézett az anyjára, aki az utat figyelte, úgy sziszegte „Ugye még nem adtad oda neki magad?” A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta, de az anyja ezt is észlelte, mert bólintott „Attól félek, ha lefekszel valamelyikkel, akkor véget ér a pályafutásod”. „Talán nem is lenne baj” dünnyögte a lány, és felhúzta az ablakot. Kint sziklás domboldal, fenyvesek és bozótos sötétlett a dérlepte tájból „Legalább újra normális lehetnék”.

Az anyja egy ideig hallgatott, majd mélyet szívott a cigiből, aztán a csikket kidobta az ablakon. „Fogd fel úgy, mint egy ajándékot” mondta csöndesen. „Én örülnék, ha az Úrjézustól ilyen ajándékot kaptam volna” eszébe jutott valami, a lányra bámult „Apropó, szenteste van egy ügyfelünk, mondtam már?”. A lány megrázta fejét „Ne már anya, még karácsonykor is?”. A nő lehajtott egy mellékútra, majd óvatosan kerülgetni kezdte a kátyúkat. A szemközti domb tetején magányos tanya képe hajtogatódott ki az ég fagyoskék háttere előtt. „Özvegyember. Sok pénzt fizet, ha a feleségéről halhat. Negyven évig karácsonyoztak együtt. Megérthetnéd.” válaszolt az anyja kedélyesen. „Igazából még úgysem vettem neked semmit. azt se tudom, mit akarsz” tette hozzá, majd végigmérte lányát „Talán jó lenne egy új kabát”. „Nem kell” dacoskodott a lány, és összehúzta magán a bomberdzsekit. Jánostól kapta. Egy sas volt a hátán, amerikai filmekben hordtak ilyet a kopaszra nyírt fiatalemberek. János szaga volt, és ez segített, ha a rossz érzés eluralkodott rajta.

Megálltak a tanya sáros udvarán. A sarokban láncra vert komondor állt a háza előtt, meredten figyelte őket.

„Munkára” paskolta meg térdét az anyja, majd kiszállt, és éles, figyelmes tekintettel körbe kémlelt. Roskadozó ház, hátul egy pajta, kilóg belőle a traktor eleje, autógumik halomban, trágyadomb, ismeretlen eredetű vashulladék. A nő a tornácon állt, feketébe öltözött alakja kerek volt, arca piros, de nem a sírástól, inkább a magas vérnyomástól vagy az erős szeszektől. Nem nyújtott kezet, csak betessékelte őket. Az anyja lepakolta cuccait a kopott díványra, megitta a kávét, majd figyelmesen hallgatta a mind jobban síró asszonyt, végül nekiállt szakszerűen vigasztalni, közben megkérdezte, hol tartózkodott legszívesebben az elhunyt. „A hátsó kis irodájában” nyöszörögte a nő, majd figyelte a lányt, ahogy hátramegy.

Számítógép az asztalon. A falon naptár félmeztelen nővel. Kis ablak, a hátsó kertre néz, göcsörtös szilvafák, távolabb tehenek csomóban. A lány leült a nyikorgó forgószékbe, hátradőlt, behunyta szemét, majd mély levegőt vett. Mikor kinyitotta tekintetét, megpillantott a férfit. Ott állt a sarokban. „Hallom magát” suttogta a lány a másiknak „És látom magát”.  A férfi ijedtnek tűnt, de nem ezért volt sápadt. A csontjaira ráaszott a bőr, leukémia, emlékezett a lány az özvegy szavaira. „Bármit üzenhet velem a feleségének” folytatta a lány, majd lesütötte tekintetét, „Ha esetleg valamit elfelejtett odaadni neki, azt is elmondhatja”.

Tíz perc múlva kiment a nappaliba, és megállt a díványon ülő páros felett „Használhatom a mosdót?” kérdezte az özvegytől, aki áhítattal nézett fel rá. „Persze, a folyosó végén, jobbra”, majd a lány hátának mondta kérdését „Látta őt?”. A lány félig megfordult, és bólintott. A wc padlóját rezes foltok borították. A peremen barna pöttyök száradtak. Lehúzta a vizet, majd a csobogás zajában felállt az ülőkére, kipattintotta a tartály fedelét, óvatosan benyúlt, és addig tapogatózott, míg meg nem talált a nejlonba tekert borítékot.

„Kétezer euró” mondta később, már a kocsiban, és a pénzt a kesztyűtartóba rakta. Az anyja elégedetten bólintott, miközben az éles kanyarokra figyelt, majd jobb kezével kinyúlt, és megsimogatta a lány arcát. „Szép dolgokat mondtál az asszonynak” tekintete fürkészővé vált. „Ugye igaz volt. Amit a férje üzent”. A lány kifelé bámult a sziklás domboldalra, a fákra és a bozótosra „Igen. Nagyon szerette őt”. János jutott eszébe. „Csak nem gondolod, hogy kitaláltam?” A keze. Az ajka. A nyakának a vonala, ami felett fekete göndör haja kunkorodik, amibe olyan jó beletúrni. „Hazamegyünk?” kérdezte nyugatlanul.

Az anyja hallgatott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt „Van még egy címünk. De, ez nem fog tetszeni”.

A lány riadtan rápillantott, megrázta fejét „Nem akarok gyilkosságot”. Az anyja lassított, mert kereszteződésbe ért. Se jobbról se balról nem jött senki. „Álmában fojtották meg, nem lesz nehéz eset”. A lény a fejét rázta „Te azt nem tudhatod. A meggyilkoltak…mások”. A nő félénken visszakérdett „Milyenek”. A lány hallgatott, majd kibökte „Dühösek. Félek tőlük. Ha rájönnek, mit csinálunk, nem tudom, mi fog történni”. Az asszony sokáig nem szólt, a kocsi motorja halkan zúgott, a ventilátor halkan zúgott, a távolban, a mező felett egy madár árnya körözött. „Ezt az egyet intézzük el még ma. Meg holnap az özvegyembert. Aztán újévig pihenünk” kérte az anyja. A lány nem nézett rá, csak a fejét csóválta, egyre lassabban, végül megállt a mozgás, és bólintott. Az anyja jobbra indexelt, majd kanyarodott is. Alig fél óra autózás után értek a házhoz. Egy völgyben volt, egy hasadékban, fák vették körül. Apró, fehérre meszelt épület volt, mint valami mesebeli lak, takaros előkerttel, ahol most krizantémok száradtak a fagyban. Két fiatal nő állt az ajtóban, szemük dagadt volt a sírástól. „A lányai. Négy hete történt” súgta az anyja, mikor kiszálltak.

A lány dacosan a földet nézte, majd ahogy közelebb mentek, zavartan kezet fogott a másik kettővel, akik betessékelték őket a házba. Odabent nagyon meleg volt „Minden hétvégén lejövünk befűteni, hogy ne fagyjanak szét a csövek” szabadkozott a fiatalabbnak tűnő lány „Sajnos nem tudjuk szabályozni a kazánt rendesen”. „Semmi baj, drágáim” nyugtatta őket a lány anyja, majd körbefordult a kis konyhában, mire az idősebb észbe kapott, és kihúzott egy széket „Foglaljanak helyet”. Csöndben leültek mind a négyen, és kerülték egymás tekintetét. „Nehéz ilyenkor bármit mondani” kezdte az anyja szabadkozva „De – ahogy a telefonban mondtam − talán tudunk segíteni, persze ehhez tudnunk kell, hogy mit szeretnének megkérdezni”. A testvérek egymásra pillantottak, majd a fiatalabb zavartan belekezdett „Szeretnénk tudni, hogy megnyugodott-e a lelke, hogy fél-e még, retteg-e attól, ami vele történt, és…” nem tudta folytatni, elővett egy papírzsebkendőt elegáns fekete táskájából, mely az asztal sarkán állt, akár egy sakkbábu, mire az idősebb így folytatta „És van még valami. Anyánknak volt egy zöld smaragdgyűrűje. Néha az ujján hordta, néha elzárta, mert bedagadtak az ujjai. Nem volt rajta, amikor…megtalálták.”

A lány anyja mély levegőt vett, majd bólintott „Talán a gyilkos vitte el”. Az idősebb testvér megrázta fejét, a kisebb pedig zokogásban tört ki, majd elnézést kért, és kiment a konyhából. „Nem vitt el semmit” mondta csüggedten a nővér. „Ott volt a pénz a fiókban” mutatott a konyhaszekrény felé „Az ágy melletti éjjeliszekrényben aranyláncok” ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint akit idegesít a téma „Nem tűnt el semmi, csak az a nyavalyás gyűrű”.

„Értékes?” kérdezte a lány anyja együttérzően.

„Inkább ilyen családi dolog” válaszolt a másik „Tudják, a húgom tavasszal megházasodik, az anyánk neki szánta, egyfajta örökségként”. A lány anyja a lányra nézett, szeme megvillant „Akkor kezdjünk is neki” mondta határozottan „Hol történt a dolog?”.

A nő intett jobbfelé „Hátul, a hálószobájában”.

A szobaajtó egy sötét de rövid folyosó végén volt. A lány belépett a félhomályba, végigtapogatta a falat, majd kinyitotta az ajtót. Odabenn félig lehúzták a redőnyt, így itt is valami álmos szürkeség uralkodott, alig vette észre benne az ágy mellett, félig a függöny takarásban álló alakot. „Látom magát” mondta lány, és becsukta az ajtót „Tudunk beszélni” érezte, hogy a hangja megremeg és bizonytalanná válik. „Üzenhet a lányainak, ha akar, segítek” mondta, és közelebb ment, az ágy széléig. A nő lassan kibontakozott a függöny takarásából, hálóing volt rajta. melyen átütött szikár, csontos teste, az arcát szürke, csapzott haj keretezte, tekintete ide-oda villogott, mintha keresne valamit. „Ram térdelt” motyogta „Aztán a keze a torkomon, erős volt, mintha valami gép lett volna” kinyújtotta a kezét, az ágyra mutatott „A másik keze benyúlt a ruhám alá” nyöszörögte, majd összegörnyedt, s leereszkedett a padlóra. „És aztán éreztem, hogy egyszerre bennem van, és amíg csinálta, addig meghaltam”.

„Nagyon sajnálom” motyogta a lány „Nagyon-nagyon sajnálom”. A nő most felnézett rá tekintete gonoszul megcsillant „Mit mondhatnék mindezekről a lányaimnak?” kérdezte dühösen. „Talán azt, hogy menyire szerette őket” kezdte volna a lány, de másik hirtelen felegyenesedett, és már ott is volt előtte „Mit számít mindez, mit számít a szeretet, ha így kellett meghalnom?” kiabálta, mire a lány elfordította a fejét, de a másik ott maradt, és bámult rá, majd így folytatta „Nem érdekel semmi, elhiheted. Amikor túlestem rajta, amikor vége lett, minden elvesztette a jelentőségét. A ház, a pénzem a bankban, a lányaim, az életem, mindez oda lett, és már semmi se fontos, csak az, hogy az a szörnyeteg ezt tette velem”. A lány hátrébb lépett, kezét a kilincsre tette „El fogják kapni” mondta, majd észbe kapott „Segíthetek elkapni” Ez nem volt igaz. Az anyja nem avatkozott hatósági ügyekbe. A nő felhorkant „Sötét volt. Nem láttam az arcát. Csak éreztem őt. Belül.” A lány bólintott, lenyomta a kilincset, aztán észbe kapott „A gyűrű. A smaragd gyűrű” kérdezte „Amit a lányának akart adni a házasságára. Hol van”. A nő ott állt a szoba közepén, alakján áttűzött a halovány kinti fény. Egyesen a lány szemébe nézett „Elvitte. Elvitte magával, miután lehúzta az ujjamról.”

„Kedveseb is lehettél volna velük” korholta őt az anyja, már amikor kihajtott a főútra. „Megmondtam, meggyilkoltakkal nagyon nehéz” válaszolt komoran a lány. „Többet ilyet nem vállalok”. Az anyja bólintott „Rendben. Általában ott úgysem marad semmi. A legtöbbet kifosztják. Nem a mi terepünk”.

A lány erre nem szólt semmi, de úgy érezte, az anyja szavaitól egész testét elönti és kitölti valami szurokszerű, sötét, miazmás anyag, amitől merev és durva lett a világ körötte. Megvárta, míg hazaérnek, és leparkolnak a ház előtt, mely a falu szélén állt, majd kiszállt az autóból, és a teteje fölött mondta neki „Miféle anya vagy te?”. Csak ennyit mondott, aztán hátat fordított, és nem figyelt arra, ahogy az anyja szólongatja, majd kiabál utána, arra sem fordult meg, amikor azt kiáltotta, hogy jöjjön vissza, együtt akarták felöltöztetni a fát, ment, egyenesen a buszmegállóba, ahol alig öt perc múlva megjött a távolsági járat. Felszállt, mutatta bérletét, a bajszos sofőr rá se nézett, csak bezárta az ajtót, majd elindultak, és ahogy kiértek a faluból, sziklák, fák és dombok töltötték ki a busz ablakát. A lány belefeledkezett az ezerszer látott tájba, a domboldalokon tűnődve álló őzek látványába, a deres, hópermetes erdők felett kéklő hideg égboltba. Aztán beértek János falujába, és a második megállónál leszállt. A keskeny járdán bement az utcájukba, ott a hatodik ház kapujánál megállt, és mély levegőt vett. Végül rövid tétovázás után lenyomta a kilincset.

János a szülei háza mögötti műhelyben élt, tavaly nyáron leszigetelte, a kis vaskályha pedig, melynek kéménye most is vígan füstölt a tető sarkában, egész jól felmelegítette. A műhely tetejét a nagy, udvaron álló diófa levelei borították. A lány megállt az ajtóban, felnézett az ereszre, és az villant a fejébe, hogy talán a kályhacsövön kicsapó szikra meggyullaszthatja a tetőt, és az izzó dunyhaként omlik majd rá hajnalban az odabent alvókra. Elhessegette magától ezt a buta képzetet, kopogott, majd belépett a házikóba.

„Hát te?” fordult felé János a karosszékből. Tévét nézett. A szék, az ágy és a tévéállvány meg a kályha tömbje ki is töltötte a helyiséget.

„Elegem lett anyámból” mondta a lány csöndesen „Szeretnék veled aludni ma éjjel”.

A fiatalember, aki öt évvel volt idősebb a lánynál, és városban dolgozott építkezésen, így volt már keresete, vagyis felnőttnek minősült, elégedetten elmosolyodott, és megsimogatta kecskeszakállát. Felállt, széttárta karját, közzé fogadta a lányt. Mein Kampf feliratú pólójának csípős szaga volt. „Örülök, hogy megjött az eszed” súgta a lány fülébe, aki úgy érezte, még a szomszédok is meghallják a szíve dobogását. „Nem bírom tovább az anyámat” suttogta. „Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz” súgta vissza a férfi, majd elvált tőle, ellépett mellőle, és kikapcsolta a tévét, amiben valami második világháborús dokumentumfilm ment. „Nem vagy éhes?” kérdezte, és közben felszedte a padlóról az üres üvegeket, és a sarokba állította őket „Vagy szomjas. Van pálinka és sör”.

A lány leült az ágy szélére, az ölébe ejtette két haszontalan kezét, és úgy nézett fel a pakolászó fiúra, mint aki valamiféle választ vár. „Megígéred, hogy gyöngéd leszel?” kérdezte hirtelen. A másik megdermedt a mozdulat közepén – épp a hamutartót ürítette egy szemeteszsákba – majd bólintott, és a lány szemébe nézett „Kicsim, nem kell félned. Olyan vagyok, mint az ősmagyarok. Tudom, hogy kell betörni a fiatal kancákat” elnevette magát, és a lány nem nevetett vele, noha általában kényszeresen nevetett, ha János nevetett. „Anyám töltött káposztát csinált” mondta János, már az ajtóban állva, kezében a szemeteszsákkal „Kérsz?”. A lány bólintott „De ne mondd el neki, hogy itt maradok”. A fiatalember megvonta vállát „Semmi köze hozzá. A magunk ura vagyunk”. Azzal kilépett a hidegbe.

A lány ülve maradt pár másodpercig, majd felállt, és az ágy feletti nagy, Adolf Hitler képet kezdte tanulmányozni, aztán a kis könyvespolchoz lépett, és végigpörgette ujjait a gót betűs címeken. Két kötet, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, és „A holokausztipar” közt volt egy rés, és a résben egy boríték látszódott. A lány hátra fordult, kinézett a koszos ablakon, de János nem volt sehol. Benyúlt a könyvek közé, és kihúzta a borítékot. János szép, gömbölyű betűivel az ő neve volt raja, és egy szó, amitől megdobbant a szíve „ajándék”.

A boríték nem volt lezárva. Mielőtt kihajtott, még egyszer körbenézett, de az udvar továbbra is üres volt, csak egy borzas tyúk téblábolt a diófa tövénél. A borítékban sárga fémbe foglalt zöld kő csillogott. A lány kivette, tenyerébe szorította. Úgy érezte, a gyűrű még langyos egy másik test melegétől. Behunyta szemét, és próbált válogatni a kavargó érzéseiben, végül megtalálta azt a gondolatot, ami a legbiztonságosabbnak tűnt ebben a helyzetben.

− Holnap karácsony – mondta.

vége

Egyrészt ez a 2020-a legjobb írása a saját értékítéletem szerint.

Ennek fő oka a narrációs technika, aminek a trükkje csak a végén derül ki (tulajdonképp ez a csattanó), nagyon büszke vagyok rá.

Másrészt a történet magva valóban megtörtént, noha másképp. Valóban ültem 1994 környékén egy paplak lépcsőjén, és valóban felbukkant egy gyönyörű cigánylány, aki a kollégáit kereste, akikkel a templomnál dolgozik. De csupán ennyi történt.

Az írás szomorú történetisége, hogy egy novellapályázatra készült, márciusban írták ki. Azóta se hirdettek győztest. Írtam már erről, a nem túl szépemlékű Ulpius Ház csinált hasonlót − kis magyar nyomorúság. Mindenesetre nem várok tovább, itt jobb helye lesz az írásnak, mint szerkesztői asztalfiókban.

Szólnom kell még a képről. A telkünk. Ez nekem Észak. A kilencvenes évek elején vettük. Míg nagyanyám bírta, gyönyörűen művelte, persze mi is jártunk ki szorgalmasan. Aztán minden megváltozott, a szüleimnek már elég volt a családi ház saját kertjével bajlódni, és a telek magára maradt. Az elmúlt tíz év az erdő győzelméről szólt. Évente kétszer igyekszem levágni a füvet, de a fák és a bokrok mind jobban eluralkodnak, a terület visszahódítása zajlik. Szegény Térey írt hasonló folyamatról, bár nála végül a család eladja a telket, és az művelésbe kerül. Északon az erdő vesz majd vissza mindent.

Horla tanár úr csaja

Már nem emlékszem pontosan, hogy ki terjesztette azt annak idején Horla tanár úrról, hogy fiatal csaja van, talán a lányok, akik persze szerelmesek voltak bele, mert a tanár úr, bár már negyven felett járt, nagyon jól tartotta magát.

De nem is, a szomszéd srác, Kisjakab volt, aki azt mesélte, hogy épp a tanár úr háza mögött, a város széli földúton biciklizett, amikor észrevette a tanár urat, földet lapátolt a kocsija csomagtartójából, az ablak mögött pedig megpillantotta a csajt, aki tényleg nagyon fiatal volt, bár a függöny miatt ezt inkább csak sejteni lehetett.

Egyébként Horla tanár úr volt a legjobb tanár a gimiben, és ő volt az egyetlen, aki a szerenád estéjén, régi, helyi szokás szerint eljött velünk kocsmázni, a vénkisasszony fizikatanárnő is benézett ugyan, meg a történelmet tanító Pista bá is felbukkant, de Horla tanár úr egészen a végéig ott maradt, és az utolsó két kört ő fizette. Ekkor már csak a kemény mag maradt a Fehér Hollóban, a fiúk közül azok, akiket tényleg érdekelt az irodalom, és az a négy lány, akikről tudtuk, hogy halálosan szerelmesek a tanár úrba. Azt hiszem, ők hozták fel végül a témát, felbátorodva a meggylikőrtől és a csapolt Sopronitól, megkérdezték a tanár urat, hogy volt e valaha szerelmes.

Ő beletúrt dús sörényébe, a neonfényes mennyezet felé fordította római arcélét, megköszörülte torkát, majd azt mondta: − Igen. Jó pár évvel ezelőtt – akkor már nem szólt a zene a hangszórókból, mert a tulaj lekapcsolta, ezzel is jelezve, hogy egykor záróra, így Horla tanár úr hangja, ez az mély és lágy tónusú, de mégis erős hangszín, melyen oly kellemes volt hallgatni Balassi vagy Ady szövegeit, betöltötte a helyiséget, de nem zavart senkit, mert rajtunk kívül csak a sarokban ült egy párocska, aki valamiről sutyorogtak, egyébként egyedül voltunk, mi heten és a tanár úr.

− Ezt a történetet még nem meséltem el senkinek, készüljenek fel, hogy furcsa lesz, mondhatni különös, amolyan dekadens vagy inkább romantikus értelemben – valószínűleg ez az oka, hogy megtartottam magamnak nem, igazából az az oka, hogy nem akartad, hogy őrültek nézzenek, úgyhogy becsüljék meg a magukat – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját Horla tanár úr, szeme csillogott, talán a sörtől és kocsma saját főzésű körtepálinkájától, talán mástól.  – A maguk évfolyama különösen kedves nekem, azt hiszem, nem volt és nem is lesz még egy ennyire…nyitott csapat a kezeim alatt. E nyitottság miatt merem most mindezt elmondani.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.