A három részből álló novella középső darabjához (előzmény itt) feltöltöttem az ihlető helyszínt, a Bárna melletti, elhagyatott erdei vendégházat. A fénykép nem igazán adja vissza a hely hangulatát, készítettem egy videót is, úgy, hogy közben nem szálltam le a motorról (ez most hatásvadásznak tűnik, és olyan, mintha benne maradtam volna a szövegben, de TÉNYLEG folyamatosan olyan érzésem volt, mintha valaki nézne).

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

2. rész 

Ki van ott?

Amíg a mérnök felállította a mérőműszereket az erőmű kockája körül, Olga beparkolt a telek oldalában lévő almafa árnyékba. Ügyelt rá, hogy az autó orra a kapu felé álljon.

Péter az ajtóban várta: – Feltettem forrni vizet – mondta, és egy kulcscsomót nyújtott a nőnek. – A szekrényben talál kávét és teát. Ezek a ház, a kapu és a fészer kulcsai. Szerintem zárkózzanak be éjszakára.

Olga biccentett, és elvette a kulcsokat, majd a kapuig kísérte a férfit. – Maga elhiszi? – kérdezte a hátától, mire a másik megtorpant. – Elhiszi a kísérteteket?

A férfi kinyitotta a kapu pántját, kitárta, majd kicsusszant a résen. A drót túloldaláról aztán Olgára nézett, végigmérte, mint aki először látja, majd a földre szegezte le tekintetét: – Hasonlít a nagymamájára – mondta a nőnek. Aztán a háta mögé mutatott, egy keskeny hasadékra az erdő bokrai közt: – Az egy gyalogút, egyenesen a faluba visz, rövidebb, mintha a műúton menne – hunyorgott, ahogy felpillantott, mert a délutáni nap pont a nő háta mögött volt: – Ha bármi olyan történik, fusson, ahogy a lába bírja – azzal megfordult, és elindult, belesétált az erdőbe, amely elnyelte őt, mintha soha nem is létezett volna.

Olga visszament a ház mögé, ahol a mérnök épp egy rádióvevőre hasonlító műszer gombjait tekergette. A fülén vaskos fülhallgató volt. Mikor megpillantotta a nőt, levette.

– Teát vagy kávét kér? – kérdezte Olga.

– Egy nagy pohár vizet – mosolygott rá a férfi. Hóna alatt a fehér inget izzadsága árnyékolta. Olga visszaindult, de egy pillanatra megállt a nyitva hagyott fészerajtó előtt, és ujjaival végigsimította a fekete betűket. Aztán bement a házba, bekapcsolta a gázt, majd a szekrényen megkereste a kávé dobozát, egy pohárba szórt a porból, vizet töltött rá, és beletett két cukrot. A szerkény belsejében az állott élelmiszerek szaga uralkodott, tubusos bolgár mustár, kubai nádcukor, vietnami teásdoboz csillogott a polcokon. A mosogatóba jó sokáig engedte a vizet, majd töltött egy pohárba, és a kávéscsészével együtt kivitte hátra. A mérnök épp felállt egy kis henger alakú szerkezet mellől. Átvette a poharat, megköszönte, majd sietve megitta a vizet.

Olga a ház árnyékos falának dőlt, és kortyolgatni kezdete a keserű kávét. Az erőmű betonkockája mellett most három kisebb-nagyobb szerkezet hevert, kettőt vezeték kötött össze, a harmadikon pedig antennacsápok csillogtak. A mérnök nyitott táskájában, egy fém kezelőasztalon kis képernyők mutatták az erőmű belsejének életét.

– Egyetemista korom óta a Gyatlov-erőműveket vizsgálom, de fogalmam sincs, hogy működnek – vallotta be csöndesen a férfi.

– Hogyhogy? – kérdezte Olga. A másik odasétált mellé, és ő is a falnak dőlt, majd lecsúszott, és guggolva, a poharat térdén egyensúlyozva nézte a zümmögő betontömböt. – Úgy értem, biztos tanulnak róla. Meg biztos tudja, nagy vonalakban hogy működik, másképp hogy szúrná ki, ha valamelyik hibás? – sorolta a nő.

A férfi felnézett rá, tekintete mindent elárult. Tehetetlenség, csodálat, hódolat keveredett benne: – Nagy vonalakban tudjuk, igen – ismerte el kényszeredetten: – Valamiféle fúziós energia keletkezik benne, egy bomlási folyamat révén. De mindez a belső magba van rejtve, amit nem szabad megbontani.  A kivezető csatornák, az átalakítók azok, amihez mi nyúlhatunk. Ezekhez értek. Ha a maggal van valami baj, akkor az egész szerkezetet Moszkvába kell vinni, a Gyatlov-intézetbe. Ahol állítólag maga Gyatlov végzi el a javítását.

– Hány éves most? – kérdezte Olga. – Gyatlov.

– Ötven – sóhajtott a mérnök.  – És tudom mit fog kérdezni. Mindenki ezt kérdezi tőlem. Mi lesz, ha meghal? Mit fogunk akkor csinálni? – a poharat a földre tette, majd felállt, és széttárta karját: – Fogalmam sincs. Ez a válaszom.

– Talán szét lehetne szedni a magot. És megvizsgálni – jegyezte meg bizonytalanul Olga. – Hogy hogyan működik.

A mérnök a fejét csóválta: – Emlékszik Detroitra, ugye?

Olga emlékezett. Az amerikaiak hatvankilencben elloptak egy kubai Gyatlov-erőművet. Akkor már kezdett nyilvánvalóvá lenni, hogy ez az új energia a Szovjetunió igazi csodafegyvere, és nem az atombomba. Először a kapitalista kutatók is csak addig merészkedtek, mint a mérnök: szétszedték a külső réteget, és ezzel még nem is volt baj. Csakhogy aztán belefúrtak a magba. Detroit nagy része megsemmisült a robbanásban. A nem hivatalos adatok szerint tizenkétezer ember halt meg. Nem tűz és nem láng, hanem egy mindent átégető fehér fényorkán csapott le a városra. A Detroiti-incidens néven emlegetett nap után senki nem próbálkozott a mag megbontásával, bár tény, hogy a nyugatiak jó pár erőművet elloptak, főképp Csehszlovákia és Jugoszlávia terültéről.

– Na, én itt végeztem, hagyjuk dolgozni a műszereket, másfél óra kell nekik, és kiderül, hogy a sérülés milyen károkat okozott – mondta a mérnök. – Menjünk be, talán ott hűvösebb van.

A ház csöndes és árnyékos volt, kinyitották a szobák ablakait, így a konyhában, ahol letelepedtek, némi kereszthuzat keletkezett. Előbb a férfi mesélt magáról, miközben a kettejük közt azt asztalon barnálló kezeit, e finom műszereket bámulta. Beszélt a gyerekkoráról – egy alföldi kisvárosban nőtt fel – a szegénységről – hárman voltak testvérek – arról, ahogy a Párt kiemelte őt az esze miatt ebből az állapotból – így jutott be az egyetemre, majd a Szovjetunióban tanult két évig – és arról is, hogy ott ismerkedett meg az akkor még új, Gyatlov-féle energiatermelés sajátosságaival. Hazatérve családot alapított, de pont egy éve elvált.

− Mi történt? – kérdezte Olga kíváncsian, két kezébe fogva a még mindig meleg csészét. – Már ha nem vagyok tolakodó.

− Nem, dehogy, semmi baj – csóválta fejét a férfi. – Nem illettünk össze. Illetve az ő családja kissé…reakciós volt.

− Szörnyű, hogy a politika beleeszi magát a magánéletbe is – csóválta fejét a nő. A férfi élesen ránézett: − Így gondolja?

Olga állta a tekintetét, és bólintott: − Hiszek a Pártban, és hogy ez egy jobb világ, mint ami negyvenöt előtt volt. De azt gondolom, nem jó, ha a vasárnapi ebéd mellett világnézeti elvekről vitatkozunk.

− A vasárnapi ebéd megfőzéséhez Gyatlov-erőművek adják az energiát – szögezte le a mérnök. – Ez a világ, amiben élünk, rákényszerít minket, hogy tábort válasszunk, az élet minden egyes percében. És logikus, hogy a győztes tábort választjuk, minden egyes cselekedetünkkel.

Olga eltűnődött ezen, majd halkan megjegyezte: − Engem ebben csak egy dolog zavar.

− Micsoda? – kérdezte a mérnök, noha sejtette a választ.

− Hogy nem tudjuk, honnan is ered a győzelmünket jelentő energia. Mi a forrása. Hogyan keletkezik. Hogyan működik. Több millió, sőt milliárd ember él vele, használja − de egy ember kezében van a titok – mondta Olga, majd felállt, és a nyitott ajtóhoz sétált. Az erdőből hűvös, alkonyi fuvallattok terjeszkedtek a ház felé, a szellőtől megborzongott, és akaratlanul is begombolta blúza felső gombját.

A mérnök sokáig hallgatott a háta mögött, majd megköszörülte torkát, végül így szólt: − És mi van a maga családjával?

Olga pedig megkönnyebbülten sóhajtott, és mesélt a férjéről, aki az acélgyárban művezető, a lányáról, aki már tizennégy éves, és nagyon okos, figyelmes gyerek, orvos akar lenni, és imádja kutyákat, úgyhogy az idei nyáron hoznak neki egyet, csak még nem tudják, hogy...

Amíg beszélgettek, odakint lassan bealkonyult. A mérnök felfedezte, hogy az alsó szekrény sarkában van egy fél üveg pálinka, töltött mind a kettejüknek, Olga csak lassan, óvatosan kortyolgatta, de a férfi lehajtott belőle két pohárral. Amikor sötét lett, a tornácon lévő lámpát gyújtották meg, a benti, a konyhaasztal felettit nem. Egyiken sem mondták ki hangosan, miért tettek így, de ezáltal az udvar hozzájuk közel eső szeglete láthatóvá vált, míg ők maguk sötétben maradtak odabenn.

Kilenckor a mérnök kiment, és begyűjtötte a műszereit, behozta őket az asztalra, hosszasan bámult a kijelzőket, végül elővett egy táblázatot a táska aljából, jegyzetfüzetet és tollat, majd számításokba kezdett. Olga a résnyire nyílt ajtóban állva nézte a sötétbe burkolódzó udvart, hallgatta a tücskök ciripelését, a fák lombjainak monoton susogását. A mélykék égbolton apró pontok, csillagok, és szovjet műholdak ragyogtak. A mérnök érvelése nyomán most úgy érezte, az őt körülvevő világ kerek, egységes, és erős, és a viszonylagos jólét, amit biztosít a benne élőknek, kitart még nagyon hosszú ideig.

− Azt látom, hogy ritmusosan, időről időre csökken az energiatermelés ebben az erőműben. Pontosabban mintha valahova elszökne az energia, nagyjából – az órájára nézett – tizenkét óránként.

Olga nem fordult háta, nem moccant. Mozdulatlanul meredt egy irányba. – Minden rendben? – kérdezte őt a férfi. A nő nem válaszolt.

A mérnök odament mellé, kijjebb tárta az ajtót, hogy elférjen, és Olga halottsápadt arcába nézett oldalról: − Valaki van az udvaron− suttogta a nő, majd végtelen lassúsággal felemelte karját, és mutatta is: − Látja? Ott.

A férfi a mutatott pontra bámult, túl a külső lámpa fénykörén, de csak a sötétség vibrálását látta: − Én nem igazán…– kezdte, aztán a szeme előtti feketeségből kivált valami, összesűrűsödött, és emberi alakot öltött, és mintha előre is jött volna, a fény felé, így tömörré, anyagiassá vált, igen, ember volt, két lábon járó alak.

− Ki maga, és mit keres itt? – kiáltotta a mérnök inkább riadtan, mint határozottan.

− Csukjuk be az ajtót – kérte őt Olga, és visszahátrált a konyha belsejébe. – Kérem.

A mérnök ránézett, majd megvonta vállát, és hátralépett, bezárta az ajtót. Aztán a mellette lévő ablakon át kémlelt ki. Ekkor pukkanás hallatszott, és a tornácon lévő lámpa kialudt, Olga pedig felsikkantott.

− Energia túlfeszültség – jelentette ki a mérnök, és karórájára pillantott, ahol a számlapon foszforeszkáltak a betűk és a mutatók: − Most épp benne vagyunk a tizenkét órás ciklusban. Most tűnik el az erőműből az energia…úgy vélem, ide, a környezetünkbe áramlik – mutatott körbe, majd a fiókokhoz ment, kihúzta őket és belekotort: − Láttam itt – kezdte, de ujjai már rá is akadtak arra, amit keresett: − Pár gyertyát.

Hallotta Olga zihálását, míg zsebéből előhúzta az öngyújtót, óvatosan a kanóc végéhez illesztve a lángot, majd felpillantott – és egy sápadt vénember ráncos arcába bámult.  A mérnök felkiáltott, és mozdult is, előre söpört a kezével, mire a láng elaludt.

− Ki van ott? – kérdezte aztán a sötétségtől, de senki nem válaszolt egy ideig, aztán távolról, talán az egyik szobából, meghallotta Olga hangját: − Jöjjön ide.

A mérnök a hívás forrása felé indult, közben újból meggyújtotta a gyertyát, és a lángot tenyerével védve átment a hátsó szobába, melyet halványlila derengés töltött meg. Olga a fényben állt, amely az ablakon át nyomakodott be, és átvilágította az alakját, és a mérnök egy pillanatra látni vélte a bordái ívét, a tüdeje lüktetését, a gerince finom pontjait, aztán hunyorgott, és mindez eltűnt.

− Az erőmű – mondta Olga, és az üvegre tapadt, mire a férfi odament hozzá, és láthatta, hogy a fény valóban a betonkockából árad, földöntúli lila, kék és zöld vibrálás, hullámokban lüktető energia, mely betölti a teret maga körül, és eléri a házat, őket, a szobát. Érezte, hogy minden sejtje, a haja, a bőre felpezsdül ettől a láthatatlan sugárzástól, és arra gondolt, ki tudja milyen roncsolást okoz bennük, de egyelőre nem érzett fájdalmat. Mindenesetre elvonta a nőt az ablakból: − Jöjjön, nem biztos, hogy egészséges itt…− fogta meg a kezét, és érezte, Olga tenyere egyszerre izzad és hideg.

Ekkor történt, hogy a bejárati ajtó felől csattanás hallatszott, mire a nő felsikoltott, a férfi pedig megtorpant. Olyan volt, mintha tenyérrel valaki rávágott volna az ajtó deszkájára, dühösen bebocsátást kérve.

− Ki van ott? – kérdezte a férfi, de válaszul csak csilingelés kélt, előbb finoman majd fortissimóban, és amikor a férfi a fénnyel az irányába lépett, látták, hogy a szekrény üvege mögött a poharak remegnek és rázkódnak.

− Mi történik itt? – kérdezte a mérnök inkább magától, mintsem Olgától, akinek még mindig fogta a kezét, és aki most megrázta a karját: − El kell mennünk – motyogta, de a mérnök nem válaszolt, a műszereihez ment, és föléjük tartotta a gyertyát, ám ez kevés volt, ezért a villanykapcsolóhoz lépett, és próbaképp felkattintotta.

Egy pillanatra, a keletkező, vakító fényben, mind a ketten látni vélték a sarokban álló, sápadt mogorva öregembert, aztán pislogtak, és a látomás szertefoszlott.

A férfi a műszerei felé hajolt, látta, az összes mutató kilengett, a határérték felett rezegtek, a számlálók bolond mód pörögtek, a vészjelző lámpák villogtak a konzolon: − Az erőmű a legnagyobb értéken dolgozik, a kiáramlás miatt, gondolom, kompenzálni akarja. Valóban el kell mennünk innen – nézett a nőre, aki még mindig a sarokba meredt: − Lehet, felrobban.

Olga bólintott, majd felkapta kocsikulcsot az asztal sarkáról, és az ajtóhoz lépett. A mérnök elkezdte összecsomagolni az eszközeit, közben a szekrényben rázkódó poharakra lesett, majd legyintett. – Visszajövünk értük reggel – jelentette ki fojtott hangon, és Olgához ment, aki az ajtóban várt. Most mind a ketten a kinti sötétséget fürkészték.

− Ki kell nyitni a kaput – mondta rekedten Olga. – Én majd az autóhoz futok. Addig maga nyissa ki a kaput.

A férfi bólintott: − Induljunk.

Ahogy kinyitották a bejárati ajtót, a poharak remegése abbamaradt. Mind a ketten visszafordultak, a ház belseje felé. Az egyik szoba küszöbén állt valaki. Homályos, fekte gomolygás volt, félig ember, félig árnyék. – Futás – kiáltott a mérnök, mire megiramodtak.

Olga úgy érezte, a sötétség elnyeli, magába fogadja. A csillagok, és a fák törzsein át betűző hold fényében épp hogy csak sejtette az autó kontúrjait. Amikor odaért hozzá, attól félt, leejti a kulcsot, de ez nem történt meg, betalált egyből a zárba. Hallotta, hogy a távolban nyikordul a kapu. Beült az autóba, melynek műanyag és bőr szaga ismerősen és megnyugtatóan ölelte körül, és a gyújtáskapcsolóba nyomta a kulcsot, és ekkor hátulról a hátsó ülésről rekedten, csöndesen megszólalt a nagyanyja: − Olga, nagyon fáj.

A nő megdermedt, moccanni se mert.

− Ments meg – kérte a hátsó ülésről az valaki a nagyanyja hangján, majd Olga megérezte, hogy egy forró fuvallat éri a tarkóját, mire kipattant az autóból, és megiramodott a sötétségben a kapu és a mérnök felé. – Jöjjön – lihegte a férfinak, miközben elrohant mellette, majd besiklott az erdőbe, az ösvényen, amit Péter mutatott, és nem törődve a gallyakkal, tüskékkel, csak futott előre, ösztönösen kerülgetve a fákat, nem figyelve a mögötte kiáltozó férfira, majd hirtelen egy ág került elé, és aztán minden elsötétült.

A meleg napfényre ébredt. Ágyban volt, egyedül egy parasztház szobájában. Ruhástul feküdt az ágyon, a homlokát valaki vastag gézzel kötötte be. Ahogy felnyúlt, a kötés alatt is érezte a lüktető dudort. Halk társalogás szűrődött át a szomszéd szobából.

Felült, és megköszörülte a torkát.

Péter jött be, majd mögötte megjelent a mérnök is.

− Mi történt? – kérdezte a nő tőlük. A két férfi egymásra nézett, végül a mérnök kezdett beszélni: − Nekiszaladt egy faágnak. Ölben hoztam be a faluba, megtaláltam Péterék házát, és elláttuk a sérülését. Nincs seb, csak egy nagy dudor.

− Mennyi az idő? – Olga felállt, de azonnal megszédült, megingott, mire Péter odaugrott hozzá, és visszanyomta az ágyra: − Lassan – kérte őt.

− Kilenc óra – pillantott csuklójára a mérnök. – Hívtuk a férjét, de nem értük el, hagytunk neki üzenetet.

− Éjszakai műszakban volt – bólogatott Olga.

A mérnök folytatta: − Már beszéltem telefonon a főnökömmel, beszámoltam neki a…jelenségről.

− És? – sandított rá Olga.

A férfi széttárta karját: − Nem nagyon akarta elhinni.

A nő ismét felállt, a mérnök melléje lépett, támogatta, így mentek ki a házból. A konyhában egy szigorú arcú, idős nő állt a sparhelt mellett.

Az utcán szikrázó napsütésben Olga fejébe hasított a fájdalom. Az autó ott állt a ház előtt: − Visszamentünk Péterrel, és elhozta – magyarázta a mérnök.

− Az erőmű? – kérdezte tőle Olga.

− Visszaállt normál működésre. Látszólag ismét semmi baja – válaszolt a férfi. – Úgy tűnik, ezek a jelenségek a tizenkét órás ciklushoz igazodva jelentkeznek, csak éjszaka.  

Egy köpcös, kalapos férfi közeledett feléjük az utcán, Olgának ismerős volt. Ahogy odaért, lelkesen kezet fogott a mérnökkel: − István vagyok, a helyi párttitkár – majd megölelte Olgát: − Jaj, kislány, maga aztán szépen néz ki – pirospozsgás, kerek arca elkomorult, ahogy ismét a mérnökre nézett: − Visszahívta a főnöke. Azt üzeni, Budapestre kell menniük, most, azonnal – Olga felé fordult: − Minden a kettejüknek.

− De miért? – bukott ki a nőből.

− Az orosz küldöttség találkozni akar magukkal.

A férfi és a nő összenézett, de a párttitkár még nem fejezte be: − Maga Gyatlov is a küldöttséggel jön – az autó felé intett gondterhelten: − Jobb, ha mielőbb indulnak, a gépük egy óra múlva leszáll.

Péter a nőhöz lépett, nyújtotta felé a kulcsot: − Tud vezetni?

Olga összeszorította a száját, és elvette a kulcsokat: − Lesz pár kérdésem ehhez a Gyatlovhoz a nagymamámról. Szóval igen, tudok.

folyt. köv.