A következő napokban feltöltésre kerülő, három epizódból álló novella jobb megértéséhez javasolt ismerni a Gyatlov-incidens néven elhíresült eseményt. Alapszinten elegendő a Wiki, haladóknak ezt ajánlom. Amióta először hallottam erről a történetről, azóta foglalkoztat. Ehhez jött, hogy motorozás során rátaláltam Bárna határában egy elhagyatott erdei vendégházra. Fogalmam sincs, kinek, miért épült, de a kis tisztás, az erdő körötte, felettébb nyugtalanítólag hatott rám. A kettőből jött össze ez az allegorikus történet a szocializmus győzelméről.

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

1. rész: Nagyon fáj

 − Tudta, hogy Reagen a második elnökségét amiatt bukta el, mert összeomlott a csillagháborús programja? – kérdezte a mérnök az asszonytól, hátra se fordulva. Olga bólintott: − A politikai szemináriumon beszéltünk róla…

A mérnök elnézett észak, a Mátra felé, majd mélyet szívott a cigarettájából. Előtte, az ívesen emelkedő domboldalon egy kombájn haladt, széles rendben vágta a búzát.

− És arról is beszéltek, hogy mindez a Gyatlov-féle erőművek miatt történt? – nézett vissza a nő felé a másik. Olga az autó nyitott ajtajában ült, térdét masszírozta. A mérnök megállapította, hogy a nőnek formás lábai vannak. Tekintetük most összekapcsolódott, Olga zavartan elfordult: − Ezt így nem tudtam, de sejthető. Miután az első szovjet bázis megépült a Holdon…

− Igen – bólogatott a mérnök. – És az amerikaiak tehetetlenül nézték, ahogy dupla annyi műholdat állítunk pályára, hála az orosz hordozófejlesztéseknek, amiket ugyancsak Gyatlov-féle erő hajtott. Tavaly Szerjankov felállította a „technológiai robbanás” tézisét: egyetlen kimagasló technikai találmány vagy vívmány képes megváltoztatni a történelem menetét, eldönteni gazdaságok és népek sorsát azáltal, hogy gerjesztőként, gyúanyagként hat a saját környezetére és korára. És valóban ez történt: az erőmű felfedezése után az szovjet ipar iszonyatos sebességre kapcsolt, elég megvizsgálni a hatvanas, hetvenes évek gazdaságtörténetét.

A kombájnok megálltak. Vezetőfülkéjükben nem volt senki, a kontrollerjük, egy idős férfi a közeli, árnyékos ligetből irányította őket. Csak a felszálló cigarettafüst árulta el jelenlétét. Ha a mérnök hunyorított, láthatta tömzsi alakját, a sisakját a rádióantennával, és a kezében tartott, aktatáskányi irányítótáblát.

− Igen – bólogatott elégedetten a mérnök, bár hangjában némi bizonytalanság is rezgett: − Automatizáltuk az ipart és a mezőgazdaságot. A járműveink benzin nélkül közlekednek. Gyarmatosítottuk a holdat és az űrt. A szocialista blokk államaiban a jólét kétszerese a nyugati táboréhoz képest. És mindezt Gyatlov tiszta, költségmentes és környezetbarát erőműveinek köszönhetjük – ledobta a földre a csikket, és sarkával eltaposta. – Merre is kell menni?

Egy keresztútban szélén álltak meg a hivatali Ladával, mert a férfinak már nagyon kellett vizelnie. A nő a dombra felkapaszkodó betonszalagra mutatott: − Arra van Bárna. A falu határában van a vendégház…

A mérnök beszállt az autóba, becsatolta magát, és türelmesen várt, míg a nő is elhelyezkedik mellette. Olga babrált a kulccsal, azok zavarával szerencsétlenkedett, akik tudják, hogy nézik őket, és emiatt még inkább esetlenek, de végül beindította az elektromos motort, ami készségesen felberregett. A motor az autó orrába pakolt energiacellákból nyerte az erejét, ahogy meglódultak, a férfi úgy érezte, a kocsi elejét mágnes húzza céljuk, a falusi vendégház felé.

− Bárna egy zsákfalu – kezdte magyarázni vezetés közben Olga, és lehúzta az ablakot, mire bejött az erdő nehéz, zöld aromája a kocsiba. A fák közeibe nem sütött be a nap, komor, sötét területek suhantak el mellettük. – A családom innen származik. Bányászfalu volt, most, hogy a szénbányászatot leállították, inkább a mezőgazdaságból élnek. A környékbeli erdők kitűnő lehetőséget biztosítanak a kikapcsolódásra, ezért épült tizenkét éve a vendégház. Még fővárosi pártvezetők is igénybe szokták venni. A vendégházat és a falu köz- és magánvilágítást látja el az az erőmű, mely a telken van – balra mutatott, egy szűk földútra: − Itt kell lehajtanunk.

Az autó nagyokat nyekkent a gödrökben, aztán kiérte egy tisztásfélére, melyen ott volt az erdő közepén, elhagyatva, magányosan az épület. Rozsdás drótkerítés vette körül, közepén a kapu nyitva várta őket. Az udvaron, a ház falának dőlve magas, hórihorgas alak álldogált, a gondok, a helyi pártszervezett mindenese Károly vagy Béla, a nő már nem emlékezett nevére, bár ismerős volt az arca, talán a temetésen látta.

Megálltak, majd tétován kiszálltak az autóból.

− Maga volt már itt? – kérdezte a mérnök a kocsiszekrény felett a másiktól.  A nő fejét rázta, körbefordult, és ki is mondta: − Nem. Soha.

Fák vették körül őket, ívesen emelkedtek, ahogy a hegy emelkedett, és mint víz alatti növények, lassan hajladoztak a gyenge szélben. A házhoz tartozó, viszonylag nagy területen magasra nőtt fű és néhány csenevész szilvafa uralkodott, de egyébként bántóan sivár és üres volt a telek az erdő tömörségéhez képest. A nő védtelennek érezte magát, mintha a fák közül valaki, bárki megfigyelhetné őket, ahogy ott állnak ezen a nagy, nyílt területen.

− Jó napot – jött közelebb a magas férfi, és nyújtotta a kezét a mérnöknek, biccentett Olga felé: − Péter vagyok. A gondok.

− Jó napot – mondta a férfi, és az országút felé intett, vagyis nagyjából arra, amerre sejtette: − A falu milyen messze van?

− Még egy másfél kilométer – dörmögte Péter. Zártan beszélt, közben nem nézett a szemükbe. – Nem tudom, meddig maradnak, de van bent tiszta törülköző, ágynemű…

Olga érezte, hogy elpirul: − Én visszamegyek a városba. Tudja, itt lakom. Csak kalauzoltam az elvtársat.

− Maga jött a megyétől, ugye? – kérdezte tőle Péter, de meg se várta a választ: − Jobb lenne, ha maradna. Estére.

− Hogy érti ezt az elvtárs? – kérdezte a nő döbbenten.

A férfi felnézett rá, fürkészően, kíváncsian: − Nem mondták magának?

Olga értetlenül állt előtte, fél szemmel figyelte, ahogy a mérnök kiveszi a bőröndjét a kocsiból: − Mit?

De Péter nem válaszolt, elvette a bőröndöt a mérnöktől, és elindult a ház felé: − Jöjjenek, megmutatom a házat.

Bement, eltűnt az ajtó mögött, a páros odakint egymásra nézett: − A pártbizottságon nekem azt mondták, hogy jön egy elvtárs a fővárosból, kivizsgálni egy Gyatlov-erőművet, és hogy kísérjem, kalauzoljam el – magyarázkodott Olga a mérnöknek, aki közben elővett egy szál cigarettát és elgondolkodva forgatta ujjai közt: − Egy szóval se említették, hogy itt kell éjszakáznom…magával. Ennek nincs semmi értelme.

− Megtisztelő lenne – mosolyodott el a férfi, aki valójában izgalmasnak találta a gondolatot, noha semmit nem tudott a nőről, aki a szemében inkább kissé esetlen és vaskos volt, mintsem csinos. – De szerintem megoldom magam is. A műszeres vizsgálat pár órát vesz igénybe. Úgy terveztem, a fél nyolcas vonatot még elcsípem. Talán megvárhatná. Akkor nem kell taxit hívnom. Egyáltalán, van itt telefon? – elnézett nyugat elé, a nap irányába. Délután négy körül lehetett, sötétedésig még sok idő volt hátra. Valamiért nem tudta elképzelni, hogy ezen a helyen várja meg az éjszakát – bár a szíve mélyén tudta, ez fog történni.

– A faluban van – vont vállat a nő. − De szívesen visszaviszem a városba.

A férfi biccentett, öltönykabátja felső zsebébe csúsztatta a cigarettát, és elindult: − Na, menjünk.

A ház hűvös és mészillatú volt. Egy nagy konyhába jutottak, melyből két vendégszoba nyílt. Péter az egyikbe lerakta a bőröndöt, most előballagott, és a harmadik ajtóra mutatott, ami a tűzhely mellett zöldellt: − Mosdó, vécé. Van bent törülköző, de ezt már talán mondtam.

− Köszönjük – biccentett a mérnök. – De nem valószínű, hogy maradunk éjszakára.

Péter kihúzott egy széket, és fáradtan leült rá. Megdörzsölte állát, melyen kétnapos borosta sercegett, tekintetével a sarkokat fürkészte, úgy kérdezte: − Tehát nem mondták maguknak.  Azt hittem, mindent elmondtak…

− Mit, elvtárs? – értetlenkedett most a mérnök.

− Hogy mi történik itt éjszakánként. A kísérteteket.

Olga és a mérnök egymásra néztek, majd automatikusan ők is kihúztak egy széket, és leültek az asztalhoz. A mérnök kezdte, higgadtan, tárgyilagosan beszélt: − Én a Fizikai Kutatóintézet megbízásából érkeztem, mivel azt a bejelentést kaptuk, hogy egy Gyatlov-erőmű problémás jelenségeket produkált az elmúlt fél évben. Az orosz elvtársak is kíváncsiak a részletekre, holnap egy küldöttség érkezik Moszkvából, nem ez ügyben, de jelentést kell tennem nekik. A táskámban számos mérőeszköz van, mellyel kivizsgálhatom az erőművet. Ennyit tudok.

− Én pedig – vette át a szót Olga. – A megyei párbizottságtól jöttem, amiatt, hogy kísérjem el az elvtársat a vasútállomásról – biccentett a mérnök felé. Mindketten az falusi férfire néztek, aki megköszörülte torkát, majd mélyet sóhajtott: − Akkor nem mondták meg maguknak, azt, amit írtunk a jelentésben – bólogatott.

− Mit írtak? – kérdezte némiképp türelmetlenül a mérnök. A férfi ráemelte szürke, vizes tekintetét. A mérnök nem állta, elfordult, kissé el is szégyellte magát, hogy ezzel a tanulatlan, vidéki emberrel ilyen fölényeskedő hangon beszélt, noha a szocializmus eltörölt minden kiváltságot, és ez így is van jól, mind egyenlőek vagyunk, gondolta.

− Azt írtuk, hogy az utolsó pár vendég kísértetjárásra panaszkodott – hadarta el egy szuszra a gondok. – Azt mondták, éjszakánként kék fényben fürdött a táj. Éjfélkor dörömbölni kezdtek az ajtón. Az ablakokat kapirgálták. Sötét alakok álltak az udvar közepén – intett a háta mögé, az ajtó felé. – És amikor kimentek hozzájuk, hirtelen semmivé váltak. Volt, akiről lehúzták a lepedőt. De a legrémisztőbb az a legutolsóval, egy pécsi bizalmival esett meg, aki két nap után elmenekült.

− Mi történt vele? – kérdezte csöndesen Olga.

− Nagy murit csapott, egész éjjel ivott a feleségével, és amikor hajnalban kiment vizelni a kerítéshez…valaki mögé lépett, és a fülébe suttogott. Nem a felesége volt, az már akkor aludt.

− És mit mondott neki? – kérdezett ismét Olga, s érezte, kiszárad közben a torka, és tudta, olyasmit fog hallani, amit nem kellene.

− Hogy „nagyon fáj” – bólintott a férfi, majd felállt. – De nem csak ez van. Látniuk is kell valamit.

Követték őt, ki a házból, és közben a mérnök megköszörülte a torkát, majd meg is szólalt: − Tudja, a szocialista tudomány elvi alapon elutasítja a kísértetek, vámpírok, boszorkányok létezését – mondta, miközben hátra kerültek, a ház mögé, ahol kis fabódé barnállat a kerítéshez tapadva, mellette pedig ott szürkéllett a Gyatlov-erőmű. Halk búgás áradt belőle, a levegő fodrozódott körötte. Olga már elég sok ilyen erőművet látott életében, a házukhoz közel is volt egy, de mindig lenyűgözte a masszív erőnek az a megtestesülése, ami szinte sugárzott ezekből a vöröscsillagos beton-fém kockákból. Ez volt az az erő, ami a szocialista gazdaságot a mennyekbe röpítette, miután Gyatlov üzembe állította az első prototípust, valamikor a hatvanas évek elején.

− Tudom én, hogy ez butaság – bólogatott a gondok. – De talán köze lehet az erőműhöz. Talán a sérülés miatt kibocsát valamiféle sugárzást, ami megbolondítja a vendégeket.

− Sérülés? – kérdezte döbbenten a mérnök, és meg is állt. – Miféle sérülés?

A gondok is megtorpant, arcára bűnbánó kifejezés ült ki: − Nekitolatott egy pártitkár, jó fél éve, pont mielőtt ezek a dolgok elkezdődtek – a gondok a kocka sarkához lépett, és mutatta is a repedést. – Itt. Még a beton is lemállott – valóban, tenyérnyi darabon, ott fehérlett a fűben.

A mérnök odasietett, leguggolt, és megvizsgálta a területet. Kilátszott az erőmű belső fémváza, sőt, egy kis, ujjhegynyi részen be is szakadt. – Ezt azonnal jelenteniük kellett volna. Az erőmű üzemeltetési szabályzat szerint az ilyen esetek…− kezdte dühösen, majd elharapta a mondat végét, mert érezte, felesleges kérdőre vonnia ezt a parasztembert itt maga előtt. Ennyit az egyenlőségről, gondolta keserűen.

− Az illető nem szólt nekünk. Mi meg csak utána vettük észre, hetek múltán – szabadkozott a gondnok. − Aztán valahogy kiment a fejünkből…

− Most már mindegy – csóválta a fejét a másik. Kezét csípőre tette, szigorúan bámulta a sérült sarkot. – Azt hiszem, ez a vizsgálat kicsit hosszabb lesz. Talán tényleg itt kell aludnom – lenézett a mellette álló nőre: − Maga menjen csak vissza nyugodtan a városba.

Olga már szólt volna, de a gondnok megelőzte: − Olga, ugye? – kérdezte szinte félénken. A nő meglepetten pillantott rá: − Igen.

− Ismertem a nagyanyját. Ott voltam a temetésén. Részvétem – mondta szelíden a gondnok, mire a nő felsóhajtott: − Köszönöm – majd a mérnök felé fordulva megmagyarázta: − A nagymamám itt, a faluban lakott, és tavasszal halt meg.

− Részvétem – mormogta a mérnök, érződött hangján, nem nagyon figyel.

− Azt hiszem, magának is maradnia kellene éjszakára – fordult Olga felé a gondnok. – Tudja, direkt kértük, hogy magát küldjék.

A nő meglepetten pillantott rá, de a mérnök volt, aki meg is kérdezte: − Ugyan miért?

− Megvolt rá a jó okunk – fűzte tovább a szót a gondok, majd intett nekik: − Jöjjenek csak!

Az erőmű melletti fészerhez ment, zsebéből kulcscsomót vett elő, babrált a kulcsokkal: − Tudja Olga, a szomszédasszonyom ápolta a nagymamáját a végén. Gyakran beszélgettünk az állapotáról. Beszámolt nekem mindenről – végre megtalálta a kulcsot, a lakatba csúsztatta, kinyitott azt, levette a lakatot, és kitárta az ajtót. Szerszámok, fűmagos zsák, locsolócső, kannák voltak odabenn. – Azt mondta, a nagyanyja a végén, az utolsó napokban már csak azt ismételgette, hogy "nagyon fáj" – folytatta szenvtelen hangon a férfi, és a másik kettő csak ekkor jött rá, hogy nem a fészer belsejét, hanem az ajtó belső oldalát kell nézni. Fekete, égetett, szenes szavak, szinte olvashatatlan írás volt rajta: − Olyan, mintha tüzes vassal csinálták volna – bólogatott a gondnok.

A betűk megfelelően hunyorogva és némi fantáziával egy szöveget adtak ki. – "Olga, nagyon fáj" – olvasta fel hangosan a nő, majd szája elé kapta kezét, és elhátrált az ajtótól, és a mérnök ekkor érezte, hogy legszívesebben átölelné, és nyugtató szavakat suttogna a fülébe, de helyette kimondta azt, amit később persze megbántak: − Maradunk. 

folyt. köv.