Ismét egy vámpíros sztori. Annak idején Kőbányán dolgoztam, s gyakran elgondolkoztam azon, hazafelé ment, hogy történhetne itt egy vámpírámadás. Persze a történet ennél posztmodenebb kíván lenni a folyamatos önmagára utalgatással. Szövegszinten ismét túl bonyolulttá teszi a függő beszéd és a terjengős mondatszerkezet. Remélem, akad hozzá türelem. Anno pár munkatárs látta a kész anyagot - nekik tetszett. Ennek már tíz éve, én pedig már jópár éve nem teszem be a lábam Kőbányára. Főképp este.

Önmaga farkát harapó kígyó

...ne legyen állatmese, ne legyen tanulsága, ne általánosítson, moralizáljon, tipologizáljon, a történet történet legyen, ne vesse el a titokzatosság és rejtelmesség támaszát, a kigondoltság merev vázát, a csattanó és a csattanó csattanójának túlzásait - de szigorúan mindvégig önön történetiségére mutasson, mint tárgyra, mint eseményre, ahogy ez a szöveg is teszi.

A történetnek legfőbb, ki nem mondott, de kényszerítő és kikerülhetetlen célja: megfejteni a cím titkát.

Ehhez szükségünk van egy férfira. A férfi legyen sovány, alacsony, vaskos, kiálló, szinte bőrét repesztő csontú, ezért durva állú, arcán az izmok feszüljenek, ami még jobban mutatja majd, hogy mennyire törődött és elhagyatott, mennyire beteg. Múltja, élete, családja, munkája nem fontos, hogy milyen betegség kerítette hatalmába, az se lényeges, később úgyis fény derül rá, most csak a jelene számít, ahogy a villamoson áll, kicsit féloldalt, félig lehunyt szemmel a nőt nézve. Jelezzük az időt: a város felett alkonyodik, a meggyúló lámpák fénye versenyt fut a villamossal, nagyon jó ez a csillogás, mert a férfi így már jobban látja az alacsony, szinte ösztövér, fekete kontyos nőt. Nem is látja, szinte érzi szemeivel és pár perc alatt mindent tud róla - kiolvassa széttaposott, olcsó cipőjéből, bő, esetlen farmernadrágjából, ölében heverő gyűrött papírszatyrából és szürke szövetkabátjából, mely torz formába tekeredik másfélszer teste köré úgy, hogy alakját sejteni se lehet benne.

A férfinak persze ez utóbbi, vagyis az alak, a test nem számít, látjuk rajta jól, hogy csak a külsőből megtudott magány, lecsúszottság, elkeseredés érdekli, amelyet megerősít, kétszeressé vagyis háromszorossá tesz - a villamos tükröző ablaka miatt - a nő sárgás arca, fekete szeme. Így, tetőtől talpig letapogatva a másikat, a férfi az éhséget érzi és jegyzi meg, a vágyat, hogy mire, mi után, az - jól tudja - teljesen mindegy, de nézzük csak komikus grimaszát, ahogy az eredmény feletti elégedettségében elbambulva késve veszi észre, hogy most már a nő is bámulja őt, láthatjuk, ahogy sietve, túl hirtelen fordítja el fejét, és talán arra gondol, zavara mögött, hogy hagyja, ezt hagyja, de ekkor a villamos lassít, megáll, a nő feláll,  és a férfi ösztönösen utána lép.

Az ajtó előtt tömörülés, figyeljük meg résein át a férfi kinyúló kezét, ahogy egy hát takarásában gyengéden, szinte anyásan megtaszítja a nőt, aki ettől lefelé bukik a hirtelen lépcsőn, de ekkor a férfit már ott látjuk mellette, keze a nő karjára fonódva megakadályozza, hogy annak teste a járdára dőljön.

Vigyázzon, hallani véljük hangjából azt a lágyságot, amit órákon át gyakorolt, talán tükör előtt (bár ez lényegtelen), de tisztán látjuk arcán a meggyőző, kérlelő, sóvárgó és esendő mosoly árnyalatát mely ilyentén való előadásához biztosan tükörre volt szüksége.

Most hallgassuk ismét hangját is, ezt a mesterien árnyalt, hízelgő de érdekes hangot, ahogy - látszólag - hirtelen támadt kedvvel magyaráz a nőnek, értelmesen és tisztán, sőt logikusan, bizonyítva hogy nem részeg, éreztetve hogy nagyon-nagyon régóta vágyik már egy kis beszédre, egy igazi, meleg, bensőséges és mindent megosztó beszélgetésre, szívének kiöntésére, valakivel, valakinek, aki ismeretlenül is figyelmesen hallgatja egy bokszban egy pohár fröccs vagy valami egyéb ital társaságában egy presszóban, kész szerencse, hogy ő ismer is itt a közelben egy ilyen nyugodt és diszkrét helyet - figyeljük meg karjának határozatlan, szabadságot sugalló lendítését - ami minden szempontból megfelel a kívánalmaknak. Vár, mozdulatlanul, szinte dermedten, mire a nő bólint.

Nem szoktam ám csak úgy, magyarázza a csöndes utcákon a férfi, a nő hangtalanul lépked mellette, a járdát nézi, főleg mostanában nem, hogy ez az őrült, suttogja a férfi izgatottan, de ez az este, ez az ősz, a nő mellette a szatyrot szorítja, két kézzel átkarolva, mintha gyermek vagy egyéb figyelemre méltó dolog lenne benne. A férfi elakad, mert a másik nem válaszol, oldalpillantásaiból látja, hogy arcizma se rezdül, leginkább még az úton lévő hányásfoltoknak és kutyaszarnak szenteli figyelmét. Maga nem fél, teszi fel a kérdést a férfi, kissé ingerülten. A nő nem emeli fel fejét, de megrázza, látjuk ahogy kontyából kiszakad egy fonat és leesik háta közepére, milyen viccesen himbálódzik lépéseinek ütemére. A férfi elmosolyodik. Akár én is lehetnék az a gyilkos, a kötőtűvel, neveti el magát, halljuk, milyen hamis és lekicsinylő ez a nevetés, de a nő még erre se pillant fel, a férfi meghökken, magyarázó mozdulata színpadias, persze nem én vagyok, csak úgy...tudjuk milyen ez, a beszélgetés ismét elakad, a kínos csendben csak a férfi léptei kopognak, még szerencse, hogy a vendéglátóipari helyiség neonját már látni, igen, ott a Mercedes mögött, látjuk a nevet, de ne mondjuk ki, hagy borítsa a jótékony felejthetőség.

A valóban csöndes és állott levegőjű presszóban majd arra figyeljünk, arra a sokat sejtető otthonosságra, ahogy a férfi leülteti a nőt, csomagját szinte féltőn helyezi egy székre, és miközben ő is leül, már int a pincérlánynak, másik mozdulatával cigarettát kínál a nőnek, rágyújt, félrefújja a füstöt és feladja a rendelést.

Lássuk be, a férfi minden leleménye ellenére a társalgás lassan indul, a nő nagy szemeket meresztve csöndjébe burkolódzik, jégfehér ujjait dörzsöli egymáshoz, de később megtörik, és tétován egyszavas válaszokat ad a tapogatódzó kérdésekre, közben a férfi cigarettájának parazsát bámulja megbabonázottan, meredt hüllőtartásban. Aztán persze az elfogyasztott italmennyiség lassan-lassan megteszi hatását: itt most csak mozdulatai lágyulására, bogárszeme csillogására, poharának tologatására, a férfi kezén végigsimító ujjai rebbenésére hívnám fel a figyelmet.

A férfi látja eredményességét, a történet - érzi, érezzük - a végkifejlethez közeledik. Előbb azonban, érthető okokból, könnyítenie kell magán, így a mellékhelyiségbe siet. A három hosszúlépés a kagyló előtt percig is elfoglalja, végezetül sóhajt, ahogy mi is szoktunk, csak az különös, az a bizonyos undor és sápadtság, ami elömlik arcán, miközben nadrágjába igazítja nemiszervét, hát nem furcsa ez a keserves arc, ahogy a cipzárt húzza, a kéz rebbenő mozdulata, babrálás az övvel... Kezet sem mos, csak a tükörbe néz bele dolga végeztével, fél percig vizsgálva, rendezgetve arcvonásait. Visszatérhetnénk a nőhöz, vajon mit csinál egyedül, a pincérlányok diskurálást nézi, vagy a támolygó részeget, aki már nem kap semmit a csapostól, vagy a kopaszodó férfit, aki napilapját olvassa, söre mellet, vagy a napilap vastag címét, hogy újból ölt a kötőtűs gyilkos, vagy, de nem, maradjunk csak a férfinél a vécében, mert nézzük csak, ahogy hirtelen összegörnyed a tükör előtt, mintha dróton rángatott figura lenne, mintha az idegen akarat, akaratunk most unottan elengedné, kezét arcába temeti görnyedten és valami mély bődülés tör fel az ujjai alól, ó, gondolhatjuk hogy sír, de nem, mert amikor belép valaki, már minden rendben van, a tartás a régi, bizakodva és fegyelmezetlen gyűlölettel nézi a tükörben, ahogy a kopaszodó férfi eltűnik az egyik ajtó mögött, és ekkor a tükör felületén lévő megszáradt köpet vagy más váladék foltjába karcolja körmével: 6. Rohadt kurvák, mondja is mellé, ez lesz a hatodik, suttogja, akinek továbbadom.

Kint gyors, határozott léptekkel az asztalhoz siet, ahogy leül, megfogja a nő kezét. Az viszonzásképp rámosolyog, jobban mondva torz, enyhén ittas vigyor árnya fut szét arcán. Ahogy a férfi beszélni kezd, hangja semmit sem árul el a mellékhelyiségben történtekről, ugyanazt a rábeszélő, sikamlós árnyalatot érezzük ki belőle, amihez a történet elején már volt szerencsénk. Ajkai árnyas parkról, annak néptelen szegletéről, rosszul megvilágított padról áradoznak a nő ecetszagú fülébe. Nézzük csak, arcuk milyen közel van most egymáshoz, érezni, ahogy a bor- és a vodkaszagú leheletük összekeveredik, ezt a felhőt lebbenti szét a nő bólintása.

Kint már nagyon sötét van, az utcai lámpák nem is bírnak vele, talán a fényük is gyöngült az elmúlt órában, az éjszaka előrehaladtával, ezért rosszul látjuk őket, nem biztos, hogy megfogják egymás kezét, de a papírszatyrot már minden valószínűség szerint a férfi viszi. Ez is egy jele a gyengédségnek, vélhetnénk. A park bejáratánál aztán a férfi "tovább megy", átkarolja a nő csípőjét, az nem ellenkezik, sőt megremeg, nyakán folt vöröslik föl izgalmában. Bokrokon törnek át, madarakat riasztanak fel, így jutnak el a történet utolsó színhelyére.

A padnál a nő tetteiből, mozdulataiból feltétlen odaadást és engedelmességet vélünk kiolvasni, eddigi viselkedésétől nagyon is elüt a hirtelen kitárulkozás, nem érteni az óvatosság minden hiányát, a lihegő kapkodást, ahogy odaadja magát a férfinak, ülő, kifacsart testének áldozatát.

Aztán számoljuk a lenyugvás lassuló pulzusszámát, amibe távoli kutyaugatás és vonatfütty vegyül. Vegyük jobban szemügyre az elénk táruló testhelyzetet, mert a történet befejezésének szempontjából nagy jelentőséggel bír: a nő a férfi ölében, felsőtestével jobbra dőlve, míg partnere karjait a pad támlájára fonva, balra csukló fejjel egy bozót sötétjébe bámul. Szórt lombokon átszűrődő lámpafény világít rájuk elölről, keserű füstszag a levegőben. Ruhájuk izzadt, néhol csatakos, így a hideg egyre kellemetlenebb. A gyér fény ellenére, a férfi arcán látni, hogy szeme félig lehunyva - megjegyzem, így pillantottuk meg őt legelőször is -, ajkai alig érthető szavakat mormolnak, hogy miket, azt sajnos nem halljuk, de talán az elégedett hanglejtésből sejthetjük.

Most nézzük gyorsan a történet végét: a nőt, ahogy a férfi felé hajol, aki ezt észre se veszi, majd csak a szúrásra, a nyakán elömlő rengeteg vérre riad meg, felpattanna, de se összeakadt testük, se a nő csontos és vékony, ám most érthetetlenül nagy erővel eltelő karjai nem engedik, aztán már nem is akar. Arcából kiolvasni, nincs már számára más, csak a nyakán csüngő tévedés, az ajkak, melyek sebére tapadnak.

Mindent megértve búcsúzzunk el így tőlük, távolodva a rossz fényű helytől, bokrokat vonva a jelenet elé és köré, hallgatva az ezen bokrok mögül kiszűrődő kíméletlen hangokat, melyek - valljuk be - olyannyira sértik más, nemesebb és finomabb irodalmi ingerekhez szokott fülünket, hogy itt a beszámoló, a szöveg vagyis a történet...

vége

Szóval az első. Hetente próbálok feltenni újat. Ezt cirka tíz éve csináltam. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. És a cím: akkoriban tényleg sok Thomas Bernhardot olvastam. Azt hiszem, ez meglátszik a stíluson is. A központozás pedig direkt rémes. Bár ettől még olvasható lesz.

A csaj és a vámpír

Nézem a lányt, ahogy tömi magába a kaját. Senki nem mondaná rá hogy szép, ahogy rám se, hogy csúnya vagyok - így van meg az egyensúly. Hamburgert eszik, a szósz lefolyik a krétafehér ujjain. Tudod, kérdezi, tudod miért ez a legjobb hamburger, rázom a fejem, hogy nem, mert két hús van benne mondja, mert két hús. Akaratlanul is, borzadva  cigarettára gyújtok, egy egyenruhás valaki megindul felém, mire a lány kólájába dobom a cigit, no, ezt miért csináltad, bámul rám, képed el a képe, olyan mulatságosan, hogy mosolygok, ahogy felhúzom magammal, gyere, mondom, gyere, elég ebből.

Te, biztos, hogy szűz vagy, kérdezem, miközben a szemét buszt várjuk, egy öregasszony elfordul és halkan szitkozódik, a lány meg sunyin bólogat, persze, persze hogy az vagyok, már senki nem az az osztályban, de én még tartogattam magam, egy olyannak mint te, aki elvisz engem a fehér lován. Itt is van, a busz megáll előttünk, mi pedig fel. A testek össze-vissza nyomódnak, és egymásba szaglanak, ez, ez az egész szörnyű kavalakád, az izzadás és a testek halmaza majd megőrjít, rég elszoktam már tőle, hogy ennyi embert megtűrjek magam körül, de gondolom haladni kell a korral, mindenki busszal jár,  biztos ez most a közszokás, a lány is, elégedetten áll és bambán piszálja fogát egy, a combok mellől felhozott fehér krétaujjal. Körmei töredezettek, és piszkosak, példát vehetne az én jól ápolt körmeimről, mindig mondom neki, hogy vigyázzon a körmére, másra ne, kérdezi ekkor sunyin, én pedig rámosolygok, ami mindig bejön, úgyis a véred veszem, súgom neki, mire felkuncog a kis szűz.

A véred veszem, súgom a fülébe, ami hagymaszagú, mintha még oda is tömött volna a hamburgerből. Még ma, kérdezi, most. Oda megyünk válaszolom. A lakásodra, ezt már persze túl hangosan mondja, minden ostoba barom felénk néz, ki megrovón, ki kéjvágyón, de látom én, hogy akik megrovón néznek, azok szemében is ott a bujaság, a buja tekintetűek pedig kissé neheztelve bámulnak  a képembe, mintha nem lenne mindegy nekik,  mintha nem ezt csinálná mindenki, aki él. Édes lesz a véred, mondom jó hangosan, és nyúlós, mint a tojás fehérjéje, kis hely keletkezik köröttünk, a lány már nem is figyel rám, hallotta ezt már párszor a két hét alatt, de azért is folytatom, ennek az álszent, kurva közönségnek beszélek, nem az ő hagymás fülének, és nehezen fog megindulni, de amint a seb szabad lesz, ömlik majd, mint a negyvennapos eső, hogy megújuljon a faj, Isten és az ember dicsőségére, hogy friss erőre kapjon ez a nép. Egy szerelőruhás rámszól, valami durvát, de ekkor a busz fékez, és le kell szállnia, jobb is, hogy nem várja meg, míg eltöröm a karját, vadul nézek utána, hiába telt el ennyi idő, ezek a kisszerű kakaskodások még mindig felpezsdítik a vérem.

Ó, a fák, mondom, ahogy leszállunk, és felmutattam a fejünk felé, nézd ezeket a fákat, soha nem mondják el, hogy elmentünk alattuk, sem a sövény, a játszótér szélénél, ami erőszakosan az utunkat állta, sem a forró, megalvadt beton, ami tapad, késleltetve, vissza-visszahúzza egyébként elkerülhetetlen lépteinket. Ott sattyog-kaffog mögöttem, végig a lakótelepen, meg-megkérdezve, hogy milyen mesze van még, hol van már a lakásom, neked fogalmad sincs, mondom, az igazi messzeségről, ha olyan messze lenne, mondom, mint te tőlem, akkor ezer és ezer évig mászkálhatnánk ezen a betonon. Azt kérdezi, hogy akkor most nem szeretem, és megáll. Nem, mondom, nem erre gondoltam, csak egész egyszerűen így van megalkotva a világ: a buszmegálló, sajnálatos módon, valóban egészen messze fekszik attól a lakástól, ahol élek, és te, egész más szempontból, de legalább ugyanannyira vagy tőlem, nem csak a szellemiekben és az érzelmekben meg a terveidben és lehetőségeidben, hanem leginkább a múltadban. Azt reméltem, hogy neked is én leszek az első, dörgölődzik a vállamhoz, ahogy belépünk a hűvös előtérbe, hát igen, mondom, hát igen – ez furcsa gondolat, tekintve a múltat, a sodró idő minden egyes percét.

Nem jó a lift, mondom neki, morog, ez így van előkészítve, mire felérünk a hatodikra már jó forró és pezsgő lesz a vére a lépcsőmászástól, nem is kell biztatás, nem is kellenek a keleti füstölők és a rafinált zene, se a különlegesen beeső napfény, ami csíkokban, épp hogy sejtetően világítja majd meg ezeket az elszabott, egymásba mégis oly nagy kedvet lelő lelkeket. Te, mondom, az első emeleten, mit csinálnak a szüleid. Apa a gyárban dolgozott régen, most nem tudom, vasakat fúrt. És anyád, ő, kicsit tűnődik, ő takarít, gazdagok házába, napi ötezerér. És testvéred van. Egy fiú. Ez jó, gondolom, a prolik a legjobbak, megvan még bennük az a senki által nem vitatható durva erő és izgalom, ami úgy hiányzik ebből a nyavalyás korból. És te, a másodikon vagyunk, mit akarsz csinálni majd, ha nagy leszel, kérdezem mögüle, és a seggét nézem, ami épp jól domborodik orrom előtt, mögötte megyek, lemaradva pár vagy öt fokkal. Azt hiszem, elmegyek pincérnőnek, valami elegáns helyre, ahol sok a jatt. Pincérnőnek? Igen annak, de nem olyannak, aki lefekszik a vendéggel, hanem igazi pincérnőnek. Te mit csinálsz, ez már a harmadik, mivel foglalkozol, amikor nem velem. Nevet ezen az ugató hangján. Általában, válaszolok, hogy ébren tartsam lelkesedését, utazgatom, keresem a helyem és a boldogulásom egy világvégi világban. Mi, hogy mi. Hát csak élek. Az könnyű lehet, a negyedik, élni a nagy semmibe, de miből van pénzed. Mindig akad, innen, onnnan, a falon egy hányás, vigyázz, szól hátra, itt valakinek elege volt. Nekem is kezd melegem lenni, kacsint vissza a válla fölött, várj, míg felérünk, egyébként nem a pénz az akadály, hanem a mersz, folytatom. Azt hiszed, a pénz számít, pedig a kedv és a vállalkozószenvedély, hogy mindig újba vágj. Nem értem, az ötödik, de biztos igazad van, te olyan okos vagy, biztosan sokat tanultál, egyszer majd be szeretnélek bemutatni otthon, hogy eldicsekedjem veled. Mert anyám biztos felnézne rád. Abban nem kételkedem. Ahogy felérünk, az ajtó előtt még szöszölök a kulccsal, nem elég gyorsan, egy öregasszony mászik elő, később majd gondom lesz a vén picsára, hogy megráncosodott az eltelt időben, de már nyitom, és lököm be a lányt a majdnem üres szobába. Nézd csak, nem vagy valami nagy lakberendező, mutat a szőnyegre, meg a kis ágyra meg az egy szem székre, meg a ládára a sarokban, mi ez a homok, nem homok, guggolok le, hanem föld, az áldott anyaföld. Miért van az, hogy az agglegények mindig ilyen nagy piszokban élnek, kérdi, ez még az építkezésről van, úgy érted, kérdi, hogy amikor a ház épült. Bokáig süppedünk a földbe, ami nem homok, akkor hordtam be, mondom, de még akkor te nem is éltél, kételkedik. Olyan idős nem lehetsz, nevet rám bizonytalanul, de most már az ajtó felé néz, kulcsra zárom-e, a bizonytalanságból nagyon könnyen lesz majd pánik és hisztéria, de én nem akarok jelenetet. Teszek róla, hogy ne csináljon jelenetet, kedvemre tehet, de ne tovább, semmit nem akarok a hisztériájából. Ülj le, mutatok a székre, én pedig elé térdelek. Vállamra teszi a kezét, de arréb rakom, beszélj, szólok rá, erre megint buta arcot vág, hogy rossz ránézni, miről, mit mondjak most, bármit, az emlékeidet, a rossz emlékeidről beszélj. Hirtelen a felismerés öröme önti el, attól izgulsz fel, mi. Kényszeredetten vállat vonok, úgyse értené, hogy inkább attól leszek halhatatlan, mikor az ő köldöke már rég ráncos lesz a három porontytól, amit a világra szart, az én arcbőröm még mindig feszes lesz és borosta nélküli, igen, mondom, mesélj a rossz dolgokról. Bármilyen rossz dologról, kérdezi. Arról, ami veled esett meg valamikor. Hát elég sok ilyen volt. Bólintok, az jó. Egyre többet tudnak, hiába, hogy szüzet kell választani, aki elvileg még olyan sok rosszat nem láthatott, mégis mind hosszabb ideig tudok ébren maradni, annyira ellátnak. Volt egy kutyám, ezzel kigombolja az ingem felső gombját, és egyszer elhozták az unokaöcsémet, három éves volt, és a kutya belemart az arcába, még most is ott van a nyoma, vagyis nem, mert, az unokaköcsém részegen nekiment egy falnak, azonnal meghalt, szétment a feje, és mi lett a kuytával, kérdezem, és megsimítom az arcát, egész szép most a délutáni fényben, leveszi a szemüvegem, a kutyát apám megfojtotta, belerúgott a fejébe, aztán már csak feküdt, akkor összezárta a száját a kezével, és összenyomta az orrát is, egész addig, míg nem mozdult, míg meg nem fulladt, kigombolja a második nyílást az ingemen, mesélj még, szólok rá, elkerekedik szeme, a plafonra néz, aztán folytatja, múltkor az iskolában egy fiú belevágta a körzőjét egy másik fiú szemébe az órán. Miért. Vállat von, azt hiszem egy lány miatt, mind a ketten jártak vele, de a lány elkapott valami betegséget, és mind a kettő azt hitte, hogy a másik terjesztette, és persze mind a két hülye elkapta tőle, biztos azért. Ez már egész jó, lehúzom róla egyetlen rántással a pólóját, pár hajszál is a kezembe marad, felsikolt és meglök, te állat, hátraesek, de ránézek és mondom, mesélj még. Megenyhül, és leszegi fejét, én visszatérdelek elé, és megsimítom a pattanásos vállait, az anyámnak volt egy pasija, aki egyszer nagyon berúgott, és tél volt, elesett a járdán, és pont a pofájára. Reggel, amikor felpattan, leszakította a fél arcáról a bőrt, mert az odafagyott a betonhoz, és elzsibbadt, és nem vette észre, hogy odafagyott, és azután nem csinált mást, csak otthon ült és ivott, az anyám se ment el hozzá többé, ott rohadt meg a lakásában, egyébként is bunkó állat volt, elkalandozik a tekintete, ezt a pillanatot használom ki.

Az agy ilyenkor már megnyílt a gonosz emlékek előtt, elmerült az élményekben, a szó folyni fog szájából, mint nyakából a vér, ahogy közel hajolok, félreérti, szórakozottan frissen nyírt hajamba túr, én pedig megharapom. Ettől elkábul, a nyáltól elkábulnak, másnap, mikor a parkban felébred, nem fog emlékezni az utóbbi napokra, órákra, percekre, üres agya, ha lehet még üresebb lesz, de ez senkinek se fog feltűnni. Megfigyeltem, hogy öt óra alatt jutnak el a teljes öntudatlanságig, addig folyik belőlük a szó, egyszer, mondja lassan, a nagymamám megbetegedett, és maga alá csinált, mert nem tudott mozogni, és ilyenkor csak beszélnek, beszélnek végkimerülésig, végig a pályán, amin elindítottam őket, végig, míg fel nem töltenek a mocskos emlékeikkel, és az anyám engem hagyott ott ápolni, hogy mossam le, meg hogy forgassam, hogy ne legyen felfekvése, de persze kinek volt ehhez kedve, otthagytam a francba, elmentem inkább, másokkal, és amikor jövök haza, hát azt látni kellett volna, az egész szoba úszott a lében, minden összerondított, fogtam a kerti, slagot és kimostam az ablakon keresztül, ki a szoba ajtaján keresztül azt a sok mocskot, de a víz hideg volt, és  a nagyi megfázott, és azt mondják, abba halt bele.

Visszadőlök, a nyakán összefogom a kis sebet, a nyál már hat, hagyhatom beszélni, ki is mehetek, csak néz a falra, érzékeny hallásommal még a konyhából is értem amit mond, csokit eszek és habos kávét iszom, és letörlöm a port, meg összeszedem  a málló vakolatot, egyszer, hallom a szóáradatot,  és cigizek is, az apám, amíg élt, elvitt magával a piacra, és venni akart a fénymásolt pénzével egy kis gyűrűt, de az árus észrevette, hogy a pénz nem igazi, és pofonvágta az apámat, közben letörlöm az ablakot is, de megvártuk délután, amikor ment a kocsijához, és az apám hátulról fellökte, és késével elvágta az inat a sarkán, azt mondta, ettől már soha nem fog futkározni, és elszaladtunk. Nagyon jónak tűnik a mai este, számolgatom, hogy mikor kell visszatérnem az alvásból erre a szemétláda világra, lesz talán húsz év is, a konyha falán mindenhol képek és filmplakátok, vámpíros filmekről, nagyon szeretem ezeket a filmeket, kár hogy ebben a században alig voltam moziban, az apám nagyon szeretett engem, a testvéremet nem annyira, hallom bentről, az emberek mulatságosak, ahogy a vámpírokat látják, a testvéremet fattyúnak nevezte, és egyszer nagyon megütötte, a testvérem nem szólt hozzá három napig, aztán odaállt elé, és azt mondta neki, ha egyszer megnől, ha olyan magas lesz, mint ő, megöli, azt hiszik az emberek a vámpírokról, hogy veszélyesek az ő világukra, de hisz ez a legnagyobb tévedés, a legostobább emberi hit, a napfény, a fokhagyma, a kereszt, az mind semmi, egzotikus találmány, de hogy veszélyesek lennének, és ekkor apám csak nézett rá, de éjszaka felkeltett minket, engem és az anyámat, és kiküldött a házból, és mi nem mentünk vissza, mert leoltódott a lámpa, és nem hallottunk semmit, de anyám azt mondta, nem megy vissza többé, és így is lett, akkor jöttünk be a városba, a vámpírok nem veszélyesek, hanem őket bántja a világ, ők félnek ettől a szar és mocsok világtól, és csak azért jelennek meg benne, hogy új erőt merítsenek egy szűz elbeszéléseiből, hogy újból megbizonyosodjanak, hogy mennyire szar és mocsok ez a hely, és legyen erejük továbbaludni, és beköltöztünk a városba, hogy kedvükre tegyünk mindenféle férfinak, jött ott bolond és okos és olyan, akinek elrohadt a farka és úrifiú és dagadt és sovány és gazdag és aki bevizelt közben, és mindent megtettünk, hogy ehessünk, egy szűz kell, aki még relatíve kívül van a romláson, mert a szexualitás és a felnőttség, az már maga az ocsmányság, az egyenlő a szemét világgal, egy kívülálló kell, aki még érintetlen, és így, ezzel a tisztasággal, tiszta szemmel látja a romlást, a maga tiszta lapján mutatja be a fekete mocskot és hányadékot, a világot, és én is benne voltam, mert az anyám kényszerített, néztem, vagy csináltam, vagy felváltva, és mindent, de pénzt nem kaptam érte, csak enni, ezért költöztem el a barátomhoz, de az kidobott, mert nem voltam elég házias, és ezért kerültem az otthonba, mert rajtakaptak egy idős hapsival, aki a városházán dolgozott, de eltussolta, és bedugott az otthonba, meg  iskolába küldött. Ekkor kaptam észbe merengésemből, berohantam és irtózatosan pofonvágtam, hogy a feje a falnak koccant, azonnal megtört a varázs, mi van, nézett rám párás szemmel, te kurva, nem is vagy érintetlen, ordítottam rá, és felrántottam az ágyról, de mi van, kérdezte még mindig, ám ekkor már bőgött és nézett rám, ne küldj el, ma nem mehetek vissza, nézett rám, és folyt a könnye, én meg jól seggberúgtam, hogy nekicsapódott az ajtónak, takarodj a francba, hülye ribanc, kiáltottam, és mivel sírt, meg toporzékolt, még meg is legyintettem a száját, hallgass, azzal kinyitottam az ajtót és kivágtam rajta, hogy csúszott a földön a liftajtóig, itt az inged, te ostoba lány, én csak, kezdte volna, ne küldj el, még ennyit hallottam, meg hogy most mi  a baj, de rávágtam az ajtót, baj az van, a rohadt élet, morogtam, és haraptam egyet a teljesen összenyomódott csokimból, ami a kezemben volt végig.

A fürdőszobába menet még hallottam, hogy kaparászik az ajtón, leöblítettem a csuklómon az ereket hideg vízzel, mérhetetlen csalódásom hűtve, megigazítottam magam, egy kicsit kifestettem az arcom, hogy fiatalabbnak tűnjön, rendbe szedtem a ruhám, és azon gondolkodtam, hol szedhetek estére össze ebben a szörnyű városban egy nyomorult szüzet. Mikorra visszatértem a szobába, már nem hallatszott semmi kintről, az a hülye kurva addigra elhúzott a francba.

 vége