Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. március 20. 16:36 - Valmont

Farkasok társasága

Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni:

Múlt hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. 

A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.

 

 

A falka

 

 

A harmadik nap délutánján átszóltam Petyáéknak.

– Én már nem bírom sokáig.

Annamari az alattam lévő ágon talán aludt, a feje mindenesetre egészen lekókadt. Szemközt Éva Petya kezeit fogva bámult minket már órák óta, és láttam rajta, tervez valamit. Ideje lett volna kitalálni egy csudajó mentőötletet, mert akkora már folyamatosan reszkettem a hidegtől. Vágyakozva néztem a tisztás szélén eldobott hátizsákom. A tartalma: két szendvics, egy teával félig teli termosz, összecsukható esernyő, vastag kesztyű és még pár dolog. Pontosabban ezek volt benne, míg a kutyák szét nem tépték.

Annamari kajáját, egy szendvicset, amit a zsebében hurcolt, az első nap estéjén megettük. Petyáék a szemközti fán még rosszabb bőrben voltak. Ők már a patakparton, a nagy menekülés során elhagyták dolgaikat.

– A kihűlés a kisebbik baj – jegyezte meg Petya kábé nyolc méter távolságból. – A nagyobb probléma a kiszáradás. Legalább a hó esne.

Minden reggel lenyalogattuk a deret az ágakról, de ez édeskevés volt. Késő délutánra valamennyi pára megült a kabátjaink hajlataiban is.  Ha lett volna még mit vizelnem, talán azt is megiszom, olyan szomjas voltam.

– Azt hiszem, igazad van – hagytam rá.

Hallgatunk, majd Éva hirtelen kimondta.

– Lökd le.

Lenéztem Annamari pufi termetére. Valamivel alattam, és pár fokkal arrébb ült egy vastag ágon, a törzsnek támaszkodva. Amit innen láttam belőle: vastag szálú, vörös haj, széles hát, mely ütemesen emelkedett–süllyedt – még lélegzett. Amit még felidéztem róla: szeplős, tésztás arc, apró szemek, turcsi orr, keskeny, színtelen ajkak. A vakrandink első pillanatában tudtam: nem volnék képes megcsókolni ezt a szájat.

– Talán hallja – jegyeztem meg óvatosan.

– Nem érdekel – válaszolt Éva kis töprengés után. – Valakit fel kell áldoznunk.

– Miért pont őt? – kérdeztem csökönyösen, de nem túl nagy meggyőződéssel.

– Mert mi Petyával szeretjük egymást – jelentette ki Éva mérgesen, mintha egy ostoba tanítványának magyarázna. – És mert gyereket várok…

– Nem is igaz – mondtam fáradtan.

– De akár igaz is lehetne – kontrázott ő.

Péter elköhintette magát, majd kijjebb helyezkedett az ágon, mely így jobban meghajlott a súlya alatt. Éva a törzs másik oldalán összerezdült.

– Óvatosan – szólt rá parancsolóan

– Bocs – mondta Petya. Majd felém nézve, de tekintetem kerülve így szólt: – Évának igaza lehet. Tényleg szeretnénk gyereket. És még nem mondtuk, de a nyáron szeretnénk összeházasodni.

– Te lehetnél a tanúnk – derült jobb kedvre Éva. Még így, három nap után, a hidegben, étlen-szomjan, egy tölgyfa ágaiba kapaszkodva, jó pár méterrel a föld felett, a szabad ég alatt pőrén, még így is elbűvölő volt, mikor mosolygott. Egyébként is szép nő volt, karcsú, arányos termetével, melyen még a vattakabát is tudott erotikusan feszülni, hosszú, most a hideg ellen kieresztett szőke hajával, igéző kék szemével – de ha mosolygott, akkor szinte ragyogott. Egy csillag az alkonyatban, az erdő mélyén, tizenegy kilométerre a legközelebbi településtől.

– Kedves ajánlat – válaszoltam. – Köszönöm a megtiszteltetést. Akkor most már nyugodt szívvel le is lökhetem… 

Csak néztek rám, értetlenül, majd ellenségesen.

– B terv? – kérdeztem aztán reményvesztetten.

– Már megbeszéltük: nincs – rázta fejét Petya. – Nagyon lelassultunk. Elgémberedtünk. Legyengültünk. Nem érnénk el még az ösvényig sem, nemhogy a műútig, mely legalább öt kilométer futás.

– Egyedül akkor van esélyünk, ha elfoglalják magukat – intett lefelé Éva – Valamivel. Ha jóllakatjuk őket.

Lenéztem én is.

Ami odalenn volt: szürke, barna, fekete csomók elszórva a deres, sárga füvön. Felfelé figyelő, éhes tekintetek. Nyugodt, horpaszos légzés. A zavaróan eltérő fajták, a színek és a bundázat mintázata alapján mintha folyton váltották volna egymást. Gyorsan megszámoltam őket: most is tizennégy volt belőlük. Tizennégy éhes, mindenre elszánt, nagyobb testű kóbor, elvadult kutya. A falka kisebb egyedeit bizonyára már felfalták a tél folyamán.

– És ha felfegyvereznénk magunkat? Ahogy tegnap beszéltük? – kérdeztem, és ismét felpillantottam a karvastagságú ágra fejem fölött. Tegnap megpróbáltam letörni, ránehezedtem, de csak megrepedt. Féltem, hirtelen elpattan, és lezuhanok vele együtt.

– Esélyünk se lenne ennyi ellen – rázta fejét Petya. – A lányok amúgy se tudnának harcolni.

– Annamari igen – vihogott fel Éva kegyetlenül. – Amilyen izmos.

– Inkább hájas – hagyta jóvá Petya. – Ezért is lenne jó inkább csalinak.

Elhallgattunk.

– És ha magamat áldoznám fel? – teszteltem őket hirtelen jött nyíltsággal. Felnyúltam a törött ághoz. – No nem fegyvertelenül, hanem ezzel. Lemennék, és magammal vinnék annyit, amennyit bírok. Ezalatt ti…

– Te a barátunk vagy – jegyezte meg Éva rosszkedvűen. – Ő csak egy…ismerős.

– Igen. Én sem akarom ezt – csóválta fejét Petya, noha láthatólag még forgatta magában az ötletet. – Ha választanom kell kettőtök közt…akkor inkább lökd le őt.

– Ez jól esik – jegyeztem meg. – Igazán értékelem.

– Folyton alszik. Előbb-utóbb úgyis leesne – tűnődött a barátom.

– Akkor csináld, ha besötétedik – tanácsolta jóindulatúan Éva. – Egyrészt nem kell végignéznünk. Másrészt talán több esélyünk lesz.

– Épp hogy kevesebb – vontam vállat – Nekik ott van az orruk. A fülük. Nekünk még a látás se marad.

– Akkor is jobb lenne mindenkinek, ha sötétben történne meg – erősítette meg Petya a párja véleményét.

– Pedig te jobb szereted fényben – szólalt meg alattam egy károgó hang. Mind megdermedtünk. Négy napja hallottam először Annamarit beszélni. A témák, amiket érintett: az amerikai külpolitika, a sztrádadíjak emelkedése, a női emancipáció az oktatásban és a jó minőségű vibrátorok ismérvei.

– Te ébren vagy? – kérdeztem döbbenten.

– Egy ideje – nézett rám, félresöpörve ázott vörös csimbókjait arcából. – És mondhatom, pompásan szórakoztam – ezt már a párosnak címezte.

– Sajnálom – mondta Éva elvörösödve. – De nincs más megoldás. – Majd észbe kapva: – De mire gondoltál…

– Miért nem ugrasz le inkább te? Hisz híresen jó futó vagy – krákogta a nő Éva felé. – Például minden évben részt veszel az iskolai erdei kismaratonon, hogy egy jót fussál.

Jól megnyomta az utolsó szót.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá élesen Éva.

– Miért? Megölsz? – nézett kollégájára Annamari.

– Ezt nem kéne – mondtam én is lágyan, mire lassan rám emelte tekintetét. Szemében nem volt csak megvetés és szánalom. Talán emiatt döntöttem el, hogy lelököm.

– Téged is sajnállak, ember – fröcsögte felém. – A vak is látja, hogy bele vagy esve a ribancba.

– Ugyan már...ez hülyeség – röpke, szégyenlős pillantást vetettem Éváék felé.

– Dehogynem. Kár, hogy így nézel ki, mert veled aztán biztosan nem fog úgy iskolai erdei maratont dugni…– folytatta a barátnő, most már ismét Évát célozva szavaival –…ahogy Andrissal, a másik tornatanárral, ugye, Éva?

– Hülyeségeket beszélsz – jegyezte meg Éva közönyös, de erőltetett hangon.

– Nem. Neked kellene leugranod, te kétszínű kígyó! – kiáltotta most Annamari, majd mély levegőt vett, és józanabb hangon így folytatta. – Bár, azt hiszem, megérdemlitek egymást Petyával. Ja igen, amire az előbb céloztam: neked is lámpafényben kell térdelni előtte, Éva? Ez valami mánia nála?

Zavart csönd telepedett a tisztásra. Felnéztem az égre. Amit láttam: három varjú, egy foszló kondenzcsík, pár szaggatott szélű, vörös hasú felhő. Mostanra a nap már lebukhatott a Köves gerince mögött. Eljött értünk a harmadik nap éjszakája.

– Te bolond vagy – mondta most Petya, majd Évának: – Ne is foglalkozz vele, drágám. Megőrült.

– De miről beszél? – kérdezte riadtan a másik. Annamari előremeredve, fél kézzel kapaszkodva tanulmányozta a két távoli arcot. Csak rá kellett volna rúgnom ujjaira.

– Petya nagyon is jól tudja, hogy miről beszélek – süvöltötte most könyörtelenül. – Arról, mikor múlt nyáron erdei táborban voltál, és mi ketten összefutottunk a városban, péntek délután. Felhívott hozzátok, hogy segítsek beindítani neki a mosógépet. Nyitott egy palack bort. Ittunk, majd a hálószobátokba találtam magam, a szőnyegen, és az a fényár…nagyon zavaró volt…

Elégedetten elhallgatott, visszalapult a fa biztonságos törzséhez. Átfonta, áttekerte két vastag karjával, és homlokát a nedve kéregnek nyomta.

– Ez most mire volt jó? – súgtam neki. – Tudod, hogy úgyse löktelek volna le. Ilyet…nem tennék.

Felpillantott rám, és mintha könnyek csillogott volna szemében, de a mindent tompító alkonyat nagyon gyorsan sűrűsödött.

– Tudom – monda aztán. – Te nem vagy olyan, mint ők. De akkor is ki kellett mondanom. Hogy egy jó éjszakájuk legyen.

A szomszéd fa felől valóban izgatott, néha élesedő pusmogás kélt. Nem hallottam mindent, de Éva hangja inkább támadónak, mint védekezőnek tűnt. Halovány remény gyúlt szívemben. Valóban eszeveszetten és reménytelenül szerelmes voltam belé, mióta gyerekkori barátom, Petya bemutatott neki.

Ezt az érzést becsülte alá Annamari. Amit tettem: éjfél felé, amikor hortyogva szuszogni kezdett, óvatosan lejjebb ereszkedtem, két kezemet a törzset ölelő karjaira fontam, majd elrántottam őket a fától, miközben bal térdemmel megrúgtam mellkasát. Álmodhatott még, mikor zuhanni kezdett, majd halk, jajongó puffanással ért földet.

Füleltem és vártam. Aminek hallatszania kellett volna: hús marcangolása, állkapcsok csattogása, Annamari jajszavai, sikolyai. Jelek, melyekre megkezdhetjük ereszkedésünket és futásunkat.

De nem történt semmi.

Jó tíz perc után szólongatni kezdtem, majd lassan lejjebb ereszkedtem, míg a legalsó ágon gubbasztva kivehetővé nem vált fekvő alakja. Sértetlennek tűnt. Karok, lábak és a fej a helyükön. Körötte egy kutya sem serénykedett.

– Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

– Lelöktél – nyögte odalentről.

– Nem – tiltakoztam erőtlenül. – Biztos álmodban…

– De igen, te rohadék – sziszegte. Majd felnevetett. – De elmentek. Nincs itt egy dög se.

– Akkor induljunk – mondtam, és lehuppantam mellé. Ám ő nem állt fel.

– Gyere – nyújtottam a kezem, és Éváék fája felé kémleltem. Sötét tömeg a lila éjszakai égbolt előterében.

– Hát ez az, te mocsok – köhögte most. – Azt hiszem, eltört a gerincem. Mozdulni se bírok.

Amit éreztem: jeges rémület, csalódottság, bűntudat és még valami bizonytalan sejtelem. Kutattam magamban, de még nem értettem meg, mi lehet az. Annamari segített nekem.

– Most szúrtad el az életed – mondta lassan és gyűlölködve. – Ha nem akarod, hogy gyilkossági kísérletért börtönbe kerülj, ápolsz és etetsz hátralevő közös időnkben. Törődsz velem, minden pillanatban, üríted az ágytálam, és megvakarod, ahol viszket. Ott is. Ezt kérem, a hallgatásomért. És most szólj a két rohadéknak, csináljatok ágakból valami hordágyat, aztán indulás.

Megértettem, mi az a bujkáló érzet: az áldozat keserűsége. Négyőnk közül mindvégig én voltam az áldozat.

Emlékeztem korábbról: a fa tövében pár vulkanikus, gyerekfejnyi kődarab sötétlett. Lábammal kitapogattam az egyiket. Aztán csak álltam felette, és mélyeket lélegezve tűnődtem a sorsomon.

A felhők közt rés támadt, a hold tompa árnya megindult irányába. Döntenem kellett, míg tart a sötétség idelenn.

 

vége  

 

Szólj hozzá!
2010. március 28. 08:48 - Valmont

Csepel bukása

Itt van ismét a vérnősző barom, az otromba, buta hentes, Kocák, akit már egyszer felhasználtam itt: http://horrornovellak.blog.hu/2009/04/26/vilagvege_utan, de most a nagy Cthulhu egy követével kerül szembe.  

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezres évek közepén csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik.

A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak. 

 

 

Intés az őrzőkhöz

 

 

A lány, akit Kocák, a Nagyfejű nem akart beengedni a Szigetre, a tűz fölött melengette a kezét, pedig odakinn egyáltalán nem volt hideg. Ősz felé járhatott, a régi idő szerint 2022–őt írtak, a Változáshoz képest a 13. évben jártak. A Nagyfejű gyanakodva leste a vékony, feltűnően tiszta ujjakat, és továbbpillantva próbálta elképzelni a zsákruhába bújtatott tizenvalahány éves testet. A férfi régebben hentes volt a körúton, ezért is lett ő az Első Erőd parancsnoka. Hosszan vitatkozott társaival, míg végül beadta derekát, így az elfogott Lány feljöhetett a tizedik emeleti leshelyre. A hosszú hallgatást végül Fúria, a vadász törte meg:

– Mi a helyzet odaát? Találkoztál még elő emberrel?

A lány rájuk se nézett, megigézve bámult a lángokba, majd felsóhajtott, és megrázta fejét: – Hónapok óta nem láttam senkit.

Fúria hallgatott egy sort, ezzel akaratlanul is felhívta magára a figyelmet. Azelőtt tanárnő volt egy terézvárosi iskolában, így elsajátította, miként kell jelentőségteljesen hallgatni.

– Tegnap – kezdte – megvitattunk egy új elméletet. Arról.

Kocák a nőre nézett, majd kibontotta a kendőt, amiben az ellátók hordták a kenyeret. Szikkadt kis cafatok voltak, melyeket Csepel mezőin ültetett, aratott, kaszált, csépelt és őrölt gabonából sütöttek. A férfi a lány felé kínálta az egyiket, de az hárító mozdulatot tett, kezét épp hogy ellibbentve a tűzről.

– Az új elmélet szerint a szemét a Változás oka. Elakadt a szemétégetés Rákospalotán, a felgyülemlett anyag szörnyű burjánzásba kezdett, ismeretlen, penészalapú kórokozót kitenyésztve, melyet aztán a patkányok és madarak széthordtak a városban. A kór az emberi agyat támadta meg, végtelen agressziót és fájdalmat keltve a betegben. Nem volt ellenszer, és a járvány egyébként is olyan gyorsan terjedt, hogy a hatóságoknak esélyük se volt felismerni az okot. Csak a következménnyel foglalkoztak, s az felmorzsolta őket. Így kezdődött a vég. – Elhallgatott, de a hangsúlyt nem vitte le, maradt lebegve, kérdésként a levegőben. A lány rápillantott, mire a tanárnő, kinek övében három kés volt tűzve, és hátára csatolva egy szekercét hordott, elkapta tekintetét.

– Nem. Nem ez volt az oka – suttogta a lány. – De elmesélhetek én is egy variációt.

Kocák és Fúria közelebb hajoltak, hogy jobban hallják. Minden egyes menekült, vándor, hírnök hozzáadott valamit a közös hiedelmeikhez, mely gyűjtemény csak egy célt szolgált: megmagyarázni, miért omlott össze a világ. Száz és száz ötletet és elméletet hallottak már, és mindkettejüknek megvolt a titkos kedvence, melynek helyességéről szentül meg voltak győződve. Ám egyik elbeszélést sem lehetett alávetni semmiféle bizonyításnak, mivel a Csepelen túli terület a vadaké, az őrjöngőké, az emberfalóké lett, azoké, akik megszállottként rótták a város romjait, élők után kutatva.

– Inkább az mondd el, honnan jöttél, és hogy jutottál be a szigetre! – vágott közbe Tescó, a harmadik őr, a tízemeletes toronyház–erőd mindenese. Az ablaknál állt, nézte a füstölgő Duna–partot. Alkonyodott, évek óta, és még mindig volt éghető anyag odaát. – Leromboltuk a Gubacsi hidat és a vasúti átjárót is. Átvágtuk a töltést. Két hete összeért az aknazár, körben, végig a parton. A vízben karók vannak. Nincs bejárás ide, élő lélek nem jut át odakintről. – Lassan megfordult, látni lehetett rajta, inkább a nőéhség beszél belőle, mintsem a düh. – Neked mégis hogy sikerült? Talán repültél?

A lány megvonta a vállát: – Egy helyütt sekély a víz. Karót nem találtam. Az aknákkal pedig mindig is szerencsém volt.

Tescó közelebb lépett. Majd még közelebb. A lány nem nézett fel rá, pedig a fiú térde már a vállát érintette.

– Nem hiszem el – jelentette ki Tesco. Annak idején, az utolsó napokban korábbi munkahelyén, egy hipermarketben sáncolta el magát. A sietve megszervezett Csepeli Irreguláris Véderő helikoptere mentette ki a tetőről, némi konzervvel együtt. – Fél éve nem érkezett senki. Nem jutott át élő ember a védővonalon. Ha azt hiszed…– úgy tűnt, mindjárt belerúg az idegenbe.

– Melegítsd a vacsorát! – szakította félbe durván Kocák, mire a fiú elhallgatott. A férfi megbökte a lány térdét: – Te pedig mondd csak el, amit akartál. – Keze egy kicsit tovább időzött a lenvászon ruhán, a lány elfintorodott, de nem húzódott arrébb.

– Korábban egy családdal találkoztam az Állatkertben. A ketrecekben laktak. Mint az állatok. Ők mesélték el a Változás igazi okát. Közvetlen tapasztalatuk volt róla, emiatt igazi túlélők lettek. Persze aztán elszúrták. Egy éjjel nyitva felejtették a ketrecajtót. Akkoriban még vékonyabb voltam, kifértem a rudak közt, de őket elevenen széttépték.

Kocák elégedetten horkantott. Mindig megvetette az elővigyázatlan embereket. A rémület napjaiban, mielőtt útra kelt, hogy átvágjon az utolsó menedék, Csepel felé, két húsvágó bárdja mellé berakta késkészletét is.

– Azóta a városban bujkálsz? – kérdezte hirtelen Fúria. A lány bólintott. A másik szobából hallatszott, ahogy Tescó edényekkel csörömpöl, aztán gázrezsó gyulladt.

– Nehogy babot adj! – kiabált át neki a Nagyfejű. – Ma este ne…– A lányra kacsintott, de az Fúriát bámulta. – A gyerekedről akarsz kérdezni? Hogy láttam–e? – suttogta úgy, hogy a hentes ne hallja. Fúria mohón bólintott, szeme csillogott a félhomályban: – Honnan tudod?

– Megérzek dolgokat. Így maradtam életben annyi ideig odaát.

– Pörkölt lesz – szólt vissza kedvetlenül Tescó, mire a hentes éhesen felnyögött: – Jöhet.

– Nem láttam olyat a fertőzöttek közt, aki hasonlítana rád – fejezte be a lány, és ismét a tűz felé fordult.

Fúria hátradőlt két könyökére, és sóhajtott egyet. Felpillantott a plafonba vágott lyukra, melyen át kigomolygott a csillagok közé a tűz füstje. Minden menekülttől megkérdezte ezt, a támadók arcát pedig igyekezett nem nézni, miközben lemészárolta őket. Zsigereiben érezte, egyszer, mikor véletlenül mégis rápillant valamelyikre, lánya eltorzult, sebes, üszkös, fekete ábrázatát látja majd. Innen eredt a dühe, amivel a fertőzötteket üldözte, ha azok bejutottak az Első Erőd védelmi körzetébe. – Halljuk hát, mit mesélt az a család neked! – riasztotta fel ábrándozásából a Nagyfejű hangja. – Ha hihető a magyarázat, beengedünk a Szigetre. – A lány még mindig Fúriát figyelte, a nő nem értette, miért.

– Élt a város közepén egy magányos nő, aki minden pénzét álmokra költötte – vágott bele a jövevény. – Misztikus irodalmat olvasott, hajdani, elfeledett, hatalmas istenek és uralkodók világáról. Annyira egyedül volt, hogy elhatározta, elmenekül innen, itt hagyja a mi földünket, azért a másikért. Kezébe került egy tiltott szertartáskönyv, mely tartalmazta a másik világ rítusait, és a miénkbe vezető kapujának megnyitását. A könyv annak idején nagy botrányt kavart, több egyház tiltakozott kiadása ellen.

Amikor a lány felpillantott – ismét Tescó állt előtte, kezében harapófogó, annak végén gőzölgő konzerv.

– Ismerem azt a könyvet. Mi is árultuk. A címe nem jut szembe – motyogta a fiú, és figyelmesen végigmérte a lányt, miközben lerakta a Nagyfejű elé az ételt. – De honnan tudsz te erről?

Az éjszakából halk pukkanás hallatszott. Fúria felállt, az ablakhoz lépett, kitárta. Kocák megtörte kenyerét.

– Annak idején a ketrecekbe bújt család szomszédjában élt ez az illető. Ők meséltek róla. Elmegyógyintézetbe akarták záratni a nőt – mert a lakására fájt a foguk. – A hentes hangosan falni kezdett, de ekkor újabb dörrenés ütötte meg fülüket, mire kérdőn Fúria felé fordult. Zsíros ujjai remegtek az étel felett.

– Nem tudom – nézett le rá a nő. – Talán megint bepárásodott pár akna.

– Ti vagytok az egyedüli őrszemek? – súgta a lány Kocáknak. A Nagyfejű a fejét rázta: – Még két védelmi vonal van hátrébb. Mi vagyunk az Első Erőd. De kevés dolog jut át rajtunk.

Belépett Tescó, újabb konzervet hozva, és a lány felé nyújtotta, de az a fejét rázta: – Köszönöm, nem. – Mire Tescó letette Fúria helyére, majd visszament a másik szobába.

– Mi történt aztán a nővel? – kérdezett ismét a Nagyfejű, miközben az egykori tanárnő visszaült közéjük. – Átjutott oda, a másik világba?

A lány végre elvette kezét a tűz fölül. Megnézte ujjait, mint aki először látja őket: – Nem – folytatta történetét. – Egész éjjel kántált. Elégetett vagy ötszáz mécsest, kifolyatta egy galamb vérét, és rákente egy alaktalan kőidomra. Aztán hajnalban sikoltozásra riadtak a szomszédok. Végre hívhatták a mentőket – teljesült a kívánságuk.

– Megbolondult? – Fúria úgy evett, mintha még mindig az iskolai menzán volna. Újabb robbanás előzte meg odakintről a lány válaszát, de ezúttal valóban hangos volt. Az idős nő felpattant, Kocák is emelkedett, aztán inkább a lányra nézett: – Elvitték a bolondok közé? – a lány bólintott, szinte elégedetten.

– Azt hiszem, valami történik kinn – fordult vissza az ablakból Fúria. Tescó megállt az ajtóban, kezében az étellel. Mind nézték, ahogy a nő felkapja saját adagját, és elindul le, kifelé az éjszakába.

– Nem segítenek neki? – furcsállta a lány.

Tescó megvonta vállát, Kocák legyintett: – Elintézi. Nem is tudod elképzelni, mire képes.

A fiú leült helyére, enni kezdett: – De mi köze mindennek a járványhoz? – kérdezte teli szájjal.

– Én sem értem a történeted – kontrázott a hentes dühösen.

A lány hallgatta volna még a lépcsőházból visszhangzó lépteket, de azok igen gyorsan elhaltak: – Kiderül minden, csak várjatok. A nőt bezárták a bolondok közé, és a család megkapta a lakását gyámságért cserébe. Folyton látogatniuk kellett, néha kihozták, vigyáztak rá. Így ők vették észre először, hogy az a nő mégiscsak járt ott. Persze, hogy gyorsan kapcsoltak, így viszonylag sokáig túlélték.

– Nem olyan sokáig, mint te – vetette közbe Tescó óvatosan.

– Én egyedülálló vagyok – mosolyodott el az est folyamán először a lány.

Lent Fúria kitapogatózott a sötét előtérből, és átvágott a toronyház előtti hajdani kereszteződésen, egyenesen az úttesten felállított aknamező felé.

Odafenn a lány elégedetten nyújtózott, úgy, hogy a két férfi szíve jól hallhatóan beledobbant. Aztán az idegen így folytatta:

– Amikor azon a különös éjjelen a nő révületbe esett a sok kántálástól, magával hozott ide egy kaput. Ez volt a kulcs a halott istenekhez, akik rajta keresztül később beáramlottak a világunkba. Az én állatkerti családom látta mindezt, de nem hittek nekik, sőt, meggyanúsították őket, hogy meg akarják ölni a gondozásukra bízott bolondot.

Fúria egy elszenesedett autóhoz lépett, és kivett kormos utasteréből egy fáklyát. Meggyújtotta, mire az elömlő fény rémisztő képet tárt fel. Előtte, az aknamezőn legalább húsz emberfaló tapogatódzott befelé. A legelső már túl is jutott a veszélyes szakaszon. Fúria mély lélegzetet vett.

– A nő a család minden igyekezete ellenére életben maradt, így egy tavaszi napon a kapu kinyílt, és kijöttek belőle annak a másik világnak a küldöttei, és szétrajzottak a városban. Élő és gondolkodó lényeket szálltak meg, majd éktelen haraggal fordultak az emberiség ellen. Innen a járvány, az én mesém szerint – fejezte be a lány, s felállt. – Hol a mosdó?

Fúria lassan hátranyúlt, kiakasztotta szíjai közül baltáját. Kezében libegett–lobogott a fáklya, de jól látta, hogy az első valami tárgyat tart a kezében. Ez furcsa volt, mert a fertőzöttek soha nem fogtak meg semmit, kivéve a húst.

Tescó nézte a távolodó lány hátát, közben fejét ingatta: – Te elhiszed ezt a baromságot? – fordult a Nagyfejűhöz, aki sörtéit vakargatta a tokáján.

– Nem érdekel – válaszolt az vontatottan, majd fürgén felpattant. – Más dolog foglalkoztat most. Nem akarom megbánni, hogy ideengedtem.

A közeledő fertőzöttnél egy zsák volt – és ez Fúriát teljesen megrémítette. Egy ismeretlen tényező magával hozhatta a világ ismételt megbolondulását, ami a kezében tartott fegyvert értéktelenné teszi.

Addig is – megindult a lény felé. Oldalt, tőle néhány méterre az egyik behatoló aknára lépett – narancssárga lánggömb és szürke füstgomolyag nyelte el.

A Nagyfejű megtorpant a robbanás hangjára, de aztán csak rányitotta az ajtót a lányra. Az a tükörnél állt, mereven bámulta magát.

– Hát itt vagy – szólt a hentes.

– Hát itt vagy – mondta a lány a tükörnek. Kocák belépett, az ajtót behúzta maga mögött. Odakint a folyosón ott toporgott Tescó, kezében óvszert szorongatva, az utolsó csomagok egyikét.

Fúria fáklyát tartó kezével letörölte az arcára fröccsent vért, és belépett a zsákos elé. A kezek hossza, a csontig lehántott húsú ujjak hatótávolsága jelentette azt a bűvös kört, amin belül élő csak fegyverrel létezhetett. Fúria lendült, aztán könnyedén, oldalt, ívesen sújtott. Szeme közben végig az előrehaladó csapat tagjait pásztázta. A zsák puffanva esett a földre, rögtön utána egy csodálkozó fej.

– Nem akarok bajt – nyomult közelebb hasával a hentes. A lány elmosolyodott. Kocák szorosan mögé lépett, szemébe nézett a tükörben. – Csak maradj nyugton. – Felnyúlt, kiakasztotta a ruha vállrészét. A szövet a lány bokájára hullt.

– A baj – súgta a lány, nézve a saját, épp hogy kerekedő mellét. – Már itt van.

Fúria lehajolt, és felemelte a zsákot, majd szemét a közeledőkön tartva hátrálni kezdett. Ijesztően könnyű és kerek dolog ütődött lábikrájának, le is tette a földre, és féltérdre ereszkedett. A fáklyát a puha, kormos talajba döfte, s baltáját el nem engedve feltárta a küldemény titkát.

– Azt hittem észreveszed. – A lány megfordult, a férfihoz simult. Felágaskodva épp elérte a zsíros és szőrös fülcimpát. Belesúgta: – Tizenhárom éves vagyok. Egyidős a járvánnyal. És Cthulhu kapujával, ami e világra született a bolond nőből. – Azzal megcsókolta a hentest.

És akkor Fúria felsikoltott, mert megpillantotta, és a gyenge fényben is felismerte az ajándékot, amit neki küldött a Nagy Öreg, a lány apja. Elrúgta a fejet zsákostul, felpattant, hátrált, de a baltát már nem volt ereje felemelni. A támadók nekiiramodtak és rázúdultak, mint a farkasok.

És Tescó egyben hallotta a nő és a hentes sikolyát, ezért berúgta a mosdóajtót, és megpillantotta a lány köldök nélküli, meztelen hasát, és a tántorgó, elszürkült arcú Kocákot.

– Ő a kapu! Öld meg! – hörögte a Nagyfejű, majd nekiesett az ajtónak, és bezárta azt a küszöbön álló Tescó előtt, akinek még volt ideje az ablakhoz rohanni, a radiátor mellől felkapni a riasztópisztolyt, de a jelzőrakétát már nem tudta felküldeni az égre, pillanatnyi koszorúként, örök búcsúzásképp, mert valami zaj megzavarta, megfordult, és rázúdult az átváltozott Hentes százhúsz kilója, átnyomva őt és önmagát az üvegen.

Így esett el a Sziget.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2009. szeptember 21. 22:13 - Valmont

Írás, könyvek és valóság

Ez még egy 2006-os Alexandra novellapályázatra készült. Akartam egy öntükröző írást csinálni nekik az irodalomról, könyvekről, könyvkereskedésről. Természetesen nem nyertem. Mai szemmel nézve, egy kissé szentimentális lett. A végén a visszacsatolás, az épp olvasott szöveg bekapcsolás a fikcióba közhelyes, de megbocsátható. A raktár, a könyvek meg a kávéillat tényleg megvolt, bár nem egészen így. Nem szerettem azt a melót. És itt nem szeretem a K. és P. rövidítéseket, mert nehezítik az olvasást. Ám már nem javítom, mert nem emlékszem, kiket képzeltem mögéjük... 

  

Az irodalom vége

 

Egy héten át tartott. Egy egész raktárnyi könyvet adtak ki ők ketten. Kiárulták a nagy múltú kiadó összes maradékkötetét. A hatalmas raktárterembe hamarosan téligumik kerülnek majd. Kellett a hely. K.-t afféle kereskedelmi ügyintézőként vették fel, P. alkalmi raktári dolgozó volt. Utóbbi két diplomával rendelkezett. Tudott valamennyit latinul. Értékelte a jól megírt szonetteket. K. sajnálta alkalmi társát. Elhatározta, a meló után kezdeményezi főnökénél, E.-nél, hogy alkalmazzák P.-t állandóra. Erre nem volt sok remény. A könyvek kiárulása kemény meló volt. K. úgy érezte, inkább elárulás. Már kora hajnalban jöttek a furgonok, teherautók. Vidéki terjesztők és fővárosi nagyvadak. Folyamatosan telefonáltak és cigiztek az átvétel alatt. A könyveket úgy dobálták, mint a téglát. Aláírták a szállítót s szó nélkül elhajtottak. Görnyedt csikkek maradtak a betonon utánuk. Délig tartott az első roham. Ebédelni az épület  melletti kifőzdébe jártak. Mindent beborított a szomszéd raktárból előtörő kávéillat. Kávés babalevest és palacsintát, kávés krumplifőzeléket és pörköltet ettek. Csak a harmadik nap kezdtek beszélgetni egymással. P. tanár volt, de elege lett a gyerekekből. Felmondása után elvállalt bármit, csak tanítania ne kelljen. K. író volt, de gyűlölete  a fehér, üres papírlapokat. Szobájában ott tornyosultak a teleírt fehér lapok. Soha semmit nem adtak ki tőle. Soha semmit nem küldött el se újságnak, se kiadónak. P. már az első napoktól fejfájásra panaszkodott. Később, mikor megnyílt, elmondta ennek az okát. A hangokat. Ám előtte még sokat kellett beszélgetniük minden másról. A könyvekről. Boethius utolsó napjairól. A naplemenete szépségéről. A lonc illatáról. A főnökről, E.-ről. A főnök inkább részlegvezető volt. Őt bízták meg az évek óta porosodó raktárkészlet felszámolásával. Fiatal, energikus embernek tűnt, náluk jó tíz évvel fiatalabbnak. Fehér sportkocsival járt. Nem cigizett, de az autó hátsó ülése tele volt kólásdobozokkal. Ő találta ki azt, hogy minden kis terjesztő, könyvesbolt, sőt, magánszemély is részt vehet a kiárusításban. Ez persze pokoli munkát jelentett a két férfinak.  A főnököt szemmel láthatólag nem izgatta, hogy nekik nehéz a sorsuk. Gyakorta ott voltak még éjfélkor is a síri csöndben. A neonfényben. A számlákat, szállítókat rögzítették a számítógépbe. Meg kellett lennie másnap kora hajnalra. A kiadó központi szervere akkor frissítette a készletet. Elképzelték ezt a behemótot, ahogy megeszi az ő adatfolyamukat. A sötétben ülve, mélázva önön számítógéplétének hiábavalóságán. P. akkor beszélt neki először az élő könyvek elméletéről. A könyvek léte az olvasottságon múlik. Érző lények, s ha nem olvassák őket, haldokolnak. Ilyen egyszerű volt. Széttárta a karját, körbemutatott. Ezer és ezer kötet sír. Minél előbb oda kell adni őket az olvasójuknak. P. mindent megtett, hogy ez így legyen. Úgy dolgozott, mint az őrült. Enni sem állt meg, a raklapok közt futva falta szendvicsét. A celofánt gombóccá gyűrte, napokig hordta zsebében. Közben tömte magába a fájdalomcsillapítót. K. nem merte megkérdezni, miért. Azt hitte, rákos.  Nagynénje volt így az utolsó két hónapjában. P. évekig hordta magában az élő könyvek elméletét. Kiskorában véletlenül egy egész hétvégére bezárták egy könyvtárba. Akkor alakult ki benne az az érzékenység, ami rávezette az ideára. A főnököt egyáltalán nem érdekelte P. furcsa viselkedése. Gyakorta otthagyta a hevenyészett pultjukon az üres flakonját. Később azt mondta, nem tudott P. őrületéről. A fájdalomcsillapítókról se. Ők ketten a harmadik nap kezdtek el először igazán beszélgetni. P.-nek még négy napja maradt, hogy elmondjon mindent. Hogy meggyőzze K.-t. Amikor egy vevő elhozta magával a gyerekét, teljesen rosszul lett. Gyerekundora volt. Használhatatlanná lett órákra. A gyerekek, bármilyen korúak voltak, kikészítették. K. később rájött, hogy a gyerekek könyvundora miatt volt ez. Talán P. amiatt hagyta ott a tanári pályát is. K. soha nem akart tanár lenni. Író szeretett volna lenni. De ehhez bátorság kell. Úgy érezte, valóban elárulják a raktár könyveit. Odaadják valakinek, aki eladja őket. Másvalaki megveszi őket, felrakja a polcra. Nem fogják soha elolvasni a tartalmukat. P. hiába reménykedik. Ezek a könyvek halálra vannak ítélve. Az elmúlt években csak elodázódott a végük. P. optimistább volt. El is mondta, miért. A főnök aznap teleszarta a vécéjüket. K. fél órán keresztül pumpálta. Hogy lemenjen a víz. Utána megmosta a kezét, s melegített vizet. Kávé helyett itta. A szomszéd raktár kávéillata annyira betöltötte mindenét, hogy elég volt vizet innia. Kiült a raktár elé. Nézte, hogy P. kikíséri az utolsó vevőt. Feljött az első csillag. Talán ezt látta Boethius is börtöne ablakából utoljára. P. leült mellé, s bevett egy marék gyógyszert. Azt mondta, a múltkor egy nagy könyvesboltban járt. Két órán át ült az egyik fotelban. Nézte az embereket. A könyveket. Ahogy találkoznak. Csönd volt és nyugalom. Minden értelemben. Nem kellett a gyógyszer. K. ekkor megértette. P. nem csak képletesen beszélt a síró könyvekről. P. tényleg hallja a magányos, elhagyott könyvek hangját. Egy egész raktárnyi könyvét. P. azt mondta, olyan, mint egy kórus. Mint koncerten az első sorban állni. Mint millió celofángolyó csikorgása egymáson. Mint egy stadionnyi síró elsős gyerek. A portás rájuk villantotta lámpáját. P. intett neki. Kigyúrt, nagydarab, kövérkés fiú volt a portás, beleolvadt a sötétbe. Valamiért kedvelte P.-t. Mindenki kedvelte őt. Kiült arcára a szenvedés. K. nem értette, P. miért dolgozik itt. Ha ilyen pokol van a fejében. A másik széttárta karját. Segíteni akart. Napról napra gyengébb a kórus. A könyvek elmennek innen, és új gazdára találnak. Nem tehet mást, segít nekik, kibírja. Még négy napig folyt a dolog. K. minden éjjel hullafáradtan vánszorgott haza. A panelépület akkorra már elcsöndesült. Evett valamit, s elővette jegyzeteit. Akaratlanul is P.-re gondolt. Mindenkire nagy hatást gyakorolt az az ember. Amikor az ötödik nap ebédszünetében beszélt P.-nek írói ambícióiról, az nagyon megörült. Biztatta őt, tegyen meg mindent, hogy új könyv szülessen. K. felvetette, ez neki új fájdalmat jelenthet. P. elkomorult. Szerinte csak a szar könyv marad magányos. A rossz könyvek eltömítik a világot. Tompán értetlenkednek könyvségükön. K.-nak ezért jó könyveket kell írnia. A valóságot. Pontosan és röviden. Tömören, ahogy megesik. Amire mindenki kíváncsi, de amit senki se mer kimondani. A jó könyv az, amit sokan olvasnak. És a könyv is élvezi, hogy olvassák. A buta könyvek ezt észre se veszik. P. szerint nem minden olvasott könyv jó könyv. Az ostoba könyvek ostobán íródnak. Ezek nyafognak akkor is, ha százszor olvassák el őket. Nem veszik észre a kapcsolatot. Éjjelente, a lakás csendjében ezen gondolkodott K., az amatőr író. A különös elvek némiképp ellentmondtak eddigi gyakorlatának. Lehet, hogy újra kell értékelnie írói technikáját. P. rettegett a leárazott könyveket áruló boltoktól. A papírfedeles könyveket áruló boltoktól. A könyvtári kiárusításoktól. A rózsaszín borítójú könyvektől. A raktárbeli hangzavar erős, öntudatos és jó könyvektől származott. K.-nak ilyet kellene írnia. A hetedik nap estéjén benézett E.. Azt mondta, mehetnek világgá, ki vannak rúgva. A központ leállította a kiárulást. A fejesek szerint egy-két év parkolópálya jót tesz a maradék könyvnek. Növeli az értéküket. A főnök fehér autója halkan pattogva hűlt. Hópárduc az éjszakában. K. magányosan ballagott kifelé, intett a dagadt portássrácnak. Az észre se vette őt. Később a rendőrségnek azt vallotta, látta kimenni K.-t. Ezért úszta meg K. kevés zaklatással. Hajnalban pörlköltkávészagot hozott a szél. K. az erkélyen nyújtózkodott, s kelet felé nézett. Füstcsík kígyózott az égre. Eszébe jutott, P. egyedül maradt bezárni a raktárt. Onnan jött a füst. K. sietett. E. autója már ott volt a romoknál.  A rendőrség és a mentők és a tűzoltók autója is. A biztonsági őr arcán könny csorgott. Barázdákat hasított a koromba. K.-nak elmondta, hogy már semmit nem tudott tenni. Olyan volt, mint a pokol. Minden harsogott és üvöltött. P.-t nem találták meg. Aznap éjjel K. nehezen aludt el. Sírás szűrődött át a sötétségben. A fölötte lévő fiatal pár termékenynek bizonyult. Soha nem látta őket babakocsival. Felkapcsolta a villanyt. Fülelt. Nem gyerekhang volt. Mélyebb és keserűbb. Valaki sírt a szobájában. Mint a nyúl a párduc karmai közt. A magányos pusztulás hangja. K.-nak hatvanhárom borítékja volt otthon. Hajnalra megcímezte az összest. Ami nem fért beléjük, kihordta a ház elé a parkolóba. Nézte, ahogy a lapok összehajlanak és megfeketednek és elégnek. Fülelt. Valami nyöszörgésfélét hallott. Semmi mást. Reggel elment a postára. A kialvatlan, fáradt és keserű postáskisasszony olyan mogorván bélyegezte le a leveleit, hogy K. sírva fakadt. A könnyein át leste a visszaadott aprót. Kitámolygott az szabad ég alá. Nem maradt semmije. Feladta az összes el nem égetett írását. Az egyik ide jutott.

 

vége

 

 

Címkék: könyv írás tanár
Szólj hozzá!
2008. szeptember 29. 21:54 - Valmont

Tanárok a sötétben

Akkoriban igen sokat utaztam vonaton, és akaratlanul is fültanúja lettem mindenféle beszélgetésnek. Egy ízben két középkorú hölgyet hallgattam ki, egy kiállhatatlan és egy szelíden szenvedő hangot. Arra gondoltam, megírom őket, bele egy átlagosan rémes és egy szörnyű életbe. Azt még kivettem szavaikból, hogy tanárok, és továbbképzésre járnak a fővárosba. A többi már a fantázia műve.

 

Hazafelé

 

 

– Ezektől a vécéktől az embernek felfordul a gyomra! – mondta a nő, mikor visszatért a fülkébe. /mocskos tükör, szarfoltos vécé melynek nyílásában látni az elrohanó talpfákat, összeköpdösött padló, lehugyozott kézmosó, a csap csak korog, víz nem jön, a falakon ujjnyi piszok/. Leült, kinézett az ablakon: – Hol vagyunk? Ebben a sárga világításban semmit nem látok. – mondta. Társnője megvonta a vállát: – A mi állomásunkon még világítás sincs. Onnan tudom, hogy hazaérek, hogy sötét van. – Azért megmondta az állomás nevét. Beszéd közben egy pontra nézett, útitársnője feje fölött, egy fényképre, mely üveglap mögött volt a fülke falára erősítve.

– Te mindig ott alszol a kollégiumban? – kérdezte a vécéről jött, vörös hajú nő, mire a másik, akinek szőkés volt inkább a haja, eltökélten bólintott: – Persze, amikor csak lehet.

– Hát én nem bírnám ki. Inkább szép nyugodtan hazavonatozom a férjecskémhez /hatalmas has az atlétatrikóban, reggeli szellentés az ágyban, örökös vigyorgás és viccelődés, marok a fenekén, száj- és hónaljszag este/. – Percnyi szünet állt be a társalgásban, odakint valaki köveket csörgetve végigment a töltés oldalában.

– Mit mondtál, nektek mikor lesz vizsgátok? – kérdezte a vörös hajú hölgy, aki a vécéből jött, de a választ meg se várva folytatta: – A miénkre már kitették a jelentkezési lapokat, de én már jóval előbb feliratkoztam, bementem a professzor úrhoz, és megkértem. Tudod ki fog ott tolongani! Ráadásul június elején megyünk le nyaralni. – A másik fejét oldalt billentve nézte a képet: - Saját nyaraló vagy bérlitek?

– Saját /a fal mállik a tető beázik, az üvegeket minden téren betörik és a szoba közepére szarnak, a kutyaólban rókakölykök, a fű közt csalán/. – A vonat kellemes rándulással elindult. – Na végre! – Ismét sötét lett az ablakon túl. – Még azelőtt vettük, hogy a gyerekek jöttek volna.

– Hány gyerek van, mit mondtál?

– Három. A legkisebb a mi iskolánkba jár még de nem az én osztályomba, a másik kettő meg már kirepült. Tudod, hogy van: szűk lesz nekik a szülői ház. Az egyik egy szállodában dolgozik, bent a városban, egy hét alatt többet keres, mint én egy hónapban. A másik meg ilyen ügynök lett, cigarettát szállít. Mondom neki mindig: rászokom a dohányzásra, mert most ingyen tudna hozni. Erre lett jó a diploma. Tudod, mind a ketten lediplomáztak, de nagyon ellenkeztek eleinte. – Egy vashídon robogtak át, a zaj elnyomta szavait: – …hogy ő pecsenyesütő akar lenni, mondtam neki, előbb diplomázz le gyerekem, aztán ha még mindig úgy gondolod, lehetsz, ami akarsz /egész este bezárkózott a szobájába, ott mérgeskedett, reggel előjött és úgy tett, mintha semmi se történt volna, milyen aranyos volt még akkor is, még korábban is és még korábban is, mikor megszületett/. – A fülkében nagyon gyengén égett a lámpa, a vörös hajú nő felállt és közben belerúgott a másik szatyrába: – Elnézést – mondta.

– Semmi baj. – Riadt fel álmodozásából az. Nagyon soványnak és sápadtnak tűnt a fényben, beesett arca halotti maszknak látszott. A sötétben már nem láthatta a fotót, így most kifelé nézett: – Hogy gyűlölöm a sötétséget. A faluban már egyetlen lámpa sem ég.

A másik háttal állva, a kapcsolót igazgatva válaszolt: – Én is mindig gondolok rá, hogy bevásárlok, ha feljövök a továbbképzésre. A fővárosban, bárki, bármit mond, mégiscsak olcsóbb minden. De egy barátném /mindig vörös körmök, érettségi bankett, ahol elkapták, és jól megrakták, három gyerek, szeret beszélni a közösülésről és az árakról, hol és mi olcsó, ápolatlan haj/ figyelmeztetett, hogy az ilyen embereket rögtön kiszúrják a vonaton és megtámadják. Legjobb, ha csak egy retikül van nálad, akkor nem eshet semmi bajod, ezt mondta. – Hiába csavargatta a kapcsolókat, a fény semmit nem változott. Visszaült helyére, nagyot szusszanva, mellette heverő újságját eltette a táskájába.

– Én nem félek a vonatokon. A férjem vasutas volt, ezért ingyen utazhatok – mondta a másik sóhajtva. – Nagy kár érte, mindenhez értett.

– Igen, a férfiak nagyon jók a ház körül. Mondom mindig az uramnak, hogy nélküle egy villanykörtét sem lennék képes becsavarni. Tudja isten, nekünk valahogy nem áll rá a kezünk /szerszámok a pincében, kasza, fűnyíró benzinszaga, szögek egy befőttesüvegben, tompa kalapácsok, fémszag, pókok az ablakkeretben, használt autógumik, patkányirtó rózsaszínje a sarokban és mindig sötét/.

– Néha látom őt. Máskor meg csak hallom, az a rosszabb – szólalt meg ismét a szőke nő elrévedve.

Csönd állt be köztük, csak a kerekek csattogtak ugyanolyan ritmusban. Kanyarhoz értek, elől, a távolban a mozdony hosszan, vontatottan fütyült.

– Nemsokára leszállok – mondta a szőke nő és összefogta szatyrait, nyögve maga mellé emelte őket. – Mind hús. – tette hozzá magyarázólag. – Nagyon sokat kérnek. A faluban már megettek mindent. A nagypiacról hozok nekik, ott olcsóbb.

– Kutyák? – kérdezte a vörös hajú nő, haját igazgatva, az eredményt az ablakon halványan tükröződő képmásában ellenőrizve /Foltos, akit elütött egy autó, az apja eltemette, orgonából csokor, egész este sírt, a fiainak sose engedett tartani, egy kóbor kutya a hétvégén, aminek szalonnahéjat kellett volna adni/.

– Nem, a férjem és a gyerekek.

– Ó igen, a nagy család, tudom, hogy van ez Most is, hogy jönnek az ünnepek, már kész stressz az életem, hogy mit fogok csinálni. Ezeknek minden nap más és más étel kell, de úgy képzeld el, hogy még azt is elvárják, hogy ne hétköznapi ételek legyenek, hanem különlegességek /a fahéjat elkeverjük a mézzel, majd belerakjuk a diót, mazsolát, aszalt fügét, az egészet elkezdjük együtt piritíni a pisztáciával, mikor a méz már fehéredni kezd, előkészítjük a tortalapot/. – Felállt, kissé lehúzta az ablakot, orrát beledugta a szélbe: – Mondom nekik, ha nagyon felidegesítenek, itt hagyom őket, vagy leülök tévézni, egyenek, amit találnak. Az ember egy rabszolga, délelőtt arra a harminc ördögfiókára vigyázni, délután meg ezekre, mert ilyenkor hazajön mind, csőstül, ellepik a házat, mint a siserehad. – A szőke hajú nő fázósan összébb húzta magán kabátját, megborzongott. A másik visszaült, az ablakot úgy hagyta. – Milyen jó tavaszillat jön be! – mondta. – A tavasz azért nagyon szép. Ismét folytatódik az élet. Nyílnak a virágok, meleg van /egy délelőtt a réten, a házuk mögött, a fiú kísérgette, leültek a csipkebokor mögé, az ingjébe be lehetet látni, tudták mind a ketten, a fű épp kibújt, a föld még hideg volt és ott és akkor/

– Egyre hosszabbak a nappalok – tette hozzá a szőke hajú nő és az ablakkeret piszkát kapirgálta. – Holnap hat harmincegykor kel a nap.

– Valóban? – kérdezte a másik csodálkozva, tekintetet most először akadt meg hosszabb ideig útitársnőjén, majd elkapta szemét: – És mond csak, ti sokan vagytok a tantestületben? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – emelte rá tekintetét a sovány asszony. – Már azt sem tudom, hányan, mindig változik, most hogy visszamegyek, ki tudja….

- Tényleg? Ennyire változó? – csodálkozott a vörös hajú nő. – Mi vagyunk vagy hatvanan. Képzeld azt el! A legtöbbjét nem is ismerem. De szerintem sokan nem is valók a pályára, már csak így ránézésre se /kapafogúak, beszélni se tudnak, a nők festik magukat, és azt hiszik, divatbemutatón vannak, és az a nevetés, mikor elment a vécé előtt és meghallotta a nevét/. No nem mintha a gyerekállomány jobb lenne…Nálatok sok problémás gyerek van?

A társa öntudatlanul is felállt és felnyomta az ablakot: – Gyűlölöm ezt az esteszagot – azzal leült. A vonat zaja tompult. – Hát, nem igazán. Főleg este, ha sötét van. Akkor nagyon…csintalanok – mondta, szeme összeszűkült, magához szorította ismét terhét.

– Én nem tudom, de egyre gyengébb osztályok jönnek. Régebben én az osztályommal el mertem menni bárhová, busszal, vonattal, de tényleg bárhová, egész napokra. Most meg, buszra szállni, az is meggondolandó, elmenni a múzeumba, az egy nagy kaland /kiabált a gyerekre, az már vörösödött, de hiába kérdezte, nem válaszolt, végül azt mondta, hívja a rendőrséget, mire a pad belsejéből elővette a tollat, amit ellopott és hozzávágta, a melle közt érte a dobás, az egész osztály nevetni kezdett, a mocskok/. – A vonat sípolt, kis dombok bukkantak fel az ablaka földre vetülő fényében. – Ez az én állomásom lesz – mondta a szőke nő.

– Nem is tudtam, hogy itt van állomás – válaszolta a másik, és ismét kinyitotta táskáját.

– Kérdezhetek valamit? – a szőke nő hunyorogva közelebb hajolt, egész csendesen beszélt most.

– Persze, tessék csak…– felelte a vörös hajú nő óvatosan.

– Tudom, hogy furcsa ez és szokatlan. De hidd el, megvan rá az okom, hogy megkérdezzem – mondta a szőke nő vékony szája egyre közelebbről és egyre halkabban. Kicsit várt.

– Igen? – lehelte táskáját becsukva, megdermedve a másik.

– Nem mehetnék el ma est hozzátok? Tudom, hogy csak egy órája ismerjük egymást, de kollégák vagyunk és én tisztességes ember vagyok, és nem lesz baj, és úgy érzem, te segítőkész ember vagy – hadarta egyszerre. – Holnap jönnék csak haza világosban, mikor már mind elmentek, mikor már nincs sötét, nem akarok újra találkozni velük, újra a sötétben, nem lehetne? – a vörös hajú nő arcára ráfagyott a csodálkozó, elképedt, szabadkozó mosoly.

– Nem értelek – mondta aztán csöndesen. – De ma nekünk nem jó. A férjem barátai jönnek át, és még elő kell rá készülnöm, tudod hogy megy ez…/sört isznak és a tévét nézik, és megeszik az aprósüteményt, amit hazafelé vesz, és amikor tudják, hogy már alszik, előveszik a kölcsönzött pornókazettát, azt nézik hajnalig, és behallatszik a nyögés és az, hogy szopjad meg hogy basszál még, és neki egyedül az ágyban egész nedves majd jó lesz/.

A szőke nő visszahúzódott a helyére, a sötétbe: – Értem – mondta. – Tudom. A vonat fékezni kezdett, hosszant fütyült. A szőke nő megszorította csomagjait, másik csontos kezével kabátja gallérját fogta össze, védve a nyakát: – Hát, szerbusz és további jó utat. – mondta felállva. A vörös hajú nő is felállt: – Szia, és légy jó. Remélem, legközelebb is együtt jövünk vissza. És ha bármikor szükséged van valamire, bármire, nyugodtan gyere be az iskolába – mondta és a fülke ajtaját félrehúzta társa előtt.

– Hát persze – válaszolt az, és kilépett. A vörös hajú nő nézte, amíg eltűnik a folyosó félhomályában. Aztán sóhajtva visszaült helyére: – Hát ilyet… - motyogta felháborodottan még. A vonat megállt. Az állomás sötét tömbje ott nyújtózott az ablak előtt. Valaki ellépdelt a fülke előtt, és távolodott az alig kivehető dombok közé. Kisvártatva a vonat elindult, mire a vörös hajú nő láthatólag megkönnyebbült, ugyanakkor a jobb oldalán, az ajtó mellett ülő férfi felriadt. A vörös hajú nő épp elővette újságját, mikor a férfi megszólította: – Hol a feleségem? – hangja éles volt és fáradt, mintha nem aludt volna egész úton. A vörös hajú nő óvatosan pillantott rá, és azonnal látta, hogy a férfi nagyon-nagyon beteg: – Ki? A felesége? – lassan eszmélt, vontatottan válaszolt: – Leszállt – mondta bizonytalanul. A férfi megrázkódott és kinyitotta száját: – A hússal?

 

vége

Címkék: vonat tanár
Szólj hozzá!
horror