Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélyes, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Múlt este eszembe jutott az egy évvel ezelőtti erdő élményem, ami talán sokkal többet jelentett, mint amit akkor megértettem belőle. Bátyámmal erdővel borított, rendkívül meredek hegyoldalon küzdöttük fel  magunkat egy husziták által rég lerombolt vár romjaihoz. Borzalmas mászás volt, melegben, hátamon egy jobbára használhatatlan fémkeresővel. A bátyám több ízben vissza akart menni, nehezen, de mindig meggyőztem, hogy folytassuk kínkeserves utunkat. Az utolsó, valóban nehéz sziklameredélynél végképp megmakacsolta magát. Tériszonyra hivatkozott. Végül körbekerült, áttörve magát a bozóton. Odafenn megittunk egy liter vizet, és figyeltem, hogy remeg az izom a lábamban. Abban a pillanatban elégedett voltam. Most már azt gondolom, hogy ez a jobbára kínos  emlék jól jellemzi nemcsak a viszonyunkat, hanem az életünket is, meg azt, hogy miképp éljük. Néha adódnak ilyen különös események, melyek csak jóval később nyerik el az értelmüket. 

A fenti kép nem akkor készült, egy jóval kellemesebb szlovákiai túra emléke.

A szél fogai

A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot. A siromiak nem ismerhették ennek a mondásnak az alapját, mert ki emlékszik már arra, hogy az első királyságok idejében egy kisebb sereg érkezett e helyre, ötezer rabszolgát terelve, akik aztán a sereget vezető varázsló döntése alapján pont itt láttak munkához. A falu mögötti, Boszorád nevű hegy oldalába nagy, íves alagutakat fúrtak, tizenkettőt, mert ez a világegyetemet összekötő szám, és amikorra elkészültek, a rabszolgák fele a rendkívül kevés élelem és a nagyon kemény munka, meg a korai fagyok miatt meghalt, a másik fele meg megbetegedett, ők lettek az elsők, akik elpusztultak a lyukakon átáramló széltől. A varázsló a Régi Öregek, a názáreti Istene előtti Istenek visszahívásán fáradozott, erre kapott megbízást a királyától, és ezért építtette ezt a hatalmas furulyát a hegybe, melyet a Sirom környékén akkoriban örökké fújó északi-déli szélnek kellett megszólaltatnia. A varázsló a hangszer első hangjának felcsendülésekor, akkor, mikor hajnal felé feltámadt a szél, azonnal rájött, hogy amit átszűr magán a Boszorád, és ami kijön a vágatokon, az nem az, amit ő várt, mert ennek a szélnek nincs hangja, ezáltal nem fogja felébreszteni a Régi Öregeket. De fogai, azok voltak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Szóba hozhatnám, hogy a korábbi írásokban a "falu" taggel ellátottak mind egyfajta előtanulmányok, ami szervesen kapcsolódik az pedig már a "sirom"-ot kapta. Lényeges, hogy természetesen a fejemben, az emlékeimben van egy mintája a valóságban Siromnak, de a távolság közöttük átjárhatatlan - a hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

Sirom – egy falu bemutatása

Füredy Zoltán hátramaradt jegyzeti alapján

Ha kellőképpen elszántak lennénk, hogy elszakadjunk a tényektől a fikció érdekében, mondhatnánk azt, hogy Sirom nem szerepel a térképeken, nincs róla nyoma Von Hallenz báró 1788-as útleírásában, mely a magyar királyság északi területein dúló fertőzésről készített, nem látni a Google Mapson felülnézetből a hatvanas évekbeli kockaházak kiszürkült paláit, így aztán az utcaképen se tudjuk bebarangolni a falu esetlenül kanyargó utcáit, melyek ívét a mögötte, előtte és benne tornyosuló hegyek vagy inkább dombok kényszerítették ki.

De nem mondjuk ezt.

Aki észak felé tart a 21-es úton, az ugyan nem kap jelzést a siromi lehajtóról, de bármely térkép készségesen jelzi, hogy Hollókő előtt kell balra bemenni a Cserhát kitüremkedései felé, elhagyni Kozárdot, aztán Bokornál balra térni, egy repedezett, igencsak lassan autózható és egyre meredekebbé váló erdei útra, mert ez az út vezet a völgybe, ahol Sirom fekszik. Nehezítésképp az utolsó kanyarban az út beszűkül, mint egy tölcsér, mintha a táj meg akarná szűrni az ide érkezőket, mert a két hegy találkozásnál fut ki a névnélküli patak a falu völgyéből, és efölött a patak fölött feszül egy ötszáz éves zömök kőhíd, amin egyszerre másfél jármű vagy szekér fér el, szóval nem árt az óvatosság, ha ide érünk.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép.  

Befőzésnap

– Azt is mesélte, hogy Waterloonál a pisztolygolyók, de még a kartácstűz lövedékei is olyan lassan szálltak, hogy szinte kézzel el lehetett kapni őket. De ettől függetlenül igencsak veszélyesek voltak, egy tiszt, aki rosszkor fordult oldalra, elveszítette a felső fogsorát, és a szájpadlását, az alsó állkapcsa pedig viccesen lógott – szó szerint leesett az álla –, és bent a szája mélyén ott vergődött a nyelve, akár egy kismadár – mondta a lány, miközben a lekváros kenyerét majszolta. Az anyja hátra se fordult, alakját beragyogta a reggeli nap éles fénye, ahogy a mosogató fölött súrolta a befőttesüvegeket: – Milyen szórakoztató lehet ez a te barátod – jegyezte meg kissé nyugtalanul. – Mit mondtál, hány éves? – kérdezte aztán, és egy szőke tincset félresodort homlokából. A lány is szőke volt, nyúlánk, talán tizenhárom éves, fehér, szeplős bőre ragyogott a fényben. Tarkóján a pihék felmeredtek. Háta mögül, a nyitott konyhaajtóból macska és hideg légáramlat törleszkedett be a lakásba. Akkoriban zsibbasztóan melegek voltak a nappalok, és szívfájdítóan hidegek az éjszakák.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Van olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.

Palóc mitológia – A szarvas

A Hat Palóc Egyesület rendes havi ülése volt, ezúttal Siromon tartva, az önkormányzat által felújított régi uradalmi épületben, ahol annak idején szénát, búzát és talán cukorrépát tároltak. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, de az biztos, hogy a vakolt, vastag falú téglaépület összetömörítette a júliusi meleget, a küldöttek sorra törölgették fénylő homlokukat, mígnem a vendéglátó polgármester asszony behozatta Karcsival a mobil klímát. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, azt se, hogy mennyi munka, veríték, fájdalom záródott a falak közé, de most a hűvös légáram üdítőleg hatott a hat falu küldötteire. Mind meglett, pocakos, szemüveges férfi volt, köztük egyedüli asszony a vendéglátó falu polgármestere, aki szigorúan, száját összeszorítva nézett végig rajtuk, épp akkor, mikor a templomtoronyban, jó kétszáz méterrel feljebb, a hegyen, a harang elütötte a delet, és ekkor e szigorú száj szegletébe halovány mosoly görbült.

– Hamarosan ebéd, gulyás lesz, Karcsiék főzik az udvaron – mondta a nő, és biccentett. – Addig még nézzük át az összehangolt marketing stratégiát és a forrásokat.

A férfiak nyugtalanul izegtek-mozogtak szavára, majd egyikőjük szinte félve felnyújtott a kezét, mint egy kisdiák a padban, aztán torkát köszörülve így szólt: – Nem lehetne a marketinget majd az ebéd után….?

A polgármester asszony lenézett az előtte heverő papírhalomra, belelapozott, egyet, kettőt, míg meg nem találta, amit keresett: – A tavalyi évben tizenkét százalékkal csökkent a térségbe érkező turisták száma – olvasta, miután szeme elé emelte az aranyláncon lógó szemüvegét: – A közös rendezvényeinken a látogatószám a tervezett létszám nyolcvankilenc százalékát érte el.

– A nyolcvankilenc az nem olyan rossz, nem? – kérdte a szomszédos település polgármestere, egy fekete, göndör hajú, barna bőrű férfi. Nem mert a polgármester asszony szemébe nézni, tekintetét az asztalon egymásba gabalyodó ujjaira irányított: – Már úgy értem – szabadkozott –, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. Elvégre mi nem vagyunk egy Sziget.

Szavait csönd követte, mintha az üres szobának mondta volna őket. A polgármester asszony elgondolkodva nézte őt, szemüvege bal szárának végét a szájába téve, majd elfintorodott, mint akinek hirtelen fájdalom hasít az oldalába: – Valóban – mondta lassan. – Lehetett volna rosszabb is. De a két évvel ezelőtt kidolgozott marketing stratégia jobb arányszámokkal számolt, a megtérülési ráta ehhez lett kalkulálva, a támogatásokat ezekhez vettük igénybe. Amikor majd elszámolunk az Uniónak, nyilván le kell írnunk, hogy mennyien jöttek el valójában az Úrnapjára, a Körmenetre, az Téli Hurkafesztiválra és a Farsangi Vigadalomra. És az Unió nem lesz boldog, ha látja, hogy többet költöttünk, mint amennyi a résztvevők száma alapján indokolt lett volna.

– A papír sok mindent elbír – mondta halkan egy ősz, alacsony férfi, aki az asztal végén ült. – Mindenki így csinálja – magyarázkodott sietve –, az Unió eleve betervezi ezeket a…tévedéseket a költségvetésébe.

– De mi nem így működünk – válaszolt élesen a polgármester asszony, mire mind bent tartották a levegőt, és leszegték tekintetüket. – A mi működésünk alapja a transzparencia. Azaz az átláthatóság – a gyengébbek kedvéért. Felderítjük az összes részletet. Ismerjük az okokat és az okozatot. Látjuk, hogy mi honnan jön, és hova tart. És mindezt tervezett és szervezett formában. Ez a növekedés, a jólét, a prosperitás – ez a jövő.

Elhallgatott, és csak bámulta a lehorgasztott fejeket, a korpás, zsíros, kopaszodó, barna, rózsaszín vagy hullasápadt fejtetőket, majd mély levegőt vett, hogy folytassa, de ekkor kopogtak, és Karcsi lépett be, kezében gyűrögetve baseball sapkáját: – Elnézését, polgármester asszony, de a körzeti megbízott akar magával beszélni.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.