A Drakula sosem volt magasirodalom, Stoker pedig sosem volt az irodalmi kánon része, nagyjából úgy képzelhető el, mint kora Lőrincz L. Lászlója, tehát nem is olyan elvárásokkal álltam neki a regénynek, amelyek eleve csalódást generálhattak volna - de az tény, hogy legalább szórakozni akartam olvasás közben. Nem sikerült, és ennek nem az az oka, hogy az immár 125 éves mű rosszul öregedett - hanem az, hogy eleve nem volt jó. Elmagyarázom, miért.

Nem emlékszem pontosan, hogy az új fordítás kézbe vétele előtt mikor olvastam először a Drakulát, de az valószínű, hogy a nem igazán pontos Bartos-féle szöveggel találkoztam kamaszkoromban. Homályosan rémlik csak a regény első lenyomata, elnyomja az ugyanebben az idősíkban látott, és imádott Coppola-film, mely mai szemmel nézve megmosolyogtatóan maníros (bár a zenéje, az még mindig elképesztő), viszont meglepően pontosan adja vissza a történetet.

Érdemes mindehhez felidézni a kilencvenkettes év végét, amikor épp elmúltam tizennyolc, tele voltam szerelemmel, vággyal, kamaszosan sóvárogtam a sötét dolgok iránt, írni akartam, de lusta voltam elkezdeni, helyette rengeteget olvastam, főképp éjjel, sok kávét ittam, tengernyi idővel rendelkeztem, hisz nem vettek fel főiskolára, és emiatt egy évet otthon töltöttem, egyfajta kényszerszünetként, kiesve a világból, a normális életmenetből. Ebben a korszakban telitalálat volt a Drakula-mozi, melynek címadó hőse ugyancsak egy társadalmon kívüli, félállapotban leledző karakter, a sötétség szülötte, tele van romantikus vágyakkal, és végső soron ez dönti a pusztulásba.

Gary Oldman alakításában a legnagyobb különbség a regényben megjelenő vámpírhoz képest a Mina iránt érzett örök szerelem, ennek kibontása a Harkernéhez kapcsolódó reinkarnáció is, és be kell valljuk, hogy ez a motívum nagyon jót tesz a történetnek, kikerekíti azt. Az irodalmi Drakula létezésnek fő célja ugyanis egyedül az invázió, London meghódítása, ezen kívül a figura kevés szóval jellemezhető: egyszerre ravasz, állatias és gonosz – nincs tehát mélyebb dimenziója, nem lehet vele azonosulni, megérteni, együttérezni, ám istenigazából gyűlölni sem tudjuk. Így aztán egyfajta kelléké válik, katalizátorrá a történetben, de semmiképp sem emlékezetes főszereplő, létezésének célja a gonosz dolgok művelésén túl az, hogy összekovácsolja az ellene szövetkezőket, hogy az általa okozott szenvedésekkel plasztikussá tegye Lucy és Mina személyiségét (rájuk fér). A vámpír Stoker kezében eszköz, egy otromba ék, amit belever a viktoriánus társadalom szövetébe, miközben magáról a grófról igen keveset tudunk meg, a háttérinformációk a történeti és misztikus szálak, amiket Van Helsing oly nagy beleéléssel előad, homályosak és zavarosak – a kilencvenkettes mozi ebben is következetesebb, hisz ott konkrét magyarázatot kapunk Drakula természetfölötti transzformációjára.

Végignézve a regényről készült jegyzeteimet, sajnos sorjáznak a felkiáltójeles, megdöbbenést kifejező mondatok, és végső soron az egész anyagból az sugárzik, hogy „ez ennyire gyenge”?

A múlt héten, könyv végére érve eltűnődtem, hogy miképp tudott ez a hanyagul megírt, inkoherens történet ilyen hatalmas karriert befutni? Hogy volt képes ennyi inkarnációban feltűnni az 1897-es alapsztori?

A megoldás persze az, hogy ketté kell választani a szöveget, ami olvasás után gyorsan el fogunk felejteni, és a vámpír figuráját, amivel valamit nagyon eltalált Stoker. Egy olyan általános toposzt, motívumot, ősképet alkotott meg Drakula alakjában, amibe aztán majd minden kor beleláthatja a maga félelemeit, minden korban szabadon és könnyedén adaptálható. Ennek fő oka szerintem az, hogy a gróffal vette kezdetét azoknak a szörnyeknek a sora, akik képesek elvegyülni köztünk. Egészen addig a gonosz teremtmények, a boszorkányok, a kísértetek, a vérfarkasok de még Frankenstein szörnyetege is feltűnően, külsőleg mások voltak. A grófot legfeljebb a regényben túl sokszor leírt vörös, izzó tekintete, görbe orra és kissé hegyes szemfoga miatt tűnik némiképp furának, de egyébként belesimul az utca arctalan tömegébe, és ez teszi őt nagyon hatékonnyá az inváziós terveinek végrehajtásában, hisz kocsisokat, hajóskapitányokat képes felbérelni, egyéb üzleti ügyeket intéz, és általában  úgy cselekszik és olyan, mint bármelyikünk – eltekintve attól, hogy olykor köddé, kutyává vagy denevérré változik.

A társadalmat belülről támadó vírus, a gróf utódja és továbbfejlesztése az ötvenes évek inváziós, testrabló horrorjai lesznek, de tény, hogy az innováció Stoker érdeme.

Amit még ki tudok emelni erényként és újításként a történetből, az az üldözők csapatformálódásának bemutatása. A horrortörténekben van egy olyan fokozatosság, ami a gyász öt fázisára, vagyis az elfogadás lépcsőfokaira emlékeztet: a döbbenet, annak hangoztatása, hogy ez nem lehetséges – a hatóságok, a külvilág, a többi ember sikertelen bevonása – kiútkeresés és/vagy  menekülés – tervek kovácsolása és végrehajtása – leszámolás. Ezeket a lépcsőfokokat a regény emberi karakterei végigjárják, és az író főképp abban jó, ahogy a gróffal szembeszálló közösség, csapat kialakulását bemutatja. Vannak persze esetlegességek, hisz Quiencey, az amerikai udvarló alakja néha eltűnik, mintha az író megfeledkezne róla, de Stoker alapvetően képes jól együtt mozgatni a négy férfi és Mina karakterét. Imádtam azokat a részeket, amikor ez a csapat összegyűlt egy-egy támadás vagy fordulat után Harkerék vagy Lucy házának szalonjában, és próbálták összerakni a gróf következő lépését, és az erre adható válaszreakciókat. Ezek nagyon hangulatos, feszült és emberi jelentek, melyeket írásaimban én is alkalmaztam már párszor, és nagyjából egy család esti beszélgetéseinek a meghittségét adják vissza. Persze már itt problémás az önismétlés, ami oly sokszor rontja a szöveget, hisz e szeánszokon Mina jó párszor a csoport elé tárja a jegyzeteit, azok minduntalan megvitatják ezeket, majd megdicsérik a nőt (Van Helsing ekkor mondja ki ominózus, ma már nem igazán korrekt kedvességét: olyan, mintha a Harkernénak férfi agya volna).

Ezen kívül bizonyos részekre lehet még azt mondani, hogy ügyesen van megírva, például a regény dinamikus kezdete, majd a Borgói-hógón zajló események atmoszferikus megjelenítése, vagy az, ahogy a Lucyhoz sorban érkező kérőket a lány által, az ő jellemzésével ismerjük meg. Érdekes még a kihagyásos szerkezet, ami következik a fragmentált, napló/újságcikk/fonográfjegyzet/levél formátumból, az például, ahogy a Demeter hajótörése után a roncsról kitörő kutyáról, az állatkertből szabaduló farkasról szóló újságszemelvények alapján kell rekonstruálnunk Drakula útját.

Máshol ez a fajta töredékesség fárasztó lesz, és a filler, kitöltő funkciót veszi át, egyfajta rossz értelemben vett anekdotikusságot, mint például az öreg tengerész karaktere, akivel a lányok sétáik során megismerkednek, és aki aztán jó statisztaként szörnyethal Drakula láttán.

Stoker több olyan eszközt is bevet, ami akár jól is működhetne, de megvalósítás egésze sajnos nem meggyőző. Harker erdélyi utazása álomszerű jelzőt kap, és itt az író valamiféle módosult érzékelést akar bevezetni, amiben a természetfeletti hihetővé válik, de az atmoszféra nem annyira  rémálommá, mint inkább furcsa, ködös tudatállapottá válik.

A másik a fokozatosság, amivel a szörnyűségeket kívánja adagolni, például abban, ahogy a gróf figyelmezteti Harkert, hogy ne aludjon máshol a kastélyban, majd jön a tükör-jelenet, végül hősünk megpillantja a falon mászó Drakulát. Nagyon erős és nagy ugrások vannak ebben, mintha Stoker sietne, túl akarna lenni a felvezetésen, minél előbb minél több látványos dolgot be akarna vetni, ezért  a lassú építkezés helyett hadaró, gyerekes nagyotmondást kapunk.

A földrajzi tévedések (narancsfák és szlovák lakosok Erdélyben) miatt már sokan sok helyen szétszedték a regényt, de tény, hogy ezek az otrombaságok nem segítik a beleélést. Nálam ugyanilyen nagyságrendű probléma az egyes karakterek beszédmódjának tálalása. Nem ismerem a tizenkilencedik századi angol munkásnyelvet, de a kocsisok, rakodók és az állatkerti őr a fordításban rémesen erőltetett, roncsolt nyelvet beszél, mely az alsóbb társadalmi státuszt van hivatott rögzíteni, és a hitelességet kívánja növelni – persze pont az ellenkező hatást éri el. Ugyanígy az, amikor az erdélyi utazótárs – aki egyébként paraszti sorból való –,  klasszikus drámát idéz, olyan erővel zökkenti ki az olvasót, hogy az az egész, szépen felvezetett Borgói-hágó jelenet hangulatát megsemmisíti.

Ki kell még emelni a leginkább szembetűnő karakterhibát, Renfieldet. Ő Harker előképe, a fajunk gyenge példánya, aki behódol a grófnak, és beleőrül ebbe a behódolásba. Viselkedése hol komikus, hol fenyegető, de ha jobban megnézzük, tulajdonképp semmiféle konkrét szerepe sincs, nem viszi előre a cselekményt, nem tesz hozzá a történethez. Hangulatilag az őrület világát viszi be a szövegbe, ami kapcsolódik valamiképp a gróf halálon túli világához, de ennek okát, hátterét Stoker nem tudja kibontani. Halovány magyarázatként bevezeti a zoofágiát: légy- majd pókevéssel utánozza az életerőt magába szívó Drakula cselekedeteit. Renfield az áruló, aki végül mégse árulja el az emberiséget, a szolga, de igazából semmiben nem szolgálja urát, végül nem tudja befutni karakterívét, és még az is értelmetlen, megalapozatlan, amikor Drakula indokolatlan dühében megöli.

A többi karakter is hajlamos a kisiklásokra, sokszor ezek a jellemdefektusok, amik írói hibák, ugyancsak kizökkentőek – Van Helsing összeomlik, és zokog, mint egy gyermek, Mina többször megesketi a férfiakat vészjósló komolysággal, hogy ha arra kerül a sor, karót döfnek a szívévbe, Arthur túlságosan sznob. Egyébként az egész történeben végighúzódik egy elvakult high society imádat, hisz minden kétkezi munkás otrombán beszél, iszákos és egyedül a pénz motiválja őket – az ő ellentétük az arisztokrata és kifinomult Arthur, akinek a neve kapukat nyit meg, hivatalnokok hajbókolnak előtte, és általában mindenki ájult tisztelettel kezeli, maga Stoker is.

Ebből a sok helyen problémás karakterábrázolási kavalkádból mesze kiemelkedik Van Helsing, minden vámpírvadászok ősatyja. Kellően rejtélyes háttérrel bír, elszánt, nem riad vissza a radikális cselekedetektől, és ő az, aki a kezdetektől a csapat által kívánja megoldani a problémát, személyes üggyé, Lucyért majd Mináért megvívott bosszúvá teszi az esetet, ő maga akar leszámolni a gróffal, mivel nem hisz a hatóságokban. Stoker mindezen túl próbálja esendőnek beállítani, hisz egy hintóban zajló jelenetben az érzelmileg túlterhelt professzor „egyszerre zokogott és kacagott, ahogy az asszonyok szoktak” , amiből a karakter egy dagályos magyarázattal jön ki. Rontja az összképet az is, amit a gróf eredettörténeteként előad, és ami legalább annyira zagyva, mint az, amit a gróf jelleméről gondol. Drakula Van Helsing  szerint ugyanis gyerekes és tudatlanul viselkedik, mivel évszázadokig feküdt a koporsójában. Ez az állítás számos kérdést felvet, de az ügyeit nagyon is határozottan intéző grófra a megállapítás semmiképp sem illik, ráadásul máshol a professzor állítja, hogy „a vámpír ravaszsága az éveinek számával nől”.

Van Helsing az egyik tanácskozás alkalmával sorra veszi a vámpírhit sarokpontjait – talán ez a karakter és a regény legfontosabb hozadéka, ez az összefoglaló, áttekintő szózat, ami kitér az árnyék nélküliségre, a házba való behívás szükségességére, a fokhagymától, kereszttől való rettegésre és még számos olyan kanonikus elemre, melyet azóta is hoznia kell egy valamirevaló vámpírtörténetnek.

Összeségében milyen ez a majd százharminc éves regény? Olyan, mint amikor egy nagyon tehetséges kamasz elkészül a harmadik, nagyobb lélegzetű anyagával. Túlírt, következetlen, hibáktól hemzsegő. De már van benne valami, ami sejteti annak a lehetőségét, hogy ebből az íróból még lehet valaki, akár remekművek alkotója. A későbbi koroknak érdekes kutatási anyag lehet ez a zsenge, és talán bizonyos elemei és részei még ki is állják az idő próbáját – de összeségében csak az elvakult rajongók fogják olvasni a jövőben.

Kár, hogy Stoker esetében nem áll meg ez az analógia, nem jött egy sokkal kiforrottabb, összetettebb és letisztultabb regény, megmaradt ezen a szinten. Nekünk pedig a saját polcán kell kezelni a Drakulát, ami ma már inkább kuriózum, írástechnikai kudarcok tárháza és oktatóanyaga, semmint irodalom.

Egyrészt ez a regény itt már szerepelt, letölthető volt, pdf formátumban. Most megcsináltam epub és mobi formátumokban is. Ez az utóbbi idők egyetlen befejezett regénye, én szeretem, nagyon gyors a történet, kedvenc toposzaim előjönnek benne, és sok személyes élményanyagot tartalmaz a kétezres évek első évtizedéből.

Másrészt az új formátumokat ide nem tudom felpakolni, és ez egyébként is jó alkalom, hogy leleplezzem azt, amivel már hónapok óta ügyködöm, a www.horrornovellak.hu honlapot. Ez egy plusz felület - hálás vagyok, voltam és leszek a blog.hu-nak azért a publikációs lehetőségért, amit ad.

A honlapon elérhető lesz az összes vállalható írásom. A novellákat feltöltés előtt revízió alá veszem, egyenként átnézem, javítom. Nagy munka, még nincs befejezve. Kritikusan állok az anyaghoz, vannak olyan szövegek, amiket már nem érzek annyira erősnek, ezek kiesnek a rostán. 

Talán hasznos, hogy az egyes, tematikailag összetartozó műveket ciklusokba rendeztem.

Fontos: a blog nem fog megszűnni, mind a két platformra szinkronban kerülnek majd fel az anyagok. A honlap kapott egy Facebook-fiókot is, ha van lehetőség megosztásra, lájkra, köszönöm.

A munka folytatódik. Annyi megírnivaló van még.

Képzeld el, hogy a Nagy Háború egy korrekt és igazságos békével ért véget, és a Habsburg Birodalom megerősödve kerül ki a dologból, lassan felemészti Magyarországot, mind szorosabb szövetséget alkot a németekkel, az orosz forradalmárokat Szibériába deportálják, de a cár demokratikus fordulatot jelent be, Amerika nem erősödik meg, ám ugyanúgy erős vetélytársra talál Japánban a Távol-Keleten. Ebben a környezetben indul be a globalizáció, nagyhatalmú cégek születnek a nemezetállamokon belül, melyek együttműködnek a regnáló, prezidenciális európai uralkodóházakkal, és mind sikeresebben zsákmányolják ki a soha fel nem szabaduló gyarmatok nyersanyagforrásait. A birodalmak tanulnak az orosz eseménykeből, a húszas években egyenlősítő kiáltványokban törlik el az előjogokat, szétválasztják a hatalmi ágakat, és lépéseket tesznek a szabadságjogok és demokratikus vívmányok mérsékelt kiterjesztésére.

Ebben a világban nincs olaj, mert nem léteztek azok a lények és növények, amikből olaj jöhetett volna létre, hiszen ez a világ csak alig hatezer éves.

Él ebben a világban egy lány, akit látmások, szörnyű képek gyötörnek, távoli, érthetlen felvilanások, melyek más, idgen korokból erednek. Az ő története lenne a regény, melynek az első fejezete letölthető.

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de nyilván én is ilyesmire törekszem itt kéthetente. Az alábbi novella alapötlete az utóbbi tíz évben egyetlen be is fejezett regényemben már felbukkant. A regényt anno felraktam ide, aztán leszedtem, mert azt hittem, megjelenik majd nyomtatásban. Nem jelent meg. Szóval most itt van ismét, letölthető. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

Halálod napjának könyve

Sokan úgy vélték, a gyakornok azért tűnt el, mert elhagyta a csaja, magára hagyta közösen bérelt kőbányai lakásukban. Mások azt mondták, hogy egyszerűen elege lett abból, hogy annak a nyolcvankilenc után színre lépő, dolgozni kezdő vesztes nemzedéknek a tagja, melynek nem osztottak lapokat. Nem voltak jó összeköttetéseik, nem voltak privatizációs ügyeik, nem volt semmijük, csak a fene nagy műveltségük, mellyel ebben az új világban nem mentek semmire.

Érdekes, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy összefüggés lehet a gyakornok utolsó munkája és eltűnése közt. Azokban a hónapokban véglegesítették a x. napilapnál, s a főszerkesztő amolyan utolsó utáni vizsgafeladatként megbízta, hogy készítsen interjút Kraál Ilonával, aki a népszerű életmód könyv, az „Életed napjának könyve” című kötet szerzője volt, és aki aztán megjelentette egy kassai nyomdában magánkiadásban ennek a kötetnek a párját, majd eltűnt valamelyik északi kisvárosban. A gyakornok kelletlenül kezdett neki a dolognak, mert alapvetően kritikákat szeretett írni, színházról, kiállításról vagy filmről, főképp meg nem értett, poszt-posztmodern művekről, amelynek metanyelvi utalásait kéjes élvezettel szedte darabokra, tárta fel, elemezte szét.

Kraál a Nők Lapjába írt. A rendszerváltás után nem sokkal jelent meg az „Életed napjának könyve” című kötete, mely egyfajta optimista létszemléletre, amerikaias gyakorlatiasságra nevelte olvasóját. A gyakornok kötelességtudóan elolvasta. Émelygett a bárgyú nyelvezettel, a közhelyes példáktól, az izzadtságszagú következtetésektől, és mikorra a végére ért, és a hátoldalon elnézte Kraál leginkább bérszámfejtőre emlékeztető, negyvenes, nadrágkosztümös, vaskos, göndör hajú, negédesen mosolygó alakját, érezte, hogy ha nem is gyűlöli, de megveti ezt a felszínes nőt. Ez az érzés csak lassan fordult valami halvány, bizakodó érdeklődésbe, mikor utána olvasott, hogy mi történt az asszonnyal pár évvel korábban. Egy férfival, aki talán élettársa, talán csak alkalmi ismerőse volt, felautóztak északra, ahol valami oknál fogva lesodródtak az útról, és bezuhantak egy szakadékszerű árokba a fák közé. A férfi azonnal meghalt, Kraál a kocsi roncsaiba szorult. Napokig kínlódott, sérüléseiből lassan szivárgott el vére, élet és halál között lebegett, míg végül összeszedte magát, és felkúszott az útra, ahol rátalált egy vadász. A kórházban összetákolták, hazament, felmondott a lapnál, megírta és kiadta a „Halálod napjának könyve” című könyvét, aztán felszívódott, eltűnt a fővárosból, elköltözött valahova vidékre.

Ez utóbbi információt a gyakornok a Nők Lapja szerkesztőségében kapta, ahol beszélhetett Kraál asztalszomszédjával. A magas, vékony, talán meleg férfi halk, lágy hangon előadta a gyakornoknak, hogy Kraál a baleset után minden kapcsolatot megszakított velük, de alapvetően mindenkivel, a régi barátival is az újságíróvilágból. Bezárkózott a kis lakásába, melyet a Várban bérelt az önkormányzattól, és miközben lábadozott, valószínűleg minden figyelmét erre a második könyvre fordította. Sajnos ők nem kaptak egy példányt se a műből, pedig igencsak kíváncsiak lettek volna rá, de aztán ez a kíváncsiság megkopott, és valahogy Kraál emléke is elillant e helyiségből – intett körbe hosszú vékony karjaival. Ha a gyakornok kap majd a kötetből, gondoljon rá is, ő személy szerint még mindig el szeretné olvasni, fejezte be a férfi szomorúan.

A könyvet sehol nem lehetett beszerezni. A gyakornok végigkajtatta a könyvesboltokat, és a kedvenc antikváriumait, de nyoma se volt. A kassai nyomdában egy magyarul csúnyán beszélő férfi azt mondta, náluk se maradt példány. Az összest a szerzőnek adták át. A gyakornok felment a Széchenyi könyvtár mikrofilm archívumába, és végignézte a megjelenés hónapjában az országos és a helyi újságokat, de sehol nem talált kritikát erről a második kötetről.

Olyan volt, mintha a könyvet nem is olvasta volna senki. Vagy az történt, hogy aki olvasta, az nem beszélt róla.

Elmondta kételyeit a főszerkesztőnek. A megtört arcú férfi homlokára tolt szemüveggel figyelmesen végighallgatta, majd rágyújtott, és a mennyezetre fújta a füstöt. Akkoriban még lehetett dohányozni a munkahelyek belső tereiben. A gyakornok türelmesen várt, fél füllel hallotta, hogy háta mögött egy kollégája arról magyaráz hevesen, hogy ez a világháló nevű dolog mindannyiójuk munkáját el fogja venni. A főszerkesztő végül zsebébe túrt, és a gyakornok felé nyújtott egy slusszkulcsot. Pénz is járt a kiküldetés mellé. És három nap, egy hétvége, hogy megtalálja Kraált, és interjút készítsen vele, arról, hogy miért szökött el a világból, és hogy mi ez a nyavalyás második könyv.

A gyakornok kilépett a szerkesztőségből a körút szürkületi derengésébe, és feltartotta arcát az ég felé. A tél első hópelyhei hulltak rá, gyorsan el is olvadtak, de mégis, megbabonázva érezte csiklandozó érintésüket a bőrén. Nem merte bevallani magának, de kezdte érdekelni a dolog. Vagy legalább arra jó volt ez a három nap, hogy Klára emlékét, a szakítást, az üvöltő hiányt a lelkében kitöltse valamivel.

Az 1500-ös Ladában vacakolta fűtés, és ezt csak az autópályán vette észre, mikor kezdett beóvakodni a hideg a lábához. Talán rés volt az alvázon. Megállt egy benzinkútnál, egy kialvatlan munkásokkal teli kisbusz mellé parkolt, és gondosan bejelölte a térképen a nyomokat. Kraál Óbéresen született, Miskolchoz közel. Talán még ott élnek a szülei, és ők tudnak valamit róla. Egyetemre Miskolcon járt. Az első munkahelye újságíróként Balassagyarmaton volt, egy helyi, városi lapnál, ami azóta megszűnt. Innen ment fel a fővárosba, ahol hamar bejutott a Nők lapjához.

Miskolcon a belvároshoz közel kivett egy ázott újságpapír szagú szobát, aztán átment Óbéresre. Sokáig a szűk, sáros utcákon kanyargott, míg végül egy öregasszony megmondta neki, hol laknak Kraálék. A sötét, meglehetősen rossz állapotú házból nem jött válasz kiabálására. Végül megnyomta a dudát, mire kisétált a kapuhoz a szomszéd, egy kerek, mosolygós fiatalasszony, nagy, fekte kendőben, és elmondta, hogy az öregek kihaltak pár hónapja. Ilonát pedig a temetés óta nem látta. De már akkor is furcsa volt. Lefogyott, szinte csont és bőr. Talán beteg. Talán az „r” betűs betegség. A temetés után tort se tartott, lezárta a házat, és elutazott. Nem, nem mondta, hova megy vagy honnan jött.

A panzióban hajnali háromig részeg ukránok gajdoltak egy szomszédos szobában, így a gyakornokban volt ideje átgondolni, hogyan tovább. Próbálkozhat az egyetemen, ahol Kraál végzett, de ennyi év távlátóból ez reménytelennek tűnik. Vagy elmehet Gyarmatra, a nő első munkahelyére. Hátha ott tudnak róla valamit.

Reggel egy garázskocsmában szerzett egy termoszos kávét. A bejárat előtt munkaruhás férfiak itták a hidegben a sörüket, és némán cigarettáztak. Kifelé hajtva a városból megállt egy hamburgeres bódé előtt. Csalamádét és uborkát is raktak bele. A hús száraz volt, de nem érdekelte, akkor már napok óta nem evett. Klára miatt nem volt étvágya.

Míg elautózott Balassagyarmatig, végig a lány járt a fejében. Főképp apró részletek, a haja a tarkóján, a hónaljának lágy öble, térdén egy kis forradás, melyet a Klára nyolcévesen szerzett, szánkózás közben. Nem akarta elhinni, hogy a jövőben ezeket a dolgokat nem láthatja. Nem érintheti. Nem birtokolhatja.

Megállt egy autós pihenőben, a Mátra lábánál. Alatta egy árokban patakféle csörgedezett. Szeméttel volt tele a medre. A kesztyűtartóban talált egy csomag kiszáradt Sophianet, rágyújtott, és mohón leszívta füstöt, amitől rátört a köhögő roham.

Gyarmaton szerencséje volt. A helyi lap ugyan már megszűnt, de a hajdani szerkesztőség épületének portása, meg tudta adni a volt főszerkesztő címét. A gyakornok késő délutánig várt a négyemeletes panelépület előtt, míg végre az összes lakás ablakában fény gyúlt. Ekkor felcsörgetett a főszerkesztőhöz. A férfi kelletlenül fogadta kérését, de végül beengedte. Zöld növények árasztottak zöld szagot a lépcsőházban, valahol kisbaba sírt. Ötven év körüli, szemüveges, pocakos, csupa szőr alak volt a főszerkesztő. Agglegényszag telepedett a lakására. A gyakornokot a konyhába invitálta, mert épp pörköltet főzött. A tűzhely mellett állva elmondta, hogy Kraál utoljára egy, nem is, két éve bukkant fel. Akkor volt, hogy eljött hozzájuk, a szerkesztőségbe, amit azóta anyagi okokból bezártak, és otthagyta az asztalán azt a könyvet. Egy tiszteletpéldányt. Kraál mindig is egyfajta tanítóként tekintett rá. Nem mondta ki a könyv címét, és nem nézett a gyakornokra, míg beszélt. A fazékba bámult, vastag szemüvegét belepte pára. És ekkor a gyakornok feltette a kérdést. Hogy olvasta-e a Halálod napjának könyvét.

A férfi sokáig nem válaszolt, kitárta a konyha keskeny kis ablakát, az arcát kidugta a résen, és mélyeket lélegzett. Majd inkább a szomszédos panelház csillogó ablakainak suttogta, hogy elkezdte, de aztán nem folytatta. A gyakornok megkérdezte, láthatná-e a könyvet, mire a másik csak a fejét rázta, megfordult, és arcán ott volt az a furcsa, egyszerre ijesztő és egyszerre megkönnyebbült mosoly, amitől a fiatalember hirtelen kényelmetlenül érezte magát a szűk kis helyiségben. Elégettem, mondta a főszerkesztő, odakinn a játszótéren, a homokozóban, éjszaka. Így a legjobb. Nem szabad azt a könyvet elolvasni. Miért, kérdezte a gyakornok elhaló hangon. A férfi erre csak a fejét csóválta, majd a bejárati ajtóhoz ment, és kitárta. Mert akkor vége mindennek, mondta még, miközben a gyakornok kioldalgott mellette a hűvös lépcsőházba.

Gyarmaton az egyetlen szálloda felújítás miatt zárva volt, ezért a gyakornok az autóban éjszakázott. Előtte zárásig az egyik helyi kocsmában ült, és hallgatta a játékgépeknél fura tájszólásban beszélő, néha kiabáló férfiakat. Nem lehetett eldönteni, dühösek vagy csak ugratják egymást. A fiú rendezgette sovány jegyzeteit, miközben keserű söröket ivott Unicummal. Remélte, hogy ettől jobban bírja majd az éjszakát, de végül fél óránként be kellett kapcsolnia a motort a fűtés miatt az autóban. Reggelre a szélvédő így is csupa dér lett, rátette a tenyerét, és várta, hogy beleolvadjon a nyoma. Kávét ivott a buszpályaudvaron, mert az nyitott legkorábban, majd várt, míg kilenc nem lett. A nap bizakodóan tűzött le a tépett szélű felhők közül. Felhívta a Nők lapjának szerkesztőségét, és Kraál asztalszomszédját kérte. A férfi készségesen búgott „halló”-t a kagylóba. A gyakornok a nő balesetéről kérdezte. Ez volt az utolsó nyom, amin még elindulhatott. A másik nem ismerte Kraál barátját, aki meghalt, csak azt tudta, hova indultak aznap. Sokat rágódott ezen utólag, mert még ő ajánlotta nekik a helyet, hogy töltsenek el ott egy romantikus hétvégét. Egy szálloda, fent a határ mellett, a Somlyó Hotel. Sajnálatos, hogy sosem értek el oda.

A gyakornokban valami megmoccant. Halvány megérzés volt, vagy csak annak a vágynak a visszfénye, ami benne égett napok óta, az, hogy visszamenjen azokra a helyekre, ahol Klárával leggyakrabban megfordult. A giroszoshoz a Bajcsyn. A Trafóba. A Pecsa bulikra. A Szigetre éjfélkor, egy üveg langyos pezsgővel a nyári forróság ellen. A Szlovák sörözőbe, ahol mindig olyan bunkók voltak velük a pincérek.

A hotel nyolcvan kilométerre volt, hegyek közt, egy kátyús erdei út végén. Látszott, hogy jó pár évtizede nem költöttek rá, a nagy, szürke betontömb úgy málladozott a fák közt, mint valami háborús film otthagyott díszlete. Ám a kéménye vígan füstölt, a parkolóban poros autók álltak katonás rendben, és bejárati üvegajtó mögött arany és bíbor plüss fénylett a sárga világításban.

Az előtér néptelen volt, a fogadópult mögött nem állt senki. A gyakornok végigpillantott a kulcsokat rejtő rekeszek során – a fele üres volt.

Csöngetett a kis asztali csengőn, mire valami zaj kélt egy hátsó szobában. Aztán megjelent az újságírónő.

Ő volt az, a gyakornok azonnal megérezte, noha iszonyatosan megváltozott a borítón látható képhez képest. Nemcsak sovány, hanem inkább éles volt az arca és az alakja is. Mintha megjárt volna száz háborút, látott volna száz halált – ez tükröződött megfontolt, lassú mozgásán, és ez sütött dermesztő erővel szürke tekintetéből. Hangja rekedt volt, de nem cigarettától vagy betegségtől. A gyakornok a kérdésre, hogy mit óhajt, önkéntelenül is csak annyit mondott, egy szobát. Ilona a pultra támaszkodott, sokáig bámult a gyakornok arcába, aztán bólintott, hogy rendben. Elkérte a férfi iratait, beírta egy könyvbe, majd odaadta neki a 101-es szoba kulcsát. A gyakornok intett kifelé – az autó még ott állt, közvetlenül a bejárat előtt – hogy mi legyen a járművel. Ilona csak legyintett, megoldják. A férfi már a lépcsőről fordult vissza, és hirtelen kimondta, hogy beszélni szeretne vele, igazából Ilonával szeretne beszélni arról, hogy mi történt vele, miről szól a második könyve, és mi ez az egész. 

A nő egyáltalán nem lepődött meg a vallomáson. Talányosan nézett rá, úgy, ahogy a tanár figyeli a kisdiákot, akiről még nem tudja, hogy jó vagy csak közepes tanuló lesz-e. Aztán kilépett a pult mögül, és a puha, drapp szőnyegen a gyakornok elé sétált. Szürke, szép esésű ruha volt rajta, a haját szigorú kontyba fogta csontos tarkóján. Fentről, a lépcsőről a gyakornok láthatta a forgóját koponyája tetején.

A könyv odafent van, a szobában. Mondta Ilona szelíden. A vendég döntése, hogy elolvassa-e. De azt tudnia kell, hogy ha elolvassa, akkor minden más lesz. Intett neki, hogy kövesse, és megindult a fölszinti folyosón, aztán megállt a 12-es számú ajtó előtt. A gyakornok engedelmesen követte, majd benézett az ajtónyíláson, amit a nő feltárt előtte. Egy férfi ült a szobában, szemben az ablakkal, nekik háttal, mozdulatlanul egy nagy fülesfotelben. Mögötte a szépen bevetett ágy. Előtte, az ablakon túl, az erdő. A gyakornok elképzelte a férfi arcát, amit nem láthatott, aztán elszégyellte magát, és elfordult, el a szoba elsejétől, mintha az túl intim lenne, olyan intim, akár egy női hónalj.

A könyv mindenkinek mást jelent, zárta be az ajtót Ilona, majd lassú, ringó járással visszasétált a pult felé. De a hatása mindenkinél ugyanaz. Ha elolvassa – utána már semmi nem lesz fontos. Azt írtam bele, amit a halál határmezsgyéjén láttam. A roncsban. Szitált rám az eső.  A szerelmem – az életem – ott hevert mellettem összezúzott fejjel. Én pedig haldokoltam. És akkor megláttam, hogy milyen fönséges és mégis milyen felesleges minden. És megértettem ezt, és tudtam, hogy meg tudom írni. Ez adott erőt, hogy felmásszak az útra. De amikor rendbe hoztak, és végre megírtam, akkor jöttem csak rá, hogy ezt nem adhatom oda mindenkinek. Csak annak, akinek szüksége van rá. Miután felmondtam a lapnál, sok helyen éltem, aztán erőt vettem magamon, és feljöttem ide. Kiderült, recepcióst keresnek. Azt hiszem jó döntés volt, hogy maradtam. Minden hónapban jön egy vendég, akin látom, hogy el kell olvasnia a könyvet. Ők aztán itt maradnak. Örökre. Én gondoskodom róluk, míg. Nem fejezte be, intett felfelé, a mennyezet felé. Ismét az előtérben álltak, a lépcső és a bejárat közt.

A gyakornok a szobakulcs súlyát latolgatta tenyerében. Kinézett az autóra. Rajtam mit látott, kérdezte aztán csöndesen.

Hogy soha nem fog kigyógyulni belőle, válaszolt szomorúan Ilona.

A gyakornok a padlóra szegezte a tekintetét. A szőnyeg rostjai közt rejtett mintát pillantott meg. Olyan volt, mint egy sebhely egy térden. 

vége

Az előzőekben ígértem, némi adalékkal szolgálok az elmúlt egy hónapról. Szóval ismét egy regény. A történet fél évig forgott bennem, de még mindig nincs full szinopszis. Csak húsz oldal, amivel majdnem száz százalékig elégedett vagyok. Van két elbeszélőm, egy E/3  és egy E/1, utóbbi, a főhős megérkezik a Városba egy őszi éjjelen, egyelőre maga sem tudja miért. Hetek óta ugyanis egy titokzatos erő irányítja mobilján keresztül, főképp gyilkosságokra buzdítva. Akiket meg kell ölnie, mind gonosz, elvetemült emberek, legalábbis első látásra. A főhős jutalma áttételes: fia kómában fekszik, és meg van róla győződve, míg kiszolgálja ezt a különös akaratot, a gyerek állapota nem romlik, sőt, esetleg majdan javulhat is. A Városban azonban olyan dologra kéri majd parancsolója, mely talán túl sok egy embernek, még egy ilyen, mindenre elszánt apának is.

Azt hiszem, a munkacím - "Harmadik szövetség" - elárulja, hogy alapvetően metafizikai thrillerről van szó. Világképe főképp a manicheusokéból táplálkozik, a második narrátor pedig, a mindentudó elbeszélő szépen alátámasztja majd az egész isteni perspektívát.

Hát ennyi. Részeiben láttuk már mindezt máshol, de ha összeér , és jól ér össze, szerintem működni fog. Itt a nyitójelenet:

Harmadik szövetség

– részlet –

– Isten léte nem feltételezi a történelmet, de a történelem haladása feltételezi Isten létét. Legalábbis Hegel szerint – mondja az öregember. Nagy, eres kezei az ölében malmoztak. Szürke, kopott öltönyéből molyirtószag áradt.

Nem kell megijedni, nem lesz ilyen az egész. Az öreg csak egy tudálékos mellékszereplő a sztorimban. Egyébként is, sokkal érdekesebb a másik kettő velem szemben, a kislány és a húsos, kerek képű apja. A lányt figyelem, mióta elindultunk ***-ből. Valahogy az az érzésem, mind távolabb akar húzódni a fatertől.

– Azt hiszem, a történem haladása, ez az egyenes irányú, töretlen fejlődés, önmagában nem magyarázza a rengeteg szenvedést – okoskodom egy kicsit én is. Az öreg megvonja vállát. Ritkás, ősz szakállába morzsák ragadtak, az egy órája elmajszolt zsömléből. Nagyjából akkor kezdtünk el beszélgetni. A gyerek tágra nyílt szemmel hallgat minket, az apa pedig tüntetően valami bulvárújságba temetkezik.

– Ráadásul, ha Isten ilyen nagyszerű tervező, nem lehetett volna kevesebb vérrel megvalósítani a haladást? – kérdezem csökönyösen. Én hoztam szóba a témát, miután megláttam kezében az Istenérvek című kötetett. Pár hete magam is olvastam a könyvet. Dögunalom volt.

– Nem az a lényeg, hogy mi lenne a célszerű, avagy humanitárius – csóválta fejét az öregember. – Azt kell megértenünk, ami benne van a vele kötött szövetségekben: bármit teszünk, azt saját akaratunkból tesszük. – Az öreg megdörzsöli fáradt, véreres szemeit. Kipillant az elsuhanó téli tájra. Némi ezüst fény szivárog a földre a Holdból. Olyan a síkság, mint egy nagy, befagyott tenger, pedig csak dér borítja a tarlót. – Ha egy hadsereg felperzsel egy várost, azt a vezér döntése nyomán viszi végbe – magyarázza az öreg. Hangja most tanárosan irritáló. – Mi magunk választottunk olyan erőszakos és durva opciókat, melyek által az emberi történelem olyan lett, amilyen.

– Ezt értem – bólintok ásítva. A vonat kerekeinek távoli csattogása, az ülés alól előbodorodó vasszagú meleg lágy, lebegő fáradtságként oldódik bennem. – De még mindig ott van a véletlen. Hitler, Caligula avagy Napóleon. Ha megtehette volna, Isten, miért nem fordított sorsukon, hogy ne kerüljenek oda, ahova kerültek?

Magam is érzem, hogy a kérdés logikátlan. Az öreg kesernyésen elmosolyodik.

– Szabad akarat. Ez mindenre válaszol. Valakik megválasztották őket a helyükre. Emberek. Isten nem egy őrült mesterlövész, hogy belenyúljon az emberek döntéseibe. Szép is lenne, ha kénye-kedve szerint alakítaná a sorsunkat, úgy, ahogy épp neki jónak tűnik.

– Miért? – újabb ásítást nyomok el. – Miért ne lehetne egy ilyen jóságos, gondoskodó Isten, ha már létezik? Miért nem akar jó lenni?

– Mert azzal beavatkozna a szabad akaratba. – Megcsóválja fejét, lenyúl a két bokája közt tartott táskájához. – Egyébként meg gondoljon csak a pillangó-hatásra – egy ilyen módosítás ki tudja milyen láncreakciókat indított volna el? Hitler helyett Goebbels? Napóleon helyett Ney? Ugyan, egyáltalán nem biztos, hogy az események jobb irányt vettek volna.

A táskában csörög valamivel, majd egy szem cukorkát vesz elő, a kislány felé nyújtja. Az félve apjára néz, de az annyira belemélyed az újságjába, hogy nem veszi észre a gesztust.

– Vedd csak el nyugodtan – szólok rá, megtörve a beálló csendet, mire az apja mérgesen ránk pillant, aztán kurtán bólint a gyerek felé, és olvas tovább. – Van gyermeke? – kérdezem most már az öregtől. Ő legyint.

– Több is – de már kirepültek. Sajnos, és hála az égnek – köhögősen nevet. – Magának?

– Van – felelem kurtán. Érzem, forróság önt el, mint mindig, ha Bálintra gondolok. Inkább folytatom a témát, afelé terelgetve a dolgot, ami igazából izgat. – De akkor nézzük a mindenhatóságot. És egy pillanatra kapcsoljuk ki a szabad akaratot. Gondolom, abban megegyezhetünk, hogy majd mindenki feladná a szabad akaratot egy békés és boldog élet lehetőségért.

Az öreg megvonja vállát.

– Jómagam lassan negyven éve tanítok, de az a tapasztalatom, hogy ebben a kérdésben egy gimnazista se értene egyet önnel, higgye el… – ismét nevet, kezd inkább köhögés lenni a jókedvből.

– Jó, értem, de általában a felnőttek nagy része, akiket jól végigvert az élet, úgy értem, átmenetek már egy-két dolgon, szóval ők, szerintem örömmel beleegyeznének – magyarázom előrehajolva. Most jobban érzem a másik öregszagát. Szemem sarkából látom, a kislány izeg-mozog, és még távolabb csúszik apja mellől. Szájában lassan olvad a cukor.

– Fogadjuk el – hagyja rám az öreg, és ismét kifelé bámul.

– Akkor pedig, ha Isten tényleg mindenható, és némiképp jóindulatú, a szabad akarat feladására kellene szövetséget kötnie az emberrel – jelentem ki határozottan. Ó, mennyiszer átgondoltam már ezt az elmúlt hetekben! – Azt kellene mondania, hogy megterveztem a tökéletes és boldog jövőt, amelyben nincs fájdalom, harag és veszteség. Cserébe csak azt kérem: tegyétek azt, amit mondok.

– Ez maga a diktatúra – csóválja fejét az öreg. Már ismét rám néz. Vizenyős kék szeme, összeszűkül, úgy érzem, valami idegen vonást keres bennem. Mintha most ébredne rá, kivel vetette össze a sors az éjszaki, utolsó vonat lassan melegedő fülkéjében. – Egy jóindulatú és mindenható lény soha nem ajánlana fel ilyen üzletet.

– Ismét a célnél és az eszköznél vagyunk – sóhajtok fel, azt figyelve, ahogy a kövér apa felkászálódik a helyéről.

– Maradj itt – szól rá a kislányra. Az gyorsan bólint szavára. A férfiból izzad, keserű párák szabadulnak fel ülésben összegyűrődött ruhája rejtekeiből. Kifelé fordultában végigmér, tekintetében, apró, fekete szemében gyanakvás és lenéző gúny. Bizonyára fél füllel hallgatta a történelemtanárral folytatott eszmecserét. Talán idegesítette is, hogy nem tud az újságra figyelni tőle. Most, e nagyokosoknak járó megvető pillantással jutalmaz a kényelmetlenségekért. Épp időben rezdül meg a mobilom.

– Azt hiszem – kezdem nyugtalanul fészkelődve, míg elő nem bányászom a farzsebemből –, ki kell mennem telefonálni egyet. Messze járunk még?

Az öreg álmosan rám néz. Fejét baljával támasztja, félig már elbóbiskolt. Órájára pillant.

– Fél óra.

Mint korábban kiderült, egy az úticélunk, a Város. Megköszönöm az információt, kacsintok a mélázó kislányra, majd felállok, és kilépek én is a folyosóra.

Behúzom maga mögött az ajtót, aztán nekidőlök a szemközti nagy, hideg ablaknak. Azonnal párás és nedves lesz az érintkezési pontokon mindenem, és ez a hősítő üvegkéz a bőrömön most nagyon jólesik. A szürke, kopott öltöny már épp eléggé átmelegedett rajtam ahhoz, hogy kényelmetlenül szorítson jó pár helyen. Végül aztán erőt veszek magamon, és megnézem az sms-t.

Jól sejtettem, az üzenet Tőle jött. Azonnal megismerem egymondatos stílusát. Egyszerű, tiszta, minden mellébeszéléstől mentes utasítás.

„Öld meg az apát”.

Még csak felkiáltójelet sem tesz, nem mintha nem lenne rá indoka. Nem, ez inkább kijelentés, a bekövetkező cselekedet előre megsejdített tényközlése. Percekig bámulok a kint elsuhanó pusztára, majd jobbra nézek. A folyosóvégi, két kocsi találkozásában megbújó vécé felett piros fény ég. Arra indulok hát, közben érzem, az adrenalin elönti tagjaimat, így azok pár másodperc múlva ólmosan nehézkesek lesznek. Lábam beletipor valamibe, meg kell állnom, hogy lehajoljak, levegyem bőrcipőm hegyéről az újságot.

„Négy kiló lapot evett meg a papírevő verseny győztese” – olvasom az első oldal elrongyolódott betűit. Átvillan rajtam a bizsergető déja vu. Nem is: inkább felismerés ez, megvilágosodás, gyilkos, ösztönös koan, hogy mit is akarhat Ő. Még a pontos menetrendet nem tudom, de az már biztos, az újság kelleni fog. Lassan kemény gombóccá gyúrom öklömben, vagy egy fél almányi lesz a terjedelme. Aztán a vécéhez sietek.

Odabentről halk fütyörészés és vizeletcsorgás szűrődik ki.

Körbenézek balra, jobbra, de sehol senki, a vonat zakatolása persze elnyom minden zajt. Lefelé, a vonat vége felé a folyosói lámpák is gyéren, ritkásan világítanak. Itt, az átjáróban szinte félhomály van. A szél és a huzat besüvít a rosszul záródó ajtókon, hátam mögött valamiféle műszer kijelzői pislákolnak a furnérfalba építve. Halkan köhintek, majd bekopogok az ajtón.

– Foglalt – jön ki méltatlankodva utastársam azonnal felismerhető baritonja. Kopogok még egyszer, mint aki süket vagy hülye.

– Nem hallottad, öreg, foglalt a retyó! – süvölti ki a férfi, de már öltözik, öv csattog, zipzárt húz, ezt még a robogás lármájában is hallani vélem. Aztán a zárral matat, idegtépő másodpercekig forgatja dühösen – végül feltépi az ajtót. Ott áll, ingje csak félig van nadrágjába gyűrve, kabátja lóg vállán, slicce körül mintha folt sötétlene.

Azonnal felmérem a terepet – tőle balra a vécé fehérje, mögötte egy apró mosdókagyló. A férfi kerek, széles teste szinte kitölti a teret.

– Maga? – kérdezi bizonytalanul. Bólintok, majd ösztönösen megszólalok, halkan, de azért elég érthetően formálva a szavakat.

– Meg kell, hogy öljelek – mondom neki, mire történik valami, ami új és új ötleteket indít el bennem. Megfigyeltem, mindig ez van – csinálok valamit hirtelen, gondolkodás nélkül, ami aztán megnyitja az utat a gyilkosság szinte tökéletes befejezésig. Most például az ürge, a lány apukája, a bulvárújságok rajongója, az öt percig egyfolytában vizelő, a lila inget és barna kordbársony zakót hordó, barkós, zsíros hajú, szőrös orrú negyvenes férfi elnyitja nagy, odvas száját, mind egy játék, aminek leengedett a rúgója. Akkora hely tárul így odabenn a pofájában, hogy tudom azonnal, csak mi lenne képes kitölteni. Előrendülök, és belenyomom az odúba az újságból gyúrt papírgolyót. Meglepődik, és hátrálna, ami nekem jó, mert meglököm, már bent is vagyok, mellette. Összesimulunk, mint két kiéhezett buzi.

...