A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. Az alábbi szöveg írása közben például a következők jutottak eszembe: A hetedik kereszt című film (és regény), a Grimm testvérek, a Gyűrűk Ura filmes feldolgozásából az első része egy jelenete, mikor Gandalf ráébred, hogy Frodónak kell a küldetést teljesítenie, az Agora című film zárójelenete a gyöngéd fojtogatással, a Schindler-mozi, és az, hogy mennyire hatása alá kerültem annak idején.

Ez a szöveg elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek. Fontos még, hogy brutális képek csak lassan, fokozatosan avagy egyáltalán nem bontakoznak ki - tehát ismét kellene némi olvasói aktivitás a teljes mértékű befogadáshoz. Ez most elég tanárosan hangzott - jöjjön inkább az írás..

Mélyen az erdőben

– Meine Herren – mondta az oberstrumführer a tisztás közepén.  – Az erdő mély, és vadászatra vár.

Jelentőségteljesen körbefordult, nyikorgott rajta a bőrkabátja. Tisztiszolgája és a fehér pej három lépéssel mögötte állt. Olyanok voltak így hárman, mint egy rosszul sikerült szoborcsoport.

Az obersturmführer megrángatta övét, összébb húzta magán a kabátot, és kiköpött. – Négy fiatal zsidó lány menekül az erdő mélye felé. Még nem tudják, de hála az Önök fegyvereink és kitűnő kutyáinak – egyikőjük se fog élve kijutni belőle.  – Bólogatott, mint aki megerősíti magának az elhangzottakat. – Egy óra előnyt kaptak a lányok. Ez így fair. Előtte bőséges reggelit. Többet, mint amit a táborban egy egész barakk kap…– felnevetett vagy inkább krákogott viccén.

– Tudják meg uraim, hogy ezek a fiatal, gyönyörű lányok, kiket személyesen válogattam, mind szüzek – folytatta aztán halkabban, hunyorogva a felkelő nap fényében. A deres ágakon megtört, és szilánkokká csillant a fény, elkápráztatta mindnyájukat ott a tisztáson. – Orvosi vizsgálat igazolta ártatlanságukat. A vérük, mely megfesti majd ezt az átkozott, lengyel földet – dühösen dobbantott jobb lábával – talán kiengeszteli ősi, germán isteneinket…

Elgondolkodva nyelt egyet. Aztán felhorkantott, mint egy dühös vadkan, és megrázta fejét, hogy tányérsapkája majd leesett róla. – De ne tévessze meg Önöket ez az ártatlanság. A kegyelem nem opció a mai napon. Tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A zsidó métely ott van a finom és elgyötört külső mögött, higgyék el. Ezért – benyúlt jobb zsebébe és egy kis kerek valamit húzott elő belőle, felmutatta a többeknek – alkalomadtán húzzanak magukra gumit.

Most már mind nevettek, könnyedén, snapszgőzösen, dohányfüstöt eregetve az égre.

A férfi egy nagy tölgyfa tövébe ült, és szalonnát evett kenyérrel. Nagy, bozontos alak volt, csupa szőr és korom. A füstszag már tíz méter távolságból kiérződött belőle. Csak szeme csillogott vidáman, ahogy bicskája zsíros pengéjét a bürkébe mélyesztette. Aztán hirtelen elkomorodott, mert erdőjáró ösztöneivel megérezte, valaki figyeli.

Felpillantott, és megdermedt.

Fiatal lány állt a tisztás túloldalán. Vézna, sápadt, vörös hajú teremtés, csupa ágkarc és zúzódás. És ebben a dermesztő hidegben pusztán egy piros selyemkombiné volt rajta.

– Segítsen – lehelte a jelenés, mire a férfi felállt, és még a kenyeret is kiejtette kezéből döbbenetében.

Csak ekkor vette észre, hogy a lány zihál, és arcát, kezét, nyakát párálló izzadtság borítja.

– Mi történt veled? – kérdezte a férfi, majd a lányhoz sietett, aki szűköve figyelte e robosztus vonulást. Benne volt az ösztön, hogy megforduljon, és elfusson, de bevárta a nagydarab embert. Az pedig lekanyarította magáról bűzös bekecsét, és betakargatta vele a fázós, vékony kis testet.

– Üldöznek – suttogta a lány. A férfi körbenézett, majd visszahúzta magával a lányt a fához, a baltához.

– Kik? – kérdezte aztán fojtottan.

– A németek – nyögte a piros ruhás menekülő, majd leroskadt a földre. – Mentsen meg – nézett fel a szakállas arcba. A férfi nem hajol le érte, nem nyúlt utána, nem húzta fel – csak bámulta a fák közeit.

– Ha Ők üldöznek, nem tehetek semmit – mondta a szénégető rövid tűnődés után. Próbált közömbös maradni, de remegett a hangja.

A lány átfogta bakancsos lábát, és combjához simult. – Kérem, segítsen – suttogta maga elé lemondóan.

Az őrnagy visszafüttyentette magához a kutyát, majd leereszkedett a vízmosásba, ahol a haupstrumführer lihegett valami fehéren. Az őrnagy megállt a meredély partján, és elnézte a férfi meztelen, fel-le mozgó fenekét, vörös, izzadt fejét. Egy birodalmi sassal díszített SS-tőr csillogott a fekvő arcától fél méterre az avarban. A tőr pengéjén vörös cseppek száradtak. Az őrnagy megsimogatta a lábához dörgölődző kutyát, mire az felnyüszített. A patak partján lihegő haupstrumführer felkapta fejét, meglátta a felette álló kettőst, pillanatra megmerevedett.

– Folytassa csak – intett neki az őrnagy, és zubbonya zsebéből elővette ezüst cigarettatárcáját. Alig szívott kettőt a meggyújtott szálon, mikor a másik hörögve elélvezett. Rángatódzott még párat, majd feltápászkodott, lehúzta magáról az óvszert, és a bokrok közé hajította. Aztán a legközelebbi fához ment, és vizelt.

– Mostanában – szólt hátra vidáman – mindig pisálnom kell utána.

– Van ez így – vont vállat az őrnagy. A távolban puskalövés dörren.

A haupstrumführer átszökkent a patakon, visszafordult és lehajolt, meglögybölte kezét a sebesen folyó vízben, majd az őrnagyhoz sétált.

Tegnap este nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta nedves, hideg kezét. – Christian Schleier, keleti hadseregcsoport.

Az őrnagy elfogadta a kezet, biccentett röviden, mereven.

 – Wolf – mondta.  – Andreas Wolf. Hírszerzés. – Cigarettával kínálta az övét csatoló férfit, majd tüzet is adott neki.

– Ez megvan – intett aztán a lány felé.

Schleier is a fekvő irányába nézett, elégedetten hümmögött. – Ez meg.

A lány úgy feküdt a patak partján, hogy hosszú, egyenes szálú fekete haja pont beleért a rohanó vízbe. Arca, feje hátrafelé csuklott, őszinte riadalommal meredt a két férfira. Fejjel lefelé láthatta volna őket. A nyakán lévő vágásból a füle felé, a föld felé folyt korábban vére.

Foltokban ott volt a Haupstrumführer ruháján, arcán is.

– Az álla – mutatta neki az őrnagy az egyik nagyobb pöttyöt, mire a másik eldörzsölte, majd megnézte vörössé vált ujjbegyeit. Aztán mindketten ismét a halottra meredtek.

– Nagyon ficánkolt – magyarázta Schleier. Az őrnagy a földre dobta cigarettáját, eltaposta, avart húzott rá lábfejével,

– Megyek, megkeresem az enyémet – mondta, majd füttyentett elkóborolt kutyájának, és megindult a lövés irányába.

– Maga bizonyára ismeri az erdőt – mondta a lány, és a férfi ruhájába kapaszkodva felállt. Arcuk most egész közel került egymáshoz. A lányból a veríték aromáján túl meleg nőszag áradt. A szénégető hátrébb akart lépni, de a fa törzse megakadályozta.

– Ismerem – vont vállat. – De nekik kutyáik vannak. Lovaik. Puskájuk.

Felemelte baltáját a fa törzsétől. – Nekem meg csak ez.

A lány még közelebb nyomult hozzá. Látszott rajta, a lehetőségein gondolkodik, miközben szeme alatt, nagy, kövér könnycsepp terebélyesedett.

– Csak tud valami rejtekhelyet. Csak vigyen oda, bújtasson el, hagyjon ott – hadarta. – Higgye el, meghálálom…

Ajka elszántan a szénégetőére tapadt. Az egy pillanatig hagyta magán a forró érintést, aztán elvonta fejét, és arrébb lépett.

– Hagyj – kérte mogorván. – Nekem ezt nem lehet…

– Nem akartam megbántani – ment utána a másik. – Kérem, segítsen. Ne hagyja, hogy…

Sírva fakadt, rövid, rázkódó zokogással állt a férfi mögött, mint egy megbüntetett gyerek.

A szénégető hallgatta őt pár másodpercig, aztán felsóhajtott, megemelte a baltát, mint aki a súlyát ellenőrzi.

– Éppenséggel tudok egy helyet – mondta aztán lassan, krákogva. – A nagyanyónál.

A lány felkapta fejét, és a férfi elé került.

– Igazán? A nagyanyja itt lakik az erdőben? – kérdezte izgatott reménykedéssel.

– Hát, igen – vont vállat a szénégető. Hirtelen megfordult, összehajtogatta a kendőt a földön az elemózsiával együtt, majd az egészet a zsákjába gyömöszölte, a zsákot pedig vállára vetette.

– Gyere, menjünk – mondta, ám csak állt ő maga is, hallgatódzott, figyelt, mert a távolból lövés hangja visszhangzott.

Egy lovas közeledett az ösvényen az őrnagy felé. Pont alakja mögül fénylett a nap, így arca, teste egybemosódott az állatéval a rózsás ragyogásban.

– Elkaptam egyet – monda a lovas fáradtan, mikor közelebb ért. Fiatal, kesehajú, markáns arcú férfi bontakozott ki a fényből. Az őrnagy bemutatkozott neki előző este a kastélyba, de már nem emlékezett nevére. A ló ágaskodva állt meg előtte, valami nyugtalanította.

– Melyiket?– kérdezte az őrnagy izgatottan, miközben megfogta az állat kantárját, és megpaskolta a habos pofát.

– A szőkét. Egy bögyös kis szőkét – bólogatott a lovas. Az őrnagynak eszébe jutott, hogy valamilyen szárnysegéd, és hogy kitűnő lövész. – És még kutyám sincs.

– Nagy szerencse – bólintott elismerően az őrnagy.

– Nem, nem – csóválta fejét a másik. – Nem szerencse, csak jó szem, és ez – megrántotta a hátára akasztott puska szíját. – Mauser 98-as. A legjobb mesterlövészpuska ebben a háborúban. Egyszer fogadásból másfél kilométerről eltaláltam vele egy ruszki tisztet.

Hallgattak egy sort, majd az őrnagy elengedte az állatot, és hátrébb lépett.

– A vöröshajúról nem tud? – kérdezte bizonytalanul.

– Van vörös is? – nézett le rá föntről a másik

– Tegnap az oberstrumführer megmutatta nekem mind a négyet – kezdte az őrnagy, és közben a fák közeit vizslatta.– Volt köztük egy sovány, gyönyörű, vörös hajú lány. Én őt akarom elkapni.

– Hát, sok szerencsét – nevetett fel a másik, és megtáncoltatta lovát, hogy az őrnagynak hátrébb kellett lépnie. – De, ha megbocsát, mi visszatérünk a kastélyba. Na, köszönj szépen az őrnagy úrnak…

A ló kifarolt jobbra, így az őrnagy megpillanthatta a lovas bal oldalát is. Mély levegőt vett, mikor felismerte, hogy mi ringatódzik a nyeregkápához kötözve.

– Igazán szép zsákmány – pillantott fel elismerően a szárnysegédre, aki csak felnevetett, lenyúlt, megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordította a lovat. Mielőtt elvágtatott az ösvényen, tisztelgett, és az őrnagy viszonozta a gesztust.

– Inkább ne menjünk be a patakba – kérte csöndesen a lány.

Ott álltak a víz szélén, és nézték a part menti gallyakban fennakadt lányt. Meztelen testét arccal lefelé lebegette a víz, széttárt, tehetetlen karjaival mintha  úszni próbált volna.

– Akkor könnyen megtalálhatnak a kutyáikkal – figyelmeztette csöndesen a szénégető, de a lány csak megrázta fejét. – Akkor sem – majd elindult felfelé a part mentén.

– A nagymamája egyedül él idekinn a rengetegben? – nézett aztán hátra pár lépés után, mikor meghallotta, hogy a szénégető követi.

– Igen – hagyta jóvá az.

– Messze van?

– Nem, fél óra alatt ott vagyunk, ha sietünk. – A szénégető megelőzte a lányt, és balfelé húzta. – Erre – mondta neki, majd elengedte kezét, előre ment. – A faluhoz közel van. A nagyanyám – tette hozzá még magyarázólag.

– Esetleg bemehetnék a faluba. Hátha ott segítene valaki – jegyezte meg a lány, felszisszent, megállt, talpát vizslatta.

– Nem jó ötlet.  Katonákat szállásoltak el minden házban – fordult hátra a szénégető, de nem állt meg. – Siess. Hallom a kutyáikat.

A lány ismét megindult, felütötte kecses ki állát, mint egy szimatoló állt. – Én nem hallok semmit.

– Az lehet. De te…mindegy – vont vállat a szénégető. Úgy cammogott ott elöl, mint ez nagy, éhes medve. – Honnan jöttél?

– Plaszówból. Nem nagy tábor. És az őrök is…– kezdte volna a lány.

– Ne erre gondoltam – vágott közbe ingerülten a szénégető. – Hol születtél?

– Torunban – a lány lába alatt elpattant egy ág, éles, reccsenő zajjal.

A férfi megállt, fülelt egy kicsit, majd a lány felé fordult. – Látszik. Úgy jársz az erdőben, mint a piacon. A kutyáik kilométerekről meg fognak hallani minket.

– Sajnálom – a lány kerülte a szénégető tekintetét, ujjait tördelte maga előtt. A férfi hirtelen fújt egyet, közelebb lépett, és megfogta vállát. – Semmi baj. Csak figyelj jobban egy kicsit...

– Még nem is tudom a nevét – jegyezte meg a lány bátortalanul.

– Nem is baj. Főképp, ha elkapnak – fordult el a szénégető. Újból útnak indult, szapora iramban, hogy a másik alig tudta követni.

– Engem Mariannak hívnak – szólt a férfi hátának a lány. – Kérem, jegyezze meg.

– Megjegyzem – köszörülte torkát a férfi.

– Tudja, hogy hívták a másik három lányt? – lihegte mögüle a vékony hang. – Agnes, Ewa és Anka. Megjegyezné az ő nevüket is?

A szénégető erre már nem válaszolt, csak ment előre, mind egyre beljebb és beljebb az erdőbe.

Az őrnagy a kutyák vonítását, hörgését és ugatását követve jutott el a kis csoporthoz. Sajátja ott jött lába mellett, bár az őrnagy érezte a lábához feszülő testből, hogy legszívesebben előre iramodna.

Négyen voltak, egy hasadékos mélyedésben talált rájuk. A földből előtüremkedő sziklák előtt álltak, cigarettáztak, a füst aromája messzire tekergődzött tőlük.

– Á, jöjjön csak, szerintem a kutyák lassan végeznek…– Forradásos arcú férfi sietett elé, talán az egyik a két alezredes közül. A sziklák felé intett.

Két hatalmas tömb közt volt egy háromszög alakú rés, amely mintha egy nagyon szűkös barlang bejárata lett volna. Az egyik kutya most épp oldalgott ki belőle, pofája lucskos volt valamitől.

A másik három vadász is az őrnagy felé fordult, biccentettek neki, egyikőjük még tisztelgett is. Az őrnagy megérezte a levegőben úszó rézszagot.

– Mi történt? – kérdezte némi feszültséggel hangjában. Azonnal megbánta, hogy megszólat.

– Egy fél órán át kergettük, gyalog, képzelheti – válaszolt az alezredes. A kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. – Aztán a kutyák bezavarták oda – előre mutatott a hasadékba. – Olyan mélyen bebújt, hogy nem volt kedvünk utána menni, ezért ráengedtük a dögöket.

Mind hallgattak, és nézték, ahogy újabb állat bukkan fel a feketeségből. Bűntudatos pofával megállt a napfényben, és hunyorogva bámult a táraság felé.

– Talán még él – jegyezte meg tűnődve az őrnagy. – Megnézhetem?

– Csak tessék, ha van hozzá gusztusa – intett előre kínálólag egy magas, bajuszos férfi, talán replőszázados. Aztán ujját a szájába téve füttyentett egy éleset. A hangra kutyaugatás válaszolt, és kisvártatva még két állat jött elő a nyílásból. Ezek nagytermetű németjuhászkutyák voltak, bundájukat vér mocskolta.

Az őrnagy megindult lassan feléjük, közben érezte, a másik négy a hátát bámulja. Amikor a barlang szájához ért, intett saját ebének, és hessentő mozdulatot tett. Az állat leült, lefeküdt az avarba.

Az őrnagy fél térde ereszkedett, aztán elővette öngyújtóját, felkattintotta, és térden becsúszott a barlangba.

Nedves volt az avar, azonnal elázatta nadrágját. Később, kint vette csak észre, hogy a nedvesség a lányból jött.

Ott feküdt, a három méter mély kis üreg végében. A gyenge fényben olyan volt, mint egy vörös báb. Aztán az őrnagy rájött, hogy a kutyák lehántották róla a bőrt, azért néz ki ilyen furcsán. Még élt, de hörögve lélegzett, vér kerülhetett a tüdejébe.

Az őrnagy letérdelt előtte, megfogta állát, és finoman elfordította fejét, így a fény a haldokló barna hajára esett. A férfi kiengedte a visszatartott levegőt, majd elengedte a női arcot, és a fölbe törölte kesztyűs kezét.

– Segítsen – nyöszörögte a lány, és a hangra a térdelő összerezzent. – Kérem…nagyon fáj.

Mintha egy öregember beszélt volna a torkából. Az őrnagy belenézett a másik nagy, kék szemeibe, majd hátralesett. Odakintről már nem láttak be idáig.

– Segíthetek – von vállat. – De előbb válaszolj. Nem tudod, hol van a vörös hajú barátnőd?

Azt lehetett volna hinni, a lány nem hallotta vagy nem értette a kérdést, mert csak bámult maga mellé. Aztán összerezdült, és kinyögte: – Elváltunk. Ő...másfelé ment.

Az őrnagy nem moccan, csak bámulta az elgyötört arcot, de abból már nem jött több szó.

– Jól van – monda hirtelen. – Gondolj valami szépre. – Azzal elfújta az öngyújtó lángját, és a szabad tenyerével befogta a lány orrát, száját.

Egy roskatag kis faház volt, kerek, kikopott tisztás közepén.

A lány csak állt előtte, és a sötét ablakokat bámulta.

– Itthon van? – kérdezte aztán a szénégetőtől, aki a zárral motozott.

– Biztosan – mondta az, hátra se fordulva. – Csak alszik. Folyton alszik. Már nagyon öreg.

Végül kinyílt az ajtó, és a férfi kopogó lépteivel bement a házba. Onnan, a félhomályból szólt ki neki: – Na, gyere, siess.

A lány a küszöbhöz érve megállt. Pállott, kellemtelen szag áradt az épületből.

– Biztos itthon van? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi benyitott egy kis ajtón, ami a nagyszobából nyílt. Vaksin lesett a félhomályba, majd bezárta az ajtót.

– Igen – mondta a lánynak. – Alszik.

Azzal az asztal mellől kihúzott magának egy széket, és a leült rá.

A lány gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakokhoz sietett, behúzta rajtuk a függöny, csak aztán fordult körbe.

Szegényes helyiség volt, a bal sarokban tűzhellyel, középen nagy, ácsolt asztallal, a falak mellett roskatag szekrényekkel. Egy lóca húzódott az egyik ablak előtt, a lány arra ült le, és fázósan összehúzta magán a bekecset. – Hideg van itt – jegyezte meg.

– A nagyanyó ritkán fűt be – morogta a férfi, majd a baltát az asztalra téve felállt, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta kis vasajtaját, aztán belekotort az alatta lévő ládába. – Még fája sincs idebenn. Hozzak?

– Hagyja csak. Meglátják a füstöt – válaszolt a lány.

A férfi felegyenesedett, és most az egyik szekrényajtót tárta ki. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól. A szekrényben gondosan vasalt konyharuhák sorakoztak. A lány csak a fejét rázta, és visszafordult, kibámult a függöny résein át.

– Minta mozogna valaki a fák közt – mondta aztán elvékonyodott hangon.

A szénégető felkapta a baltát, és a lány mellé sietett. Kinézett ő is, hosszú másodpercekig vizslatta az erdőt.

– Én nem látok senkit – mondta aztán. A lány felsóhajtott, és a mennyezetre mutatott.

– Odafent el tudok bújni…? – kérdezte tűnődve.

– Van egy kis szárító, igen – bólintott a férfi. – Létrán lehet felmenni, kívülről.

Visszament az asztalhoz, a batyuját a fájára rakta, kibontotta, és kivette belőle a szalonnát és a kenyeret. Az övéből előhúzta bicskáját, majd leült, és enni kezdett.

– Biztos nem kérsz? – kérdezte a lányt.

– Nem – rázta az a fejét, felkelt a lócáról, és a szemközti falhoz ment, a szénégető háta mögé.

– Sok gyereke van a nagymamájának? – kérdezte aztán pár másodperc múlva.

– Csak kettő – válaszolt a szénégető teli szájjal.

– Két fiú?

– Igen – A szénégető megfordult, a lány hátára meredt. – Miért érdekel ez téged?

A másik sokáig nem válaszolt, aztán azt kérdezte: – Megnézhetem azt a szárítót? Meg a létrát? Odakinn…

A férfi lassan felállt, a kést az asztalra dobta, majd a lány háta mögé lépett. Feje fölött átnézve láthatta, hogy mit bámul a másik.

– Megnézhetem az alvó nagymamáját? – kérdezte a lány csökönyös, színtelen hangon.

A férfi kinyúlt, és megfogta a lány vállait, bátorítóan megszorította.

– Mondtam, hogy megmentelek tőlük – válaszolt aztán csöndesen.

Velük szemben, a poharas szekrényen egy középkorú asszonyról készül műtermi fotó állt az egyik polcon. Három fiatalabb nő ült körötte komoly, merev arccal.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte még a lány, mikor a férfi feljebb csúsztatta kezét, egészen fehér, törékeny nyakáig.

A férfi a füléhez hajolt, és megsúgta neki egyik nevét a sok közül.

Az őrnagy egy kidőlt fa törzsén ült és cigarettázott, mikor észrevette a tőle jó húsz méterre haladó alakot.

– Hé, te! – kiáltott felé először németül, majd lengyelül. A másik megtorpant, aztán felismerve az egyenruhát, engedelmesen közelebb jött. Az őrnagynak vissza kellett fognia a lábától felpattanó kutyát, mert az akaratos dühvel a szakállas, bozontos embernek akart ugrani.

– Maradj veszteg – ütött rá az állat farára, majd felnézett az idegenre. Igyekezett egy pillantással felmérni, és elemezni. Nem kerülte el figyelmét a vállon elfektetett balta, az apró, okos szemekben égő izgatottság, és a mocskos, kopott ruházat, melyből füstszag áradt.

– Egy lányt keresek – mondta neki az őrnagy hirtelen, minden bevezetés nélkül. – Egy vörös hajú, lengyel lányt.

A szakállas figyelmesen hallgatott, nem válaszolt.

– Nem láttad? – kérdezte türelmetlenül a másik.

– Maga is a vadászok közül való, ugye? – kérdezett vissza az előtte álló óvatosan, mire az őrnagy mélyet lélegzett.

– Igen – vallotta be, majd sietve hozzátette. – De én nem akarom bántani. Elárulhatod, ha tudod, hova bújt. Már csak őt keresik, már mindenki csak őt keresi. Ha nem segítek rajta, előbb-utóbb rátalálnak…

A szakállas nem szólt, az őrnagy cigarettáját leste, aki észrevette ezt, és elővéve tárcáját, felé kínálta a szálakat: – Vegyél csak.

A szakállas hálásan bólogatva kivett egy cigarettát, majd zsebéből gyufát kotort elő. – Köszönöm – mondta mélyen beszívva a füstöt. – Finom cigaretta.

– Igen, finom – jegyezte meg az őrnagy, és már németül folytatta. – Gondolom, nem hiszel nekem. Én sem hiszem el. Nem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Egyetlen pillanat alatt beleszerettem. Úgy érzem, képes lennék mindenemet, az egész életemet odaadni azért, hogy megmenthessem…

Észrevette, hogy hangja mennyire elváltozott, ezért erőt véve magán ismét lengyelül és keményebben folytatta: – Na, tudsz róla valamit? Tudsz segíteni rajta?

Az idegen gondolkodott, miközben előre-hátra billegett a sarkán. – Nem láttam. De láttam egy házat arrafelé. – A háta mögé intett. – Ott elbújhatott. Tíz percre lehet.

Az őrnagy felállt. – Azt mondod egy ház?

– Igen – bólogatott a szakállas.

Az őrnagy biccentett. – Köszönöm – és a morgó kutya nyakörvét rángatva megindult arra, amerről a szénégető jött.

– De úgyse tudjátok már elkapni – mondta a szénégető csöndesen maga elé, majd leült a fatörzsre, és végigszívta a cigarettát.

vége

Goethe műve mellett ennek a történetnek az alapja egy novemberi prágai utazás volt, illetve a hazaút, amikor óráknak tűnő ideig csak lestem a vigasztalan cseh síkságot. Ő, hányszor bámultam a szürletbe süllyedő tájat a kilencvenes években vonatablakból! Emlékszem, egyszer késő este mentem haza, Hatvanban, a meleg, nyári, vasszagú állomáson tizenegykor még  a csatlakozásom vártam - úgy érzetem, varázslattal és titkokkal teli a világ, az éj, meg az élet. A látóhatáron, jobb kéz felől mindig ott volt a hold, októbertől márciusig, a hold képével léptem át a felnőttkorba. Mindig is akartam a villikirállyal foglalkozni, de a középiskolai tananyag ezidáig túl szimplának tűnt egy feldolgozáshoz. Akkor, az autóból kifelé bámulva beugrott egy vesztébe rohanó ukrán lány alakja.

A villikirálygal a szélben, az éjen át?...”

Goethe: A villikirály

Ani a magyar határ után látta meg Jurijnál a pisztolyt. A férfi kivette rejtekéből, a kesztyűtartó alatti kábszerszállító kis zugból, megnézte töltöttségét, közben kacsintott a sofőrnek. Petro csak mordult egyet, egyébként is, alig szólt pár szót, mióta elindultak. Ani előrehajolt a két ülés közt, és figyelte, ahogy a férfi, szerelme, egykori szereleme, stricije, kínzója és megalázója kiszedi a tárat.

– Az minek? – kérdezte a lány elhaló hangon.

– Fő a biztonság – szólt hátra a Jurij, majd visszacsattintotta a töltényeket, aztán még egyszer ellenőrizte a biztosóbillentyűt. – Ha Vaszil meggondolná magát. – Jurij előrehajolt, és a fegyvert bedugta hátul az övébe.

– Azt mondtad, fél év haladékot adott – kontrázott a lány halkan.

– Vaszilnál sosem lehet tudni – dörmögött közbe a sofőr is, mire Ani felsóhajtott, és hátradőlt. A műszerfal felől fodrozódó meleg, a motor zúgása, a kelletlen, bágyadt déli nap hamarosan álomba ringatta. Átszenderegte a magyar-osztrák határt is, csak Ausztria közepén ébredt fel, a nagy, komor hegyek árnyékainak sötétjére.

– Szomjas vagyok – mondta nyűgösen, mire Jurij hátrafordult.

– Jól aludtál, szépségem? – mosolygott rá. Ani elnézte a szeretett arcot, a homlokon képződött számtalan új ráncot, a még mindig olyannyira vonzó meleg, bizakodó tekintetet – és elfordította fejét.

– Nem vagyok a szépséged – motyogta dacosan. – Vagy már nem csak a tiéd...– tette hozzá keserűen.

A fiatalember hátranyúlt, megfogta Ani ölében heverő kezét. Tapintása napok, hetek óta nyirkos volt a félelemtől, amin Ani nem csodálkozott. Hallott történeteket arról, néha hogyan, milyen állapotban találtak rá Vaszil ellenfeleire. És adósaira.

– Nem lesz semmi baj. Gyorsan megcsináljuk ezt, és…

– Félmilliót gyorsan? – pillantott rá Ani, miközben elvörösödött. – Tudod, hány faszt kell ahhoz…

– Csss – Jurij felnyúlt, befogta száját. – Hagyd ezt abba, nem akarom hallani.

Szemében az egykori szerelemből maradt valami aggodalom és könyörgés. Ani megrázta magát, mire Jurij elvonta ujjait.

– Minek a pisztoly?  – kérdezte a lány, miközben kimentek a pálya szélső sávjába.

– Fő a biztonság – ismételte Jurij. Az autó megállt egy sárga emblémás benzinkút parkolójában. Jurij kiszállt.

– Mit kértek? – szólt vissza a kocsiba hajolva.

– Sört – dörmögte neki Petro rekedten, cigarettával babrálva.

– Pisilnem kell – nyűgösködött a lány, és közben ő is kilépett a fagyott betonra. A környező hegycsúcsok fenyegetően meredtek rájuk.

– Majd ha visszajöttem – bólintott Jurij. – Kapsz kólát – mondta még, azzal elindult a fotocellás ajtók felé.

– Ideges – szólt ki Petrot, a letekert ablakon. Kékes, füstcsíkokat eregetett orrából, miközben a kocsi mellett fel-alá sétálgató Anit figyelte.

– Én is az vagyok. Elvégre az én bőrömről van szó – csóválta fejét Ani.

– Jó helyre kerülsz – nyugtatta Petro. – Sok lányt vittem már abba a házba. Szeretik ott az ukránokat. Jó hely, tiszta. Válogatott ügyfelek. Szóval…

– De minek a pisztoly? Jurij sohasem hordott fegyvert…– állt meg Ani a nagydarab, kopasz férfira meredve, de a vizelési inger újból járásra ösztökélte. – Nem is tud vele bánni.

– Félmillió eurós tartozásnál, főleg ha Vaszilkának tartozol, dukál egy pisztoly, hidd el... –vigyorgott rá Petro.

– Ahol pisztoly van, ott lövés is lesz – mondta a lány csendesen, túl csendesen, mire a sofőr visszakérdezett, hogy mi, de a lány csak fejét rázta.

Később, mikor már igazán benne jártak az alkonyatban, és letértek a német autópályáról valami másodrangú útra, Ani ismét elaludt.

Mindent elöntő, rideg szürkeségre riadt.

Előtte álmában újraélte a jelenetet, mikor Jurij elmondta, mi történt. Hogy a szállítmányt, amellyel pénzt akart szerezni, elfogták a zsaruk. Hogy mennyivel tartozik Vaszilnak. Hogy nagyon szereti Anit, de nem tud más megoldást. A haverja, Petro ismer egy helyet Németországban, senki nem tudja majd meg, mit csinál. A faluban azt mondhatják, hogy bébiszitterkedik.

Ani némán állt előtte a nagy fa alatt, amelyre kiskorában hintát szerelt az apja, nézte Jurij áruló arcát, és próbálta megérteni a szavait. Felelni akart, sírni, kiáltani, de álmában, ahogy annak idején a valóságban – nem jött ki hang a száján. E tehetetlenség riasztotta fel.

A kinti táj nagyon megváltozott. Sík, üres tér suhant el az autó üvegén túl, bokrokkal, alacsony, girhes fákkal szabdalt lapály. Fenn, az ég bal peremén ott sárgult a hold, a távolban pedig, halovány derengésében ködcsomók fodrozódtak. Ani még az autó belsejében uralkodó meleg férfiszagban is megborzongott, és erővel kellett elvonnia tekintetét a látványtól – ám ekkor szeme sarkából mozgást pillantott meg. Visszakapta fejét, és meglátta őt.

– Mi az? – suttogta, mire Jurij is megmoccant.

– Mi? – nyögte álmosan. – Mi van?

Ani előre nézett, majd vissza, de ekkorra a jelenés eltűnt.

– Egy lovas – mondta lassan. – Ott kint. A mezőn. Követett minket.

– Egy lovas? – kérdezte Jurij, és a műszerfalra pislantott, majd kifelé Petro mellett. – Hol?

– Már eltűnt – motyogta a lány.

– Kicsim, száztízzel megyünk. Egy ló nem tudja követni ezt az autót.

Petro egyetértően felmordult, és a visszapillantóban a lány tekintetét kereste, majd mikor ráakadt, elkapta sajátját. Ani kifújta a levegőt, órájára nézett. – Messze vagyunk még?

– Nem annyira – dörmögte a sofőr. – Nem erre szoktam jönni, de most kipróbáljuk, talán rövidebb lesz. Meg a pályán ilyenkor eléggé feltorlódnak az ingázók.

– Értem – sóhajtott Ani. Érezte, az éhség mind nagyobb tért követel gyomrában. Utoljára még előző este, indulásnál ettek szendvicseket. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte a férfiaktól.

– Mi ettünk, míg aludtál – jegyezte meg Jurij. – Megálljunk valahol?

– Csak ha nem olyan sietős – Ani hangjában több volt a gúny, mint akarta. Jurij visszafordult felé, élesen ránézett.

– Ezt hagyd abba – kérte. – Épp eléggé fáj így is. – Azzal ismét előre nézett, a fénycsóvák fehér sávjaiba.

Ani homlokát a hideg üvegnek nyomva összehúzta magát, nyugtató, magzati pózba gömbölyödött. Behunyta utazástól égő szemeit, majd számolt, tízig, húszig, százig – aztán, amikor rájött, hogy új álom már nem jön, felnyitotta tekintetét. És ismét ott volt.

Felsikoltott, mire Petro elrántotta a kormányt, az autó kilengett, a gumik csikorogtak, Jurij kiáltott valamit, majd hirtelen minden visszaállt a helyére.

– Mi volt az? – dörrent rá Jurij a lányra, közben hol előre, hol oldalra, hol hátra lesve.

– Ismét láttam. Most egészen közel volt – válaszolt az halálsápadtan. – Fehér volt az arca, a szakálla, a lova pedig csak csontokból állt…

– Ugyan már, hagyd már…– csóválta a fejét Jurij, majd oldalt mutatott. – Állj meg – utasította Petrot.

Egy étterem várt rájuk az út mentén, fényes, meleg színekkel előcsillogva a táj feketülő drapériájából.

Ahogy az autó megállt, Ani meg se várva a többieket, kiszállt, majd átszelve a hideg parkolót, berontott az épületbe. Lágy zene, erős, sárga fények fogadták.

– Toilette? – nézett a hosszú pult mögött álldogáló középkorú férfira. Az balra mutatott.

Ani benyomult a szűk, illatosítótól terhes szagú helyiségbe, megállt középen és figyelt. Csönd volt, a négy fülke zárja zöld jelzést mutatott. Ekkor megfordul, és a félember magasságú tükörben meglátta magát. Sovány, halottsápadt, fekete hajú lány. Arca keskeny, a csinosnál szebb, a szépnél komorabb. Behajolt a legközelebbi mosdótálba, és vizet fröcskölt szemérre, aztán papírtörlőbe törölte magát, és csak várt a kézszárító langyos kockájára dőlve, míg megjött a sírás.

Arra ment ki, hogy két útitársa ukránul beszélget a pultossal.

– Á, gyere csak – intett neki Jurij mosolyogva. – Nézd, egy földi, Mika.

A pultos tapintása lágy volt, nagy, barna kutyaszemei érdeklődve kutatták a nő arcát.

– Ani – mutatkozott be rekedten a lány.

– Kérsz valamit inni, Ani? – kérdezte lágyan a férfi. Petro és Jurij előtt ismeretlen címkéjű apró sörösüvegek barnállottak.

– Valami erős jót tenne – motyogta a lány.

– Nem vagy éhes? – kérdezte tőle Jurij aggódva.

– Már nem – válaszolt a lány felé se fordulva. – Igyunk.

– Ez a beszéd – nevetett fel Jurij erőltetetten, és átkarolta a nő vállát. – Három vodkát. Valami komolyabbat.

A csapos óvatosan poharakat helyezett eléjük, majd a háta mögüli üvegpolcról kiválasztott egy palackot. Hirtelen hosszú hajú, fehér kötényes férfi lépett ki egy oldalajtón, mire Jurij összerezdül. Kérdezett valamit németül a pultostól, aki csak fejét rázta, és mosolyogva mutatta az üveget. A másik felnevetett, azzal visszament az ajtó mögé.

– Azt kérdezte, esztek-e, mert ha nem, zárná a konyhát – magyarázata a pultos.

– Itt a mi ételünk – nézte a lassan megtelő poharát Jurij.

Mika magának is töltött, majd visszarakta az üveget, és felemelte poharát: – Az utatokra – mondta ünnepélyesen.

Koccintottak és ittak. Ani torkát égette a szesz, felköhögött, megrázta fejét. A csapos ismét őt figyelte.

– A barátaid mesélték, mit láttál – kezdte óvatosan.

– Talán álmodtam – vont vállat a lány.

– Nem biztos – kontrázott a csapos azonnal. Jurij felkapta fejét.

– Miről beszélsz, ember?

– Ez a vidék híres a Vilikirály legendájáról – bólogatott a másik eltökélten, és megköszörülte torkát. – Pár évente látják őt. Ott lovagol a síkon – kimutatott a nagy üvegtáblákon túli sötétségbe. – Írt róla Goethe is. Nagyon régi dolog ez.

– Ki a fasz az a Goethe? – nyögte Jurij a fejét csóválva. Száján tétova, készülődő mosoly játszott. Ani tudta, akkor mosolyog így, ha úgy véli, ugratják őt.

– Egy híres német költő volt – szólt közbe a lány. A hangjában ismét megfeszült valami gúny, amitől Jurij összerezdült, mint akin ostorral vágtak végig. El is lépett mellőle.

A csapos elismerően biccentett Ani felé.

– Úgy van – mondta. – Állítólag a környéken átutazóban hallotta a történetet, és így keletkezett a Vilikirály című ballada. Arról szól, hogy éjszaka egy apa viszi a fiát a lovon, az megpillantja a Vilikirályt, de az apa nem hisz neki, mert ő nem látja, vagy mást lát, mindegy, a végére a fiú halott.

– Szomorú – dörmögte Petro. Koppintott egyet a pohárral, másik kezével pár bankjegyet szórt a pultra. – Kérhetnénk még egy kört?

– Én már nem kérek – tiltakozott Ani.

–A vendégeim vagytok, igyatok csak drágáim – mosolygott a pultos, de amint kitöltötte az italokat, arca ismét elkomorult. – Tény, ami tény, igen sokszor megesik, hogy a környéken átkelők, kik balesetet szenvedtek ezeken az utakon, előtte látnak valamit. Legutóbb tavaly egy holland házaspár. Az asszony mondogatta a férjének, hogy valaki követi őket, de az csak nevetett rakta. Később elaludt, karamboloztak, a nő kirepült a kocsiból, fejjel neki egy fának, és…– a csapos egyik öklével a másik tenyerébe csapot. Ani összerezdült a zajra. Orra előtt tartva szagolgatta az ingyenvodkát, de most hirtelen felhajtotta.

– És mindig ez a vége? – kérdezte aztán színtelen hangon.

– Mi? – kérdezett vissza a csapos, noha tudta, mit akar a lány.

– Mindig meghal az, aki látja?

Jurij felhorkant, majd hátrált pár lépést, míg neki nem ütközött egy széknek. – Ez nekem sok – mondta, és leült. – Ezt a baromságot – tette még hozzá, és rágyújtott, majd a sarokba szerelt tévén némán villódzó reklámokat kezdte figyelni.

– Igen – bólogatott a csapos, és elfordult. – Mindig. A tulaj gyűjtögeti a sztorikat, már jó régóta. – Lehajolt, valamit keresett a pult alatt. – Át akarja keresztelni a helyet a Vilikirály névre. Ilyen turistacsalogató dolog lenne. Ezekkel akarja majd kidekorálni a falakat.

Nagy, bőrkötéses mappát dobott a pultra. Pár papírlap, újságcikk kicsúszott belőle, egyenesen Ani elé. Összeroncsolt autókról készült raszteres képeket látott a bekezdések közt.

– De mondjátok meg, ki akarna ilyen helyen kajálni? Ahol ez van a falon? – kérdezte a csapos mosolyogva.

– Én ugyan nem – jegyezte meg vidáman a hátuk mögül Jurij.

– A lényeg, hogy ha elértek Mainholzig, már nincs baj. Ott a síkság vége – folytatta csapos halkabban. – Úgy veszem észre…

– Biztos, hogy mindenki meghal, aki látja? – kérdezte hirtelen Ani. Csönd telepedett rájuk. Végül a pultos lehajtotta fejét, majd egyik kezével megkocogtatta a mappát.

– Ezek szerint igen – mondta.

Petro sóhajtva kiengedte a levegőt, Jurij pedig cüccögött.

– Baromság – jelentette ki, és felállt, szinte kirúgva maga alól a széket. – Menjünk. Isten veled, földi! Köszönjük az italt.

A megszólított csak intett neki, biccentet Petronak, megvárta, míg eltávolodnak, majd a még mindig előtte álló Ani szemébe nézett.

– Mit tudok tenni? – kérdezte tőle a lány, szinte alig hallhatóan, inkább csak ajkaival formálva a szavakat.

– Menekülj – válaszolt ugyanúgy a férfi, majd kinyúlt, végigsimította Ani haját, arcát.

Petro az ajtóban bevárta Anit, kinyitotta előtte, és miközben a lány átlépte a küszöböt, a fény és a sötétség közti határt, a fülébe súgta: – Én is láttam.

Ani döbbenten megtorpant, visszafordult. Heves, akaratos szélroham támadt hátának.

– Micsoda?

– Amikor másodszor szóltál, láttam én is – vallotta be bűnbánó arccal a sofőr. Közben Jurijt figyelte, aki már odaért a kocsihoz.

– És miért nem mondtad? Miért nem igazoltál? – támadt Petrora a lány. A nagydarab férfi hátrált, míg a bezárt ajtónak nem ütközött kívülről.

– Nem akartam…tudod...– előre intett, az autó felé.

Ani egy pillanatig csak állt, figyelve a férfit, majd dühösen legyintett, és megfordult, elindult a kocsihoz.

– Ha ismét meglátod, szólj, és én intézkedem – mondta neki Jurij vidáman, mikor beszállt a kocsiba.

– Mit csinálsz te? – kérdezte a lány fáradtan. Jurij erre előredőlt, kivette fegyverét nadrágja szorításából, babrált rajta, majd felmutatta. – Ezzel, béby. Ezzel kinyírjuk az álomlovagodot – vigyorgott, majd nevetett is. Petro közben begyömöszölte magát a volán mögé, ráadta a gyújtást, ezért Jurij nem hallhatta Ani válaszát.

– Bolond.

Ahogy ismét nekivágtak az útnak, Jurij elrakta maga mellé a pisztolyt, és térképet vett elő. Jó ideig nézegette a kesztyűtartó világításában, majd megjegyezte szinte csak úgy magának: – Mainholz még egy jó tízes.

Petro válaszul morgott valamit az orra alatt, Ani pedig előrehajolt.

– Mi van, mégis érdekel a dolog? – kérdezte halkan. – Talán féltesz? – Most már tényleg gúnyos volt hangja, de Jurij nem válaszolt semmit.

Ani felnevetett, kiábrándultan és megkönnyebbülve.

– Gyáva vagy Jurij – mondta hátradőlve. – Soha nem mersz szembenézni semmivel. Nincs elég erőd. Szerintem Vaszil meg fog ölni. Te ezért nem látod őt.

– Ani – szólalt meg hirtelen Petro. A lány a csontjaiban is érzete remegni basszusát. – Elég.

Csöndben figyeltek kifelé az elkövetkező negyedórában, nem szólva egymáshoz, szinte még a levegőt is halkabban véve.

A hold időközben egészen felkapaszkodott a horizonton, és errefelé már köd se zavarta ezüst ragyogását. Szaggatott foltokban fenyvesek tarkították a síkság képét. Ha előre bámult, Ani láthatta, hogy a csomók hamarosan vastag, sötét erdőfallá érnek, mely fölött sárgán ragyogott az ég alja.

– Az ott Mainholz – mutatta a fényt Jurij. – Megnyugodhatsz…

Ani bólintott, nem válaszolt. Be akarta hunyni a szemét, hogy pihenjen a városig, de valami mozgás megzavarta. Balra és oldalt kélt, odakint. Óvatosan, nyakát lassan, centiről centire csavarva nézett ki az ablakon, hogy beleámuljon abba az iszonyú arcba.

– Itt van! – jelentette ki élesen, mire Jurij azonnal megfordult. Sápadtan, a levegőt nagyra tátott szájjal kapkodva figyelte az Ani mellett odakinn elsuhanó dolgokat.

– Hol? Én ne látom! – kiáltotta kétségbeesetten. A lány mutatta is, hogy ott lovagol tőlük alig öt-hat méterre a vízelvezető árok peremén, de ekkor Jurij már nem a kinti világot, őt nézte.

– Nincs ott semmi – fogta meg a lány csuklóját, mire Ani kirántotta magát a szorításából, és lehúzta az ablakot. A hideg levegő, mint egy halott lehelete, borította be őket.

– Add a pisztolyod! – parancsolta a lány.

– De – próbált ellenkezni Jurij, ám Ani a vállánál fogva visszalökte, előre.

– Add a pisztolyt – mondta még egyszer.

– Jurij, add oda neki – kérte most már Petro is, elváltozott, furcsa hangon. A megszólított először nem tudta, mit tegyen, aztán lenyúlt, és oldalról felvette a fegyvert, nyelénél fogva nyújtatta Ani felé.

– Nesze. Csak...– mondta volna, de a lövés félbeszakította.

A fegyver akkor sült el, mikor félig még az ő kezében, félig már Ani görcsös szorításában volt. Nem lehetett tudni, ki húzta meg a ravaszt összefonódó ujjaik rejtekében.

A füst pár másodperc alatt eloszlott és kiröppent, de a fülükben csengő visszhangtól szólni még nem bírtak. Jurij, aki a lövés villanásakor hátraugrott, a műszerfalhoz gömbölyödött, nem mert moccanni. Ani a kezéből kieső fegyverért nyúlt, fújt egyet, körbenézett.

– Semmi…– kezdte volna mondani, de ekkor megpillantotta a lyukat –…baj.

 Az előtte lévő szék közepén, nem is, balfelén volt. Ha a széket egy emberi testnek képzelte, nagyjából a szív tájékán.

– Petro? – szólt előre.

Ahogy Jurijra nézett, tudta, nem fog választ kapni. Egykori szerelme rémülten, tehetetlenül bámulta sofőrt.

Ani előrehajolt, és még látta, ahogy Petro testének tömbje lassan a kormányra borul. Jurij tehetetlenül meredt maga elé. Ani felnézett, ki a szélvédőn, mert fénycsóva vágott arcába. Aztán még annyi ideje maradt, hogy oldalra tekintsen, a Vilikirályra.

vége  

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam ezt. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg, mint itt. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

Álmok peremén

– Az egész kutatás lényege az a transzhipnotikus stáció, mely a REM mélyalvás előtt érhető el az egyénnél, akkor, mikor még épp csak szunnyad, és megfáradt képzeletében kergetik egymást életének fontos képei – magyarázta a pszichológus, míg a férfi levette nyakkendőjét, meglazította cipőfűzőjét, majd hátradőlt a díványon.

– Akkor sem értem, miért pont engem találtak meg ezzel – morogta a férfi maga elé, a plafon irányába, majd lehunyta szemét. – Persze, egy kis szunyi napközben nem árt….

– Kutatóintézetünk több helyről „kölcsönöz” kísérleti alanyokat. Többek közt az Ön cégétől is. A főnöke azonnal Önt ajánlotta – bizonygatta készségesen a fehér köpenyes, míg két szivacsos karperecszerűséget rakott a férfi csuklóira.

– Talán azt hiszi, amúgy is alszom a melóban – vihogott fel a férfi.

– Igazság szerint, úgy emlékszem, azt mondta, szoktak beszélni álmokról, és hogy magának felettébb különös álomjelenségei vannak – vont vállat a pszichológus, majd leült a dívány melletti kis székre. Oldalt nyúlt, bekapcsolt egy gépet. A gépet vezetékek kötötték össze a férfi csuklókarpereceivel.

– Ja, igen: ebéd közben mindenféle baromságról szoktunk dumálni…– nyugtázta a férfi, majd nagyot ásított. – Tessék, nem is kell biztatni…– röstellkedett a pszichológusra pillantva. Az egy kis tubust vett elő zsebéből, és felé nyújtotta: – Azért fő a biztonság – mondta. – Szippantson bele a nyílásba, és könnyebben megy majd.

– Mi ez? – gyanakodott a férfi, szeme elé tartva a tubust.

– Segít a relaxálásban. Abszolút törvényes és természetes – válaszolt a pszichológus, majd állított valamit a gépén.

– Kösz, inkább nem – nyújtotta vissza a dolgot a férfi, aztán kényelmesen elhelyezkedett, ismét lehunyva szemét.

– Akkor kezdjük – bólintott a mellette ülő. – Csak a hangomra figyeljen. Mindig azt tegye, amit a hangom kér, soha ne kalandozzon el, ne merüljön túl mélyre. Ha azt mondom, „felébred”, akkor kinyitja a szemét. Megértettük egymást?

A férfi megkésve és halkan igenelt.

– Jó, most pedig lassan számolok, Ön ezalatt mind mélyebbre merül az öntudatlanságba, és álmodni kezd. Egy, kettő, három…

A férfi arcán tízig kisimultak a ráncok, míg vonásai meghökkent, de békés és vidám kifejezést formáztak. Egész alakja, mint az álmodóké általában, védtelenné és gyermekivé vált. Egyedül öltönynadrágja szélébe fogódzkodó ujjain látszott, hogy még fél lábbal az ébrenlévők világában áll.

– Tíz – mondta a doktor, majd valamit ellenőrzött a gépen. Aztán hátrafordult, és belenézett a szemközti falon elhelyezett nagy, velencei tükörbe. Végül ismét a férfira figyelve így folytatta: – Most pedig jól figyeljen. Figyelje meg nekem a képeket, amiket lát, és meséljen róluk. Ügyeljen, hogy ezek a képek élesek maradjanak, ne homályosuljanak el, mert az a mélyálom jele. Lebegjen a felszínen, félig itt, félig ott – suttogta színtelen hangon.

– Rendben – motyogta a férfi. – A szobámban fekszem. Alkonyat van, esteledik.

– Nagyon jó – bólintott a pszichológus.

– Mindig előjön ez az álom – tűnődött a férfi kábán. – A szobám, a lakásom az első emeleten van. A bejárat felett. Mindet hallok, a résnyire nyitott ablakon át, ami a járdán zajlik. Később felkönyöklök a párkányra, és lenézek.

– És mit lát? – kérdezte kissé türelmetlenül a másik, mire az alvó összeráncolta homlokát.

– Csak nyugodtan – visszakozott a pszichológus.

– Látom őket – bizonygatta a férfi. – Mindig ugyanazok a különös lények vonulnak el odalenn. Szörnyek. Nem tudom, honnan jönnek, és hova tartanak.

– Meséljen róluk – kérte a pszichológus izgatottan. – Írja le őket, hogy néznek ki…

– Először az ollós ember – suttogta a férfi kissé szomorúan.– Levágták mindenét egy ollóval. Az orrát, a fülét, az ujjait, mindenét, ami kiállt a testéről. Nem vérzik, csak szipog, míg elvánszorog.

– Értem. Aztán? – kérdezte a dívány mellett ülő, majd jegyzetfüzetet vett fel a padlóról, és halkan bekattintotta tollát. – Ki van még az utcán?

– Később jön az őrült nő – magyarázta a férfi. – Neki nincs arca. Csak egy nagy, dagadt húsfelület van az arca helyén. Nem látni belőle semmit, csak ezeket a húsduzzanatokat. Össze-vissza hadonászik, ide-oda támolyog. Ő is néma.

A pszichológus buzgón jegyzetelt.

– Motozást hallok. A kukából jön. Tudom, hogy ott él az apró férfi. Soha nem mászik elő – Az alvó elhallgatott, kifújta a levegőt. – De jó is, hogy nem jön elő. Hulladékot eszik, és valami borzalmassá változott.

– Akkor őt hagyjuk – kérte a pszichológus, megállva írás közben.

– A macska – jutott eszébe az alvónak, majd szemöldökét ráncolta, mint aki jobban akar látni valamit. – A bokrok közt tekereg. Eltörték a gerincét, ezért bármire képes. Ívben meghajlik, akár egy ó betű. Mint a csík, úgy surran, halkan nyávog, fáj neki, de dühös is. Halálra karmolná azt, aki elpusztította.

– Ez rémes. De a macskáról ennyi elég. Van még valami?

A férfi hallgatott, befelé figyelt. – Nem nagyon – hangja bizonytalan, elmosódott volt.

– Jöjjön vissza! – szólt rá a pszichológus. – Ne aludjon el, ne merüljön mélyre! Lebegjen! –kéri őt élesen.

– Rendben – nyugtázta a férfi, már ismét valamivel élénkebben. – Itt vagyok.

– Lát még valakit? – kérdezte ismét a pszichológus.

– Ó, talán – A férfi mintha biccentett volna. – A lakóparkunk egy erdő mellett épült, feljebb, az abc felé van egy játszótér és egy nagy parkoló, azon túl csak a fák. – Hangja elakadt, mintha valakire felfigyelne. – És ott van a lány.

– Milyen lány? – kérdezte óvatosan a pszichológus. Leengedte a tollat.

– Ott áll az utcai lámpa alatt. Jól látni, mert nagyon fehér, vagyis sápadt.

– Hogy néz ki?

– Szőke, magas, karcsú. Szép. Az arca szép, de üres.

Az ébren lévő fejét rázta – Üres?

– Nincs rajta érzelem, mert halott.

– Beszél? Mond valamit?

Az alvó teste megfeszült, minta el kívánna rejteni valamit, de aztán kibökte:– Nem. Nem tud.

– Miért? – kérdezte a doktor óvatosan.

– Mert amikor kinyitja a száját, homok ömlik belőle – mondta sietve a férfi. – Homok jön a füléből, a szájából, az orrából, mindenhonnan...– magyarázta zihálva. A pszichológus kis hallgatás után megnyugtatta: – Értem. – Megköszörülte a torkát, majd feltette a kérdést. – Miért van tele a lány homokkal?

Az alvó ismét eltűnődött, talán fél percig is tartott, míg kimondta: – Mert a homokozóból eszi a homokot minden éjjel. A játszótéri homokozóból.

A pszichológus összezárta jegyzetfüzetét, és a padlóra tette: – Jól van. Most aludhat egy kicsist. Elengedem mélyebbre – mondta lágyan, majd kikapcsolta a gépet. A férfi azonnal halk, szuszogó horkolásba kezdett, teste, ha lehet, még jobban ellazult.

A pszichológus felállt, kiment a szobából, a másik helyiségbe, ahol hárman ültek hangrögzítőikkel és videokameráikkal a tükör túlsó oldalán. A velencei tükör innen nézve tökéletesen átlátszó ablaknak tűnt. Az egyik ülő felpillantott a belépőre: – Nos?

A pszichológus a falnak dőlt, keresztbe összefonva mellkasán két karját: – Elhitte a mesét, hogy ez egy kísérlet. Tehát nem manipulált álomról van szó.

– Szerintem se gyanakodott – válaszolt a kérdező.  – De mi van az álomképekkel?

 A pszichológus körmét kezdte babrálni: – Végignézve az alany előéletét...

– Gyanúsított – javította ki az egyik ülő.

– A gyanúsított előéletét – javította ki magát a pszichológus is –, úgy vélem ezek az alakok mind a félelmeit, rejtett szorongásait, nyugtalanító emlékeit testesítik meg.

– Konkrétabban – vágott közbe az egyik férfi.

A pszichológus finoman felvonta szemöldökét, majd így folytatta: – A következők állapíthatók meg: az ollós férfi az apa, akit a gyanúsított anyja a gyanúsított gyerekkorában ledöfött egy durva családi veszekedés során.

– Igen, pontosan, egy ollóval – jegyezte meg az egyik megfigyelő.

– Így a szétvert arcú asszony ezek szerint az anya árnya – tette hozzá a másik.

A pszichológus mosolyogva széttárta karját: – Rám itt nincs is szükség. – De azért folytatta: – A kukában rejtőzködő alak az ő sötét, eltitkolt személyisége. A macska valós lehet: talán gyerekkori emlék, az apai durvaság egyik szenvedő alanya. És a lány…

– Igen, ő a lényeg – bólintott az ülő férfiak egyike, majd hátratolta székét: –Vele mi van?

– Ő az utolsó áldozat. Akit két hónapja keresnek – jegyezte meg a pszichológus komoran. – Valószínűleg a közeli játszótér homokozójába rejtette.

Mind hallgattak egy sort, majd a pszichológushoz legközelebb ülő összecsapta tenyerét. – Akkor ennyi. Kutassuk át a homokozót, és ha megvan a test, tartóztassuk le ezt a kurafit – intett a bent alvó felé. A pszichológusra nézett. – Köszönjük.

– Ugyan, ez a munkám – motyogta az, és ő is az alvóra pillantott. – Bár egyvalamit nem értek…– tette hozzá vontatottan.

Az egyik férfi, aki épp felállni készül, megdermedt mozdulatában: – Igen? És mi?

– Azt – folytatta a pszichológus –, hogy a gyilkosság miatti bűntudat, és a lebukástól való rettegés nem jelenik meg az álomban. Nincs egy rendőr vagy nyomozó vagy hatósági figura se a képek közt…

Ezen mind elmerengtek, majd a pszichológus hirtelen legyintett arca előtt, mintha legyet hessentene el: – Hogyha most még maradnának egy kicsit, elszívnék egy cigarettát, odakinn.

A másik három már nem is figyelt rá, halkan diskurálni kezdtek. A pszichológus csöndben kiment a helyiségből, a tűzlépcsőn lesietett a földszintre, átvágott az előtéren, majd az utcára érve meglepetten körbelesett. Alkonyodott, noha órája szerint még csak délután kettő volt.

– Biztos megállt – kocogtatta meg az óra üvegét, majd vállat vonva a legközelebbi lámpa fénykörébe sétált, megállt, előhalászta cigarettáját köpenyéből. Lágy, meleg szél kerekedett, ezért nehezen tudta meggyújtani a szálat. Bedobta a bokorba a parázsló gyufát, mire az ágak közt valami felnyávogott.

A pszichológus szemét erőltetve leste a gallyak sötét közeit, és egy angolnaként tekergő szürke testet pillantott meg. Aztán meghallotta a közeli kukából a motozást, az utca távolabbi végén pedig két alak torz sziluettjét fedezte fel. Végül, mint aki álomban cselekszik, tehetetlen lassúsággal felnézett a szemközti ház első emeleti ablakára. Egy férfi bámult le rá.

A pszichológus kezéből kihullott a cigaretta, meg akart fordulni, de ekkor homok pergett vállára, pont a nyaka mellett.

vége 

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, és most éreztem úgy, itt a helye, nem kiadói asztalok kéziratkötegei közt.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszitu meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Végezetül szolg. közl.: lesz most egy kis szünet, tenger, aztán a gyűlölt/imádott Nógrád megye. Ettől függetlenül, reményeim szerint tíz napon belül tudok feltölteni.

A szekrény

A farsangot követően még huszonegyedikéig a városban (Gyarmaton) maradtam, nem is annyira a Csermely-lányok édes tekintetétől marasztalva, hanem Mikszáth úrék asztaltársasága okán. A Csermely-család továbbra is kedvesen és barátságosan fogadta vizitjeimet, de Mária egy magányos pillanatban félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a szíve bizony másé. Nem csalódtam nagyot, Szécsényben megszállva hallottam már pletykákat arról, hogy egy negyvennyolcas tiszt, bizonyos Jakabfalvy nevű udvarol neki. Amikor e szóbeszéd bizonyossá vált, még örültem is a ténynek, hisz jól látszott, hogy a kisebb lány, Emma pár év múlva meghaladhatja kecsességben és szépségben nővérét. Akkor pedig, a szécsényi rokonlátogatás ürügyén ismét felkeresem majd e kies vidéket is, hátha nagyobb szerencsével járok.

Fájdalmamat tovább enyhítette Mikszáth úr nagyszerű asztaltársasága: Orolay, a jogász, ki messze földön híres céllövő is volt, Miksa, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek minden további skrupulus nélkül befogadtak engem, a fővárosi literátort, és adomáikkal jobban telt az idő, mint a csalfa Mária oldalán.

Főleg Mikszáth úr, mesterem és példaképem vitte a szót. Noha abban az időben még csupán írogatott – és bizony nekem már nyomda alatt volt az Alföldi képek című kötetem –, mindjárt hallottam beszédében, hogy micsoda művek rejtőznek ebben az egyszerre vastag és fürge kis emberben. Olyan édesen és kacagtatóan tudta előadni történeteit, hogy a kaszinó másik feléből is oda-odajöttek a biliárdozók. Némelyikük ki tudja, hányadszor hallhatta már az esküdt út fabuláját, mégis, a csattanón együtt nevettek mind.

Orolay keveset szólt közbe, többnyire erősen ivott. Azt hallottam róla, hogy ő is szerelmi krízisen esett át, csak a jelekből ítélve súlyosabb lefolyásún, mint ami engem sújtott. Borús, fekete tekintete minduntalan a pohár alját kutatta, fiatal üstökét úgy rázta hátra, akár egy bosszúálló középkori lovag. Miksa uram hiába csitítgatta a fiút, az ügyet se vetett rá. Úgy tudom, másfél évre rá ideggyengesége olyannyira eluralkodott rajta, hogy pisztollyal vetett véget neki. Bizony, az asszonyok néha a sírba kísérik a reménytelen szerelmest.

Miksa, ez a jó öreg igyekezett kivenni részét a mulattatásban, de ebben inkább csak a régmúlt dolgaira tudott hagyatkozni. Amolyan igazi vidéki kisbirtokos volt, mintha a Borsszem Jankó lapjairól lépett volna elő, az archetípus szemléltetőjeként. Hetven is elmúlt már, és felvette az idősek azon keserű szokását, mely a jelent minduntalan az arany múlthoz méri. Szemes doktor gyakran csitította, látva, hogy az öreg milyen rossz irányba tereli a társalgást.  

Még a doktor volt a legizgalmasabb figura Mikszáth mellett. Sokkal többet megtanultam tőle a palóc néplélekről, mint a szécsényi rokonvizitálások összessége által. Könyvét, a Jó palóc hagyományt sajnos a fővárosban nem lehetett kapni, később, az eset után írtam is neki, kérvén postán a művet. Talán feladta, csak elkeveredett, talán már nem maradt rá ideje. Nyárelőn ugyanis Berényből jövet felborult kocsija, és úgy megnyomta mellkasát, hogy harmadnapra kilehelte lelkét. Kár érte, nagyszerű tudóst, a vidékkel együtt élő kutatót vesztettünk vele.

Hatására nem csak viccekből és ugratásokból álltak beszélgetéseink, hanem komoly témákat is érintettük. Többek közt imádott tárgyát, a kísértetek, lidércek, ártó lények éjszakai világát, melyből oly sok minden beszüremkedett a környék babonáiba is. Miközben Szemes a kutatási eredményeit fejtegette, felfigyeltem Mikszáth csillogó tekintetére. Ő már ekkor építgette magában halhatatlan novelláit, de ki volna képes ma megmondani, mennyi talány szövődött beléjük a doktor beszédjéből?

Orolay, aki Ipolytarnócon, egy gazdag faluban, a középkori félelmektől terhelt nép közt nevelkedett, hitte is meg nem is az efféle dolgokat, de többnyire csak hümmögött. Egyedül az öreg Miksa bólogatott elégedetten, mint aki már mind találkozott azokkal a teremtényekkel, melyekről a doktor mesélt. Ő lett az, ki elindította a szörnyű események sorát, melyről az alábbiakban szólni kívánok.

Egy éjjel, mikor éjfélt is elütötte a gyarmati templomtorony, a vén úr előhozta a durla históriáját. Bizony, erre még Szemes is felkapta fejét, később pedig jegyzetfüzetet ragadott, úgy kísérte Miksa szavait.

Az öreg ismert ugyanis egy falut, Karancskált, mely a hegyek oldalába, egy kis hasadékba húzódva sorvadozik – mivel évszázadok óta gyötri a durla. E lény megjelenése kiszámíthatatlan, nemzedékről nemzedékre felbukkan, akár a pestis. Ilyenkor magával ragad valakit, nőt, gyereket, fiút, férfiembert – és halálra kínozza. A szerencsétlenhez hívhatnak papot, meríthetik patakba – a durla nem hagyja békén, még el nem apasztja erejét, egészen a halálig űzve őt.

Szemes kérdezett rá, hogy végül is miféle lény ez a durla. Miksa uram zavarba jött, megvonta vállát, látszott, hogy ő még nem látta a teremtményét. Úgy jellemezte, hogy láthatatlan, megfoghatatlan asztrállény. Nem szellem, kísértet – hanem nagyon is evilági teremtmény. Testről testre vándorol, és életerővel táplálkozik, mint szúnyog a vérrel. Amikor jóllakik a szerencsétlen megszállott erejéből, visszaköltözik a Karancs hegy gyomrába, hogy pihenjen, akár a medve télen.

A doktor kétkedve hümmögött, bajsza alá morogva, milyen érdekes, hogy sem ő, sem más népkutató nem ismeri e babonát. Az öreg azonban ebből is kivágta magát – a durla okos, nagyon okos. Hosszú élete megtanította a rejtőzködésre. Nem véletlen, hogy csak ezt a kis, mindentől messze eső, isten háta mögötti falut kínozza. Ennek nagy visszhangja nem lesz soha.

Aznap ezzel tértünk nyugovóra, de az én költői képzetemet megragadta a durla lénye. Ágyamban fekve láttam magam előtt, ahogy a sötét éjszakában a kertek alatt úszik a légben, megfelelő test után kutatva. Sárgán lángol a fény egy ablakból, arra tér hát. Szegényes parasztportához jut, a kis, elülső helyiségében, a tisztaszobában ég a világ. Az üvegen nincs függöny. A képzelt szörny a párkányig kúszik, és óvatosan beles rajta. Fiatal, szűzi teremtés vetkezik odabenn, épp réklijét húzza. A durla szenvtelenül figyeli fehér bőrét, telt kebleit, combja ívét. Amikor a leány megfordul, arca Csermely Máriáé.

Másnap telegráfot kaptam, hogy sürgősen utazzak vissza Pestre. Apai nagybátyám rosszul lett, és végrendelkezni kívánt. Tudván, hogy a jó rokon már három szélütést is átvészelt, okkal véltem, hogy az út valóban nem tűrhet halasztást. Mint jogászember, én kezeltem családja ügyeit. Az utolsó órákra értem az Andrássy úti villába. A megtört test ágyban, súlyos párnákra dőlve pihegett. Tekintetében a fájdalmon kívül alig maradt valami, de mikor felolvastam a neje segítségével összeállított végrendeletet, minden sorra bólintott. Felesége tartotta kezét az aláíráshoz, és amíg pecsétem száradt, a lélek tovatűnt. Többször láttam már ezt, ám most megfigyelhettem, ahogy a szemgolyók csillogása lassan opálos fényűvé apad. Úgy véltem akkor, a lélek tükre, a szem az, mely mutatja a test magányos hússá válásának folyamatát. Szellemünk, lényünk lassan, vonakodva lép át a túlvilágba, és mikor pillantásunk végkép megkopik, csak akkor biztos a pusztulás.

Pár napig ügyeimet intéztem, és a Szécsényben, Gyarmaton ragadt poggyászaim sorsát igazgattam. De a csomagok helyett váratlan levél érkezett, egyenesen Szemes doktortól.

Izgatott hangvételű soraival visszahívott közéjük, durlát nézni. Amint beszámolt róla, távozásom után nem sokkal Miksa úr kocsisa jelentkezett gazdájánál fia ügyében. Ez sihederkorból épp kilépve, máris házasodni kívánt. Szerelmét azonban, ki történetesen Karancskálon él, hirtelen szörnyű nyavalya, öntudatlan állapot lepte meg. A kocsis Szemes doktor miatt ecsetelte mindezt Miksának, apellálva a két úr barátságára. A jó öreg azonnal legényt szalajtott Kálba, ki visszatérve igazolta sejtését – a leányzót a falusiak szerint durla kínozza, tán csak napjai maradtak már, olyan sovány.

Most tehát a gyarmati táraság elhatározta, hogy személyesen győződnek meg a palóc megszállottság esetéről, hisz ki tudja, adódik-e még ilyen alkalom ebben az emberöltőben. A doktor a modern tudomány eszközeit kívánta felvonultatni a kórral szemben, hátha megmentheti az ifjú leány életet. És mivel azon az estén én is oly érdeklődve hallgattam Miksa úr elbeszélését, elvárták, hogy csatlakozzam az expedícióhoz.

A városban semmi halaszthatatlan ügyem nem maradt, és mivel már a kedves halottunkat is elbúcsúztattuk, visszaüzentem hát, hogy másnap délelőttre ott vagyok. Reméltem, ez az időveszteség nem okozza majd a lány halálát.

A pályaudvaron Orolay fogadott, már útiöltözékben. Miközben elkalauzolt Szemes doktor házáig, elmondta, hogy Mikszáth úr egy heveny megfázás miatt nem vesz részt a kalandban.

Egészen e hírig hittem, hogy mindez, az orvos levele a lány megszállottságáról, csupán egy új Mikszáth-tréfa. Hallottam nagy találékonyságáról, mellyel embertársait szokta jóízűen lóvátenni. Ám amint kiderült, hogy ő maga nem is tart velünk, tudtam már, nem érintett a dologban, hisz a csattanót ki nem hagyná, mégoly betegen sem.

Orolayt láthatólag felvillanyozta az esemény, de legalábbis kiszakította búskomorságából. Arca pirosas színt öltött, keskeny vállait kihúzta, és még mintha mélyen ülő, borús tekintete is bizakodóbb lett volna. Sajnálatomat fejeztem ki Mikszáth távolmaradása miatt, majd rákérdeztem, mit hurcol a kecses kis bőröndkéjében. Megállva gyorsan felpattintotta fedelét – két remekmívű párbajpisztoly csillogott vörös bársonyon. A szerelmeinek vallotta őket, utolsónak, és egyetlennek, kik minden útjára elkísérik, ha kimozdul a városból. Jós volt – vagy már akkor sejtette végzetét –, nem tudom, de ott, a gyarmati főutcán beleborzongtam valami lelketlen előérzetbe.

Szemes doktor és felesége, egy alacsony, sárga kis asszony szívélyesen fogadott, utóbbi pazar ebédet és saját kezűleg sütött, forró herőcét tálalt elénk. Társaim elmondták, hogy Miksa úr előrement szállást intézni, és falujában, Berényben vár majd bennünket. Onnan már csak egy órányi út Karancskál. Visszaküldte értünk a szerencsétlen apát, kocsisát, Pált, aki bármelyik percben itt lehet.

A doktor maga is beszélt már Pállal, és a legénnyel is, akit az öreg elszalajtott vizitálni a beteghez. Úgy vélte, akkor és ott, e józan polgárház ebédlőjében, hogy egyszerű epilepsziás rohamról van szó. Felesége, aki épp frissensültekkel megrakott kosárkát hozott be útravalónak, szelíden közbeszólt. Meyer svájci idegszakértőre hivatkozott, ki az epileptikus rohamok maximum idejét hat percben korlátozta. Ez a szegény lány pedig – a közlések szerint – napok, hetek óta önkívületben van. Orolay és én meglepődve hallgattuk az asszonyka világos és értő szavait, a jó orvos azonban fürgén felpattant, és csak nevetett mindezen. Valóban lehet, hogy nem klasszikus epileptikus eseménnyel van dolgunk, fejtegette, míg táskáját ellenőrizte, melyben fogók, üvegcsék és egyéb veszélyesnek tűnő fémszerszámok csillantak meg, mindazonáltal valamiféle mérgezéssel avagy daganattal is párosulhat a kór. Nagy a természet rendetlensége, tette hozzá, és megcsókolta tudós asszonykáját. A kinti kocsizörgés figyelmeztetett bennünket, hogy nekünk pedig vissza kell állítanunk a rendet. Vidáman búcsút vettünk a ház úrnőjétől, és felszálltunk Miksa úr egyszerű, de párnákkal jól kibélelt parasztszekerére. Orolay és Szemes a derékba rakott padkán foglalt helyet, én pedig Pál, e szegény, megtört ábrázatú apa mellé ültem.

Igazi palóc karakter volt, nagy, lelógó bajusszal, cserzett, ráncos arcából gyökérpipán át engedve ki a füstöt. Bőszárú gatyája, fekete mellénye és nagy, kézelős ingje csak úgy árasztotta magából a lószagot. Reméltem, kibírom az út végéig, de ahogy megindultunk, a feltámadó szél menten könnyített helyzetemen.

Ahogy a szekérzörgés engedte, kifaggattam az öreget a gyászos eseményekről. Fia, Lőrinc hosszú jegyesség után márciusban kívánta elvenni a káli lányt, Bényi Annát. Ő maga nem pártolta ezt a frigyet, mivel a káliakat megbízhatatlan, rendetlen népeknek tartották a környéken. Ám Lőrincnek világ életében nem tudott parancsolni. 

Magáról a kórról nem sokat tudott. Hirtelen jelentkezett, és gyorsan uralma alá hajtotta leendő menyét. Egyszer látta a beteget, egyébként az anyja nem enged be hozzá senkit. Szégyellik, nem ok nélkül. Amikor neki megmutatták, először tiszta értelműnek tűnt, egy tál levest eszegetett az ágyában. Csak ahogy megszólította őt, akkor vadult el. A tálat a falnak csapta, és zokogni kezdett. Aznap este állítólag a saját anyjának is nekiesett.

Megkérdeztem, mit tud a durláról. A kocsis egy ideig nem szólt, aztán bizalmatlanul végigmért. Mondtam neki, hogy az öregúr, Miksa beszélt róla nekünk. Erre csak ingatta a fejét, hogy az babonaság. Vénasszonyok találták ki, és olyan családok, ahol bolondot tartanak. Szemes doktor meghallva a kijelentést, előrehajolt közénk.

Mint mondta, utánanézett múlt délután a levéltárban ennek a Karancskálnak, ezért – a sovány anyag ellenére – már tájékozottabb.

Karancskál olyan elszigetelt település, hol a famíliák hosszú időn át egymással házasodtak. Ez a szokás csak Mária Terézia korában szakadt meg, mikor a hivatal hatalmi szóval tiltotta az eljárást. Kötelezték a berényi papot, hogy miden frigyet vizsgáltasson ki, és csak a rokoni szálak hiányában végezze el a ceremóniát. Kálon ugyanis még tiszteletes sem szolgált. Ugyancsak szorgalmazták azt, hogy a káliak kívülről, más faluból válasszanak párt, ahogy tette azt Anna Pál fiával. Ennek ellenére még ma is számos degeneratív születés előfordul arrafelé.

Az öreg kocsis erre is csak csóválta fejét, mondván, így legalább széjjelhordják a bolondságukat.

Miközben ilyen kedélyes társalgással telt az idő, lassan elértünk az Ipoly folyó völgyébe. Áradás volt, amerre a szem ellátott, víz borított mindent, és felületén ezer és ezer madár kereste élelmét. Vijjogásuk, mint elkárhozott lelkek siráma, betöltötte a levegőt. Orolay és Szemes elővették a pisztolyokat, és a durranásokra hamar felszállt a sötét felhő, hogy pár perc körözés után ismét leülepedjen.

Hugyag felé tértünk, de nem mentünk be a faluba. Szemes doktor elmondta, hogy egészen a tavalyi őszig itt élt egy halottlátó. Aki felkereste, bizonyos fizetség ellenében, hírt kaphatott tőle elhunytjáról. Azt tartják, sokszor oly dolgot is elmondott a néhairól, melyet semmiképp sem tudhatott volna. A vénasszony aztán egyik napról a másikra köddé vált. Talán begyalogolt az Ipolyba.

Pál erre kurtán felnevetett, mondván, a babonás, hiszékeny parasztokat mindenki be tudja csapni. Szerinte az öregasszony nagyon jóban volt a vándorcigányokkal. Azok szállították neki a híreket mindenhonnan: ki, mikor, hogyan halt meg. Még a hátramaradt családtagokról is kitudtak mindent. És ennek a vénségnek, ennek a halottlátónak olyan volt az emlékezete, hogy mikor eljöttek hozzá a gyászolók, akkor felmondta szóról szóra, amit a cigányoktól hallott. Mintha ott, akkor tudná meg az elhunyttól. Nem tűnt az el, csak tán felkerekedett valamelyik vándorcigány táborral, és most velük járja a vidéket.

Szemes kétkedve vonogatta vállát, de aztán zavartan másra terelte a beszédet.

Ekkorra végképp felszáradt a délelőtti makacs pára, és a nap előbújt a felhők közül. Levettem felöltőmet, bár nem volt meleg, de a szél legalább elállt. Amerre a szem ellátott, vadvizek foltjai, bokrok, szelíden rügyező fák borították a többségében műveletlen tájat. Távolabb, fel északnak nagy hegyek emelkedtek, de toronyiránt is felsötétlett már a Karancs tömege.

Hugyag után Szécsény alatt mentünk el. Megfogadtam, visszafelé tartva felveszem drága rokonaimnál maradt poggyászaim utóját, és egyben beszámolok nekik erről a különös útról. A várfal ívét elnézve megrohant ezer és ezer érzés, és egy sétáló kisasszony fátyla alá Csermely Mária arcélét képzeltem.

Nem sokkal később egy akácos tövében elfogyasztottuk a jó doktorné által csomagoltakat. Pál kissé távolabb ült le, vagyis inkább csak a sarkára guggolt, mint a pusztaiak.

Orolay és Szemes a nomád ebéd után pipára gyújtottak, én pedig elővéve rajzolómappámat, felskicceltem kettősüket. Az urak elégedettek voltak a rögtönzött kis életképpel, később, kidolgozás után el is küldtem Szemesnek.

Az út ezt követő részére már alig emlékszem, mert el–elbóbiskoltam a nehéz ételtől. Minduntalan azon kaptam magam, hogy Pál erős vállára dőlök, vagy huppanóban ugrik egyet a kocsi kereke. Később a nap kezdett oly erősen tűzni, hogy a kalap ellenére égett tőle fejem teteje. A felhők szinte teljesen felszakadoztak, de néha mintha hűs permet ért volna minket. Amikor fel–felriadtam, láthattam, hogy a táj lassan változik. Mind jobban elvadult, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegy lábáig. Erős, gacsos fák, kitekeredett bokrok szegélyezték a földutat. Itt már a művelésnek semmi nyoma sem volt. Fél füllel hallottam, hogy Szemes is ezt hozza fel Orolaynak. A fiatalabb a föld terméketlenségét hibáztatta.

Késő délutánra értünk Berénybe.

Miksa úr a portája előtt várt minket, és oly szívélyesen lapogatta meg hátunk, mintha ezer éve láttuk volna egymást. Hamarosan előkerült Pál fia, Lőrinc is. Mokány, erős fiatalember volt, hirtelen mozdulatú, tele dühvel. Szeme folyton ide–oda villant, mint aki ellenség után kutat. Nem látszott szomorúnak, inkább csalódott volt, arca folyamatosan pírban égett.

Miksa úr gyorsan beküldte a lovakkal, minket pedig az ebédlőasztalhoz kísért.

Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég étkeztünk, nem kaptunk felmentést. Az öregúr jókedélyű háziasszonya feltálalt elénk mindenféle jót, savanyú káposztalevestől a túrós gancáig. Orolay megsúgta, hogy mióta Miksa özvegy, ez a hölgy viseli gondját minden szempontból. Csak mosolyogtam a késői virágzáson, bár jelét kettejük viszonyában nem láttam.

Az étkezés alatt Miksa úr vitte a szót, beszámolt a beteg leányról érkezett legfrissebb hírekről. Egy drótostót járt Kálon, ő mondta, hogy az egész falu rémült és retteg. Maga Lőrinc naponta átlovagol, bizakodva indul és letörten, kétségbeesve érkezik vissza. Nem is lehet már előtte kiejteni Bényi Anna nevét, a minap a kocsmában félholtra vert egy kondást valami ártatlan célzás miatt.

A kávénál aztán Szemes doktor előadta az öregúrnak is az epilepsziás kórismét, tréfásan hozzátéve még, hogy persze az is lehet, magával a durlával van dolgunk. Orolay kapott a szón, és eltűnődött rajta, ő mire használná képességeit, ha a durla helyében lenne. Nem idézném most szavait, melyek bizonyos gyarmati hölgyre nézve sértőek – de akár hízelgőek – is lehetnének…

Szemes doktor továbbvitte a gondolatot, ám ő királyok, uralkodók testébe bújt volna durlaként, megteremtve a harmóniát és az örök békét a világban. Aztán komolyra fordítva a szót, említette Darwin úr könyvét, melyet – mint kiderült – a társaságból csak én olvastam. Az evolúciós tanok alapján Szemes úgy vélte, hogy egy ilyen durla–lény léte nem elképzelhetetlen. Hisz milyen lenne az abszolút ragadozó a Földünkön, ha nem láthatatlan és érinthetetlen? Egy ilyen fajnak nem maradna ellenfele a természetben.

Miksa urat láthatólag felzaklatta a gondolatmenet. Isten ellen való minden olyan, ami magasabbrendű az embernél, hisz az Úr alapvetően és elsősorban a mi fajunk teremtésével koronázta meg a létező világot. Szemes észrevette az öreg megindultságát, ezért nem erőltette a témát, helyette inkább az út folyatását szorgalmazta.

Így jártunk el, felszedelőzködött az egész társaság, és újból szekérre szállva nekivágtunk a megmaradt távnak. Lőrinc egy szilaj, pej lovon táncoltatott mellettünk. Többször előrevágtatott, de mint aki magában fél szembesülni szerelme látványával, minduntalan bevárt minket.

A maradék szakaszon már nem sok szó esett köztünk. Az urak gondolataikba merülve emésztették a nehéz ételeket, Pál némán hajtott, csak talán az állatokkal bánt dühösebben. Jómagam ismét a táj szemlélésébe merültem, néha egy-egy jellegzetesebb vonulatot papírra vetve.

A lankákból itt már hegyecskék nőttek. Némelyik oldala megszakadt, a sárga földből gyökerek, üregek sötétlettek elő. Az akácost elvadult fenyvesek és bükkösök váltották fel. Közüket kitöltötte a csipke, ember nem járta sötét rengeteggé olvasztotta a kökény. Olyan volt e környék, mintha mesebeli, elvarázsolt világba lépnénk, Csipkerózsika vára felé tartva. Néha még távoli vonyítást is hallani véltem, de Pál szerint csak elkóborolt kutyák kergették a nyulat a sűrűben. Lőrinc megelégelte vánszorgásunk, és végleg elhagyott minket.

Kál előtt egy öregasszonnyal találkoztunk. Az út szélén bandukolt, gacsos botjára támaszkodva. Pál biccentett neki, Miksa úr pedig hangos szóval köszöntötte. A vénség erre ráncos, ijedt arccal bámult fel ránk. Talán megismerte Miksa urat, mivel integetni kezdett, és fejét rázta, a falu felé mutogatva, majd mikor száját nyitotta, ajkán, állán vér csorgott végig.

Szemes azonnal megállíttatta a kocsit, és leugrott róla. Az asszony hátrált, de Pál szelíd szóval nyugtatta, így a doktor végül csak megnézhette száját. Borzadva fordult el. Válla felett egy gyors pillantást vethettem én is az odvas fogak közé. A nyelv helyén csak egy sötét, nedvedző csonk maradt. Döbbenten álltunk, mint akit villám sújtott. Miksa talált legelőbb szavakat, de hiába kérdezgette az öregasszonyt, hogy mi történt vele, az csak a fejét rázta. Aztán megragadta az úr kezét, és az utat mutatta, ahonnan jöttünk. Az öreg rárivallt, hogy nem érti, pedig mind sejtettük már, mit akar. Erre a másik dacosan elfordult, és ismét nekivágott az útnak, ügyet se vetve emberfeletti fájdalmára.

Pál szerint káli volt.

Szótlanul kocsiztunk be a néptelen faluba.

Bár a házak kéményei füstöltek, a fő utcán csak girhes kutyák kószáltak. Maga a település valóban egy szűk katlanba települt. Apró házai felkapaszkodtak a hegyoldalra balról és jobbról, a völgy végében állt a rozoga templom, mögötte temető. Volt valami nehéz és sós pára a levegőbe, Szemes úgy vélte, a környékbeli tárnák szellőzőnyílásai miatt. A berényi bányatelep fellendülőben volt – a járatok a hegy belsejébe értek, és számos szellőzőkürtő a káli völgybe nyílt. Így a lenti káros gázok bizonyára ide, a falura ömlenek.

Pál egyenesen a Bényi-házhoz hajtatott. Idős férfi állt a kapuban, gyanakvó tekintettel végignézte, ahogy leszállunk, majd köszönés nélkül hátrament az udvarba. A lány apja volt. Pállal régről ismerhették egymást, de sokat hozzá sem szólt. Lőrinc a tornácon állt, könnyes tekintetét elfordította, úgy mondta, hogy már egészen odavan a beteg. Aztán öklével hirtelen a falba vágott, vére szétspriccelt a fehér mészen. Szemes azonnal odaugrott, de a fiú nem hagyta megnézni sebét, elrántotta magát, és visszaindult a lova felé. Apja szótlanul nézte, ahogy elvágtat, maga pedig a szekér hevederjeit kezdte igazgatni.

Mi hárman beléptünk az alacsony, döngölt padlójú parasztházba, ahol az asztalnál egy idős asszony, Anna anyja sírdogált. Amint észrevett bennünket, Miksa úrhoz sietett, és megragadta kezét, hosszan szorongatta, úgy könyörgött segítségért. Az öreg furcsa pillantást vetett rá, aztán dörmögött valamit nyugtatólag, de ez nem sokat használt. Orolay a tűzhelyhez ment, tenyerét melengette, onnan figyelte unottan a jelenetet.

Végül aztán csak én és a doktor mentünk be a beteghez.

Ez volt a tisztaszoba, és olyannak tűnt, mintha a beteg csak vendég lenne benne. A magas, párnákkal feltornyozott ágyban, vastag dunyha alatt pihegett Bényi Anna, a megszállott.

Soványabb volt, mint bármelyik élő ember, akit valaha láttam. Fehér ingecskéjét szinte átütötték kulcscsontjai, sötét haja szétterült csontos, kiugró orrú arca körül. Lehunyt szemhéját kék erek szőtték át, sűrű, éjfekete pillái minduntalan megrebbentek, mint aki a világra tárná tekintetét, még egyszer, utoljára, de nem képes rá. Éreztem már akkor, hogy ha sikerülne neki, örökre rabul ejtene ez a tekintet.

Ahogy az ágyhoz léptünk, valaki felhördült mögöttünk. Az apa volt az, és fojtott szóval kérte, ne érjünk Annához. Szemes értetlenül bámult rá, majd kérdőre is vonta a gazdát, hogy ugyan miképp tudná akkor megvizsgálni. Az csak hajtogatta a magáét, mire a doktor a beteg karja felé nyúlt. Ekkor az apa nekilendült, és engem félrelökve próbálta elhúzni Szemest az ágytól. A zajra berontott Orolay és a kocsis, és együttes erővel a doktor segítségére siettünk. Csak nagy sokára tudtuk legyűrni a dühös férfi, és kivonszolni a helyiségből. A udvaron aztán elsomfordált, mint aki már bánja, amit tett.

Odakinn Pál megköszörülte torkát, és szemlesütve bevallotta, neki és a fiának sem engedték, hogy a menyasszonyt érintsék. Összenéztünk Orolayval, aki rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka.  A vén palóc megvonta vállát, ám ekkor az ajtóból Miksa úr szólított minket.

A lány anyja kívánt beszélni velünk, ki az előbbi jelenetet szótlanul nézte végig. Most, amint a házba értünk, Miksa előtt térdelve láttuk viszont, amint az öreg kezét csókolgatja. Sírva, könnyezve kérte őt, és néha ránk pillantva minket is, hogy gyógyítsuk meg Annát, vagy menjünk el minél előbb a faluból. Orolay felfortyant szavaira, és kérdőre vonta, ugyan miért kellene távoznunk, de a nő nem felelt, csak fejét rázta kétségbeesetten.

Miksa úr elégelte meg legelőbb a jelenetet, kivonta kezét a szorításból, leteremtve az asszonyt, majd dühösen kivonult a hideg udvarra, mi pedig kényszeredetten utána.

Kisvártatva csatlakozott hozzánk a doktor is. Arckifejezése elárult mindent a vizsgálat eredményéről. A lánynak szerinte legfeljebb órái lehettek. Nem is annyira az alultápláltság, hanem az általános erőtlenség miatt várta őt a halál ölelése. Mintha elment volna minden kedve és életereje. Azonban hiába kérdezgette, szinte semmiféle kapcsolatot nem tudott létesíteni vele, egy-két fejránduláson kívül már nem adott tudatos válaszreakciót.

A kíváncsiságtól vezérelve visszatértünk Annához. Ezúttal is lehunyt szemmel, pihegve feküdt hátán. Most az anya őrködött a sarokban, árgus szemmel figyelve minden mozdulatunkat. Szemes végül a légycsapót vette fel az ablakpárkányról, azzal vonta félre a dunyhát.

Ekkor figyeltem csak meg jobban a beteget.

Még áttetszőbbnek és vékonyabbnak tűnt, mint első látásra – ám teste valamiféle erős, földöntúli derengésben izzott. Szemes felhúzta ingujját, így láthattuk csonttá fogyott alkarját. Ahogy feljebb tévedt pillantásom, akaratlanul is megbámulhattam, apró, gyermeki mellei halmát, melyek zihálva emelkedtek és süllyedtek a ruha alatt, akadozó légzése ütemére. Szeme csukva volt, apró nyelve néha végignyalta valóban elragadó ajkait.

Már fordultam volna, mikor hirtelen minden megváltozott. Az a pillanat, mely oly döntő volt a későbbiekben, soha nem fog eltűnni emlékeimből. Életem utolsó órájáig magam előtt látom majd, ahogy Anna kinyitotta szemét.

Izzó, fényes ragyogás volt tekintete helyén. Erős és delejes hatását talán a délutáni napfény erősítette, talán a haldoklás. Bár nem rám szögezte pillantását, tudtam, engem is azonnal foglyul ejtene vele. Ahogy történt az a doktorral, akire bámult. Szemes akaratlanul is hátralépett, a légycsapó kihullott kezéből. Aztán valamit motyogva táskájához guggolt, csak hogy ne kelljen abba az izzó ragyogásba néznie. Mi, többiek megilletődve, és némán sorjáztunk ki a szobából.

Odakinn vártuk be társunk, ki jó negyedóra múlva csatlakozott hozzánk, hogy az udvari kút vizében kezet mosson. Közben fejét csóválta, maga elé dörmögve indokait tehetetlenségéről. Pál javaslatára és útmutatásával ezután a helyi kocsmába indultunk, hogy leöblítsük a betegszoba savanyú levegőjét. Feljebb, alig pár utcányira találtuk meg az alacsony kis épületet, a templom előtti tér oldalában. Előtte ott toporgott Lőrinc lova, odabenn pedig búsképű gazdája görnyedt ki tudja hányadik pohara fölé. A vén zsidó, ki jöttünkre előcsoszogott a pult mögül, azonnal Pálhoz sietett, és izgatottan fülébe susogott valamit. Csak aztán kezdett hajbókolni Miksa uram előtt, hogy az apa fiához lépett.

Alig kaptuk meg palackunkat, mikor a másik kettő felől heves szóváltás kerekedett. A fiú végül felállt, fel is döntött pár poharat, majd kiviharzott. Apja szótlanul odaballagott hozzánk, és türelmesen kivárta, míg Miksa uram tölt mindannyiónknak. Orolay finnyásan szemlélte pohara peremét, de aztán koccintott velünk Bényi Anna lelkének üdvére. Az öregúr csak ekkor fordult kocsisa felé. Az restelkedve előadta, hogy arra kéri a doktor urat, estére menjen vele vissza a betegházhoz, mert Lőrinc már el akarja szállíttatni a gyarmati kórházba Annát, mivel úgy véli, ott kapná a leggondosabb ápolást. Fél szemmel láttam, hogy a jó orvos e szavakra elvörösödik, de aztán bosszúsan csak legyintett, hogy tőle ugyan vihetik, élve nem ér oda.

Pál megvonta vállát, mondván a szülők sem engedik. Nem kívánják kiereszteni a durlát a faluból.

Orolay erre felköhögte a bort, de nem szólt, annál inkább a kocsmáros, ki tőlünk pár lépésnyire serényen hallgatózott. Koszlott hálóruhaféle volt rajta, fején kucsma, mely alól csatakos, ősz haj és egy ráncos arc tűnt elő. Bátorkodott megjegyezni, hogy amennyiben a durla iránt érdeklődünk, akkor a falu javasasszonyát kérdezhetnénk, ám ő eltűnt, mint akit a föld nyelt el.

Összenéztünk, mert mindannyiónknak eszébe jutott az úton látott öregasszony, de nem hoztuk fel a dolgot. Ám a kocsmáros sem hagyta annyiban. Elmondta, hogy Kálon mindenki úgy tudja, a durla kínzását nem lehet gyógyítani. Kit elkap ez a nyavalya, annak harangoztak – a falusiak ilyenkor csak azt tartják be, hogy a testet nem engedik kivinni a településről.

Szemes itt már közbeszólt, megkérdezte, hogy ugyan miért e szabály. A kocsmáros sejtelmesen vonogatta vállát, de aztán csak közelebb jött, és kibökte – így akadályozzák meg, hogy a durla megismerje a világot.

Olyan különös és valószínűtlen volt e kijelentés a félhomályos kis helyiségben, hogy válaszul mind elnémultunk, saját gondolatainkat kergetve. Végül Orolay törte meg a csendet, tudakolva, hol lesz szállásunk. Miksa uram a kocsmárosra pillantott, aki kapott az alkalmon, és felajánlotta szobáit.

Rozoga, kopott két lyuk volt, a kocsma mögötti folyosóról nyíltak ajtajaik. Tulajdonképp a kocsmáros saját és asszonyának hálóhelyiségeiként szolgáltak, de ők buzgó jóindulattal a rokonuknál, a boltosnál vackolódtak el éjszakára. Miksa uram kivitte a sötétedésbe a vánkosokat, és gondosan kiporolta őket, majd befűttetve az egyik szoba kis kályhájában, hamar elszundított. Szemes megmosdott, aztán visszatért Pállal a betegházhoz. Láttam és hallottam korábban, hogy az öreg kocsis egyre kérlelte őt a söntésnél, tegyen még egy próbát még az éj folyamán, hátha csoda történik majd. A doktor beadta derekát, úgy vélte, semmiképp sem árthat, ha erősítőszert ad a lánynak. Saját keverésű elixírje állítólag már számos haldoklót visszahozott a mi világunkba.

Orolayval kettesben maradván elbeszélgettük az időt asszonyokról, lovakról és pesti hírekről, miközben az ablakon koromfeketévé vált az éjszaka. Az éj, mely szörnyűségeket tartogatott mindannyiónk számára.

Fiatal társam később kiállt a tornácra, hogy viharlámpa fényében elszívja utolsó cigarettáját, én pedig egy, a kemence mellől felkapott vastag bottal rövid sétára indultam.

Csak a nyomorúságos, földhöz kushadó házakból elősárgálló fény volt útmutatóm. Gödörtől gödörig, árokparti gazcsomótól dühös kutyaugatásig botorkáltam. Egy ízben két korcs bokámnak is támadt, de a husáng jobb belátásra bírta őket.

Melengető tavaszi éj volt, mikor a lég már ez előtörő életnedvek ígéretét hurcolja. Az elátkozott falu felett kitisztult az ég, és felragyogtak a távoli csillagok. Elnézve hideg izzásukat, arra gondoltam, hogy miféle emberentúli fenyegetések lapulhatnak a világmindenség zugaiban. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik itt bujkál, nem is oly messzire tőlem. Ekkor fojtott kiáltást és valami zörrenést hallottam magam előtt.

Erőt vettem rosszérzésemen, és titkos ösztöntől, balsejtelemtől vezérelve előreindultam, amerre Bényi Annáék házát sejtettem.

Minden úgy volt, mint minapi álmomban, csak én az utca felől közelítettem. Átléptem az árokparton, és a nyikorgó kapun át a ház faláig osontam. Nem tudom ma se indokolni rejtőzködésem és leskelődésem. Talán szégyelltem kíváncsiságom, mely abból fakadt, hogy a rejtélyes beteget, kiért annyit utaztam egész nap, csak pár röpke percre láthattam.

Amint benéztem szobája ablakán, a földbe gyökeredzett a lábam.

Ott volt az egész család.

Az apa, a felesége, Lőrinc, a reménybeli vő és Pál. Mind izzadtan, küszködve, tépett ruhában. A pokoli jelenetet egy oldalsó, fal mellé esett mécses világította meg, halvány, szórt fénnyel. Jól láttam azonban kivörösödött arcuk, és a szemükben csillogó, elkeseredettséget. Gyűrűjükben, kezeik szorítása alatt Szemes doktor vergődött, félig az ágyra dőlve, félig a földön. És Anna, betegágyában feltérdelve, fehér árnyként magasodott fölé. Most élőbb volt, mint valaha. Bőrén sötétlettek a kék erek, ujjai, e hegyes karmok bele-belemarkoltak csípője mellett a levegőbe. Úgy nézett le a félelemtől és a többiek erejétől megdermedt doktorra, mint valami kígyó. Aztán lendülettel rávetette magát, egyenesen ajkára tapasztva mohó ajkát, hogy hosszú, érthetetlen csókban forrjanak össze.

A lány érezte meg, hogy valaki figyeli a torz aktust, mert Szemes arcától el nem szakadva felpillantott, egyenesen az ablakra, rám.

Hirtelen megrohant egy érzés, hogy tudom, milyennek lát most engem. Egy homályos, leskelődő árnynak, a sötétből előbukkanó betolakodónak, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene.

És ettől a riasztó képzettől vezérelve magára hagytam a doktort. Remegve és sietve elléptem a ház mellől, végigloholtam az udvaron, ki a kapun, az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem még az elátkozott lakra, aztán mint egy megvert kutya, visszasiettem a kocsmába.

Magam sem értettem, mi történik velem, pedig csak találkoztam valami ismeretlennel, olyan dologgal, amit jobb nem látni. Azt hiszem, megzavarodtam pár percre, talán még az ép elmém is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy Orolay horkolását figyeltem közös szobánkban állva.

A keskeny ablakon át belesett a kelő hold, így elnézhettem a sápadt ifjút, amint a földre vetett pokrócágyán alszik, felöltőjét magára terítve. De igazából a ház zajait hallgattam, azt, hogy mikor hangzanak fel az utolsó vendég, a doktor léptei. Minden porcikámban éreztem, hogy vissza fog térni közénk. E tudás által űzve fel-alá kezdtem járkálni, mígnem zajongásommal felébresztettem Orolayt.

Azonnal látta, valami szörnyű dolog történt. Mivel nem akartam abbahagyni szótlan, mániákus sétámat, az ivóból egy kupica pálinkát kerített. Lehajtatta velem, majd egy székbe nyomott.

A kényelmetlen ülőalkalmatosság merevsége visszaadott valami érzéket a valóságból. Felnéztem Orolay tiszta arcába, és akadozva előadtam, amit az imént láttam.

Nem szólt semmit, csak egyszer kérdezett vissza, hogy Pál is a merénylők közt volt-e. Aztán, mikor elhallgattam, mind a ketten mély töprengésbe merültünk.

Kopogó, botorkáló léptek térítettek magunkhoz tűnődésünkből. Tudtam, hogy amitől tartottam, bekövetkezett – ezért riadt, esetlen mozdulattal felpattantam. Orolay ekkor már az ajtóban volt, kezében pisztollyal. Jómagam az iménti husángot markolva követtem az ivóba.

A doktor tért vissza közénk valóban – egy asztalra támaszkodva állt az ivó közepén, nekünk háttal. Széles válla néma zokogástól rázkódott, csak akkor merevedett meg, mikor Orolay megszólította. Nem fordult felénk, csupán az asztal szélét markolta szorosabban, hogy ízületei kifehéredtek.

Aztán válaszolt, de olyan hangon, hogy mi ketten akaratlanul is hátraléptünk. Szemes hangja volt, de mélyebb és öregebb, ilyen lenne a varangyok, gyíkok nyelve, ha tudnának beszélni. Azt firtatta, miért jöttünk a falujába – és nem kellett visszakérdeznünk, azonnal megértettük, mire gondol.

Orolay szólalt meg, hogy csupán a lányt kívántuk gyógyítani. Az az alak ott az ivó közepén erre felhördült, ami akár nevetés is lehetett volna. Mikor elfordult, és előrelépett, végre fénybe került, a pulton hagyott lámpából sütött arcába – ebbe az eltorzult, kiszürkült, valaha volt emberi arcba.

Kárörvendően közölte velünk, hogy az, mármint a gyógyítás, bizony sikerült, majd egyenesen Orolayra ugrott. A földre söpörte őt, és az ifjú kezében elsült a fegyver. Szemes a padló fájába verte fejét, majd hagyta, hogy a test ernyedten elomoljon alatta. Csak ekkor vetette rám izzó tekintetét, amit már jól ismertem a Bényi-lány arcából.

Ezúttal azonban erőt vettem a bénultságomon, és a csapáshoz erőt adott a doktor korábbi elárulása miatti szégyenem is. A bot egyenesen homloka közepén találta el, mire ájultan rogyott Orolay testére.

Zajongásunkra Miksa uram csoszogott elő a folyosóról, és döbbenten állt meg felettük – emberi ábrázatnak még nem örültem ennyire. Míg Orolayt kivonszoltam a másik alól, gyorsan előadtam neki mindent. Az öreg csak fejét ingatta, és látszott rajta, nem hisz nekem. Főképp, amikor kocsisa szerepéről beszéltem, akkor komorult el arca. Ám a történet csak nem hagyta nyugodni – míg fiatal barátunkat élesztgettem, felvette a pisztolyt a földről, és ott maradt az ájult Szemes mellett.

Orolay lassan eszmélt, fekete hajába nyúlt, és keze vörös lett vérétől. Ekkor aztán szitkozódva felpattant, és körbenézett, majd meglátva az ájultat, a fejéhez kapott ismét, mint kinek minden egyszerre jut eszébe.

El kellett mondanom neki az előbbi jelenet végét. Össze-összenézve Miksa urammal, csendben hallgattak aztán pár percig, majd Orolay lehajolt, hogy valamit kezdjen a doktorral.

Mielőtt hozzáérhetett volna, eszembe ötlött a szülők aggodalma, nevezetesen, hogy nem szabad a testhez érni – két rongyot kerestem hát a pulton, azzal fogtuk meg az ájult testét. Egy székre ültettük, majd kötelet kerítettem, és lekötöztük kezét.

Ekkor már mocorgott, de aztán Miksa uram megbökdöste a pisztollyal, Orolay pedig vizet öntött arcába – így teljesen magához ért.

Hamarosan átható, megszokhatatlan tekintettel vizslatott minket, de nem szólalt meg, hiába kérdezgettük. Főképp Orolay akart kicsikarni valamiféle jelet arról, hogy a doktor nem vesztette el ép értelmét – ám a mind dühösebb faggatózást csak néma csönd fogadta.

Miksa uram elégelte meg legelőbb – félrevont minket, és a pálinka jótékony hatásáról kezdett sutyorogni. Én csak lassan értettem meg, mit akar, de aztán ragyogónak találtam az ötlet. A demizsonok mellett találtunk tölcsért, a pult alatt egy rongyos szaténkesztyűt – talán valami nemes vendég hagyhatta itt hajdan zálogul.

Foglyunk először nem sejtett semmit, csak mikor Orolay kesztyűs kézzel lefogta fejét, és szájába erőszakolta a tölcsér keskeny végét, akkor kezdett küzdeni. Olyan erősen rázta magát és a széket, hogy azt hittük, menten felborul. Végül Miksa uram lekuporodott, és a háttámlának vetve magát, megtartotta Szemest. Én pedig felemeltem a pálinkásüveget, és csorgatni kezdtem a tölcsérbe az italt, míg a remegés és rázkódás előbb nem csillapult, később végképp abba nem maradt.

Közvetlen közelről láthattam kikerekedő, véreres szemeit, melyeket az ital hatására lassú pára vont be. Ahogy Orolay elvette a tölcsért, felköhögte az utolsó kortyokat, de fuldoklás helyett aztán visszanyelte ezt is. Mi hárman leültünk vele szembe, és vártunk. Miksa uram, mint aki jól végezte dolgát, megtömte pipáját, és vastag füstfelhőbe burkolódzott. Orolay a kétliteres üvegben maradt ujjnyi folyadékot kóstolgatta, de minden nyeletre összeborzadt a kerítésszaggató aromájától. Én pedig folyvást az ablakokhoz siettem, és ki-kinéztem a csöndes kis térre, melyet oly szépen bevilágított a hold. A falu aludt, egy lélek sem járt az utcán.

Alig telt el fél óra, és a durla énekelni kezdett.

A társaságnak háttal, az ablakon kifelé bámulva álltam, ezért először azt hittem, valami madár fészkel a padláson, és az vijjog. Olyan volt ugyanis Szemes hangja, mint a vércse vagy a párja által üldözött galamb jajszava. Egészen halkan kezdte dalát, majd mind jobban elnyújtva, vészjósló spektrumig vitte, érthetetlen, különös hangzású szavakkal tagolva. Döbbenten, némán hallgattuk, szinte még levegőt sem mertünk venni. A csontunk velejéig megborzongatott e dal, egy résznél úgy éreztem, minden hajszálam égnek áll tőle.

Mikor befejezte, feje lecsuklott, és nyálfolyam indult meg öltönye hajtókáján.

Orolay ekkor odalépett hozzá, és kesztyűs kezével megrázta vállát, majd lágy, rábeszélő hangon megkérdezte, ki ő, és mit akar tőlünk.

Nem reméltem semmi választ, de aztán Szemes feje felemelkedett, és ajkai tétova szavakat kezdtek fűzni. A lény már olyan mélyen volt a doktorban, hogy hangja csak tompán, visszhangokkal ért el hozzánk. Azt válaszolt, hogy ő az örökkön létező, az emberen túli.

Miksa uram keresztet vetett, de nem állta meg, hogy ne ismételje el Orolay kérdését – mi a szándéka Szemessel.

A durla egy pillanatra mintha maga is elgondolkodott volna a dolgon, aztán azt felelte, hogy a doktor ugyanolyan jó neki, mint Anna.

Egyikünk se merte megkérdezni, mire kell neki Szemes. Helyette inkább arról faggattam, hogy honnan jött.

A durla erre sokáig nem válaszolt, majd megvonta a doktor vállát, már amennyire a kötelek engedték. Ő mindig volt. Sokáig a hegyben él, a kövek közt, és ha megéhezik, beleköltözik egy virágba vagy bogyóba vagy gombába – és akkor valaki leszedi és megeszi őt. Így fényes és meleg lélek közelébe jut, amelyet elfogyasztva jóllakhat.

Orolay megborzongott e szavakra, majd dühösen felcsattant – hogy került át Szemesbe, hisz Annát pusztította eddig.

A durla részegen eltátotta Szemes száját, mutogatva, milyen úton át foglalta el a testet.

A fiatalember rám nézett, és biccentett, mintegy igazolva a történetemet, majd eltűnt a szobák irányába. Eszembe jutott, hogy ezidáig talán – minden bizonyíték ellenére – engem vélt bolondnak.

Ekkor Szemes testét öklendezés rázta meg, és az elfogyasztott ital feltört kitárt szájából. Melléléptem, és kendőn át tartottam fejét, majd megtöröltem arcát, mikor vége lett. A test kimerülten csuklott össze, feje ismét lehorgadt, majd részeg hortyogás szűrődött elő belőle.

Orolay közben visszatért, és az egyik pisztolyát övébe tűzve a másikat nekem nyújtotta.

Miksa uram csak most tért magához az előbbi furcsa párbeszéd okozta döbbenetből, szinte ijedten kérdezte tőle, mire készül. A fiatalember az alvóra mutatott, mondván, ideje visszaszerezni barátunkat. Elértettem, mit akar, bólintottam, és a husángot átnyújtottam az öregnek, hogy azzal vigyázzon szegény Szemes porhüvelyére.

Aztán nekivágtunk az éjszakának, határozott lépteinket a Bényi-ház felé irányítva.

Szó nélkül tettük meg az utat, szinte még a lélegzetünkre is ügyelve. Hajnalodott, és már a korcsok is nyugovóra tértek. Egy pisszenés se hallatszott közel-távol, csak a harmat szitált lassan a világra.

Ahogy a sötét épület elé értünk, Orolay megállt, kivonta fegyverét övéből, majd határozottan megindult.

Nem tudtam pontosan, mit akar, de úgy gondoltam, Szemes érdekében mindenképp követnem kell őt, át a kapun, az udvaron, a ház ajtajáig.

Az ajtón benyitva azonnal észrevettük Anna szüleit – a konyhai ágyacskán feküdtek, békésen hortyogva. Nyugodalmuk érthető volt, tekintve az éj – rájuk nézve – kedvező eseményeit. Orolay a félhomályban tapogatózva átkelt a konyhán, és eljutott a beteg ajtajáig. Itt azonban megtorpant, mert lába alól mély, dörmögő hang kélt.

Pál kászálódott fel a küszöbről, félálomban értetlenkedve, majd mikor felismert minket, elkiáltotta magát. Orolay halántékon csapta pisztolya agyával, mire az öreg szótlanul összecsuklott. Anna ajtaja zárva volt, a fiatalember nekifeszült, én pedig fegyveremmel az ébredező szülőket tartottam sakkban. Erélyesen visszaparancsoltam az apát felesége mellé, hogy a dunyhák közül bámuljanak ránk bűnbánó, komor arccal. Orolay ekkor már a zárat rugdosta. A szobából Pál riasztása után zajok, izgatott sutyorgás szűrődött ki – így hamar rájöttünk, hogy a lány nincs egyedül. Amint azonban barátom egy erősebb rúgásra végül felpattant az ajtó, láthattuk, hogy elkéstünk. A nyitott ablakon át huzat áramlott be közénk. Orolayval szemközt Lőrinc állt, kezében egy székkel. Amint társamnak ugrott, az rásütötte fegyverét, és ezúttal nem hibázott. A lövés a vállán érte Lőrincet, aki hátratántorodott, ingjét azonnal elöntötte a vér. Orolay félrelökte, és a nyitott ablakhoz rohant. Követtem, így még láthattam az utca végében eltűnő fehér hálóinges alakot. Légiesen lebegve szaladt a szürke fényben, úgy, mit egy megszabadult angyal. Csodálatos volt ez az átváltozás.

Míg én a dolgok ilyetén való fordulatán tűnődtem, fiatal barátom nem tétovázott – a sebesültet maga előtt taszigálva elindult kifelé. Nekem maradt az utóvéd szerep, bár a háziak és az ájult Pál nem tanúsítottak támadó érzületet.

Lőrinc pedig némán, száját összeszorítva vérzett kezeink közt. Odakinn ugyanis kétoldalról belekaroltunk, és vinni kezdtük a pokolfajzatot. Mind jobban elszürkült, de még volt ereje megkérdezni, mi van édesapjával. Halkan, kelletlenül válaszoltam, hogy lélegzett, mikor otthagytuk. Erre azt kérte, ne bántsuk az öreget, az egész az ő ötlete volt – idecsalni Szemest, és belékényszeríteni a durlát.

A furcsa mondatra Orolay megtorpant, és izgatottan nekiszegezte a kérést, hogy miképp tudták erre rávenni a lényt. Lőrinc akadozva válaszolt – megfenyegették, elégetik Annát vele együtt.

Barátom erre elégedetten felmordult, majd újult erővel kezdte vonszolni őt. Lőrinc hiába kérdezte, mi a tervünk vele, nem válaszolt semmit, bár akkor már mind tudtuk, hogy csak egy módon lehet helyrehozni e dolgokat. Pár lépés után a kivérző test a karunkban egyre jobban elnehezedett, végül ájultan elernyedt, az utolsó ötven méteren már húznunk-vonszolnunk kellett.

Ami engem mind jobban aggasztott, az a kapukban, út szélén felbukkanó falusiak látványa volt. Talán Orolay lövésére jöttek elő, talán csak az állatok miatt, etetési idő lévén, de egyre többen szegélyezték utunkat. Nem egy közülük fejszét, kapát tartott kezében, és láthatólag többségük be volt avatva Lőrinc tervébe – mert arcukról fenyegető, gyűlölködő érzés volt leolvasható. Közvetlenül egyik sem nézett szemünkbe, és nem szóltak, de ahogy elhaladtunk, többen lassan megindultak utánunk.

Amikor már majdnem elértük a kocsmát, mögöttünk fájdalmas ordítás kélt. Pál botladozott végig az utcán vérző fejjel, a gyülekező parasztoktól meg–megtámogatva. Jobb kezében valami fényes csillogott, ahogy jobban megnéztem, láthattam, kés.

Amint elértük a kocsma tornácát, felpattant az ajtó, és Miksa uram lépett ki rajta. Pál erre megtorpant, de aztán ismét megindult társaságunk felé, habzó, vad dühvel, fiát követelve rajtunk. Nem mozdult egyikünk se, aztán Orolay felocsúdott, idegesen elkezdte újratölteni fegyverét. Mikor az öreg már csak pár lépésnyire ért, Miksa uram szitkozódva cselekedett. Hozzám lépett, bénult ujjaim közül kivette a fegyvert, és rásütötte Pálra.

A kocsist a mellkasán érte a golyó. Hátraesett, egyet vonaglott, majd nem mozdult többet. A falusiak, kik ekkor már szép számban gyűltek a kocsma elé, azonnal zúgolódni kezdtek, hamar egy kő is röpült felénk. Gyorsan benyomultunk hát az épületbe foglyunkkal.

Odabenn találtuk a kocsmárost, aki kezét tördelve lesett ki az egyik ablak sarkán. Maga elé mormogott szavaiból kitűnt, épületének felgyújtásától retteg. Ám egyelőre csak a kövek záporoztak felénk, hangos csörömpöléssel törve össze az ablakokat.

Orolay sietve előadott mindent a még mindig falfehér Miksának, aztán kezébe nyomott egy kupica pálinkát. Ezt követően a földön heverő ájult sebesülthöz lépett, tűnődve megállt felette, majd biccentett. A segítségemet kérve megemelte. Egy asztalra helyeztük a testet, majd a lekötözött, már éberen figyelő Szemest odahúztuk Lőrinc fejéhez. Orolay ekkor felszólította a durlát, hogy menjen át a másik testbe, most, azonnal és örökre.

Szemes csak a fejét ingatta, mondván, jó helyen van ő, majd köhögött egy sort. Egy baltacsapás érte a kocsaamajtót, mire Miksa uram odasietett, és egy asztalt húzott elé. A kocsmáros a pult mögé bújt, én pedig újratöltöttem pisztolyom. Egy törött ablakon át találomra kilőttem a térre, vigyázva, ne találjak senkit. A záporozó kövek egy időre elmaradtak.

A beálló csendben Orolay ismét Szemes elé lépett, és felemelt pisztolyával megcélozta fejét. A lény kíváncsian nézett fel rá, mi, többiek pedig megmerevedtünk döbbenetünkben. A fiatalember ismét felszólította a doktorban lakozót, hogy térjen át Lőrincbe, különben menten kiloccsantja barátja agyvelejét. A durla válaszul felnevetett, sértő, éles hangon. Orolay felhúzta fegyvere kakasát, és a doktor szemébe nézett.

Azóta is sokszor eszembe jutott a jelenet, melynek végletessége elborzasztó volt annak, aki látta. Úgy vélem, már akkor benne volt szegény barátunkban az őrületre, a végső és könyörtelen tettre való hajlam. Mindenesetre a Szemesben rejtőző bírta rövidebb ideig, elkapta tekintetét, és bólintott.

folyt. köv.

Produktív hét volt, két rövid írást is összeraktam, az egyik alant, továbbá elkezdtem vázolni egy regénytervet, melynek kapcsán egy reggeli készülődés során ott volt egy másiknak az ötlete, mely valósággal elbűvölt, illetve szerzett pár jó percet munkába menet. Többször átgondolva aztán rájöttem, hogy legalább háromféle régebbi film- és könyvélményem fonódott össze benne, tehát részleteiben nincs semmi új, de maga a szituáció megérdemelne egy vaskosabb kidolgozást. Most jönne a szinopszis elkészítése, a világ részleteinek, főbb motívumainak meghatározása, a karakterek megrajzolása. Csupa aprólékos, szöszölős munka, aminek a végén nem biztos, hogy összeáll valami használható anyag, és ha mégis, akkor se biztos, hogy lesz kellő erő, nyelvi ötlet és kitartás a formába öntésre.

A lentiről még annyit, hogy e történet magva már egyszer megvan itt, ezeken az oldalakon, de érdemesnek véltem még egyszer visszatérni a témához. 

A hetedik jelölt

Petya és Karesz egyszerre, még kétezer körül kezdtek a Cégnél. Akkor már gyakorlott gyilkosok voltak. Petya a biztonságiakhoz került, Karesz, akinek megvolt az érettségije, értékesítő lett. Keményen dolgoztak, de péntek, szombat este kieresztették a gőzt. Sorra járták a belvárosi szórakozóhelyet, hogy hajnal felé a rakparton ülve lessék a napfelkeltét, kezükben egy-egy üveg mexikói sörrel. Ilyenkor került szóba a következő jelölt. Félévente mindig szóba került.

Olyan volt, mint valami kábítószer. Pedig egyébként is akadt szenvedélyük. Petya rajongott a régi pisztolyokért. Otthon, az anyjáéknál, a garázsban külön tárolót készített gyűjteményének. Karesz imádott főzni. Valóságos ételkölteményekkel lepte meg alkalmi barátnőit, vagy Petyát, aki nem igazán értékelte a pezsgőhabos lazacot és a provanci, kéregsütésű marhahúst. Mindketten érezték azonban, hogy számukra az igazi élvezet nem az étel kibomló íze, vagy egy tizenhatodik századi pisztoly markolatának tapintása. Az igazi élvezet a gyilkosság rítusa.

Még a gimnázium alatt kezdődött. Egy nyári este, a parkban Petya valamit odaszólt a mellettük elfutó lánynak. Az durván, lihegve feleselt, és már ott se volt. A két fiú döbbenten összenézett, és azonnal tudták, ezt nem hagyhatják annyiban. Először talán csak meg akarták ijeszteni. Elébe vágtak az erdőn át. Mikor a kocogó odaért, Petya kiugrott egy bokorból. Majd Karesz hátulról lefogta. Ott volt a lehetőség a pillanat varázsában. Petya megkapta két bokáját, és már vitték is. Karesz övével kötözték egy fához. A száját mohával tömték be. Két órán át szórakoztak vele, botokkal és Petya rövid pengéjű bicskájával. Végül a kés elmetszett valami nagyobb eret a lány belső combján. Akkor már meztelen volt, de ez a rész nem izgatta a két fiút. Sokkal inkább az, ahogy a teste a végzetes vágás után elernyedt, összeroskadt. Kisírt szemének csillogása opálos üveggé tompult, és halk sóhajjal eltávozott belőle a lélek.

Folyatni akarták ezt a vad, új és izgalmas dolgot, ezért gondoskodniuk kellett a halottról. Petya találta ki, hogy mi legyen. Elhozta apja kocsiját a park mellé. A lányt fóliába csavarták, és berakták hátra, a csomagtartóba. Aztán huss. Petya nyomta neki, ahogy csak bírta. Száztíz kilométert autóztak, majd egy útmenti nádasnál találomra megállva kiszedték hátulról a halottat. Jó negyedórát bolyongtak a ligetes mocsárban, aztán megunták, és egyszerűen csak ott hagyták őt, elfektetve a földön.

Karesz hetekkel később olvasott róla az újságban. A nagy távolság miatta a nyomozók eleinte nem tudták sehova kötni a gyilkosságot. Ezért lett későbbiekben is ez a páros módszere. Az összes testet elkocsikáztatták az ország különböző részeibe. Mikorra rájuk bukkantak, és beazonosították őket – nem maradt használható nyom.

Az érettségiig már csak egyet sikerült elkapniuk. Aztán később, felnőtt életükben még ötöt öltek meg, három közülük a munkahelyükhöz volt köthető. Az egyik a takarítónő kamaszlánya volt, gyakran kisegítette anyját az éjszakai műszakban. A másik egy titkárnő a hatodikról, aki sokáig túlórázott. Aztán ott volt a marketinges srác barátnője, kit Karesz szedett fel a karácsonyi bulin. Két másik lányt bárokból vagy klubokból vittek el. Mindig a parkban végződött a történet. Babonásan ragaszkodtak első sikerük helyszínéhez. És mindig Karesz volt a csali, mivel nagyszerű külsővel rendelkezett, a nők valósággal rajongtak érte. A legtöbben azt gondolták róla, túl szép ahhoz, hogy a lelke bonyolult dolgokat rejtsen. Nem hitték volna, hogy a kifinomult ételek és a gyilkolás tudós szakértője.

Ő fedezte fel az új, nyolcadik lányt is. Azonnal megérezte, hogy a következő jelöltet látja. Az értékesítési igazgató egyik asszisztense volt, tehát Karesz közvetlen főnökének dolgozott. Petyának ez a rész nem tetszett – túlságosan közeli alanynak tűnt. Ám Kareszt nem érdekelték az aggályok. A lányt akarta, mivel az vérig sértette.

Már az első napokban megpróbálkozott nála, azonban hatalmas, szörnyű kosarat kapott. Többször szóba elegyedett vele, de a csaj még csak rá se nézett. Arca tompának, merevnek tűnt, ahogy bámult maga elé a monitorra. Aztán végül csak kibökte, hogy nem érdekli őt Karesz. Nem hallhatta senki más a szavait, de a fiú úgy érezte, az egész iroda rajta nevet. Elöntötte a tehetetlen düh, és elhatározta, hogy mindenképp megöli a lányt. 

Megkérte Petyát, figyelje a csajt a biztonsági kamerákon. Hátha találnak valami kompromittáló dolgot róla, amivel megzsarolhatják. Petya kedden és csütörtökön volt kamerafigyelő. Szinte rátapadt a képernyőkre, de a friss hús nem hibázott. Feltűnően lassan és mereven dolgozott, ám nem rakott el táskájába még egy gémkapcsot se. Egyetlen bűne a gyakori pirulaszedés volt. Reggel, délben és este tömte magába táskájából a gyógyszert. Karesz mohón lecsapott erre az eshetőségre. Talán drogozik. Vagy a vécében ráiszik a tablettákra. Csakhogy a mosdókban nem volt kamera.

Petya ekkor időt kért. A következő héten kilopta a lány táskájából a gyógyszeres fiolát. Ismeretlen, arabnak tűnő felirat volt rajta.  Aránytalanul nagy, keserű pirulák rejtőztek az üvegcsében. Karesz vállalta a kukát. Pár napon át még a takarítónők előtt átvizsgálta a lány szemeteskosarát. Azt remélte apró, decis üvegcséket talál benne. Például vodkáét, mert annak nincs szaga. Ám semmi ilyesmi nem akadt kezébe. Csak papír és valami hártyaszerű, összeszáradt anyag. Olyan volt, mint amikor valaki megég a napon, és lepereg a bőre.

Petya úgy vélte, a csaj túl sokat szoláriumozik. A kamerákon is feltűnt, hogy gyakran vakaródzik, a teste egész felületét végigbogarászva. Pedig egyáltalán nem tűnt barnának. Ám Kareszt ez nem érdekelte. Ekkor már nagyon türelmetlen és nyugtalan volt. Találni akart valamit, bármit. Mindketten érezték, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de a meggyilkolása nem volt kérdés.

Petya sokáig tűnődött, mi legyen, végül a lány szintjén, a női mosdóba elrejtett egy apró kamerát. Ilyeneket használtak a biztonsági szolgálatnál, ha valakit komolyabban meg akartak figyelni az épületben. Extrafinom mozgásérzékelő volt rajta, nagy látószögével befogta az egész helyiséget. Petya az álmennyezeten vágott neki nyílást, a neon lámpatest mellett. Ki lehetett szúrni, ha valaki nagyon kereste.

Csütörtökön és pénteken fenn hagyták. Aztán szombat reggel bejöttek mind a ketten. Petya egyébként is beosztásban volt. Karesz úgy tett, mint aki túlórázik. Közben a társa által feltöltött filmet vizsgálta. Dél körül döbbenten nyúlt az egérért, megakasztotta a képet. Lejátszotta a pár másodpercet újra és újra. Végül felhívta Petyát.

A lány kétszer jelent meg a mosdóban. Először csütörtökön. Megmosta arcát, lehúzogatta szoknyáját, vakaródzott, majd óvatosan megtapogatta a testét. Hosszan, alaposan. Olyan volt, mint aki keres valamit. Nagyon furcsa és különös dolognak tűnt, nem igazán intim, de nem is perverz vagy gusztustalan jelenetnek. Ám a java még csak ezután jött.

Péntek délután a lány bement az egyik fülkébe. A kamera csak félig mutatta testét, ahogy letolja bugyiját, és a kagylóra ül. Ekkor látta meg Karesz azt a dolgot.

Petya szerint egy tömlő csusszant ki a lány szoknyájából, valami gyógyászati segédeszköz. Hallott már ilyesmiről, vizeletet vagy székletet vezethet ki. Ám Karesz másnak látta – hirtelen megnyugtató bizonyosságként öntötte el a felismerés, hogy a lánynak pénisze van.

A dolog raszteresen, elmosódottan tűnt szemük elé. Nagyjából tizenöt-húsz centis lehetett, vastag, testszínű. Karesz úgy vélte, egy beültetett kanül zacskóba végződne. Ez nem lehet más, csak egy férfi farka. Jó magyarázatnak tűnt a lány furcsa és otromba viselkedésére.

Hétfő reggel e-mail mellékleteként átküldte a felvételt a nyolcadik jelöltjüknek. Beleírta, ha nem akar céges körlevelet, jöjjön el aznap éjjel a parkba. A nő nem válaszolt. Petya ebédszünetben lopva visszanézte a felvételeken a reakcióit. A lány lejátszotta a mosdóbéli jelenetet egyszer, majd gondolkodás nélkül kitörölte a filmet. Nem látszott izgatottnak, döbbentnek vagy ijedtnek. Petya szerint volt valami különös ebben a közömbös merevségben. Ám Kareszt nem érdekelték észrevételei. Már jó korán, meló után bejárta a parkot. Petya sötétedéskor érkezett. A biztonság kedvéért az övébe rejtett egy tizennyolcadik századi felporzott lovassági pisztolyt. Féltve őrzött ólomgolyóinak egyikét a markában morzsolgatta. Sokat gyakorolt – tudta, pár másodperc alatt képes lesz megtölteni és elsütni a fegyvert. A Spectrumon látta, hogy egy ilyen, közelről leadott lövés tenyérnyi darabot hasít ki egy a levágott disznófejből.

Karesz a nagy sétány egy padján ülve várta őt, kezében füstölgő cigarettával.

Petya nem mutat meg neki a pisztolyt, csak leroskadt mellé, és monitoroktól fáradt szemeit kezdte masszírozni.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte derűsen Karesz. Petya csak fejét rázta válaszul, mire Karesz így folytatta: – Azon tűnődtem, hogy mit is jelent nekem ez az egész – cigarettás kezével nagyvonalúan körbeintett. – A keresés, a várakozás, a csapda…aztán az, ahogy elkapjuk őket, és…– Jött valaki, ezért elhallgatott, kivárt, míg elmegy. – Szóval így együtt, hogy bármelyikükkel szabadon megtehetjük, és meg is tesszük ezt, számomra olyan, mintha istenek lennénk – fejezte be aztán valamivel halkabban.

– Istenek? – bámult fel rá Petya.

– Ősi, idegen, a szférákon túlról érkező istenek – bizonygatta Karesz. – Ismeretlen istenek, akik bármire képesek és bármit megtehetnek. Céljaik szempontjából az anyag, az ember, abszolút közömbös. Elfeledett istenek, akik azonban időről időre visszatérnek, és áldozatokat szednek hitükhöz. Nem a szépség vagy a jóság vagy bűn és bűnhődés istenei. Nincs szükségünk kultuszra vagy hírnévre. Nem kell tisztelet, hódolat. Nem fontos hogy rettegjenek minket. Ne is tudjanak rólunk. A mi létünk lényege nem ebben áll.

– Akkor miben? – kérdezte aztán Petya bambán, mert Karesz túl hosszan hallgatott utolsó megállapítása után.

– Hogy már nem vagyunk emberek. Túlléptünk mindenen, ami emberi…– mosolygott rá Karesz és eltaposta cigarettája csikkjét. – …ó, nagyon is túl.     

Ezen tűnődve, némán vártak, fülelve a köröző kocogókat, lesve az előttük elandalgó párocskákat. Mikor fejük felett rebbenve meggyulladt a sárgás fényű neon, Petya felállt, és kinyújtózott. Körbefordult. A park kivilágosodó tere néptelen volt köröttük. Petya morgott valamit, majd bement vizelni a fák közé. Ahogy végzett, ellenőrizte a pisztolyban a puskaport, nem nedvesett-e át a harmattól.

Karesz közben új cigarettára gyújtott. Felfelé emelte szépen metszett arcát az égre, és kifújta a füstöt. Ha valaki arra járva megpillantja őt, csupa kellemes dolog jut eszébe alakjáról. Öltönyös, jóképű fiatalember, aki türelmesen várja szerelmét a randevú helyszínén. Magabiztos, hanyag eleganciával rakja bal térdén keresztbe jobb lábát. Szabad karja elnyúlva simul a pad támlájára. Bal kezét most ismét a szájához emelve mélyen beleszív a cigarettavégbe. Szemét lehunyva élvezi a pillanat, a fiatalság, a füst, a hatalom, az eltitkolt bűn és a várakozás varázsát.

Petya a szemközti bokrok közül figyelte. Majd akaratlanul is előbb jobbra, aztán balra nézett, mielőtt megindult felé. A sétányon nem közlekedett senki. Ahogy ismét előrebámult társa jól ismert alakjára, megdermedt.

Egy sovány, görnyedt árny állt Karesz felett, a pad mögött, egy fa takarásában. Emberinek tűnt, míg háta mögött keskeny nyúlvány nem emelkedett. Felmagasodott, mit valami bot, és lesújtott.

Petya ekkora felkiáltott, de elkésett vele. Hátranyúlt, előkapta a fegyvert övéből. Közben érezte szelét annak, ahogy valami átsuhan a levegőn. Karesz teste összerándult. A cigaretta leszelt vége a földre hullott. Füstcsík libbent parazsából felfelé, majd a csonk kialudt.

Petya remegő ujjaival a torkolatba gyömöszölte az ólmot. Szemközt vele Karesz nem moccant, csak leengedte bágyadtan jobbját. Homloka közepén vékony, vörös vonal indult, leért álláig, alatta, a mellkasán, fehér ingjén már virágként bomlott ki. Aztán a pad reccsenve összeomlott alatta. A vágás, mely kettészelte, pont középen választotta el Karesz testét is. A két fél hátradőlt a deszkadarabokkal együtt, és ezzel vége is lett.

Az árny még nem moccant, Petya pedig végre felhúzta a kakast, és rásütötte a fegyvert. Nem történt semmi. Talán a puskapor lett mégis nedves, talán a kova volt túl régi. Értetlenül a lőportartó perselybe bámult. Valami moccant előtte, a látóterében. A lány kiugrott a sétányra, majd két szökkenéssel már rajta is volt Petyán. Feldöntötte, be, egy bokor ágai közé. Petya vinnyogva emelte kezét, ám a másik testéből előkígyózó farok éles vége háta mögé kanyarodott, és eltalálta az egyik nyakcsigolyáját. A férfi az ütéstől megmerevedett, és engedelmesen a földre csúszott. Még látta maga körül a világot, de már nem érzett semmit.

A lányból előkunkorodó tömlőszerű, megnyúlt szerv csontsarlóban végződött. Ez most visszacsusszant az alkarnyi vastag farokrészbe, az pedig betekergődzött a törékeny női testbe, a rövid kis fekete ruha alá. A lány megragadta Petyát, és már vitte is. Átvágtak a bozótoson egészen a parkolóig. Olajszagú csomagtartóba végződött az út, sötét lett, majd pár perc után nedves és meleg terheket tett Petyára a gyilkos. A férfi lassan ébredt rá, hogy Karesz két fele lesz útitársa.

Amikor elindultak, Petya kiáltani, sikoltani próbált, de még a szemét se tudta behunyni. Tökéletes, mindent elborító bénulása egyedül mellkasa ziháló lüktetésére nem hatott.

Később, napoknak tetsző autókázás után arra eszmélt, hogy a csillagos eget bámulja. A Karesz beleiből előgomolygó bűz kiszökött a jéghideg éjbe. Hirtelen fölé, a csomagtartófedél lámpájába hajolt a lány. Arcán megrepedezett a bőr, kezeiről már le is pergett, ahogy benyúlt Petyáért. A férfi érezni vélte a pikkelyes karmok durvaságát. Könnyedén kiemelve vitték, húzták őt a fűben. Egy erdőben voltak, nagy, kör alakú tisztáson. Erős fény felé közeledtek, majd szisszenve nyílt valami. A lány magassarkúja ekkor már fémen kopogott. Csupa fehér és kék falak közé kerültek. A folyosó hajlatai különös szimmetriába kanyarodtak Petya káprázó szemébe. Végül újabb súrlódó ajtónyitás után egy hideg, deres kis szobába jutottak. A férfi érezte, emelik, majd tompa nyomás hatolt hátába. Szeme sarkából láthatta, tőle balra és jobbra testek vannak a falon. Mikorra a lény behozta Karesz darabjait, rájött, kampóra akasztották. És egy hatalmas hűtőben lóg. Egy éléskamrában, egy űrhajón. És megértette azt is, hogy az igazi istenek megérkeztek a Földre.   

 vége