Kis szünet után itt vagyok az előző történet folytatásával. Négy részt tervezek, és nagyjából már tudom, miről fog szólni a maradék kettő. Ez itt egyfajta felvezetés.

Lány a kádból

2. rész

Jack leült a bokszba két társa mellé, köszönt, intett Marynak, hogy a szokásosat, de aztán nem szólt, csak bámulta vaskos kezeit. Sam és John, a két járőr úgy tettek, mint akik nem vesznek észre semmit, folytatták a beszélgetést valami sikkasztóról, ki a Seherzádéban dolgozott évekig, és akit mindketten ismertek, még gyerekkorukból, aztán eltelt annyi idő, hogy Mary kihozta Jack szokásos tejhabos kávéját. A férfi belenézett a fekete folyadékkör csillogó felszínébe, végül, mint aki álomból ébred, összerázkódott, és Samre emelte pillantását.

Régi barátok voltak, együtt kezdték a szolgálatot, de aztán Jack átült motorra, Samet pedig újoncok betanításával bízták meg.

– Láttam ma éjjel valami nagyon furcsát, ember – mondta halkan Jack. John, az újonc épp szólni akart, de most elnyelte a mondatot. – Hallottuk, hogy találtál egy testet – bökte ki aztán mégis. A másik kettő ránézett, nagy, súlyos pillantással, mire ő hozzátette: – A rádióban mondták…

– Ennél többről volt szó – mondta komoran Jack. – Sokkal többről, hidd el.

Megint elhallgatott, és csak figyelte érintetlen kávéscsészéjét, mint akit kikapcsoltak.

– Mi történt? – kérdezte fél perc után szelíden Sam.

– Még valamit az uraknak? – csendült hirtelen felettük egy hang, mire mind összerezzentek. Mary volt az, kezében gőzölgő kávéskannával.

– Húzz el! – csattan fel Jack, mire a nő ijedten hátralépett.– Húzz el légy szíves, kérlek, mindenre, ami szent…– A férfi hangja lassan emelkedett, míg ezt mondta, a végén már szinte kiabált. Sam kinyúlt, megfogta karját, de Jack csak a dermedt pincérnőt bámulta. Annak arcán vörösség kezdett terjengeni, aztán tekintete Samre rebbent, aki mutatta neki, hogy nagy baj lehet, mire az asszony sarkon fordult, és otthagyta őket.

Jack ekkor már nem őt nézte – mivel az újonc vele szemben ült, rajta akadt meg tekintete.

– Jól figyelj – kezdte feltűnően nyugodtan –, mert most valami fontos dolgot mondok neked. Soha ne hidd azt, hogy mindent tudsz. Készülj fel bármire. A lehetetlenre. A hihetetlenre. Az észvesztőre. A mi munkánkban minden elbizakodottság luxus. A berögzült tudás életveszélyes. A...– kereste a szavakat aztán legyintett.

Sam mély levegőt vett, aztán ismét rákérdezett, immár kissé erőszakosabban: – Mi történt, Jack?

A férfi feléje fordult, oldalt a székén, és úgy nézte, mint aki csak most vette észre. – Sam. Hogy van az asszony?

– Jól. Megvan – vont vállat Sam.

– Gyönyörű felesége van ennek a szörnyetegnek – bökött Samre és nézett az újoncra a rendőr. – Pár éve ő volt Miss Arizona.

Senki nem szólt semmit erre a kijelentésre. Jack ismét összerázkódott és meggörnyedt, leengedte vállait – mintha jó nyolc centivel hirtelen összement volna.

– Fent voltam a tizenhetediknél – kezdte hirtelen lendülettel. – Hetek óta keringek civilben azon a környéken, a Westend, a Sárga Bohóc és a többi, lepukkant kaszinó és szálloda körül – A másik kettő közelebb hajolt hozzá. – A szerbek kisinasát figyeltem, Frank Turnert, a Késest, aki ezeken a sarkokon dolgozik.

– A kisinas a fő osztó – magyarázta csöndesen az újoncnak társa. – Ő adja el az anyagot a sima utcai árusoknak.

– Ja – hagyta jóvá Jack, majd folytatta. – A terv az, hogy Frank – amikor megy az utánpótlásért – elvezet minket a raktárhoz vagy egészen a főhadiszállásig, a szerbekig. De idáig ez nem jött össze. Annyi emberre találkozik, hogy lehetetlen mindet végigkövetni, és közülük sok a motoros, valószínűleg ők az összekötők. Na szóval, ma este is, ott ülök az egyik sarki kajáldában, és nézem a szemközti placcot, ahol ez a Frank fiú fel szokott tűnni kapásidényben. Vagyis tíz után, mikor a partszervezők, a szállodai dílerek meg a kurvák elkezdenek dolgozni. De járnak hozzá munkába menet krupiék is meg osztók, ezek már szerintem végig se tudnának csinálni egy éjszakát anyag nélkül. Szóval vártam szépen, iszogattam egy kólát, és beszélgettem a pincérnővel, akivel nagyon régen, évekkel ezelőtt randiztam egyszer – aztán egyszerre csak ott volt, felbukkant ez a jómadár, teljes életnagyságban.

Jack felvette a fém kanalat és megkavarta kávéját. Aztán kinézett a parkolóba, majd azon túl az útra, és mintha tekintetével keresett volna valamit. Lassan aztán folytatni kezdte a történetet: – Ő volt az, Franki fiú, Franki, a Késes, a meleg ellenérre most is rajta volt az az idióta irhabunda. Azt mondják, annak a béléseibe varrva tartja a késeit, amelyekkel, ha kell, egy-két mozdulattal bárkinek kiontja a beleit. Azt híreszteli magáról, hogy a mexikóiaktól tanulta el ezeket a fogásokat, évekig dolgozott velük odalenn, a határ környékén. Szerintem csak a szája járt.

Kivette a kanalt a pohárból, és szépen elfektette a csésze peremén.

– Lehet még itt dohányozni? – kérdezte reménykedő arckifejezéssel. Az újonc körbenézett, szeme megakadt valamin.

– Nem – válaszolt.– Sajnálom.

– A francba – mordult fel Jack. – Pedig most elszívtam volna egy szálat.

– Nem is cigizel – vetette ellen józanul Sam, aki percek óta figyelmesen vizslatta egykori társa minden rezdülését.

– Nem baj – vont vállat Jack. – Most akkor is elszívtam volna egy sálat.

Csönd telepedett rájuk, csak az étterem kettővel arrébb lévő bokszából hallatszódott ki egy mély férfihang. Az illető valami viccet mesélt.

– Szóval – folytatta Jack színtelen hangon –, a fickó megjelent a szemközti járdán, és várta a vevőket. Azok pedig jöttek is szépen, megálltak mellette autóval, fizettek, majd továbbmentek az átadóhelyre, ahol felvették az anyagot. Úgy számítottam, éjfélre kifogy az emberünk és elindul a raktár felé, de aztán jött az értesítés. Gondolom, ti is megkaptátok…

– A hat lány miatt van – jegyezte meg Sam. – A főnök bekeményít.

Jack ránézett, majd bólintott:– Igen, ez várható volt. Kivéreztetnek hat bekábszerezett lányt, mint valami disznót… – legyintett, majd megpaskolta az asztal lapját. – Na, mindegy. Szóval jött az üzent, hogy minden dílert, utcai árust vigyünk be azonnal. Sejtettem, hogy ez lesz, és ezzel ugrik a dolog. Ráadásul utcai ruhában, motorral voltam – nem is tudom, hogy képzelték, hogy mit tudok csinálni...Beszóltam a központba, hogy van egy osztóm megfigyelés alatt, itt van előttem,  ha kell, vigyék be. Ekkor érkezett meg a csaj.

– Milyen csaj? – kottyintott köbe az újonc. Jack már épp emelte fel a csészéjét, keze megakadt félúton. – Most akarom mondani – válaszolt halkan. A csésze enyhén remegett, a kávé apró fodrokat vetett benne. Jack végül visszaengedte a poharat az asztalra. – Kiszállt egy böhöm nagy Mercedesből, amit egy fekete vezetett, és egyenesen odasétált a Késeshez. Egyből kiszúrtam, hogy a csajjal van valami gubanc. Nem tudom, honnan jön, de ez az a megérzés, amit az ember megszerez tíz év utcai munka után. Ahogy ment, nem is, inkább siklott a betonon. Szóval Késes is, a maga két méterével, a nagy, zsíros rasztahajával, meg azokkal a maori tetoválásaival – szóval ő is elég ijesztő látvány elsőre, de ez a csaj valahogy, egyszerűen csak rossz érzést keltett. Pedig semmi különös nem volt benne – húszéves csinos kis pofi farmerben, fekete pólóban. 

Jack ismét eltűnődött: – Egy vékony csinos kislány…– motyogta maga elé, majd arcához nyúlt, megdörzsölte ujjaival szemeit, aztán pislogva bámult az újoncra. – Hallgass a megérzéseire. Mindig.

Mivel nem folytatta, az újonc volt az, aki rákérdezett: – És mi történt aztán?

Jack válaszul csak intett, hogy türelem, de folytatta is: – Bementek egy sikátorba, ott, a túloldalon. Két bár közt valami kis utcácska. Először azt hittem, a lány természetben fizet, vagy nagyobb tételről tárgyalnak, vagy ő egy beszállító, és anyagot hozott, kóstolónak. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy a csaj egy beépített ügynök, és valami komoly akció van készülőben, amiről a mieink nem tudnak. Ám ekkor hirtelen visszajött a lány, de Frank nem. A kiscsaj beszállt a kocsiba, és eltűztek. – Jack felsóhajtott, és várt egy kicsit, majd így folytatta: – Tíz perc múlva átmentem, megnézni mi a helyzet. Számítottam valamire, mióta ez a nő feltűnt. Igazam is lett.

– Mit találtál? – kérdezte izgatottan az újonc, de Jack mintha meg se hallotta volna a közbeszólást.

– Ott feküdt két kuka mögött. Először azt hittem, hogy rosszul van, mert még abba a fényben is láttam, hogy sápadt, és az ajkai elkékültek. De ahogy lehajoltam hozzá és megérintettem, azonnal megértettem, hogy többről van szó. És akkor megláttam a harapást is.

– Harapás – ezt most John kérdezte, kissé túl hangosan. Hátrafordult, körbenézett, majd ismét Jackhez hajolt: – A lányokat is megharapták azon a partin.

–  A Vámpírok bálján – kottyantott közbe az újonc. De Jack csak a fejét rázta: – Nem. Az más lehetett. Láttam a fotóikat. Apró kis hegyes szúrások a nyakon, mintha árral csinálták volna. Ám ezt…– ismét a szeméhez nyúlt, de most csak megtámasztotta fejét, és elrejtette tekintetét a másik kettő elől. – Szétmarcangolták a nyakát. Mintha egy puma vagy jaguár csinálta volna. Össze-vissza volt tépdesve a bőr és a hús. És a legfurcsább, hogy vér sehol. Még egy csepp se, pedig egy ilyen sebből spriccelnie kellett volna mindenfelé.

Csöndben ültek egy kicsit, majd Jack felállt, megigazította övét: – A csaj csinálta – kinézett a parkolóba, ahova épp bekanyarodott egy autó. – Ő tette. Kiszívta az összes vérét, aztán odébbállt. – Felnevetett, röviden, keserűen. – Persze, a helyszínelőknek ezt nem mondtam. Akkor már a pszichológussal dumálnék odabenn. Na, megyek, brunyálok egyet.

Elindult a vécé felé, aztán a bejáratnál oldalt lesett, kintre, az épp parkoló kocsira, és megdermedt. Lépett még egyet, majd hátrafordult John és az újonc felé. Azok feszülten tárgyaltak valamit. Jack elnézte őket, végül benyúlt farmerkabátja alá, és kilépett az bár ajtaján. Automatikusan számolta, hogy tizenkét lépéssel elérte a Mercedest, amelynek még járt a motorja.

– Csak egy kávé? Semmi más? – hallatszott a kocsiból, majd az utasoldali ajtón kiszállt belőle a lány.

Jack előrántotta kabátjába bújtatott kezét – most már egy pisztoly feketéllett benne.

– Állj, fel a kezekkel – nem kiabált, szinte halkan, a motorzajnál alig hangosabban beszélt.  A lány nem moccant, csak állt ott az autó mellett, elkerekedő szemmel bámulva a férfira.

– Nem hallottad? – ismételte Jack fojtott hangon. – Tedd fel a kezed, különben szétdurrantom a fejed!

A lány lassan közelebb lépdelt hozzá, megkerülte az autót. Jack hátrált, vissza, a bár fénye felé.

– Állj meg ott, ahol vagy – szinte kérte a másikat, aki engedelmeskedett. – Be kell, hogy vigyelek. Tudom, mit tettél.

A lány bólintott: – Tudom, hogy tudod. Azt is tudom, hogy nem igazán sajnálod azt az embert. És még egy csomó mindent tudok rólad.

– Honnan? Ki vagy te? – kérdezte Jack ijedten. Kezében megremegett a pisztoly. – És ki ez a fószer a kocsiban?

– Ez mellékes – vont vállat a lány. – Hogy mi kik vagyunk. – Jackre mutatott, határozottan, vádlón. – Az a lényeg, hogy te ki vagy, és miket csináltál. – A bár felé intett.– Például John feleségével, az egykori szépségkirálynővel. Vagy azzal a kurvával, fent, Palmsfriedben. Vagy a kínaiakkal, akiktől minden hónapban beszeded…

– Elég! – Jack leengedte a pisztolyt, és hátrább lépett. – Honnan tudod te ezeket? –kérdezte hitetlenkedve. – Honnan a francból tudsz ilyeneket?

A lány felsóhajtott, láthatólag keresgélte a szavakat: – Tőled. A fejedből – magyarázta. – Ha félsz vagy szomorú vagy, vagy dühös – ki tudok bármit olvasni belőled. És amit megtudtam, azt el is mondom mindenkinek, ha beviszel.

– A Késes. – bólintott Jack.– Belőle mit olvastál ki?

A lány figyelmesen végigmérte őt, mintha tanulmányozná a másikat, majd bólintott: – Neked a raktár kell. Rendben. Megmondom a címét, ha elengedsz. És ha…

A bár felé intett: – Ha hozol egy kávét az öreg barátomnak itt az autóban. Egy sima kávét.

Jack hátrafordult. Takarásban voltak, társai egy furgon miatt nem láthatták se őt, se a lányt. – Jól van – biccentett.

– A Harlequin kaszinó raktára mögött van egy üres telek. A vízművek egy használaton kívüli szivattyúállomása van rajta. Ott, a csövekbe van elrejtve legalább nyolc kiló – sorolta a lány.

Jack forgatta magában az elhangzottakat, aztán elrakta a fegyvert, és sarkon fordult. Igyekezett határozottan lépdelni, de érezte, térdei rogyadoznak. Ahogy beért a bárba, egyenesen Maryhez ment, aki a pult mögött tett-vett.

– Mary, kérlek – szólította meg, mire a nő hozzáfordult, majd hideg pillantással végigmérte. – Minden okod megvan, hogy haragudj az előbbi viselkedésemért – súgta neki a férfi, mire a másik akaratlanul is közelebb hajolt, akár egy összeesküvő. – De most mindenre, ami szent, kérlek, hogy bocsáss meg és segíts nekem – monda neki halkan a rendőr.

– Hát persze, hogy segítek, Jack. Mindenkinek lehet rémes napja – sóhajtotta az asszony. – Mit csináljak?

– Először is: adnál egy kávét elvitelre? – kérdezte a férfi. A nő félmosollyal bólintott, és kitöltötte a kávét. – És most?

Jack megfogta, és a pultra tette a forró poharat. – És most a lényeg: van hátsó kijárat?

– Igen – válaszolt Mary tétován.

– Nagyszerű. Odamennél Johnékhoz, és szólnál nekik, hogy a hátsó kijáraton át menjenek ki a parkolóba a fekete Mercedes mögé? Mondd meg még azt is nekik, hogy egy öt tizenhetes folyamatban. Megtennéd ezt most nekem Mary? 

A pincérnő ismét bólintott, majd kinyúlt, és megsimogatta Jack kezét: – Vigyázzatok magatokra – kérte, aztán odasietett a másik kettőhöz. Jack csak a szeme sarkából leste, hogy azok rövid szóváltás után követik a nőt, a pult mögé, hátra, majd eltűnnek egy ajtó mögött. Ekkor Jack megfordult, és rendkívül lassan a bár ajtajához ment. Kinyitotta, vigyázva, hogy a kávé ki ne loccsanjon, majd kioldalazott a pohárral, lement a három lépcsőfokon, végül a parkol betonján állva felmérte a terepet.

A fekete furgon még mindig ugyanott állt, kitakarva a Mercedest. Előreindult, határozott, kemény léptekkel. Aztán oldalt tért, mert már észrevette a két árnyat, kik balról és hátulról futva közeledtek, kezükben fém csillogott. Jack érezte, hogy a vér mind gyorsabban lüktet testében, és hogy szeme már csak egyetlen dologra, a furgon mögül kibontakozó Mercedesre fókuszál.

Amikor két lépés után végre teljes egészébe láthatta a parkoló sárga lámpáiban csillogó autót, eldobta a kávét, és ismét kihúzta tokjából pisztolyát. Ugyanebben a pillanatban a hiábavalóság érzése ömlött el rajta. Az autó motorja járt, de az utastér üres volt.

John sietett felé, pisztolyát a földre szegezve, ide-oda tekintgetve.

– Mi van?– kérdezte feszülten.

Jack nézte, ahogy az újonc felnyitja a csomagtartót, majd hátrahőköl. Valami szörnyű lehetett benne, de ez már nem érdekelte őt, mert végre megbizonyosodott: – Tudta – mondta Johnnak. – A csaj tudta, hogy mire készülök – öntötte szavakba rémítő felismerését.– Valóban olvasott a gondolatimban.

– Hogyan? – kérdezte társa értetlenül, de már ő is a feléjük botladozó újoncra figyelte.

– Úgy, hogy kurvára féltem tőle – jelentette ki Jack.

folyt. köv. 

Könnyű kis nyáriesti történet. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban.

Lány a kádban

Lou ott ült a szállodai szoba csöppnyi kádjában, ölében a lány összeégett testével, és miközben az élet kegyetlenségén és igazságtalanságán tűnődött, egyfolytában a megfeketedett, összetöpörödött fülekbe suttogta mantráját: – Ne halj meg, kérlek, ne halj meg!

Bár, ahogy jobban belegondolt, talán jobb lett volna, ha a lány belehal a mennyei tűzbe – így a zsaruk megmentenék őt, Lout Vladko bosszújától.

Mindenki tudta, hogy a szerbet nem így hívják, de senki nem merte megkérdezni az igazi nevét. Azt beszélték, valami tábornokét vette föl, valamelyik európai háborúból. Tény, hogy mikor a banda felbukkant Vegasban, még a kétezres évek elején, már így mutatkozott be az osztóknak. Azelőtt az oroszok, azelőtt pedig a dígók terítették az anyagot a kisdílerek részére, akik aztán továbbadták az igazi, keményvonalas felhasználóknak. Lou, aki tizenkét éve élt a szerencse városában, ismerte mindegyik bandát, tudta, kinél meddig mehet el, ki mennyire veszélyes – és most kifinomult ösztönei azt súgták, rajta már csak a börtön segíthet.

A lány megmoccant, felnyögött, és kiszabadította teste alá szorult bal karját. Lou elnézte a hússal egybeolvadt fehér ing pernyéit mellén és hasán, majd fújt egy nagyot. A lányon nem is volt más ruha, csak ez a férfiing, amit az az átkozott hagyott rá, az, aki kora reggel lelépett egy sárga Porscheval, köszönés és fizetés nélkül. És vitte magával Lou heroinját.

– Nagy bajban vagyok a barátod miatt, drágám, legalább olyan nagy bajban, mint te – motyogta az idős takarító a lány kormos fülébe, majd lenézett a combok közti kiborotvált területre. – És még csak vissza se tudnád helyette fizetni nekünk a dolgot – jegyezte meg keserűen. A lány combjai, ahol a napfény igazán érte őket, és feszülő hasalja, sőt, még az izéje is, feketére és hólyagosra égett. Látszott, a lány nem fog már semmit csinálni nőként ebben az életben, még ha túl is éli a dolgot.

Lou fogta a zuhanyfejet, és ismét megnyitotta a hideg vizet, majd végigpaskolta vele a lány testét, mely az övén hevert. A csaj felsóhajtott, és mintha szeme is kinyílt volna egy röpke másodpercre. Ez az arcába hulló hosszú haja miatt nem látszott rendesen. Lou félrehúzta a hajcsomót, melynek égett szőr szaga volt, és az épen maradt finom ívű arcba bámult. Igen, a nap nem érte a csinos kis pofit.

– Elmehettél volna táncosnak – nyögte Lou. – Vagy krupiénak. Vegas egy csomó lehetőséget nyújt egy ilyen szép kislánynak – magyarázta egyre keserűbben – De neked össze kellett állnod ezzel a szeméttel. Hát most nézd meg, mi lett belőle – motyogta végül.

Öt napja érkeztek a városszéli lepukkant kis motelba, a lány és pasija, egy örökké komor és napszemüveget viselő magas férfi. A fickó azonnal levette, hogy a takarító és mindenes Lou speciális szolgáltatásokat is nyújt a hotelvendégeknek. Előbb csak egy kis füvet vett, aztán kokót.

– Tudja, a szex miatt – kacsintott, de nem mosolyodott el, így olyan volt az arca, mintha titkolna valamit. Aztán a harmadik nap továbblépett – bevásárolt hernyóból is. Lou tesztként előbb eladott neki öt grammot – az ürge rendben fizetett. A következő este, miközben a szobájukat porszívózta, megütögette vállát. A lány pont itt, eben a kádban zuhanyzott, miközben beszélgettek.

– Akarsz gyorsan pénzt keresni, öreg? – kérdezte az idegen, Lou pedig volt olyan bolond, hogy akart. Odaadta a készletei felét az ismeretlennek, aki megígérte, hogy egyetlen éjszaka kiszórja a Belvárosban a cuccot, valami exkluzív partin. Lou veszélyérzete kihagyott, csábítóbbnak és egyszerűbbnek tűnt a dolog, mint a lepukkant szállóvendégek közt, vagy kint, a parkolóban a kurváknak és a kemény függőknek árulni. Lou rühellte ezt a részét az üzletnek, ráadásul a zsaruk mostanában egyre többet keringtek a  környéken, tudták, valaki itt a szerbeknek dolgozik. Szóval a figura eltűnt az éjszakában, de biztosítékul odaadta a Porsche kulcsát Lounak. Aki volt olyan bolond, hogy meg se próbálta, illik-e a járgányba. Valószínűleg valami roncstelepen vehette bagórét a magas idegen – mivel másnap hajnalba köszönés nélkül eltűzött a kocsival.

Lou meg csak állt a parkolóban reggel, bámulta a kocsi olajfoltos helyét, és Vladkora gondolt, aki pont ezen a napon, estére jelentkezett be, hogy jönne a pénzért. Az öreg, fekete, őszülő, vézna kis Lou, aki már kétszer leszokott a heroinról, és hat államban ült kisebb-nagyobb dolgokért, de soha nem erőszakos tettek miatt, ez a szerencsétlen kis Lou még jobban összement a félelemtől, ha Vladkora gondolt és arra, mit fog majd csinálni, mikor megtudja, mikor  meghallja, hogy ellopták az anyag felét.

Nem csoda, hogy aztán felszívta magát, dühös lett, és berontott a lefüggönyzött, nehéz szagú szobába, átkutatni, hátha az idegen hátrahagyott valamit. Szétrántotta a poros, sivatagi naptól kifakult függönyt, és a fény, az éles délelőtti napsugár egyenesen az ágyban heverő, eszméletlenre kiütött lányra zuhant. És megégette.

Lou csak állt ott, hosszú, értékes másodpercekig nézte a kék és bíbor lángokat, hallgatta a lány feltörő, éles, mégis fojtott sikolyait, míg végül elszánta magát, és egy pokrócot dobott a testre, majd felkapta a szerencsétlent, és megengedve a zuhanyt, befeküdt vele a kádba.

Azóta eltelt ki tudja hány óra. Egy ízben kiáltoztak neki, hallotta a főnök hangját a parkolóból, de más nem történt. Úgy vélte, jó itt neki, itt marad a haldokló lánnyal, vizesen, dideregve, hátha Vladko, a világ, a nyomorult élet, a zsarnokoskodó főnök, a piszkos kis motel, a durva, ostoba emberek, a szétvert, összehányt szobák, a mindenféle undorító dologgal eldugított vécék, a parkolóban csillogó injekcióstűk, az egyre fiatalabb és fiatalabb utcasarki kurvák szemében ülő rettegés, vagyis ez az egész keserű vegasi élet eltűnik a fenébe.

Persze nem volt ilyen szerencséje, mert arra riadt, hogy egy ököl dörömböl az ajtón.

– Itt vagy Lou? Valami bajod van, öreg? – A főnök hangja volt.

Lou kikászálódott a kádból, majd óvatosan elfektette a lány odalent. Érezte, hogy a bőre jéghideg, és a nem a víztől. A nyakához nyúlt, ahol a feketeség alatt a verőereket sejtette – de nem nem volt már semmi lüktetés ujjbegyei alatt. Lou kiegyenesedett, majd megcsóválta fejét: – Isten veled, drágám. Nemsokára találkozunk.

Mikor a lány öt napja a kiszállt a Porscheból, Lou azonnal látta rajta, hogy a vesztesek közé tartozik. A szegénységből, délről vagy valami eldugott, isten háta mögötti helyről érkezett. Valahol összefutott a porsches fickóval, aki bizonyára megígért neki mindent, csak hogy megfektesse. És a csaj hinni akart benne, abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálj a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni – elvégre minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját.

Persze Vegas olyan, mint egy húsevő növény. Magába csábítja ezeket a kis pillangókat, aztán elnyeli őket. Lou minden héten hall kukában vagy a városszéli szeméttelepen vagy odakinn, a sivatagban megtalált testekről, fiatal, összetört és elárvult húsról, amelyeket a vágy és remény hajtott a pusztulásba.

Kinyitotta a szobaajtót, és megállt a küszöbön. A nap vörös korongja egyenesen a szemébe tűzött, ahogy a látóhatár peremén lefelé imbolygott, bele a sötétségbe.

– Itt vagyok főnök – mondta, mire a másik hátrébb lépett a döbbenettől.

– Mi történt veled, ember? – kérdezte riadtan.

– Zuhanyoztam – mosolyodott el Lou, de már a parkolóba beforduló fekete Mercedest figyelte.

– Ruhában? – faggatta őt a főnök. – És csupa korom az overallod. Mondtam, hogy vigyázz rá, mert másodikat nem kapsz már idén…

– Jó van főnök, rendben van, de most húzz el – kérte őt csendben Lou. Vladko ekkorra kiszállt a kocsiból, és megindult feléjük. Léptei alatt döngött a meleg beton. A főnök megfordult, észrevette a közeledőt, és még hátrébb lépett, el Loutól, mintha az fertőző lenne. – Mibe keveredtél, te szerencsétlen? – sziszegte, de a takarító nem válaszolt, csak a szerbet nézte. Erre a főnök otthagyta őt, egyenesen az irodájába ment, becsapta az ajtót, és még a függönyt is elhúzta az ablakon. Lou, körbenézet az U alakban húzódó szállodai szobákon. Csak egyben villódzott tévéfény, az összes többi némán üresen figyelte, mi történik most.

Ekkorra Vladko odaért hozzá. A meleg ellenére bőrkabátot viselt, és nagy, éles orrú westerncsizmát. Lou elképzelte, ahogy a csizma hegye az arcába csapódik, és megborzongott.

– Hello, Lou. Egész nap hívogattalak a telefonodon. Talán eláztattad? – kérdezte Valdko vigyorogva.

– Sajnálom, Vladko – vont vállat Lou. – Nem értem rá.

– Nem értél rá? – Vladko hajlamos volt mindenre visszakérdezni. Lou azt gondolta, nem azért csinálja, mintha ennyire rossz lett volna az angolja, hanem mert ezt látta a Sebhelyes arcúban és a Keresztapában. – Jó van, jó van – biccentett a szerb. – Most itt vagyok. Elautóztam ide a pénzért.

– Ezt is sajnálom. Nincs meg a pénzed. És az anyagod is eltűnt. Ellopták tőlem.

A szerb csak várt, kiismerhetetlen tekintettel bámult az öreg takarítóra, majd mélyen beszívta a levegőt. – Ellopták? – kérdezte gondosan ejtve a szót.

– Igen. Egy fickó elvitte a nagy részét, és nem fizetett ki, miután eladta.

– Te most viccelsz velem, ugye, Lou? – kérdezte Vladko szelíden, már-már mosolyogva. Mögötte végre lebukott a nap – itt volt a vége.

– Nem – Az öreg fekete végtelenül fáradtan megcsóválta fejét, és próbált a hasizmaira összpontosítani, próbált felkészülni az ütésre. – Nem, nem viccelek. De nem is érdekel a dolog, mivel ma valahogy, nem tudom milyen módon, de megöltem egy szerencsétlen lányt. Úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, engem már nem érdekel az se, ha…

Nem a gyomrát, az arcát ütötte meg. Számított rá, de mégis meglepődött a gyorsaságon és a fájdalmon. Bár sokat verték már meg, Lou még mindig nem szokta meg az elejét, ahogy kezdődik, amikor a fájdalom és a brutalitás együtt megrohanja. Most is, csak hátratántorodott értetlenül, neki az ajtónak, aztán megbotlott a szőnyegben vagy küszöbben, és a szobába esett, a padlóra. Felnyúlt, az ágy szélébe próbált kapaszkodni, de ekkor a csizma orra elérte az arcát, pont, ahogy korábban elképzelte.

Miközben reccsenve tört valami csont, érthetetlenül megelégedéssel töltötte el, hogy a jóslata bevált, aztán jött a feketeség.

A tévére eszmélt. Egy bűnügyi riport ment, a bemondó épp összegezte a helyszíni anyagot. – Úgy tűnik, a tegnap éjjeli mészárlás az egyik legrejtélyesebb bűncselekmény Las Vegas utóbbi éveiben. A zártkörű party, melynek szervezőit még nem sikerült azonosítani, máris a „Vámpírok bálja”-ként híresült el a médiában. Állítólag mind a hat fiatal lányt előbb heroinnal elkábították, majd valamiféle módon az összes vérüket eltávolították testükből. A lányok azt sem tudták, mi történik velük. A nyomozók valamiféle különleges szerv- illetve jelen esetben vérkereskedelemre gyanakodnak. Egyesek szerit egy középkori hiedelem, a vérben fürdés fiatalító hatása áll a háttérben. Mindenesetre…

Valaki lekapcsolta a hangot. A kép tovább villódzott Lou szemébe. Erőt vett magán, és felült.

– Ő csinálta – mondta egy hang az ágy felől. A takarító iszonyatos akaraterővel arra fordult.

Két test hevert a széttúrt ágyon. Egy fiatal, vékony, fehér valaki és Vladko. A szerb feje körül fekete volt a lepedő.

– Elkábította a lányokat, és kiszedte a vérüket. Velem is ezt akarta tenni, de talán megfeledkezett rólam. Vagy menekülnie kellett, mivel a zsaruk a nyomában voltak – folytatta az ismeretlen.

Lou felnyúlt arcához. Szeme alatt a rúgástól hatalmas duzzanat keletkezett, mely elnyomta látását is.

– Lehet, megvakultam a fél szememre – motyogta, majd térdre tápászkodott. – Ki vagy te?

– Én vagyok a lány, aki hinni akart abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni, minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját – jött a válasz.

– Honnan tudod te ezt? – nyögte Lou, és megszédült, ezért az ágyra kellett támaszkodnia. Szeme előtt magasodott Vladko csizmájának talpa. – Ezek az én…gondolataim. Hogyan…?

Az árny kikapcsolta a tévét, majd előrelendült, felguggolt az ágyon, így belekerült a hold fényébe.

A halott lány volt a fürdőkádból – épen és sértetlenül.

– Hogy lehet ez? – bámult rá a fekete férfi elkerekedett szemmel. A másik félreértette:

– Mindent hallottam, amit gondolsz, mindent megtudtam a gondolataidról, miután meghaltam – jelentette ki, és elmosolyodott.

És Lou hitt neki. Ez a csaj már nem az volt, akit látott a Porscheból kiszállni öt napja. Arca éles és elszánt lett, teste, mely visszanyerte egészséges színét, és a korom már csak csíkokban jelezte rajta a korábbi állapotot, inasnak és veszélyesnek tűnt. A szemében pedig mérlegelő friss tudás meg valami más csillogott.

– Hogy lehet ez? – ismételte inkább csak magának a takarító.

– Nem tudom – vont vállat a lány, és közben izmait próbálgatta felkarján. – Valószínűleg szex közben történt. Egyszer nem használtunk gumit, pedig erre mindig ügyelt. De tegnapelőtt éjjel nagyon beállt a kokótól, amit eladtál neki. És akkor elfelejtette…akkor történhetett.

– Mi? – kérdezte Lou teljesen feleslegesen, mert már tudta a választ.

 – Megfertőzött – mosolyodott el a lány, így a takarító megértette, a másik, a férfi, a tolvaj miért volt mindig olyan szenvtelen. A mosolytól előtűntek volna szemfogai.

Lou erőt vett magán, felállt, Valdko elé tántorgott. Lenézett rá, az iszonyatos nyaksebre, és a merev, értetlen buta tekintetre.

– Kellett a vére, hogy jobban legyek. Meg gondoltam, tartozom neked – jegyezte meg a lány csöndesen. – A koszos kis porfészek óta, ahonnan jövök, te vagy az első, aki segíteni próbált rajtam.

– És most mi lesz? – kérdezte a takarító. Nagyon szédült, ezért belezuttyant a kényelmetlen székbe, mely az ablak előtt állt. Alakja eltorlaszolta a hold ezüstjét, így a szoba nagy része homályba került.

A másik a hátára feküdt az ágyon, és elnyújtózott, mint egy macska. Fehér, megpörkölődött ingje recsegve engedett mozdulatainak. – Ezt itt kivisszük a sivatagba – intett Vladko felé. Eltűnődött, majd így folyatta. – És aztán talán beszállhatnék az üzletbe. Jó itt, ez a város éjszaka él. Láttad, milyen rosszul érint a nap fénye. – Kivárt, de mivel a férfi csak bámult maga elé, így folytatta: – Ha gondolod, társulhatsz, neked van némi tapasztalatod a bizniszben.

Lou sokáig mérlegelte az elhangzottakat, közben próbált nem törődni az arcát hasogató fájdalommal. – És mi lesz a szerbekkel? – kérdezte aztán.

A lány felkönyökölt, felé fordult, és gyorsan kimondta, amit mindketten sejtettek, igazolva a tételt, hogy ezerből egy csajnak azért sikerül, és meg tudja csinálni a szerencséjét Vegasban: – Megölöm mindet.

folyt. köv. 

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

Rejtett zugok

Hallgatta a Jézus-szolga beszédét, majd bedobta az első rögöt, aztán az ásók elkezdték lapátolni a földet, egy nő énekelt, nem is, inkább magas, fejhangon kornyikált, aztán megtelt a gödör, és az izzadt arcú férfik ráhordták a felette keletkezett ki halomra a koszorúkat.

A fiú ekkor megfordult, végignézett a gyér rokonságon, a kritikusok és a rajongók távolabb álló csomóin, majd felpillantott az üres égre.

Míg fogadta a részvétnyilvánításokat, a pap ott állt mellette, és a ruhájából és testéből áradó tömjénszag és izzadtságpára bele-belekúszott a fiú orrába. Nem is ez zavarta őt, inkább az, hogy a jobbára ismeretlen emberek, akik közül minden második fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az apja milyen hatalmas, milyen elmondhatatlanul nagy író volt, és hogy a regényei mennyi örömet szereztek az olvasóinak, szóval hogy ezek a megkésett hódolók most azt hiszik, hogy ő izzad, mint egy ló. Úgy tűnt a falubeli bámészkodók, az elnyűhetetlen könyvbuzik és a kiismerhetetlenül távoli barátok száraz, nedves vagy semleges tenyerei soha nem fogynak el – de aztán mégis eljött a pillanat, mikor már csak ketten maradtak, ő meg a pap. A temetkezési vállalkozó emberei távolabb cigarettáztak a halottaskocsi platójának dőlve.

– Meddig marad a faluban? – kérdezte tőle a Jézus-ember, ahogy kifelé indultak a temetőből.

– Talán ma este. Avagy még egy estét – válaszolt a fiú elgondolkodva, majd megtorpant, őszülő hajába túrt, és csodálkozva megfordult, a sírra nézett.

– Meghalt az apám – mondta döbbenten.

– Meg – hagyta jóvá a pap, és várt, de a másik még most sem kezdett el sírni, csak állt egy kicsit, lesve a halmot, a koszorúkat avagy a temetőkert fala fölött vöröslő októberi naplementét, távolabb a jegenyéket, a falu szélének házait, oldalt, jobbra a templom tornyát vagy a hegyeket balra, majd megindult, megfordult, és határozott léptekkel ment kifelé.

– Valamit szeretnék odaadni magának, még az apja hagyta nálam, hogy…adjam majd oda – szólt utána a pap. – Este otthon lesz?

A férfi hátra se nézve válaszolt: – Igen, Kenobi mester.

– Tessék? – kérdezte a pap, aki bizonyára nem volt járatos a popkultúra hivatkozásaiban, melyekről a férfi könyvet is írt, az egyetlen könyvet életében, míg az apja tizenhét regényt és három novelláskötetet.

Otthon, vagyis az apja házában az első útja a bárszekrényhez vezetett, töltött magának egy Old Grahamet, csak úgy, jég vagy víz nélkül, aztán felballagott a dolgozószobába.

A ház feszülten, nyikkanás nélkül tűrtre, hogy közlekedjen benne.

A dolgozószoba az épület előtti parkocskára nézett. Távolabb, a kőkerítés mögött a falu házai, és a huszonhatos, hétköznap kissé zajos út látszódott. A házat, egy hajdani kúriát, apja a hatodik regénye után vásárolta, hogy a válás után végleg hátrahagyhasson mindent. Nem mintha addig is…

A férfi elfojtotta gondolatait, helyette végighúzta ujjait a regények borítóin. Mindegyik kötetből több is szerepelt a polcokon, szemben apja íróasztalával. Mindegyik regénynek Gemma, az ifjú bölcsészhallgató, a filozófia és a szemiotika szakavatott kutatója volt a főhőse. A fiatal lány csodálatos kombinatorikus képességei, gyors észjárása, és fantasztikus emlékezőtehetsége segítségével szörnyű rejtélyeket oldott meg világszerte. Az olvasók imádták, mivel törékenysége ellenére volt lényében valami elszánt, kikezdhetetlenül őszinte vonás, illetve mert karaktere, ahogy a kritikusok fogalmaztak, már-már hiperplasztikusnak volt nevezhető.

A férfi felhajtotta az italát, majd a sarokban lévő szemetesbe dobta a poharat. Aztán az íróasztalhoz lépett, és sorban kihúzogatta a fiókokat. A bal oldali harmadik nem engedett, kulcsra volt zárva, márpedig egyetlen fiókban sem talált eddig kulcsot. A hatodikban rábukkant arra, amit igazából keresett, bár valójában nem akart rálelni. Ott volt, mind a százötven oldal, kissé sárgultan, mivel már jó két éve küldte el apjának, és a kiadóknak. Senkitől nem érkezett válasz, és ahogy átpörgette a kéziratot, a rengeteg hibajelzésből, apja sűrű, szálkás jegyzeteiből, az alá– és áthúzásokból azonnal megérette, hogy miért. A regény szar volt.

Ekkor csöngettek, és ő elejtette a lapokat meglepetésében, majd szuszogva, nehézkesen, negyven éves testének minden törődöttségével összegyűjtette a szöveghópihéket a perzsaszőnyegről és egytől egyig mindet belegyömöszölte a kukába a pohár után.

A pap állt az ajtóban, immár hétköznapi viseletben, zavart, de érdeklődő arckifejezéssel.

– Jöjjön be – szólította őt a fiú, majd a nappaliba vezette a vendéget. – Italt?

– Nem köszönöm, autóval vagyok – intett a háta mögé a másik. – Csak azért jöttem, tényleg, hogy…

– Átadjon valamit – nyugtázta a fiú, és letelepedett az egyik bőrfotelbe. A pap állva maradt. Egy pár pillanatig némán fürkészték egymást, a sarokban égő asztali lámpa féloldalasa világította meg arcukat.

– Az apám egy szar apa volt – jelentette ki hirtelen a fiú.

– Értem – vont vállat pap.

– Nagyon keveset foglakozott velem. Pontosabban semennyit – folytatta a fiú könnyedén vagy könnyednek vélt hangszínen. – Míg más apák úszni, biciklizni vagy teniszezni hordták a kölykeiket, addig ő folyton csak dolgozott. A hétvéget is a dolgozószobájában töltötte. Amikor együtt élt velem és anyámmal, akkor is kábé ugyanannyit láttam, mint miután otthagyott minket, és ideköltözött. Mondhatjuk, hogy igazából apa nélkül nőttem fel. De az igazán szörnyű…– Itt a fiú mély levegőt vett majd kiengedte, lassan, fogai közt, mintha cigarettafüstöt fújna ki. –…az volt, az, hogy képtelen volt az apai szeretet bármi jelét kimutatni. Ha reggel a konyhában találkoztunk, ha jóéjtpuszit adott, vagy ha eljött értem a suliba – megcsinálta, amit kellett, érti, megsimogatta a fejem, fogta a kezem  meg ilyenek, de éreztem, hogy igazából nincs jelen, csak mint egy gép, elvégzi a munkáját, kötelességét, míg az igazi érzelmeit, az igazi szenvedélyeit a másiknak adja.

– Kinek? – kérdezte a pap nyugtalanul.

– Gemmának.

Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy a regényekben ezt írni szokták. Végül a pap törte meg: – Én tényleg csak ezt akarom odaadni. – Farzsebébe nyúlt, majd közelebb lépett, és egy kulcsot tartott a fiú elé. – Az apja megkért, míg haldoklott, hogy adjam majd át magának. A nyakában hordta, egy láncon, láthatólag fontos volt számára.

– Egy kulcs – vette át a tárgyat a fiú.

– Igen. És nem tudom, mit nyit. Ezt már nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, maga úgyis rátalál majd a zárra.

A fiú eltűnődött, majd hirtelen mosoly hasadt arcán: – A vén szemétláda – jelentette ki vidáman, mire a pap felnyögött. – Tudta, hogy először az íróasztalfiókját fogom átnézni. Van egy lezárt fiók…

– Ami talán egy új Gemma-regényt rejt – szaladt ki a pap száján a reménykedő kijelentés.

– Nem lesz több Gemma-regény – vágta el a fiú hidegen a rajongó vágyait.

Nem várták meg az újabb csöndet, a pap gyorsan elköszönt, és a másik kikísérte őt, nézte, míg végigmegy a murvás kocsibehajtón, majd bezárta az ajtót.

Megfordult, és élvezettel várt pár szívdobbanásnyit a félhomályos előtérben, a néma házban, mielőtt megindult felfelé a dolgozószobába, a lezárt fiókhoz. Elképzelte, hogy átolvassa apja hagyatékát, amely valószínűleg tényleg egy regény, talán tényleg Gemma befejező története, melyen a főhősnő végre hozzámegy Roberthez vagy elpusztul a gonosszal vívott végső ütközetben – aztán mikor a szöveg végére ér, kiviszi az egészet a kocsifelhajtóra, és oldalanként elégeti.

Amikor már ott volt, a kényelmes forgószékben ülve, és bedugta a kulcsot a zárba, majd felkattintotta a zöld búrás asztali lámpát, egész testében megborzongott, és hirtelen megértette, hogy mi is az a végzet. Ám már nem volt visszaút – elfordította a kulcsot, és kinyitotta a fiókot.

Egy barna bőrbe kötött naplóféleség volt benne.

A fiú némiképp csalódottan emelte ki, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi apja gyónására, hisz várhatóan azért hagyta hátra ezt, hogy a halálon túlról kérjen bocsánatot azért, amit apaként elkövetett.

Végül mégis kinyitotta, és szeme megakadt az első, sűrűn teleírt oldal első mondatán.

Egy rejtekajtóról szólt, mely a dolgozószoba falába vájtan tökéletes illeszkedéssel várja a belépőt. Az ablak felől másfél méterre, térdmagasságban kell kissé megnyomni a falat, hogy kitáruljon. Amint olajozott zsanérjain elfordul, szűk, félembernyi folyosó vezet mögötte fel a tetőtér egy rejtett zugába. Pontosan a ház padlásrendszerének közepére, egy kör alakú üvegablak által megvilágított helyiségbe jut a látogató. A szobácskában épp hogy elfér állva egy felnőtt. Csupasz villanykörte világítja meg, de oldalt, a szerszámokkal zsúfolt sarkok, a falra aggatott mindenféle eszköz, és egy kopott, zöld dívány már jótékony homályba vész. A lényeg azonban, az égő alatti masszív faasztal – pontos, ragyogó fénybe vonva tűnik a látogató elé. Az asztal négy sarkából bőrszíjak tekergőznek, és feszesen, mereven tartják az asztallapra kötözött szőke, csapzott hajú lányt, ki most a belépőre pillant, és szeme elkerekedik a hasonló, ám mégis különböző arc láttán. Nyögve szólní kíván, de már távolról látszik, hogy miért nem bír: nyelve helyén csonk, kitépték, talán pont a fogóval, mely a mellette lévő falon lóg. A lány izeg-mozog, sovány, de izmos teste megfeszül a szíjakon, mellei ide-oda ringanak, de szabadulni nem bír, vagy csak ezt kívánja mutatni az idegennek, kiben megmentőjét reméli. Csupasz testére egy zsákszerű szövet van tekerve, ami túlságosan sokat hagy szabadon sebeiből. Zúzódások, vágások, véraláfutások, megégetett, felszaggatott bőr, vagy a korábbi kínzások hegei, lenyomatai tarkítják túlélhetetlenül sűrűn. Csak az arcát hagyták meg sértetlennek, a szinte tökéletes vonásait, és a nagy, okos és csillogó kék tekintetét nem bántották.

A fiú döbbenten áll, és bámulja a vonagló testet, majd kibukik belőle az első gondolat, mely a szobába lépése óta feszíti őt: – Te vagy Gemma.

A díványhoz oldalazik, lerogy rá, a rúgók felcsikorognak. Oldalt néz, a bútor szövetére – vér és spermafoltok pöttyözik szemérmetlenül.

– Ezt apám csinálta – jegyzi meg vagy kérdezi, a lány nyögve, tátogva, fejével bólogatva igenel.

– Belőled szedte ki asz összes történetét. Az elejétől fogva – folytatja a fiú, mire a fekvő rab ismét helyesel.

– Korábban volt egy garázs, mikor még velünk élt…– tűnődik a fiú. – Akkor gondolom ott tartott.

A lány várakozóan bámul rá, majd megrángatja bal karját.

A látogató végre észreveszi vágyát.

– Engedjelek el? – áll fel a fiú, és lassan közelebb lép hozzá. – Minek? Te nem is létezel.

A lány értetlenül néz fel rá, aztán szeme könyörgően hunyorít, arcát megdönti, és a valódi és szívbeli fájdalmaktól egy könnycsepp fut végig rajta. A fiú kinyúl, letörli, majd a szájához emeli ujját, és megízleli a nedvességet.

– Temiattad van minden – jelenti ki hirtelen. – Az egész életemet elrontottad. Neked köszönhetem, hogy egy nulla lettem, egy második, egy senki, egy tehetség és akarat és apa nélküli nímand! – A végén már fröcsögi szavait, nyála a lány kulcscsontjára cseppen. Az döbbenten hallgatja a vádakat, majd kétségbeesetten megrázza fejét, haja ide-oda csapkod a deszkán.

– De tudod mit? – kérdezi a felette álló, és felel is rá. – Rendben van: megszabadítalak. Véget vetek ennek.

Körbenéz, aztán a fali szerszámtartóhoz lép. Egy kalapács csillog középen a csavarhúzók, fogók és reszelők közt. A fiú leemeli, mire mögötte felnyög a lány.

– Nézzük csak…– A látogató észrevesz egy kis asztalt, mely tetején dobozok porosodnak. Kinyitja az egyiket, majd a másikat, végük az egyik fiókban találja meg, amit keresett. Felemeli, és megmutatja a lánynak a szöget. Nagy, majdnem tizenöt centis. – Ez jó lesz – bólint, és visszamegy a fekvő fülé. A lány cibálni kezdi magát, vonaglik és nyöszörög, és próbál az idegen szemébe nézni, de a fiú a fejéhez áll, bal kezével leszorítja homlokát, közben két ujjal az orrnyereg feletti részhez illeszti a szög hegyét.

A lány most felnéz rá, a rettegés és a rémület tartalékait egyetlen pillantásba sűrítve.

– Hidd el, igazából ez nem rólad szól – suttogja neki a fiú. – Hanem az apámról és rólam. Sajnálom, hogy belekeveredtél.

Azzal lesújt. A szög könnyedén és egyenesen fúródik a koponyába, mire a lány szeme fehérjét azonnal vér borítja el, aztán jön az orrából is, teste ráng egy kicsit, majd merev lesz.

A fiú elengedi a kalapácsot, mely koppanva hull lába mellé, hátrébb lép, míg fejét be nem veri a tetőgerendába. Szisszenve felnyúl, kitapogatja, ujjai hegyén kis vérfolt. A lépcső felé indul, hogy keressen a sebre valamit, és csak fél szemmel érzékeli, hogy a holttest moccan egyet. Megtorpan.

Látta korábban is, hogy a zsák mennyire vastag a lány derekán, de igazából csak most gondolt rá először, hogy mi lehet ennek az oka. És amikor megfordul, és ismét látja a lány derekán végigfutó rángást, megérti, miről van szó.

Az előbb, a dobozok közt észrevett egy tapétavágó kést, az ragadja fel, majd csíkokba lehámozza a testről a szövetet.

Jól sejtette – a lány hasa természetellenesen kidudorodik, mintha nagyon sokat evett volna, vagy minta lenyelt volna egyben egy kisebb labdát, akár egy kígyó.

Valójában terhes.

Tisztán látni, ahogy a magzat izgatottan vájkálja a hűlő hús és bőrt belülről, és a fiú hirtelen végiggondolja, mi tett, és hogy mit tehet, közben talán megrohanja a szánalom és a gyengédség, de a bűntudat távol marad.

Végül dönt: a tapétavágóval egyetlen, óvatos és köríves mozdulattal nyitja fel a bőrt és a szövetet, aztán nem törődve a kiömlő vérrel, benyúl a langyos zsigerek közé, és addig tapogatódzik, míg ujjai közé nem akadt egy apró kis láb. Ekkor leteszi az asztalra a tapétavágót, a másik kezével kifeszegeti a baba útjába akadó részeket, így segítve a test előbukkanását, egészen addig, míg meg nem pillantja a lilás fejecskét, a masszív kis testet, azt hogy az újszülött egy lány, és hogy gyönyörű.

Fogja a kést, és egyetlen mozdulattal, mint aki már évek óta csinál ilyet, elvágja a köldökzsinórt, majd a babát az alkarjára fekteti, és gyengéden megpakolja a hátát, kétszer-háromszor, mire a csöpp test felsír.

Egy órán át ül a zöld díványon, ölében a babával, akit egy koszos törülközőbe bugyolált. Szeme minduntalan vissza-viszatéved az egyik sarokban felfedezett kalitkára, melyet majd át kell alakítania, később pedig valami nagyobb, rácsos szobára lesz szükség. Összevetve az asztallal és a szíjakkal ez enyhébb és szabadabb dolognak tűnik számára.

Azt persze már most tudja, hogy ma éjjel, amint a naplót becsukja, megkezdődik írói karrierje, de azt is, hogy néhány dolgot másképp fog csinálni.

Nem akar minden szempontból az apja nyomdokaiba lépni.

vége 

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

A gondnok lányai

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, kitart, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy…embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 vége 

Négy napja kínzó, tüdőromboló, agyzsibbasztó betegség. Rég voltam ennyire legyengülve, és még csak nem is sejtem hogy lesz ebből más állapot.

Így aztán a szépreményű novelláskötetből, a Járványügyi álmok című anyagból rakok fel ismét egy darabot. Azt hiszem, immár két éve, hogy elküldtem kábé tíz kiadónak, kettő ha reagált, de erről már szóltam, és unalmas is. (A 2010-es nyár elején komolyan foglalkoztatott, hogy megjelentetem magánkiadásban, de persze pénz, az soha nem jött össze rá.)

Az írás az idegen, az ismeretlen iránti vágyról szól. Meg egy járványról, meg a járvány haszonélvezőiről. Azt hiszem a járvány általi őrület a szerelem őrületének felel meg, a ketrec pedig egy kialakult kapcsolt allegóriája - de ne többet, mert tényleg képtelen vagyok koncentrálni, beszéljen inkább a szöveg: 

Ketrec

/Andrássy út/

Az első gyilkosságot akkor láttam, mikor szerelmet akartam vallani. Mindkettőben volt valami rítus, ám ezt csak később értettem meg. Amikor megölnek valakit, iszonyatos energia és érzelmi feszültség szabadul fel. Olyasféle, mint a szerelmi mámor. Azokban a napokban, mikor a Változás elterjedt, ez nagyon furcsa volt. Az utcán bármikor életre kelhetett az erőszak. Persze mind főképp attól rettegtünk, hogy mi leszünk a következő áldozata. Ám néha még jobban féltünk attól, hogy végig kell néznünk egy gyilkosságot.

Mindebből már csupán a szerelmemre vagyok hajlandó emlékezni. Minden mást kizártam. Ez az egy éhség maradt meg bennem, és a vágy. Fél éve, hogy nem láttam őt, azóta az utolsó tavaszi nap óta. Korábban hosszú hónapokig, minden reggel találkoztunk nagyjából hét negyvenötkor, az Andrássy út és a Csengery utca kereszteződésében. A Csengeryből jött, általában a sarkon futottunk össze. Eleinte mindig meglepődtünk a dolgon. Később, hetek múlván elmosolyodtunk e véletlen egybeesésen. Aztán, mikor eltelt pár hónap, már figyelni kezdtük a másikat.

Nagyon finoman, decensen öltözködött. Ahogy a húszas éveikben járó, irodában dolgozó budai nők szoktak. Nem volt sem kirívó, sem harsány a stílusa. Természetesen mozgott, látszott, jól érzi magát bőrében és ruhájában. Azt már nem tudom, milyen volt a szeme színe, de hajának lágy barnaságára emlékszem. Gyakran láttam, hogy frissen van mosva, ilyenkor érezni véltem a sampon szagát is. Parfümjének az illata pedig egészen az iskoláig elkísért. Néha már előre megéreztem, mielőtt egymásba futottunk. Olyan volt, akár egy hírnök. Hétvégenként, ha bevásárolni mentem, minduntalan betévedtem egy-egy parfümériába, ám sosem találtam meg ezt az illatot.

Nehéz megfogalmazni, miképp lesz egy utcai ismeretségből szerelem. Egyáltalán, miféle ismeretség ez? Minduntalan összeakadsz a munkanapok kezdetén ugyanazzal az emberrel, ugyanabban az órában és percben. Hol van itt a kapcsolat? A kutató, fürkésző nézésen, az előzékeny mosolyon és a későbbi, udvarias biccentésen kívül – nincs semmi. Korábban soha nem csináltam ilyet, több okból sem. Például, mert házas vagyok.

*** 

A nő már többször feltűnt a kapu előtt. A régi technikateremből pont odalátni. Az az első emeleti ablak nem rácsozott, de ide már nem is érnek fel. Órákig elnézem, ahogy ácsorog az utcán. Magányos, védtelen, még egy bot sincs nála. Néha leküldöm Öcsit, hogy mondja meg neki újra. Látom, figyelmesen hallgat, bólogat, de nem mozdul. Kezében ott a lap, a fénymásolat. Kíváncsi vagyok, melyik lehet rajta.

Így megy ez délelőtt tízig, akkor hátrasétálok a tornateremig. Útközben jöhet egy cigi és egy dobozos sör. Közben még mindig ezen a lányon tűnődöm, meg a többin, akik üres kézzel vissza-visszajöttek. Nem értik meg, hogy mindez színtiszta üzlet. Nekem aranyszívem van - és nagy belem. Az éhség a mi urunk, nem az igazgató úr. Ő már odalenn van, a pincében.

A tornaterem galériáján öt padsor húzódik. Az első három méter magasságban kezdődik – odáig a csupasz fal. A padok mögött ablakok – hányszor lemostam ezeket! Most leülök a legfelső sor szélére, és bambulok a lenti dolgokon. Ahogy ide–oda császkálnak, a sarokban kuporognak, vagy összeverekednek. Egy részüket ismerem, itt tanítottak. Ott van Julika, a gazdaságis. Már hiányzik az egyik füle, de még jó erőben van. Vagy Karcsi bácsi, a technikatanár. Őneki az ősz üstökét tépte meg valaki. Az alsó tagozatos tanító néniket az első hetekben megölték. Talán túl jószívűek voltak a túléléséhez.

Öcsi később csatlakozik hozzám. Óránként bejárja az iskola lezárt részeit. Mondtam neki, hogy túlzásba viszi. Ide senki nem jut be, és innen senki nem megy ki a mi engedélyünk nélkül. Eleget dolgoztunk rajta. Mindegy, ő pincétől a padlásig ellenőriz mindent. Aztán megkeres engem. Nyolcéves kora óta keres engem, mióta anya meghalt, és apa lelépett. Öcsi nem nagy szám, de mégis a testvérem. Úgy értem, a fejében nincs minden rendben, de én mégis szeretem. És ő az egyetlen támaszom, mióta ez a járvány megbolondította a várost. Ha az ő száznyolcvan kilója nem lett volna, már én is odalent őrjöngenék a kosárlabdapalánk alatt. Vagy kint kutatnék az utcákon valami ehető után.

Még etetés előtt megbeszéljük a napi dolgokat. Hogy a vízpumpa megint eltömődött. Pedig takarítani kellene a slaggal, odalent egyre nagyobb a bűz. Aztán a készletekről is szót ejtünk. A lentiekről a pincében. A legutóbbi nagy viharról, ami miatt a biológiaterem ismét beázott. És persze szóba kerül lány is.

Én egyre másra azt mondom Öcsinek, hogy bolond. Láttunk már ilyet. Mikorra ideérnek, olyan dolgokat élnek át, amitől elmegy az eszük. Ebben az esetben nincs üzlet. Meg sem értik, mit akarunk tőlük. A legtöbb egy-két nap után elkotródik.

Öcsi a fejét rázza feltevésemre, csalfán mosolyog. Furcsa az arcán ez a vigyor. Talán akar valamit a lánytól. A lába közt ficánkol neki a kis rudacska. Huszonhat éves, de még nem volt nővel. A tornateremben őrjöngőket megkaphatná – de azok még ráragasztanák a Kórt, ezért eltiltottam tőlük. A pincelakók, a szelídebb fertőzöttek közt meg nincs nő.

Tudom, hogy Öcsi bízik a lányban. Reménykedik, hogy megszerzi azt nekünk, amit minden alkalommal a fülébe súg. Ha így lesz, beengedheti az iskolába, az erős tölgyfakapun belülre. A mi birodalmunkba. Ahol már azt csinál vele, amit akar. Ha hagyom. Ki tudja, talán hagyom.

***

A feleségem persze nagyszerű asszony. Minden hűtlen vagy hűtlenséget fontolgató férj ezt mondja. De ő valóban – kifogástalan. Szőke, alacsony, már a molettség határán, ám még az innenső oldalon. A hús még izgalmasan feszül rajta. Domború és homorú, arca gyakran piros, haját mindig másképp hordja.

A természetét tekintve sincs okom panaszra. Szelíd és nyugodt, nem házsártos vagy rosszkedélyű. Sokszor elmélyül gondolataiban, máskor egy-egy lényegtelen dologról képes percekig érdekfeszítően beszélni. Alapvetően vidám, de óvatos teremtés. Mintha látott volna olyan dolgokat, még a Változás előtt, amik figyelmeztették. Nagyon régóta ismerjük egymást, azt hiszem, nincs rejtett tulajdonsága előttem. Ritkán, két-három alkalommal vesztünk össze házasságunk alatt. A szokásos, apró szóváltásból kerekedő vihar. Díványon vagy barátoknál aludtam, de végül mindig átvészeltük. Mindig visszaengedett az ágyába.

Még a szex is megfelelő lehetne, mind minőségét, mind mennyiségét tekintve. Ez egy nagyon fontos kérdés a házasságban, a legtöbben elbagatellizálják. Én különösen ügyelek rá, noha egyébként nem vagyok figyelmes szerető. Ő jól ellensúlyozza kapkodó, gyors stílusomat. Ahogy oly sok dologban – ebben is kiegészítjük egymást.

Mindez rendben is volna, de még sincs úgy. Már jó ideje nincs úgy, és a lány a sarkon, hét negyvenötkor, csak a végére ért oda.

***

A hét vége felé Öcsi mondta, hogy fogyóban az étel. Én ellennék nyúlhúson, de ő borzad tőle. Nincs mit tenni, beszélni kell a lánnyal. Pár napja jött egy másik jelentkező is. Alacsony, szemüveges férfi, a feleségét kereste. Fénykép se volt nála, találomra verte a nagykaput, és kiabált mellé. Attól féltünk, idecsődíti őket. Végül Öcsi kergette el a bolondot, végigrugdosva az utcán.

Most, ezen az esős reggelen, nézem, ahogy lebontja a torlaszt, a hat bordásfalat, amit a tornateremből hozott ide. Aztán kilakatolja a láncokat, és óvatosan kikémlel a kukucskálón. Majd kinyitja a kaput.

A nő ott áll az esőben, már csurom víz. Egy pillanatra még meg is sajnálom. Intek neki, jöjjön beljebb. Nem mozdul, percekig bámul ránk. Gondolom, elszokott már az emberi társaságtól. Aztán, amikor belép az iskola boltíves aulájába, csak még nyugtalanabb lesz. Látszik rajta, a szabad terekben érzi csak biztonságban magát. Nyurga, inas alkat, sovány, de még izmos – ezt azonnal felmérjük Öcsivel. Ahogy így jobban megnézem, már tudom, hogy korábban tévedtem, nem bolond. A kezem ügyében üveg pálinka, megkínálom, lassan kóstol bele, összegörnyed. Köhögni kezd, én egy padhoz támogatom, és gyengéden elveszem tőle a megázott fénymásolatot.

Ezt a sorozatot jó pár hete raktuk ki Öcsivel. Az Andrássy úton, az Oktogonon és a pályaudvar környékén. Rajta az arc, alatta kézzel írva a hirdetés. A fertőzött személy átvehető a Bajza Utcai Általános Iskolában. És a cím.

Mutatom neki a képet, kérdem, hogy ő kell, biztosan ők kell. A lány ajkait nyalogatja, és fél szemmel Öcsit lesi, aki a kapu előtt szuszog. Biztosan a menekülési lehetőségeken jár az esze, de azért bólint. Erre én elmondom neki lassan, nyugodtan, hogy milyen nagy költséggel jár a fertőzöttek tartása és megóvása. A nyulak, amiket nekik adunk, szénát zabálnak. A vizet fel kell szivattyúzni a régi ciszternából. A szemetet, mocskot el kell takarítani. Aztán ott van a védelem. Hiába olyan ez az épület, mint egy vár, mégis be tudnak jutni a kintiek, ha nagyon akarnak.

A lány sóhajt, most már nyugodtabb. Megérti, mi nem akarunk rosszat. Pontosabban én nem, Öcsiről nehéz nyilatkozni. Sokszor jómagam sem tudom, mit tervez a bolond kis fejében. Folytatom, úgy magyarázok az idegennek, mint anyám annak idején a piacon. Csak valamennyi élelmet kérünk, és már viheti is. Főképp konzerveket, de bármi mást, mindegy mit, csak ne nyúlhúst. Annyit kérünk, amennyit a súlya nyom. Ismét megrázom a képet az orra előtt. Az ő súlya. Előveszem a jegyzetfüzetemet. Ebben vannak a telefonszámok is, amelyek már nem jók semmire. Az iskola tanárainak a számai. Fellapozom a megfelelő névnél, és mondom is, hetvennyolc kilogramm. A lány reménytelenül néz fel rám.

***

A lány a sarkon akkor jelent meg, mikor már tudtam, nem bírom sokáig a házasságomban. Az a fajta rosszkedv volt ez, melynek okát szinte lehetetlen megtalálni. Benne van a reggeli ébredésben. A hideg padlóban és a keserű kávéban. A másik testének motozásában körötted. Ahogy álmosan és nyűgösen tesz-vesz, zuhanyzik, öltözik, elindul. Nem marad utána semmi jó érzés vagy kellemes illat. Csak a csípős parfüm.

Erre emlékszem, de ez nem igaz. Mert a feleségem voltaképp olyan ébredéskor, mint egy nagy cica. Kéjesen nyújtózik, finoman lépeget apró lábain, a forró vízsugártól nyögdécsel, a kávét apró, figyelmes kortyokban issza. Eleven, telve élettel már ebben a korai órában is. Ám én mégse így érzékelem őt. Olyan, mintha tudathasadásom lenne. Lényem egyik része tudja, hogy nagyszerű teremtés, és minden együtt töltött percünk áldás. Másik felem azonban már csak azt várja, hogy csukódjon az ajtó. Hogy egyedül lehessek, és leüljek egy székre. Ilyenkor mélyet sóhajtok, és arcomat kezeimbe temetem. Aztán eszembe jut a lány a sarkon. Nem akarok neki csalódást okozni, ezért pár perc múlva elindulok én is. Kiszabadulok a közös börtönünkből, alvásszagú, elátkozott, szomorú lakásunkból.

Az utolsó hetekben már egész nap csak ezeket a reggeli találkákat vártam. Úgy siettem feléjük, mint a megszállott, nem figyelve arra, mi történik köröttünk. Tőlem az egész világ összeomolhatott – ahogy azt meg is történt – már csak az a nő érdekelt.

Persze, sejtettem, minden hiába. Ha el is tudok menekülni a lakásból a másikhoz, akkor sem változik semmi. Addig a másodpercig, míg el nem kezdünk beszélgetni, csodálatos lehetőségek állnak előttem. Ám amint megismerkedünk majd egymással – ismét bezárul a ketrecem. Mind eljátsszuk ezt életünkben. Ki egyszer, ki százszor. Vágyakozunk egy idegenre, és képzeletben felruházzuk mindazzal, amit elvárunk az élettől. Jósággal, rejtelmességgel, izgalommal, feszültséggel, békével és sok szeretettel. Mindezt belesűrítjük ebbe a szerencsétlen formába, majd csalódunk, amikor kiderül tévedésünk. Az első pár találkozás után lemondhatunk egy fél tucat vágyunkról. Pár hét elteltével újabb szeretett vonások tűnnek a semmibe. Évek múlnak el, és még mindig hiszünk és várjuk a cáfolatot – jobbára hiába. Vannak, aki így élik le az életüket. Ostoba téveszméik rabjaként. Én is közéjük tartozom, bár most már igazi rab is vagyok.

***

Miután a lány elmegy, és Öcsi ismét felépíti a torlaszt, elkezdjük a napi munkát. Csak reménykedhetünk, hogy odakinn ő is teszi a dolgát.

A tornaterem szellőztetése az első. Anélkül nem nagyon lehet sokáig megmaradni odabenn. Aztán fentről, a karzatról lemossuk őket slaggal. Ez nagyon nehézkes, mivel elszaladnak a víz elől. Már aki még tud szaladni. A mocsok elfolyik a radiátorok alá tört résen át. Fogalmunk sincs, odalenn hol köt ki. Ha végeztünk, lemegyünk a pincébe. Itt tartjuk a nyugodtabbakat. Idelenn és az elsőn valamiért még van áram, bár odakinn az utcai lámpák már nem kapcsolnak fel éjszakára. Gyertyafényben nem szívesen téblábolnék itt.

Most csak három ketrecnek van lakója, köztük ott a lány embere. Annak idején ezek tárolók voltak, vasrácsos kis fülkék. Most ők csücsülnek odabenn: a magyartanár, a szemközti ház gondnoka és az igazgató úr. Míg én vizet adok nekik, Öcsi hátramegy a nyúlketrecekhez. A gyerekeknek volt itt valamiféle biológiai szakkör. Már akkoriban se szerettem, mert nekem kellett összetakarítani a sok szemetet utánuk. Aztán a gyerekek nem jöttek többet, de a nyulak maradtak. Hagytuk szaporodni őket. Az udvari garázsban nagy bálákban áll a széna, azzal kihúzzuk még jó ideig, csak meg ne rohadjon a télen. Öcsi kétnaponta vág le belőlük. Szaporák, azt hiszem, harminc volt eleinte, most már száz felett tartunk. Alig férnek a ketrecekbe.

***

Amikor a Változás lassan elterjedt, az egész dolog, a Kór hatalma apró utalások formájában lopódzott be a tudatomba. Azért nem figyeltem rá, mert a nagy pillanatot terveztem, és csak erre tudtam koncentrálni. Elhatároztam ugyanis, hogy végre megszólítom őt. Többször elpróbáltam, mit fogok neki mondani, sőt, egy ízben az iskolában még le is írtam egy tanuló füzetébe. Elfeledkeztem róla, és csak jóval később jutott eszembe, így majdnem kiosztottam a kettes fogalmazással együtt.

Nem maradt sok vesztenivalóm. A mosolyokból és összevillanó tekintetekből persze tudtam, hogy reménykedhetek. Emiatt egyszerre édes és szomorú hangulatban tengettem napjaim, várva a megfelelő alkalomra. Az, hogy egyre több erőszakos cselekedet, gyilkosság, rablás, értelmetlen leszámolás, ámokfutó vérengzés történt a városban – hidegen hagyott. A híradót nézve aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz ebből, és hogy valóban járványról van-e szó, de ez volt minden. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy másra figyeljek. Sajnos, emiatt vesztettem el őt.

***

Már senki nem mondja, hogy mit kell csinálnunk. Most Öcsivel találjuk ki a dolgokat. A nyulakat, a fényképezést és a fénymásolást. Azt, hogy üzleteljünk a kintiekkel. Amíg vannak kintiek.

Elnézem az igazgató urat a ketrecében, és elégedett vagyok. Mindenki a helyére került. Hányszor rám szólt, hogy piszok van a lépcsőn, hogy Öcsi ijesztgeti a gyerekeket, vagy hogy nem takarítom rendesen az ablakokat. Hát, most ő néz ki úgy, mint aki sárban hempergett. Az öltönye szakadtan lóg rajta, a haja, mint a szénakazal. Néha hergelem őt egy bottal, etetés vagy mosdatás alatt, de semmi. Olyan, mint akiből kiveszett a lélek. Így persze nincs sok értelme, hamar meg is unom a dolgot.

Amikor érintkezem velük, például beadom nekik a friss vizet vagy az ételt, tudom, hogy nem kell félni – ez a három idelenn egyáltalán nem veszélyes. Mégis, mindig rossz érzésem van, mert nem tudunk semmit a Változásról. Résnyire nyitom az ajtót, úgy csúsztatom be a tálkáikat. Soha nem próbálkoznak. Biztosan tudják, ők járnának rosszul. Fél füllel hallom, hogy Öcsi hátul már nyúz, de nem megyek oda. Felfordulna a gyomrom, pedig még nem is ettem szinte. Jöhet egy cigaretta, ez legalább elűzi a vérszagot. A nyulak idegesen motoznak ketreceikben.  Ha majd kész a hús, mehetünk fel, bedobálni a tornateremben lévő tucatnyi bolondnak. Öröm lesz nézni, ahogy egymást tépik érte. Ilyenkor érzem igazán, mégis csak valami jót teszünk.

Addig is a füstön át a férfit bámulom, aki már teljesen más, mint a lány fénymásolatán. A ketrec végébe húzódik, sérült lábát maga alá vonva. Úgy tűnik, mint aki valamin töpreng, de már nem hiszek nekik. Nincs belül semmi. Ahogy kint is mind jobban eltűnik a húsa. Amikor azt mondtam, hetvennyolc kiló, hazudtam a lánynak. Jó, ha hatvanat nyom. Hiába, nincs sok élelmünk. Ma is, legföljebb egy combot kap, nyersen. Délután talán zabkását, de egyáltalán nem biztos, hogy lesz kedvem főzni. Ez az egész, hogy előre kell terveznem napokat, igen nagy teher. Néha visszasírom, hogy nincs, aki parancsoljon.

A férfi felsóhajt, ki tudja, mi jut eszébe.

*** 

Pénteki nap történt. Úgy véltem, a hétvége időt ad majd, hogy átgondoljam az eseményeket, és hogy mindent elmondjak a feleségemnek. Tudtam, bármilyen választ kapok, a sorsunk már eldőlt. Aznap hajnalban ébredtem, kicsoszogtam a hűvös erkélyre, és elnéztem a panelházak szürke tömbjeit. Szívem kávé nélkül is hevesebben vert. Alig bírtam kivárni, hogy a felségem összeszedje magát, és felkapva a kocsikulcsot, elinduljon. Én teljesen más irányba mentem, busszal, majd földalattival. Soha nem utaztunk együtt reggelente.

Az, hogy akkor láttam őt utoljára, ma is nyomaszt. Izgatott várakozásomban nem figyeltem rá, nem emlékszem, mondott-e valamit, megcsókolt-e, avagy csak kisétált a lakásból. Talán hallottam, ahogy odalenn a parkolóban beindítja az autót. És a kávéscsészéjét biztos, hogy én raktam be a mosogatóba. Emlékszem, apró rúzsfolt maradt rajta.

Mindez távoli, töredékes képekben maradt meg bennem – másra kellett akkor figyelnem. A tévében a rendőrfőkapitány nyilatkozott, mikor lekapcsoltam. Az arckifejezése aggódónak és tanácstalannak tűnt.

És aztán jött a hosszú, idegtépő dülöngélés az iskolatáskák közt a buszon, le a hegyről, egészen a folyóig, át a hídon, majd le a föld alá. Számoltam a perceket. Soha nem néztem még meg ennyiszer órámat ezen az úton. Másodpercre pontosan zajlott minden. Az időzítés tökéletes volt, szokás szerint, negyvenötre értem a Csengery utcához. A sarok túloldaláról már hallottam kopogó lépteit. Ismét a fekete magassarkú volt rajta. Kifújtam a levegőt, megdörzsöltem a szemem – és megálltam. Belém fog ütközni. Ha nem, akkor meg fog torpanni, mikor kibukkan a sarok mögül. Csak ilyenekre tudtam gondolni.

Amikor már egész közel ért, éreztem, hogy mindenem lüktet és bizsereg. A levegő elektromosságtól és feszültségtől volt sűrű – ám mindez nem belőlem áradt. Volt ott egy ember, aki gyilkolni készült.

 ***

Másnap visszajön a lány. Egy nagy szövetzsákot húz maga után, van vagy hetvennyolc kiló.

Öcsi izgatottan nyitja a kaput, de mielőtt kitárná, megfordul, rám néz. Látom rajta, nem az étel miatt nyugtalan. Ő soha nem éhes, napokig elvan egy falat kenyérrel, mégis ilyen kövér. Megvonom a vállam, mert nem érdekel.

Vigyorog, ahogy a nyíló résen át kidugja fejét, néz jobbra, néz balra – óvatosnak kell lenni.

A zsákot Öcsi hozza be, a lányt én. Bab, száraztészta, penészes krumpli érkezett. Van egy mérleg a tanáriban, ahol alszunk, oda kísérjük a vendéget. Sokáig vacakolok a súlyokkal, a másik kettő nyugodtan várakozik, a lány később elsétál. Hetven kilót hozott, fogalmam sincs, hogy miképp tudta összegyűjteni, és elvonszolni idáig. A zsák alja szétfeslett a betonon.

Körbenézek, látom, már ott ül az ő asztalánál. A férfi dolgait nézegeti, a fényképtartóban lévő képet. Könnyes az arca. Én Öcsit figyelem, amikor felém fordul, intek neki. Dagad a nadrágja elöl, ahogy megindul felé.

Néha nem értem Öcsit. Sok dolog van benne, ami zavaró, de ennek ellenére lehet szeretni. Annak ellenére is, hogy tudom, miket művelt, mikor a kórházban dolgoztam. Én is hibáztam, de mit tehettem volna – mivel senkire nem tudtam hagyni, esténként bevittem magammal. Aztán persze, amíg az alagsori folyosót nyaltam, néha betévedt olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Szerintem akkor tört meg benne valami. Korábban sem volt teljesen rendben, de a halottak óta már nem törődik semmivel.

Én pedig mit tehetnék az ő akarat ellen?

***

Osztályfőnöki óráimon mindig azt hangsúlyoztam, hogy az erőszak sehova nem vezet. A gyerekek talán elhitték ezt. Ahogy mi, többiek, felnőttek is. Ám köröttünk lassan megváltozott minden. A takarítónő esténként behordta húszéves, elmeháborodott testvérét az iskolába. Azt hallottam, a gyerek holtak húsából evett. Az utolsó napokban ugyanilyen őrültek jelentek meg minden sarkon. A külső kerületekben éjjelente fellángolt egy-egy panelház. A lakók nem tudtak lefelé menekülni, a füsttel együtt felkúsztak a tizedikig, és az égő fáklya végén várták be a véget, pizsamában üvöltözve. Nagyon valószínűtlenné váltak a dolgok. A levegő, a fények, a színek. És a félelem, mely e bizonytalanságból fakadt, behálózott minket. Én leginkább a testemet féltettem. Jól megalapozott szorongás kerülgetett, hogy valami szörnyű történik majd velem. Védtelennek és törékenynek éreztem magam. Folyton az járt a fejemben, hogy végzetes sebet szerzek egy hirtelen támadásban. Esténként, dolgozatjavítás után az épület sötét sarkait fürkészve lopóztam haza. Az őrült fiútól rettegtem, aki majd beleharap a húsomba, és fogaival valami végérvényeset művel. Mindez ott volt a levegőben. Mindenki így érzett akkoriban a városban, nemcsak én. A félelem és a pánik napról napra erősödött, és senki nem tudta, hogyan ér véget e különös időszak.

*** 

Azért csak követem őket.

Öcsi megy elöl, a lány utána, mint akit megbűvöltek. Kezében szorongatja a fényképet. Átvágnak az elsősök termei előtt, oldalt kanyarodnak, az ebédlő irányába, majd lefelé indulnak a pincébe. Olyan szépen, csendben lépdelnek, mint két régi jóbarát. Megállok hát a lépcső tetején. A lány észreveszi, a fordulóban ő is megtorpan, és felnéz rám.

Azt gondolom, most látom utoljára szabadnak. Meg vagyok róla győződve, hogy Öcsi ketrecbe rakja. Így vagy úgy, de gondja lesz rá. Figyeltem őt, hogy les rá. Még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Nem kellett volna a lánynak idejönnie. Nincs senki ezen a világon, aki ennyit ér. Nincs olyan dolog, amiért érdemes ennyi kockázatot vállalni. A Változás, a kinti fertőzöttek és mi. Mind rossz, de a legrosszabb majd odalenn várja, a ketrecben.

Aztán minden olyan gyorsan történik.

*** 

Mielőtt megpillantottam volna őt, felharsant a sikoly az Andrássy út túloldalán. Először megdermedtem, aztán tovább akartam menni, túl a sarkon. Csak a begyakorolt mondatokkal kívántam foglalkozni, az utolsó normális reggelek egyikén. Ám valami érthetetlen részvét még ezt is elvette tőlem. Vagy talán az örök kíváncsiság hajtott, mikor megálltam, és a hang irányába fordultam?

Egy autó állt a zebrán. Vastag, szoknyás lábak nyúltak ki kerekei alól. A sofőr, egy fiatal, kövér férfi ott guggolt felettük. A zebra elején egy nő állt, elfúló hangon sírt, majd a hájas mozdulatára ismét sikoltott. A térdelő ugyanis babrált valamit a fekvő testen, de hogy mit, azt én nem láthattam. Megindultam feléjük. Mögöttem megérkeztek, majd megtorpantak a kopogó léptek, az ismerős illat lassan beérte orrom.

Nem fordultam meg. A sofőr cipőjét körbefolyó vértócsát bámultam, lassan, de céltudatosan mozgó kezét. Aztán kiléptem a széles útra, és oldalt tértem. Balra néztem, nem jött semmi. Előttem a baleset perspektívája lassan gyilkolássá tágult. A férfi ütemesen verte a fekvő koponyáját a betonba. Hol megemelte a csatakos, ősz hajtincseket markolva, hol lecsapta a fejet. A sikoltozó addigra elhátrált, de már nem is tudtam rá figyelni. Elbűvölve figyeltem a sofőr energikus mozdulatait, és hirtelen megértettem – tetszik a dolog.

Ekkor fordultam vissza a lány felé. Ott állt a sarkon, engem nézett. Nagyon távolinak tűnt, főképp arckifejezése miatt. Én pedig nem tettem semmit, csak lassan elvettem róla tekintetem. Amikor ismét a párosra pillantottam, már tudtam, hogy számomra minden megváltozott. Ez volt a legfájóbb. Nem pedig az, mikor átléptem az úttest záróvonalán, és egy jobbról érkező autó elsodort.

***

Öcsi kinyúl, és megragadja a lány haját, eltüntetve a szemem elől. Hallom, hogy vendégünk felsikolt, és hogy legurul a lépcsőkön. Aztán Öcsi teste puffan, talán ráugrott. Nem akarok többet hallani. Egy fej csapódik a nagy pinceajtónak, amit mindig zárva tartunk. Biztos vagyok benne, hogy a lányé.

Elhatározom, hogy inkább megyek, megfőzöm a kását. Legalább azzal előrébb leszünk. Már épp fordulnék, de a hirtelen beálló, gyanús csend megállít. Semmi nem moccan odalenn. Tudom, hogy a lánynak sikoltoznia, Öcsinek hörögnie kellene. A tagok, az ujjak, a lábak a betonon csapkodnának, dobolnának. Semmi nincs mindebből. Pár perc tétovázás után nyugtalanul megindulok lefelé. Mindenfélére gondolok közben, de amit a forduló után látok, az megdöbbent.

A lány valóban a pinceajtó előtt hever. Öcsi rajta, a lábai közt. Nagy, busa fejét a lány melleire hajtva figyel a másikra. Az pedig a képet Öcsi hátára szorítva könnyezik, és motyog maga elé. Csak annyit mond, hogy szeretem, szeretem. Ez a nagy mamlasz pedig biztos magára érti. Vagy egyszerűen csak ellágyult. Szentimentálisak lettünk összezárva idebenn. Nagy szívem van, de Öcsinek néha még nagyobb. Elnézném még őket sokáig, ám vár a munka. Csettintek, mire a testvérem magához tér, felnyúl, és befogja a lány száját. Aztán lerángatja a nadrágját, és teszi a dolgát.

***

Már a ketrecben ébredtem. Amitől tartottam, bekövetkezett. A bordáim és a jobb térdem sajogtak, a bőr több helyen szétnyílt rajtam, testem vérzett. Nagyon lassan tudtam mozogni, felállni, rázni a rácsot, inni a poshadt vízből. Később, mikor elájultam, valaki kicserélte a kötéseimet. Éles fény villant, rájöttem, fényképezőgépből, régi, polaroidos surrogás követte.

Hetek teltek el az ócska rongyokra szögező bénaságban. Hamar megértettem, hogy az iskola pincéjében vagyok. Hátul, a folyosó végén nyulak motoztak. Elöl, az első két ketrec felől néha morgás, ebédidőben elégedett csámcsogás szűrődött felém. Sorstársak éltek ott. Soha nem próbáltunk meg kapcsolatba lépni egymással. A két gondozóval sem, akik hamarosan nélkülözhetetlen, figyelmes tartóimmá váltak.

Az első időkben megfordult a fejemben, hogy beszélek velük. Később rájöttem, hogy csak a takarítónőnél lenne érdemes próbálkozni. Fia, az egykori halottevő úgy ment és szuszogott, mint egy vadkan. Hallottam, ahogy puszta kézzel eltöri a nyulak nyakát. Tűrtem, hogy durva lapátkezeivel lefogjon, míg anyja a hideg vízzel lecsutakol. Biccentettem, ha a napi adagomat belökte az ajtó résén.

Tíz napja lehettem idelenn, mikor már elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszéljek. Az asszony épp vödörbe gyűjtötte mocskunkat. A szomszédos ketrec lakója halkan vinnyogott. Talán fájt valamije. Mikor a takarítónő odaért hozzám, nyitottam a szám, és kiejtettem egy hangot, egy m hangot. Kérdezni akartam, egy kérdő névmással. Aztán nem mondtam semmit. Megértettem, ahogy rám nézett, hogy nincs mit kérdezni. Nem akartam tudni – avagy nem is érdekelt – hogy mi van odakinn. A nő tekintetében benne volt a válasz mindenre.

Azóta már ki tudja, mennyi idő telt el. Semmi nem változik, csak a testem lesz mind kevesebb. Biztos vagyok benne, hogy nem kaptam el a Kórt. Ember maradtam, majdnem teljesen. A hely, a pince megnyugtatóan körbeveszi ezt a maradékot. Karcsi bácsi, a technikatanár saját tervezésű zselégenerátorai még mindig egyenletesen szolgáltatják a sárga fényt. A takarítónő néha furán néz rám. A nyulak mind hangosabbak, talán megnőtt a populáció. A falak nedvesednek, néha víz csöpög a fejemre. És ma reggel új, ismeretlen lakó érkezett a mellettem lévő ketrecbe

2011