A Drakula sosem volt magasirodalom, Stoker pedig sosem volt az irodalmi kánon része, nagyjából úgy képzelhető el, mint kora Lőrincz L. Lászlója, tehát nem is olyan elvárásokkal álltam neki a regénynek, amelyek eleve csalódást generálhattak volna - de az tény, hogy legalább szórakozni akartam olvasás közben. Nem sikerült, és ennek nem az az oka, hogy az immár 125 éves mű rosszul öregedett - hanem az, hogy eleve nem volt jó. Elmagyarázom, miért.
Nem emlékszem pontosan, hogy az új fordítás kézbe vétele előtt mikor olvastam először a Drakulát, de az valószínű, hogy a nem igazán pontos Bartos-féle szöveggel találkoztam kamaszkoromban. Homályosan rémlik csak a regény első lenyomata, elnyomja az ugyanebben az idősíkban látott, és imádott Coppola-film, mely mai szemmel nézve megmosolyogtatóan maníros (bár a zenéje, az még mindig elképesztő), viszont meglepően pontosan adja vissza a történetet.
Érdemes mindehhez felidézni a kilencvenkettes év végét, amikor épp elmúltam tizennyolc, tele voltam szerelemmel, vággyal, kamaszosan sóvárogtam a sötét dolgok iránt, írni akartam, de lusta voltam elkezdeni, helyette rengeteget olvastam, főképp éjjel, sok kávét ittam, tengernyi idővel rendelkeztem, hisz nem vettek fel főiskolára, és emiatt egy évet otthon töltöttem, egyfajta kényszerszünetként, kiesve a világból, a normális életmenetből. Ebben a korszakban telitalálat volt a Drakula-mozi, melynek címadó hőse ugyancsak egy társadalmon kívüli, félállapotban leledző karakter, a sötétség szülötte, tele van romantikus vágyakkal, és végső soron ez dönti a pusztulásba.
Gary Oldman alakításában a legnagyobb különbség a regényben megjelenő vámpírhoz képest a Mina iránt érzett örök szerelem, ennek kibontása a Harkernéhez kapcsolódó reinkarnáció is, és be kell valljuk, hogy ez a motívum nagyon jót tesz a történetnek, kikerekíti azt. Az irodalmi Drakula létezésnek fő célja ugyanis egyedül az invázió, London meghódítása, ezen kívül a figura kevés szóval jellemezhető: egyszerre ravasz, állatias és gonosz – nincs tehát mélyebb dimenziója, nem lehet vele azonosulni, megérteni, együttérezni, ám istenigazából gyűlölni sem tudjuk. Így aztán egyfajta kelléké válik, katalizátorrá a történetben, de semmiképp sem emlékezetes főszereplő, létezésének célja a gonosz dolgok művelésén túl az, hogy összekovácsolja az ellene szövetkezőket, hogy az általa okozott szenvedésekkel plasztikussá tegye Lucy és Mina személyiségét (rájuk fér). A vámpír Stoker kezében eszköz, egy otromba ék, amit belever a viktoriánus társadalom szövetébe, miközben magáról a grófról igen keveset tudunk meg, a háttérinformációk a történeti és misztikus szálak, amiket Van Helsing oly nagy beleéléssel előad, homályosak és zavarosak – a kilencvenkettes mozi ebben is következetesebb, hisz ott konkrét magyarázatot kapunk Drakula természetfölötti transzformációjára.
Végignézve a regényről készült jegyzeteimet, sajnos sorjáznak a felkiáltójeles, megdöbbenést kifejező mondatok, és végső soron az egész anyagból az sugárzik, hogy „ez ennyire gyenge”?
A múlt héten, a könyv végére érve eltűnődtem, hogy miképp tudott ez a hanyagul megírt, inkoherens történet ilyen hatalmas karriert befutni? Hogy volt képes ennyi inkarnációban feltűnni az 1897-es alapsztori?
A megoldás persze az, hogy ketté kell választani a szöveget, ami olvasás után gyorsan el fogunk felejteni, és a vámpír figuráját, amivel valamit nagyon eltalált Stoker. Egy olyan általános toposzt, motívumot, ősképet alkotott meg Drakula alakjában, amibe aztán majd minden kor beleláthatja a maga félelemeit, minden korban szabadon és könnyedén adaptálható. Ennek fő oka szerintem az, hogy a gróffal vette kezdetét azoknak a szörnyeknek a sora, akik képesek elvegyülni köztünk. Egészen addig a gonosz teremtmények, a boszorkányok, a kísértetek, a vérfarkasok de még Frankenstein szörnyetege is feltűnően, külsőleg mások voltak. A grófot legfeljebb a regényben túl sokszor leírt vörös, izzó tekintete, görbe orra és kissé hegyes szemfoga miatt tűnik némiképp furának, de egyébként belesimul az utca arctalan tömegébe, és ez teszi őt nagyon hatékonnyá az inváziós terveinek végrehajtásában, hisz kocsisokat, hajóskapitányokat képes felbérelni, egyéb üzleti ügyeket intéz, és általában úgy cselekszik és olyan, mint bármelyikünk – eltekintve attól, hogy olykor köddé, kutyává vagy denevérré változik.
A társadalmat belülről támadó vírus, a gróf utódja és továbbfejlesztése az ötvenes évek inváziós, testrabló horrorjai lesznek, de tény, hogy az innováció Stoker érdeme.
Amit még ki tudok emelni erényként és újításként a történetből, az az üldözők csapatformálódásának bemutatása. A horrortörténekben van egy olyan fokozatosság, ami a gyász öt fázisára, vagyis az elfogadás lépcsőfokaira emlékeztet: a döbbenet, annak hangoztatása, hogy ez nem lehetséges – a hatóságok, a külvilág, a többi ember sikertelen bevonása – kiútkeresés és/vagy menekülés – tervek kovácsolása és végrehajtása – leszámolás. Ezeket a lépcsőfokokat a regény emberi karakterei végigjárják, és az író főképp abban jó, ahogy a gróffal szembeszálló közösség, csapat kialakulását bemutatja. Vannak persze esetlegességek, hisz Quiencey, az amerikai udvarló alakja néha eltűnik, mintha az író megfeledkezne róla, de Stoker alapvetően képes jól együtt mozgatni a négy férfi és Mina karakterét. Imádtam azokat a részeket, amikor ez a csapat összegyűlt egy-egy támadás vagy fordulat után Harkerék vagy Lucy házának szalonjában, és próbálták összerakni a gróf következő lépését, és az erre adható válaszreakciókat. Ezek nagyon hangulatos, feszült és emberi jelentek, melyeket írásaimban én is alkalmaztam már párszor, és nagyjából egy család esti beszélgetéseinek a meghittségét adják vissza. Persze már itt problémás az önismétlés, ami oly sokszor rontja a szöveget, hisz e szeánszokon Mina jó párszor a csoport elé tárja a jegyzeteit, azok minduntalan megvitatják ezeket, majd megdicsérik a nőt (Van Helsing ekkor mondja ki ominózus, ma már nem igazán korrekt kedvességét: olyan, mintha a Harkernénak férfi agya volna).
Ezen kívül bizonyos részekre lehet még azt mondani, hogy ügyesen van megírva, például a regény dinamikus kezdete, majd a Borgói-hógón zajló események atmoszferikus megjelenítése, vagy az, ahogy a Lucyhoz sorban érkező kérőket a lány által, az ő jellemzésével ismerjük meg. Érdekes még a kihagyásos szerkezet, ami következik a fragmentált, napló/újságcikk/fonográfjegyzet/levél formátumból, az például, ahogy a Demeter hajótörése után a roncsról kitörő kutyáról, az állatkertből szabaduló farkasról szóló újságszemelvények alapján kell rekonstruálnunk Drakula útját.
Máshol ez a fajta töredékesség fárasztó lesz, és a filler, kitöltő funkciót veszi át, egyfajta rossz értelemben vett anekdotikusságot, mint például az öreg tengerész karaktere, akivel a lányok sétáik során megismerkednek, és aki aztán jó statisztaként szörnyethal Drakula láttán.
Stoker több olyan eszközt is bevet, ami akár jól is működhetne, de megvalósítás egésze sajnos nem meggyőző. Harker erdélyi utazása álomszerű jelzőt kap, és itt az író valamiféle módosult érzékelést akar bevezetni, amiben a természetfeletti hihetővé válik, de az atmoszféra nem annyira rémálommá, mint inkább furcsa, ködös tudatállapottá válik.
A másik a fokozatosság, amivel a szörnyűségeket kívánja adagolni, például abban, ahogy a gróf figyelmezteti Harkert, hogy ne aludjon máshol a kastélyban, majd jön a tükör-jelenet, végül hősünk megpillantja a falon mászó Drakulát. Nagyon erős és nagy ugrások vannak ebben, mintha Stoker sietne, túl akarna lenni a felvezetésen, minél előbb minél több látványos dolgot be akarna vetni, ezért a lassú építkezés helyett hadaró, gyerekes nagyotmondást kapunk.
A földrajzi tévedések (narancsfák és szlovák lakosok Erdélyben) miatt már sokan sok helyen szétszedték a regényt, de tény, hogy ezek az otrombaságok nem segítik a beleélést. Nálam ugyanilyen nagyságrendű probléma az egyes karakterek beszédmódjának tálalása. Nem ismerem a tizenkilencedik századi angol munkásnyelvet, de a kocsisok, rakodók és az állatkerti őr a fordításban rémesen erőltetett, roncsolt nyelvet beszél, mely az alsóbb társadalmi státuszt van hivatott rögzíteni, és a hitelességet kívánja növelni – persze pont az ellenkező hatást éri el. Ugyanígy az, amikor az erdélyi utazótárs – aki egyébként paraszti sorból való –, klasszikus drámát idéz, olyan erővel zökkenti ki az olvasót, hogy az az egész, szépen felvezetett Borgói-hágó jelenet hangulatát megsemmisíti.
Ki kell még emelni a leginkább szembetűnő karakterhibát, Renfieldet. Ő Harker előképe, a fajunk gyenge példánya, aki behódol a grófnak, és beleőrül ebbe a behódolásba. Viselkedése hol komikus, hol fenyegető, de ha jobban megnézzük, tulajdonképp semmiféle konkrét szerepe sincs, nem viszi előre a cselekményt, nem tesz hozzá a történethez. Hangulatilag az őrület világát viszi be a szövegbe, ami kapcsolódik valamiképp a gróf halálon túli világához, de ennek okát, hátterét Stoker nem tudja kibontani. Halovány magyarázatként bevezeti a zoofágiát: légy- majd pókevéssel utánozza az életerőt magába szívó Drakula cselekedeteit. Renfield az áruló, aki végül mégse árulja el az emberiséget, a szolga, de igazából semmiben nem szolgálja urát, végül nem tudja befutni karakterívét, és még az is értelmetlen, megalapozatlan, amikor Drakula indokolatlan dühében megöli.
A többi karakter is hajlamos a kisiklásokra, sokszor ezek a jellemdefektusok, amik írói hibák, ugyancsak kizökkentőek – Van Helsing összeomlik, és zokog, mint egy gyermek, Mina többször megesketi a férfiakat vészjósló komolysággal, hogy ha arra kerül a sor, karót döfnek a szívévbe, Arthur túlságosan sznob. Egyébként az egész történeben végighúzódik egy elvakult high society imádat, hisz minden kétkezi munkás otrombán beszél, iszákos és egyedül a pénz motiválja őket – az ő ellentétük az arisztokrata és kifinomult Arthur, akinek a neve kapukat nyit meg, hivatalnokok hajbókolnak előtte, és általában mindenki ájult tisztelettel kezeli, maga Stoker is.
Ebből a sok helyen problémás karakterábrázolási kavalkádból mesze kiemelkedik Van Helsing, minden vámpírvadászok ősatyja. Kellően rejtélyes háttérrel bír, elszánt, nem riad vissza a radikális cselekedetektől, és ő az, aki a kezdetektől a csapat által kívánja megoldani a problémát, személyes üggyé, Lucyért majd Mináért megvívott bosszúvá teszi az esetet, ő maga akar leszámolni a gróffal, mivel nem hisz a hatóságokban. Stoker mindezen túl próbálja esendőnek beállítani, hisz egy hintóban zajló jelenetben az érzelmileg túlterhelt professzor „egyszerre zokogott és kacagott, ahogy az asszonyok szoktak” , amiből a karakter egy dagályos magyarázattal jön ki. Rontja az összképet az is, amit a gróf eredettörténeteként előad, és ami legalább annyira zagyva, mint az, amit a gróf jelleméről gondol. Drakula Van Helsing szerint ugyanis gyerekes és tudatlanul viselkedik, mivel évszázadokig feküdt a koporsójában. Ez az állítás számos kérdést felvet, de az ügyeit nagyon is határozottan intéző grófra a megállapítás semmiképp sem illik, ráadásul máshol a professzor állítja, hogy „a vámpír ravaszsága az éveinek számával nől”.
Van Helsing az egyik tanácskozás alkalmával sorra veszi a vámpírhit sarokpontjait – talán ez a karakter és a regény legfontosabb hozadéka, ez az összefoglaló, áttekintő szózat, ami kitér az árnyék nélküliségre, a házba való behívás szükségességére, a fokhagymától, kereszttől való rettegésre és még számos olyan kanonikus elemre, melyet azóta is hoznia kell egy valamirevaló vámpírtörténetnek.
Összeségében milyen ez a majd százharminc éves regény? Olyan, mint amikor egy nagyon tehetséges kamasz elkészül a harmadik, nagyobb lélegzetű anyagával. Túlírt, következetlen, hibáktól hemzsegő. De már van benne valami, ami sejteti annak a lehetőségét, hogy ebből az íróból még lehet valaki, akár remekművek alkotója. A későbbi koroknak érdekes kutatási anyag lehet ez a zsenge, és talán bizonyos elemei és részei még ki is állják az idő próbáját – de összeségében csak az elvakult rajongók fogják olvasni a jövőben.
Kár, hogy Stoker esetében nem áll meg ez az analógia, nem jött egy sokkal kiforrottabb, összetettebb és letisztultabb regény, megmaradt ezen a szinten. Nekünk pedig a saját polcán kell kezelni a Drakulát, ami ma már inkább kuriózum, írástechnikai kudarcok tárháza és oktatóanyaga, semmint irodalom.
Kritika a Helikon Kiadó Düledék palota (Klaszikus rémtörténetek) című antológiájáról
Nem szokásom kritikát írni, de most úgy véltem, mint rajongónak, olvasónak és írónak, illik pár szót ejtenem az idei év egyik fontos megjelenéséről, a Düledék palotákról.
A Helikon új kiadványa a horrornak, azon belül is a 2. világháború előtti horrornak kívánja egy új, magyarul eddig – jobbára – nem elérhető novellákból álló gyűjteményes foglalatát prezentálni. A „Düledék palota” cím a szerkesztő, Sárközy Bence utószava alapján Vörösmartytól van, és az egész kötetre valóban rányomja bélyegét valami romantikus borongás, ami még a zsigeri félelmen innen, de az érdekesen már túl van. Az írások egy része pont a romantika korából vagy a késő romantikából származik, megjegyzem, ezek a – többnyire – kevésbé sikerültek, mai tűréshatárunk szempontjából kevésbé ijesztőek. Az összképen érződik, hogy a 19. század utolsó két-három évtizede termelte ki azt a nyelvi és gondolati finomságot, ami nélkül nem működik a jó horror. A kötet utolsó negyedében helyet kapó huszadik századi írások jóval közelebb állnak hozzánk irodalmilag, bár itt találtam a két leggyengébbet is: „Az íjászok” egy igencsak rövid, első világháborús történet a lövászárokban átélt látomásról – minimálisan illek a kötetbe, míg La Mare „A mélyből” című novellája olvashatatlanul modoros és nyegle, lehet, itt fordítási problémák is vannak.
Üdítő, hogy tényleg kevés ismert darabot találunk, talán Poe, Stoker, Lovecraft, Bierce és Kipling novellái azok, melyeket egy hardcore horrorrajongó már ismerhet máshonan, más fordításban. Nem meglepő, hogy az ő műveik a legélvezetesebbek. Stokertől „Az indián asszony” friss és erős szöveg (valamiért a fejünkbe van verve, hogy egykönyves és gyenge író volt), így sokadik olvasásra is izgatottan vártam a véres végkifejletet. Kipling inkább a feszültségkeltésben jó, Bierce látomásos, álom-valóság határán mozgó haláljelenete "A Bagoly-folyó" alapötletét idézi. Lovecraft pedig ugye Lovecraft. Jó ötlettel dolgozik Henry James a „Sir Edmund Orme”-ban, de a rettegés vagy még inkább a feszültség elpárolog az első pár jelenés után. A számomra ismeretlen Charlotte Perkins Gilman sárga tapétáról szóló művében ugyancsak kellemes meglepetés volt a megbomló, széteső női elme plasztikus rajza. Robert Louis Stevenson sírrablói nagyon erős atmoszférát teremtenek, ám a csattanó némiképp kiszámítható – ez pont nem igaz Jack London „Míg a halál el nem választ” című írására, melynek épp hogy a vége meglepően drasztikus. Részleteiben érdekes volt még az időben a hozzánk legközelebbi, 1938-as írás, „A pokol galambjai” Robert E. Howardtól, itt azonban néha túlszaladt a gore, és emiatt nevetségessé válnak a jelenetek, nem beszélve a rejtély suta magyarázatáról. Jellemző, hogy az egyik legemlékezeteseb ötlet és csattanó „A nyitott ablak” című írás végén van (Saki), amely azonban sajnos egyúttal ki is iktatja a horror feszültségét (egyébként is sok helyen éreztem, hogy a félelmetes összecsúszik a nevetségessel, talán a korabeli alkotó így akarta oldani a komorságot, és óvni olvasóját). Vannak aztán azok a nagy nevek, akik magukhoz képest túlságosan szimpla történetekkel szerepelnek, mintha nem akarták volna megerőltetni magukat egy alapvetően könnyed, szórakoztató és lenézett műfajban: Conan Doyle egy bálnavadászhajó kapitányának a tragédiáját, míg Dickens egy vasúti munkás furcsa végzetét rajzolja meg – egyik írás sem lett a kedvencem.
És ezeken kívül van még a 32 írásból álló kötet összes többi novellája, vagyis nagyjából a művek fele, melyek sem ijesztőek nem voltak, sem irodalmilag nem érékelhetőek közepesnél jobbra. A két nyitó darab, mely két töredék (az első még 18. századi, a másik a kissé túlértékelt Byroné) esetében mindez még a kor számlájára írható, de a kilencedik novellával már átlépjük az 1850-es évet, vagyis túl vagyunk a romantikán, Poe már halott, jönnek a szimbolisták – és ehhez képest halálra fagyott kislányok kísértetéről, őrülten orgonáló öregemberekről, villámhárítóval házaló félőrültről (Melville, ezt most így hogy?) vagy egy látomásokba belebonyolódó festőről szóló, egyenletlen, jobbára feszültségmentes, nem csúcsra járatott írásokat olvashatunk (ez utóbbinál még a Monthy Pythont idéző, félbehagyott „utolsó mondat” is tesz róla, hogy inkább csak mosolyogjunk).
Mondanám, hogy a kötet íve kiad valamiféle fejlődési vonalat, a fehér leples, láncokat csörgető alak képétől a pszichológiai, bőr alá sikló félelemmel operáló módszerig – de sajnos ez a tétel sem igaz, hisz Poe vagy Hawthorne már a műfaj korai szakaszában megugrották ezeket a fejlődési fokakat.
Felmerül a kérdés, hogy ha ez egy erős és gondos válogatás jó 130 év horrornovelláiból, akkor miért ilyen egyenletlen a színvonal, miért van ennyi közepes, maximum érdekes, de semmiképp sem riasztó vagy megrázó írás – vagyis: miért ilyen kevés a horror? Elképzelhető, hogy a merítéssel van gond – és én inkább szeretnék ebben hinni, mivel a másik lehetőség azt jelenti, hogy a horror múltjában a remekművek kicsiny száma mellett inkább a tucatmunkák domináltak.
Hogy megéri-e a pénzét a „Düledék palota”? Rajongóknak mindenképp, főképp a friss fordítások miatt. Aki ismerkedik a műfajjal, annak azért lesz jó, mivel észlelheti a színvonalbeli különbségeket – már ha van szeme rá. Azok viszont, akik ezzel a kötettel nyitnak a zsáner felé, félő, csalódni fognak, és felteszik majd maguknak a végén a horrorírók számára végtelenül ijesztő kérdést: ennyi?
Az első és a második rész után itt a folytatás
Lábjegyzet, hogy az elmúlt hetekben kortárs, félig-meddig szépirodalmi (igényű) horrort - is - olvastam. Az összkép nem túl kedvező. Az orosz Ljudmila Petrusevszkaja kötete csak eszközként használ bizonyos gótikus paneleket, úgy mint álom, visszatérés a halálból, bolyongás az erdőben, elcserélt élet. A cél nyilván az, hogy az orosz létről mondjon valamit, de a szöveg szerintem homályos, kopár, ötlettelen, nem vonzza be semmilyen értelemben az olvasót. Karin Tindbeck könyve már sokkal erősebb, néhol valóban ötletesen játszik a svéd hitvilág lényeivel. A "Pyret" című történet és a címadó lény egyértelműen a könyv csúcspontja, egyes képei valóban félelmetesek. Ugyanakkor visszatérő helyszín egy kicsavart, párhuzamos világ és annak erőltetetten fura törvényszerűségei, például "A matrónák" című műben, mely legföljebb a testhorrorra jó példa, de egyébként a legtöbb részletében jobbára fárasztó. Nehézkesen, lassan haladtam mind a két könyvvel, nem volt meg a "még több ilyet" érzet, ami sok mindent elárul, mert hetedikes korom óta, vagyis a Ragyogás első olvasata óta rajongok a műfajért, és egy jó horrortörténettel még ma is le lehet venni a lábamról. Gondolom, ez a minta nem lenyomata a teljes kortárs, európai helyzetnek, de annak igen, hogy magyar, nívósabb kiadók mit hoznak ki e kategória alatt.
3. rész
A 2020/434-es ügy lezárt nyomozati anyagának, 4-es számú bizonyítéka: rossz minőségű MOV fájl leirata. A fájlt a 2-es számú bizonyítékkal, egy Panasonic kézi videórögzítővel készítették. A rögzítő fizikai sérülés miatt működésképtelen.
Szobabelső, délután négy óra a fali óra tanulsága szerint. Négyzetes asztal, körötte székek. Az asztal közepén az 1-es számú bizonyíték egy CZ75-ös maroklőfegyver. A helyiség a helyszíni nyomozás alapján a Sirom, Deák utca 75. alatti ingatlanban található.
A szobában három személy tartózkodik. Megállapítható személyazonosságuk L. Péter, T. Bálint és K. Anna. A leiratban a továbbiakban csak keresztnevükön utalunk rájuk. Mindhárom személy az asztal körül ül. A kamera az asztal szélén helyezkedik el, ezért Bálint alakja csak félig látható. Odakint alkonyodik, az alakok a felvételen alig kivehetőek. A felvétel kezdetén Péter beszél: − Szóval így éltem az elmúlt években. Az egyetlen fontos dolog ezen felül az anyám volt.
Anna: − Ő hol van?
Péter: − A nyári konyhában él. Leszigeteltük, és bevezettük a gázt. Azt mondja, apámra emlékezteti, mert ott szeretett pihengetni az öreg.
Anna: − Részvétem az édesapádért.
Csönd.
Bálint: − Kimegyek, elszívok egy cigit.
Péter: − Találsz hamutartót, hátul a favágó tőkénél.
Bálint kimegy.
Anna: − Te dohányzol?
Péter: − Néha. Amikor felidegesítenek a kölyök a suliban. Mondjuk ezen az alapon igazából láncdohányos lehetnék. De van úgy, hogy egy kis pálinka hatásosabb…
Anna: − A vidéki értelmiség útját járod.
Péter: − Igen, mindig is önsorsrontó voltam, talán ezért is kutatom a Boszorádot. Talán ezért is szúrtam el veled is.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.