A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg az osztrák katonák ruháit...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beletorkolljon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

 

 

A sárban 

 

Előbb a kutyák jöttek. Nagy, csontos, girhes állatok voltak, úgy tűnt, a sár mindjárt lehúzza őket. Az esőfüggönyön át ugattak felénk hurutos rekedtséggel, de nem mertek közelíteni. Egy kis emelkedőre felhágva aztán megpillantottuk, honnan érkeztek – odalent, pár csenevész fa és egy patak tövében ott kushadt a falu. Nem is falu volt igazából, csak négy ház egymáshoz bújó csomója. A dottore elégedetten felhorkantott, majd lefele intett. Mégse volt kedve megindulni egyikőnknek sem.

Végignéztem a többieken – úgy festettek, mint egy rablóbanda. Félig-meddig azok is voltunk, három zsoldos, akiket a dottore, ez a velencei fattyú fogadott fel, hogy az Úr 1716 évének őszén átkísérjük őt az istentelen magyar földön, el egészen a transsylván hegyek közé, melyeket még a térképeink is csak sötét csomóval jelöltek.

A víz mostanra simára mosta vonásainkat, és nedves, párolgó tömeggé változtatta nadrágjainkat, köpenyeinket. Mellpáncéljaink és karvédőink tompa, zöld pírt kaptak tőle. Tollas kalapom formátlanná dagadt. Miguel sisakját beköpte a rozsda. A Hajdú nem tudta szétnyitni jobb öklét – a nedvességtől beléállt a bénulás. Egyedül a dottore őrizte csak meg elegáns megjelenését. Úgy állt a csapat élén, mint egy kőszobor, beburkolva vastag, hosszú köpenyébe. Himlőtől torz arcának felét ezüstszállal hímzett kendő takarta. Tudtam, mert egy éjjeli pihenőn Trevino alatt meglestem, hogy azon a felen a szeme hiányzik, körötte a ráncos gödör olyan, mint az ördög seggének nyílása. Ahányszor csak ránéztem erre a sápadt, idegen arcra, megborzongtam a látványától. Úgy éreztem, a kíséretért kapott arany égeti mellkasom, átsüti a kis bőrzacskót, melyet nyakamban hordtam.

A rosszérzés napok óta kísértett, mióta elhagytuk Itália drága földjét, és ebbe a nyomorúságos világba értünk. Azóta, hogy az eső verte hátunkat, eláztatva nem csak minket, hanem a földet is, átmosva az összes belétemetett holtat, hogy magjukat ki tudja milyen mélységekbe hordja szét. Kiújult tőle a sajgás oldalamban, a seb lüktetett, melyet egy landsknecht pikája okozott, hat éve, mikor épp a Pávia feletti kék égen ragyogó nap alatt kerestem halálomat.

Ahogy a dottore most a sajátját – máskülönben miért utazna a világ végéig. Mikor még Velencében, a kocsma keskeny asztalánál kérdeztem, azt mondta, meghívása van egy nemes úrhoz. Régóta levelezésben állnak, és most elérkezett a személyes találkozás ideje. Ám a töröktől épp hogy visszaszerzett, barbár magyar földeken még ő sem mer kellő kíséret nélkül átkelni. Ezért kellettünk hát mi, a három barát, régi társ a bajban. A Hajdú e vidékről származott, ő volt kalauzunk. Firenzében társult hozzánk tavasszal, amikor már nyolc napja nem evett. Miguelt még a spanyol háborúból ismertem, egyszer megmentettem négy aranyért megvásárolható életét, azóta együtt voltunk minden bajban.

Most ő indult meg legelőbb átkozódva a dottore után, kirángatva jobb majd bal lábát a sár öleléséből.

A kutyák visszafutottak a házak közé, majd teljesen eltűntek. Fény nem égett egy apró ablakban sem. Kidőlt-bedőlt kerítések, pár ázott tyúk, és szemét fogadott minket. A bal szélső tákolmány tetejéből füst gomolygott elő. Reméltem, kemence lángja kelti.

A dottore is így gondolkodhatott, mert arrafelé tartott. Aztán hirtelen, a háztól jó harminc méterre megállt. Maga elé nézett a földre, meredten, mint egy nagy, öreg keselyű. Amint beértük, megláttuk, mit bámul.

Egy halott feküdt a sárba mélyedve. Csak bal karja, és fél pofája emelkedett ki belőle. Olyan volt, mintha a házak felé úszna, a keze behajlítva küszködött. Kese haja szikkadt koponyájára tapadt, csorbult fogaival vicsorított a föld szorítása vagy saját hiábavaló küszködése miatt.

És ekkor a dottore halkan beszélni kezdett. Szavai tompán, keményen jutottak el hozzánk az eső surrogásán át. Elmondta, hogy amikor a törököt kiűzték e vidékről, a pogány még végső bosszút állt a népen. Akit csak ért, lemészárolt. A túlélők, mikor visszamerészkedtek a mocsarakból, erdőkből, napokig csak temettek és temettek. Minden keresztény szertartás nélkül nagy, tágas sírokba hányták a holtakat. Aztán elhagyták a kiürült falvakat, melyekhez csak szomorúság és vér tapadt, és felkerekedtek, hogy más vidéken kezdjék újra az emberi lét végtelen szenvedését.

Nem tudhatták, hogy miután távoztak, némely helyen a föld kivetette magából a szentség nélkül elhantolt holtakat. Azok pedig, akár az alvajárók, visszatértek a kiürült házakba. Ettek abból, amit találtak. Lefeküdtek az ágyaikba. Úgy tettek, mint az élők, tompán, félig álomban, félig az evilági létben. Addig folytatták ezt a képtelen színjátékot, míg szét nem rothadtak. Az utazók számtalan ilyen, halottakkal zsúfolt, a mindennapi élet jeleit mutató településre bukkantak e vidéken. Hátborzongató látványt nyújtott az összkép – mintha a halál immár másodszor, egyszerre sújtott volna le mindenkire a leghétköznapibb cselekvése közepette.

A dottore a füstölgő házat fürkészte. Talán ez a hely is ilyen elátkozott falu.

A Hajdú felnyögött, és még Miguel is hátrált egy lépést. Én meg csak dühöt éreztem. Egész úton ilyen történetekkel traktált minket jó gazdánk. A tábortűz rőt fényében vérfarkasokról, életre kelt agyagszörnyekről, álombéli succubusokról beszélt nekünk. Tudtam, hogy Miguel babonás, mint egy piemonti paraszt, és a Hajdún is látszódott, hogy amit megért az olasz beszédből, az elrettenti. Egyedül én rühelltem az ilyesfajta képzelgést. Ezerszer láttam már a halál arcát – és rútabb volt minden kitalált szörnynél.

Elővettem hát a rézveretes pisztolyomat, és ellenőriztem a puskaport. Száraznak tűnt. Köpenyem felső redőjébe rejtve a fegyvert megindultam előre. Hallottam a cuppogásokból, hogy követnek. 

Határozottan a házacskához siettem, majd megvertem az ajtó deszkáját. Néma csönd volt a válasz. Körbenéztem – a többi viskó környékén sem mozdult semmi. Rám tört a fenyegetettség bizonytalan  érzete, amire csatában érdemes odafigyelni. A többiek laza félkörbe felsorakoztak mögém. Miguel keze a kardja markolatán, a Hajdú rövid lándzsája végét csizmájának támasztva várakozott. Csak a dottore állt karbafont kézzel, gúnyosan lesve tétovázásom. Elővontam a pisztolyt, és berúgtam az ajtót.

Odvas szag és félhomály uralkodott odabenn. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Az asztalon egy fazék párolgott. A jobb sarokban valóra vált elképzelt kemencém melege. Már léptem volna beljebb, hogy a kezem elé tartva melegítsem, mikor a bal sarokba, egy szék mögött moccant valami.

Ösztönösen cselekedtem, mint egy katona a hadszíntéren. Pedig itt béke volt, míg meg nem érkeztünk. Mindvégig bánni fogom kapkodásom, mert nem tudom kiverni a fejemből a gyerek meglepett arcát. A golyó a szíve fölött találta el. Kitántorgott az asztalig, aztán eldőlt, mint egy zsák. Vére felém kezdett folyni. A dördülés még ott visszhangzott a fülemben, mikor sikoly és üvöltés társult hozzá. A férfi egy hátsó szobából rontott elő. Kés volt nála, amivel korábban talán a kenyeret szelte az asztalnál. Az asszony a kemencezugból kászálódott elő, majd szinte odaesett a gyerek elé.

Rövid tőrrel fogadtam az apát. A torkát érte, összerogyott a fia mellett. Az asszony kikapta kezéből, majd gyors mozdulattal lábikrámba döfte a kést. Hátraugrottam, mire jött utánam, sivítva, mint a succubus a dottore meséiből. Végül a Hajdú tűzte fel a lándzsájára. Ott kapálódzott és hörgött pár pillanatig, előhívva a többit. Épp annyi időm maradt, hogy a sisak alatt hordott kendőmet a lábamra kössem. Akkor már ott voltak rajtunk, mind, kaszával kapával. Hallottam, hogy Miguel elsüti a fegyverét. A Hajdú átkozódva döfködött valakit a sárban. Kettő nekem jutott. Egy harmadik a dottore felé tartott. A tőrömet egy római kovácsműhelyben egyensúlyozták. Úgy lehetett dobni, hogy húsz méterről is pengével állt a húsba. Nem volt ínyemre, de meg kellett mentenem a dottoret. A pénz második felét a célnál kapjuk csak meg.

A másik kettőhöz már kardot vontam elő. Kiléptem oldalra, és levágtam az egyiket. Egy villa döfött felém a másik irányából. Elütöttem, de a penge beleragadt. Összeakaszkodva egymásnak feszültünk. Lábam, sebesült tagom megrogyott a sárban. A villa hegye egyre csak közelített combomhoz. Tudtam, ha megszúrja az artériát, nem marad kötés, ami megmentse a sártól a vérem.

Hirtelen sötét árny lépet a paraszt mögé. A dottore. Kezében villant valami, talán egy apró kés, mire a támadóm nyakából vér szökkelt elő. Hörögve, köhögve engedte el a villát, és botladozva menekült. Utána léptem, és ingerülten a gerince mellé döftem.

Lihegve pillantottam a mozdulatlanul bámészkodó vezetőnkre. Bólintottam neki, de többre nem tellett. Miguel fegyvere ismét eldördült, és egy, a fák közé szaladó szoknyás alak felbukott. Tudtam, mit csinálnak. Nem hagyhattunk tanúkat. Ha földesúr parasztjait öltük, felkötnek mindannyiónkat. Gyereksírás csapott ki egy házból aztán mintha elvágták volna. A Hajdú kilépett a küszöbön, intett felém.

Aztán ő és Miguel sorra járták a többi házat. Míg végeztek, a dottore megvizsgált a sebem. Hümmögött, majd kis táskájából fehér port vett elő, rászórta. Szisszentem az égető érzéstől, de ő csak legyintett, és visszakötözte a sebet.

Az éjszakát a kemence elé vackolódva töltöttük. A holtak jártak eszemben, kiket behúztunk a házaikba, szépen elrendezve őket, mintha a sárból tértek volna vissza. Éjfélkor moccanásra riadtam. A dottore tápászkodott fel helyéről. Mikor kilépett az éjbe, követem a huzat hideg leheletét.

Odafenn ragyogtak a csillagok – elállt az eső. A dottore eltűnt a szélső házba, ahol két hullát hagytunk örökül. Utána lopództam, lassan, vigyázva lépteim zajára. Volt valamennyi holdfény is, ezért a résnyire nyitott ajtó sávjában be tudtam lesni vezetőnkre. Ott ügyködött az asztalnál ülő férfi nyakán. Egyik kezében bőrtömlőt tartott, a másikban ugyanazt a kis kést, mellyel nekem segített. Beledöfte a halott merev bőrébe, majd kihúzva megnyomkodta a sebet. Nem jött belőle semmi, akkorra már merev sár lett a testben a vér.

A dottore megérezhette jelenlétem, mert hirtelen megpördült. Szeme izzott a sötétben, mint egy veszett macskáé.

Kérdezés nélkül elmondta.

A nagyúr, kihez utazik, kellemetlen kívánsággal várja. Ajándékul vért kért, legalább egy bécsi pintnyit. De a legfurcsább az volt e szokatlan kérésben, hogy a vér emberből származzék. Külön eszközt is küldött segítségül legutolsó levelében, mellyel a nyak erein könnyebben megoldható a megfelelő seb ejtése.

Megmutatta kését. Egymástól félujjnyira lévő két, hengeres, élezett rudacska. Mint egy nagy, otromba villa. Holtak húsához. Átfutott rajtam, hogy ledöföm őt, és – miután megkönnyítem testét aranyai súlyától – a háziak mellé ültetem. Mint szívesen látott távoli utazó kísértete várná a kíváncsi tekinteteket az idők végéig, míg mi, hárman visszatérnénk a nap világába. Ám nem tettem semmit, csak bólintottam és félreálltam előle, el a küszöbről, hogy kijöhessen, és folytathassa fertelmes próbálkozását.

Reggel láttam arcán, hogy sikertelen volt minden szúrás. Akkor még nem gondoltam, hova vezet ez. Hogy ajándék híján érkezünk majd meg.

Most, míg a vár pincéjében, Miguel hulláját bámulva mindezt felidézem magamban, miközben fentről a Hajdú vonyít, és a dottore börtöncellánk sarkába húzódva remeg és mormogja fura varázsigéit, melyek nem teszik láthatatlanná, most már tudom, hol hibáztam, és tudom, hátralévő perceimben csak magamat átkozhatom, hogy nem vágtam le aznap éjjel őt, ezt a pokolfajzatot, csapdába vezető ostoba sorstársamat ott, a sárral borított, távoli magyar földön.

vége

A holtak visszakényszerítése az életbe a legtöbb feldolgozásban érzelmi döntés következménye. Frankensteintől a Re–Animátorig, Orpheusztól a Kedvencek temetőjéig a hiány okozta fájdalom lesz a mozgatórugója a végzetes tettnek (Shelley persze kilóg, hisz ott eredendően a tudományos becsvágy is jelen van). Az alábbiakban egy teljesen más kifutású történetben írtam meg a sztorit. Jó ötéves novella, tele egyszerű, rövid mondatokkal, ismétlésekkel. Valakire emlékeztet ez a stílus, akit akkoriban sokat olvashattam. A primitív szövegvilág nyilván az E/1–es narráció miatt van, de szerintem jól ellenpontozza a zakatoló cselekményt.

 

 

Kiássuk apát

 

– Négy napja? Mert akkor meg tudom csinálni – kérdezte, mondta a fickó, mi pedig bólintottunk.

– Igen, még a koszorúkat sem vették le – mondtam, mire rám nézett, majd vett a cigimből, meg se kérdezve, vehet-e?

– Mennyi idő ide? – folytatta a faggatást. Már csak mi voltunk a kocsmában. Vasárnap este volt. A tévében foci ment.

– Pár perc – válaszoltam.

– Szerszámok? – folytatta csökönyösen.

– A kocsiban – mondtam.

– Zárnék lassan, fiúk – mondta a kocsmáros a távolból, mire összerezdültünk.

– És hazahoztok – kötötte ki a férfi, mire a bátyám bólintott. A fickó felnézett a tévére. Kopott öltöny volt rajta, barna cipő. Világoskék vászoningjének a gallérja csupa mocsok.

– Mit akartok vele kezdeni – kérdezte vagy inkább mondta, mire egymásra néztünk. Nem számítottunk rá, hogy majd ezt is tudni akarja. – Csak hogy ne legyen baj. Ha bármi lesz, engem nem ismertek – tette hozzá ő. Mi rábólintottunk. – Rokon? – kérdezte még, mire én akaratlanul is elkaptam a tekintetem arcáról. – Persze, hogy rokon. – Beleszívott a cigibe, odakinn felugattak a kutyák. Mit mondhattunk volna? Éjfél volt. Vasárnap. És mi vissza akartuk kapni az apánkat. – Mindig rokon – jelentette ki, aztán felállt. – Ti fizettek. – És kiment. Ősz volt, de még meleg idő. A kocsi mellett megállt, felfelé nézett. – Csillagos az este. Jó jel – mondta, miközben beszálltunk. A bátyám vezetett, én elöl ültem, a férfi hátul. Már sehol nem égett a lámpa a házakban. Aludt a falu. Hamar kiértünk a határba. Lehúztam az ablakot, avarszag jött be.

– Hogy jött rá, hogy meg tudja csinálni? – kérdeztem, de nem fordultam hátra. Sokáig nem mondott semmit, azt hittem, elaludt, vagy nem akar válaszolnia kérdésemre. Tévedtem, mert kisvártatva megszólalt, igaz, nem túl hangosan, elnyomta a motor zaja, ezért mégis hátra kellett fordulnom, hogy halljam. –…koromban történt. Forgalmas út mellett laktunk, és rengeteg állatot tartottunk. Amikor beindult a sóderbánya, minden nap elütöttek valamit. Apám megcsinálta a kerítést, de hiába, valahogy odakeveredtek a kerekek alá. Macskák, kutyák, biztos láttatok már ilyet, de még a tyúk volt a legrosszabb. Mintha bomba robbant volna fel benne. – Kifelé nézett, oldalt, a sötétbe. A vasárnapi sötétbe. Ősz volt. – Volt egy kutyánk, azt nagyon szerettem. Óvtam, ahogy bírtam, de nem sikerült elejét venni a bajnak. Azzal kezdődött. Megérintettem, és megint élt. Adj már még egy cigit. – Meg is gyújtottam neki. Nehezen ment, olyan huzat volt a letekert ablakok miatt. Bőgött a motor. Mentünk veszettül a vasárnapi éjszakában. – Nagyon meleg nap volt. És én nagyon akartam – folytatta aztán. – Rosszul voltam előtte. Amikor megláttam, elhánytam magam. De nem volt csúnya, nem lapította szét az autó. Tényleg is, az illető hogy halt meg? – A bátyám válaszolt, szinte kiabált hátrafelé: – Szívinfarktus.

– Nagyon hirtelen jött a dolog – tettem hozzá. A férfi bólintott, és a saját dolgát folytatta: – Odamentem hozzá. Az ölembe vettem a fejét. Az egyik szeme tiszta vér volt, arra később se látott. Éreztem, hogy nem lélegzik. Eltelt egy perc. Akkor talpra állt, és elsétált tőlem. Képzelhetitek, hogy megijedtem. – Megborzongott, vagy a hidegtől, vagy az emléktől.

– Miért kérdezte, hogy hogy halt meg? – szólt hátra a bátyám.

– Azt vettem észre, ha van sérülés, nem nagyon sikerül – válaszolta férfi. Kidobta a cigit az ablakon. Hosszú szikracsíkot húzott maga után.

– Miért nem mondja el a dolgot? – kérdeztem én. – Híres lehetne. Lenne egy csomó pénze. – Gondolkodott, mielőtt felelt: – Kivágnák az agyamat – jelentette ki. – Kicsoda? – kérdezte a bátyám csodálkozva.

– A tudósok. Cirkuszi majmot csinálnának belőlem. Vagy széttépnének. Vagy valami őrült lelőne – sorolta, miközben ismét átmentünk egy falun. Ezután már a miénk következett. A temető a szélében volt. Tudtam, nemsokára odaérünk. Rám jött a vizelhetnék. Biztos a félelemtől. 

– Jó ez így nekem – folytatta kisvártatva a férfi. – A környéken már ismernek. Ha megdöglik a malac, nekem szólnak. Ha elütik a kutyát, akkor is. Embereknél már ritkábban. Inkább csecsemőkhöz hívnak meg kisgyerekekhez, azokkal nincs is baj. – Kutyaugatást hozott a szél. Lassítottunk. – Valahogy senki se szereti bolygatni a felnőtteket. De nekem se hiányzik. A bonyodalom a hatóságokkal, orvosokkal – mondta. Össze–vissza rázott a rossz út. A kerítés mellett álltunk meg, és füleltünk a sötétbe.

– Nincs itt ilyenkor senki – jelentette ki a bátyám. Úgy is volt. Gond nélkül bejutottunk a temetőbe. Még a kapu is nyitva volt. A szerszámok összekoccantak vállunkon. Csákány, ásó, lapát, feszítővas. A férfi kért még egy cigit. Amikor odaértünk, leült egy sírra. Gondoltam, hogy nem fog segíteni. Először ledobáltuk a hervadt koszorúkat. Kapkodtunk, pedig messze volt még a reggel. Talán csak túl akartunk lenni rajta. A legnyugodtabb ő volt. Szóval tartott minket. Válaszolni se kellett, igaz nem is tudtunk volna, olyan veszett iramban ástunk: – A legtöbb halott nem is olyan csúf – mondta. – Egy-két nap meg se kottyan nekik. Amíg nincs víz a koporsóban meg bogár, addig nincs baj. De igazán sokáig az marad szép, amelyik nem evett túl sokat, mielőtt meghalt. – Nagyon sok giliszta mászott elő a nedves földből. Kettévágtuk őket. A gödör egyre mélyült. Apánk közel volt már. – A nők jobbak. Valahogy jobban viselik. Kevesebbre emlékeznek. Azt hiszik, álmodták az egészet. Nem sok férfival volt dolgom, de majdnem mind rázós volt. – Felemeltem a tekintetem a gödörből: – Hogy érti azt…hogy rázós? – lihegtem felé.

– Dühösek – mondta. – Valami harag van a legtöbben. A nőkben nem annyira. Azok nem harcolnak annyira ellene. Ha el kell menni, el kell meni. Ezért nem jók a nők katonának.

Jól haladtunk. Mind a ketten nagyon erősek vagyunk, mert apánk hozzászoktatott minket az efféle munkához. Ahogy minden egyéb rosszhoz is. De gyors ásásra ösztönzött a vágy is, hogy visszakapjuk apánkat. Már nagyon közel volt hozzánk.

– Csak kétszer reklamáltak – mondta a férfi. – Az egyik megőrült ebéd közben. Törni-zúzni kezdett. Odamentem. Mondtam nekik, vissza nem tudom csinálni. Nem vagyok hóhér. A másik meg elrothadt. – Felállt, odajött hozzánk, fölénk állt. – Túl későn érkeztem. Azt hazudták, két napja halt meg, pedig volt már egy hete is. Kívülről nem látszott. Csak ahogy beszélt, dőlt belőle a dögszag. Később kijött minden belőle. Vissza is temették. – Leadta nekünk a lapátot és a feszítővasat. Az ásó már a fán kopogott. A bátyám kilapátolta a maradék földet, majd kimászott, és elemlámpával világított. A gödör oldalába ékeltem a lábam. Ránéztem a bátyámra, aztán felfeszítettem a koporsót. Apa úgy feküdt ott, ahogy eltemettük. Leereszkedtem mellé. Volt valami szag, de a friss föld párája elnyomta. Fölnyaláboltam a hóna alatt, és kiemeltem. Fogtam a lábát, míg a bátyám felhúzta. A bátyám a férfira nézett.

– Itt? – kérdezte az. A bátyám megvonta vállát, mire a másik elkezdte. Leguggolt apa mellé. Ölébe vette a fejét. Lehunyta szemét. Vártunk egy kicsit, mind a négyen. Aztán kinyílt apa szeme.

– Vigyázzunk! – sóhajtott a férfi, és hátradőlt a sarkára. Apa lassan feltérdelt, majd nyögve talpra kászálódott, és csodálkozva nézett rám. A férfi felállt mögötte, hátrált, mint aki szaladni akar. Megfogtam apa vállát: – Apa – mondtam. A bátyám a férfihoz lépett.

– A pénz? – kérdezte az.

– Apa – mondtam én. A szemében oszlani kezdett a köd. A bátyám a zsebébe nyúlt.

– Apa – mondtam, ő pedig válaszolt végre: – Te vagy az, fiam? – A bátyám elővette a kést. – Igen – mondtam. Nem akartam elsietni, de nem bírtam tovább: – Mondd meg, hogy hova dugtad a pénzed! – szóltam rá, majd arcul ütöttem. A bátyám a férfiba döfte a kést. Hasba szúrta kétszer. Megráztam apát, nem hagytam, hogy másfelé nézzen: – Hol a pénzed, apa? – kiáltottam az arcába. – Feltúrtunk mindent, az egész házat, de nem találjuk! – kiáltottam. A bátyám fejbe rúgta az összecsukló férfit. Az beesett a koporsóba. Ott is maradt.

– Milyen pénz? – kérdezte apa. A bátyám már mögötte volt: – Nekem nem volt pénzem – mondta apa. Nem hittem el. Ismét az arcába ütöttem. – Hazudós vénember! Egész életedben kuporgattál, minden fillért elraktál, és most azt hazudod, hogy nincs pénzed? – kiabáltam, aztán összeszedtem magam, és csöndesebben mondtam neki: – Nem hiszem el. – A bátyám szorosan apa mögé lépett, és a kés pengéjét a nyakához tartotta: – Jobb lesz, ha elmondod, apa – szólalt meg.

– Te is itt vagy? – kérdezte apánk riadtan. Nem hagytam, hogy hátraforduljon. A bátyám se akart az arcába nézni: – Na, ki vele! – mordult rá, mire apa összerezzent: – Az almafa alatt van. Az almafa alatti pad alatt, olyan egy méter mélyen – mondta. A bátyám megszúrta. Én meg belöktem a koporsóba a másik mellé. Szépen elfértek benne ketten is. Tartottam a tetőt, amíg a bátyám ráhányta a földet. Aztán közösen betemettük a gödröt. Visszatettük a koszorúkat. Letisztogattuk a szerszámokat. Elrendeztük a környéket. Kocsiba ültünk és hazamentünk. Egészen hajnalig ástunk, de az almafa alatt, a pad alatt nem volt semmi. Bent ültünk a házban, sárosan és fáradtan, mikor felkelt a nap.

– Becsapott minket – mondta a bátyám. Nekem más jutott eszembe: – Szerinted az a férfi meghalt? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt. – Mi van, ha nem? – mondtam én. – Ha feltámasztotta magát odalenn. Aztán apát is. – A bátyám csak nézte a kikapcsolt tévét. Kisvártatva megszólalt: – Mostanra már kiáshatták magukat – mondta, és elővette kését, én pedig kimentem a fészerbe baltáért.

 vége

 

Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és regény fontos jeleneteinél bevésődött emlékezetembe. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt. Jó pár évtizeddel később összeraktam egy novellában én is a hőséget, a világvégét, egy hatalmas, gyilkos kutyát és - mint a mindezektől való menekülés eszközét - a futást. Ez tavaly meg is jelent antológiában, neveztem Zsoldos-díjra is, de azért annyira nem sikerült jól, hogy nyerjen...

   

 

A géz alatt

 

 

– Úgy néz ki, mint Joker a savfürdő után – jegyezte meg félhangosan a nyomozó, miután belépett a kétágyas szobácskába. – Straus vagyok, nyomozó.

– Vigyázzon, mit beszél, a fiam már eszméleténél van – csattant fel az egyetlen beteg mellett ülő fekete ruhás kis nő.

– A maga fia – vigyorgott a nyomozó – betört egy házba. Aztán valami történt ott, és pechjére a ház előtt talált rá a járőrünk, ilyen állapotban…

– Milyen állapotban? – kérdezte az asszony indulatosan. – Nekem senki nem mond semmit. Maga látta őt tegnap éjjel?

– Nem. A kollégáim hozták be, de én kaptam az ügyét.

– Nagyszerű. Én vagyok az anyja, és azt se tudom, mi van vele ezalatt a bumszli kötés alatt – morogta a nő.

Most mindketten az ágyban fekvő kamaszra néztek, akinek fejét vastag gézkötés takarta. Csak két szeme villogott két résen át izgatottan egyik alakról a másikra. Aztán megállapodott a falra szerelt tévé üres képernyőjén.

– Nem törtem be – nyögte a géz mögül fojtottan.

– Tessék? – ült le a nyomozó egy apró kórházi székre. Bőrdzsekijéből jegyzetfüzetet, tollat vett elő. – Halljuk a részleteket, fiam. Tegnap állítólag még nagyon kába voltál…

– Nem lehetne, miután leveszik a gézt? – nézett rá az asszony a túloldalról. – A nővérke mindjárt itt lesz

– Sajnálom – csóválta fejét a férfi. – Még ki kell mennem egy bolti lopáshoz.

A beteg most megfogta anyja kezét, mely ágya szélén fehérlett: – Hagyd anya. Elmondom neki most. Úgyse hiszi majd el…

Láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa fejét, és látogatója húsos arcába nézzen: – Tornaórán kezdődött – mondta valamivel tisztábban formálva a szavakat. – Egy faszi nézte, ahogy futunk. Azt hittük, buzi. Én voltam a legjobb százon – mintha elégedetten biccentett volna. – Mindig én vagyok a legjobb. Mikor végeztünk, visszaindultunk a sulihoz. Tudja, a kastélykertben szoktunk futni…– a nyomozó legyintett, tudja. – Szóval odajött ez az ürge. Azt mondta, Kármánnak hívják, és látta, milyen jól futok. Ezért meg szeretne kérni valamire….

– Kármán? – ráncolta homlokát a nyomozó. – Ismerős név. Mindegy, folytasd csak.

A fiú mély lélegzetet vett, majd elengedte anyja kezét, és felemelte saját jobbját: – A kezén kesztyű volt. Feltűnt már akkor, mert még nincs is hideg. 

A nyomozó megvonta vállát. A fiú kivárt, majd így folytatta: – Pénzt ajánlott. Kétezret. Azt mondta, nem kell mást csinálnom, csak bemennem egy házba, megtalálnom valamit, és kifutnom. Azt mondta, az ő házáról van szó.

– A László utca 61. – nézett jegyzeteibe a nyomozó, majd arca felderült: – Emlékszem már, ki ez a Kármán. Egy hete bent járt nálunk. Este volt, és én maradtam ügyeletben…

A másik kettő feszülten figyelt rá, de ő elharapta a mondat végét, és így folytatta: – Valami történt az anyja házában vele. Ő örökölte, és nemrég jött vissza a városba, hogy intézze a dolgokat...

– A Kármán Pista? – kérdezte hirtelen a fiú anyja. – Volt képe visszajönni? – most őfelé fordult a pólyás arc. – Anya, te ismered?

– Á, csak hallottam róla – legyintett az asszony. – Összeveszett az anyjával, aki kiátkozta, kitagadta mindenéből. De erről végrendeletet már elfelejtett írni – így aztán, mikor elvitte a szívroham, mégis mindene a Pistára szállt.

Mind elnémultak, a hallottakon töprengve.

– Mindegy, nekem kellett a pénz, mert aznap este randim volt – folytatta a fiú nyugtalanul.

– Adtam volna neked, kicsim – nyúlt anyja a gézzel borított fej felé, de egy hárító mozdulatra az érintés íve megtört.

– Neked sincs, anya – mondta a fekvő. – Könnyű pénznek tűnt. Persze, amikor megtudtam, hogy a kísértetházról van szó, elgondolkoztam rajta, de végül…

– Kísértetház? – nézett föl jegyzetfüzetéből a nyomozó.

– Így hívják azt a házat a László utca végén – próbált bólintani a sérült. – Mióta meghalt a tulaj, mindenféle fura dolgot mesélnek róla.

– És ki kísért ott? A Pista anyja? – nézett rá hökkenten anyja.

– Tóth mesélte a suliban. Ő terjesztette el – magyarázkodott a fiú. – Ő ott lakik az utcában. Azt mondta, mióta meghalt az öregasszony, éjjelente felkapcsolódnak a lámpák a házában, és a kertben is elsorvadnak a növények. A rózsa egészen összeszáradt, pedig a szomszéd átjár locsolni. Meg látják is néha az ablak mögül leskelődni őt délutánonként…

– Kit? – riadt fel bambulásából a rendőr. – A szomszédot?

– Nem, a kísértetet, az öregasszonyt – magyarázta a fiú. Kivárt, hátha lesz több kérdés, de a felnőttek nem szóltak. – Szóval üzleteltem a faszival. Ám amikor suli után elmentünk a házhoz, azért rákérdeztem, miért nem ő megy be. Ha még kulcsa is van. Mert kulcsot adott, hogy azzal menjek be.

– És mit mondott? – kérdezte mohón az anyja. A sebesült az orrához nyúlt, és a gézen át kitapogatta, mint aki ellenőrzi, ott van-e még. – Az igazat. Hogy fél az anyja szellemétől. Egyszer már megpróbálta kihozni azt a dolgot a házból, de valami rátámadt. És ő alig tudott kimenekülni, mert a lába, az egyik lába reumás. Valóban bottal járt és sántított. Szóval hittem neki. Nem is azért, mert mindent őszintén elmondott, hanem mert láttam, hogy fél.

– Mit mondott még neked? – kérdezte az anyja rosszat sejtve.

– Elmesélt mindent. Amikor értesítették, hogy anyja meghalt, hazajött Amerikából. Már csak a temetés után ért ide. Tudta, hogy az anyjának egy csomó aranya volt, de nem találta sehol a házban. Elment hát egy spirutisztához…

– Spiritisztához – javította ki a nyomozó.

– Ahhoz – hagyta jóvá a fiú. – Az megtalálta a rejtekhelyet. A postán van az összes arany. Egy bérelt széfben. A széf kulcsát is meglátta ez a szellemidéző – az ürge anyja a matraca alá dugta, az emeleti hálószobában – kis szünetet tartott, megvakarta a kötést állán. – Ezt kellett volna nekem kihoznom.

– Dehát mért bízott volna rád ilyesmit? – kérdezte anyja értetlenül. Kopogtak, egy fiatal nővér dugta be fejét az ajtónyíláson. – Nemsokára jövünk, és levesszük – mondta vidáman. A beteg intett neki: – Alig várom.

Amint a nővérke mögött becsukódott az ajtó, a fiú így folytatta: – Megpróbálta ő is. A szeánsz után, a spi…ritisztától azonnal a házba sietett. De ekkor valami megtámadta. Azt mondta, egy sötét árny végigüldözte az egész házon, és alig tudott kiszökni. A kezét elérte, és az…nem mutatta meg, de azt mondta, látszik a nyoma a kesztyű alatt.

– Igen, ő volt az – emelte fel fejét jegyzetfüzetéből a nyomozó. – Most már emlékszem. Bejött hozzánk este, egy hete. A jobb keze be volt csavarva valami törülközőbe. Feljelentést akart tenni, de olyan zavartan viselkedett, hogy azt hittük, részeg. Amikor megkérdeztem, ki támadta meg és hol, szó nélkül sarkon fordult, és otthagyott.

– Látta a kezét? – fordította fejét hirtelen a vaskos hang irányába a fiú. Fájhatott neki a mozdulat, mert összerezdült egész testében.

A nyomozó kis ideig hallgatott, majd tekintete az anyára siklot, aki apró mozdulattal megcsóválta fejét: – Nem – mondta aztán hidegen.

A fiú fújt egyet, majd így folytatta: – Mindegy. Úgy gondolta, ha visszamegy, ez a dolog elintézi. Engem meg nagyon nem érdekelt ez a kísértet. Tudtam, hogy gyors vagyok, ha valami lesz, pár másodperc alatt kint leszek a házból. Lehagyok bárkit a pályán, miért pont…– benne akadt a szó, és testét ismét megrázta valami, de most nem a fizikai fájdalom. Beletelt egy fél percbe, míg folytatni tudta: – Odabenn minden olyan nyirkos és sötét volt. Késő délután léptem be, de minta éjszaka lett volna a házban. A szagok pedig – úgy éreztem, mintha valami nagy, koszos állat lenne a házban. Felmentem a lépcsőn, és ahogy a fickó magyarázta, a folyosó végén balra fordultam. Ott volt a hálószoba. Egy ócska, kopott faágy volt a közepén, a matrac rajta csupa folt. Szerintem a nyanya az ágyon halt meg, és becsinált…

– Péter! – vágott közbe feddőleg anyja. Majd enyhébben így folytatta: – Még mindig nem értem, miért mentél oda? Egy idegen házba…

– Kellett a pénz, anya – legyintett a fiú. – Megígértem Annának a mozit.

– Az a lány kihasznál téged, megmondtam, hogy nem…

– Hagyjuk most ezt – kérte halkan a sérült, mire az anyja elnyelte a mondat végét.

– Ott tartottál, hogy megláttad az ágyat – segítette ki a történetet a nyomozó. A fiú így folytatta: – Benyúltam az alá a büdös matrac alá, és tényleg ott volt egy konyakosmeggyes doboz. Kinyitottam.

– Benne volt a kulcs? – vetette közbe a férfi.

– Igen – jelentette ki a fiú. – De ekkor megéreztem, hogy figyel.

– Ki? – kérdezte anyja idegesen.

– Ő – válaszolt a fiú, és mind tudták, kire gondol. – Ott volt a sarokban, egy hintaszék mögött. Tényleg olyan volt, mint egy fekete árnyék, de ugyanakkor valahogy láttam mögötte vagy benne azt az asszonyt. Csupa ránc volt az arca, és láttam, hogy gyűlöl azért, amit teszek.

Nyelt egyet, mire az anyja felemelte a mellette lévő kis asztalkáról a vizespoharat, és az ebben lévő szívószál végét a gézen vágott nyíláshoz illesztette. A fiú hosszan, nagy kortyokban ivott. Amikor végzett, néhány csöpp gyöngyözve végigfutott kötésén.

– És aztán mit tettél? – kérdezte türelmetlenül a nyomozó. Jegyzetfüzetét már korábban az ágyra tette, látszott, alig írt bele valamit.

– Futottam – mondta a sebesült. – Ahogy életemben nem futottam még. Át a felső folyosón a lépcsőig, le a lépcsőn, át a nagyszobán, ki az előtérbe, egészen az ajtóig – mélyet sóhajtott, nyugtalanul, mint aki nem akarja tovább mondani.

– És aztán? – kérdezte anyja.

– Elestem – vallotta be csüggedten a fiú. – Nem tudom, miben – talán a cipőfűzőmben, talán a szőnyeg gyűrődött meg ott, az ajtó előtt. Ahogy megfordultam a földön, hogy felálljak, ott volt rajtam.

– Mit csinált? Mit művelt veled?  – kérdezte kétségbeesetten anyja.

– Semmit, anya, csak megfogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett – nyugtatta fia. – Aztán elsötétült minden. Arra riadtam, hogy a rendőrök szólongatnak a járdán.

– Elvesztetted az eszméleted? – kérdezte a nyomozó értetlenül.

– Olyasmi – mondta a fiú. – Egyszer elestem biciklivel. Fejreálltam, és az utána következő pár perc teljesen kiesett. Na, ez is olyan volt. Emlékszem, hogy a rendőrök összeszedtek, és behoztak ide, de csak villanásokban, képekben. Azt sem tudom, miért kötöztek be, szerintem összetörtem az arcom a házban, bár nem érzek semmi fájdalmat. A kezemből eltűnt a kulcs, pedig rémlik, hogy kihoztam…

Ismét hallgattak egy sort, amit most ajtónyitás hangja tört meg. Fiatal, szakállas orvos lépett be, mögötte az előbbi nővérke hozott egy csilingelő fémtálcát, ollókkal, szikékkel.

– Na, nézzük ezt a fiút – mondta a doktor nyugtalanul.

– Én megyek is – állt fel zavartan a nyomozó. – Majd még visszajövök talán…a részletek miatt.

Az anya odasietett hozzá, és az ajtóban megfogta kabátja ujját: – Ugye nem lesz belőle baja? – kérdezte szinte könyörögve. A férfi belebámult a sápadt arcba, majd megcsóválta fejét: – Ez a Kármán eltűnt. Nem tett feljelentést. Így nem hiszem, hogy ügy indulna. Nem is ezért jöttem.

A nő értetlenül bámult rá, ezért be kellett fejeznie: – Hanem a fia sérülése miatt. Arra vagyunk kíváncsiak, ki bántalmazta.

– Bántalmazta? – nézett vissza az ágyra az asszony. Az orvos közben elkezdte vágnia a kötés szélét. Mögötte a nővérke valamit felszívott egy injekciós tűbe.

Mikorra a nő visszafordult, már csak nyomozó távolodó hátát láthatta a folyosón.

A férfi egy sarok mögött fiatal, vakítóan csinos lányba ütközött.

– Pardon – mondta neki.

– Bocsánat – szólt a lány is, és ellépett előle. Hosszú, fekete hajából a tízenévesek ártatlan illata áradt a férfi felé.

– Nem tudja véletlenül, hol van 42–es kórterem? – kérdezte hirtelen a nyomozótól.

A férfi épp onnan jött. Aztán eszébe jutott Kármán karja, amit azon az esős estén látott, amikor a férfi bent járt a rendőrségen feljelentést tenni. Feljelenteni anyját, aki holtában is képes volt ártani neki. Bejelenteni azt, hogy az anyja megfogta a jobb kezét, és elsorvasztotta, ráncos, eltorzult, csúf taggá változtatva. Miután mindez átsuhant rajta, azt válaszolta a lánynak, hogy nem.

A sikoly, ami a folyosó végéből felharsant, úgyis útba igazítja majd.

vége

 

 

Ez most már mindig így lesz - szerencsésebb filmgyártó országokban öt évente minimális összegekből összehoznak 1-1 valóban ijesztő horrort, és aztán kasza...nálunk az ember bármilyen kitűnő forgatókönyvvel próbálkozhatna, leshetné, mikor kapna pénzt bárkitől is egy ilyen sztorira, mint a Paranormal Activity-é. A film egyébként tényleg élvezetes, ez az áldokus stílus, amit még a Blair Witchből örökölt, szépen működik, a két főszereplő pedig kitűnően játssza a kétféle alapállást - a szkeptikus realistát, és a hívő kapcslatteremtőt. Ha látni akarjuk nagyban is, lehet szavazni: http://hu.paranormalactivity.sk/. 

Addig is, íme valami hasonló e tárgyban: 

 

 

Kísértetek

 

 

 

A ház Pétervására szélén állt, az ivádi út mentén. Régi, a hetvenes években épült tömegét, melyben akár három család is ellakhatott volna, apró repedések szabdalták. A palatetőn zöld moha tenyészett, ablakai sötéten bámultak bele a sűrűsödő alkonyatba.

Egyébként meg semmi nem utalt arra, hogy kísértet lakja.

A férfi sokáig állt előtte, az út szélen, érezve a néha-néha elhajtó autók mozgását, mereven dacolva a fel-feltámadó őszi széllel. Nem volt idevalósi, péterkei körökben szokatlanul elegáns ruhát viselt. Sötétkék, műszálas öltönye a kései nyolcvanas évek konfekcióit idézte. Fekete nyakkendőt hordott hozzá, melynek színe illett félrefésült, ritkás hajához. Az idegen negyven év körüli lehetett, vékony, magas termetéhez határozott metszésű arc, éles orrnyereg és sötét, folyton kutató, kíváncsi tekintet társult. E nézés most megpihent a ház földszintjén ellibbenő sárgás függöny résén. Halottsápadt arc bámult ki rá. Aztán felvillant mellett egy kéz, üdvözlésformában rebbent.

Az arc eltűnt, és kisvártatva kinyílt a bejárati ajtó. Keretében várakozóan álldogált két árny.

– Üdvözlöm magukat…– lépett be a nyikorgó kapun, haladt át a betonjárdán az idegen, majd kezét nyújtott a férjnek.

– Már nagyon vártuk – válaszolt sírós hangon az asszony. – Jöjjön beljebb.

 A látogató azonban a küszöbön megtorpant, és fürkészve bámulta őket.

– Én nem…– kezdte volna, de benne akadt a szó. Az asszony riadt kis madárarca ugyanis azonnal elszürkült e két szóra. Olyan páni félelem és szomorúság ömlött el vonásain, hogy az idegen összerezdült tőle.

– Valami baj van? – kérdezte a férj. Alacsony, köpcös kis ember volt. Húsos arcát átszőtték a vörös és lila foltok és erek.

– Semmi, csak…– az idegen nem fejezte be, helyette a mellkasára tette jobb kezét, mint aki esküre készül. Aztán sóhajtott, és belépett.

– Vágjunk bele – mondta határozottan, és körbenézett az egérszagú és sötét előszobában. Hátul, a konyhában égett a villany. Nagy, otromba betonlépcső vezetett fel a második szintre. Odafent súlyos, komor sötétség terpeszkedett. Az asszony idegesen megérintette a vendég alkarját.

– Kér egy kávét? – kérdezte. Alacsony, vékony kis nő volt, közel a nyugdíjhoz. Sárgásszürke haját erős bodrokban tartotta, kék, virágmintás otthonkája zsákként lógott rajta.

– Kérek – biccentett a férfi.

– Akkor menjünk a konyhába – mondta a ház ura.

A sárga fényű lámpa egy nagy, kerek asztal lapjára vetette sugarait. Ehhez ült most a vendég, és a férj. Az asszony a tűzhelynél kezdett motozni, néha-néha a válla fölött az idegenre lesve. Az hátrafésült haját ujjaival, majd öltönye belső zsebéből egy csomag Szofit vett elő.

– Szabad? – kérdezte a házaspártól. A férj megengedően intett, az asszony pedig gyorsan kitárta a mosogató feletti kis ablakot. Hűvös szeptemberi illatok áramlottak be, melyek hamarosan összevegyültek a cigaretta és a forró kávé aromáival.

– A fiunk öngyilkos lett. Négy éve a katonaságnál – jelentette ki hirtelen a férj. Hátranyúlt, és egy kis szekrényből fehér üveget húzott el. A palack alján lötykölődött valami fehér folyadék.

– Házi. Szilva. Kér? – mutatta a látgató felé, de az csak fejét csóválta. Tekintete hol a nő keskeny alakjára, hol az üvegbe kortyoló férj arcára siklott. Ilyenkor pár másodpercig megállapodott az egyiken, majd bűntudatosan a másik célpontra tapadt.

– Talán ő az – vont vállat az asszony a tűzhelynél, majd megfordult. – Talán így akar jelezni nekünk. Hogy…

–…rossz szülők voltunk – bólogatott a férj hevesen, majd hirtelen kezeibe temette arcát. – Nem kellett volna engedni, hogy elvigyék. De én…úgy gondoltam…hogy csak a javára válik. Még utolsó délután is könyörgött nekem. "Apa, én nem bírom ki" – hangja elvékonyodott, ahogy a halottét próbálta utánozni, majd egy elfojtott zokogásba fulladt.

Felesége egy apró hamutartót tett a vendég elé, majd odaállt férje mögé, és masszírozni kezdte széles vállait.

– Aztán idén nyáron elkezdődött ez – vette át a szót az asszony. Tekintete felfelé rebbent, az emeletre. – Előbb csak a hangok. A szobájából. Éjszakánként, mintha valaki a bútort tologatná. Mikor benyitottunk, nem láttunk semmit. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Mi azóta nem nyúltunk semmihez abban a szobában. Csak kitakarítok minden héten, ahogy idelenn is. Tudja, az egész felső szint az övé volt.

– Most is az. Most is az övé – nézett fel rá könnyes szemmel férje. Az asszony felsóhajtott, majd otthonkájából egy zsebkendőt húzott elő, és szája elé tartotta. Az idegen kényelmetlenül fészkelődött székén. Úgy tűnt, tekintete végre megállapodik, de már nem a házaspárt nézi, hanem a vízcsapot. Néha hátrafodult, és a mögötte lévő, a folyosó homályába burkolódzó lépcsőfeljáró felé lesett.

– Soha nem történik idelenn semmi – kapta el pillantását az asszony. – Ide nem jön le. Mindent ott csinál, fenn.

– Látták is? – kérdezte rekedten a látogató.

A házaspár megmerevedett, összenéztek, majd a férj folytatta. – Igen – úgy beszélt, mint aki bűnt vall be. – Ahogy azt elmondtuk a kollégájának is a múlt héten. Én csak egyszer. De az asszony találkozott vele előbb.

– Augusztus huszadikára takarítottam. Vendégség volt Péterkén – kezdett bele a nő. – Lenn végeztem, és fel kellett mennem. Akkor már hetek óta a zajokra ébredtünk éjszaka. De ez nappal volt, és úgy gondoltam, nem történhet semmi. Nappal nem szokott semmi történni.

Tompa dördülés hallatszott a fejük fölül. A vendég összerezzent. A vele szembe ülők úgy tettek, mint akik nem hallják – vagy valóban nem hallották.

– Ahogy végeztem a szobájával, egy kicsit megtörölgettem az ablakokat is. És ekkor éreztem, hogy hirtelen hidegebb lesz a levegő, és azt is, hogy nem vagyok egyedül – mesélte a nő. – Nem tudom elmondani, de mindenem megborzadt. Amikor pedig az ablakra néztem, láttam, hogy valaki tükröződik benne. Egy alak, ott állt a szoba közepén, a hátam mögött – várakozóan elhallgatott.

– Persze, igazából nem volt ott senki – fejezte be a férj. – Én meg reggel láttam, mikor elindultam a műhelybe. Visszanéztem a házra, és láttam, hogy ott áll valaki az emeleti függöny mögött. Az asszony lent aludt – kezével oldalt intett, talán a hálószoba felé. – Így csak ő lehetett. Nem lehetett kivenni az arcát, csak azt, hogy ott áll, és vár.

– Az utóbbi hetekben, ha felnézek a lépcsőn, néha látom az árnyékát a falon – tette hozzá az asszony. – És mindez nem is lenne baj, mert legalább tudom, hogy velünk van – de ő haragszik.

– Ezt miből gondolják? – kérdezte a látogató hirtelen.

A házaspár elhallgatott. A kávéfőző gonoszul felvisított a tűzhelyen, mire nő odalépett, elzárta a lángot. – Cukorral? – nézett az öltönyösre.

– Igen. Kettő – bólintott az. Nem szóltak, míg mindhármuk elé nem kerül egy-egy teli csésze.

– Újabban csinál dolgokat – nézett az idegenre a férj. – A múltkor mutattuk is a barátjának. Kések kerülnek furcsa helyekre. Meggyullad a lámpabura. Néha a szekrényekről a fejünkre esik valami…

–…de mindez csak odafenn – sietett pontosítani a feleség. – Ha idelenn vagyunk, nincs semmi gond.

– Csak már nem merünk felmenni az emeletre – nyögte a férje.

– A kollégám a múlt héten, mit mondott? – kérdezte hirtelen a látogató, majd letette üres csészéjét.

– Nem sokat – válaszolt az asszony. – Szerinte előbb azonosítani kel a látogatónkat. Hogy egyáltalán miféle szerzet. Mert majd aszerint tud szelleműzést végezni.

– Nincs itt szükség semmiféle azonosításra – kapta fel a fejét a férje. – Csak egyszerűen küldjék el a házamból. Nem tűröm ezt tovább. Még ha a saját fiam az, akkor sem…– vádlón meredt az idegenre, aki lesütötte szemét.

– Ez nem ilyen egyszerű – vallotta be aztán, és újabb cigarettát vett elő az asztalon heverő csomagból. – Én nem szelleműző vagyok.

– Igen, tudjuk – mondta előzékenyen a nő. – A kollégája elmondta, hogy magát fogja küldeni…

– …hogy megmondjam, mivel van dolgunk – fejezte be a látogató. – Kora gyerekkorom óta képes vagyok látni a szellemeket. Viszont – felemelte a meggyújtatlan cigarettát, és mint egy felkiáltójelet tartotta maga elé – tudniuk kell még valamit. Megesik, hogy jövőbeli jelenéseket érzékelek. Árnyakat egy elkerülhetetlen végzetből. Ők sokszor valójában jót akarnak, figyelmezetni az élőket. Ebből meg tudom jósolni egy-egy esemény kimenetelét. Betegek sorsát. Utazók jövőjét. Néha az ügyfeleimet látom tükröződni…a szellemvilágban. Látom, mi lesz belőlük, ha majd átlépik a határt. Figyelmeztethetem őket, még időben, bár az esetek többségében nincs lehetőség befolyásolni az elkövetkezőket.

A férj fejét rázta: – Nem értem. Most végül mit tanácsol? Mit tegyünk?

Az idegen végre meggyújtotta cigarettáját. Aztán apró, kék öngyújtóját elsüllyesztette öltönyzsebébe, majd utána csúsztatta a cigarettáscsomagot is. – Azonnal költözzenek el – jelentette ki, és felállt.

– Ennyi? – nézett rá az asszony. – Nem is akar felmenni? Nem akarja megnézni a szobát?

A férfi csak bámult rájuk, majd kifúja füstöt a plafon felé. – Már eleget láttam – csóválta fejét. – Most mennem kell – azzal biccentett, és kifelé indult.

– De mégis…– lépett utána az asszony, és a férje is felállt, dühösen hátrarúgva a székét. – Mondja már meg, mi van odafenn az emeleten….

Az idegen már az előszobában járt. Amikor megfordult, nem látták arcát, egész alakja csak egy árnyék volt.

– Nincs ott a fiuk szelleme. És nincs ott semmi…idegen – mondta élesen, majd a bejárati ajtóhoz sietett, kinyitotta. Mélyet lélegzett az éjszakai levegőből, aztán kilépett a sötétbe. Keresztülsietett az udvaron, majd kinyitotta a nyikorgó kaput. Átvágott az úton, hogy megtorpanjon ott, ahol korábban oly sokáig várt. Amikor megfordult, feje felett megrebbent, és felkapcsolódott az utcai világítás. A ráhulló fénysávban jól lehetett látni minden vonását. Szomorúság ült arcára.

Az házaspár még mindig ott volt a ház ajtajában, felé bámultak.

Csakúgy, mint emeleti ablakban álló két alak.

 vége

 

Ez egy emo előttti történet egy lányról, kit ma talán emosnak tekintenénk. Igazából persze csak halálvágya van, s mindehhez megfelelő társaságot kap. Amúgy pedig két szemléletmód összeütközéséről is szól, miközben a rádió szerint odakinn, az éjszakába feléledtek a holtak. A kedves, régi dilemma - kik az igazi ellenségeink, a szörnyek avagy a társaink. Ami talán kilóg, az a titokzatos angyal figurája, nyilvánvalóan a lány képzelete szülte lény, de nehéz megtalálni a szerepét. A narráció ismét kísréleti, de valamiért ez a megszaktásos, ideges szerkezet nekem nagyon tetszik. 

 Utak

 

Az Orosz nem jön. Nézed a füstöt, ami kiszáll a szádból, az üvöltő, mély zenére, a dob rezgéseire  remegve, és továbbadod a szálat, ekkor jön a heves köhögés, hogy kétrét görnyedve lesírod szemedről a fekete festéket, mint fekete könny csurog le arcodon

- Menj már ki a mosdóba.

a festék és beszivárog a szádba és érzed hogy keserű, mint a bűn. A kettő fel-alá járkál, Anna kábultan egy széles fotelben kuporodik, amikor visszajössz és az Orosz még mindig nem jön. Azok ketten valamiről vitatkoznak és közben néha felröhögnek, nem nézed őket sokáig, leülsz inkább Anna mellé.

- Jól vagy?

Csak bólint, réveteg mosollyal.

- Kevesebbet kellene szívnod.

Miért mondod ilyen óvatosan és finoman, hisz tompult és zenétől gyötört fülével úgyse hallja ki beszéded hangsúlyait.

- Miért? Dupla élvezet.

Fölvihog, és rád leheli az egész éjszakát, az ital a cigaretta és a rengeteg kávé hiábavaló gőzeit, meg a bensejében levő értelmetlen anyagét, a dagadó, formálódó kulimászét, az egyetlen dolgot, ami biztos számára.

- Te tudod.

Hátradőlsz, a meg-meglóduló mennyezetet figyelve és ezzel vége is a beszélgetésnek, nem csak azért mert Anna kész, egy időre gondolkodás nélkül röhögi szét azt, amit nem mer elmondani, hanem mert pár másodperc vagy perc múlva valaki belecsönget a zenébe. Az egyik kiszalad, majd hangoskodva, bántóan kiabálva egy nagydarab bőrruhás és kopasz férfival tér vissza. Érzed a pillantást, nem csak vágy, hanem kutató, félő nézés, hogy ki vagy.

- Barátnők.

Tiltakoznál, ahogy feléd intenek, mert ez nem igaz, nem barátnők, semmi közöd hozzájuk, Annához még csak-csak, de

- Lássuk az üzletet.

ezeket ma láttad először, hogyan lehetne barátság köztetek ilyen rövid idő elteltével? Odakint az ablakon túl valami rebben, a három férfi nem látja, Anna nem látja, neked kell felállnod, hogy két vagy négy lépéssel a sötétség pereméig sétálj, és kinézz az üvegen. Mögötted pisztolyokon csillog a fény

- Ez mennyi?

és egy nyitott aktatáskában még több minden lapul feketén és krómosan, ahogy a tükröződésből, az ablak felületén látod, bár nem is azt, hanem a sötétség mélyét nézed, a halálangyalt, a nagy, zöld szárnyakat, és

- Megvesztél? Ki adna ennyit érte?

az izmos, nem nélküli meztelen testet, mely ott lebeg, a nyolcadik emeleti lakással szemben, jóval a legmagasabb játszótéri fák fölött, halvány, épp hogy derengő utcai lámpafényben, és a lakások kiszűrődő fényében, ő az, az angyal, gyerekkori ismerősöd. Intesz neki, remegő kézzel, és összekulcsolod magadon, fekete pulóvereden a karjaid, mert az angyal pillantásában, még ha nem is akarja, minden üvegesre dermed, szilánkosra fagy könnyedén a bőr és a hús, a vér pedig jégcsapként fúródik ereidbe, úgyhogy melegíted magad, jobb híján, mert még a hideg ellenére sem vagy képes ellépni az ablaktól.

- Mi van a lánnyal? Valami keményet vett be?

Hallod magad mögött az Orosz ismeretlen-új hangját, nem fordulsz meg, arra se méltatod ezt a hármat, hogy szólj nekik, elég az ablakbeli tükörképeket nézni, hogy megvetésed zöld epévé forrjon, hogy az újra dolgaikba merülőkre köpd a nyálad. A zöld csomó lassan lefolyik az üvegen, odakinn az angyal érdeklődve közelebb lebeg, már majdnem látni arcvonásait, ha ugyan vannak neki, már látni testén, a meghatározhatatlan színű bőr alatt az izmok finom göcseit, az erek vonulatát, a karmokat lábain és kezein

- És még két gramm.

amikor melléd lép az egyik és ő hirtelen belevész a sötétbe.

- Mit nézel?

Hiába a jószándék, ha tűz és víz nem egyesülhet. Ő az, aki melletted áll, akit éjjeli párodnak szántak, vidéki nászra, autós szerelemre, fekete road-movira, ismeretlen, első találkozós randira, kár, hogy te nem érzel semmit, ha meglátod. Anna nagy, minden szennyes dolgot befogadó és kifehérítő szíve, szívének kedvessége, a meghívás, hogy kimozdítson szobád magányából - ebben az ostoba, rövid hajú, fülbevalós arcban összegződik. Mit tudhat ez az arc

- A sötétséget.

a benned rejlő végtelen sötétségről? Sejtelme se lehet, a maga egyszerű gondolkodásával, a jelenre fókuszáló kicsiny szemeivel arról, ami benned van. Most persze nem tudni

- Az jó.

hogy hangnemed, vagy az érdektelenség miatt lép vissza, a másik kettőhöz, vesz elő pénzt, és még látod, hogy kifizetik az Oroszt, ekkor újból a halálangyalt keresed tekinteteddel, de ő már nincs sehol.

- Rajta lányok, indulunk!

Szólnak, miután visszatérnek, te erre Annához mész és felráncigálod. Gyorsan otthagyjátok a lakást, még a zenét se kapcsolja le senki, te nem szólsz, teljesen mindegy mikor őrülnek meg a szomszédok. Amikor a rosszul világított lépcsőházban, egy sötét benyílóban  lemaradsz rágyújtani, azok továbbmennek, de a fordulóból még hallod

- Honnan húztad elő ezt a nőt?

az ideges, vibráló kérdést, és Anna halk, magyarázkodó válaszát. Utánuk mész, bár legszívesebben a szemet nyugtató, porszagú lépcsők és falak és korlátok közt maradnál, nem akarod

- Itt mindig rossz a lift.

hallgatni ezeket a fölösleges mondatokat az előtted lefelé robogók szájából,

- Halálváró, vagy mi van vele?

de megígérted Annának, hogy kibírod az estét, neki nagyon fontos ez az út,

 - És ahogy kimázolta magát, mint egy bohóc.

ma akarja megmondani a terhességet, a sötétben, az országúton, a semmiben, ahol a másik nem futhat el, legfeljebb  bele az éjbe, félelemből félelembe. A fordulók ismétlődő szédülése, a mögötted keskenyedő cigarettafüstcsík, a három pár láb dobogása mind lejjebb és lejjebb, a ház elé vezet, ott éred csak be őket, meg se kérdezed, miért nem vártak meg, hanem szótlanul beülsz Annna mellé a hátsó ülésre.

- Indulhatunk lányok?

Fordul hátra Anna barátja, ti pedig csak bólintotok, kétfelé dőlve, arcotok a hideg üvegnek támasztva. Felnézel, az épület síkja mellett kutatod az angyalt, de már eltűnt, ez is sok volt egy napra. Talán soha nem láttad még ilyen hosszú ideig és ilyen közelről, vészterhes összehasonlítás emlékeiddel, legutóbbi, hónapokkal előtti találkozásotokkal, mikor hazafelé menet, hajnali órán, egy szűk utca egyenesében hallottad meg a kuka fedelének csörömpölését, és mögötted kibontotta szárnyát, mint fészkéből egy nagy madár, suhogva röppent fel a kávézaccos, cigarettacsikkes, banánhéjas, kenyérmorzsás, papírzsepkendőcafatos, és még számtalan hulladékkal terhelt  angyaltest. Kifelé mentek a városból, forgalmas, négysávos úton, és te arra gondolsz, mit jelent ez a hosszú megjelenés, mire figyelmeztet, mit akar tudatni veled életed hőse? Mert az biztos, hogy valami, végre, a hallgatás és tűnődés hónapjai után történni fog, nem ez a fiú, aki most hátrafordul, arcára erőltetett, ragasztott kedveskedő grimasszal, hanem

- Tulajdonképp mivel foglalkozol?

egy sokkal jelentőségteljesebb és végzetesebb dolog.

- Semmit nem csinálok. - hallod rekedt hangod és végre kidobhatod túl sokáig szívott cigarettád, ki az ablakon, pont egy szomszéd kocsi oldalának, vékony szikracsíkot húzva pattan le róla.

- Otthon vagyok és gondolkozom - vallod be rekedten. Milyen élvezet nézni, ahogy a válaszon rágódik ez az üres fej, még a vezető is, Anna barátja, a boldog apa is összehúzott szemmel bámul a visszapillantóból,

- És az jó?

a kínos helyzet kifejezetten kedves számodra.

- A legjobb dolog. Egyébként, mi mást tehetnék?

Veled szembe az arc szinte rángatódzik a gondolatok nehézségétől, de a vékony száj kisvártatva megszüli válaszát,

- Tanulhatnál, vagy dolgozhatnál.

olyan hangon, ami leginkább apádéra emlékeztet.

- Miért?

Mintha az lenne célod, hogy befagyaszd a társalgást, ahogy az előbb az angyal rád, hideget hozz közéjük, hogy mereven nézzenek ki ablakaikon, oda, ahol sűrűsödik a feketeség, a város fénypaca lesz mögöttetek,

- Mert így nem lehet élni. Bele fogsz őrülni.

de a válasz, amit ezúttal a vezető ad, kényszeredetten görgeti fölfelé a hegyen ezt az unalmas témát, buta makacssággal, noha te tudod, hogy a végén úgy is kiszabadul kezeik közül, vissza, le a mélybe.

- Így bármibe bele lehet őrülni. Gondolkodni és csinálni valamit? Nem. Mindenhez kell gondolkodás.

Mondod és a visszapillantóba bámulsz,

- A semmittevéshez is.

majd nézed, hogy az előtted ülő megcsavar egy szál cigarettát

- Amikor csinálsz valamit, akkor is gondolkodnod kell rajta, az igazán jó az,

a vezető pedig, ez az érzékelten és pimasz állat, megelégelve a társalgást, bekapcsolja a zenét, fületek mellet robban be a dobszó.

- hogy amikor nem csinálsz semmit, hogy akkor mi jut eszedbe.

Annát, a szegény szerencsétlen Annát érdekli már csak a dolog, feléd fordul, megfogja kezed.

- És mi jut eszedbe?

Kis buta állatka, üzekedő, meleg, nagy szemű állatka, ő sem tudja, hol van, miért és minek került ide. Érzelmek tolulnak össze benned, legszívesebben Annát mentenéd ki innen, nem is magad. El kellene vinni őt, hagy szülje meg a gyerekét, békében, ezek nélkül.

- A bizonytalanság.

Gondolkozni próbál, ráncolja a bababőrsima homlokát, te pedig a hasára nézel, amin még nem látszik semmi, megejt ez a törékeny test.

- Kérsz?

Tolja orrod alá a szálat az előtted ülő, de csak nemet intesz, az előbbi is elég volt, neked ez a valóság és az angyal a kábítószered, mondanád neki, de úgyse értené.

- Nem kapcsolod le a zenét?

Kérdezi Anna a vezetőtől.

- Miért, nem jó?

Szól hátra az, szájából előjön a füst,

- Idegesít.

szétterül a kocsiban, elmossa a körvonalakat, csak  a kinti sötétség marad, visszafordulsz párát lehelni az ablakra, szemed sarkából látod, így tesznek a többiek is. Úgy véled, jellemző a helyzetre, a kocsiban levő viszonyokra, hogy a zene nem halkul el, sőt, az elkövetkező órában, a benzinkútig, mintha mind erősebb lenne, de már senki nem szól róla. Ebben az egy órában, a közétek és rátok ülő néma csöndben csak a vezető beszél, mond rövid mondatot,

- Tankolnunk kell.

egyébként pedig mind a kinti világba merültök, ami nem sok látnivalót ad, lévén sötét. Neked persze az éjszaka, és az úton lévő dolgok fürkészése sokkal izgalmasabb annál, mint amit ez a társaság, beszélgetés címen produkálni képes, így elégedett vagy a helyzettel. Rövid ideig kajánul nézed az előtted lévő lehorgasztott fejét, nem tudva eldönteni, bóbiskol-e vagy harag gyűl benne, amiatt, hogy egy jó estéjét szúrtad el, a szeretkezés, nem is, a kúrás lehetőségét űzted el magadtól és tőle, rideg viselkedéseddel. Aztán kibámulsz az ablakon.

Az alakok, akik elsuhannak melletted, mert tényleg olyan, mintha te mozdulatlan lennél, ők haladnának, ördögi sebességű magamutogatással, ezek az alakok épp hogy csak kivehetőek az útszéli éjszakából. Kissé előrefordulva, az előtted lévő válla fölött, a fényszóró pillanatnyi nyilvánosságában nézed őket. A pár másodperc, amíg föl- és letűnnek a sötétben, elég ahhoz, hogy tudj róluk mindent. Az első egy gyerek, kezében labdával. Ő a kezdet, tudod, ma éjszaka valami megindul, nem véletlen, ez a gyerek az úton. A labda, a maga gömbölyű lezártságában az egybeforrottság, egymásrataláltság ténye. A második egy öregasszony, aki biciklin kosarat tol. Ő a vég, a kényszerű befejezés. A kosár a betakarítás, ami eddig volt, ma meghozza termését, véget ér a szüret. A következő egy kalapos férfi, négy tehenet hajt. Ezek mutatják, hogy vakon és bizonyos engedelmességgel utazol végzeted felé. A tehenek nem láthatják vezetőjüket, ahogy te se ismered az út alakítóját, de abban már a kezdeteknél biztos voltál, hogy az illető nincs a kocsiban ülők közt. A negyedik egy magányos, csapzott kutya. Ez azt mutatja, hogy nincs közösség, egyedül kell végigmenned az utadon, nem marad veled senki, kivert, elüldözött, magányos életeddel kell megtudnod, mi vár rád. És végül az ötödik, a bűvös ötös, melynek látására megkeseredik szád, és sóhajtva hátradőlsz a párnás ülésen, utat engedve, mintegy menekülésül a fáradtságnak, nyomban azután, hogy az alak eltűnt a hátad mögött, a sötétben. Mert az ötödik egy kaszás férfi, egy nagybajuszú kaszás öregember, kalapban, fekete nadrágban és mellényben, és ki ne tudná, mit jelent a kaszás, a sorozat, a leosztás a jóslás végén álló kaszás alakja?

- Hahó. Nem akarsz kiszállni?

Anna rázza meg karod, felpillantva, veled szemben, az üveg túloldalán egy ráncos arcot látsz, a kútkezelő tölti az autót és néz le rád, pár centiről, kifejezéstelenül. Lassan elhúzódsz. Az előtted ülő fiú kiszáll, a vezető

- Megyek szarni.

megjegyzéssel követi. Fél szemmel látod, hogy Anna megfogja karját, a másik visszanéz, halkan beszélnek. Kiszállsz te is. A fiú az autónak dőlve cigarettázik, elsétálsz előtte, fázósan összehúzod magad, talán nem is vesz észre. Lépteidben még az álomtalan alvás kábulata.

- Tulajdonképpen mi a te bajod?

Hallod hátad mögött, mire félfordulattal ránézel, hunyorogva az épület neonvilágításában. Egész emberinek tűnik

- Miért érdekel?

a hangja, noha némi csalódottság és lemondás még mindig rezeg benne.

- Gondoltam, jobban összeismerkedhetnénk, ha már együtt utazunk.

A fény hátulról éri, árnyékban az arca, nem látni mi tükröződik rajta gondolataiból, nem is baj, így határozottan vonzóbb. Minden fáradtság és szomorúság ellenére se akarsz udvariatlan lenni.

- Neked mi a foglalkozásod?

- Elektromos dolgokat szerelek. Én javítom meg a tévéd.

Milyen könnyed és fesztelen a hangja, gondolod, és mozdulatlanul nézed, ahogy közelebb jön a parázs. Fekete alakján túl látod

- Nincs tévém.

ahogy Anna a férfi wc előtt áll. Közben már megérzed a füstöt is, ingerlően kúszik orrodba a mély aroma.

- Az nagy hiba.

- Nem árt meg ez a sok anyag?

Kérdezed tűnődve, bár nem is érdekel, de fenn akarod tartani a társalgást, és a pozíciót, testeitek elhelyezkedését, látni belőle a másik kettő találkozását.

- Nyolc órát melózok, kivagyok mint az állat. Otthon várnak anyámék, felidegesítenek a hülyeségeikkel, aztán végre itt a hétvége, és kicsit szórakozni akarok. Azt hiszem, jogom van jól érezni magam.

- És jól érzed magad?

Ahogy még közelebb lép, épp eltakarja Annát, de még látod, hogy nyílik a wc-ajtó és kilép a másik fiú. Magad se érted, miért lett olyan fontos számodra kisszerű és kínos kettősük.

- Ahhoz még kellene valami.

Suttogása színtelen és nyúlós mint a nyál.

- Vagy valaki, aki segítene benne.

Elképzeled, milyen édeskés és sikamlós lehet a nyála, talán még ragad is, összeragasztja csókolózás közben a nyelveket, egy életre egymáshoz láncolva őket.

- És mit szeretsz még ezen kívül?

A kérdés kizökkenti, csakúgy, mint az, hogy ellibbensz előle.

- Hát, a motorozást, meg a jó filmeket. Szoktam koncertre járni. Ja igen, és edzek.

A tétova magyarázat mintha Anna bizonytalan mozdulatait festené alá.

- Szeretem a jó zenéket, ami jó gyors. Ezek a régi zenék idegesítenek.

A másik, ott az ajtó előtt csak egyet int kezével, és ezzel elzárja Anna magyarázatát és megdermeszti a lányt, aki mozdulatlanul bámul, a bolt felé, még akkor is, mikor a fiú már rég otthagyva, az autóban ül.

- És szeretem a kutyákat, de a macskákat nem...

Nem szólsz semmit, otthagyod őt, felsorolásának közepén, vagy harmadán és átvágsz a bolt előtt, mögötted elhalkul a beszéd, és már tíz méterről látod, hogy sír.

- Azt mondja, nem az övé.

Szól az állatka a könnyek és a takony alól,

- Hogy ki tudja, kivel... 

papírzsebkendős kezével az autó felé intve.

- Gondoltad volna, hogy ilyen szemét lesz?

Állsz előtte, az olajfoltokat, a csillámló pacákat nézed a betonon, és habár jól tudod, hogy át kellene karolnod, magadhoz ölelned, szorítanod, nem mozdulsz. Mennyi mindenre gondolsz, miközben a tehetetlenség, mint láz kúszik végig arcodon. Szoborként álltok ott, aztán felbőg az autó motorja, és Anna megtörli szemét, konokul elindul.

- Tovább kell menni.

Mondod már csak magadnak, majd követed őt, nem szólva hozzá, így értek az autóhoz, némán, rájuk se nézve szálltok be. Negyedóra se kell és az egyre kihaltabbá váló úton aztán megkezdődik az, ami mindig is elkeserített ilyen helyzetekben, a gyors összepillantások, az elhúzott száj, a szipogó lányhang, a fészkelődő testek, a hosszabb, elrévedt nézések a visszapillantótükörben, majd az, ahogy a fiú hátranyújtja kezét, a lány pedig odaszorítja hozzá kis puha arcát, az állatka, ahogy elmaszatolódik az egész, nem csak a könny, hanem a kristályos és tiszta szembenállás is, dühösen fordulsz el ettől, kibámulsz ismét, a tovasuhanó mezőkre.

- Kapcsold le a zenét.

Hallod a suttogó kérést, és ezúttal a fiú nagylelkű, tényleg kikapcsolja a magnót. Áldott pillanatnyi csönd, amiről tudod, hogy úgysem bírják sokáig, nekik mindig kell valami ingerlő. Egyszer két napig voltál egyedül egy üres raktárban, nézted a napfénysávokat és a ki- beszálló galambokat, kapirgáltad a szálkát a gerendákból és rajzoltál a porba, végül az éhség űzött ki. A raktár nagyon távol volt mindentől, a szárnysuhogáson kívül nem hallatszott ott más, és amikor visszatértél a szülői házba, anyád magas, ideges csipogását és apád medvedörmögését nem értetted meg, órák teltek el, míg rájöttél, hogy arról faggatnak, dühödten, felindultan, hogy hol voltál.

- A rendőrség nem keresett?

A hátraforduló fiú ébreszt rá, hogy az út révületében ki is mondtad gondolataid, ijedten összerándulsz, de már késő, a sima és tiszta, feszes bőrű arc veled szemben választ vár.

- De igen - mondod közömbös, ám talán mégis érezhető ingerültséggel, mert a másik visszafordul, a fényszórók megvilágította rohanást nézni.

- Minek mentél oda? Nem féltél?

Kérdezi ezúttal a vezető, látod, hátranyújtott kezében most Anna-kéz pihen hálásan.

- Nem.

- Én is szoktam járni barátokkal ilyen elhagyatott helyekre. Kísértethistóriákat mesélünk a tűz körül.

Folytatja, nem is figyelve rád, válaszodra.

- Akartok hallani egyet?

Te kíváncsi lennél, ugyan  milyen kísértethistóriát tudhat egy ilyen fiú, őszinte figyelemmel hallgatnád meg, hogy aztán kinevesd, mindannyiuk előtt megalázd, majd bizonyításképp elmondj egy igazit, amitől megállna az autó, odafenn megállnának a csillagok és a tücskök is elhallgatnának a széles lapályon, mind, mind csöndbe lenne és vacogna a félelemtől. De

- Most ne, inkább hallgassunk rádiót.

Anna nem vágyik félelemre. Talán elég neki a jövő, gondolod kajánul, részvét nélkül.

- Ilyenkor mindig olyan jó sztorikat mondanak.

A vezető csak morrant valamit, nem venni ki értelmét, de bekapcsolja a magnót, és recsegő zajjal keresi a sávot.

- Majd én.

Nyúl le térdeik találkozásaihoz az előtted ülő, és kisvártatva, mikor beszédhang, egy izgatott férfihang

- ....nem látni semmit, de a helikopter a vezetékek miatt nem is tud....

robban közétek, szinte ijedten kapja el kezét, mintha forró lenne a keresőgomb.

-...azt mondják a negyed teljesen kiürült. Közben jelentések érkezek az északi megyékről, ahol a szörnyűség ugyanolyan intenzitással észlelhető. A lakossági...

Mind behódoltok a daráló, feszült hangnak, az elharapott, tétova mondatoknak, a sokat sejtető szüneteknek, figyelitek, nézitek, még a vezető is a rádiókészülék fényeit, a sáv számát jelző kvarcbetűket.

-...atrocitások az ötödik és hatodik kerületben, és nem tudni, mennyire terjed ki, a külváros felé...

- Dehát mi ez?

Tör ki Annából a kérdés, ám egyikőtök se válaszol,

- Mi történik itt, miről beszél ez?

mind arra gondoltok, hogy az adás, minél többet hallgatjátok, annál bizonyosabban magyarázatot ad neki és nektek a kérdésre, annál észveszejtőbben közeledik a szétsugárzott hangokból áradó  izgatottság, a félelem és a feszültség forrásának feltárása.

-...a katonaság  a helyi erők együttműködését kéri. A polgári fegyveres testületek is maradjanak otthonukban, így elkerülhetővé válik, hogy a sötétben....

- Valami történt.

Suttogja Anna.

- Nem, nem.

Mondja szinte vidáman az előtted ülő, feléje fordulva. Nézed a bizakodó arcát, azt hiszi, ő tudja a magyarázatot, de még nem hagyod elmondani, csöndre inted.

- ...nincs epicentrum, a jelenség ma éjszaka, egyszerre lépett fel, tudomásunk szerint az ország minden táján....igen?, most kaptuk a hírt, hogy....

- Ez egy műsor.

Suttogja mégis a fiú, és Annára kacsint.

- ...a katonai főparancsnok szerint vegyifegyverek bevetése egyelőre nem indokolt...

- Volt egyszer Amerikában is ilyen. Azt játszották, hogy marslakók támadtak a földre.

-...az ablakokat és az ajtókat is, ha nincs deszkájuk, toljanak eléjük nehéz bútorokat, a gyengébb falrészek elé is...

- Nem úgy hallatszik, mint egy műsor.

Válaszol Anna, mire a fiú türelmetlenül és kétségbeesetten legyint, és társához fordul,

- Igaz, hogy csak egy tréfa?

kérdezi, az konokul vezet, nem néz rá, majd kegyesen szűri

- Igen, úgy hallatszik.

a foga közé válaszát, szemét le nem véve az útról.

Benned pedig az egész est rossz előérzete végre felszínre tör, és ellenállhatatlanul Annához kerget, megszorítod árván maradt kezét és még ez a kis emberi közelség is jól esik és erőt ad. A hirtelen érintésre kérdően fordul feléd, halvány arca szinte világít a félhomályban, és mert jól tudod, mennyire bízik szavadban, nem tehetsz mást, megrázod fejed. Nem vagy biztos benne, hogy elértette, de nem is érdekel most, mert egyszerre figyelsz a rádióra és Anna kitörésére:

-...ne próbálják megtámadni őket, ne vegyék fel a harcot...

- Ez igazi!

Kiált fel, hogy mind összerezdültök, és a kocsi meginog

- Háború van, kitört a háború!

az úton, a vezető korrigálja

-...ismételjük, ne menjenek ki az utcára, főleg ne kivilágítatlan területre...

- Nem akarok meghalni!

és fél kézzel hátranyúl, kutató ujjai Anna hajába kapnak, belemarkol,

- ...megfékezésüket bízzák a hadseregre. Most érkezett híreink szerint....

és előrerántja fejét, hogy a lány ajka a háttámlába ütközik, te odakapsz,

- Hagyd már őt!

de a fiú csak Annára figyel, arcába sziszegi

- Maradj nyugton, te hülye! Megölsz mindannyiónkat!

és ekkor, mivel pont kilátsz a két ülés közt, és látod, amit a vezető nem, és amit a másik fiú sem, aki épp kikapcsolja a rádiót, vagy csak másik sávot keres

- ...épp ezért a feltételezéseink szerint a támadók...

, látod a testet, és elnyílik a szád egy ó-ra, de nem szólsz, mert

- ...halottak, akik feléledtek.

az ütközés és a fék, a csikorgás és a kiáltások és a pörgés a rándulás és előrelódulásod, ami szinte összeragaszt veled szemben, a szélvédőről lepördülő szárnyakkal, mindez betölti szád.

- Jól vagy?

A vér rezével éledsz, halálosan biztosan abban, hogy még élsz, és csak három legfeljebb négy percre vesztetted el tudatod. Anna hajol föléd, zsebkendője homlokodon, érzed, hogy odaragadt a szövet, a sebhez, bele a sajgó vágásba. Anna kinéz, riadtan körbetekint, te pedig feltornázod magad a hátsó ülésen. Az autó az út közepén, lámpái égnek, indexei sárgán villognak. Kiszállsz, Anna utánad kap,

- Hova mész?

de tudomást se véve róla a kocsi elejéhez botorkálsz.

- Ne  mozogj ilyen állapotban!

Nyafogása nagyon idegesítő, főleg odakintről, a sötétből hallgatva.

- Gyere vissza!

Az autó elejét jókora test horpasztotta össze, a hűtőrács és a motorháztető gyűrött gödrei háromszöget formáznak, csúcsa oldalra mutatnak, le az útról. Alig látsz a sötétben, még a hold se világít rendesen, de úgy véled fás liget van a mezőn, vízszagot is érezni az éget gumi bűze mellett. Benézel a pókhálós szélvédőn

- Hova mentek?

nyögöd a lánynak, aki csak fejét rázza,

- Ne menj el!

és látod, jönne utánad, már kászálódik ki

- Maradj a kocsiban!

de te rácsapod az ajtót, megütöd, mert felkiált és visszadől az ülésre.

- Ne hagyj itt...

Ahogy beleveszel az éjszakába, még hallod hangját, hátranézel, az autó a néptelen úton, fényszórója messze elvilágít, de már nem ez a fontos, jobb lenne ott maradni a fényben, de most sokkal sürgetőbb, hogy menj, előre, bele a sötétbe. Göröngyös mezőn bukdácsolsz, aztán körédnőnek a bokrok és a fák, és meghitten tépnek ruhádba, arcodba, most mégis jó ez a fájdalom, és jó a meleg is, ahogy sebed újból kinyílik homlokodon, mint harmadik szem könnyezik, vért csurgat lefelé.

- Ki az?

Oldalról érkezik a hang, de egyre kábultabb vagy, nem is tudod megkülönböztetni, melyik az, csak törsz előre a sűrűben, ahol a szűrt fény már semmire nem képes.

- Te vagy az?

Kiáltás felel a másik oldaladról, hármótok mértani alakzata egyre szűkül, hallod a csörtetésből, egy pontban fogtok egyesülni, de már csak előre figyelsz, végre rálelsz egy nagy test csapta ösvény viszonylagos szabadságára.

- Itt van, köztünk!

A kiáltásra érsz ki egy szabad térre, valami csatorna partjára, beton falai közt, lenn vékony vízfonál csillog a fényben, ahogy előredőlsz, sebesült mozogást látsz.

- Megyek, gyere felém!

Ők közelednek és libabőrös leszel, de ezen kívül nem figyelsz rájuk, mert szemed erőlteted, ahogy nézed a lenti kínlódást, a fájdalmat, ahogy próbál továbbkúszni, sérülései rángását, halk csobbanások, amiket a felerősödő bozótzörgés szakít félbe.

Majd egyszerre érnek ki a partra.

Egy vonalban álltok, fejedet kapkodod, nem látod jól őket, csak a kezükben csillogó fémekről vagy biztos kilétükben, nem lépnek feléd

- Ti vagytok azok - mondod jó hangosan, fülelsz, lent elhalt minden mozgás, figyelmes, szűkölő várakozás

- Ti vagytok a halottak.

lepi el a környéket, és nem vársz mást, jól sejtetted, ennyit gondoltál a végére, ahogy felemelik egyszerre a pisztolyokat.

Vártok, csönd van végre, teljes nyugalom, még egy tücsök, madár se mer szólni, ebben a békés süketségben tudod meg végre, hosszú idő óta először, hogy mi fog történni és miért.

 

vége