Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és regény fontos jeleneteinél bevésődött emlékezetembe. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt. Jó pár évtizeddel később összeraktam egy novellában én is a hőséget, a világvégét, egy hatalmas, gyilkos kutyát és - mint a mindezektől való menekülés eszközét - a futást. Ez tavaly meg is jelent antológiában, neveztem Zsoldos-díjra is, de azért annyira nem sikerült jól, hogy nyerjen...

A géz alatt

– Úgy néz ki, mint Joker a savfürdő után – jegyezte meg félhangosan a nyomozó, miután belépett a kétágyas szobácskába. – Straus vagyok, nyomozó.

– Vigyázzon, mit beszél, a fiam már eszméleténél van – csattant fel az egyetlen beteg mellett ülő fekete ruhás kis nő.

– A maga fia – vigyorgott a nyomozó – betört egy házba. Aztán valami történt ott, és pechjére a ház előtt talált rá a járőrünk, ilyen állapotban…

– Milyen állapotban? – kérdezte az asszony indulatosan. – Nekem senki nem mond semmit. Maga látta őt tegnap éjjel?

– Nem. A kollégáim hozták be, de én kaptam az ügyét.

– Nagyszerű. Én vagyok az anyja, és azt se tudom, mi van vele ezalatt a bumszli kötés alatt – morogta a nő.

Most mindketten az ágyban fekvő kamaszra néztek, akinek fejét vastag gézkötés takarta. Csak két szeme villogott két résen át izgatottan egyik alakról a másikra. Aztán megállapodott a falra szerelt tévé üres képernyőjén.

– Nem törtem be – nyögte a géz mögül fojtottan.

– Tessék? – ült le a nyomozó egy apró kórházi székre. Bőrdzsekijéből jegyzetfüzetet, tollat vett elő. – Halljuk a részleteket, fiam. Tegnap állítólag még nagyon kába voltál…

– Nem lehetne, miután leveszik a gézt? – nézett rá az asszony a túloldalról. – A nővérke mindjárt itt lesz

– Sajnálom – csóválta fejét a férfi. – Még ki kell mennem egy bolti lopáshoz.

A beteg most megfogta anyja kezét, mely ágya szélén fehérlett: – Hagyd anya. Elmondom neki most. Úgyse hiszi majd el…

Láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa fejét, és látogatója húsos arcába nézzen: – Tornaórán kezdődött – mondta valamivel tisztábban formálva a szavakat. – Egy faszi nézte, ahogy futunk. Azt hittük, buzi. Én voltam a legjobb százon – mintha elégedetten biccentett volna. – Mindig én vagyok a legjobb. Mikor végeztünk, visszaindultunk a sulihoz. Tudja, a kastélykertben szoktunk futni…– a nyomozó legyintett, tudja. – Szóval odajött ez az ürge. Azt mondta, Kármánnak hívják, és látta, milyen jól futok. Ezért meg szeretne kérni valamire….

– Kármán? – ráncolta homlokát a nyomozó. – Ismerős név. Mindegy, folytasd csak.

A fiú mély lélegzetet vett, majd elengedte anyja kezét, és felemelte saját jobbját: – A kezén kesztyű volt. Feltűnt már akkor, mert még nincs is hideg. 

A nyomozó megvonta vállát. A fiú kivárt, majd így folytatta: – Pénzt ajánlott. Kétezret. Azt mondta, nem kell mást csinálnom, csak bemennem egy házba, megtalálnom valamit, és kifutnom. Azt mondta, az ő házáról van szó.

– A László utca 61. – nézett jegyzeteibe a nyomozó, majd arca felderült: – Emlékszem már, ki ez a Kármán. Egy hete bent járt nálunk. Este volt, és én maradtam ügyeletben…

A másik kettő feszülten figyelt rá, de ő elharapta a mondat végét, és így folytatta: – Valami történt az anyja házában vele. Ő örökölte, és nemrég jött vissza a városba, hogy intézze a dolgokat...

– A Kármán Pista? – kérdezte hirtelen a fiú anyja. – Volt képe visszajönni? – most őfelé fordult a pólyás arc. – Anya, te ismered?

– Á, csak hallottam róla – legyintett az asszony. – Összeveszett az anyjával, aki kiátkozta, kitagadta mindenéből. De erről végrendeletet már elfelejtett írni – így aztán, mikor elvitte a szívroham, mégis mindene a Pistára szállt.

Mind elnémultak, a hallottakon töprengve.

– Mindegy, nekem kellett a pénz, mert aznap este randim volt – folytatta a fiú nyugtalanul.

– Adtam volna neked, kicsim – nyúlt anyja a gézzel borított fej felé, de egy hárító mozdulatra az érintés íve megtört.

– Neked sincs, anya – mondta a fekvő. – Könnyű pénznek tűnt. Persze, amikor megtudtam, hogy a kísértetházról van szó, elgondolkoztam rajta, de végül…

– Kísértetház? – nézett föl jegyzetfüzetéből a nyomozó.

– Így hívják azt a házat a László utca végén – próbált bólintani a sérült. – Mióta meghalt a tulaj, mindenféle fura dolgot mesélnek róla.

– És ki kísért ott? A Pista anyja? – nézett rá hökkenten anyja.

– Tóth mesélte a suliban. Ő terjesztette el – magyarázkodott a fiú. – Ő ott lakik az utcában. Azt mondta, mióta meghalt az öregasszony, éjjelente felkapcsolódnak a lámpák a házában, és a kertben is elsorvadnak a növények. A rózsa egészen összeszáradt, pedig a szomszéd átjár locsolni. Meg látják is néha az ablak mögül leskelődni őt délutánonként…

– Kit? – riadt fel bambulásából a rendőr. – A szomszédot?

– Nem, a kísértetet, az öregasszonyt – magyarázta a fiú. Kivárt, hátha lesz több kérdés, de a felnőttek nem szóltak. – Szóval üzleteltem a faszival. Ám amikor suli után elmentünk a házhoz, azért rákérdeztem, miért nem ő megy be. Ha még kulcsa is van. Mert kulcsot adott, hogy azzal menjek be.

– És mit mondott? – kérdezte mohón az anyja. A sebesült az orrához nyúlt, és a gézen át kitapogatta, mint aki ellenőrzi, ott van-e még. – Az igazat. Hogy fél az anyja szellemétől. Egyszer már megpróbálta kihozni azt a dolgot a házból, de valami rátámadt. És ő alig tudott kimenekülni, mert a lába, az egyik lába reumás. Valóban bottal járt és sántított. Szóval hittem neki. Nem is azért, mert mindent őszintén elmondott, hanem mert láttam, hogy fél.

– Mit mondott még neked? – kérdezte az anyja rosszat sejtve.

– Elmesélt mindent. Amikor értesítették, hogy anyja meghalt, hazajött Amerikából. Már csak a temetés után ért ide. Tudta, hogy az anyjának egy csomó aranya volt, de nem találta sehol a házban. Elment hát egy spirutisztához…

– Spiritisztához – javította ki a nyomozó.

– Ahhoz – hagyta jóvá a fiú. – Az megtalálta a rejtekhelyet. A postán van az összes arany. Egy bérelt széfben. A széf kulcsát is meglátta ez a szellemidéző – az ürge anyja a matraca alá dugta, az emeleti hálószobában – kis szünetet tartott, megvakarta a kötést állán. – Ezt kellett volna nekem kihoznom.

– Dehát mért bízott volna rád ilyesmit? – kérdezte anyja értetlenül. Kopogtak, egy fiatal nővér dugta be fejét az ajtónyíláson. – Nemsokára jövünk, és levesszük – mondta vidáman. A beteg intett neki: – Alig várom.

Amint a nővérke mögött becsukódott az ajtó, a fiú így folytatta: – Megpróbálta ő is. A szeánsz után, a spi…ritisztától azonnal a házba sietett. De ekkor valami megtámadta. Azt mondta, egy sötét árny végigüldözte az egész házon, és alig tudott kiszökni. A kezét elérte, és az…nem mutatta meg, de azt mondta, látszik a nyoma a kesztyű alatt.

– Igen, ő volt az – emelte fel fejét jegyzetfüzetéből a nyomozó. – Most már emlékszem. Bejött hozzánk este, egy hete. A jobb keze be volt csavarva valami törülközőbe. Feljelentést akart tenni, de olyan zavartan viselkedett, hogy azt hittük, részeg. Amikor megkérdeztem, ki támadta meg és hol, szó nélkül sarkon fordult, és otthagyott.

– Látta a kezét? – fordította fejét hirtelen a vaskos hang irányába a fiú. Fájhatott neki a mozdulat, mert összerezdült egész testében.

A nyomozó kis ideig hallgatott, majd tekintete az anyára siklot, aki apró mozdulattal megcsóválta fejét: – Nem – mondta aztán hidegen.

A fiú fújt egyet, majd így folytatta: – Mindegy. Úgy gondolta, ha visszamegy, ez a dolog elintézi. Engem meg nagyon nem érdekelt ez a kísértet. Tudtam, hogy gyors vagyok, ha valami lesz, pár másodperc alatt kint leszek a házból. Lehagyok bárkit a pályán, miért pont…– benne akadt a szó, és testét ismét megrázta valami, de most nem a fizikai fájdalom. Beletelt egy fél percbe, míg folytatni tudta: – Odabenn minden olyan nyirkos és sötét volt. Késő délután léptem be, de minta éjszaka lett volna a házban. A szagok pedig – úgy éreztem, mintha valami nagy, koszos állat lenne a házban. Felmentem a lépcsőn, és ahogy a fickó magyarázta, a folyosó végén balra fordultam. Ott volt a hálószoba. Egy ócska, kopott faágy volt a közepén, a matrac rajta csupa folt. Szerintem a nyanya az ágyon halt meg, és becsinált…

– Péter! – vágott közbe feddőleg anyja. Majd enyhébben így folytatta: – Még mindig nem értem, miért mentél oda? Egy idegen házba…

– Kellett a pénz, anya – legyintett a fiú. – Megígértem Annának a mozit.

– Az a lány kihasznál téged, megmondtam, hogy nem…

– Hagyjuk most ezt – kérte halkan a sérült, mire az anyja elnyelte a mondat végét.

– Ott tartottál, hogy megláttad az ágyat – segítette ki a történetet a nyomozó. A fiú így folytatta: – Benyúltam az alá a büdös matrac alá, és tényleg ott volt egy konyakosmeggyes doboz. Kinyitottam.

– Benne volt a kulcs? – vetette közbe a férfi.

– Igen – jelentette ki a fiú. – De ekkor megéreztem, hogy figyel.

– Ki? – kérdezte anyja idegesen.

– Ő – válaszolt a fiú, és mind tudták, kire gondol. – Ott volt a sarokban, egy hintaszék mögött. Tényleg olyan volt, mint egy fekete árnyék, de ugyanakkor valahogy láttam mögötte vagy benne azt az asszonyt. Csupa ránc volt az arca, és láttam, hogy gyűlöl azért, amit teszek.

Nyelt egyet, mire az anyja felemelte a mellette lévő kis asztalkáról a vizespoharat, és az ebben lévő szívószál végét a gézen vágott nyíláshoz illesztette. A fiú hosszan, nagy kortyokban ivott. Amikor végzett, néhány csöpp gyöngyözve végigfutott kötésén.

– És aztán mit tettél? – kérdezte türelmetlenül a nyomozó. Jegyzetfüzetét már korábban az ágyra tette, látszott, alig írt bele valamit.

– Futottam – mondta a sebesült. – Ahogy életemben nem futottam még. Át a felső folyosón a lépcsőig, le a lépcsőn, át a nagyszobán, ki az előtérbe, egészen az ajtóig – mélyet sóhajtott, nyugtalanul, mint aki nem akarja tovább mondani.

– És aztán? – kérdezte anyja.

– Elestem – vallotta be csüggedten a fiú. – Nem tudom, miben – talán a cipőfűzőmben, talán a szőnyeg gyűrődött meg ott, az ajtó előtt. Ahogy megfordultam a földön, hogy felálljak, ott volt rajtam.

– Mit csinált? Mit művelt veled?  – kérdezte kétségbeesetten anyja.

– Semmit, anya, csak megfogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett – nyugtatta fia. – Aztán elsötétült minden. Arra riadtam, hogy a rendőrök szólongatnak a járdán.

– Elvesztetted az eszméleted? – kérdezte a nyomozó értetlenül.

– Olyasmi – mondta a fiú. – Egyszer elestem biciklivel. Fejreálltam, és az utána következő pár perc teljesen kiesett. Na, ez is olyan volt. Emlékszem, hogy a rendőrök összeszedtek, és behoztak ide, de csak villanásokban, képekben. Azt sem tudom, miért kötöztek be, szerintem összetörtem az arcom a házban, bár nem érzek semmi fájdalmat. A kezemből eltűnt a kulcs, pedig rémlik, hogy kihoztam…

Ismét hallgattak egy sort, amit most ajtónyitás hangja tört meg. Fiatal, szakállas orvos lépett be, mögötte az előbbi nővérke hozott egy csilingelő fémtálcát, ollókkal, szikékkel.

– Na, nézzük ezt a fiút – mondta a doktor nyugtalanul.

– Én megyek is – állt fel zavartan a nyomozó. – Majd még visszajövök talán…a részletek miatt.

Az anya odasietett hozzá, és az ajtóban megfogta kabátja ujját: – Ugye nem lesz belőle baja? – kérdezte szinte könyörögve. A férfi belebámult a sápadt arcba, majd megcsóválta fejét: – Ez a Kármán eltűnt. Nem tett feljelentést. Így nem hiszem, hogy ügy indulna. Nem is ezért jöttem.

A nő értetlenül bámult rá, ezért be kellett fejeznie: – Hanem a fia sérülése miatt. Arra vagyunk kíváncsiak, ki bántalmazta.

– Bántalmazta? – nézett vissza az ágyra az asszony. Az orvos közben elkezdte vágnia a kötés szélét. Mögötte a nővérke valamit felszívott egy injekciós tűbe.

Mikorra a nő visszafordult, már csak nyomozó távolodó hátát láthatta a folyosón.

A férfi egy sarok mögött fiatal, vakítóan csinos lányba ütközött.

– Pardon – mondta neki.

– Bocsánat – szólt a lány is, és ellépett előle. Hosszú, fekete hajából a tízenévesek ártatlan illata áradt a férfi felé.

– Nem tudja véletlenül, hol van 42–es kórterem? – kérdezte hirtelen a nyomozótól.

A férfi épp onnan jött. Aztán eszébe jutott Kármán karja, amit azon az esős estén látott, amikor a férfi bent járt a rendőrségen feljelentést tenni. Feljelenteni anyját, aki holtában is képes volt ártani neki. Bejelenteni azt, hogy az anyja megfogta a jobb kezét, és elsorvasztotta, ráncos, eltorzult, csúf taggá változtatva. Miután mindez átsuhant rajta, azt válaszolta a lánynak, hogy nem.

A sikoly, ami a folyosó végéből felharsant, úgyis útba igazítja majd.

vége