Az előzőekben ígértem, némi adalékkal szolgálok az elmúlt egy hónapról. Szóval ismét egy regény. A történet fél évig forgott bennem, de még mindig nincs full szinopszis. Csak húsz oldal, amivel majdnem száz százalékig elégedett vagyok. Van két elbeszélőm, egy E/3  és egy E/1, utóbbi, a főhős megérkezik a Városba egy őszi éjjelen, egyelőre maga sem tudja miért. Hetek óta ugyanis egy titokzatos erő irányítja mobilján keresztül, főképp gyilkosságokra buzdítva. Akiket meg kell ölnie, mind gonosz, elvetemült emberek, legalábbis első látásra. A főhős jutalma áttételes: fia kómában fekszik, és meg van róla győződve, míg kiszolgálja ezt a különös akaratot, a gyerek állapota nem romlik, sőt, esetleg majdan javulhat is. A Városban azonban olyan dologra kéri majd parancsolója, mely talán túl sok egy embernek, még egy ilyen, mindenre elszánt apának is.

Azt hiszem, a munkacím - "Harmadik szövetség" - elárulja, hogy alapvetően metafizikai thrillerről van szó. Világképe főképp a manicheusokéból táplálkozik, a második narrátor pedig, a mindentudó elbeszélő szépen alátámasztja majd az egész isteni perspektívát.

Hát ennyi. Részeiben láttuk már mindezt máshol, de ha összeér , és jól ér össze, szerintem működni fog. Itt a nyitójelenet:

Harmadik szövetség

– részlet –

– Isten léte nem feltételezi a történelmet, de a történelem haladása feltételezi Isten létét. Legalábbis Hegel szerint – mondja az öregember. Nagy, eres kezei az ölében malmoztak. Szürke, kopott öltönyéből molyirtószag áradt.

Nem kell megijedni, nem lesz ilyen az egész. Az öreg csak egy tudálékos mellékszereplő a sztorimban. Egyébként is, sokkal érdekesebb a másik kettő velem szemben, a kislány és a húsos, kerek képű apja. A lányt figyelem, mióta elindultunk ***-ből. Valahogy az az érzésem, mind távolabb akar húzódni a fatertől.

– Azt hiszem, a történem haladása, ez az egyenes irányú, töretlen fejlődés, önmagában nem magyarázza a rengeteg szenvedést – okoskodom egy kicsit én is. Az öreg megvonja vállát. Ritkás, ősz szakállába morzsák ragadtak, az egy órája elmajszolt zsömléből. Nagyjából akkor kezdtünk el beszélgetni. A gyerek tágra nyílt szemmel hallgat minket, az apa pedig tüntetően valami bulvárújságba temetkezik.

– Ráadásul, ha Isten ilyen nagyszerű tervező, nem lehetett volna kevesebb vérrel megvalósítani a haladást? – kérdezem csökönyösen. Én hoztam szóba a témát, miután megláttam kezében az Istenérvek című kötetett. Pár hete magam is olvastam a könyvet. Dögunalom volt.

– Nem az a lényeg, hogy mi lenne a célszerű, avagy humanitárius – csóválta fejét az öregember. – Azt kell megértenünk, ami benne van a vele kötött szövetségekben: bármit teszünk, azt saját akaratunkból tesszük. – Az öreg megdörzsöli fáradt, véreres szemeit. Kipillant az elsuhanó téli tájra. Némi ezüst fény szivárog a földre a Holdból. Olyan a síkság, mint egy nagy, befagyott tenger, pedig csak dér borítja a tarlót. – Ha egy hadsereg felperzsel egy várost, azt a vezér döntése nyomán viszi végbe – magyarázza az öreg. Hangja most tanárosan irritáló. – Mi magunk választottunk olyan erőszakos és durva opciókat, melyek által az emberi történelem olyan lett, amilyen.

– Ezt értem – bólintok ásítva. A vonat kerekeinek távoli csattogása, az ülés alól előbodorodó vasszagú meleg lágy, lebegő fáradtságként oldódik bennem. – De még mindig ott van a véletlen. Hitler, Caligula avagy Napóleon. Ha megtehette volna, Isten, miért nem fordított sorsukon, hogy ne kerüljenek oda, ahova kerültek?

Magam is érzem, hogy a kérdés logikátlan. Az öreg kesernyésen elmosolyodik.

– Szabad akarat. Ez mindenre válaszol. Valakik megválasztották őket a helyükre. Emberek. Isten nem egy őrült mesterlövész, hogy belenyúljon az emberek döntéseibe. Szép is lenne, ha kénye-kedve szerint alakítaná a sorsunkat, úgy, ahogy épp neki jónak tűnik.

– Miért? – újabb ásítást nyomok el. – Miért ne lehetne egy ilyen jóságos, gondoskodó Isten, ha már létezik? Miért nem akar jó lenni?

– Mert azzal beavatkozna a szabad akaratba. – Megcsóválja fejét, lenyúl a két bokája közt tartott táskájához. – Egyébként meg gondoljon csak a pillangó-hatásra – egy ilyen módosítás ki tudja milyen láncreakciókat indított volna el? Hitler helyett Goebbels? Napóleon helyett Ney? Ugyan, egyáltalán nem biztos, hogy az események jobb irányt vettek volna.

A táskában csörög valamivel, majd egy szem cukorkát vesz elő, a kislány felé nyújtja. Az félve apjára néz, de az annyira belemélyed az újságjába, hogy nem veszi észre a gesztust.

– Vedd csak el nyugodtan – szólok rá, megtörve a beálló csendet, mire az apja mérgesen ránk pillant, aztán kurtán bólint a gyerek felé, és olvas tovább. – Van gyermeke? – kérdezem most már az öregtől. Ő legyint.

– Több is – de már kirepültek. Sajnos, és hála az égnek – köhögősen nevet. – Magának?

– Van – felelem kurtán. Érzem, forróság önt el, mint mindig, ha Bálintra gondolok. Inkább folytatom a témát, afelé terelgetve a dolgot, ami igazából izgat. – De akkor nézzük a mindenhatóságot. És egy pillanatra kapcsoljuk ki a szabad akaratot. Gondolom, abban megegyezhetünk, hogy majd mindenki feladná a szabad akaratot egy békés és boldog élet lehetőségért.

Az öreg megvonja vállát.

– Jómagam lassan negyven éve tanítok, de az a tapasztalatom, hogy ebben a kérdésben egy gimnazista se értene egyet önnel, higgye el… – ismét nevet, kezd inkább köhögés lenni a jókedvből.

– Jó, értem, de általában a felnőttek nagy része, akiket jól végigvert az élet, úgy értem, átmenetek már egy-két dolgon, szóval ők, szerintem örömmel beleegyeznének – magyarázom előrehajolva. Most jobban érzem a másik öregszagát. Szemem sarkából látom, a kislány izeg-mozog, és még távolabb csúszik apja mellől. Szájában lassan olvad a cukor.

– Fogadjuk el – hagyja rám az öreg, és ismét kifelé bámul.

– Akkor pedig, ha Isten tényleg mindenható, és némiképp jóindulatú, a szabad akarat feladására kellene szövetséget kötnie az emberrel – jelentem ki határozottan. Ó, mennyiszer átgondoltam már ezt az elmúlt hetekben! – Azt kellene mondania, hogy megterveztem a tökéletes és boldog jövőt, amelyben nincs fájdalom, harag és veszteség. Cserébe csak azt kérem: tegyétek azt, amit mondok.

– Ez maga a diktatúra – csóválja fejét az öreg. Már ismét rám néz. Vizenyős kék szeme, összeszűkül, úgy érzem, valami idegen vonást keres bennem. Mintha most ébredne rá, kivel vetette össze a sors az éjszaki, utolsó vonat lassan melegedő fülkéjében. – Egy jóindulatú és mindenható lény soha nem ajánlana fel ilyen üzletet.

– Ismét a célnél és az eszköznél vagyunk – sóhajtok fel, azt figyelve, ahogy a kövér apa felkászálódik a helyéről.

– Maradj itt – szól rá a kislányra. Az gyorsan bólint szavára. A férfiból izzad, keserű párák szabadulnak fel ülésben összegyűrődött ruhája rejtekeiből. Kifelé fordultában végigmér, tekintetében, apró, fekete szemében gyanakvás és lenéző gúny. Bizonyára fél füllel hallgatta a történelemtanárral folytatott eszmecserét. Talán idegesítette is, hogy nem tud az újságra figyelni tőle. Most, e nagyokosoknak járó megvető pillantással jutalmaz a kényelmetlenségekért. Épp időben rezdül meg a mobilom.

– Azt hiszem – kezdem nyugtalanul fészkelődve, míg elő nem bányászom a farzsebemből –, ki kell mennem telefonálni egyet. Messze járunk még?

Az öreg álmosan rám néz. Fejét baljával támasztja, félig már elbóbiskolt. Órájára pillant.

– Fél óra.

Mint korábban kiderült, egy az úticélunk, a Város. Megköszönöm az információt, kacsintok a mélázó kislányra, majd felállok, és kilépek én is a folyosóra.

Behúzom maga mögött az ajtót, aztán nekidőlök a szemközti nagy, hideg ablaknak. Azonnal párás és nedves lesz az érintkezési pontokon mindenem, és ez a hősítő üvegkéz a bőrömön most nagyon jólesik. A szürke, kopott öltöny már épp eléggé átmelegedett rajtam ahhoz, hogy kényelmetlenül szorítson jó pár helyen. Végül aztán erőt veszek magamon, és megnézem az sms-t.

Jól sejtettem, az üzenet Tőle jött. Azonnal megismerem egymondatos stílusát. Egyszerű, tiszta, minden mellébeszéléstől mentes utasítás.

„Öld meg az apát”.

Még csak felkiáltójelet sem tesz, nem mintha nem lenne rá indoka. Nem, ez inkább kijelentés, a bekövetkező cselekedet előre megsejdített tényközlése. Percekig bámulok a kint elsuhanó pusztára, majd jobbra nézek. A folyosóvégi, két kocsi találkozásában megbújó vécé felett piros fény ég. Arra indulok hát, közben érzem, az adrenalin elönti tagjaimat, így azok pár másodperc múlva ólmosan nehézkesek lesznek. Lábam beletipor valamibe, meg kell állnom, hogy lehajoljak, levegyem bőrcipőm hegyéről az újságot.

„Négy kiló lapot evett meg a papírevő verseny győztese” – olvasom az első oldal elrongyolódott betűit. Átvillan rajtam a bizsergető déja vu. Nem is: inkább felismerés ez, megvilágosodás, gyilkos, ösztönös koan, hogy mit is akarhat Ő. Még a pontos menetrendet nem tudom, de az már biztos, az újság kelleni fog. Lassan kemény gombóccá gyúrom öklömben, vagy egy fél almányi lesz a terjedelme. Aztán a vécéhez sietek.

Odabentről halk fütyörészés és vizeletcsorgás szűrődik ki.

Körbenézek balra, jobbra, de sehol senki, a vonat zakatolása persze elnyom minden zajt. Lefelé, a vonat vége felé a folyosói lámpák is gyéren, ritkásan világítanak. Itt, az átjáróban szinte félhomály van. A szél és a huzat besüvít a rosszul záródó ajtókon, hátam mögött valamiféle műszer kijelzői pislákolnak a furnérfalba építve. Halkan köhintek, majd bekopogok az ajtón.

– Foglalt – jön ki méltatlankodva utastársam azonnal felismerhető baritonja. Kopogok még egyszer, mint aki süket vagy hülye.

– Nem hallottad, öreg, foglalt a retyó! – süvölti ki a férfi, de már öltözik, öv csattog, zipzárt húz, ezt még a robogás lármájában is hallani vélem. Aztán a zárral matat, idegtépő másodpercekig forgatja dühösen – végül feltépi az ajtót. Ott áll, ingje csak félig van nadrágjába gyűrve, kabátja lóg vállán, slicce körül mintha folt sötétlene.

Azonnal felmérem a terepet – tőle balra a vécé fehérje, mögötte egy apró mosdókagyló. A férfi kerek, széles teste szinte kitölti a teret.

– Maga? – kérdezi bizonytalanul. Bólintok, majd ösztönösen megszólalok, halkan, de azért elég érthetően formálva a szavakat.

– Meg kell, hogy öljelek – mondom neki, mire történik valami, ami új és új ötleteket indít el bennem. Megfigyeltem, mindig ez van – csinálok valamit hirtelen, gondolkodás nélkül, ami aztán megnyitja az utat a gyilkosság szinte tökéletes befejezésig. Most például az ürge, a lány apukája, a bulvárújságok rajongója, az öt percig egyfolytában vizelő, a lila inget és barna kordbársony zakót hordó, barkós, zsíros hajú, szőrös orrú negyvenes férfi elnyitja nagy, odvas száját, mind egy játék, aminek leengedett a rúgója. Akkora hely tárul így odabenn a pofájában, hogy tudom azonnal, csak mi lenne képes kitölteni. Előrendülök, és belenyomom az odúba az újságból gyúrt papírgolyót. Meglepődik, és hátrálna, ami nekem jó, mert meglököm, már bent is vagyok, mellette. Összesimulunk, mint két kiéhezett buzi.

...

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam ezt. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg, mint itt. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

Álmok peremén

– Az egész kutatás lényege az a transzhipnotikus stáció, mely a REM mélyalvás előtt érhető el az egyénnél, akkor, mikor még épp csak szunnyad, és megfáradt képzeletében kergetik egymást életének fontos képei – magyarázta a pszichológus, míg a férfi levette nyakkendőjét, meglazította cipőfűzőjét, majd hátradőlt a díványon.

– Akkor sem értem, miért pont engem találtak meg ezzel – morogta a férfi maga elé, a plafon irányába, majd lehunyta szemét. – Persze, egy kis szunyi napközben nem árt….

– Kutatóintézetünk több helyről „kölcsönöz” kísérleti alanyokat. Többek közt az Ön cégétől is. A főnöke azonnal Önt ajánlotta – bizonygatta készségesen a fehér köpenyes, míg két szivacsos karperecszerűséget rakott a férfi csuklóira.

– Talán azt hiszi, amúgy is alszom a melóban – vihogott fel a férfi.

– Igazság szerint, úgy emlékszem, azt mondta, szoktak beszélni álmokról, és hogy magának felettébb különös álomjelenségei vannak – vont vállat a pszichológus, majd leült a dívány melletti kis székre. Oldalt nyúlt, bekapcsolt egy gépet. A gépet vezetékek kötötték össze a férfi csuklókarpereceivel.

– Ja, igen: ebéd közben mindenféle baromságról szoktunk dumálni…– nyugtázta a férfi, majd nagyot ásított. – Tessék, nem is kell biztatni…– röstellkedett a pszichológusra pillantva. Az egy kis tubust vett elő zsebéből, és felé nyújtotta: – Azért fő a biztonság – mondta. – Szippantson bele a nyílásba, és könnyebben megy majd.

– Mi ez? – gyanakodott a férfi, szeme elé tartva a tubust.

– Segít a relaxálásban. Abszolút törvényes és természetes – válaszolt a pszichológus, majd állított valamit a gépén.

– Kösz, inkább nem – nyújtotta vissza a dolgot a férfi, aztán kényelmesen elhelyezkedett, ismét lehunyva szemét.

– Akkor kezdjük – bólintott a mellette ülő. – Csak a hangomra figyeljen. Mindig azt tegye, amit a hangom kér, soha ne kalandozzon el, ne merüljön túl mélyre. Ha azt mondom, „felébred”, akkor kinyitja a szemét. Megértettük egymást?

A férfi megkésve és halkan igenelt.

– Jó, most pedig lassan számolok, Ön ezalatt mind mélyebbre merül az öntudatlanságba, és álmodni kezd. Egy, kettő, három…

A férfi arcán tízig kisimultak a ráncok, míg vonásai meghökkent, de békés és vidám kifejezést formáztak. Egész alakja, mint az álmodóké általában, védtelenné és gyermekivé vált. Egyedül öltönynadrágja szélébe fogódzkodó ujjain látszott, hogy még fél lábbal az ébrenlévők világában áll.

– Tíz – mondta a doktor, majd valamit ellenőrzött a gépen. Aztán hátrafordult, és belenézett a szemközti falon elhelyezett nagy, velencei tükörbe. Végül ismét a férfira figyelve így folytatta: – Most pedig jól figyeljen. Figyelje meg nekem a képeket, amiket lát, és meséljen róluk. Ügyeljen, hogy ezek a képek élesek maradjanak, ne homályosuljanak el, mert az a mélyálom jele. Lebegjen a felszínen, félig itt, félig ott – suttogta színtelen hangon.

– Rendben – motyogta a férfi. – A szobámban fekszem. Alkonyat van, esteledik.

– Nagyon jó – bólintott a pszichológus.

– Mindig előjön ez az álom – tűnődött a férfi kábán. – A szobám, a lakásom az első emeleten van. A bejárat felett. Mindet hallok, a résnyire nyitott ablakon át, ami a járdán zajlik. Később felkönyöklök a párkányra, és lenézek.

– És mit lát? – kérdezte kissé türelmetlenül a másik, mire az alvó összeráncolta homlokát.

– Csak nyugodtan – visszakozott a pszichológus.

– Látom őket – bizonygatta a férfi. – Mindig ugyanazok a különös lények vonulnak el odalenn. Szörnyek. Nem tudom, honnan jönnek, és hova tartanak.

– Meséljen róluk – kérte a pszichológus izgatottan. – Írja le őket, hogy néznek ki…

– Először az ollós ember – suttogta a férfi kissé szomorúan.– Levágták mindenét egy ollóval. Az orrát, a fülét, az ujjait, mindenét, ami kiállt a testéről. Nem vérzik, csak szipog, míg elvánszorog.

– Értem. Aztán? – kérdezte a dívány mellett ülő, majd jegyzetfüzetet vett fel a padlóról, és halkan bekattintotta tollát. – Ki van még az utcán?

– Később jön az őrült nő – magyarázta a férfi. – Neki nincs arca. Csak egy nagy, dagadt húsfelület van az arca helyén. Nem látni belőle semmit, csak ezeket a húsduzzanatokat. Össze-vissza hadonászik, ide-oda támolyog. Ő is néma.

A pszichológus buzgón jegyzetelt.

– Motozást hallok. A kukából jön. Tudom, hogy ott él az apró férfi. Soha nem mászik elő – Az alvó elhallgatott, kifújta a levegőt. – De jó is, hogy nem jön elő. Hulladékot eszik, és valami borzalmassá változott.

– Akkor őt hagyjuk – kérte a pszichológus, megállva írás közben.

– A macska – jutott eszébe az alvónak, majd szemöldökét ráncolta, mint aki jobban akar látni valamit. – A bokrok közt tekereg. Eltörték a gerincét, ezért bármire képes. Ívben meghajlik, akár egy ó betű. Mint a csík, úgy surran, halkan nyávog, fáj neki, de dühös is. Halálra karmolná azt, aki elpusztította.

– Ez rémes. De a macskáról ennyi elég. Van még valami?

A férfi hallgatott, befelé figyelt. – Nem nagyon – hangja bizonytalan, elmosódott volt.

– Jöjjön vissza! – szólt rá a pszichológus. – Ne aludjon el, ne merüljön mélyre! Lebegjen! –kéri őt élesen.

– Rendben – nyugtázta a férfi, már ismét valamivel élénkebben. – Itt vagyok.

– Lát még valakit? – kérdezte ismét a pszichológus.

– Ó, talán – A férfi mintha biccentett volna. – A lakóparkunk egy erdő mellett épült, feljebb, az abc felé van egy játszótér és egy nagy parkoló, azon túl csak a fák. – Hangja elakadt, mintha valakire felfigyelne. – És ott van a lány.

– Milyen lány? – kérdezte óvatosan a pszichológus. Leengedte a tollat.

– Ott áll az utcai lámpa alatt. Jól látni, mert nagyon fehér, vagyis sápadt.

– Hogy néz ki?

– Szőke, magas, karcsú. Szép. Az arca szép, de üres.

Az ébren lévő fejét rázta – Üres?

– Nincs rajta érzelem, mert halott.

– Beszél? Mond valamit?

Az alvó teste megfeszült, minta el kívánna rejteni valamit, de aztán kibökte:– Nem. Nem tud.

– Miért? – kérdezte a doktor óvatosan.

– Mert amikor kinyitja a száját, homok ömlik belőle – mondta sietve a férfi. – Homok jön a füléből, a szájából, az orrából, mindenhonnan...– magyarázta zihálva. A pszichológus kis hallgatás után megnyugtatta: – Értem. – Megköszörülte a torkát, majd feltette a kérdést. – Miért van tele a lány homokkal?

Az alvó ismét eltűnődött, talán fél percig is tartott, míg kimondta: – Mert a homokozóból eszi a homokot minden éjjel. A játszótéri homokozóból.

A pszichológus összezárta jegyzetfüzetét, és a padlóra tette: – Jól van. Most aludhat egy kicsist. Elengedem mélyebbre – mondta lágyan, majd kikapcsolta a gépet. A férfi azonnal halk, szuszogó horkolásba kezdett, teste, ha lehet, még jobban ellazult.

A pszichológus felállt, kiment a szobából, a másik helyiségbe, ahol hárman ültek hangrögzítőikkel és videokameráikkal a tükör túlsó oldalán. A velencei tükör innen nézve tökéletesen átlátszó ablaknak tűnt. Az egyik ülő felpillantott a belépőre: – Nos?

A pszichológus a falnak dőlt, keresztbe összefonva mellkasán két karját: – Elhitte a mesét, hogy ez egy kísérlet. Tehát nem manipulált álomról van szó.

– Szerintem se gyanakodott – válaszolt a kérdező.  – De mi van az álomképekkel?

 A pszichológus körmét kezdte babrálni: – Végignézve az alany előéletét...

– Gyanúsított – javította ki az egyik ülő.

– A gyanúsított előéletét – javította ki magát a pszichológus is –, úgy vélem ezek az alakok mind a félelmeit, rejtett szorongásait, nyugtalanító emlékeit testesítik meg.

– Konkrétabban – vágott közbe az egyik férfi.

A pszichológus finoman felvonta szemöldökét, majd így folytatta: – A következők állapíthatók meg: az ollós férfi az apa, akit a gyanúsított anyja a gyanúsított gyerekkorában ledöfött egy durva családi veszekedés során.

– Igen, pontosan, egy ollóval – jegyezte meg az egyik megfigyelő.

– Így a szétvert arcú asszony ezek szerint az anya árnya – tette hozzá a másik.

A pszichológus mosolyogva széttárta karját: – Rám itt nincs is szükség. – De azért folytatta: – A kukában rejtőzködő alak az ő sötét, eltitkolt személyisége. A macska valós lehet: talán gyerekkori emlék, az apai durvaság egyik szenvedő alanya. És a lány…

– Igen, ő a lényeg – bólintott az ülő férfiak egyike, majd hátratolta székét: –Vele mi van?

– Ő az utolsó áldozat. Akit két hónapja keresnek – jegyezte meg a pszichológus komoran. – Valószínűleg a közeli játszótér homokozójába rejtette.

Mind hallgattak egy sort, majd a pszichológushoz legközelebb ülő összecsapta tenyerét. – Akkor ennyi. Kutassuk át a homokozót, és ha megvan a test, tartóztassuk le ezt a kurafit – intett a bent alvó felé. A pszichológusra nézett. – Köszönjük.

– Ugyan, ez a munkám – motyogta az, és ő is az alvóra pillantott. – Bár egyvalamit nem értek…– tette hozzá vontatottan.

Az egyik férfi, aki épp felállni készül, megdermedt mozdulatában: – Igen? És mi?

– Azt – folytatta a pszichológus –, hogy a gyilkosság miatti bűntudat, és a lebukástól való rettegés nem jelenik meg az álomban. Nincs egy rendőr vagy nyomozó vagy hatósági figura se a képek közt…

Ezen mind elmerengtek, majd a pszichológus hirtelen legyintett arca előtt, mintha legyet hessentene el: – Hogyha most még maradnának egy kicsit, elszívnék egy cigarettát, odakinn.

A másik három már nem is figyelt rá, halkan diskurálni kezdtek. A pszichológus csöndben kiment a helyiségből, a tűzlépcsőn lesietett a földszintre, átvágott az előtéren, majd az utcára érve meglepetten körbelesett. Alkonyodott, noha órája szerint még csak délután kettő volt.

– Biztos megállt – kocogtatta meg az óra üvegét, majd vállat vonva a legközelebbi lámpa fénykörébe sétált, megállt, előhalászta cigarettáját köpenyéből. Lágy, meleg szél kerekedett, ezért nehezen tudta meggyújtani a szálat. Bedobta a bokorba a parázsló gyufát, mire az ágak közt valami felnyávogott.

A pszichológus szemét erőltetve leste a gallyak sötét közeit, és egy angolnaként tekergő szürke testet pillantott meg. Aztán meghallotta a közeli kukából a motozást, az utca távolabbi végén pedig két alak torz sziluettjét fedezte fel. Végül, mint aki álomban cselekszik, tehetetlen lassúsággal felnézett a szemközti ház első emeleti ablakára. Egy férfi bámult le rá.

A pszichológus kezéből kihullott a cigaretta, meg akart fordulni, de ekkor homok pergett vállára, pont a nyaka mellett.

vége 

Azért az egyértelmű, hogy ez így nem irodalom. Amikor szövegekről beszélek, meg arról, hogy "összeraktam", "megcsináltam" egy anyagot, akkor tényleg valami durvább, esetlegesebb  matériára gondolok, mely a kimódolt és -finomult irodalmi közlésektől messze van. És messze van az erős, ütőképes, azonnal ható igazi magasirodalomtól is, amit ezer közül is megismer egy gyakorlott olvasó. Mégis - vélem és hiszem, hogy elegendő gyakorlás, munka és nyűg során bárki képes ezt a fajta kánont megközelíteni. Lehet, ötszáz oldalban csak egy bekezdés vagy egy mondat erejéig, egy párbeszéd töredékében vagy egy különösen jól sikerült hely rajzolatában, egy eltalált jelzőben, egy szépen csengő névben. Ám előbb-utóbb mégis sikerül, és ez feljogosítja az írót a továbbiakra. 

Rég meg akartam írni egy szuperhőssztorit. Az első ötlet bankrablás során, túszok közt játszódott volna, ám elvetettem. Ez, a lenti valamivel bonyolultabb. Az igazi az lett volna, ha az elkülönülő második rész rajzolva van, és lábjegyzetekkel, kommentekkel egészíti ki a képeket a saját magyarázatom. Ám nem tudok rajzolni.

Hős születik

A temetésen a férfinak eszébe jutott, hogy egyszer megkérdezte Szilit, ki a kedvenc képregényhőse.

Nem voltak sem barátok, sem rokonok, ám a férfi mégis illendőnek vélte, hogy egy szál szegfűvel megjelenjen a gyér csoport szélén, és végighallgassa a pap sokszor érthetetlen beszédét, majd mikor felbomlik és eloszlik a gyászolók, e néhány barát és rokon gyűrűje a friss sír mellől, csak álljon ott, a zuhogó esőben, esernyő nélkül, ügyet vetve a ballonkabátján, arcán, nadrágján végigcsorgó cseppekre.

Azóta ismerte Szilit, hogy ideköltözött, és elkezdte a nyelvet tanulni, mivel a tanára úgy vélte, az országos és helyi lapok olvasásával nagyban elősegíthető nemcsak a nyelvhasználati készség fejlődése, hanem az asszimiláció, a férfi körött élő nép ügyes-bajos dolgainak, szűk, korlátolt, de emberi világának mind teljesebb megértése is. Így a férfi lejárt a lakótelepi kisbolt mellé az újságoshoz, és hamarosan összeismerkedett a keskeny helyiségben, a pult mögött ülő fiatalemberrel, aki folyton rágózott, jobbját a rágás ütemére egy gumigyűrűvel erősítve, és előtte mindig egy-egy Marvel képregényfüzet színesedett a pulton, a kikészített apró, a pénztárgép és a lottószelvények tartója közti térben.

Mikor a férfi már jobban tudott beszélni e furcsa, mekegő és elkeserítően bonyolult nyelven, a Sziliként bemutatkozó fiúval az időjárásról, a háborúról vagy a benzinár emelkedéséről kezdeményezett társalgást, de sokáig, nagyon sokáig nem hozta elő ezt a képregényrajongást. Aztán ahogy egy késő tavaszi délutánon mégis rákérdezett, Szili megnyílt és valósággal tűzbe jött, elmondva mindent szenvedélyéről, sebesen pergő, összegubancolódó narrációban, melyben szóba került az otthoni, hatalmas gyűjtemény, a jelmezek, és fegyverutánzatok gyártása, és az országos, egyre színvonalasabb fantalálkozók is. Akkor beszélt a férfinak arról, hogy a hősök világa azért olyan szép és nagyszerű, mivel odaát a jó mindig élesen elválik a rossztól, és a rossz mindig megállítható.

Életében sok támadás érte, egészen kiskorától, de mikor húsz lett, elhatározta, hogy többé nem hagyja magát, kezébe veszi a sorsát, mint Batman, felnő a feladathoz, mint Superman és bosszúálló lesz, mint Amerika Kapitánya. Beiratkozott kung-fura, egy lőtéren órákat vett, és a kínai piacon beszerzett egy tőrt.

Elő is vette a pult alól, a férfi azonnal látta, hogy igazából szurony, AK-ra rögzíthető, hosszú döfőeszköz ócska másolata. A fiú kiéleztette, ezért a lottószelvényt könnyedén, egy suhintással szelte át a penge, de a féri tudta, hogy egy kabátgomb képes lenne kicsorbítani vasát. Nem szólt semmit, inkább tovább hallgatta Szilit, próbálva megérteni, amit a fiatalember az erőszakról, és az erőszak ellen felmutatható hősies ám kemény tartásról beszél, összesűrítve a sok panelt és klisét, melyek a szövegbuborékokból ragadtak meg emlékeiben.

Később, ahogy a férfi mind jobban bírta a nyelvet, képes volt kifinomultabb, rafináltabb és összetettebb kérdéssekkel feltérképezni Szili jellemét, múltját és lehetséges jövőjét. Nem mintha kíváncsi lett volna, rá, de kényszerű és magányos száműzetésében, a kilencedik emeleti panellakás erkélyén etetésre gyülekező galambokon kívül nem akadt más társa e szegényes és lapos helyen. A férfinak igazából persze nem a felhőkarcolók, a soha nem alvó Város nyüzsgése, a folyton felsikoltó rendőrségi szirénák zaja vagy a mindenféle helyről előpárolgó füst vagy gőz látvány hiányzott, hanem az a rejtelmekkel teli világ, mely életének első öt évtizede alatt körbefonta csupa izom és feszültség testét odaát.

Ahogy a reggeli lapvásárlások során elbeszélgetett Szilivel, ráébredt, hogy a fiú a megmérettetést várja, mely el kell hogy érkezzen minden Hős életében ahhoz, hogy lehetőségből, potenciálból valósággá váljon léte. Szilit a felgyülemlett sérelmek automatikusan mozgatták egy ilyen próba felé, melynek természetéről azonban sem neki, sem a férfinak nem lehetett még csak elképzelése se. Bármi megeshetett e valószínűtlen összefüggésekkel, a durvaság kirobbanó ötleteivel és a hétfői-keddi-szerdai napok unalmával összefércelt világban. Egy autóroncsba szorult terhes anya, idős hölgyet fenyegető suhancok, veszett dobberman által üldözött fiatal lány – a férfi úgy képzelte, ilyen kihívások kellenének a fiúnak, hogy végre beteljesíthesse sorsát, és a benne tomboló várakozó elégedetlenség kioltódjon.

Később, hetek, hónapok múltán ébredt csak rá a férfi, hogy Szili revansvágya az élet egésze, annak minden beváltatlan ígérete és csalódása ellen szól. A szaggatott, röstellkedő elbeszéléstöredékekből ekkorra feltérképezhette Szili múltbeli indokait, az elvált, nyugtalan és rideg anyát, a gyakran változó, többnyire durva és iszákos apapótlékokat, a képregények menedéket jelentő világát, mely miatt aztán nem volt képes az iskolában igazi kapcsolatokat kiépíteni, és tanulmányai eredményei is az átlag alatt maradtak, az állandó kirekesztettség okán képződő durcás, sértődött viselkedését, amely gimnáziumi éveire már-már kóros jelleget öltött, és a lakótelepi és iskolai korosztályi csoportok támadásainak állandó céltáblájává tették.

Bagatellizálva, keserűen viccelődve elmondott emlékeiből, melyben több volt a mélázó gyónás, mint a megbocsátó derű, kiderült, hogy voltak hetek, hónapok, mikor minden délután hazafelé bevárták és megverték őt a bandába tömörülő, sikeresebb és egyértelműen a rossz útját választó társai, kik olykor megelégedtek azzal, hogy csak megkergessék, máskor azonban alsónadrágra vetkőztetve, vagy pirosra festett hajjal bocsátották újára.

Szili jelleme ezekben az években, e sok sebtől és karctól valami egészen furcsa, de egységes és határozott hősi karakterré nemesedett. Tudta, hogy egyszer majd képes lesz megtorolni a rengeteg megaláztatást és bűnt, és mikor önálló, felnőtt életét megkezdte, és eljárt kung-fuzni, melyet persze egy tucatnyi alkalom után abbahagyott, vagy mikor megvette a tőrt, és felszíjazta a lottóiroda pultja alá, már e bizonyítás és bosszú első lépéseit tette meg. Aztán, ahogy telt az idő, a durvaság és erőszak csak nem akart ismét betoppanni életébe, ezért jobb híján zavaros és dicsőséges végkifejletű képzelgéseibe menekült.

A legjellegzetesebb lehetőség egy rablótámadás volt, melyet fantáziája a pult mögött eltöltött hosszú órák során a legapróbb részletig kidolgozott, így a férfinak már nagyon is valósághűen, minden eshetőséggel számolva tudta előadni, mi tenne, ha egyszer sor kerülne rá. A lakótelep szélén álló kis üzlethelyiség, mely az előtte húzódó szervízút okán kitűnő menekülési útvonalat kínált, korábban, Szili alkalmazása előtt jó pár rablás célpontja volt. A fiú úgy gondolta, a belépő maszkos támadó a nyitott pult felett egy pisztolyt fog fejéhez tartani, mire ő jobb kezével kioldja a kés tartó szíjat, míg baljával, elvonva a rabló figyelmét, kinyitja a kasszát, és elkezdi a papírpénzt a pultra rakni. Amikor pedig a támadó, ki feltehetően jobbkezes lesz, baljával a pénz felé nyúl, teste, és ezzel pisztolyos keze kilendül jobb felé, épp annyira, hogy Szili ezt egy ellenirányú mozdulattal megtoldva, kikerülhessen a lövés nyomvonalából, és az ugyanezzel a lendülettel alulról és jobbról indított, fordított c-t leíró vágással át tudja majd szelni a fegyveres torkát, a hangszalagok tájékán megnyitva a bőrt és a húst.

A férfi, mikor meghallotta ezt az elképzelt akciót, tűnődve vetette ellen, hogy a legtöbb szuperhős nem gyilkolja meg akarattal a gonosz ellenfelet, csak ha az elkerülhetetlen avagy ha az élete veszélyben van. Szili nem sokat mérlegelte az ellenvetést, kiábrándultan megjegyezte, hogy a való világban biztosra kell menni, nem hagyva esélyt egy búcsúlövésre vagy bármilyen más, a későbbi büntetőeljárásban negatív végkifejletet okozó könyörületességre, vagyis nem kell tanúkat és ellenvádlókat hagyni egy ilyen szituációban. Elsöprő, kegyetlen büntetésben lesz része annak, aki meg meri támadni őt, most, hogy felnőtt, és képes szembeszállni végre mindennel, ami megsérti személyét és lényét, és ebből, e szilárd döntésből, a halálos megtorlás eshetőségéből nem kívánt engedni. A férfi elfogadta ugyan ezt az álláspontot, de megjegyezte hogy igen sok bűnöző sanyarú életkörülményei, nélkülöző családja, munkanélküliség vagy egy súlyos betegség kezelési költségei miatt kényszerül a bűntett elkövetésére, és az ilyen indítékokat a büntetés során mérlegelni kell, vagyis a bűnnek és a megtorlásnak arányban kell állnia egymással, ha az indítékokat és a körélményeket is figyelembe vesszük. 

Szili csak mosolygott e felvetésekre, majd rövid tűnődés után kijelentette, hogy minden helyzetben van választási lehetősége mindenkinek, az áldozatnak éppúgy, mint a bűnösnek, és azután, hogy a döntés megszületett, már viselnie kell ennek ódiumát egy életen át, a lehetséges összes következmény terhével együtt. A döntés tehát éppúgy a hős, mint a bűnöző azon pillanata, melyben felsejlik egész későbbi életének minden további lehetősége, márpedig az ilyen döntéseket tiszteletben kell tartani azáltal, hogy komolyan vesszük őket.

Egyiken sem tudhatták, hogy ez a furcsa és kétértelmű dialógus lesz az utolsó beszélgetéseik sorozatában, mivel a következő alkalommal már csak pár, töredékes, társalgásnak alig nevezhető szót váltanak.

Az évad záró jelenetsora a Kaméleon történetek egyik csúcspontja. Rajongói körök sokáig remélték, hogy a hős marad ebben a furcsa miliőben. A később felbukkanó Somos nyomozó alakja is rejtett magában tartalékokat. Ám az esemény, a rablótámadás és a halál lezárja a kelet-európai vonalat. Kaméleon hosszú hónapok száműzetése után nem kerülheti el sorsát. Felfedi kilétét, ítélkezik, majd visszatér New Yorkba.

A száznégyes kockán belépve az újságárus Fiúhoz, hősünk azonnal reagál a különös szituációra. Egy maszkos rabló fog apró fekete pisztolyt a sápadt eladóra. Kaméleon látja önmagát a rabló szemével: egy átlagos hivatalnok, ki csak a reggeli lapért jött. Álcája tökéletes, de reflexei azonnal működésbe lépnek. A következő képen engedelmesen felemelt kézzel a zöld fal elé áll, majd eltűnik. A rabló meglepett kiáltása kitölti az ezutáni kocka háromnegyedét. Rövid bevágásokban látjuk, ahogy az újságárus kihasználja a meglepetést, és lenyúl a késért, melyet a pult alatt tart. Kaméleon, immár egybeolvadva a fallal, figyelmeztetőleg szólni akar, ám az újságárus mozdulata megakad. Nem azért, mert a bűnöző ismét felé fordul. Három keskeny kép mutatja a fiú halántékán legördülő verejtékcseppet. Keze a kés nyelén, majd elcsúszik róla – meggondolta magát. A dilemma a sors elvállalásából fakad. Kaméleon korábban azt sugallta a fiúnak, hogy hősnek lenni hatalmas teher, másrészt felelősség és vakmerőség is. Az újságárus ebben a jelenettöredékben a hétköznapi életet választja – ezért, illetve korábbi nagyotmondásáért büntetést kap.

A következő kockában a megriadt rabló a falhoz ugrik, hogy kitapogassa az eltűnt Kaméleont. Ő azonban jobbra kerül, a háta mögé. Izmos karját a maszkos alak nyaka köré fonja. A dulakodásban eldördül a pisztoly, a golyó pont a szemben, a pult mögött kucorgó alak felé hasít. Szíve fölött pár centivel találja el az újságárust. A fiú hátrazuhan székével, és meglepetten bámulja az újra testet öltő Kaméleont. A hős egyetlen dühös mozdulattal kicsavarja a rabló nyakát.

Az ezt követő zárórész igen vitatott, sokszor elemzett jelenetté vált az életműben. Kaméleon a haldokló mellé térdel. Kezében ott a bűnöző fegyvere. A fiú feléje nyúl, véres, remegő kezével a hős arcát érinti, vörös csíkot húzva rá. Kaméleon elfogadja a jelölést. Indiánok harcba vonuló arcfestésévé válik a maszat, előrevetítve a következő történetfolyam bandaháborúit.

Aztán Kaméleon megkérdezi, önreflexív módon tudakolja a fekvőtől, hogy ki a kedvenc képregényhőse. A fikció bekapcsolása, ez a sajátos kikacsintás az egész Marvel világban viszonylag ritka pillanat. A fiú szólni, válaszolni akar, de a halál közbevág.

Kaméleon sokáig áll a test fölött, végül golyót ereszt a rabló hullájába, majd a pisztolyt az újságárus kezébe illeszti.

A trükk nem sikerül. Tudjuk, a következő, 43. számban megjelenik a különös, eltorzult világképű Somos nyomozó Kaméleon lakásán. Hősünk rájön, hogy a rendőr a Veszettek embere, ezért ismét menekülni kényszerül. Oroszország felé, indul, de rossz gépre szökik fel, mert az New Yorkba viszi. Várja őt a Város és Sors.

vége

Produktív hét volt, két rövid írást is összeraktam, az egyik alant, továbbá elkezdtem vázolni egy regénytervet, melynek kapcsán egy reggeli készülődés során ott volt egy másiknak az ötlete, mely valósággal elbűvölt, illetve szerzett pár jó percet munkába menet. Többször átgondolva aztán rájöttem, hogy legalább háromféle régebbi film- és könyvélményem fonódott össze benne, tehát részleteiben nincs semmi új, de maga a szituáció megérdemelne egy vaskosabb kidolgozást. Most jönne a szinopszis elkészítése, a világ részleteinek, főbb motívumainak meghatározása, a karakterek megrajzolása. Csupa aprólékos, szöszölős munka, aminek a végén nem biztos, hogy összeáll valami használható anyag, és ha mégis, akkor se biztos, hogy lesz kellő erő, nyelvi ötlet és kitartás a formába öntésre.

A lentiről még annyit, hogy e történet magva már egyszer megvan itt, ezeken az oldalakon, de érdemesnek véltem még egyszer visszatérni a témához. 

A hetedik jelölt

Petya és Karesz egyszerre, még kétezer körül kezdtek a Cégnél. Akkor már gyakorlott gyilkosok voltak. Petya a biztonságiakhoz került, Karesz, akinek megvolt az érettségije, értékesítő lett. Keményen dolgoztak, de péntek, szombat este kieresztették a gőzt. Sorra járták a belvárosi szórakozóhelyet, hogy hajnal felé a rakparton ülve lessék a napfelkeltét, kezükben egy-egy üveg mexikói sörrel. Ilyenkor került szóba a következő jelölt. Félévente mindig szóba került.

Olyan volt, mint valami kábítószer. Pedig egyébként is akadt szenvedélyük. Petya rajongott a régi pisztolyokért. Otthon, az anyjáéknál, a garázsban külön tárolót készített gyűjteményének. Karesz imádott főzni. Valóságos ételkölteményekkel lepte meg alkalmi barátnőit, vagy Petyát, aki nem igazán értékelte a pezsgőhabos lazacot és a provanci, kéregsütésű marhahúst. Mindketten érezték azonban, hogy számukra az igazi élvezet nem az étel kibomló íze, vagy egy tizenhatodik századi pisztoly markolatának tapintása. Az igazi élvezet a gyilkosság rítusa.

Még a gimnázium alatt kezdődött. Egy nyári este, a parkban Petya valamit odaszólt a mellettük elfutó lánynak. Az durván, lihegve feleselt, és már ott se volt. A két fiú döbbenten összenézett, és azonnal tudták, ezt nem hagyhatják annyiban. Először talán csak meg akarták ijeszteni. Elébe vágtak az erdőn át. Mikor a kocogó odaért, Petya kiugrott egy bokorból. Majd Karesz hátulról lefogta. Ott volt a lehetőség a pillanat varázsában. Petya megkapta két bokáját, és már vitték is. Karesz övével kötözték egy fához. A száját mohával tömték be. Két órán át szórakoztak vele, botokkal és Petya rövid pengéjű bicskájával. Végül a kés elmetszett valami nagyobb eret a lány belső combján. Akkor már meztelen volt, de ez a rész nem izgatta a két fiút. Sokkal inkább az, ahogy a teste a végzetes vágás után elernyedt, összeroskadt. Kisírt szemének csillogása opálos üveggé tompult, és halk sóhajjal eltávozott belőle a lélek.

Folyatni akarták ezt a vad, új és izgalmas dolgot, ezért gondoskodniuk kellett a halottról. Petya találta ki, hogy mi legyen. Elhozta apja kocsiját a park mellé. A lányt fóliába csavarták, és berakták hátra, a csomagtartóba. Aztán huss. Petya nyomta neki, ahogy csak bírta. Száztíz kilométert autóztak, majd egy útmenti nádasnál találomra megállva kiszedték hátulról a halottat. Jó negyedórát bolyongtak a ligetes mocsárban, aztán megunták, és egyszerűen csak ott hagyták őt, elfektetve a földön.

Karesz hetekkel később olvasott róla az újságban. A nagy távolság miatta a nyomozók eleinte nem tudták sehova kötni a gyilkosságot. Ezért lett későbbiekben is ez a páros módszere. Az összes testet elkocsikáztatták az ország különböző részeibe. Mikorra rájuk bukkantak, és beazonosították őket – nem maradt használható nyom.

Az érettségiig már csak egyet sikerült elkapniuk. Aztán később, felnőtt életükben még ötöt öltek meg, három közülük a munkahelyükhöz volt köthető. Az egyik a takarítónő kamaszlánya volt, gyakran kisegítette anyját az éjszakai műszakban. A másik egy titkárnő a hatodikról, aki sokáig túlórázott. Aztán ott volt a marketinges srác barátnője, kit Karesz szedett fel a karácsonyi bulin. Két másik lányt bárokból vagy klubokból vittek el. Mindig a parkban végződött a történet. Babonásan ragaszkodtak első sikerük helyszínéhez. És mindig Karesz volt a csali, mivel nagyszerű külsővel rendelkezett, a nők valósággal rajongtak érte. A legtöbben azt gondolták róla, túl szép ahhoz, hogy a lelke bonyolult dolgokat rejtsen. Nem hitték volna, hogy a kifinomult ételek és a gyilkolás tudós szakértője.

Ő fedezte fel az új, nyolcadik lányt is. Azonnal megérezte, hogy a következő jelöltet látja. Az értékesítési igazgató egyik asszisztense volt, tehát Karesz közvetlen főnökének dolgozott. Petyának ez a rész nem tetszett – túlságosan közeli alanynak tűnt. Ám Kareszt nem érdekelték az aggályok. A lányt akarta, mivel az vérig sértette.

Már az első napokban megpróbálkozott nála, azonban hatalmas, szörnyű kosarat kapott. Többször szóba elegyedett vele, de a csaj még csak rá se nézett. Arca tompának, merevnek tűnt, ahogy bámult maga elé a monitorra. Aztán végül csak kibökte, hogy nem érdekli őt Karesz. Nem hallhatta senki más a szavait, de a fiú úgy érezte, az egész iroda rajta nevet. Elöntötte a tehetetlen düh, és elhatározta, hogy mindenképp megöli a lányt. 

Megkérte Petyát, figyelje a csajt a biztonsági kamerákon. Hátha találnak valami kompromittáló dolgot róla, amivel megzsarolhatják. Petya kedden és csütörtökön volt kamerafigyelő. Szinte rátapadt a képernyőkre, de a friss hús nem hibázott. Feltűnően lassan és mereven dolgozott, ám nem rakott el táskájába még egy gémkapcsot se. Egyetlen bűne a gyakori pirulaszedés volt. Reggel, délben és este tömte magába táskájából a gyógyszert. Karesz mohón lecsapott erre az eshetőségre. Talán drogozik. Vagy a vécében ráiszik a tablettákra. Csakhogy a mosdókban nem volt kamera.

Petya ekkor időt kért. A következő héten kilopta a lány táskájából a gyógyszeres fiolát. Ismeretlen, arabnak tűnő felirat volt rajta.  Aránytalanul nagy, keserű pirulák rejtőztek az üvegcsében. Karesz vállalta a kukát. Pár napon át még a takarítónők előtt átvizsgálta a lány szemeteskosarát. Azt remélte apró, decis üvegcséket talál benne. Például vodkáét, mert annak nincs szaga. Ám semmi ilyesmi nem akadt kezébe. Csak papír és valami hártyaszerű, összeszáradt anyag. Olyan volt, mint amikor valaki megég a napon, és lepereg a bőre.

Petya úgy vélte, a csaj túl sokat szoláriumozik. A kamerákon is feltűnt, hogy gyakran vakaródzik, a teste egész felületét végigbogarászva. Pedig egyáltalán nem tűnt barnának. Ám Kareszt ez nem érdekelte. Ekkor már nagyon türelmetlen és nyugtalan volt. Találni akart valamit, bármit. Mindketten érezték, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de a meggyilkolása nem volt kérdés.

Petya sokáig tűnődött, mi legyen, végül a lány szintjén, a női mosdóba elrejtett egy apró kamerát. Ilyeneket használtak a biztonsági szolgálatnál, ha valakit komolyabban meg akartak figyelni az épületben. Extrafinom mozgásérzékelő volt rajta, nagy látószögével befogta az egész helyiséget. Petya az álmennyezeten vágott neki nyílást, a neon lámpatest mellett. Ki lehetett szúrni, ha valaki nagyon kereste.

Csütörtökön és pénteken fenn hagyták. Aztán szombat reggel bejöttek mind a ketten. Petya egyébként is beosztásban volt. Karesz úgy tett, mint aki túlórázik. Közben a társa által feltöltött filmet vizsgálta. Dél körül döbbenten nyúlt az egérért, megakasztotta a képet. Lejátszotta a pár másodpercet újra és újra. Végül felhívta Petyát.

A lány kétszer jelent meg a mosdóban. Először csütörtökön. Megmosta arcát, lehúzogatta szoknyáját, vakaródzott, majd óvatosan megtapogatta a testét. Hosszan, alaposan. Olyan volt, mint aki keres valamit. Nagyon furcsa és különös dolognak tűnt, nem igazán intim, de nem is perverz vagy gusztustalan jelenetnek. Ám a java még csak ezután jött.

Péntek délután a lány bement az egyik fülkébe. A kamera csak félig mutatta testét, ahogy letolja bugyiját, és a kagylóra ül. Ekkor látta meg Karesz azt a dolgot.

Petya szerint egy tömlő csusszant ki a lány szoknyájából, valami gyógyászati segédeszköz. Hallott már ilyesmiről, vizeletet vagy székletet vezethet ki. Ám Karesz másnak látta – hirtelen megnyugtató bizonyosságként öntötte el a felismerés, hogy a lánynak pénisze van.

A dolog raszteresen, elmosódottan tűnt szemük elé. Nagyjából tizenöt-húsz centis lehetett, vastag, testszínű. Karesz úgy vélte, egy beültetett kanül zacskóba végződne. Ez nem lehet más, csak egy férfi farka. Jó magyarázatnak tűnt a lány furcsa és otromba viselkedésére.

Hétfő reggel e-mail mellékleteként átküldte a felvételt a nyolcadik jelöltjüknek. Beleírta, ha nem akar céges körlevelet, jöjjön el aznap éjjel a parkba. A nő nem válaszolt. Petya ebédszünetben lopva visszanézte a felvételeken a reakcióit. A lány lejátszotta a mosdóbéli jelenetet egyszer, majd gondolkodás nélkül kitörölte a filmet. Nem látszott izgatottnak, döbbentnek vagy ijedtnek. Petya szerint volt valami különös ebben a közömbös merevségben. Ám Kareszt nem érdekelték észrevételei. Már jó korán, meló után bejárta a parkot. Petya sötétedéskor érkezett. A biztonság kedvéért az övébe rejtett egy tizennyolcadik századi felporzott lovassági pisztolyt. Féltve őrzött ólomgolyóinak egyikét a markában morzsolgatta. Sokat gyakorolt – tudta, pár másodperc alatt képes lesz megtölteni és elsütni a fegyvert. A Spectrumon látta, hogy egy ilyen, közelről leadott lövés tenyérnyi darabot hasít ki egy a levágott disznófejből.

Karesz a nagy sétány egy padján ülve várta őt, kezében füstölgő cigarettával.

Petya nem mutat meg neki a pisztolyt, csak leroskadt mellé, és monitoroktól fáradt szemeit kezdte masszírozni.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte derűsen Karesz. Petya csak fejét rázta válaszul, mire Karesz így folytatta: – Azon tűnődtem, hogy mit is jelent nekem ez az egész – cigarettás kezével nagyvonalúan körbeintett. – A keresés, a várakozás, a csapda…aztán az, ahogy elkapjuk őket, és…– Jött valaki, ezért elhallgatott, kivárt, míg elmegy. – Szóval így együtt, hogy bármelyikükkel szabadon megtehetjük, és meg is tesszük ezt, számomra olyan, mintha istenek lennénk – fejezte be aztán valamivel halkabban.

– Istenek? – bámult fel rá Petya.

– Ősi, idegen, a szférákon túlról érkező istenek – bizonygatta Karesz. – Ismeretlen istenek, akik bármire képesek és bármit megtehetnek. Céljaik szempontjából az anyag, az ember, abszolút közömbös. Elfeledett istenek, akik azonban időről időre visszatérnek, és áldozatokat szednek hitükhöz. Nem a szépség vagy a jóság vagy bűn és bűnhődés istenei. Nincs szükségünk kultuszra vagy hírnévre. Nem kell tisztelet, hódolat. Nem fontos hogy rettegjenek minket. Ne is tudjanak rólunk. A mi létünk lényege nem ebben áll.

– Akkor miben? – kérdezte aztán Petya bambán, mert Karesz túl hosszan hallgatott utolsó megállapítása után.

– Hogy már nem vagyunk emberek. Túlléptünk mindenen, ami emberi…– mosolygott rá Karesz és eltaposta cigarettája csikkjét. – …ó, nagyon is túl.     

Ezen tűnődve, némán vártak, fülelve a köröző kocogókat, lesve az előttük elandalgó párocskákat. Mikor fejük felett rebbenve meggyulladt a sárgás fényű neon, Petya felállt, és kinyújtózott. Körbefordult. A park kivilágosodó tere néptelen volt köröttük. Petya morgott valamit, majd bement vizelni a fák közé. Ahogy végzett, ellenőrizte a pisztolyban a puskaport, nem nedvesett-e át a harmattól.

Karesz közben új cigarettára gyújtott. Felfelé emelte szépen metszett arcát az égre, és kifújta a füstöt. Ha valaki arra járva megpillantja őt, csupa kellemes dolog jut eszébe alakjáról. Öltönyös, jóképű fiatalember, aki türelmesen várja szerelmét a randevú helyszínén. Magabiztos, hanyag eleganciával rakja bal térdén keresztbe jobb lábát. Szabad karja elnyúlva simul a pad támlájára. Bal kezét most ismét a szájához emelve mélyen beleszív a cigarettavégbe. Szemét lehunyva élvezi a pillanat, a fiatalság, a füst, a hatalom, az eltitkolt bűn és a várakozás varázsát.

Petya a szemközti bokrok közül figyelte. Majd akaratlanul is előbb jobbra, aztán balra nézett, mielőtt megindult felé. A sétányon nem közlekedett senki. Ahogy ismét előrebámult társa jól ismert alakjára, megdermedt.

Egy sovány, görnyedt árny állt Karesz felett, a pad mögött, egy fa takarásában. Emberinek tűnt, míg háta mögött keskeny nyúlvány nem emelkedett. Felmagasodott, mit valami bot, és lesújtott.

Petya ekkora felkiáltott, de elkésett vele. Hátranyúlt, előkapta a fegyvert övéből. Közben érezte szelét annak, ahogy valami átsuhan a levegőn. Karesz teste összerándult. A cigaretta leszelt vége a földre hullott. Füstcsík libbent parazsából felfelé, majd a csonk kialudt.

Petya remegő ujjaival a torkolatba gyömöszölte az ólmot. Szemközt vele Karesz nem moccant, csak leengedte bágyadtan jobbját. Homloka közepén vékony, vörös vonal indult, leért álláig, alatta, a mellkasán, fehér ingjén már virágként bomlott ki. Aztán a pad reccsenve összeomlott alatta. A vágás, mely kettészelte, pont középen választotta el Karesz testét is. A két fél hátradőlt a deszkadarabokkal együtt, és ezzel vége is lett.

Az árny még nem moccant, Petya pedig végre felhúzta a kakast, és rásütötte a fegyvert. Nem történt semmi. Talán a puskapor lett mégis nedves, talán a kova volt túl régi. Értetlenül a lőportartó perselybe bámult. Valami moccant előtte, a látóterében. A lány kiugrott a sétányra, majd két szökkenéssel már rajta is volt Petyán. Feldöntötte, be, egy bokor ágai közé. Petya vinnyogva emelte kezét, ám a másik testéből előkígyózó farok éles vége háta mögé kanyarodott, és eltalálta az egyik nyakcsigolyáját. A férfi az ütéstől megmerevedett, és engedelmesen a földre csúszott. Még látta maga körül a világot, de már nem érzett semmit.

A lányból előkunkorodó tömlőszerű, megnyúlt szerv csontsarlóban végződött. Ez most visszacsusszant az alkarnyi vastag farokrészbe, az pedig betekergődzött a törékeny női testbe, a rövid kis fekete ruha alá. A lány megragadta Petyát, és már vitte is. Átvágtak a bozótoson egészen a parkolóig. Olajszagú csomagtartóba végződött az út, sötét lett, majd pár perc után nedves és meleg terheket tett Petyára a gyilkos. A férfi lassan ébredt rá, hogy Karesz két fele lesz útitársa.

Amikor elindultak, Petya kiáltani, sikoltani próbált, de még a szemét se tudta behunyni. Tökéletes, mindent elborító bénulása egyedül mellkasa ziháló lüktetésére nem hatott.

Később, napoknak tetsző autókázás után arra eszmélt, hogy a csillagos eget bámulja. A Karesz beleiből előgomolygó bűz kiszökött a jéghideg éjbe. Hirtelen fölé, a csomagtartófedél lámpájába hajolt a lány. Arcán megrepedezett a bőr, kezeiről már le is pergett, ahogy benyúlt Petyáért. A férfi érezni vélte a pikkelyes karmok durvaságát. Könnyedén kiemelve vitték, húzták őt a fűben. Egy erdőben voltak, nagy, kör alakú tisztáson. Erős fény felé közeledtek, majd szisszenve nyílt valami. A lány magassarkúja ekkor már fémen kopogott. Csupa fehér és kék falak közé kerültek. A folyosó hajlatai különös szimmetriába kanyarodtak Petya káprázó szemébe. Végül újabb súrlódó ajtónyitás után egy hideg, deres kis szobába jutottak. A férfi érezte, emelik, majd tompa nyomás hatolt hátába. Szeme sarkából láthatta, tőle balra és jobbra testek vannak a falon. Mikorra a lény behozta Karesz darabjait, rájött, kampóra akasztották. És egy hatalmas hűtőben lóg. Egy éléskamrában, egy űrhajón. És megértette azt is, hogy az igazi istenek megérkeztek a Földre.   

 vége

A rövid írásokat egyértelműen az ötlet viszi el. A stílussal, narrációval sokat nem lehet elérni ilyen terjedelemben, egy emlékezetes karakter avagy helyszínrajz pedig ugyancsak nem kap elég helyet, időt, cselekményt a kibontásra.

Legjobb ötleteim reggel születnek - de erről már írtam korábban. Igazából ezek nem új dolgok, csak rég hallott, olvasott, látott történetelemek újravariálásai. A legfontosabb bennük a meglepetés, az árulás, a vágy és a fizikai durvaság ilyen-olyan intenzitású felbukkanása. Fontos a csattanó is, de néha jobb, ha a történet vége elsimul, igazolva a korább kialakult olvasói elvárást. 

A lenti történet ugyancsak pár kora reggeli, villanásszerű töredékből állt össze. Ezen is, hasonlóan sok korábbihoz, még lehetne dolgozni, finomítva, színesítve, bővítve és tagolva a szöveget. De sokszor úgy érzem, így, nyersen, frissen és durván sokkal erősebben hatnak első olvasatra.

Jóslat

Miután a nyomozó megkapta a hatodik áldozat boncolási jegyzőkönyvét, lefénymásolta a gyilkos egész anyagát, és betegszabadságot vett ki. Hazaérve azt mondta Annának, hogy valószínűleg influenza, de azért tud dolgozni a doktoriján. Felvonult hát a dolgozószobájába, és - ahogy a filmekben látta - rituálisan kirajzszögezte a falra a hat áldozatról készült képeket, a jelentéseket, a feljegyzéseket, majd leült az íróasztalához, és csak bámulta a falat.

Öt napig gondolkodott, négy órákat aludt, és csak épp hogy evett valamit az asszony által a hűtőben hagyott dolgokból. Az ötödik nap délutánján az ablakon beszűrődő fény kusza foltjai különös mintákat festettek a helyszíneken készült képekre. Mind a hat áldozat teste körül összetaposott, esetlen vérrajzok csillogtak a vaku fényében.

A nyomozó lement a nappaliba, és a könyvesfal előtt megállva hosszan gondolkodott sejtelmén. Végül megkereste Tillman „Vudu varázslat” című könyvét, hozzácsapta a „Jóslások és babonák” című kötetet, majd véletlenszerűen ugyanitt kezébe akadt a "Jövőbelátók” című, a hetvenes években igen népszerű munka is.

Anna, a felsége művészettörténész volt. Bizonyára gyorsan és részletesen tudott volna témáról beszélni, de a nyomozó nem akarta belekeverni ebbe a dologba.

Jó pár órába telt, mikorra kijegyzetelt mindent. Annyira belemerült a munkába, hogy észre se vette, estére is üres maradt a ház. Csak a konyhapulton fehérlő lap alapján jött rá, hogy felesége az anyjához ment hétvégére, …-be.

A nyomozó ennek most a szokottnál is jobban örült. Lement a garázsba, és előszedte a páncélból a pisztolyát. Aztán – keze ügyében a fegyverrel – megvacsorázott, majd ágyba bújt, miután gondosan eltorlaszolta a háló ajtaját.

Szombat délelőtt a csengetésre riadt. Azonnal magához tért, kiugrott az ágyból, és leóvakodott a földszintre. A fegyvert célra tartva nyitott ajtót, de csak a szomszéd, Kocák állt riadtan a küszöb előtt.

– Várjon, váron! – könyörgött a nagydarab férfi. – Csak Anna kért meg rá, hogy nézzek magára, minden rendben van-e. Most hívott, azt mondta, a telefonjuk süket…

– Kihúztam – mordult rá a nyomozó. – Kér kávét?

Kocák bizonytalannak tűnt, de ekkor a nyomozó hozzátette: – Azt hiszem, megoldottam a Késes rejtélyét.

A negyedik áldozata után nevezete el a sajtó így a sorozatgyilkost. A boncmester szerint lehet, hogy igazából vadásztőrt használ. A lényegen ez nem változtatott: mind a hatnak hátulról vágta el a torkát, majd hagyta, hogy tántorogva, csúszva, kúszva elvérezzenek, mint egy csirke.

Kocák némán követte őt a konyhába, és csak akkor szólalt meg, mikor nagyot fújva egy székbe rogyott. – És elmondta már valakinek, vagy én vagyok az első?

– Maga hallja először. Tudni akarom, mennyire tűnik őrültségnek. – A nyomozó a pultra tette fegyverét, majd szétcsavarta a kávéfőzőt. – Igazából először csak egy kósza ötlet volt. Az ütött szöget a fejembe, hogy már kétszer majdnem elkaptuk, de az utolsó pillanatban mindkét alkalommal meglógott előlünk.

– Valóban? – kérdezte Kocák a borostáit dörzsölve. Nagydarab, élénk tekintetű férfi volt, közel egy kilencven magas. Amolyan mackós, nők kedvence típus. A nyomozó most először mérte fel igazán, majd a csap alá tartva a főzőt így folytatta: – Ezt persze a sajtó és a közvélemény nem tudja. A harmadik eset helyszínén a kutyák szagot fogtak. Valószínűleg gyalog hagyta el a tetthelyet. Követtük őt egy lakásig. Még égett a gázon a tűz. Ott voltak a véres ruhái a kádban, hipóba áztatva. Ám ő maga már – illa berek…

Idegesen felnevetett, Kocák pedig megköszörülte a torkát.

– Igen, eltűnt a rohadék – tette hozzá merengve a nyomozó, aztán eszmélve a szekrény felé intett: – Ideadná a kávét?

Kocák készségesen felállt, és a bal oldali faliszekrényből kivette a kávésdobot.

– Kösz – nyúlt érte a nyomozó, ismét végigmérve a szomszédot. Majd így folytatta: – A második esetben, egy szemtanú értesített minket, hogy látott az áldozat háza előtt egy ismeretlen kocsit. Felírta a rendszámot.

Hát persze, hogy felírta. Akkor már az egész város a hajsza és a gyilkosságok paranoid őrületében égett. Csak most, az üdülési szezon beköszöntével, hogy az utcák valamelyest kiürültek, most látszott csillapodni a téboly. És talán azért is, mert úgy tűnt, a gyilkost nem lehet elkapni.

– Lekérdeztük a tulajdonost, kiderült, két éve halott, de azért kimentünk a címére. Valószínűleg ez volt a második búvóhelye volt. És itt is – mintha épp abban a pillanatban állt volna tovább, megérezve, hogy jövünk. Csak négyen tudtunk az akció részleteiről, régi kollégák. Nem mehetett ki figyelmezetés neki, ebben biztos vagyok – magyarázta a nyomozó izgatottan, miközben kávét töltött a tartályba. A fele mellé ment. – Ekkor kaptam meg teljes jogkörrel az ügyet – sóhajtott lemondóan.

És kapott embert, pénzt, hatalmat. Karrierje csúcsát jelentette ez. És talán a házassága végét.

Anna nem ok nélkül ment el a hétvégére.

Elhessegette a gondolatait, és a feszülten figyelő Kocákra nézett. A férfi keze ökölbe szorult az asztalon, nyakát túl mereven tartotta.

– Aztán megtörtént a hatodik. Az a lány a panelben. Soha nem felejtem el az arcát – vallotta be a nyomozó, és meggyújtatta a gázégőt. – Ott feküdt a saját vérében, a padlón, fiatalon, érti…? – felsóhajtott. – Persze, már akkor feltűnhetett volna, hogy sehol nem volt szőnyeg.

Kocák felmordult, a nyomozó pedig fogta a pisztolyt, hátul az övébe tűzte, és leült vele szembe az asztal túloldalára. Nem nézett a szemébe, körmét babráta az ölében.

– Akkor döntöttem el, hogy elkapom, ha addig élek is, vagy beledöglök – bólogatott. – Hazahoztam mindent, és elkezdtem gondolkodni. Öt nap alatta annyira jutottam, hogy a halottak mind csupasz padlón haltak meg. Az ötödik nap végére kezdtem azzal foglalkozni, miért. Aztán megláttam, hogy mi van a padlón.

Zsebébe nyúlt, kézzel írt lapocskát húzott elő, kiterítette maga elé az asztalra.

– A maják, a rómaiak, a görögök, a  csendes-óceáni szigetvilág lakói, de még a keresztény, majd a modern ember is – mind hittek a jóslásban – sorolta elégedetten. – Egy nagy különbség volt köztük: más és más dolgokat használtak fel ahhoz, hogy megtudják a jövőt. Voltak, akik csontdarabkákat, mások állatok beleit, megint mások forró ólmot és vizet, aztán ott voltak a madarak repülését tanulmányozók, a búza szárát megfigyelők, a székletből vagy a csillagokból jóslók.

Kocák értetlenül nézte a férfit, látszott, nem erre számított.

– Tegyük fel – pillantott rá a nyomozó, felemelve a jegyzeteit –, hogy van valaki, aki megtalálta a lehető legpontosabb jóslási módszert. És ha így van, vajon mi lenne az ehhez tartozó legmagasabbrendű jóslóeszköz?

Kocák vállat vont: – Egy számítógép? – próbálkozott bizonytalanul.

A nyomozó legyintett, aztán elmosolyodott: – Nem, és igen. A lehető legpontosabb számítógép, melyben el van rejtve az élet minden történése és kódja. Maga az ember.

A másik értetlenül hallgatott.

– Mi van, ha ez a mi gyilkosunk rájött, hogy miképp kell olvasni a legyilkolt emberi test által írt jelekből? Mi van, ha tud egy módszert, mely alapján képes előre látni a jövőt? Legalábbis azt, ami reá vonatkozik…

Jelentőségteljesen lebegve hagyta a mondat végét, de Kocák nem nagyon akart válaszolni.

– Akkor ezt az embert soha nem fogjuk elkapni…– fejezte be a nyomozó. – De várjon csak…

Felpattant, és kisietett. A dolgozószobájába ment, és lekapdosta a falról a vértől vöröslő fényképeket. Egy lehullott. Amíg felvette, tekintete az asztal alatt végigsiklott valamin, valami fontos dolgon.

Amikor visszatért a konyhába, arca zavartnak tűnt. Aztán erőt vett magán, és az asztalt szabaddá téve egy kenyérdarab, egy hamutartó, egy pár piszkos pohár szélre tologatásával kiterítette a hat áldozatról készült képeket.

Kocák viszolyogva nézte őket, majd felállt, és lekapcsolta a gázt a sivító főző alatt.

– Nézze – mutatta az egyik képen a nyomozó. – Látja, milyen érdekes mintát rajzol a vér? Ez a spriccelés és folyás irányából, és az áldozat haláltusájából fakad.

Kocák csészékbe töltötte a kávét, majd a cukortartóból belepottyantott a sajátjába kettőt. Kiskanalat nem talált.

– És most nézze ezt – mutatta a nyomozó, a képek fölé hajolva. – Itt. Vagy ezt, a másik képet. Itt. Ugyanaz a motívum, majdnem ugyanaz a rajzolat. Árnyalatnyi eltérések.

Csillogó szemmel tekintett kávézó szomszédra. – Hát nem nyilvánvaló? A gyilkolással jósol. A vér rajzolja ki számára a jövőt. Azt a jövőt, amibe mi, rendőrök nem látunk bele. Viszont így mindig, mindig előttünk fog járni. – Idegesen hátranyúlt a pisztolyához. – És ha ez így van, azt is látja, hogy én rájöttem a dologra. Ezért fogtam fegyvert magára. A gyilkos mostantól számolhat felfedezésemmel.

Kifulladva leült, majd mélyeket lélegezve megdörzsölte szemeit. A pillanatnyi, csillámló sötétségben eszébe jutottak a dolgok, amelyekre eddig nem figyelt.

Kocák letette a csészéjét, hallatszott a csörrenése. És csinált még valamit.

– Várjunk csak, várjunk…– kérte a nyomozó a sötétséget, mert nem merte kinyitni a szemét. A telefon. Anna azt mondta Kocáknak, hogy nem lehet a házat hívni. Az előbb, mikor a lehajolt a képért, látta, hogy a dolgozószobában elfelejtette kihúznia zsinórt. Anna hazudott. Miért? Azért, hogy Kocák idejöjjön. Kocák, aki az imént azonnal tudta, honnan, pontosan melyik szekrényből kell kivenni a kávét. Anna. Kocák.

Vajon a gyilkos ezt is látta előre? Ezért nem…

Kinyitotta a szemét. A szomszéd eltűnt. Egy kéz ereszkedett a vállára.

– Azt mondta, nézzen úgy ki, mintha a sorozatgyilkos csinálta volna – mondta mögötte egy ideges hang. – És azt mondta, egy év múlva össze is költözhetünk.

Hideg fém érte a nyomozó nyakát.

– Szeretem a feleségét. Mindig is szerettem – ezt volt az utolsó, amire még figyelni tudott, aztán nem maradt más, csak az égető fájdalom a torkában. És a vér melege, a véré, mely körbefestette a konyhát, a padlót, titokzatos jeleket hagyva hátra egy értő olvasónak.

vége