Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabb ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt - meg talán csak beképzeltem, talán a  fantáziám lódult meg. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre. 

Szelfi

Kezdjük újra. Kérte a nyomozó. Rendben. Motyogta a fiú. Odakinn halkan pergett le az égből az eső. A párkányhoz érve megnyugtató dobolásként zsivajgott. A fiú arra gondolt, legszívesebben most bebújna a takarója alá, és aludna. Aztán a kinti, üres világon tűnődött. A csillogó, néptelen utcákon, a felázott erdei ösvényeken, a vizes mezőkön. Rendben, de akkor most mondd el az egész sztorit. Kérte a nyomozó. Megtermett, bajuszos és nagyon nyugodt ember volt. Mintha a fiú apja lett volna, úgy beszélt hozzá. Ne csak azt, hogy valaki üldözött. Az egészet, hogy miért üldözött, mikor, meddig, hogyan. Jó. Mondta a fiú. Elmesélem. De úgyse fogja elhinni. A nyomozó bólintott. Tegyünk egy próbát.

Felment egy földúton a város fölé. Már legalább két hete nem esett, ezért porzott mögötte a vályús út. Az út félkörívben átkarolta a hegyet, és az új temető fölött ért véget. Arra gondolt, megáll, és elszív egy cigit. A cigit anyja retiküljéből lopta, enyhe parfümillata volt. Már épp leállította volna a motort, mikor észrevette a férfit. Ott ült egy korhadt padon a sírok közt. Mellette egy üveg csillogott a sárga, őszi fűben. A férfi nem moccant, félig oldalt, félig előre dőlt. Talán aludt. Talán halott volt. 

Így nem akart cigizni. Zavarta az a férfi, elrontotta az élményt. Volt egy csapás, egy erdei ösvény a hegyen át a szomszédos völgybe. Ott, a völgy alján egy kis tavacskát talált év elején, mikor elkezdett motorozni az erdőben. Volt ott egy pad is. Azon kényelmesen ellesz. Megfordította a motort, és betért a fák közé. Ez az út előbb felfelé vezetett, köves, kavicsos volt. A kanyarokban vigyázni kellett, az első kerék csúszott. Jó öt perc után, épp csak a szeme sarkából észrevette a leágazást. Alig embernyi rés volt a fák közt. Hirtelen ötlettől vezérelve letért rá. Pontosabban fel, mert ez az út még magasabbra vitt. A hegy, ami a város felett elterült, igazából három hegy láncolata volt. Ez az út talán a középső tetejére vitt. Jól motorozható, de keskeny ösvény volt. Imádta az ilyen utakat. Az erdő fái miatt olyan érzés volt, mintha kétszázzal repesztene. A lelógó gallyak, farönkök és kiálló bokorvégek miatt folyamatosan figyelnie kellett. Még így is kisodródott egy kanyarba. Csak vészfékezéssel tudott megállni, szelíden egy csipkebokor tüskéi közé csúszva. Lefejtette magáról a marasztaló ágakat, és körbenézett. Felfelé, egy tisztásabb részen valami csillogott. Akaratlanul is arra indult, letérve erről a kisebb ösvényről is. Most már a tiszta erdőben haladt, a fák közt. Az avar szinte belepte a gumit. Egy oromra ért, egy sziklakiszögellésre, mely előtt kitárult a táj. A placc akkora lehetett, mint a szobája. Megállította a szélén a motort, leszállt róla. Óvatosan a csillogó dologhoz lépdelt. Egy váza volt, elhervadt virággal teli üvegváza. Az alját nagyobb kövekkel bástyázták körül, hogy a szél fel ne borítsa. A víz már rég elpárolgott a rózsák, szegfűszálak és a zöld díszítés aljából. Fonnyadt szirmok pettyezték körben a követ. Körbenézett. Nem járt itt senki. Nem értette, ki és miért tette ide a vázát. A táj viszont valóban lenyűgözően tárult elé. Csupa hegy és völgy és erdő volt minden. Ameddig a szem ellát. Valahol valaki fát vágott láncfűrésszel. Messze volt, de megnyugtatónak tűnt, hogy más is van az erdőben. Leguggolt a váza mellé, és csinált magáról egy képet a mobillal. Aztán megfordult, és a tiszta, kék ég hátterével is lefényképezte magát. Aztán felállt. Csak egy picit tétovázott. Kamasz volt, dühös és kielégítetlen. A vázát, virágostul belerúgta az előtte tátongó mélységbe. Repült egy-két kődarab is. Felnevetett, majd elővette a cigarettát, meggyújtotta. Leült a váza helyére. A szikla meleg volt feneke alatt. Elmorzsolt egy üres csigaházat, míg elszívta a cigit. A füst lustán kanyargott az ég felé. Aztán visszaült a motorra. Hirtelen ötlettől vezérelve így, a motoron feszítve is csinált magáról egy képet. Háttérben az ösvény, az erdő ritkás fái. Végül elrakta a telefont, és hazamotorozott.

Nem értem, mire volt ez jó. A nyomozó megvakarta fülét, hátradőlt székén. Kezében egy ceruzát forgatott. Nem volt rá szükséged. Valakinek fontos lehetett az a hely. Odavitt valamit. És te leromboltad. A fiú lehajtotta a fejét. Tudom, hülyeség volt. Megrántotta a vállát. De nem hittem, hogy fontos dolog. A nyomozó a ceruzáját forgatta. Azt mondod, a középső hegyen láttad ezt. Bólogatott elgondolkodva. A Nagy-Szentesen lehetett. Motyogta. Én nem tudom. Rázta fejét a fiú. Én csak motorozok ott. Az erdőben. Bólintott a nyomozó. Ami egyébként tilos. Sóhajtott. Mindegy is. Gyakran járok gombászni tavasszal és ősszel arra. El tudod pontosan magyarázni, hol van ez a hely? A fiú hallgatott, a szoba sarkát nézte. Nem. Eldugott helyen van. Mondta végül. Én is alig akadtam rá. Bárcsak ne akadtam volna rá. A nyomozó tessékelően legyintett szőrös ujjaival. Folytasd.

Azonnal észrevette, miután hazaért, és lerakta a motort a garázsban. Fel akarta tölteni a képeket az albumába. Volt egy külön motoros albuma a profiljában. A helyekről, ahol járt. A motorról. A sáros utakról. A meredek sziklákról. A szűk ösvényekről. Ezt a pár képet is oda szánta. De miután megnézte őket, csak zavartan ült a laptop előtt. Aztán ismét rákattintott az utolsóra. Kinagyította azt a helyet. Megnézte újból és újból, még nagyobb nagyítással. Ez volt az a kép, melyet a végén, a motoron ülve készített. A háta mögött az erdő fái, az avar, a keskeny ösvény. És a fák közt, jó tíz méterre, egy sötét alak. Egyesen a fiú felé fordult. De az arca nem látszódott. Csak azt, hogy férfi. Magas. Sovány. Állt ott egy fa mellett, és a fiú felé fordult. Látnia kellett volna, mikor elindult a motorral, mert az alak pont az ösvény mellett állt. De nem látott senkit. És a közelben nem volt bozót, ahol elbújhatott volna.

Megint kezded. Figyelmeztette a nyomozó. A hadoválást. A képzelődést. A fiú előredőlt, a szemébe nézett. De ez az igazság. A nyomozó megcsóválta a fejét. Az igazság az, amit a bíróságon megállapítanak majd. Öt év. Vagy tíz év. Vagy elmegyógyintézet. Hallgattak, aztán a nyomozó megint legyintett. Türelmetlenül, mint aki túl akar esni rajta. Folytasd.

Másnap reggel ismét megnézte a képet. A buszon, iskolába menet. Az alak ott volt. Sőt. Mintha közelebb lett volna. Valahogy élesebb lett a körvonala. Ez lehetetlen, motyogta a fiú. Közben egy osztálytársa kommentálta a képet. Ez félős. Írta. Jó kitaláltad. Kicsoda a fószer? Kérdezte is. A fiú visszaírt, hogy nem tudja. Mást nem mert. Félt, hülyének nézik. Meg egyébként is. Más nem figyelt fel a dologra. Az egész suli a pénteki farsangra készült. Diszkó volt meghirdetve. Mindenkinek valami vámpíros vagy zombis cuccban kellett jönnie. A fiú úgy gondolta, fekete öltönyt vesz. Az apjáét. Neki már úgyse kell.

Mi történt az apáddal. Kérdezte a nyomozó majdnem érdeklődve. Lelépett egy másik nővel. Kitelepültek Angliába. Ott szereli a wécéket. Ahhoz nem kell öltöny. Itt hagyta. Sorolta dacosan a fiú. Szóval édesanyád nevel egyedül. Nem kérdés volt, kijelentés. Szegény asszony. A nyomozó a fejét csóválta. Őt hagyja ki ebből. Kérte a fiú fáradtan és rekedten. Persze, én kihagynám, de. A nyomozó letette a tollat, és felállt. Karba fonta kezét, és féloldalasan a falnak támaszkodott. Valami amerikai filmben láthatta ezt a pózt. Hasa a szíjára buggyant.  Kezd untatni a történeted. Mondj valami fontosat is. Például a diszkó estéjéről.

De addig el kellett jutni. Az öt nap. Különös, borzalmas napok. És pont ez a lényeg, hogy mi történt addig. Eleinte nem törődött vele. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem akart foglalkoznia dologgal. Pedig ott volt. Két kattintásra. Egy kattintással bekapcsolta a telefont. Egy másikkal megnyitotta a képet. A fickó a fák közt. Estére kilépett egy fatörzs takarásból. Másnap reggelre az egyik lába előrelendült. Aztán már egy bokor mellett állt. Végül a fiú már nem merte megnézni a képet. Anélkül is tudta. A férfi közeledik.

Miért nem szóltál róla az édesanyádnak? Kérdezte a nyomozó. Ellökte magát a faltól. Megkerülte az asztalt, megállt a fiú háta mögött. A fiú hátrafordult, felsandított rá. Nem értette volna meg. És szégyelltem is. Nem tudtam, hogy elmondani neki. Erről nem nagyon lehet beszélni.

Így volt. És ez volt a helyzet másokkal is. A haverjaival. Nem voltak közeli barátok. Nem volt egy komoly barátja se. Barátnője se. Tetszett neki az a lány, a másik osztályból, de csak párszor beszéltek. Egyszer elkísérte a buszmegállóig. Máskor segített neki valami matekfeladatban. Matekból jó volt. A lánynak szívesen elmondta volna a dolgot a képpel, de végül inkább mást kérdezett tőle. Hogy jön-e a pénteki diszkóba. A lány bólintott, nevetett, aztán megérkeztek a barátnői. Népszerű lány volt a suliban. Csinálunk majd egy közös szelfit. Mondta még elmenőben. A szelfi az.

Tudom, mi a szelfi. Vágott közbe a nyomozó. Kilépett a fiú mögül, oldalra, és ismét a falnak dőlt. Kamasz gyerekeim vannak. Szóval nem kell megmagyaráznod. Az a kép. Az a bizonyos nagyon különös kép is egy szelfi volt, ugye? A fiú bólintott. Igen. Az egyik felén én látszódtam. A másik felén az erdő. És az az alak. A nyomozó hallgatott, várt, majd kimondta. Aki egyre közeledett.

Szerda estére már jó hat méterre volt csak. A fény valahonnan hátulról és oldalról érte. De az arcvonásait nem lehetett látni. Olyan volt, mintha a fejénél el lenne torzítva a kép. Csak egy szürkésbarna paca volt az arca helyén. Ez volt a legijesztőbb. Amúgy nagydarab ember volt. Olyan ruhát viselt, mint az erdészek.

Senki nem vette észre a közösségi oldalon ezt az egészet. A kép lassan háttérbe került a többiek bejegyzései miatt. Senki nem hasonlítgatta össze a korábbi állapottal. Senki nem is figyelt rá, hogy a kép változik. Ezért nem segíthetett senki. Ezért nem is mondta el senkinek. Úgysem hitték volna el. Az ember nem beszél az ilyesmiről. Őrültnek gondolták volna. Bezárták volna valahova. Vagy a híradóba mutogatták volna. Sokan imádják a vámpírokat és kísérteteket a filmekben. De ha a valódi életben beszélsz róluk – kiakadnának. Mert az nem lehet, hogy felbukkanjanak itt, a valóságban is. Olyan ez, mint a halál.

Féltél. Jelentette ki a nyomozó. A fiú felnézett rá, kicsit tűnődött. Aztán bólintott. Persze hogy féltem. Ez nem volt normális. Ez az egész. A férfi. Ahogy jött közelebb és közelebb. Csütörtök este néztem meg utoljára. Már csak három méterre volt. A fákat elhagyta. Kilépett a kis placcra, ahol ültem. És ahol a virágot találtad. Vetette közbe a nyomozó. Igen. A fiú elhallgatott, mint aki emlékeiben kutat. Persze már rég megvolt a folytatás. Csak ki kellett mondania. Tudtam, hogy köze van a virágokhoz. Csak azt nem tudtam, pontosan micsoda. Azt hiszem, valaki nagyon szeretett odajárni, aztán meghalt. Talán leugrott onnan. És a családja hordta ki a virágot. Az emléke miatt. És én ezt leromboltam.  A nyomozó kifújta az orrát egy nagy szürke zsebkendőbe. Rojtos volt a csücske. Mintha egér rágta volna meg. És igazából azért féltél. Kezdte óvatosan. Mert nem tudtad, mi lesz, ha odaér hozzád. A képen. A fiú felnézett rá. Igen.

Pénteken egyszer se nyitotta meg a képet. Előtte a hét többi napján óránként ellenőrizte, ahogy a férfi közeledik. Arra gondolt, jó lett volna lementeni az egyes stációkat, bizonyítékkép. De ezzel már elkésett. Az órák után hazament, és csak feküdt szobájában, az ágyán. A plafont nézte, míg odakint sötét kupola borult az égre. Fény és rezgés riasztotta. A lány írt egy sms-t, hogy mikor jön a buliba.   

Ez jó volt. Olyan volt, mint egy mentőkötél. Mint egy utolsó lehetőség, egy kapu a normális világba. Visszaírt, hogy hétre megy. Csak kilencig tartott a diszkó, de úgyse szeretett táncolni. Akkor ott találkozzunk, írta a lány és mögé rakott egy mosolyogós arcot.

Aztán odamentél hétre. Summázta a nyomozó elégedetten. Mondd el, mi történt. A fiú sóhajtott, beleremegett a válla. Kezébe temette arcát. Egy kis rést hagyott tenyerei közt, azon át beszélt. Eleinte a haverokkal lógtam. Aztán megláttam a lányt. Van neve is, nem? Kérdezte a nyomozó. Van, de nem akarom kimondani. A fiú várt, de nem jött ellenvetés. Elkezdtünk beszélgetni. Ám túl hangos volt a zene. Kimentünk az előtérbe, fel a lépcsőn. A harmadik emelten már nem volt senki. Beszélgettünk. Sokáig. Tanárokról, a suliról. És aztán? Rámozdultál? A fiú felkapta a fejét tenyeréből. A nyomozó széttárta kezét. Így mondjátok, nem?

A lány vicces volt és elbűvölő. Ott ültek egy padon, a félhomályban. Lentről feldübörgött a gyomrukba a zene. Csak nézték egymást, és hülyeségeket beszéltek. A fiú érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. Ez volt a valódi világ, nem az, ami a képen történik. Érezte, hogy minden a helyére kerül. Nagy páfrányok voltak a pad mellet. Poros, zöld szaguk beleivódott az orrába. Úgy érzete, a lány parfümje és ez valami furcsa, elegyet alkot fejében. Ami elbódítja. Fél kilenc körül eszébe jutott, hogy meg kell csókolnia a lányt. Már mozdult volna, de akkor az felpattant, és azt mondta.

Csináljunk egy szelfit. A fiú felnézett a nyomozóra. Az nem moccant, várta a folytatást.  Meg se várta, mit mondok. Felállt, és a korláthoz ment. Tudja, nagy, nyitott lépcsőháza van az iskolának. A nyomozó bólintott. Láttam. A fiú összerezdült, majd erőt vett magán. Odamentem vele a korláthoz, de rossz érzésem volt.

A fiú szorosan a lány mellé állt, majd nézte, ahogy az előveszi a telefonját. Átkarolta a lányt. A póló alatt érezte bőre melegét. A lány lekattintotta a képet, megnézte, majd elégedetten bólintott. Most a tiéddel is. Hogy örökre meglegyen mindkettőnknek. Kérte a fiút.

Nem akartad elővenni a telefont, ugye? Kérdezte a nyomozó halkan. A fiú nem válaszolt. Lehorgasztotta fejét, az asztalt bámulta.

Nem akarta, de elővette. Beállította, majd maguk felé fordította kamerát. A képernyőn még minden normálisnak tűnt. Ellőtte a képet. Ám amikor megnézte, amikor rápillantott felsikoltott.

Nem a lány, hanem ő állt mellettem. Motyogta a fiú. A férfi. Az arca egy maszat. Semmi nem látszódott belőle. Csak a teste, az erdészruha. Azt hittem, értem jött. Hogy ideért. Mellém. Megpördültem, és ellöktem magamtól.

A lányt váratlanul érte a mozdulat. Valahogy átbukott testének súlypontja a korláton. Valahogy a lába összeakadt. Valamiért hirtelen ott volt a mélység felett. Sikoltott, míg leért a földszintre.

Hallgattak. Aztán a nyomozó kifakadt. Baromság. Az ajtóhoz ment, a kilincsre tette kezét, majd meggondolta magát. Elmondom, mit gondolok. A fiú szinte érdeklődve nézett fel rá. Azt gondolom, meg akartad csókolni. Vagy mást csinálni. De ő ellenállt. És ezért lökted le. És aztán kitaláltad ezt az egész sztorit mögé. Az alakkal, aki közeledik feléd a képen. Nem igaz. Suttogta fiú. A nyomozó elővett egy telefont a zsebéből, felmutatta. Ez a te mobilod. Senki nincs azon az erdei képen rajtad kívül. A lánnyal közös képen is ti látszódtok. Bekapcsolta a készüléket, keresgélt rajta. Majd a fiú elé tartotta. Nézd csak meg. Milyen fiatal és szép volt. Mosolygott a kamerába. A fiú elfordította fejét. Tényleg ott volt az az ember. Suttogta erőtlenül. Ott volt, a lány helyett, mert odaért. A nyomozó a fejét rázta. Jó taktika. De nem fog bejönni. A pszichiáterek majd ízekre szednek. Felsóhajtott. Azt hittem, másodszorra őszinte leszel velem. Sajnálom fiam. Azzal kiment.

A fiú sokáig nagyon sokáig ült az asztalnál. Végül megunta, az ajtóhoz ment. Zárva volt. Kopogott, majd kiabálni kezdett. Fél perc múlva motoztak a zárral, és egy idősebb rendőrnő nyitott be. Mi van? A fiú elhátrált előle. A nyomozó nem jön vissza? Kérdezte. Meddig tartanak itt? A rendőrnő végigmérte, unottan és viszolyogva. Milyen nyomozó? Kérdezte aztán. Aki kikérdezett. A másik körbenézett a helyiségben. Fiam, a nyomozó úr még helyszínel az iskolában. Ha visszaér, az lesz az első, hogy beszél veled. A fiú a fejét rázta. Nem, ő már beszélt velem. Órák óta faggat. Most a rendőrnőn volt a csodálkozás sora. Ki, Kovács? A fiú megvonta vállát. Nagydarab bajszos ember. A rendőrnő feltartotta kezét. Állj le, légy szíves. Majd előadod Kovácsnak a hülyeségeid, engem ne fárassz. Nincs bajuszos kollégám, és senki nem járt nálad, mióta behoztak. Odakint ülök az előtérben, én már csak tudom. Dühösen becsukta maga mögött az ajtót.

Akkor ki volt ez? Nyögte a fiú, és visszaroskadt az asztal melletti széke. Valami megrezdült előtte. A telefonja. A nyomozó itt hagyta, az asztalon. Most valamiért életre kelt. A fiú megnyitotta a képernyőt. A kép. Amit a nyomozó az arca elé tartott. De most nem a lány volt mellette. Hanem ő. A nagydarab bajszos alak, aki órákon át faggatta, és figyelte a kínlódást. A nyomozó.

vége

Hát, nem tudom. Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

A telek

Fent voltunk, a város felett, ahonnan a gyárak megmaradt részei duruzsoltak, és néztük a telek hátsó része felől elénk burjánzó bozótost. Sört ittunk, a faház előtti szikkadt placcon, fémvázas székeinkre rácsorgott izzadtságunk, a szakadozott szélű napernyő lyukain keresztül sárga pöttyök hullottak arcunkra. Öregek voltunk, rosszkedvűek és szótlanok. A bátyám egyik cigit szívta a másik után, láthatólag bántotta valami, de így volt már ezzel tizennyolc éves kora óta. Hátrament a faház mögé vizelni, majd mikor visszatért, a sliccét babrálva megállt az oldalfal árnyékában, és körbenézett.

– Holnap leszek negyven – mondta szórakozottan –, és ennyim maradt. Apám telke. Ez a viskó – öklével megütögetet a házacska oldalát – A csalán és a jó levegő.

– Azt mondják, a csalántea jót tesz a vérnek – feleltem, remélve, nem kezdi megint a szokásos siránkozást, hogy a világ milyen ócska, hogy minden el van rontva, és hogy az emberi fajnak el kellene tűnnie erről a bolygóró. A válás óta, ha lehet, a bátyám még inkább embergyűlölő lett, dacosan hátrahagyta a panelt volt felelésének, és felvonult ide, a hegyre, a város fölé, a bozótosba. A sáros bekötőút aljában volt egy vegyesbolt, annak tulajával beszélgetett hetente egyszer, mikor megvette a sört, a parizelt és a kenyeret. Havonta egyszer bemenet a városba a segélyért.

Fél éve, tavasz óta így ment ez.

Észrevettem, hogy figyelmesen, hunyorogva bámul rám.

– Mi van? – kérdeztem, majd felálltam, kinyújtóztam, hogy ropogjanak a csontjaim. A szél rákezdte, megsuhogtatta a telket balról ölelő erdő lombjait. Jobbra hasonló parcellák húzódtak, de kelet felé nem volt más, csak az erdő, egészen az északi országhatárig.

– Szoktál arra gondolni miért tette? – kérdezte hirtelen bátyám, látszólag könnyedén, de a hangja a mondat végére megbicsaklott. Ismeretem ezt, ez volt az érzelmes rész, a második sör utáni sajnálkozás apánk miatt, akit egyébként világ életében gyűlölt.

– Nem – válaszolta komoran. – Nem érdekel, miért tette. És jobban tennéd, ha téged se érdekelne ez a dolog. Ne rágódj rajta, mert már úgysem tudsz változtatni rajta.

Láttam, meg se hallja, amit mondok.

– Mert szerintem biztos volt valami oka, hogy így csinálta – intett félkörívesen, inkább a fák felé. – Úgy értem, adva van, hogy összesen két dolog érdekelte csak: az erdők és a fák.

– Minden erdész iszik – jegyeztem meg. – Anélkül nem bírnák ki a kurva fák közt. Apánk is ilyen volt. Ne szépítsük.

– Nem, nem, nem – rázta fejét bátyám, és leült a székbe. – Nem akarom piedesztálra emelni.  Csak azt mondom, hogy nem a jó halált kereste vagy valami ilyesmit. Szerintem más járt a fejében.

– A pia járt a fejben. Január közepén, már részegen, kiment egy üveg pálinkával oda – az erdő felé mutattam, ami sötéten visszabámult ránk –, és leül egy tölgyfa gyökerei közé. Tudta, hogy fagy lesz, hogy mínusz tíz is lehet, és mégse volt rajta csak egy pulóver. Azt hitte, ezt is megúszhatja – csóváltam a fejem. – Még az állatok se kezdték ki, annyira bűzlött az alkoholtól – vártam, hogy szóljon, hogy kimondja, de végül nekem kellett: – Megérdemelte, azért, amit anyával tett. Ahogy bánt vele a házasságukban. Vagy amit annak csúfoltak.

A bátyám hallgatott, tűnődött valamin. Aztán felállt, és intett: – Gyere, mutatok valamit.

Nem volt kedvem mászkálni a tűző napon, de olyan zavar telepedett arcára, hogy ösztönösen követtem Lementünk a telek aljába, a bozótosig. Itt régen krumpli, eper és zöldség nőtt. Anyám tartotta gondban, de a halála után a föld elveszette minden kontrollját. Most méteres, zöld függönyként magasodott előttünk a gaz. A bátyám pár pillanatig tétovázott, majd bal felé mutat: – Erre.

Volt valami keskeny ösvény a csipke, a növendék akác és a nem tudom én milyen szúrós növények közeiben. Azon tekeregve haladtunk vigyázva, semmi ne szúrj a ki a szemünket. – Máskor könnyedebben szokott menni. – furcsállta a bátyám. – Máskor olyan, mintha szétnyílna előttem ez a gaz.

– Vigyázz, te Mózes – nevettem fel rekedten, mert egy ág beleakadta karjába. Kifejtettem a töviseket, ő pedig kilépett oldalt, és egy tisztásabb részre ért, a kerítés mellé. A girbegurba drótkerítés oszlopait még együtt ástuk be jó huszonöt évvel ezelőtt. Először észre se vettem rajta a sebet.

– Itt – mutatta bátyám a félméteres szakadás alatti földet – elég puhára van horzsolva talaj ahhoz, hogy egy nedvesebb reggelen megmaradjon benne a nyom.

Álltunk a kerítés feltépett aljára meredve. Vaddisznó férkőzhetett be a lyukon, hogy megdézsmálja a kert remélt javait. – És? – kérdeztem türelmetlenül bátyámtól.

– Most már nem látszik – mondta lassan, majd leguggolt a kerítés mellé és megtapogatta a földet. – De akkor egy hosszú, keskeny vágat volt itt. Mintha valami, egy nagy test becsúszott volna a kerítés alatt a telekre.

– Egy vaddisznó? – kockáztattam a meg a nem túl izgalmas felvetést.

Sokáig nem válaszolt, csak bámulta a földet. Aztán letépett maga mellől egy hatalmas csalánlevelet, belülről megfogva a zöld lebernyeget, és összemorzsolta. Tenyerét az orrához emelve mélyet szívott illatából. – Nem is olyan rossz – bólogatott. Majd felállt, megtörölte kezét piszkos farmerében, és az erdő felé intett: – Onnan jött az, ami bemászott a telekre. De nem hagyott nyomott a sárban, nem volt patanyom. Csak az a vájat, olyan, mint egy kígyó teste. Ha vaddisznó az, akkor megismerem a nyomait.

– Jó, és akkor mi van? – kérdeztem türelmetlenül. Fülledt meleg volt itt a bozótosban. Úgy éreztem, a zöld növényzet kipárolgása beszivárog a pórusaimon, és lassan, de biztosan megmérgez. Mélyeket lélegeztem, majd hosszú ideig visszatartottam a levegőt.

– Már bánom, hogy megcsináltuk azt a dolgot – motyogta a bátyám az erdő fáit bámulva. A hamvasztás után kivittük az urnát oda, az akáctörzsek közé. Nehezen jött le a teteje, szorult, vagy csak gyári hibás volt a csavarzár. Én nem akartam, hogy akár egy porszem is rám hulljon belőle, ezért a bátyám csinálta – főként a fák töveire szórva a fehérkés hamut. Nagyon kevés volt, annak ellenére, hogy apánk halálakor is majd két méteres és száznegyven kilós volt. Hallottam, hogy a hamvasztáskor mindenféle technikai hiba és emberi tévedés történik – akkor, a hűvös délutánon azt gondoltam, nem is apám az, akit kiszórunk a földre. Most, a kerítés résére meredve már nem voltam ebben olyan biztos. Megéreztem ugyanis, megsejtettem, mire gondolhat a bátyám.

– Nem jöhetett vissza – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ilyesmi nem létezik.

Ő csak biccentett, mint aki már rég és nagyon sokszor végiggondolta ezt: – Néha felriadok éjszaka az ágyamban. Nincs függöny az ablakon, és amikor odanézek, nem látom, csak a csillagos eget. De sokszor úgy érzem, a csillagokat kitakarja valami. Mintha valaki ott állna az ablak előtt odakinn, és bámulna be rám.

– Szerintem vissza kellene jönnöd a városba – válaszoltam élesen, majd megindultam, visszafelé, de minduntalan eltévesztettem az ösvényt, és a tüskés bozót csapdájába szorultam. Bátyám ilyenkor kiszaggatta ruhámból az éles karmokat, majd mutatta az utat, közben néha meg-megszólalt a hátam mögött: – Nem azt mondom, hogy ő az, testi valójában – gondolkodott hangosan. – Inkább valamiféle emléke. Annyi ideig volt odakinn, hogy maradt valami lenyomata a fák közt. Egy hatás. Egy árny vagy egy testet öltött akarat. – Úgy hangzott, mintha a Gyűrűk urából lopta volna ezt a szöveget – vagyis nevetséges volt.

– És mit akar? – fordultam vissza, hogy a szemébe nézzek. Zavartan a földre sütötte tekintetét.

– Ugye tudod, hogy hangzik, amit mondasz? – szegeztem neki majdnem nevetve.

– Csak egy feltevés – válaszolt csöndesen.

Kiértünk a bozótból arra a részre, ahol a bátyám tarra vágta a füvet a régi benzines fűnyíróval. Végül lerogytunk a székekre, és csak néztük az asztalon sorakozó csillogó sörös dobozokat sokáig, szó nélkül. A hideg vizes vödörben maradt még egy üveg Holstein, felbontottam, és testvériesen megfeleztem két műanyag pohárban. Az illata olyan volt, mint a csaláné.

– Szerintem ilyesmin ne tűnődj. Ilyen dolgok nem léteznek – magyaráztam, majd jót húztam a sörből, olyan jót, hogy nem is maradt a poharamban. – A tartásdíj miatt fájjon a fejed. A volt felséged engem hívogat, hogy…

– Majd megoldom – legyintett unottan, laposakat pislantva. Kijjebb húzta a székét, és arcát, testét belefeszítette a napsütésbe. Lehunyt szemhéján átderengtek a vörös erek.

– Akkor a tél miatt aggódj. Fára lesz szükséged, hogy kihúzd ebben a viskóban – fenyegettem.

– Apám is megoldotta – nyugtázta az aggodalmaskodásomat.

Pár perc múlva a műanyag pohár koppanva a földre esett kezéből. Erre riadtam, mert én is elszunnyadtam. A ház mögé mentem, és vizeltem a savanyú szagú árnyákban. Eszembe jutott, hogy hét doboz sört hoztam, vagyis egynek még kell lennie a hűtőjében. Beóvakodtam a nyikorgó ajtón. Az udvaron bátyám hangosan hortyogott székében.   

Legénylakások összetéveszthetetlen, savanyú, dohos szaga fogadott odabenn. A terjengő reménytelenségtől megilletődve először moccanni se bírtam. Mint egy templomban, levettem a sapkám, végigsimítottam gyérülő hajamat, majd erőt véve magamon körbefordultam, akár egy nyomozó.

A házacska egyetlen helyiségből állt, ágy, aszal, székek, egy kis konyhasarok. Az egyik ablak az erdőre, a másik a város felé nyílt. Kinéztem a fákra. Az ablak előtt állva, kintről valóban pont bátyám keskeny ágyára lehetett látni. Amíg nézelődtem, hirtelen megcsapott az az érzés, ami néha éjszaka rohan meg, mikor felriadok egy kellemetlen álomból. Fekszem a rég kihűlt hitvesi ágyban, és az ajtónyílás sötét foltja felé bámulok. Tudom, hogy nem lehetséges, mégis, biztos vagyok benne, hogy a sötétségből valami visszanéz rám. Rettegve kaparászok a mobil után, és a képernyő kék fényével nagy nehezen elűzöm az árnyakat, de ilyenkor aztán órákig nincs alvás. Most, a víkendház rám boruló fa héjában ugyanezt éreztem. Lassú bizsergés indult meg gerincem mentén. Valaki van a hátam mögött, engem néz, és csak arra vár, hogy megforduljak. Hogy meglássam azt, amitől…

Megpördültem.

Csak az ágy volt mögöttem, és nappal volt, most nem volt mindent elborító sötétség, csak egy keskeny sávnyi az ágy alatt, ami bizonyára bátyám cuccait rejtette. Mély sóhajtással kikapartam a hűtő mélyéből a sört, majd kimentem a házból, kicsit jobban sietve, mint kellett volna.

– Megittam az utolsó sört – ráztam meg, negyedóra múlva a bátyám vállát. Azonnal magához tért szendergéséből. A ház felé lesett, majd rám. – Megtaláltad a hűtőben? – kérdezte gyanakodva.

– Képzeld, igen – nyugtáztam, majd megveregettem a vállát: – Fel a fejjel. És ne gondolkodj ilyen hülyeségeken – biztattam. Kezet nyújtottam, ő megszorította. – Nincs odakinn semmi – intettem az erdő felé.

A bátyám felállt, bólintott, és figyelte, ahogy elindulok. Mikor a kapuban megfordultam, akkor már nem volt az udvaron.

A Suzuki vezetőülésében jutott eszembe, hogy a sapkám ott hagytam valahol. Valahol a házban, talán az ablak párkányán. Morogva kikászálódtam a kocsiból, és visszaballagtam a viskóhoz.

Nem tudom, miért nem az ajtóhoz mentem, miért tértem az ablakhoz. Be kellett volna kopognom az ajtón, ehelyett az erdő felőli ablakhoz sétáltam, és oldalról, épp hogy odahajolva belestem. Nem kellett volna, már akkor tudtam, hogy ez nemcsak a privát szféra megsértése, hanem olyan döntés, ami meg fog mindent változtatni. Ugyanakkor tudtam, hogy valamit látni fogok.

A sapkám valóban ott volt a párkányon – máris zörögnöm kellett volna az üvegen. De nem tettem, mert lenyűgözött, amit még odabent láttam.

A bátyám az ágy előtt térdelt, és magyarázott. Lehajolva, az ágy alatti sötétségnek. Ha visszatartottam a lélegzetem, és az ablak alatti centis réshez hajoltam, még azt is hallottam, hogy mit mond.

– Majd legközelebb. Most elültettem a fejében a gondolatot. Legközelebb majd már jobban fogadja a tényeket. Időt kell adni, hogy megértse, felfogja. Nekem is időre volt szükségem. De ha legközelebb jön, tovább megyünk. És akkor talán már majd elő is jöhetsz. És akkor – suttogóra fogta, és még lejjebb görnyedt, így már semmit nem hallottam, csak zagyva mormogást.

Ott térdelt, mint egy templom padlóján. Én pedig ott álltam az ablakban, döbbenten, halálsápadtan, mint egy kísértet.

És ott volt a sötétség, az ágy alatt, amiről egyiken sem tudtuk, mi is valójában.

vége

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

Ismét volt valamennyi szünet, sajnos, mert két anyag is majdnem kész volt, de mindig csak az a másfél óra hiányzott, míg be tudtam volna fejezni. De az egyik meglett ma reggel, talán nem a legjobb írásom, de a csattanó újszerű megoldással lép be a sztoriba.

Itt egy újabb történet, mely a Szár melletti hegyen játszódik, abban a világban, ahol Sztálint ártatlanul kivégezték. Az alapját én Danilo Kis-nél olvastam, ha jól emlékszem, ő dolgozta fel az efezusi alvók történetét. A barlang meg a mérges gázok Hicsiro Zarándokénekekéből való, és ugyanez persze ott van Sánta Sokan voltunkjában is.

Nagyapám és a halál

A halál azon az őszön kezdte nagyapámat kerülgetni, mikor a szári népképző iskola tanárjelöltje lettem, és az igazgató, mentorom és pártolóm, megkért rá, hogy írjam meg a Város történetét Razin uralkodásától a Kivégzések Éjjeléig. Ez volt a belépőm a tanári pályára. Nem sokáig kérettem magam, mert egy tanár mégiscsak többet keresett, mint apám, aki akkoriban még mindig egy romeltakarítási osztagban gürcölt reggeltől esti.

Az anyaggyűjtés lassan ment, bár a Közkönyvtárban a kutatás során megismerkedtem Helgával, egy negyvenéves, magas, lapos mellű, de elképzelhetetlenül furcsa szexualitással bíró könyvtároskisasszonnyal, aki mindenben segítségemre volt. Hogy kiszellőztessem a fejem, délutánonként, hetente legalább kétszer kimentem a régi Turán motorommal nagyapámhoz a Hegyre, és segítettem neki a favágásban.

Az öreg már betöltötte a kilencvenet, de még mindig dolgozott, olyan keményen, akár egy húszéves. Bérvágást vállalt, a kútásó özvegye hordta neki a farönköket egy ócska gőzteherrel, a hasznon pedig arányosan osztoztak. Ma is magam előtt látom nagyapám apró, szikár alakját, ahogy a hasábokkal elborított udvar közepén áll, kezében a balta, mögötte apró gerendaháza, fölötte a hegyfal és a fák sötét ormai. Nagyapám a Hegy közepén lakott, jóval a Szomjas forrás alatt. Azt mondta, világéletében a Hegy árnyékában élt, máshol már nem is tudna elaludni. Mosolygós arca mindig piroslott, mintha forrásvízzel épp az imént mosakodott volna. Ezt a ráncos képet fehér szőrpelyhek keretezték, és feljebb előcsillogott belőle élénk tekintete, melyből sütött a ravaszság.

Nem ismertem nála szívósabb és csavarosabb gondolkodású embert. Azt vallotta, ilyenek voltak a felmenői is, apai ágon, de a fia…ilyenkor lemondóan legyintett, én pedig egyetértőn bólintottam, és a töredék közt kapirgáló faterra gondoltam.

Általában négy körül értem a házhoz, és nagyapám előbb mindig megkínált áfonyapálinkával és szárított mókushússal. Nagyon finoman, sok borssal és fahéjjal készítette a mókust, melyből volt bőven a Hegy ezen részén, így a ház mögötti fákra aggatott köteleken folyton himbálódzott és száradt legalább fél tucat vézna kis test a szélben.     

Azon a napon, mikor a halál először járt nagyapámnál, a kútásó özvegyét is az udvaron találtam. Ölébe szedte a hasogatott fát, és míg a gőzteher kazánjához ballagott, lemondóan odaszólt nekem: – Nagyapád halni készül.

Az öreg a favágó tönkön ült, térdére támaszkodva zihált.

– Mi történt – álltam meg felette. – Rosszul van?

Felnézett rám, és kék szemében most nem láttam mást, csak kisfiús félelmet.

– Itt járt – jelentette ki csodálkozva, mint aki még mindig nem hiszi. – Itt járt a halál.

Mint elmondta, az özvegy aznap két fuvart is hozott. Épp a másodikat pakolta le a platóról, mikor észrevette, hogy egy idegen ólálkodik a ház mögött, a fák közt. Nem szólt semmit a nőnek, csak fogta a baltát, és hátrament.

A halál akkorra már leakasztotta az egyik mókustetemet a kötélről, és az ölében tartva simogatta. Negyven év körüli férfinak tűnt, fekete öltönyt viselt, akár a tisztviselők a városban. Miközben beszélt, fehér zsebkendőt tartott szája elé. Hangja vastag volt, mint a húson hízott kukac. Azt mondta nagyapámnak, hogy turista, aki a Szomjas forráshoz igyekszik, de eltévedt. Kérte nagyapámat, jöjjön közelebb, mutassa meg neki az utat, esetleg kísérje el egy darabon. Nyomatékul tenyerében két külföldi aranypénzt nyújtott nagyapám felé.

– A szememre valókat, melyekkel lezárhatná – bólintott az öreg dacosan.

– Maga látott valamit? – kiáltottam az asszonyra, aki az autó kazánjában turkált egy vasúddal.

– Én ugyan semmit – rázta vörös fejét a nő, majd a tűztérbe dobta cigarettáját, és visszatrappolt közénk. – De én már megyek is. Rendben lesz, papa, higgyen nekem – megpaskolta nagyapám vállát, aki legyintett.

– Menj csak – mondta, majd hirtelen megfogta kezem. – Ha elfogadom a pénzt, így ragadta volna meg a tenyerem. – Megszorította az enyémet. – És akkor már visz is magával, ráncigálja kifelé a lelkem. Csak a testemet találtátok volna meg ott, az avarban.

– Mutassa meg, hol történt – kértem szelíden, és ő hátravezetett.

A köteleken mozdulatlanul barnállottak a mókusok. Kettő közt hiányzott egy a sorban.

Lent, a földön mintha bolygatta volna valaki a leveleket. De az is lehet, csak a szél volt.

– Mondtam neki: Uram, a városból jött idáig az erdőben? – emlékezett nagyapám. – Mire ő: Igen. Mire én: Azt tudja, hogy tegnap egész délután esett, és az ösvények feláztak, mint a szivacs? Mire ő: Észrevettem, bizony. Mire én a cipőjére mutattam, hogy akkor hogy lehet, hogy se azon, se a nadrágja szárán egy petty sár sincs. Erre már nem tudott mit mondani, csak megpaskolta a nyulat, mire az felpattant, és úgy, irha nélkül, kibelezve elkezdett szaladni, be a sűrűbe! – Mutatta is az irányt a domboldalon, a csipkebokrok közeit. Nagyapám mindig nyúlnak hívta a mókusokat. – De gyere, igyunk egy pálinkát.

– És aztán mit csinált a Halál? – kérdeztem már odabenn, a földszagú kis konyhában, az ácsolt faasztalnál ülve.

Nagyapám felhajtotta a kupica pálinkáját, majd elmosolyodott. – Mit csinált volna? Eltette a révészpénzt, és visszaballagott az erdőbe. – Felemelte horgas, össze-vissza görbült ujját. – De egyszer csak visszafordult, és azt monda: Eljövök még érted, öreg.

Hallgattunk egy sort, majd ittunk még egy kupicával, aztán levettem a kabátom, mert melegem lett, nagyapám pedig elkezdett énekelni valami katonanótát. Szép, magas hangja volt, ha odakinn, az udvaron dalolt, néha a ház köré gyűltek az állatok, és könnyeztek, olyan szomorúan csengett az éneke. Mikor befejezte, rám nézett, majd zsebéből egy kulcsot vett elő, és átnyújtotta. – Rakd el. A ház a tied lesz.

– Nem fog maga meghalni – köszörültem a torkom, és nem nyúltam a kulcsért.

– A halál kitartó, nem nyugszik, míg meg nem kaparintja, amit akart – bizonygatta. – Bár az is igaz, a családunk, apám és az ő apja mind kicselezte őt. Talán ezért is vagyok ennyire a bögyében.

– Kicselezte? – kérdeztem vissza megütközve. Dédapámat soha nem láttam, mikor megszülettem, már nem élt.

– Hát igen, túljártak az eszén – hunyorgott elégedetten a nagyapám, de erről többet nem mondott, csak felállt és a kezembe nyomta a kulcsot. – Tedd csak el. Vissza fog jönni, és jobb felkészülni a legrosszabbra.

Aznap kétszer annyi fát hasogattunk, és a végén vízhólyagoktól sajgó tenyérrel ültem fel motoromra. Nagyapám ott ált a kunyhó ajtajában, nézte, ahogy gőzt adok, majd intett, és bement.

Megváltozott. Tartása megbicsaklott, háta görnyedt lett, arca kifakult, szeméből eltűnt az élet. Nem akartam, hogy feladja, de azt se akartam, hogy elhiggye, a halál fekete öltönyben jár, és mókusokat kelt életre.

Két hétig nem jött elő a dolog, de aztán ismét feltűnt a kísértő jelenés.

Ezúttal egy ószeres, egy gyűjtögető öregasszony képében érkezett. Hajnalban nagyapám kopogásra ébredt, karmos körmök kocogtatták az ablaküveget. Ahogy kikászálódott a jó meleg dunyhákból, a félhomályos szürkületben odakinn egy kendős, horgas arcot pillantott meg.

– Engedjen be, drága bácsi – károgta az öregasszony. – Megveszem a lomot, a kacatot, ami már nem kell magának. – Megcsörgette, majd felmutatta két aranypénzét az üvegen át. Nagyapám erre már hátrahőkölt, mert ugyanolyan cikornyás külföldi érmék voltak, egy ártatlanul kivégzett politikus, talán Nixon vagy Sztálin arcképével, mint amilyeneket legutóbb az öltönyös idegennél látott.

– Nem vagyok felöltözve, néném – suttogta a kint toporgónak, mire az legyintett.

– Ugyan, nem baj az, láttam már olyat eleget.

Nagyapám ekkor a szoba sarkába surrant, és lekucorodott, átkarolta térdét, és fejét lehajtva még a szemét is behunyta. – Tudom, hogy te vagy az, menj el – suttogta csak magának, de a kint álló persze ezt is meghallotta.

– Láttam már mindenféle pózban mindenkit, úgyhogy emiatt ne aggódj, apuska – károgta a vénasszony hangján. – Láttam már kicsavart testű szűzlányt, elvágott torokkal, imádkozó katonát, akit fejbe lőnek, papot a kötélen lógni, letolt nadrággal, öregasszonyt, kit a szeretője, egy disznó nyom agyon, láttam királyokat a vécén, kik belük tartamával együtt életüket is kiadják, kaszáló sihedert a mezőn, kinek villám szerez utolsó kéjt, feketévé fulladó babát a  bölcsőben, kovácsot tűzbe bukni, sétáló hercegnőt fej nélkül, halászt a hullámsírban, vadászt, akit farkasok marcangolnak, élőt ahogy változik, és megtér – láttam én már mindent, elhiheted, hogy nem a te szemérmed fog zavarba honi.

– Elhiszem, de akkor se engedlek be. Nem kell a pénzed – motyogta nagyapám, majd elszenderült, csak úgy ültében.

Arra riadt, hogy verem az ajtó fáját. Később, ágyában ülve, harangvirágteáját kortyolgatva, még mindig hálóingben, savanyú szagokat árasztva mesélte mindezt nekem, miközben én valami vacsorafélét próbáltam összekotyvasztani a tűzhelyen.

– Harmadszorra elvisz – jelentette ki panaszosan a nagyapám a hátam mögött. – Túljár az eszemen.

– A maga eszén senki nem járhat túl – biztattam. Láttam, nem érdemes ellenkezni vele, követtem hát őt képzelődései mind kacskaringósabbá váló ösvényein. – Még a halál se.

– Igen, abban igazad van, hogy van egy trükkünk. Nagyapám és apám is megtette, miért ne tenném meg én is? – gondolkodott el. Megfordultam, és élesen ránéztem. – Miről beszél?

Végigmért, mint aki elszámolást készít, aztán felállt, az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta és kikémlelt rajta, majd elégedetten bezárta. Végül visszacsoszogott az ágyhoz, leült rá, és mélyet sóhajtott. – El tudunk bújni a halál elől.

Hallgattam, ahogy a tűhelyen kitartóan rotyogott a répafőzelék.

– Ezt még apám magyarázta el. Van odafenn a hegyoldalban egy szűk nyílás. Ha bebújsz rajta, odabenn kiöblösödik. Csak le kell feküdni ott a földre, és egy nap alatt olyan mély álomba merülsz, mintha nem is élnél. Ott, ebben az üregben, ebben a félálomban még a halál se talál rád. Ott el tudsz majd rejtőzni te is – magyarázta nagyapám óvatosan.

– Hol van ez a hely? – kérdeztem üresen csengő hangon, majd megkavartam az ételt.

– Tudni fogod, rátalálsz, ha eljön az időd. Annyit segítek, a ház mögött kell elindulnod felfelé, a forrás irányába – mondta az öreg, majd sóhajtva hátradőlt ágyán, mely nyikkant, mint egy öreg kanca. – Legalábbis apám nekem így magyarázta, mielőtt eltűnt. Neki meg az ő apja mesélte.

– Hát nem meghalt? Nem eltemették? – kérdeztem riadtan.

– Ezt mondtam mindenkinek, mert megkért, hogy ezt mondjam – ismerte be. – De igazából csak elment egy hajnalon. Akkor már többször mondogatta, hogy zargatja őt a halál. Lassan itt az ideje, hogy utánuk menjek.

– Azt akarja mondani – kérdeztem szinte szótagolva –, hogy az apja és nagyapja odabenn alszanak most is, ebben a barlangban?

Nagyon sokáig nem válaszolt, már azt hittem, el is aludt, de aztán csak kibökte. – Hát, haza nem jöttek.

Aznap nem vágtunk fát. Megettük a főzeléket, majd elmosogattam, míg az öreg valamit faragott odakinn a küszöbön ülve. Némán figyelte, ahogy felszítom a tüzet a motor kazánjában.

Nem álltam meg, hogy mielőtt elindulok, ne mondjam meg neki a véleményem. – Ez az egész őrültség – toppantam elé – Ha létezik is egy barlang, valószínűleg mérges gázok vannak benne. Hallottam már ilyenről. Aki bemegy, az olyan, mintha elaludna. De valójában a gázok megölik, és a barlang klimatikus viszonyai, a levegő, a pára meg mit tudom én mi, tartósítják a testét, mintha csak aludna.

A síkságon, Szár mögött lebukó nap utolsó sugarai pont a nagyapám ráncos, halovány arcba csaptak. Összezárta bicskáját, majd felállt a küszöbről. – Még sokat kell látnod – mondta azzal bement a házba.   

Mielőtt a halál harmadszorra is meglátogatta volna nagyapámat, megkerestem a fateromat, hogy kikérdezzem minderről. Nem mintha sokra tartottam volna a véleményét, de arra kíváncsi voltam, hogy ő miképp emlékszik dédapám, vagyis az ő nagyapjának halálára.

A romeltakarító brigád akkor már Szár külső védvonalát építette. A menekültekkel együtt olyan hírek szállingóztak, hogy az északi tartományok lezüllött hadserege, martalócok hordája fosztogatja a Duna-Tisza közét, és erre tartanak. Tankokkal, rakétavetőkkel veszik ostrom alá a városokat, megsarcolják őket, a tisztek pedig fejenként két fiatal lányt vagy fiút követelnek túszként.

Apám és tucatnyi társa egy hosszú sánc végében kapirgálta a földet. A sánc oldalából vasgerendák meredtek az ég felé. Itt-ott kicsiny, kör alakú lőállásokat építettek jókedvű kőművesek.

– Nem emlékszem a nagypapa halálára – dörzsölte borostáját apám, az ásó nyelére támaszkodva. – Akkor mi már nem éltünk a Hegyen. Akkor mi már leköltöztünk a városba anyáddal – magyarázta. – Csak annyi volt, hogy felmentünk a temetésre.

– Nyitott volt a koporsó? Láttad dédapámat holtan? – kérdeztem.

Apám dohányt vett elő a zsebéből, újságpapírba sodorta, aztán komótosan rágyújtott. Sovány és vézna volt, arccsontjai szinte átütötték sárga bőrét. A tekintete mintha folyton a város előtti szomorú síkon időzött volna. Mintha egyfolytában az ellenséget várná.

– Úgy emlékszem, le volt zárva. Nagyapád azt mondta, az öreg olyan dühös, csúnya arcot vágott halálában, hogy nem akarják közszemlére tenni – erőltette emlékezetét a faterom. Felém kínálta füstölgő cigarettáját, de nemet intettem. – Egyébkén jól megy sorod? – kérdezte bátortalanul.

– Igyekszem boldogulni – vetettem oda. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy két éve anyámat eladta a kínaiaknak, akik a zverzeni lőszergyárba kerestek rabszolgákat.

Ezután elmerültem a kutatómunkában, és jó egy hétig nem mentem fel a Hegyre. De hajnalonként, amikor Helga zihálva legördült rólam, és levette a bilincseket rólam, minduntalan eszembe jutott nagyapám, aki kulcsnélküli házában retteg a halál újabb látogatásától. Elhatároztam, visszaviszem neki a nagylelkű örökséget, a kulcsot, hogy legalább az ajtót be tudja zárni a fosztogatók, a vérmedvék és a halál előtt.

Az udvar elhagyatott volt, fa is alig akadt, minden feltakarítva, összesöpörve, látszott, a kútásó özvegye egy ideje nem hozott vágnivalót. Ahogy kopogtam, majd beszóltam az ajtón, azonnal tudtam, nincs odabenn senki. Beléptem a szobácskába – mindenhol rend és tisztaság, mintha csak az imént hagyták volna el. Alig fordultam körbe, az ajtó döngve becsapódott mögöttem. Odaugrottam, próbáltam kinyitni, de valamivel eltorlaszolták.

– Ki vagy te? – hallottam kintről nagyapám hangját.

– Az unokája vagyok, engedjen ki – kiáltottam ijedten.

– Bizonyítsd be, vagy rád gyújtom a házat! – jött a válasz.

– Hogyan bizonyíthatnám? – kérdeztem döbbenten.

Töprengett, majd a régi, ravasz hangszínén kibökte: – Mit hoztam magammal a bécsi ostromból?

– Egy sebet a vádliján. Szuronyrohamban szerezte, aknarepesztől – mondtam azonnal, mint a jó diák.

– Kit tépett szét az az akna? – kérdezte izgatottan.

– Legjobb barátját, aki maga mellett futott, Vozák Andrást.

Erre már kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt nagyapám falevelekkel borítottan, jobb karja felkötve.

– Mi történt magával? – nyögtem, és odaugrottam hozzá, mert láttam, imbolyog. Betámogattam. Könnyű és nedves volt teste. A ruháját sárkéreg és gallyak bogai fedték. Úgy nézett ki, mint egy embernyi mozgó erdő.

– Eljött értem harmadszor is, de megúsztam ennyivel – levette a kötést kezéről. Kézfeje csuklótól megfeketedett, összeaszott csonk volt csak, mint egy múmia tagja, szenesen csillogott az alkonyi fényben.

– Ki csinálta ezt? – kérdeztem teljesen feleslegesen.

– Te – nézett a szemembe, majd lerogyott az egyik székre Levelek peregtek testéről a padlóra.

Elmondta, hogy a múlt héten egy délután egyszer csak megjelentem a háta mögött, miközben a kisbalta nyelén próbált igazítani. Köszöntem, ahogy szoktam, és mosolyogtam, azzal a keserű, mindenttudó mosollyal, ahogy a háború után született gyerekek szoktak. Csak az volt a furcsa, hogy a motorom nem volt sehol. Azt állítottam, elromlott, stoppal, a doktorral jöttem fel idáig.

Aztán kibukott a szög a zsákból, mert ahogy bejöttünk a házba, és nagyapám kitöltötte a pálinkát, fizetni akartam érte. Nyújtottam a két aranypénzt, és az öreg gépiesen, meglepetten majdnem elfogadta. Mikor kezeink összeértek, izzó, tüzes fájdalom hasított át köztük.

– Akárha a körmeimen keresztül akarta volna kirángatni a lelkem – sóhajtott. – Úgy éreztem, felpüffedek, az agyam, a szívem összetorlódik a kezemben.

Nagyapám elrántotta magát a szorításból, a pénz a földre hullott. A fájdalomtól csillagokat látott, kirohant, és hátul, az esővizes hordóba dugta kezét. Mikorra valamelyest csillapult az égető érzés, keze összetöpörödött és megfeketedett. Az izmok már nem engedelmeskedtek benne. A ház addigra kiürült, a pénz eltűnt.

– Nekem is ezt kell tennem – ismerte be elkeseredetten. – Fél karral nem tudok fát vágni, miből éljek ezután? Itt az idő, hogy felmenjek, és elbújjak előle. – Az erdő felé intett. – Gondoltam, téged még megvárlak, de hogy ő ne találjon rám, a fák közt beástam magam a földbe, ahogy Vozákkal csináltuk a mátrai csatában. Ez hónapi éltünk gyökereken és kukacokon, de végül csak kifüstöltük azokat a fránya olaszokat…

Elmerengett, én pedig felálltam, mögé léptem, és megfogtam két vállát.

– Ne menjen abba a barlangba – kértem szelíden felülről. – Jöjjön velem vissza a városba. A szeretőm megmutatta nekem a közkönyvtár titkos alagútrendszerét. Senki nem ismeri az összes járatot, ott még a halál se talál magára.

Felnyúlt, megfogta és megszorította kezem, majd fel is nézett rám, szemében hálakönnyek csillogtak.

– Jó gyerek vagy – ismerte el.

Ebben maradtunk, meg abban, hogy reggelig eldönti, mi legyen.

Persze akkor még nem tudtam, hogy tényleg csak el akart búcsúzni.

Száraz kenyeret és lókolbászt vacsoráztunk hagymával, majd nyugovóra tértünk. Én a padlón ágyaztam meg fakéreggel, és vártam, míg hortyogni kezd, majd belülről bezártam az ajtót, a kulcsot pedig cipőmbe rejtettem.

Hibába, mert megtalálta. Az üres ágyára ébredtem és a tél nyomára.

Másnap reggelre ugyanis lehullott az első hó. Vékony lisztrétegnyi volt csak, amit délre a nap felnyalt, de arra pont elég, hogy lássam a nyomait, mely a ház előtt kezdődtek, és felvezettek egészen az erdőig. Követtem őket a Hegyen, meredélyeken, hasadékokon és bozótokon át, mókuscsapdákat és farkasvermeket kerülgetve, míg egy meredélyes sziklahasadékhoz nem értem. A sziklán nem maradt meg a hódara, de jó nyolc méter magasan egy nyílás sötétlett.

Felmászhattam volna, hogy benézzek, de nem mertem. Talán mert a holtak csöndjétől féltem, talán azért, mert az álmodók hortyogása megváltoztatott volna mindent.

Ehelyett fenyőgallyat törtem, és visszafelé elsöpörtem, magam mögött mindkettőnk lépteit. De nem is kellett ez az elővigyázatosság, mert mikorra házhoz értem, a hó már csomókban, foltokban olvadni is kezdett.

Egy gőzautó állt az udvaron, elegáns, fekete modell, nem láttam ilyet még Száron se, nemhogy a Hegyen.

Idős, magas hölgy szállt ki belőle, sudár alakján mókusbunda barnállott, az ölében valami állatot, egy kutyát vagy macskát tartott.

– A ház érdekelne – lépett a kocsi elé, miközben szájába elefántcsontból készült szipkát dugott. – Pont ilyen házat keresek már hosszú ideje a Hegyen. Szívesen megvenném. – Körbefordult, majd ezüst öngyújtójával lángot csiholt. – Maga a tulajdonos? – végigmért, fekete, elevenbe hatoló tekintetével.

Összehúztam magamon a kabátot, és hátrafordultam az erdő elé. A nyomok már teljesen összekuszálódtak.

– Most már igen – mondtam kelletlenül.

– Ezt hogy érti, fiatalember? – kérdezte nyomatékkal a hölgy, és mélyet szívott cigarettájából.

– Az ott egy mókus? – mutattam az ölében feszülő állatra. Csupasz volt, testét erek és nyers hús borította, melynek lilája megfeszült, ahogy a bodorodó füst után szaglászott.

– Nem – csóválta fejét a hölgy, jobbjában pénz csörrent. – Szóval, hol az eredeti tulajdonos? Jól megfizetném őt – ellenmondást nem tűrően meredt rám, de én álltam a tekintetét.

– Elbújt – mosolyodtam el, mire ő a földre engedte a mókust, kipöckölte a cigarettát a szipkából, majd beszállt az autóba, és hangos zakatolással megfordult. Mielőtt kihajtott az udvarról, leeresztette a vezetőoldali ablakot, és kihajolt rajta.

– Még találkozunk, fiatalember – mondta, aztán elpöfögött.

Felvettem a cigarettát, és beleszívtam. A napfény melege arcomat simogatta, csend honolt a tájon. Nyújtózkodtam egy nagyot, és közben arra gondoltam, talán kiköltözünk ide Helgával. A füstnek kámforíze volt.

vége