Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a város feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén, talán azzal takarták el (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.

Dögkút

Vendel leparkolt a városszéli utca végén, és kiszállt a kocsiból. Beszívta a füstös tél eleji levegőt, és csak állt a zöldre festett, rozoga kapu előtt, zsebében kitapogatva anyja egykori tulajdonának kulcsait, a kapukulcsot, a bejárati és a hátsó ajtó kulcsát, a pincekulcsot, a fészerkulcs nagy, tollas formáját. Hátrébb lépett, hogy perspektívában lássa a dolgokat, hogy elhelyezze a számára borzongatóan ismerős és mégis idegen térben a kis utca utolsó házát, melynek telke már szinte belógott a völgyet övező erdőbe. A ház mellett egy szilvafás placc volt, néha itt fordultak meg az utcabeliek autójukkal, használt gumik feketéllettek a sárga fűben. Hátrébb, a telkek közepétől, a táj emelkedni kezdett, nem meredeken, de határozottan, fekete, komor akác és tölgy kapaszkodott a szürke égbe. Vendel körbenézett a néptelen utcán, majd sóhajtva a kapuhoz ment, és kinyitva a zárat, belépett az udvarba.

Minden olyan volt, ahogy a tor után hagyták, itt-ott szalvéták áztak a földön, a kuka mellett papírtányérok hevertek, maga a kuka megtömve a maradékkal, senki nem vonszolta már ki kedd és péntek reggel a vidám színű szemetes autó érkezésekor. Vendel a bejárati ajtóhoz ment, aztán meggondolta magát, és hátra került, körbe, a málló vakolatú fal mellett. Eresz alatt nyílt a hátsó ajtó, mely egyenesen az erdőre nézett, kis, kopott út vezetett a kertkapuig, vagyis annak helyéig, mert jó évtizede ellopták. „Mikor hozol már nekem új kaput, fiam, ha így marad, azok a dögök nagyon ideszoknak” jutott Vendel eszébe anyja siránkozó hangja. „Elég lenne egy kis drótfonat is”. A hátsó udvaron régi bútorok halma feszült nejlon alatt, Vendel első házasságának emlékműve, a ház falánál, szépen berakva tűzifa, arrébb egy régi sparhelt, kifelé, a kert szélében fészer sötétlett. Maga a kert is vigasztalan volt, derékig ért benne a most már száraz fű, közte elhagyott szőlőkarók, hátrébb ősöreg körte- és szilvafák csavarodtak torz, gerincbajos formában. „Megmetszhetnéd a fákat, mióta apád meghalt, nem foglalkozik velük senki” – panaszkodott anyja oly sokszor látogatásai alkalmával. Vendel nem értett a metszéshez, nem tanította meg neki senki, mert az apja még gyerekkorban meghalt, kettévágta egy csille a bányában.

Vendel toppantott, hogy elijessze az emlékeit, és hogy valami zajt keltsen, mert a csönd nyomasztóan roskadt a tájra. Emlékezett, régebben a város felől folyton autóduda, vonatfütty vagy hangosbeszélő zaja szűrődött fel a házig – most azonban semmi nem ért el ide. Vendel tudta, fővárosi életéből nyomon követte, hogy a város mennyire lejtmenetben volt az elmúlt évtizedekben, ez a lassú haldoklás és pusztulás képzeletében összemosódott anyja öregedésével és leépülésével – és most a két dolog szépen össze is ért, nem maradt utánuk csak a néma csönd.

A hátsó ajtóhoz lépett, és kikeresve kulcscsomóján a megfelelő darabot, kinyitotta a zárat, de még mielőtt belépett, leguggolt, és óvatosan végigtapogatta a karmolásnyomokat.

„Minden héten van egy, amelyikbe akar jönni„ – suttogta anyja, az ajtót mutatva.  – „Addig kaparják, míg felébresztenek. Akkor aztán adok nekik.” – Vendel kinyitotta az ajtót, és belépett a savanyú levegőjű házba. „Szemeteszsákba rakom őket, és mehetnek a kukába”.

Nem húzta be maga mögött az ajtót, hagyta, hagy szellőzzön a lakás. A hátsó rész egy kis főzőkonyha volt, beljebb haladva hálószoba és az utcára néző nappali tárult a látogató elé, ebből folyosó vitt az elülső bejárathoz.

Vendel felhúzta a redőnyt a nappaliban, mire a bágyadt fény megcsillant a narancssárga ülőgarnitúrán, de főképp az üveges szekrényen, ahol poharak, serlegek, nippek, kancsók, kiöntők sorakoztak, hetvenhat darab, mind gyönyörű, apró mozdulatokkal kifestve. Az anyja negyven évig dolgozott az egykori üveggyárban, előbb mint csomagoló, aztán mint előkészítő, végül, miután felfedezték kézügyességét, festőként. Halványzöld, sosemvolt növényeket, kacsokat, lila és kék szirmokat, fura állatokat, várakat, híres épületeket pingált az üvegre, és a legszebb műveiből mindig hozott haza. Vendel kisgyerekként soha nem nyúlhatott hozzájuk, csak nézhette, ahogy anyja vasárnaponként gyengéden letörli őket. Most a vitrin üvegét elhúzva kezébe vett egy teknőst, lefújta róla a port. „A szén, a vas és az üveg – ezt a hármat adta ez a város nekünk és az országnak” – mondogatta anyja sokszor. „A kommunisták nem sok mindenhez értettek, de gyárakat, azokat tudtak csinálni, az aztán ment nekik” – magyarázta büszkén a már idősebb Vendelnek, mikor az haza-hazalátogatott hozzá az orvosi egyetemről. Nem osztotta ezt a véleményt, főképp nyolcvankilenc után, amikor megkezdődtek a leépítések és bezárások, de soha nem mondott ellent anyjának, aki egy másik kor felemás módon büszke gyermeke volt.

Óvatosan lerakta a teknősbékát, vissza a körvonalra, melyet a por borította felületen hagyott, majd átment a hálószobába. Anyja szinte csak itt élt az utolsó éveiben. Volt egy kis kályha az ágy mellett, egy asztalka a falnál, annál evett, egy másik a sarokban, rajta a síkképernyős tévé, amit hetvenedik születésnapjára Vendeltől kapott. A férfi felvette a távirányítót, majd megnyomta rajta zöld gombot, és leroskadt az ágyra. Puhán besüppedt alatta, orrát megütötte az öregség szúrós vizeletszaga, amely az utolsó időben körbelengte anyját. Egy férfi késeket próbált eladni neki a képernyőn, Vendel bambán nézte, forgatta magában az érzést, hogy napközben tévét néz, aztán kikapcsolta a készüléket. Az asztalon gyógyszerek csillogtak egy bonbonos dobozban, mellettük üvegpohár, ezen is festés, hegyek, nap, „Mátrai emlék„ felirat. Vendel felemelte a poharat, a fénybe tartotta, míg fel nem fedezte a peremen a rúzsnyomot. Az anyja az utolsó pillanatig, haláláig nagyon adott a megjelenésére. A gondozónő, aki a vége felé hetente kétszer látogatta, elmondta Vendelnek, hogy fél óráig festi a szemét a tükörben, és olyan erősen rúzsozza a száját, hogy szalvétával neki kell letörölnie a felesleget.

„Egy asszony adjon magára minden körülmények közt” –magyarázta az anyja Vendelnek a botjára támaszkodva. „Ne hagyd el magad. Helyt kell állnod, mert ezt mérte rád a sors.”

A férfi visszatette a poharat, majd lehajolt, és benyúlt az ágy alá, és addig tapogatódzott, nagyjából a fejrész alatti részen, míg keze rá nem akadt a balta nyelére. Kis, tömör fejű balta volt, majdnem olyan, mint egy kalapács, a penge éle csorbult, kopott, a bunkós részére barna, agyagszerű dolog száradt rá. Vendel megborzongott, és a földre engedte a szerszámot, ami anyja kezében fegyver volt a rémképek, kényszerképzetei ellen. „Éjszaka jönnek, csak éjszak, a napfényt nem bírják. Az is biztos, hogy az erdőből jönnek, a dögkútról, mert hosszú, mocskos nyomot húznak a fűben” – magyarázta Vendelnek pár évvel ezelőtt egy őszinteségi rohama során, és a fia akkor megütközve hallgatta, de nem szólt semmit, se akkor, se később, mert alapvetően kínos volt a dolog mindkettejük számára. Most felállt, kisétált a házból, hátra, a hátsó ajtón a kert pereméig, majd tétovázott egy kicsit, aztán mégis nekivágott az ösvénynek. „Apád mindig mondta, hogy ott, az erdőben régebben egy légakna volt. Nyitottak egy járatot itt, még száz éve, de aztán nagy sietve be is zárták. Nem tudni miért, a lényeg, hogy megmaradt a légakna, ami olyan, mint egy kút. Az szállítja le a friss levegőt a bányajáratokba” – hallotta anyja suttogását a fülében, míg áthaladt a kert fái közt, melyek vádlón figyelték őt. Még most, a tél elején is édes, rothadt szilva, erjedt cefre szaga terjengett tövükben – nem volt már senki azon az utolsó őszön, hogy begyűjtse termésüket, az aszott, torz kis gyümölcsöket megmossa, feldarabolja és fahéjas, cukros vízbe eltegye télre. Hány éven át hurcolta a kert rossz, ócska eredményeit anyja sárgás lében úszó, zavaros nedvű befőtteit Vendel a fővárosba, hogy aztán a vasárnapi ebédnél fintorogva kóstolja meg ő vagy az aktuális felesége a tartalmukat, amely szinte mindig a vécében végzete.

Vendel – miközben áthaladt a kerten, és beért az erdő fái közé – azon tűnődött, hogy mérgezett ez a föld, talán megbolygatták a környékbeli bányák, túl sok járatot és furatot vájtok odalenn, amitől a termőképessége átalakult valami rossz, negatív kisugárzássá.

„A légakna olyan mélyre nyúlik, hogy ha egyszer beleesel, napokig zuhansz”– ijesztgette Vendelt az anyja még gyerekkorában. „Soha ne menjen oda, játszhatsz az erdő szélén, de soha ne menj arra a környékre!”

Vendelt nem kellett tiltani – alapvetőn nem szeretett az erdőbe bemenni. A fák közt rosszul érezte magát. Ha mégis arra kényszerült, hogy anya parancsára hullott ágat gyűjtsön, folyton azt leste, nem mászik-e kullancs rajta. Most is, a vastag törzsek közt haladva, miközben feje fölött egy varjú kezdett károgni, végre megtörve a csendet, kedvetlenség lett úrrá raja. Alig látható ösvényen kanyargott fel, csak fel a hegyen, míg a bokrok megritkultak körötte, majd egy kis lapályra, ért ahol a fák hézagosabban álltak. Tudta, mert anyja néha elhozta idáig, mikor fát gyűjtöttek együtt, hogy azon túl van a légakna, a dögkút, anyja időskori mániájának, és kényszerképzeteinek centruma. Átvágott a tisztáson, lába alatt recsegtek a gallyak. Amikor lenézett, látta, nem gallyak, hanem csontdarabok, fehérre csiszolt bordakosarak, lábszárcsontok hevernek mindenhol. Apró állatok és madarak tetemei feküdtek a réten. Óvatosan, a frissebb darabokat kerülgetve folytatta útját, és közben fejében ismét megszólalt a halott. „A bányászok nagy sietve itt hagytak mindent, csapot-papot, ezt mondták apádnak az öreg szakik” – magyarázta anyja a tisztás szélén állva „Senki nem tudja, miért. Senki sem beszélt arról, hogy mit találtak a föld alatt, és hogy miért olyan mély az az üreg”. Itt sosem folytatta, de Vendel tudta, hogy anyja tovább jutott gondolataiban. A férfi rátért egy kis ösvényre, ami becsatlakozott egy nagyobb, autókerekek vájta útba. Az út lentről, a hegy másik oldalról kanyargott fel. Néhány lépés után orrát megütötte az édes, fojtó szag. A dögkút betonkávája jó tíz méterre volt, befelé az erdőben, vékony csapás vezetett odáig. „Azután kezdődött, hogy az erdészet kijelölte dögkútnak a légaknát” magyarázta a már idős anyja a vasárnapi húslevest szedve Vedelnek „Éjjelente elkezdtek motozni a ház körül. Mindig erre jönnek, nem tudom miért, talán érezték, hogy itt meleg van, vagy látták a fényeket a fák közül, és eszükbe jutott a gazdájuk”.

Vendel papírzsebkendőt vett elő zsebéből, jázmin illatút, az tartotta orra elé, míg a betongyűrűhöz sétált. Kidőlt tábla figyelmeztette a földről „A kútba kizárólag állattetemek dobhatóak, szemét elhelyezése hatóságilag tilos”. Lenézett a sötétségbe. Azt várta, lát valamit, valami csúnyát és riasztóan undorítót, de csak az éjbe vesző mélység, és a lentről felpárolgó bűz volt odalenn. A kút falán nem látszott semmi nyom, sima beton volt, ami lejjebb földes, törmelékes anyagba ment át. Nem élt olyan állat a földön, ami itt fel tudott volna kapaszkodni a felszínre.

„Nem tudom, hogy jönnek ki. Vannak olyan részeik, amikkel lehet, hogy meg tudnak kapaszkodni a kút falán. Vannak csápok és karmok rajtuk, némelyik olyan, mint a polip, vagy a fejükön van egy nagy száj. Nem tudom, de kijönnek, és ez a lényeg” – magyarázta anyja az ágyából, amikor már nagyon gyönge volt.

Vendel elfordult, majd elsietett a kúttól, aztán mély levegőt vett ott, ahol már belélegezhetőnek vélte. Várt egy pillanatig, hátha történik valami, de a józanság és a gyakorlatias gondolkodás győzött a képzelődésen. Visszaindult anyja házához, közben szedegetni kezdte a bogáncsot, mely szövetkabátja karjára ragadt.

Ahogy beért a kertbe, az alkonyat fényei közt apró, fehér szemcsék rajzolódtak ki a levegőben. Hullani kezdett a hó. Igazából kisszemű, gyors mozgású dara volt csak, de megvolt benne az a varázs, ami az első hóra olyannyira jellemző. Vendel megállt a kert közepén, felfelé bámult, kitátotta száját, és kinyújtotta nyelvét, hogy ráessen ez a reszelék. Gyerekeként sokat csinálta ezt, mikor havazott, és ilyenkor megrohanta valami gyöngéd boldogság, ami egyébként oly ritka esemény volt életében.

„Lucifer lezuhant az égből, három napon át esett, majd becsapódva a földbe, és egy iszonyatosan mély üreget vájt„ – jött a fejébe anyja hangja, kijózanítva őt, megtörve a pillanat báját, visszazökkentve a valóságba. Ezt már az utolsó alkalommal mondta, mikor találkoztak, a hétvégén, amikor anyja már csak feküdt és pihegett ágyában. „És az üreg, az akna végén, a föld mélyében, megfagyva a zuhanás burkában, ott vár a végítéletre” – motyogta az anyja, aki sosem volt vallásos, noha kislánykorában megáldozott, sőt, a templomi kórusban is énekelt. Vendel akkor nem értette az eszmefuttatást, a hirtelen jött monológot, csak később, hazafelé, az autóban, az autópályán kapcsolta össze magában a dolgokat. Anyja öregségben elbomló elméje egymásra vetítette képzeteit, primitív magyarázatot adva az éjszakai félelmeinek, az ajtón motozó hangoknak. „Ki lesz, aki megállítja őket, ha én már nem leszek?” – nyafogta anyja a búcsúzáskor. Vendel nem válaszolt, az ápoló a folyosó félhomályából figyelte őket. „Ki fogja visszaadni e szegény, az éjszakában bolyongó teremtményeket, Isten elhagyatott torzszülötteit az enyészetnek?” – és Vendel erre sem tudott válaszolni. Otthagyta anyját, aki pár nappal később végleg elaludt, az ápoló találta meg, törte rá az ajtót egy hideg reggelen.

Bement a házba, gondosan bezárva kulccsal a hátsó ajtót. Visszasétált a nappaliba, az ablakhoz, elhúzta a megsárgult tüllfüggönyt és kibámult. A rozzant kerítésen túl Kovácsék háza látszódott, sötét volt, a gyerek, Vendelnél fiatalabb, elment Pestre vagy külföldre, magukra hagyva az öregeket. Ilyen volt az anyja háza is, és lassan a többi ház is az utcában - idős emberek által lakott épületek, amelyekben hiába várták vissza a fiatalokat. Tekintete a kukára esett, melynek fedelét kinyomta a tor szemete, és hirtelen eszébe jutott, hogy ki tudja, a tor előtt mikor volt utoljára ürítve. A nagydarab, rosszkedvű ápoló biztos nem foglalkozott vele, az anyja pedig az utolsó két hétben már csak a vécére kelt ki az ágyából.

A hirtelen jött ötlet riasztónak tűnt első pillanatra, de megkönnyebbülést is ígért Vendel számára. Nem várta meg, míg józan énje végiggondolja a dolgot, a pillanat ihletétől hajtva az első ajtóhoz sietett, babrált a kulccsal, majd kinyitotta a zárat. A zsanérok csikorogtak, ahogy kilépett. Határozottan a kukához ment. Kinézett a kerítés felett – az utcán nem járt senki –, aztán gyors mozdulattal felrúgta a kukát, és nézte, ahogy a papírtányérok, műanyag poharak, pogácsák, a kaszinótojás krémes sárgája a hószemcsékkel pettyezett gyepre ömlik. Feje felett rebbenve felfénylett az utcai lámpa, pont jó időben, hogy lehajoljon, és a kuka alját megragadva kiborítsa az összes szemetet, majd lábával egyengetve, áttúrja a szemetszsákok, krumplihéj, penészes kenyér és egyéb, fekete, barna hulladékmassza elemeit, míg bele nem akad lábfeje egy különösen nagy és masszív zsákba. Óvatosan megragadta a zsákot, amely a kuka alján lehetett, és kijjebb húzta, el a szeméttől. A zsák nehéz volt, érezni lehetett, egy tömbben lévő dolgot rejt. Megfogta a csücskét, felemelte, és kirázta a tartalmát az alkonyi, hópettyes égbolt alatti földre, anyja, a város földjére.

– Istenem – mondta Vendel, a tetemet bámulva. Ez volt az első szó, amit kimondott, mióta megérkezett, hangja rekedten csengett a növekvő sötétségben.

Nagy, tappancsszerű elülső lábak, oldalt kilógó bélfoszlány, ami nem is bél volt, hanem valami redő, és apró, de karmos hátsó lábak. A fej talán egy kutyáé, vicsorgó torz pofa, bár ép szeme nagy, sárga résbe nyílt, akár a lusta, lomha macskák tekintete. A test megnyúlva, hátul csupasz, elöl bundás, csíkos mintával. Olyan volt, mintha több állatból rakták volna össze. A koponya jobb felét bezúzta anyja csapása, a balta súlya, az elnyílt szájban jól látszottak az éles agyarak, amelyeket a végső agóniában egymásra feszültek. Hátsó lábain ujjnyi, sötét karmok meredeztek, és ahogy cipője orrával a hasára fordította, Vendel felfedezte, hogy a redőszerű kinövés, ami a hátából indul, igazából hártyás denevérszárny.

Ki tudja ma már megmondani, meddig állt a dög felett, nem is ügyelve a bűzre, mely a tetemből tekergődzött elő. Az biztos, hogy este lett, mikorra visszalökdöste egy bottal a zsákba, a zsákot a kukába, majd a konyhai kislapáttal a többi szemetet óvatosan rátöltötte. Végül kinyitotta a kaput, és kihúzta a kukát az utcára. Hétfő este volt, másnap reggel majd kiürítik a szemetesek.

Mikor végzett mindezzel, visszament a házba, de előtte gondosan becsukta a kaput, bezárta maga mögött az első ajtót, aztán a hátsóhoz ballagott, azt is bezárta. Igaz, előtte még kilesett a kertbe. Az ösvényen nem moccant semmi. Próbálta a hátsó ajtó fölött lámpát – biztonságos, sárga fénnyel égett. Úgy hagyta. Végül visszament anyja hálószobájába, de nem kapcsolt világítást, leroskadt az ágyra, hagyta, hogy beburkolja az elmúlás szaga. Ült a sötétségben, majd észbe kapott, lenyúlt a lába mellé, rövid keresés után megtalált, ölébe fektette a baltát, aztán úgy maradt, mozdulatlanul nagyon sokáig.

Várt.

vége

Pléh öcsinek hívtuk, gyerekként valahogy mindig azt gondoltam, onnan, abból az irányból jöttek a partizánok, ahol ő is állt a hegy tetején, a város fölött, alumínium, monumentális emlékmű, egy partizán öltönyben, kezében a dobtáras géppisztoly, néz Pásztó vagy Hatvan vagy Budapest felé. A nyolcvanas években, kisgyerekként tiszteltem a szobrot, de alig tudtam valamit a környék partizánharcairól, meg voltak mindenféle akadályversenyek is, melyeket pocakos munkásőrök szerveztek. Később hallottam valakitől, hogy Nógrádi Sándor-féle csoport mindig részeg volt, és a németek ezért tudták olyan gyakran sarokba szorítani őket. Nógrádi narrációjában itt lehet olvasni a harci eseményekről, én úgy látom, igazából nem sok vizet zavart a működésük. Nagyszüleimnek hiszek, akik látták a falujuk feletti hegyoldalt feketélleni az orosz gyalogságtól. Ekkora embererőnek nem lehetett ellenállni, ez a hatalmas tömeg űzte ki a németet a környékről - a partizánok hozzájárulása az eseményekhez igen csekély lehetett. Visszatérve a szoborra: a rendszerváltás után eltüntették, egy szoborparkba száműzték, pedig szerintem a város szerves része volt, egy colour locale, melyet meg kellett volna hagyni a helyén. Mindegy is. Elképzeltem, hogy Nógrádiék előtt volt egy igazán kemény és céltudatos partizánegység, amely egy fagyos éjszakán az ellenfelére akadt. Innen jött az alábbi történet.  

Übermensch

„– …és a *-i szénmedencében történt partizánakciók szervezésében való közreműködésem Tőzsér István tragikus halálával véget ért. Azon az estén az S. feletti erdőben barátot és bajtársat vesztettem el. A csoportunk teljesen megsemmisült a fasiszta erőkkel vívott harcban. Jómagam egy kézigránát okozta sebbel úsztam meg az összecsapást. Az erdőben találtam menedéket, majd az illegalitás bújtatott, és hónapokig nyomtam az ágyat, gyógyulásom a felszabadító orosz hadsereg megérkezésével esett egybe. Ez idő alatta a második partizánegység, a Nógrádi Sándor vezette alakulat vette át a harc stafétáját. De ez már egy másik történt.”

Az öregember felnézett a szerkesztőre, aki cigarettát tartott a kezében, ernyedten, mintha egy pókot fogna, és kifelé bámult az ablakon. – Tetszik a riport? Jó lesz így, Gyurgyev elvtárs? – kérdezte fáradtan a férfi. Az öregember letette a papírlapot a szerkesztő asztalára, majd megvonta vállát. – Jó – szólalt meg rekedten. – Mikor jelenik meg? – kérdezte még.

– Az április negyedikei számban lesz benne. Készülünk egy ünnepi összeállítással az akkori idők tanúiról – magyarázta fásultan a szerkesztő, majd visszafordult az öregember felé, végigmérte, és közben elnyomta a cigarettáját az asztal sarkán lévő hamutartóban. – Tőzsér – mondta – Tényleg olyan kemény fickó volt?

Az öregember bólogatott: – Az volt. Fanatikusan gyűlölte a fasisztákat. Azt mondta – eltűnődött, majd eszébe jutott –, hogy képes lenne átharapni egy SS-tiszt torkát. Azt hiszem, komolyan gondolta. Amikor rámentünk a Leto tanyára, hosszan lőttük őket, és aztán elfogyott a lőszer, és Tőzsér volt az, aki mondta, hogy no, bajtársak, most kézzel adjunk nekik. Saját szememmel láttam, ahogy egy ásóval felszeleteli az egyik földön fekvő német fejét – az öregember sóhajtott, majd még hozzátette: – Nem láttam nála erősebb, nagyobb embert, olyan volt, mint egy medve. Ez legyőzhetetlen állat. Persze a végén aztán őt is lebírták – megmoccant, oldalt csúszott a székén, arca fájdalmas grimaszba torzult, amire az újságíró azonnal felfigyelt.  – A forradás? – kérdezte kissé zavartan. – Úgy hallottam, az egész hasát…– nem fejezte be a mondatot, de az öregember elértette. Most ő nézett ki a szerkesztő mögötti ablakon, a betonházakra, a hegyekre, és a hegyeken a fákra. – Fáj, főképp hajnalban – mondta csöndesen. – De legalább eszembe juttatja a többieket. És azt, ami velük történt. Hogy mi történt valójában.

Berúgták az ajtó, és nem törődtek a gyerek sírásával, az asszony kiabálásával, már ott voltak a lakásban, a kis, szűkös konyhát kitöltötte a három, csupa kabát, kucsma, szőr és szakáll test, a nomád élet édes-savanyú szaga, a kabát alatt tartott fegyverek fémes aromája, és a szájukból áradó hagyma és pálinkabűz. Tőzsér beszélt, odatornyosult mind a két méterével Gyurgyev fölé, és az arcába sziszegte: – Elárultad az ügyünket, elvtárs. – Gyurgyev nem látott a másik szemében csak dühöt és részegséget. Tőzsér mellett a cipész, Kolláth szívta cigarettáját, és szemmel tartotta az asszonyt. Az ajtót az énektanár, Gasparin zárta el, a lába mellé egy fadobozt tett, ami Gyurgyev azonnal megismert, látott ilyet eleget a bányában.

– Robbanószert hoztatok a házamba – dadogta a félelemtől rekedten. – Meg vagytok bolondulva? – kérdezte, mire az asszony sírva fakadt. Tőzsér nem válaszolt, hanem megragadta Gyurgyevet, és mint egy rongybabát, a sarokba dobta, aztán a sikoltó feleségét fogta meg, mögé lépett, és már ott villant a kezében a kés, melyet az asszony torkához emelt: – Hagyd abba, idecsődíted a csendőröket – súgta a nő fülébe. Gyurgyev felesége elhallgatott. Gyurgyev feltápászkodott, érezte, valami meleg hozzásimul, a gyereke volt az, remegett, és csak tátogott, mint egy hal.

– Leölünk mindenkit, mint egy disznót – fogadkozott Kolláth vékony, ideges hangon. – Ezt nem úszod meg, Gyurgyev.

Egymásra meredtek, hosszan és végre csöndben, fejük felett sárgán világított a petróleumlámpa.

– Nem tudom, miről beszéltek – tárta szét karját Gyurgyev, majd maga mögé húzta a gyereket, hogy testével védje, vagy hogy ne lássa az anyját meg a kést.

– Nem tudod? – bólintott Tőzsér. – Talán azt se tudod, hogy múlt éjjel mi történt az Aranyosi-forrás felett, ahol találkoznotok kellett volna a losonci összekötővel?

– Én nem mentem el – magyarázta sietve Gyurgyev – A műhelyfőnök beosztott esti műszakra, az utolsó pillanatban. Nem tudtam szólni Tar elvtársnak…

– Tar halott – vágott közbe Kolláth. – Az erdőben találtuk meg őket, megnyúzva, az egyikük feje hiányzott, a sarkuknál fogva akasztották fel őket egy fára, nem messze az forrástól – hadarta idegesen.

– Én erről semmit nem tudok, dolgoztam reggelig – nyögte Gyurgyev.

– Hazudsz! – Tőzsér ellökte az asszony, aki nekiesett az egyik széknek, és beütötte a fejét az asztal szélébe. Gyurgyev mozdult volna felé, de Tőzsér most nekiszegezte a kését. Nagy, csillogó vadászkés volt.

 – Elárultad az elvtársakat, és a fasiszták kezére játszottad őket! – kiáltotta Tőzsér, mély, öblös hangjától megremegett a kredenc üvege. – Mit kaptál értük, te Júdás?

Gyurgyev felesége a gyerekhez mászott, térdelve átölelte, halkan sírtak mind a ketten.

– Nem csináltam semmit, ártatlan vagyok – jelentette ki Gyurgyev Tőzsér szemébe nézve.

– Ezt nem hiszem – bólintott a másik, és intett. – Velünk jössz.

Megvárták, míg felveszi a kabátját, kapcát húz, a ködmönt magára borítja, fejébe csapja a kucsmáját, majd elbúcsúzik az asszonytól, és megsimogatja a gyerek fejét, aztán kitaszigálták a házból, a munkásbarakkok közti keskeny utcába, a holdfénybe, és a hidegbe, és aztán körbevették, úgy mentek a bombázások miatt elsötétített utcán, mint egy rablócsapat, mint sötét ügyben eljáró haramiák.

– Megnyúzták őket? – kérdezte csöndben Gyurgyev, még mindig kábán a hírtől. – A németek és a mi csendőreink nem csináltak eddig ilyet.

– Már bánod, mi? – kérdezte hátulról Kolláth. A szótlan Gasparin ment elől, ő cipelte a faládát, Tőzsér pedig Gyurgyevbe karolt, de a baráti gesztus egy Lugert is takart, melyet a bordái közé nyomott.

– Igen, ezek állatok, de ma este elkapjuk őket, a te segítségeddel – mérte a szót hideg párafelhőkkel Tőzsér. – Gasparin nagy erdőjáró – intett fejével előre. – Végigment az ösvényeken. Azok, akik eljöttek Tar elvtársért, azok már többször őrjáratoztak az erdőben. Tudjuk az útvonalukat.

– Mit keresnének az erőben a németek? – értetlenkedett Gyurgyev. – A várost is alig tudják ellenőrizni. Kolláth felhorkantott mögötte, és Tőzsér szorított a fogásán, mert egy sarok mögül férfiak tűntek elő. A két csoport elhaladt egymás mellett, nem szóltak, nem köszöntek, csak a lélegzetük párája kavarodott össze.

– Akárkik is ők, ma este emberükre akadnak – válaszolt Tőzsér már a munkástelep sarkánál. Egy ösvény vezetett fel a hegyre, az erdőbe, azon mentek tovább. – És te leszel az, aki megbosszulja az elvtársak mártírhalálát. Ezzel megválthatod a bűnödet is – magyarázta ellentmondást nem tűrően.

Gyurgyev csak a fejét rázta: – Nem csináltam semmit – motyogta maga elé, de hagyta, hogy vezessék, végigráncigálják az ösvényen, a bokrok és ágak csapkodása és karmolása olyan volt, mintha nem is őt érné.

Ahogy kibukkantak a tisztásra, a holdfény ragyogásában azonnal meglátta a cöveket és a kötelet. Tőzsér odavezette őt, majd lenyomta a földre. – Kösd a bokádra – parancsolta neki a kötélre mutatva.

– Mit akartok? – kérdezte Gyurgyev, de engedelmeskedett. Közben odajött mellé Gasparin is, és óvatosan letette a fadobozt a földre. – János, legalább te legyél észnél – kérte őt Gyurgyev a kötél végével babrálva, de a másik rá se nézett, csak levette a doboz fedelét, és kiemelt belőle egy kisebb tömböt, amin egy kar volt, és fémtüskék, és aztán drótokat kerített, és ezeket a fémtüskéket összekötötte a doboz belsejében lévő valamivel.

Tőzsér elsétált, majd lehajolt, csillogó fémet markolt fel a fűből, Gyurgyev elé dobta őket: – Hüvelyek mindenhol – dörmögte: – Az elvtársak védekeztek, de bekerítették őket. – A tisztás széléhez ment, megtapogatta az egyik fa törzsét. – Lövésnyomok. És mintha baltanyomok is lennének.

Gasparin végzett, intett Tőzsérnek. Kolláth közben a tisztás túlsó végén egy bozótban csörtetett, zörgött, de most ő is előbukkant. – Kész a fedezékem.

Tőzsér visszament Gyurgyevhez, és leguggolt elé, vaskos, fürge ujjaival megvizsgálta a csomót Gyurgyev bokáján, majd felemelte, és az ölébe tette a detonátort. – Tessék, elvtárs.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte Gyurgyev a hidegtől és a félelemtől vacogva.

– Ha ideérnek, lenyomod a kart, és a levegőbe röpíted őket – bólintott Tőzsér. – Mi oldalt leszünk, és megöljük azt, aki marad – mutatott körbe. Gyurgyev nézte, ahogy Gasparin fürgén felmászik egy fa ágai közé, kabátja alól gépkarabélyt vesz elő, és lovagló ülésbe elhelyezkedve ellenőrzi a tárat. Kolláth is odasétált hozzájuk, kezében pisztoly csillogott. – Ezzel jóváteheted, amit tettél. Az árulásod – jegyezte meg szigorúan, majd egy rongyot vett elő kabátja alól, valami mocskos törülköző volt, és leterítette vele a deszkaládikót, csak a sárga huzalok tekergőztek ki alóla egészen Gyurgyevig. Gyurgyev a fejét rázta, de nem szólt, mert látta rajtuk, hiába.

– Ha elárulsz minket, vagy nem robbantasz időben – állt fel Tőzsér, közben hatalmas csontjai recsegtek-ropogtak a ruha alatt. –, nemcsak téged intézünk el, hanem az asszonyt meg a kölyköd is.

Azzal otthagyták őt, a tisztás közepén, Kolláth befeküdt a bozótba, Tőzsér meg egy vastag fatörzs mögé térdelt, és onnan nézte Gyurgyevet, arca fehér folt volt az erdő sötétjében, mert a fák közé már nem ért be a holdsugár, csak a hideg, ami beterítette az egész hegyet, és lent, a völgyben a várost is. Gyurgyev dermedten ült, abban a pózban, ahogy először elterült a földön, ölében a detonátor téglateste, mellette a deszkaládikóban az agyagszerű tömbök várakoztak a szikrára, melyet neki kell csiholnia, hogy véget érjen ez a rémálom.

– Mi van, ha nem jönnek? – kérdezte félhangosan a fehér folttól a fák közt. – Mi van, ha tévedtek? – kérdezte, de nem jött válasz. Ez volt az, ami végül felbőszítette Gyurgyevet, elég indulatot pumpálva a hidegtől remegő testébe ahhoz, hogy folytassa: – Elvtársak, gondolkodjatok józanul! Veletek voltam az elejétől. Az első pillanattól. A röpiratok nyomtatásánál már ott voltam Gasparin pincéjében. Amikor a sztrájkot szerveztük az acélgyárban. A bányánál, a szabotázs akcióban. Én jártam át Losoncra a rádió darabjaiért, öt alkalommal tettem meg az utat, hogy felvehessük a szovjettel a kapcsolatot. És most az állítjátok, hogy mindezt odadobom az ellenségnek? Miért tennék ilyet? Mi késztetne arra, hogy eláruljam az ügyünket? A németek már elbuktak, a háborúnak hamarosan vége – ugyan miféle jutalomra számíthatnék?

Elhallgatott, a másik három nem szólt, nem moccant. Gyurgyev makacsul csak Tőzsért nézte, aki a Lugerjét babrálta, és néha ki-kihajolt fedezéke mögül, hogy körbepillantson a terepen.

– A rajtaütés a Leto tanyán, emlékeztek? – kapaszkodott az újabb érvbe Gyurgyev. – A német járőr semmit nem sejtett. Úgy csaptunk le rájuk, hogy fogalmuk sem volt semmiről. Ha konspiráltam volna, már ott, akkor, vagy inkább azelőtt szólok a városi parancsnokságon arról, hogy mi készül, nem?

Ismét csak hallgatás volt a válasz, ezért Gyurgyev egy ideig nem folytatta, az ölében lévő detonátort tapogatta, mint aki nem hisz a szemének, és kénytelen újból és újból meggyőződni arról, hogy a dolog, amit rá testáltak, az eszköz, melytől a sorsa függ, az valóságos. Aztán feltámadt a szél, északi, jeges borzongást hozott a Tátra messzi, távoli csúcsairól, és Gyurgyev összehúzta magát, hogy kevésbé fázzon, majd megköszörülte torkát, mert eszébe jutott még valami: – Ha nem jönnek, ha nem járőröznek ma éjjel, akkor mi lesz? Akkor mit csináltok velem és a…

Halk, távoli kelepelés szakította félbe, mintha valami hatalmas bogár percegne a fák közt, aztán surranás az avarban, és egy nagy, súlyos test mozdulása a félhomályban.

– Mi ez? – suttogta Gyurgyev, mert megpillantott a lábán majd a derekán feljebb kúszni három piros fényecskét, pöttyök voltak, felfelé vándoroltak rajta, aztán a pontok eltűntek, és a tisztás végén, a hegy felőli oldalon egy alak jelent meg, a körvonalai szétfolytak és remegtek, mint forró nyári nap a betonút felett a lég, és ahogy közeledett, hol áttetsző volt a teste, akár a kristálytiszta forrás vize, hol valóságos, és ekkor, ez utóbbi esetben Gyurgyev elszörnyedve látta a páncélt, ami borította, a fején lévő hatalmas, torz disznópofára emlékeztető sisakot, a sisak alól kibukó ujjszerű hurkák zuhatagát, a kezében tartott fémdárdát, és a vállán ülő - mint egy mókus, izgatottan ide-oda forgó - kis csövet. A jelenés öles léptekkel Gyurgyev elé ért, és hirtelen megmutatta magát teljes valójában, kihúzta magát, és így akkora volt, vagy nagyobb, mint Tőzsér, és az egyik fémkesztyűs kezén lévő tokból karmokat növesztett, és ezt a karmos kezét fölemelte.

– Mi a franc vagy te? – nyögte Gyurgyev, majd behunyta szemét, és felkészült a csapásra, de Tőzsér hangja felriasztotta jeges dermedtségéből.

– Lőjétek, elvtársak! – kiáltotta a partizán, mire felugatott a gépkarabély, és csattogni kezdett a másik két fegyver is, a szörnyeteg páncélján kopogtak a golyók, ő maga pedig felsikoltott vagy inkább üvöltött az éjfekete égre, és a vállán lévő csőből sárga lövedéket, dobhártyarepesztő robbanást küldött Gasparin fája felé. A robbanás ereje a földre lökte az énektanárt, és Gyurgyev látta, hogy talpra kászálódik, mire a lény a kezén lévő tokból valamit kilőtt felé, fémes sziszegéssel, és ezek a láthatatlanul suhanó lövedékek leválasztották Gasparin fejét a törzséről, de közben a teste, a keze még fogta a géppisztolyt, és lőtt vele, és a sorozat elkaszált, körbe a tisztáson, majd a test eldőlt, lehanyatlott az avarba. Tőzsér felüvöltött, és fejetlen társához rohant, a lény pedig ellépett Gyurgyev mellől, aki végre magához tért bénultságából, és elkezdte kibogozni a bokáján lévő csomót, közben fél szemmel figyelte, hogy a szörnyeteg az oldalán lévő sebre tapasztja kezét, összegörnyed, és karmos ujjai közül világító zöld nedv csorog a földre. A csomón alig találtak fogást Gyurgyev dermedt ujjai, amikorra megbontotta, és felnézett, a lény már eltűnt, csak a levegő vizes fodrozódása, és a deres fűbe csöpögő zöld vére mutatta útját, ahogy megindult Kolláth felé, aki fedezékében hasalva szitkozódva újratöltötte pisztolyát, aztán a szörny recsegve-ropogva rázúdult a bokorra, és Kolláth felkiáltott, a másik oldalt pedig újból felugatott a géppisztoly, most már Tőzsér kezében, aki a szörny után eredt, folyamatosan tüzelve, és ordítva, és Kolláth sikolya és a lény sikolya összekeveredett, aztán Tőzsér megállt a tisztás közepén, pár méterre Gyurgyevtől, és a fegyvert rángatta, mert az beragadt. Sziszegés és kerepelés kélt a bozótban, majd a szörny újból láthatóvá vált, most már több nyílás is volt a páncélján, zöld vére kis patakokban folyt a földre, ahogy előtántorgott, egyik kezében Kolláth fejét tartva, és Gyurgyev látta, hogy a nyak egy vékony vörös csonkban, a gerinc vonalában folytatódik, aztán már azon vette észre magát, hogy a hurok szétbomlik, és ő szabad volt.

Tőzsér eldobta a gépfegyvert, és nadrágja korcából előhúzta a vadászkést: – Gyere, te rohadt náci übermensch, gyere, verekedjünk meg! – hörögte, de hangjában rettegés csengett, és a szörny megérezhette ezt, mert eldobta Kolláthot és a dárdáját, és a páncélból ismét előpattintotta a karmokat, majd nekirohant a partizánnak. Gyurgyev lába elzsibbadt, ezért csak mászni tudott, el a küzdőktől, el a tisztás közepétől, de pár méter után valami akadályozta, ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a detonátort. Felnézett – azok ketten egymásnak akaszkodva, egymás kezét lefogva tántorogtak. Tőzsér hirtelen kiszabadította a kezét, és a bordák alatt, a páncél résébe tudta illeszteni a kését, majd mélyen a lénybe döfte, aki erre fület repesztő üvöltésben tört ki, aztán karmait Tőzsér gyomrába szúrta, és mint egy trófeát, megemelte a hatalmas férfitestet. Tőzsér hörgött és köhögött, kimeredő szeme a földön lévő fadobozra tévedt, végigkövette a huzal útját egészen Gyurgyevig, és még sikerült kinyögnie, mielőtt vért töltötte ki a száját: – Robbants! – majd megragadta a szörny nyakát, belekapaszkodott, és még jobban felnyársalva magát a pengére, magához húzta a másik testét, nem engedte, szorította, mintha szerelmes ölelésben forrtak volna össze.

Gyurgyev egy pillanatig tétovázott, addig, amíg a szörny rápillantva fel nem ismerve a helyzetet A vállán lévő cső is Gyurgyev felé fordult, és ő észrevette, hogy a piros pöttyök ismét megjelennek a hasán. Megértette, mi fog történni, ezért gondolkodás nélkül rátenyerelt a karra. A robbanás hangjával együtt a teste a levegőbe emelkedett, de előtte valami erős és meleg – talán egy lövedék –, elérte a hasát, és a megnyitotta, aztán, amikor földet ért, a fájdalom és légnyomás jótékony homályt borított rá.

– Belepett a hó reggel, amikor magamhoz tértem. Egyik kezemmel fogtam a beleimet, lekúsztam az első házig, és addig vertem az ajtót, míg ki nem jöttek, és be nem vittek – mondta az öregember csöndesen.

A szerkesztő újabb cigarettát vett ki a csomagjából, lassan meggyújtotta egy gyufával, majd hátrébb tolta a székét, és kényelmesen elhelyezkedett. – És a szörnyeteg? – kérdezte óvatosan.

– Nem nézelődtem én nagyon azon a tisztáson, de abban biztos vagyok, nem volt ott. A darabajai se. Tőzsérnek az egyik felét, lábtól lefelé láttam pár méterre, a karja meg egy bokorban volt, de a szörnyeteg, ez az átkozott náci übermensch nem volt sehol. Túlélte – bólogatott az öregember.

– Azt gondolja, valami német szuperkatona lehetett? Miért nem vetették be máshol is? Miért nem hallottunk róla? – kérdezte kétkedve a szerkesztő.

– Nem tudom – vont vállat az öregember. – De egyet tudok. Amikor már jobban voltam, és az elvtársak eljöttek hozzám, azt mondtam nekik, amiről gondoltam, hogy jobban el fogják hinni, azt, amit ma is mindenki tud: hogy a túlerőben lévő fasiszta osztag rohant le minket. És ezután az elvtársaj visszamentek oda, a tisztásra, és összeszedték a három bajtársunkat, Kolláthot, Gasparint és Tőzsért, már ami maradt belőlük, és tisztességgel eltemették őket, valahol a forrás környékén. De azt hallottam később, hogy egyiknek sem, érti, egyiknek sem találták meg a fejét – az öregember a szerkesztő szembe nézett, és csöndesen fejezte be, mint aki nagy titkot mond: – Szóval az az egy biztos, hogy ez az átkozott szörnyeteg gyűjtötte a trófeákat.

vége

Amikor megtaláltam a forrás (egyébként Aranyosi-forrásnak nevezik) kútját, akkor még csak rossz érzésem volt, mielőbb el akartam menni onnan, pedig kora délután volt, egy nyugodt, nyár végi nap. Csak később tűnődtem el rajta, hogy mennyire elhagyatott, különös helyen van, a hegyek közt, egy horhos mélyén, ahol csak az ösvényre kihelyezett tábla miatt találni rá. És jóval később belém villant egy kép, hogy éjszaka ott vagyok, és a hold süt, és csak várok, és nézem a kútban sötétlő vizet, és tudom, valami van benne. Ez az egyik legrémisztőbb dolog, amit el tudok képzelni. Azt hiszem, nagyon rossz hangulatú az a hely, biztosan történt valami ott, ami rányomta bélyegét, és szerintem rengeteg ilyen hely van a világon miattunk, emberek miatt.

A forrás

Az erdész megállította az autót, kiszállt, kényelmesen rágyújtott, figyelve, ahogy a két fiú kikászálódik a kocsiból. – Itt volnánk – intett egy ösvény felé, mely vízmosás árnyékos, buja vágatába vezetett. Sósjani és Toma körbenéztek a rengetegben.

Nagy, idős fák nyújtóztak köröttük az égig, a napfény sárgás csápokkal tapogatódzott köztük, a levegőben vadrózsa és morzs illata terjengett, és mindent megtöltött az erdő zaja, az ágak roppanása, a tücskök ciripelése, a távoli fűrészelés sivító hangja. Széles ösvény, vagy inkább egy hegyoldalba vágott út vezette ide őket, felfelé meredeken emelkedett a part, a fák szinte lihegve kapaszkodtak rajta, de lefelé enyhébben, lankásabban bukott alá a terület, árkok, horhosok szabdalta völggyé válva.

– Na, odalenn van a forrás, annak a mélyéről szokott beszélni a Nagy Öreg – magyarázta az erdész, és előre indult, lefelé az ösvényen. – Vagyis hát ezt mondák, akik hisznek benne. Én ugyan még sosem hallottam semmit onnan lentről, csak békakuruttyolást – vallotta be. A két fiú követte őt, Sósjani menet közben elővette tokjából kameráját, és ellenőrizte, tiszta-e a lencse. Az erdész kivette szájából a cigarettáját, és óvatosan, oldalazva ereszkedett, míg el nem érte az árok fenekét. Középen, féméteres sávban posványos, ingoványos volt a talaj, de a két szélén lehetett haladni.

– Ez egy pozitív forrás – magyarázta az erdész –, tavasszal egészen dús lesz, és a víz mindenhol megjelenik idelenn, szóval az állatok ide járna inni – mutatta a sárban elszórt patanyomokat, aztán slukkolt a cigijéből.

Haladtak az árokban jó tíz métert, és egy kanyar mögött elébük bukkant a forrás kútja. A betonkarima a káváig tele volt vízzel.

– Húha – torpant meg ez erdész. – Itt valami történt.

Közelebb mentek a térdig érő betongyűrűhöz, körbeállták és belebámultak a zöld, zavaros lébe, melyből enyhe iszapszag párolgott.

– Mostanában nem is esett sok eső – jegyezte meg Toma. – Miért van ez ennyire tele?

– Nem tudom – vallotta be zavartan az erdész. Oldalt mutatott. Gyökerekhez kötözve, hosszú zsinóron ódon favödör hevert a földön. – Ezzel szoktunk vizet merni, és normál esetben le kell engedni legalább hét méter mélyen, hogy beleérjen. Itt valami történt.

– Ja, de akkor most mi van, megfulladt a Nagy Öreg? – kérdezte Sósjani, miközben elhátrált a kúttól, és bemérte a kamerával a látványát.

– Ezt is veszed? – kérdezte az erdész riadtan.

– Nem, csak megnéztem a képet – csóválta fejét a fiú.

– A Nagy Öreget ne féltsétek. Rengeteg járat van a hegy alatt, mert itt volt az aranyosi bányajárat, tele van fúrva mindenhol a hegy, mint egy sajt. Meg a Nagy Öregnek amúgy se árt meg egy kis víz, hisz halhatatlan, nem? – nevette el magát az erdész.

– Maga nem nagyon hisz benne, ugye? – kérdezte Toma óvatosan.

Az erdész elnyomta cigarettáját egy fatörzsön, majd a zsebéből kis fémkazettát vett elő, abba rejtette a csikket, végül homlokráncolva Tomára nézett: – Szerintem az a fontos, hogy ti miben hisztek. Azt gondolom, a Nagy Öreg – ha létezik is – csak annak válaszol odalentről, aki hajlandó elhinni az ilyesmit – bólogatott, mintegy alátámasztva az igazát. – Na, nekem például soha nem válaszolt.

– Értem – szögezte le Toma, majd felsóhajtott. – És köszönjük a fuvart. Meg hogy megmutatta a helyet.

– Nincs mit.

Csöndben maradtak, vártak, hallgatták a rovarok és távoli, ismeretlen madarak által keltett zajokat, és nem néztek egymás szemébe.

– Jó erőben vagytok, fiatalok vagytok. Van a kocsimban egy vödör – jegyezte meg aztán az erdész, majd a favödörre mutatott: – Azzal együtt, ketten egy óra alatt kiszeditek a vizet. – A horhos közepe felé fordult: – Öntözzétek csak ide, az állatok úgyis szomjasak, örülni fognak neki éjszaka. – A két fiúra nézett várakozóan: – Hozzam?

Toma Sósjanira sandított, aki közben levette a melegítő felsőjét, leterítette, és rárakta a kameráját, majd ő is lehuppant mellé. – Mi legyen?

– Nekem van időm – jegyezte meg Sósjani mogorván.

– Akkor csináljuk – lelkesedett Toma, mire az erdész elindult, ellökte vastag, katonai gyakorlóba bújtatott testét a horhos falától, és fölment a kocsijához.

– És te hiszel ebben az egészben? – kérdezte csöndesen Sósjani Tomától. – Már úgy értem abban, hogy megéri elszarni a napunkat erre, mert van odalenn egy mesebeli lény, a víz alatt, aki csak arra vár, hogy dokufilmet csinálhassunk róla, amivel aztán történetesen megnyerjük a megyei ifjúsági dokufilmrendezői versenyt szeptemberben?

– Ha van odalenn valami, és ha szóra bírjuk – számolta ujjain a feltételeket Toma –, akkor megnyerjük azt a szaros versenyt, ebben biztos lehetsz.

– Aha – hagyta jóvá Sósjani beletörődve, majd hallgattak, aztán figyelték, ahogy az erdész visszaóvakodik a csúszós ösvényen, kezében egy sárga műanyag vödörrel meg egy hosszú, erős kötéllel. – Ebéd után visszajövök, megnézem, hogy haladtok – mosolyogott rájuk csupa szakáll arcából. – Ha megunnátok, és hazamentek, a vödröt csak hagyjátok itt. És a földút visszavisz a garázssorig, ahol felvettelek titeket. – Rákötötte a kötelet a vödör fülére, majd az első merítést ő maga végezte el. Széles, nagy mozdulattal loccsantotta ki a vizet. – Jó messzire öntsétek, hogy a forrás környéke ne ázzon el – kérte őket. Toma megragadta a másik vödröt, és csatlakozott. Sósjani kelletlenül felállt, és elvette az erdésztől a sárga vödöröt.

– Minden jót, fiúk! – intett nekik a férfi, aztán nyögve megindult az autójához, de még a kanyar hajlatában megtorpant. – Arra figyeljetek, hogy bármennyire szomjasak is lesztek, ebből a vízből ne igyatok. Most egyáltalán nem tiszta a forrásvíz, ki tudja mi ment bele, hogy így felduzzadt. Majd hozok nektek kólát délután…szeretitek a kólát?

A fiúk bólogattak, hogy szeretik, majd figyelték, ahogy eltűnik, aztán nekiláttak a munkának. Eleinte könnyen ment, mert csak bele kellett meríteni a vízbe a vödröt, de később, ahogy haladtak, és már a kötelet is használni kellett, mind nehezebb lett a dolog. Izzadni kezdtek, a levegő is megsűrűsödött a fák közt, és mintha a napfény is erősebben, fehérebben tűzött volna rájuk odafentről. Sósjani egy óra múltán annyira kifáradt, hogy behúzódott egy fa árnyákéba, onnan figyelte Tomát, közben néha csinált róla egy snittet. Levette pólóját is, látszott beesett, csontos mellkasa, ami miatt a többiek oly sokat csúfolták az öltözőben. Nagyon jó bioszos és matekos volt Sósjani, és általában nem érdekelte semmi olyan, ami egy átlagos osztálytársát érdekelte volna, legfeljebb a csajok, de az is csak egy fura, bizsergető sóvárgás volt a szíve mélyén. Később, ahogy beljebb ment az erdőbe hogy vizeljen, megtalálta a gombát. Letörte és odavitte a kalapját Tomának, aki rendületlenül dolgozott tovább.

– Figyelj, erről olvastam. Vörhenyes pemetegomba – magyarázta neki lelkesen. Toma abbahagyta a vödrözést, és csak egy kicsit lihegett. Pont az ellentéte volt a másiknak. Erős, robosztus fiú, római arcéllel. Az ember azt gondolta, bokszoló lesz belőle, de Toma inkább az irodalomhoz vonzódott. Asimov és Tolkien volt a kedvence, és ebben az évben felfedezte fel magának Adyt is. – És ez mire jó? – kérdezte mélyet sóhajtva.

– Megenni – bólogatott Sósjani. – Megpördít minket, teljesen elszállsz tőle, órákig lebegni fogsz meg ilyenek – bizonygatta.

– Nem veszélyes? Úgy értem, nem mérgező? – kérdezte Toma gyanakodva.

– Dehogy – Sósjani eltűnődött. – No jó, talán nagy mennyiségben. De ha csak ennyit fogyasztasz – letört egy darabot a kalap pereméből és a másiknak adta, majd tört magának is, és a szájába tette –, akkor nem lesz mellékhatása. Nyeld le.

Toma behunyta szemét, aztán erőset nyelt, de azonnal köhögni kezdett. – Ah, megakadt – nyögte, majd felkapta Sósjani félig teli vödrét. – Innom kell.

– De azt mondta... – kezdte volna Sósjani, ám Toma leintette: – Nem érdekel, csak nem mérgező egy pár korty forrásvíz – azzal megdöntötte a vödröt, és ivott. Sósjani nézte, majd a kezében tartott gombakalapot összemorzsolta, és amikor Toma végzett, elkérte tőle a vödröt: – Igazad van. Én is szomjas vagyok. – És ő is ivott.

Nekikezdtek ismét a munkának, immár közösen, és néha meg-megállva kérdezgették egymást, hogy van-e már hatása a gombának, de nem tudtak semmi különösről beszámolni. Toma aztán egy idő múlva azt mondta, hirtelen hideg lett, szinte már fázik, ezért még jobban rákapcsolt, Sósjani pedig tapogatni kezdte az orrát. – Te, nem nőtt meg az orrom? – kérdezgette riadtan Tomát, aki olyan gyorsan dolgozott, hogy oda se nézve rávágta, hogy nem.

Kora délutánra járhatott, amikorra a vödrük már sötétségbe bukott alá, nem látták még a víz csillogását se, mert a nap, a lombok miatt nem jutott el a kút fenekéig.

– Pihenjünk – kérte Sósjani, és leheveredett a kamerája mellé, a melegítő felsőjére.

Toma szótlanul melléült, majd pár perc után hátradőlt a fűben, és a fák közt tündöklő kékséget nézte. – Egyáltalán minek ide egy forrás? – kérdezte inkább önmagától. – A várostól alig öt percre vagyunk. Aki szomjas, az haza tud menni inni. Minek ez ide?

Sósjani nem válaszolt, talán már el is aludt, talán szendergett, de az öreg, reszelős hangra felpattant a szeme.

– Hogy nekem legyen egy jó kis helyem.

A hang a kút mélyéről jött, visszhangzott és ide-oda csapódott a forrás falán. Olyan volt, mint egy nagyon-nagyon idős ember hangja, aki élete nagy részében talpas Kossuth cigarettát szívott.

A két fiú felpattant, és a betongyűrűhöz óvakodott: – Van ott valaki? – kiáltott le Toma reszkető hangon.

– Mit gondolsz? – jött a válasz azonnal. Toma falfehéren fordult Sósjanihoz, aki elkerekedett szájjal bámult a kútba. Megragadta a vállát, és a fűben heverő kamera felé mutatott. Sósjani odaszaladt, felkapta és bekapcsolta.

– Te vagy a Nagy Öreg? – kérdezte Toma, figyelve, ahogy társa int, hogy megy a felvétel, és vele szemben odaáll a kút másik oldalára.

– Sok nevem van. Igen, így is hívnak – mondta az idegen a kút mélyéről. Gunyoros és kötekedő volt hangja, Toma úgy érezte, szavai szinte befolynak füle nyílásán.

– És mióta élsz itt? – kérdezte tétován.

– Na, várjunk csak – akadékoskodott az öreg – elmesélek én mindent, de adjatok ennem. Anélkül nincs válasz.

– Nekünk meg kajánk nincs – vallotta be Toma.

– De van. Ti magatok.

A két fiú egymásra nézett, majd Sósjani leengedte a kamerát. Toma hátrébb lépett a kúttól: – Hogy érted?

– Valamelyikőtök lejön hozzám. Ha jól laktam, válaszolok a másiknak. Mindent elmondok, amit tudni akar. Áll az alku?

Sósjani megkerülte a kávát, és Toma fülébe súgta: – Ez őrült. Meg akar enni minket.

– Tudom – súgta vissza Toma lelkesen –, de menjünk bele. Elmondja, amit el kell, aztán elszaladunk. Mit csinálhat velünk?

Sósjani hitetlenkedve meredt rá, és ellenkezni akart, de Toma már ismét a kút fölé hajolt: – Rendben, áll az alku. De más sorrendben. Előbb beszélsz nekünk, aztán kapsz élelmet.

– Nagyszerű – nyugtázta az öreg, és Toma megpördült, mert a hang hirtelen mellőle szólalt meg –, csak ne feledjétek, kivel kötöttetek üzletet – az ég hirtelen elsötétedett, és hideg szél kélt –, olyasvalakivel, akinek a hatalma – a fák recsegve meghajoltak, ide-oda lóbálták koronáikat – nagyobb, mint azt ti valaha is – egy róka szaladt át a tisztáson, majd megtorpant, és felvonyított a sötét égre – el tudnátok képzelni, ezért ha nem tartjátok be a szavatokat – hirtelen sötét árnyék, füst majd sárga láng csapott fel a kút mélyéről –, feljövök hozzátok, és én magam viszlek le a mélybe – és a lángok közt egy fehér, izzó angyal alakja derengett fel.

Aztán hirtelen minden visszatért. Ott álltak a forróságba, a napsütésben, a moccanatlan tisztáson.

– Mi a szar volt ez? – nyögte Sósjani hisztérikusan. Toma egyik szeme sarkából egy könnycsepp gördült le, nyitotta a száját, de nem tudott válaszolni. Megtette helyette a Nagy Öreg: – Ez az volt, hogy rossz emberrel kötöttek üzletet – jött fel a hangja ismét a mélyből.

– Ki vagy te? – vett erőt magán Toma, és bár csak suttogott, a másik meghallotta.

– Én vagyok az, aki a kezdetektől fogva itt volt. Talán az angyalokkal jöttem, talán az anyag zugaiba kucorodva, nem tudom, de örökké e hegyek közt és a város völgyében kóboroltam. Az is lehet, ez a hely volt az édenkert, és én vagyok a halhatatlan elsőszülött, akinek átka, hogy bezárva marad kudarca helyszínére – de ki tudja már ezt megítélni?

– Nem tud innen elmenni? – ravaszkodott Sósjani, közben vadul vizslatta az ösvényt, és mutogatott Tomának. Ajkaival formázta is: Fussunk el.

– Nem tudok elmenni csak a völgy pereméig, de gyors vagyok, utolérlek, bárhova futnátok is, ezért nem érdemes az alkunk megszegésén törnöd a fejed – jött a mélyből a hang. Sósjani erre teljesen összeroskadt, még a videokamerát is a földre célozta, és csak állt ott bénán, elesetten. Toma odament hozzá, elvette a kamerát, ellenőrizte majd a sötétségre irányozta: – Mit láttál, mióta itt élsz?

Sokáig nem jött válasz, már azt hitték, hogy a Nagy Öreg el is ment, aztán mégis megszólalt: – Emlékszel arra, amikor a kertetekben az apád lefűnyírózta azt az egérodút?

Toma döbbenten bólintott: – Emlékszem.

– A földhalom tetejét levágta a gép, és a nőstény egyből elszaladt, és pár fehér, vonagló, ujjbegynyi kisegeret a penge kettészelt, ők voltak a szerencsésebbek, mert a többieket a napfény és a meleg, a forróság lassú kínhalálra ítélte. És te ott guggoltál felettük, és nézted ezeknek a csupasz teremtményeknek a hibavaló vonaglását, és a lassú pusztulásukat, és arra gondoltál, hogy azt sem tudják, mi történik velük, így, ilyen értelmetlenül jöttek létre és mennek el. Na, ezt láttam én itt – csak, emberekkel.

– Hetekig nem mentem a hely közelébe. Vagy hónapokig – mélázott emlékein Toma.

– Én sem megyek már be a városba. Régebben, két-háromezer évvel ezelőtt gyakran megfordultam odalenn, persze éjszaka, álruhában. De innen, innen a föld mélyéről is jól látok mindent. És amit láttam, az elmúlt időben, amit csináltatok az elmúlt években, az olyannyira viszolygással tölt el, és olyan dühvel és undorral, hogy nem vágyom már rátok csak akkor, ha éhes vagyok.

– De miért eszik embereket? – kiáltott fel Sósjani elkeseredetten, inkább Tomának címezve a kérdést, mint a Nagy Öregnek.

– Nem eszem meg szó szerint őket. Csak elveszem az erejüket. És azzal jóllakom. Más kérdés, hogy ők ebbe belehalnak – jött a nyugodt válasz.

– Még mindig nem értem, hogy mi a célja a maga létezésének – jelentette ki Toma. – Ott ül a föld mélyén, figyeli a városunkat, és undorodik tőle. Nem tudja, honnan származik, és minden vágya, hogy elkapjon valakit, akinek elveheti az erejét. Mi ennek a lényege?

Az Nagy Öreg megvárakoztatta őket a válasszal, de aztán kissé türelmetlenül így szólt: – Ti, emberek mindig az értelemet keresitek, mindenben látni akartok valami mögöttes tartalmat. Azt hiszitek, a világ jól felépített, logikus és kiegyensúlyozott hely. Minden történetetek úgy végződik, hogy van benne tanulság és egyensúly, még akkor is, ha a tragédiákat írtok. Ezzel szemben a valóság, amit én látok, kaotikus, esetlen, egy összegubancolódott csomó. A világ, amiben éltek értelmetlen. Vegyük csak a férfit, aki idehozott, majd ravaszul rávett titeket, hogy elvégezzétek helyette a munkát. Részeges, durva alak, aki pár hónapja agyonverte a feléségét, és aztán felzabáltatta a vaddisznókkal, innen nem messze. Azóta minden héten megerőszakolja a nyolcéves lányukat. Ennyit a jó történtekről. Lassan kezdek éhes lenni. Van még kérdés?

Sósjani intett Tomának, hogy most ő jön, majd a sötétség fölé hajolt: – Van. Meg lehet magát ölni? El fog maga pusztulni valaha?

A hang szinte derűsen csengett fel hozzájuk: – Itt ültem, hetekig a víz mélyén, mivel egy elárasztott bányajárat túlfolyt, és felnyomta a vizet. Gondolod, hogy lett tőle valami bajom? Egyébként már nagyon sokszor meg akartak ölni, mindenféle módon próbálkoztak. Voltak olyan népek, akik pontosan tudták, ki vagyok, és irtóztak tőlem. Háborút indítottak ellenem. Mások felszegeztek gerendára, megégettek vagy lefejeztek. Mégis itt vagyok. Szóval azt hiszem, az a sorsom, az az átkom, hogy örökre ezen a környéken tanyázzam. És figyeljem a történeteiteket, amit ti életnek hívtok.

Sósjani ismét intett Tomának, hogy menjenek arrébb. Elsétáltak a felfelé emelkedő ösvény közepéig.

– Valahogy el kell szöknünk – jelentette ki Sósjani elszántan.

– Hiába suttogsz, úgyis meghallja – figyelmeztette Toma.

– Nem érdekel, én el akarok húzni innen – csattan fel Sósjani, majd lenézett a Tománál lévő kamerára. – Ezt most veszed?

A másik bólintott. – Láttad te is az előbbit, nem? – szegezte neki a kérdést. – Szerinted meddig jutnánk?

Sósjani nem válaszolt. Toma megvonta vállát: – Húzhatnánk sorsot – mire Sósjani rámeredt, arcában döbbenet és rettegés, ami aztán meglepetéssé vált. Toma megfordult, és akkor már ő is látta a közeledő erdészt. A kezében két üveges Pepsit lóbált.

– Na, hogy álltok, fiúk? – ereszkedett le hozzájuk a férfi.

– Jól – bólintott Toma, és rejtve, gyorsan megrúgta Sósjani bokáját. – Nagyon jól.

– Hagy nézzem – a férfi a forrás betongyűrűjéhez caplatott, majd lenézett a mélybe. – Ez igen – visszhangzott a hangja lefelé. – Szépen kitakarítottátok.

– Igazából ezt magának kellett volna megcsinálni, nem? – kérdezte tőle vádló éllel Toma.

– Hát, nincs így megszabva, de igen, az erdészet feladata tisztán tartani – vigyorgott rájuk elégedetten a férfi, és nyújtott a két üveget. – Tessék, a fizetségetek.

A fiúk elvették a pepsis üvegeket, és mellé léptek.

– És, megtaláltátok a Nagy Öreget? Válaszolt? – kérdezte tőlük az erdész. Toma bólogatott: – Igen. Ott van odalenn. Egy kicsit látszik a kopasz feje is – mutatta. Az erdész visszafordult a kút felé, kissé előre dőlt. – Most komoly? – bizonytalankodott, és ekkor Toma lehajolt, megragadta a lábát, és megemelte, és aztán már Sósjani is kapcsolt, fogta a férfi derekét, és együtt emelték és tolták, míg át nem bukott a betonperemen. Súrlódott és kiáltott, majd puffant odalenn.

Pár másodpercig csönd ült a tisztásra, aztán lentről jajgatás kélt: – Miért csináltátok ezt?  – ordította a férfi. – Eltört a lábam. Azonnal engedjétek le a kötelet! Nem halljátok? – aztán hirtelen elhallgatott.

Toma figyelmesen nézte a kút alján tanyázó sötétséget, de nem látott semmit. Sósjani odalépett mellé, és megütögette a vállát: – Menjünk – kérte szelíden.

Toma bólintott, megindult a másik után, aztán meggondolta magát, és visszament a kúthoz. Pár másodpercig fülelt, de az erdész nem adott ki hangot.

Végül Toma belesuttogott a mélységbe: – Látod? Mégsem annyira értelmetlen.

 vége

Bevallottan a mai estére készült az alábbi anyag. Egyrészt a fejemben volt a cikk, melyet be is csatoltam mottóként, másrészt a blog a blogban ötlete is tetszett, itt nyilván úgy kellett megírni a szöveget, hogy egy lelkes lokálpatrióta izgatott hangnemét tükrözze. Harmadrészt a korábbi novellák triumvirátusából ezzel véget ér egy másik szereplő története is, illetve vékony szálként ennek a írásnak az elején még felbukkan, igaz, csak elásandó dögként...És talán kilóg a történetből a kísérteties kutya, de ha valaki ezt és ezt elolvasta, az érti majd, miért kell itt lennie. Talán még annyi, hogy gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott Zrínyi halála, és a "mi lett volna ha" effektus, az a gondolatmenet, amihez hasonló King regénye, a 11/22/63. 

A Zrínyi-projekció

mottó: Vaddisznók kóborolnak Salgótarjánban

blogbejegyzés: palockronika.blog.hu, 20XX.11.03.

Mint az a hírek alapján már napvilágot látott, november 1-jén túrázók a városunk feletti erdő egy futók által is előszeretettel használt ösvényén emberi maradványokat találtak. A sokkos állapotba került szemtanúk elmondása szerint a férfi, negyvenes éveiben járó áldozat teste az ösvény közepén feküdt, míg feje tőle pár méterre. Mindent, a környező fákat, bokrokat vér borított. A test állapota azt tükrözte, mintha felrobban volna, vagy nagy erejű, a hadseregben dum-dumnak nevezett golyóval találták volna el a nyakán, a végtagok törzshöz kapcsolódó részén és a törzs közepén. A torzóhoz a végtagok szinte épp hogy csak csatlakoztak, nyilatkozta blogunknak az egyik szemtanú, a mellkas és a gyomor egészen az ágyékig felnyílt, mintha kipukkadt volna. A maradványokon található ruhában nem találtak a holttest azonosítására alkalmas iratot, ám a test mellett és az ösvényen látható nyomok arra utaltak, hogy az áldozat kutyával érkezett a tett helyszínére. Rövid keresés után a rendőrség szakemberei fellelték a megcsonkított állat tetemét az aljnövényzetben. A fekete, nagy testű korcs kutya olyan sérüléseket szenvedett, melyeket a szakemberek és a helyi vadásztársaság szakértői vadkannak vagy farkasnak tulajdonítottak. Megjegyzendő, hogy az utóbbi években gyakori a farkasészlelés a környéken, a vadak a Tátra erdőségeiből érkeznek át a „zöld határon”.

Mindkét esetben a feltételezett halál időpontja október 31-e, az éjjel tíz és éjfél közti időszak lehetett. Ez amiatt is nagyon különös, mivel a futók és kutyasétáltatók ebben a kései órában már nem tartózkodnak a közvilágítás nélküli erdei ösvényeken.

A rendőrség egyelőre vizsgálja, hogy gyilkosság történt-e, de a sebek jellegéből és a holttest elhelyezkedéséből az emberi áldozat esetében az önkezűség sem kizárt. Feltételezhető, hogy az áldozat kutyája az esemény hatására menekült a közeli bozótosba, ahol egy vadkan avagy egy északról városunk környékére kóborló farkas marcangolta szét.

Mindkét feltevést megerősíti az, hogy a blogunkhoz eljutott információk szerint az emberi áldozat sebeiben is találtak állati szőrszálakat. Nem ritka, hogy vadkan támad embere, főképp a ha kicsinyeit, területét félti, de az is tény, hogy az állati erőszak a halott egyéb sebeiből nem igazolható. A hivatalos álláspont is ezt támasztja alá, hisz a szűkszavú rendőrségi közlemény szerint az emberi áldozat esetében a halál kiváltó oka egyelőre ismeretlen. A szemtanúk leírása, beszámolója alapján mintha valamiféle belső robbanás végzett volna az ismeretlen férfival. Blogunk több feltevéssel is él e rendkívül különös bűneset vagy tragédia kapcsán, a legvalószínűbbet most olvasóink elé tárjuk. Mindenképp figyelembe kell venni a baljós időpontot: október utolsó éjjele a Halloween, a hazánkba is mind népszerűbb kísérteties ünnepkör ideje. A kelta hagyományokon alapuló hiedelem szerint ezen az éjszakán a legvékonyabb a holtak és az élők világ közti határ. Nem bocsátkoznánk misztikus találgatásokba e szörnyű haláleset kapcsán, de az elképzelhető, hogy az áldozat megszállottja volt a Halloweennek, és erre az időpontra időzítette rituális öngyilkosságát. A sérülések jellege alapján, illetve rendszeres olvasónk, egy volt bányamester, robbantási szakember észrevételeire támaszkodva úgy véljük, az illető egy kisméretű plasztik bombát nyelt le, majd távirányítással élesítette azt. A vele lévő kutya a robbanás hatására menekült az erdőbe, ahol egy, a dörejtől ugyancsak megriadt vadkan végzett vele. Természetesen ennek a bizarr öngyilkosságnak a kiváltó oka számunkra is ismeretlen. Talán a férfi így akart egyesülni valami földöntúli hatalommal, talán családi tragédia avagy egy diagnosztizált halálos kór áll a háttérben – mindenesetre sokkal többet tudnánk, ha fény derülne az áldozat kilétére. Amennyibe új információ áll rendelkezésünkre, jelen bejegyzés anyagát frissítjük.

részletek Pile kézzel írott, dátumozás nélküli naplójából

Ma két fontos dolog is történt. Megérkezett a szkennelt anyag Berlinből, és sikerült eladni a céget. Utóbbi nem nagy ügy. Csak lezártam, amit le kellett. Egy fővárosi hálózat vette meg, elég jó árat fizettek. Most már csak a papírmunka maradt, és hogy elhozzam az irodából a cuccaimat. Ezzel megteremtem az anyagi alapját a projekciónak. A szkennelt szöveg németül van, szakfordító kell. Reményeim szerint a német Aper-páholy működésének és beavatási szertartásának leírását tartalmazza. És ezzel a helyére kerül a német ág is a kirakóban. A Zrínyi-projekció, melyet persze Vadkan-projekciónak is nevezhetnék, a végéhez közeledik. Még Annát kell megoldani. A legjobb lenne megölni. Persze a szakítás még egyszerűbb. Úgyis láttam, sokat lóg az új lovászfiúval. Anna és az ő lovai. Mindig is az agyamra mentek ezek a négylábú, bamba teremtmények. Rég elfeledték azt a szabadságot, amit az erdő ad. Azt hiszem, mielőbb beszélnem kell Annával. Az új, projektált énemet kell majd elővennem. Azt, ami végső transzformációban teljesen színre lép majd. Durvának kell lennem. Otrombának. Vadnak és dühösnek. El kell őt küldenem a picsába. Nemcsak azért, mert unom, mert útban van. Nemcsak a szőrtelen, törékeny, csupa báj és kellem teste miatt. Az anyáskodó gügyögése miatt. Hanem azért, mert tudom, ő nem volna képes követni az utamon. Ő nem tud utánam jönni. Még ha akarna, se tudna. De nem is akar.

…

Nem érti. Persze, hogy is érthetné. Főképp azt nem érti, miért változtam meg ennyire. Sokadszor kéri, hogy találkozzunk. De semmi kedvem. Nincs már mit mondanom. Azt hittem, a jelenetből ott, a Tesco parkolóban mindent megért. Másrészt három hete nem láttam embert. És ez így van jól. Ez is a projekció lényege. A hívása után falhoz vágom a mobiltelefont. Utolsó kapocs a világgal, viszlát. Most a fordítást olvasom, és jegyzetelek. A teljes kép már rég összeállt a fejemben, csak az utókor miatt csinálom. Hátha lesz követőm. Néha hallom, ahogy a szomszédok tesznek-vesznek az udvarukon. Füvet nyírnak. Nyár végi piknik. Eleinte sajgó nosztalgiát éreztem az emberi világ iránt. Mostanra már elnyomtam ezt. Az egyik szomszéd átjött két napja. Bekiabált az ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e. Visszaszóltam, igen. A hangom mély volt, rekedt és torz. Hallottam, ahogy eliszkol. Szegények, ha most látnának, még jobban megijednének. Vagy kihívnák a rendőrséget. Szakállam csapzott, ápolatlan. Hajam, szemöldököm lenőtt, torzonborz. A körmeim ugyancsak megnőttek, mocskosak. Meztelenül járok-kelek, lassan elhagyom a vécé használatát. Mosdatlan bőröm piszkos, zsíros, először kipattogzott, most már ismét egészséges. De valahogy megvastagodott. Ahogy a szőröm is. Sosem voltam egy ősemberi kinézetű valaki, de most mindenhol kezdenek rajtam feltűnni szürkés, erős szálú szőrszálak. Az, ami a szakállamba is vegyül. Az ujjaim tömpék és rugalmatlanok lettek. Alig tudok velük lapozni, vagy ezeket a bejegyzéseket megejteni. A lényeg, hogy így nem mehetek emberek közé. Annát is ezért küldtem el minden hívás végén. A jó büdös anyjába. A düh. A dührohamok a világ ellen. Lassan már nem tudom kontrollálni. Félek, előbb-utóbb kitörök innen. Felszakítom az ajtót, és rárontok egy futóra. Vagy egy babakocsis anyukára. Avagy valamelyik szomszéd gyerekre. A projekció fontos része ennek a dühnek a tartalékolásra. A nagy átalakulás rengeteg energiát emészt fel. A düh energia.

…

A projekció lényege a szintugrás. Átváltozni azzá, ami mindig is bennünk van. Teret adni a vadnak. Kiengedni a bestiát. Ez az, amire egy nő, például Anna nem lenne képes. Ez az, amit a civilizáció elrontott. A görögök tudták. Pán isten. Aktaión, akit a saját kutyái marcangoltak halálra Artemisz parancsára. Az egész Dionüszosz-rítus, mely kábulatában éjjelente a városokat körülölelő dombokra felszaladó görög nők kis állatokat téptek szét. A helóták éjszakai levadászása Spártában, a Krüteia. Ez mind a projekció eredete. Nietzsche jól sejti, hogy ez, a dionüszoszi én elnyomása lett a civilizációnk kudarca. A rómaiak már megszelídítették, Rómából csak a farkas által nevelt alapítók jelentősek. És az ő közvetítésükkel, a farkas formájában, csökevényes módon jut el Európába. Itt aztán ez az eltorzult forma él tovább. A farkasember mítosz az, amikor valamit sejtünk, de tudásunk hiányos. Nem a farkas a végcél. Nem. Hanem a vadkan.

…

Kitűztem a napot. A testi állapotom miatt tovább nem várhatok. Október utolsó napjának éjjele lesz. Kitüntetett nap több nagy hagyományban is. Addigra teljes mértékben megduzzad, kifejlődik bennem a projekció. Képes leszek egyetlen ugrással, egyetlen összpontosított akaratlobbanással kívülre helyezni Őt. Ma ismét itt járt Anna. Természetesen nem engedtem be. A lakásban elviselhetetlen a bűz. A szükségemet két hete a sarokban végzem. A szar és a húgy végigfolyik a padlón. A konyhában rothadó zöldséghalmok. Húst már jó ideje nem eszem. Legyek és muslicák felhői. A testem nagyon legyengült. Sovány vagyok és gyanús foltok lepték el bőröm a szőr alatt. A szőr viszont továbbra is erősödik rajtam. Acélosan szürke és durva, mint a sörte. A szemem besüppedt koponyámba, arccsontom eltorzult, a fogaim pedig mintha megvastagodtak volna. Azt hiszem a test öntudatlanul is hozzáidomul a belsőhöz. Nem csoda, hogy a középkorban ezt az állapotot farkassal azonosították. Ha a tükörbe nézek, egy ijesztő, vad és rút állat néz szembe velem. De ez csak a burok, a lényeg még odabenn van.

…

Amikor a kopogtatás és dörömbölés után a függöny résein kilesek, és nézem Anna távoldó hátát, majd ahogy beszáll a lovászfiú autójába, egy kutyát látok az utcán. Egyenest a házammal szemben, a szemközti járdán ül, és mintha az én ablakaimat lesné. Képzelődés, ostoba vízió, melyet a hiányos táplálkozás kelt. Vissza a történetiséghez. A görögök után a Német Császárság alkimistái veszik fel ismét a fonalat. A német könyv szkennelt változata, melyet utoljára szereztem meg a gyűjteményembe, tőlük származik. Magnus Aperianus munkája. Beszédes álnév, az „aper” latinul vadkan. Fő művében, „A természeti jó és rossz”-ban 1452-ben leírja, hogy az emberben három misztikus állat él. Az oroszlán az isteni jót képviseli. A farkas az ördögi gonoszat. És középen van a vadkan, mely a természetbeni élet áldott, se jó se rossz állapota. Az az ösztönlény, ami évmilliók óta uralja a Földet, és amit mi az állatvilággal azonosítunk. Mi emberek, messze elhajlítottuk tőle magunkat. Ennek eredménye a civilizáció. Aperianus a görög titkos szövegek és Hermész Trisztmegisztosz néhány elfeledett műve alapján arra a következtetésre jut, hogy a vadkan az, ami legkönnyebben felszínre hozható. Alkimista nyelvet használ, azt mondja, kikristályosítható. A lélekben, a szívben, odabenn kell elvégezni azt a szublimálást, mely elvezet a vadkanhoz. Én ezt projekciónak nevezem. Aperianus munkáit aztán jó száz évvel később veszik csak igazán komolyan. Francia főurak egy kicsiny csoportja titkos társaságot alapít. A De Rais társaság valószínűleg Gilles De Rais-ről a szörnyetegről, Jean d’ Arc harcostársáról kapta nevét. Ő már a tizenötödik században megpróbálkozott a transzformációval. Sajnos gyermekek vérével és egyéb olcsó trükkökkel, nem csoda, hogy elégették. A „De Rais” jelentése egyébként „küllők”. Utalás arra, hogy a világ előrehaladtában mindig is a vadkan rész játszotta főszerepet. Az oroszlán részünk törvényeket és vallásokat teremtett. A farkas én háborút és káoszt szított. A vadkan csak élni akar, az erdő mélyén létezni szent és érinthetetlen vadságában.

…

Három nap van  hátra. Már minden élelem elfogyott. Fontos a teljes kiéhezettség állapota. A kanapéra kucorodva fekszem. Tartalékolom az erőmet a végső útra. Befelé figyelek, csak az odabenti dolgokra ügyelek. Ha mégis körbenézek a romokban heverő lakásban, néha mintha egy kutyát látnák a sarokban ülni. Nagy, fekete korcs. Ismerős valahonnan. De hamar rájövök, képzelődöm. Már nem számít, egyébként se, csak ami idebenn van. Ott feszül, mélyen a bőröm, a szívem, a bordáim alatt, a húsom rétegeiben a vadkan. Érzem, hogy ki akar törni. Érzem pusztító erejét. Nem tudom, milyen lesz a végső projekció. Sejtem, hogy a fizikai énem nem éli túl. Lehet, a tudatom sem. A vadkan nem gondolkodik. Nincs szüksége tudásra, emlékekre, érzelmekre. Mindez kolonc. A vadkan maga mögött hagyja az ember által kreált világot, és csak a zöld páfrányt látja maga előtt. Megkérdezhetném magam, hogy jutottam ide, hogy egyesüljek vele. Azt hiszem, mindig is erre vágytam. Gyermekkorom óta úgy éreztem, nem jó helyen vagyok. Egy idegen. Aki nem fér a bőrében. Minden furcsa és esetlen volt életemben, mintha a kezdetektől fogva félresiklott volna a létezésem. Ezért volt reveláció az a szöveg, ami bevezetett a Vadkan-hitbe. Az első szöveg, ami felnyitotta a szemem. A Zrínyi-tanulmányból.

A könyvtárban akadt a kezembe. Egy válogatás volt, eszement történeti képzetek, tévhitek gyűjteménye. Pont a Zrínyi haláláról szóló összeesküvés elméleteknél nyílt ki. És egy bekezdésben ott volt előttem. Az igazság. A szerző mintegy mellékesen említette meg, maga se jött rá, mit ír le. Hogy Zrínyi tagja volt egy titkos társaságnak, amelynek címere vadkant ábrázolt. Valószínűleg a De Rais-csoport egy kelet-európai ága lehetett. És hogy főképp magyar és horvát főnemesek alkották, akik istentelen, torz szertartásokat tartottak vidéki kastélyaik pincéiben. Egy-egy ilyen szeánszon a főurak önszuggesztió útján transzba estek, és állatnak, farkasnak avagy vadkannak hitték magukat. Ez az állapot többnyire csak odáig fejlődött, hogy a szolgálólányokat végighajszolták a folyosókon. Rosszabb esetben öltek is. Zrínyi is rendezett hasonló összejöveteleket. A híres, csáktornyai kastély melletti vadászbaleset igazából egy szeánsz méltatlan lezárása volt. Zrínyi a transzban vadkannak hitte magát. Ő és társai kirontottak az erdőbe az éjszaka közepén. A többieket a dermesztő reggeli fagy gyorsan kijózanította. De Zrínyi egy igazi vadkannal találkozott, mely nem ismerte el őt fajtársának. A főurak, hogy az előzményt és az okot palástolják, kitalálták a vadászbaleset történetét, sőt, fedő sztoriként a Habsburg-merénylet mellékszálat is elhíresztelték.

Ahogy elolvastam, azonnal tudtam, hogy igaz. És hogy több van mögötte, mint amit sugall. Kutatásaim során rájöttem, hogy Zrínyi valójában egy sikertelen projekció áldozata lett. De a lényeg, hogy ő hibázott, nem a gyilkos vadkan. Ő nem vitte végig az átalakítást. Túl mohó, túl türelmetlen volt. Épp ezért van az, hogy én már harmadik hónapja meditálok a lakásomba zárva. És három nap múlva elvégzem azt, amit Zrínyi oly csúfosan félbehagyott.

Vadkan leszek.

vége

Az, aki olyan helyzetben van, mint én, az, aki elköltözik a szülővárosából és aztán néha visszatér, és időről időre egyre elkeseredettebben és csalódottabban  látja, hogy mi változik, mi nem, az meg fogja érteni ezt az írást. Egyrészt benne van az inváziós sci-fik alaphangulata, a "valami megváltozott az emberekben, de nem tudom mi" (csak az idő, az idő múlik, nyugi), másrészt benne van az, hogy én mindig ilyen hármast, egy szellemi, alkotói triumvirátust szerettem volna, de sose volt benne részem a Városban.

Nyilván ezért is jöttem el, és ezért is ez az írás, ami egy több részből álló hosszú novella első szekvenciája.

Raszputyin menyasszonya

Első

– Raszputyin azokban az évben zarándoklatra ment, és csábító az ötlet, hogy miközben a szibériai vadont járja, egy hideg reggelen fény és robaj ébreszti – a Meteor, a nagy és szent meteor, mely később tunguz meteor néven válik ismertté, letarolja a környéket, de Raszputyin valamiképp életben marad, bemászik a kráterbe, ahol Az megfertőzi. Ezután visszatér Szentpétervárra, és képességei, köztük szexuális potenciálja megszázszorozódnak – az ágyán heverő Vukán elhallgatott, és várakozásteljesen a másik kettőre nézett. Stix egy fotelben elnyúlva cigarettázott, Pile pedig a nyitott erkélyajtó küszöbén ült, a gyenge huzat meg-megborzolta szőkésbarna tincseit. Akkoriban növesztette a haját, mert hátul össze akarta copfozni. Az érettségi utáni nyáron voltak, Vukánék lakásán, Vukán szobájában, melynek minden falát könyvek borították. Egyszerre érezték magukat fásultnak és öregnek, és egyszerre bizsergett bennük a jövő, az előttük feszülő út perspektívája, és mindezt keserédes mázzal vonta be Dave Gahan éneke a tizenhat éves lányokról, melyet a szomszédban lakó srác teljes hangerőn újból és újból meghallgatott.

Pile már számolta a napokat a bevonulásig – a katonai szolgálat után úgy tervezte, marad a seregben, és ott csinál karriert, ahogy azt Baradlay Richárd elképzelte. Vukán minden meggyőződése ellenére a helyi számviteli főiskolára jelentkezett, és fel is vették. Stix volt egyedül az, aki el akarta hagyni a várost, és az Ny.-i tanárképző főiskolán tanuljon magyart és történelmet. Esze ágában sem volt tanítani, de jó ötletnek tűnt négy évig azzal foglalkozni, amit imád.

– Még ha túl is élte volna a robbanást, ami egyébként szerintem lehetetlen, bár nyilván kérdés, milyen messze táborozott az epicentrumtól – Pile hirtelen elhallgatott, az erkély korlátja alatt figyelt valamit. – Nézzétek ezt a csajt. Istenem… – A másik kettő nem mozdult, Stix legyintett: – Lusta vagyok felkelni. Majd jön visszafelé is.

– Szóval akkor se hiszem, hogy ott napokig lehetett szabadon mozogni. Minden füstölt és lángolt, az erdő fái olyan torlaszokat építettek, amelyeken még ő sem tudta volna átküzdeni magát – fejezte be Pile a gondolatot. – Dobsz egy szálat?

Stix a kérdésre felpillantott az ölében tartott papírokból, majd odadobta a cigisdobozát a barátjának. – Újabban sokat dohányzol – jegyezte meg némi rosszallással. Pile vállat vont. – Unatkozom.

– Az időpont se stimmel – csóválta fejét Stix. – A História cikke szerint Raszputyin akkoriban nem hagyta el Pétervárt.

– Rendben, akkor menjünk vissza az eredeti elképzeléshez – kérte tűnődve Vukán. Magas, sovány, feketehajú fiú volt, aki pokolian jól bírta a pálinkát. Most is a lába mellett volt egy félig üres palack, és csak a melegre való tekintettel nem kezdett még inni. – A dolog nem akkor, hanem korábban, ifjúkorában fertőzte meg őt, mikor abban a szektában, a…

– Khliszti – segítette ki Stix fel se nézve a papírokból.

– …khliszti szektában volt. Azt mondtuk, ez egy teljesen őrült csapat volt, össze-vissza kúrták egymást, és aztán véresre korbácsolták magukat, hogy megtisztuljanak. Valaki, valamikor bevitte közéjük a dolgot, ami eluralkodott rajtuk. A szörnyeteget.

Hallgattak egy kicsit, majd Pile leverte a hamut a cigarettája végéről, és kifújta a füstöt a szabadba. – Maupassantnak van az a novellája. A La horla. Az írás, ami tulajdonképp látomás egy időn és földön kívüli anyagtalan szörnyről, mely emberből emberbe költözik.

Stix bólintott: – Ez egyébként egy vándormotívum. De időben stimmelhet. Maupassant valóban látott valamit, egy lényt, ami mondjuk egy orosz nemesben tanyázott, akivel megismerkedett Franciaországban.

– A nemes aztán visszatért szülőföldjére, és csatlakozott a szektához – szögezte le Pile. – Megfertőzte őket, ezért voltak azok a durva orgiák. A szerzetesek azután rájöttek, hogy a fájdalommal, korbáccsal kiűzhetik magukból. A lény ekkor kiválasztotta a legerősebb egyedet, és továbbállt.

Stix előredőlt a fotelben: – És elvitette magát Szentpétervárra, hol Raszputyin romlásba döntötte a birodalmat.

– De miért? – kérdezte Vukán csökönyösen. – Miért csinálta?

– Pusztán gonoszágból. A lény elemi érdeke a fájdalom és a szenvedés generálása. Ebből nyeri az energiáit.

– És a gyönyörből – bólintott Pile. – Élvezet és fájdalom. Szex és korbács. Régi összefüggés.

Vukán felállt, kinyújtóztatta a tagjait, majd elvette Stix öléből a fénymásolatot. – Nézzük, honnan indultunk – motyogta, de mielőtt olvasni kezdte volna a papíron lévő szöveget, Stix behunyt szemmel felmondta a lényegét: – A cikkek szerint 1921-ben egy félőrült, oroszul beszélő fiatal lány tűnt fel a városunkban. A két újságcikk végigkíséri a sztoriját. A csendőrök elfogják tiltott prostitúcióért és koldulás miatt. A kirendelt tolmács szerint a lány azt állította, ő volt Raszputyin menyasszonya, aki a vöröskatonák és szovjet ügynökök elöl menekült hazánkba. Azt is mondja, hogy Raszputyin belerakott valamit, nem egy gyereket, annál sokkal rosszabbat. A tolmács nem érti, pontosan miről beszél. A lányt bolondokházába zárják, ahol két hónap múlva meghal. Testét a legnagyobb titokban, este temetik el a szegénytemetőben.

– Amiről az a helytörténész fazon a telefonban azt állította, hogy a régi szeméttelep mögötti erdős részen volt – szúrta közbe Pile.

– Igen – bólintott Vukán. – És végül arra jutottunk, hogy a Raszputyint éltető szörny, a lény, vagyis Az jutott el így hozzánk. És még mindig ott van, odakinn, elhantolva a sírban. Mit mondtál, hogy akadtál erre a cikkre? – fordult hirtelen Stix felé.

– A könyvtári archívumban keresem egy anyagot arról, hogy Babits tényleg megszállt-e a városban 1921-ben. A Helytörténeti Szemle szerkesztője apám jóbarátja, és kitalálták, hogy milyen jó elfoglaltság lenne nekem nyárra, összerakni egy anyagot a híres emberekről, akik megfordultak nálunk. Nem sokan voltak, pedig átnéztem a mikrofilmes archívumot 1905-től kezdve. És akkor egyszer csak elém jött ez a cím: „Raszputyin menyasszonya”.

Mind elhallgattak, mert mind ugyanazt gondolták.

– Meg kellene néznünk azt a sírt – jelentette ki Stix, és a másik kettő helyeselt, mert úgy vélték, ez az, amit érdemes megcsinálni ebben a korban, érettségi után, ebben a városban egy unalmas nyári napon.

Mind azt gondolták, hogy egy romantikus éjszakai kaland lesz, byroni értelemben vett sötét ballada, egy David Caspar Friedrich ihlette látomás – de persze a valóság mindig kiábrándítóbb. A buszmegállóban találkoztak, és aztán felszálltak a hatosra, ami elvitt őket a cigánytelepig. Onnan jó félóra séta volt egy földúton a régi szeméttelep. Vukán folyton megállt útközben, mert a katonai bakancsát húzta fel, ami most törte a lábát. Pile előbb összeveszett Stixszel, aki nem akart több cigit adni neki, aztán megcsípte valami bögöly. Nagydarab, elhízásnak induló fiú volt, mégis, a lányok kedvelték, főleg könnyed humora és a bensőséges, megnyerő modora miatt, amely segítségével mindenkivel azonnal össze tudott haverkodni. Kerek arcát örökké szőkés borosta keretezte, és hármójuk közül talán ő volta legkevésbé művelt, noha a reáltárgyakból kitűnőre érettségizett. Melegítőt húzott a nem enyhülő hőség ellenére, annak a szárába dugta a pajszert, melyet apja garázsából nyúlt le. Vukán, aki gyűjtötte a katonai cuccokat, egy összecsukható gyalogsági ásót hozott hátizsákjában a pálinkásüveg mellett. Egyedül Stix sétált minden cucc nélkül – papucsban, fehér rövidnadrágjában és piros pólójában olyan volt, mint egy turista.

– Valahol a szeméttelep felső végénél kell bemenni az erdőbe, a hegy tetején – mutatta az irányt, mikor megálltak a domboldalra felkígyózó út közepén. Lihegve hátrafordult a völgyben kuporgó város felé. – Hát igen, elég csak feljönnöm az egyik hegyre, hogy tudjam, miért akarok elszabadulni innen – morogta, és rágyújtott.

– Azt hiszed máshol jobb lesz? – kérdezte szomorúan Pile. Ő sajnálta leginkább, hogy a hármasuk a nyár végével szétszéled, vagy csak ő mutatta ki.

– Barátom, ez a hely téged sose fog elengedni – csóválta fejét Vukán, miközben a bakancsa fűzőjét bogozta. – Soha.

A szeméttelepet pár éve lezárták, és a szeméthalomra, mely a domb mögötti völgyet is feltöltötte félig, földet hordtak. Ennek ellenére az üregekből, lyukakból, nyílásokból még mindig füst szállt fel – a szemét odalenn öngyulladással lángra kapott, majd lassan izzott és parázslott. A levegő keserű és miazmás lett a füstkígyóktól.

– Az emberélet útjának felén…–kezdte Pile, de Vukán rámordult: – Jaj ne, olyan ciki, hogy mindig Dantét citálsz, ha tüzet látsz.

– És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe – szavalta Pile vidáman, és előre mutatott a hegy teteje felé, ahol a terjengő füstből egy alak bontakozott ki.

– Inkább egy agg kutya – jegyezte meg Stix, majd figyelte, ahogy Pile előre siet, és üdvözli a guberálót.

– Salve, jóember mit keres itt e kies pusztán? – harsogta a fiú. A férfi, egy rongyokba öltözött, botra támaszkodó idős, aszott cigányember, összehúzta magát és végigmérte Pilét, majd a mögötte érkező másik kettőt: – Mit keresnék? Csak a betevőt. Nincs egy cigitek?

Stix adott neki egy szálat a dobozból. Ő vette ki, mert félt, az öreg többet is eltenne. A vénember biccentett, majd a föle mögé dugta a cigit.

– Van még valami a szemétben? – kérdezte tőle Vukán érdeklődve.

– Akad, ha tudod, hogy hol keresd – bólogatott az öreg. – Arra van a frissebb, ha gondoljátok…– mutatott egy irányba de Pile a fejét rázta. – Nem, mi nem a szemét miatt jöttünk, a temetőt keressük.

Az öreg erre végigmérte őt hunyorgó tekintetével, majd hátrébb lépett. – Minek nektek az a temető? – kérdezte kákogva, aztán nagyot köpött a földre.

– Keresünk egy sírt – bólintott Vukán.

– Minek, hogy belefeküdjetek? – az öreg elröhögte magát a saját viccén, aztán a nevetés hörgő köhögésbe fulladt.

– Nem kell durvulni – jegyezte meg csöndesen, de fenyegetően Vukán.

– Jól van, jó van – legyintett az öreg. – Az erdő szélén, annál a csipkebokornál van egy csapás. Azon ha elindultok, akkor balról láttok majd egy tisztást. Ott van a temető – elfordult, és halkabban mondta. – De én nem mennék oda a helyetekben. – Keresztet vetett, ismét köpött egy sárga, csomós nyálat eléjük, majd intett. – Na, minden jót – és azzal otthagyta őket.

– Hm, baljós előjel – nevette el magát Stix a beálló csöndben. – A félbolond jós, aki figyelmezteti a hősöket a veszélyre.

– Ez egy bolond volt. Elitta az agyát – mosolygott Vukán, majd csettintett ujjával, és levette a hátizsákját válláról: – Kértek egy korty pálinkát? – kérdezte.

Meghúzták mind az üveget, majd továbbindultak, fel a csipkebokorig, ahol megtalálták az ösvényt, és elnyelte őket az erdő.

Hirtelen pár fokkal hűvösebb lett, noha az akácos, amiben jártak ritkás volt, és a fák sem nőttek túl magasra. Csöndben baktattak az épp talpnyi méretű ösvényen, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat és a tövises, lenyúló ágakat. Pile, aki elöl ment, előhúzta nadrágjából a pajszert, és azzal csapkodta a növényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy a visszacsapódó gallyak minduntalan Stix arc felé kapkodtak.

– Szinte fázom – mondta a sor végéről Vukán, aki minduntalan hátra-hátrapillantott, de természetesen nem jött mögöttük senki.

– Igen, mintha beborult volna az ég – pillantott fel Stix. Szürke gomolyfelhőket látott a lombok közt, noha megesküdött volna, hogy a korábban, a domboldalon szétnézve közel és távol nem akadt egy sem belőle. Tulajdonképp hetek óta nem látott senki felhőt a nagy szárazság miatt.

– Azon gondolkoztatok már, hogy mit csinálunk, ha megtaláljuk a sírt? – kérdezte tőlük Pile tíz perccel később. Meg is állt, hátrafordult, és a másik kettőt figyelte. Vukán kihasználta a kis szünetet, és ismét ivott a pálinkából. Ezúttal jó nagy kortyot, majd furcsállva végigmérte a kezében tartott üveget. – Érdekes az íze ennek – motyogta.

– Hoztunk ásót – vont vállat Stix, és nem nézett Pile szemébe. – Meg pajszert…

– És utána? – faggatózott Pile makacsul.

– Most mi van? Miért kell ezt most eldönteni? – kérdezte harciasan és némiképp részegen Vukán hátulról.

– Mert megérkeztünk – válaszolt csendesen Pile, és oldalt és előre mutatott.

A fák közti réseken valóban egy tisztább, kör alakú térség derengett elő. A magas fűből kitűnt két vagy három korhadt kereszt.

Átcsörtettek a fák és az aljnövényzet szövedékén, majd szótlanul szétszóródtak a tisztáson. Nem volt sok sír, legfeljebb tucatnyi fakereszt árulkodott a hely rendeltetéséről, a többi elmállott az idő ostromában. A legtöbb kereszten ezüst írás jelzete a halott nevét, de ezek már elkoptak, csak egy-egy betűt lehetet felismerni. Más keresztekre felvésték a nevet, itt még valamennyire olvasható volt az évszám is.

– 1921, ugye? – kiáltotta Vukán. A másik kettő felegyenesedett, és várakozóan figyelte, ahogy a fiú leguggol, és mohát kapirgál a fán. – Á, nem jó, ez valami Gábor volt.

Folytatták a keresést, de lanyhuló lelkesedéssel. Stix adta fel legelőbb, a tisztás szélére sétált, rágyújtott, és egy fának dőlve nézte társait. – Egy csomó sír már csak halom, nincs rajtuk semmiféle jelezés. Bármelyikben lehet – mondta a csalódottságtól rekedt hangon. Halántékán dobolt egy ér, szabad kezével masszírozni kezdte. – Az is lehet, eleve jeltelen sírba rakták. Direkt.

Társai nem szóltak, guggolva olvasgatták a keresztek feliratait, de látszott rajtuk, már hasonló véleményen vannak. – Persze ez az egész egy jó novella alapja is lehetne… – tette hozzá elgondolkodva Stix, és hamuzott, de ahogy lepillantott, hogy kövesse a hamu útját, belé szakadt a szó.

Egy apró, félméteres betonkockán állt, a kocka közepébe egyetlen szót véstek: оно.

– Azt hiszem, megvan – mondta Stix, és arrébb lépett, le a betonról. Halkan mondta, ezért a másik kettő először nem is értette.

– Srácok! – kiabálta hangosabban, mire azok végre felnéztek. – Gyertek ide.

Ahogy odaértek, Vukán szótlanul leült a kocka mellé, és ivott, Pile pedig végighúzta a kezét a felületen.  – Hideg – nézett rájuk. – Komolyan mondom, hideg.

– Mit jelenthet a felirat? – kérdezte Stix.

– Talán orosz – vont vállat Vukán akadozó nyelvvel. – Az oroszban ez a semleges nemű „ő” személyes névmás.

– Miért nem a nőneműt írták rá? – kérdezte Pile, miközben máris a pajszer végét próbálta bedugni a beton alá. – Hisz egy csaj fekszik odalenn, nem?

– Jó kérdés – bólintott Vukán.

– Mit csinálsz? – kérdezte élesen Stix. Pile felnézett rá. – Mit csinálnék? Azt, amiért jöttünk.

Stix idegesen körbefordult, mint aki váratlan látogatóra számít. – És ez biztos jó ötlet? Úgy értem egy bomló test…

– Ha tényleg van alatta valami, akkor már csak csontok maradtak belőle – jegyezte meg Vukán, majd előcibálta az ásó hátizsákjából, és szétnyitotta.

– Ne szarjál, inkább gyere, segíts – kérte Stixet Pile, aki közben elég mélyre fúrta a pajszer hegyét, és most a másik végére nehezedve próbálta kibillenteni a fedőlapot. Stix odalépett mellé, és együttes erővel meg tudták emelni a betont, ami igazából egy harminc centi vastag téglatest volt. – Rajta! – kiáltotta Vukán, és ő is alányúlt, így hárman, emelve, tolva lefordították a sírról.

Fekete föld, giliszták, gyökerek és valami sárgaság volt alatta.

Vukán az ásó hegyével megpiszkálta az egyik kőnek tűnő sárga dolgot, majd óvatosan alácsúsztatta a lapátot és megemelte. Egy csontos kézfej jelent meg előttük, mire a mind döbbenten hátráltak, még Vukán is, eldobva az ásót.

– Úristen – nyögte Stix. – Egészen fent van. Az a nagyobb, kerek dolog, az…

– A koponyája – fejezte be Pile. – De miért nem ásták lejjebb?

– Lejjebb ásták, ám utána valahogy visszakerült a felszínre – bólintott komoran Vukán, és ivott.

Ekkor, vészóra megdördült felettük az ég, mire mind összerezzentek.

– Szerintem mennünk kéne – jegyezte meg Stix a felhőket kémlelve. – El fogunk ázni.

– Aha, igazad van – bólintott Pile, és felvette a földről az pajszert. – Ezzel mi legyen? – mutatott a betonelemre.

– Nem tudom – Stix hangjában bizonytalanság bujkált, de ekkor már mind a ketten Vukánt nézték, aki térdelve visszakucorodott a sír mellé.

– Hallod, menjünk – szólt Pile neki, és eldörzsölt egy esőcseppet, amire az orrára hullott. – Már esik is.

– Mindjárt – suttogta Vukán részegen, és kinyúlt, majd óvatosan megérintette a koponya földből kisárgálló tenyérnyi felületét. – Milyen hideg – suttogta, és áhítattal nézett fel a másik kettőre, aztán az egész kezét a csontra rakta, mintegy beburkolta ujjaival, tenyerével. – És milyen sima.

– Gyere már – nógatta Stix, majd előrelépett, és elrántotta Vukánt a sírtól. Az előbb dühösen, aztán kábán nézett rá, majd felemelte kezét, mely az előbb még a halotton volt, és csak bámulta tenyerét, közben hagyta, hogy feltámogassák, kezébe nyomják az ásót és a hátizsákját.

– Részeg vagy – mondta neki Pile, miközben besorjáztak a fák közé. Az eső már a lombokat csapkodta, egy része leért hozzájuk. – Jó lenne, ha kezet mosnál otthon. Ki tudja, milyen fertőzésed lehet tőle.

Vukán nem válaszolt, csak ment köztük kábán.

– Az ilyen dolgokkal nem jó viccelni – erősítette meg Stix a sor végéről. Hátrafordult, még egy utolsó pillantást vetett a tisztásra. – Le kellett volna zárnunk.

A másik kettő nem válaszolt, némán baktattak az egyre sűrűsödő esőben, egészen addig, míg ki nem értek az erdőből. Itt napsütés és ragyogó kék ég fogadta őket.

– Furcsa – nézett fel Pile. – A föld száraz.

– Ja, csak az erdő felett van felhő – mutatta Stix elhaló hangon. Valóban, sötét viharfelhők gomolyogtak az akácos felett, és távolban a hegycsúcsok irányába.

– Induljunk, talán erre jön – nógatta őket Pile, és előre ment, de ekkor ugatás kélt a távolban.

A szeméttelepről egy kutya loholt feléjük. Nagy, fekete, loboncos szőrű, kiismerhetetlen tekintetű állat volt. Pile úgy tett, mint aki felvesz egy követ, Stix pedig elvette a merev részeg Vukán kezéből az ásót, és meglengette felé, de a kutya kitartott, tisztes távolból kísérte őket, egészen a buszmegállóig, ahol eltűnt egy árokban.

Később Pile említette Stixnek, hogy Vukánék háza előtt látta a kutyát, már döglötten, egy autó összezúzta a hátsó részét, ott feketéllet az út szélére húzva. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek arról a napról, arról a délutánról avagy Raszputyin menyasszonyáról abban az évben. 

folyt. köv.