Előrendelhető 20% kedvezménnyel könyv formátumban az utóbbi évek legkomplexebb novellaciklusa. A "Sirom - Palóc mitológia" kötet összegzi mindazt, amit az erdőről, a sötétségről, az éjszakáról, a kísértetekről és boszorkányokról, a klasszikus hagyományról és a palóc hiedelmekről, a gyerekkori és felnőtt félelmekről és a horrorról, mint irodalmi zsánerről gondolok. Megpróbáltam technikailag és történetmesélés, fantázia szempontjából mindazt megvalósítani, ami szerintem az olvasásban élvezetet okoz, amire az elmúlt évtizedben készültem, ami a lényege az írásaimnak.

A kötet huszonhárom, különleges hangulatú horrornovellát tartalmaz, melyek helyszíne az elátkozott falu, Sirom. E település kapcsolja össze a történeteket egy univerzummá, egy közös, néhol véres és durva, de mindenképp lenyűgöző és kegyetlen mitológiává.

Ami Stephen Kingnek Maine állam, Faulknernek Yoknapatawpha megye és Bodor Ádámnak Sinsitra, az ennek a novelláskötetnek Sirom. Egy falu Észak-Magyarországon, a palóc territórium és az álmok szélén. Varázslatok földje, ahol be kell zárni az ablakot, ha a Boszorád felől fúj a szél. Istenek, boszorkányok, kísértetek avatkoznak be az emberek sorsába, máskor maga a hely vagy a lakói okozzák a végzetes eseményeket. A novellák tragikus hősei múltjuk vagy saját gyengeségük miatt buknak el, és vereségüknek csak egyik formája a halál, hisz olykor állattá válva bűnhődnek, máskor túlvilági erőkkel kerülnek szembe, olyan létezőkkel, melyeket jobb lett volna békén hagyni.

Majd minden történet mögött felsejlik a falut körülvevő erdő, a Boszorád, mely nem egy szokványos rengeteg, inkább a limesen, a civilizáción túli világ elfeledett tartománya. Bizonyos részei tiltottak, de mindig lesz olyan, aki az itt rejtőző erőket semmibe veszi – őket kísérjük el végzetükbe, és ezután óvatosabbak leszünk, ha utunk a nógrádi dombok közé visz.

Előrendelés ITT.

Az, hogy még mindig nagyon mennek a könyvek, mint ajándékok az ünnepek alatt, számomra azt jelzi, hogy az emberek egy jelentős része a világ megismerését tartja az egyik legfontosabb dolognak. A dolgokról, a köröttünk lévő valóságról való tudás ott kezdődik, hogy tudjuk a nevüket. A mostani írásban ez a rész hiányzik a főszereplő életéből. Ha tudná, mivel áll szemben, akkor azt is sejtené, hogy ezen az éjszakán a hívatlan vendég teljesíti legfőbb kívánságát. Aminek következménye lesz.

Hideg

Amikor felértek a Szarvastetőre, kitárult előttük a táj. Alkonyodott. A hegynek tűnő dombok fölött lila és kék és mélyvörös volt az ég. Feljebb már egészen sötétnek tűnt. Megpettyezve a csillagokkal. A fiú mély lélegzetet vett, annyira szép volt. Szeretett volna odafenn lenni, köztük. Hideg volt a levegő, kitöltötte a tüdejét, a gyomrát, az agyát. Odafordult apjához, aki tőle két méterre állt. Görnyedt kis, sárga ember. Arca folyton komor és elégedetlen. Ha nem lenne ez az arc, más lenne. A fiú legszívesebben odamenne hozzá. Szemébe nézne, és megkérné. Édesapám, öleljen át, fázom.

Folyton fáztak. Mindig, mindenhol hideg volt. A házban. Az orvosi rendelőben. A falu egyetlen boltjában. A buszon, ami iskolába vitte a szomszéd faluba. A fiú úgy érezte, a hideg beeszi magát a csontjaiba. Néha arra gondolt, az apja fel tudná melegíteni. Főképp éjjel, amikor a konyhában kialudt a tűz. És a hideg lassan átvette az uralmat felettük.

Aszongyák, hogy valakit lelökött innen egy szarvas. Riasztotta fel apja rekedt hangja. A fiú kimerészkedett a meredély szélére, és lenézett. És meghalt. Kérdezte.

Mit gondolsz. Az apja lehajolt, és megragadta a szán zsinórját. Na, menjünk. Mondta. A fa nem gyön be magától az udvarba.

Egy szélesebb csapáson visszatértek az erdőbe. A fiú nem ismerte ezt  a részt. Nem nagyon jártak erre. Sűrű volt az erdő. Nem akác nőtte be, másfajta fa, nem tudta a nevét. Igazából nagyon keveset tudott a világról. Az iskolában bukdácsolt, nem érdekelte a tanulás. Faragni szeretett. És történeteket kitalálni. Ült a masina előtt, valami kis botot farigcsált, és közben álmodozott. Otthon jó volt, főképp ha volt tűz. Nem szerette az iskolát. Sokat csúfolták, a ruhája miatt. Meg hogy lassú. A gondolkodásában, és a mozgásában. Tényleg komótosan csinált mindent. De ez is a hideg miatt volt. Rájött, ha siet, kimelegszik. És akkor még jobban fázik.

Jobb lett volna, ha az apja elmond dolgokat. Hogy milyen fa ez az erdőben. Ő sok mindent tudott. nagyapától, aki három éve halt meg. Nagyapa vidám, nevetős ember volt. Pont az ellentéte a fiának. A bányánál dolgozott, ötven évig. Tizennégy évesen kezdte. A por a tüdejére ment. Meg persze a cigi. Ebbe halt bele. A fiú sokat gondolt rá. Hiányzott neki. Bizonyára az apjának is. Mióta ketten maradtak, még keserűbb lett. Még komorabb. Még szótlanabb. A fiú nem ismerte az anyját. Elment, mikor még kicsi volt. Itthagyta őket.

Az apja nem beszélt róla. A szomszéd néni szerint Pestre ment. Kurválkodni. A boltos asszony szerint Németországba, gyárba. A fiú nem merte megkérdezni apját, mi az igaz. Talán nem is érdekelte az igazság. Nem hiányzott az anyja.

Kiértek egy széles erdei útra, de nem maradtak rajta. Az apja félt az erdésztől. A szánról, a baltáról egyből tudná, mi járatban vannak. Ha fa is van a szánon, megbünteti őket. Pedig nincs pénzük. Az apja két éve nem dolgozik. Elküldték az üzemből, mert csődbe ment.

Ezen a részen ritkásabban álltak a fák. Fejük felett megfeketedett az ég. A fiú aggódva tekintgetett körbe az alkonyatban. A fák éles, fekete kontúrjai közt a levegő vasízű volt. Minden kis zaj messze hallatszott. A talajt vastag dér borította. Múlt héten havazott, de csak a hasadékokban maradt meg. Néha roppan egy ág a fagy szorításában. Máskor távoli madár hallatta éles hangját. Egyébként nem volt más zaj, csak a lépteik. Meg a szán csúszása. A szánt a fiú húzta, az apja mögött, közben a földet nézte.

De most nekiment apja hátának. Mert a férfi megtorpant.

Előtte, egy kis tisztáson feküdt valami.

A gyerek kilépett az apja mögül. Így már láthatta.

Egy szürke alak volt, meztelen, fekete, sűrű haja a vállát verdeste, a hátán nagy, széles bőrredők voltak. Összekucorodva feküdt egy fa tövében. Szeme lehunyva.

Az apja lassan odaóvakodott a fekvőhöz, lehajolt. Megrázta vállát. A lehunyt szemek nem nyíltak fel. Az inas és izmos test nem moccant. A gyerek követte apját, és a test vállára tette kezét. Hideg. Mondta az apjának. Az kiegyenesedett, és fejét csóválta. Szinte dér van rajta. Mondta. De még él, lélegzik. Mutatta a fekvő lassan emelkedő és süllyedő mellkasát.

Nem hagyhatjuk itt. Mondta a gyerek ösztönös riadalommal. Éjszaka meg fog fagyni. Hallottam a rádióban. Nagyon hideg lesz.

Az apja borostás állást vakargatta, majd kiköpött. Na jó, mondta, akkor fogd a lábát.

A test nagyon nehéz volt. Mintha zsák vasat emeltek volna a szánra. Mikor felküszködték, az apja rákötözte. Mindig hozott magával vastag kötelet. Mikor kész lett, elégedetten hátralépett. Tartani fog, mondta a gyereknek. Az a szán elejéhez lépett, felemelte a hámot. Nekifeszült. A szán épp hogy megmoccant. Segítek, morogta az apja, és bebújt a hám alá. Ketten már meg tudták mozgatni. A gyerek tudta, ha elindul, utána már könnyű lesz. A dérréteg vékony volt, épp hogy elég. Először felfelé kellett menni. Izzasztó volt, lihegtek a súly ellenében. Kiküszködték magukat a széles erdészeti útra. A férfi körbenézett. Ezen megyünk lefelé. Mondta. A gyerek bólintott.

Az út enyhén lejtett. Épp hogy meg kellett lökni a szánt. Csúszott előttük engedelmesen. Az utolsó fénynyalábok lassan eltünedeztek az ég aljáról. A fiú nem ismerte ezt az utat. Ők mindig ösvényeken jártak. Vadcsapásokon. Szűk, erdei utakon. Hamarosan kiértek egy kanyarba. Kilátás nyílt a falura. Alattuk volt. A házak kéményei füstöltek. Olyan közelinek tűntek. A gyerek vágyódva nézte a sárga ablakokat. Ők gyakran ültek sötétben a konyhában. Az apja spórolt az árammal. Ilyenkor alig látta a kezét. Nem tudott faragni. A percek és az órák vánszorogtak ebben a fénytelenségben. Egészen alvásig kellett várnia. Míg apja azt nem mondta. No, aludjunk.

Túlmentek a kanyaron. Az út erősen lejteni kezdett. Az apja a szán elé állt, úgy fékezte. A gyerek hátulról fogta, sarkát a földbe vájva. Ez volt a napos oldal. A szán már a sáron csúszott. Újabb és újabb kanyarok jöttek. Közben egészen besötétedett. A falu néha fel-feltűnő fényei bátorították őt. Enélkül rossz lett volna. Az utcai lámpák sárga fénygömbjei mind nagyobbra nőttek. Az utolsó kanyarban már elérte őket a kutyaugatás. A szélső házakban lármáztak az ebek. Ahogy beértek az utcába, hirtelen elhallgattak. Eh, nézd csak, morogta az apja meglepetten. Néma csönden haladtak tovább. Az ő házuk a falu szélén volt. Három utcával odébb. A falu is néma volt. Az udvarokon nem volt senki. Néhány ablak mögött kék fény villogott. A gyerek irigykedve bámulta. Nekik nem volt tévéjük. Az iskolában a többiek gyakran beszéltek filmekről. Amiket a tévében láttak. Hallgatta őket, és megpróbálta elképzelni. Hogy milyen lehet egész este tévét bámulni. Új és új történeteket látni. Elképzelhetetlen gyönyörűségnek tűnt. Ő magának talált ki történeteket. Azok alapján, amt a többiektől hallott. Nyomozók voltak benne. Orvosok és katonák. Űrhajósok és szörnyek. Töredékes és esetlen mesék voltak ezek.    

Az út szélén húzták a szánt, ahol még maradt némi dérdara. Továbbra is néma csöndben haladtak. Csak a szántalpak csikorogtak. Mikor betont értek.

Koromfekete sötétségben értek a ház elé. Fát meg nem hoztunk. Morogta az apja, és kibújt  a hámból. Beküszködték a kapunk a szánt. A lépcső elé tolták. Aztán az apja kioldotta a köteleket. Bement, és felkapcsolta a villanyt. Hogy lássanak. Hogy visszük ezt be. Kérdezte tőle a gyerek, amikor visszajött. Fogd meg a lábát. Mondta az apja. Az könnyebb. Én viszem elöl. Így tettek. A gyerek nyögve emelte a nehéz tagokat. Úgy érezte, mázsás súlyt cipel. Odabent az apja a tűzhely elé terített egy pokrócot. Arra engedték le a testet. A villanyfényben jobban meg tudták nézni. Arányos, szép izmai voltak. Domború mellkasa. Lapos hasa. A gyerek benézett a lába közé is. Nem látott semmit. A hátán lévő redők nagy, hosszú csontokból nőttek ki.

Az apja begyújtott a masinába. Hozz be fát. Mindet. Morogta. A gyerek fogta a szakajtót és kiment. A fa hátul volt. Már csak négy, kisebb rönk maradt. Kezdett hideg lenni. Sajgott a bőre a kézfején. A lehelete vastag párává vált. Odabent, a konyhában kezdődő meleg fogadta. Kirakta a fát a masina alá. Hogy száradjon. Az apja már a dikón hevert, és a boros teáját szürcsölgette. Feje mellett szólt a kisrádió. Valami politikai műsor ment. A gyerek nem figyelt rá. A fekvőt bámulta. Majd leült az asztalhoz. Éhes vagyok, mondta. Az apja rá se nézett, úgy válaszolt. Van szalonna, kenyér a komrában. Te is kérsz. Kérdezte a gyerek. Az apja csak sokára válaszolt. Nem. A gyerek behozott egy szelet kenyeret és egy vékony csík szalonnát. Jó lett volna hagyma is. De az már elfogyott a kosárból. Mi lesz vele. Kérdezte evés közben. Az apja elértette. Lehunyt szemmel feküdt. Most a gyerekre nézett. Sötét, szinte fekete volt a tekintete. Megvárjuk, míg kiolvad. Amíg felébred. Mondta. Aztán mi lesz. Kérdezte csökönyösen a gyerek. Érezte, nem kellene faggatóznia. Mert az apjának nincsenek válaszai. Ezt már észrevette korábban. Hogy sokszor nem tud mit mondani. Talán mert nincs meg a tudása. Mert nem ismeri a világot. Nem ismeri úgy, ahogy nagyapa ismerte. Csak kisebb részt ismer belőle. A gyerek nem akart ilyen lenni. Ösztönösen többre vágyott. Valami nagyra, amit véghezvihet. A történeteiben gyakorta ő volt a főszereplő. Űrhajósként idegen bolygóra lépett. Az óceán mélyét kutatta tengeralattjárójával. Egy sivatagi oázisban ősi sírt tárt fel.

Nagyapa tudta volna, mi ez. Gondolta a gyerek. És hogy mit kell vele kezdeni. Hogy egyáltalán be kell-e hozni az erdőből. A valamiből a padlón hidegszag gomolygott. Pedig a konyhában már jó meleg volt. Felállt, és az idegenhez ment. Leguggolt, megrázta vállát. Ébredj. Suttogva kérte, de apja meghallotta. Hagyd békén. Morogta. Hagy pihenjen. Ki tudja, meddig feküdt ott. Idő kell, míg magához tér.

A rádióban épp elindult valami zene. Előtte azt mondták, karácsonyi koncert. A gyerek tudta, mi az a karácsony. Az osztálytársaitól. Szünet után mindig az ajándékokról beszéltek. Őnáluk soha nem történt karácsony. Egyik nap olyan volt, mint a másik. Az apja nyögött egyet. Ingerülten elzárta a rádiót. Majd a fal felé fordult. Kicsit még éghet. Mondta a gyereknek háttal. De majd oltsd el a villanyt.

A gyerek bólintott. Az asztalfiókból elővette bicskáját. Ez volt a legértékesebb, amit apjától kapott. Ezt se karácsonyra. A váci búcsúban vette, nyáron. A szekrény aljából egy kis darab fa került elő. Leült a földön fekvő elé. Tanulmányozta. Majd nekikezdett. Faragás közben nem kellett gondolkozni. Ez volt benne a jó. Teljesen kitöltötte őt az alkotás öröme. Nem volt más, csak a fa. Meg a keze. Benne a fémmel. Néha azért kizökkent. Aggodalmasan az órára lesett. Fél órát adott magának. annyi ideig tán nem szól az apja. Mikor letelt, elégedett volt. A kis fadarab kontúrokat kapott. Egészen hasonlított a vendégükre. Letette az asztal szélére. Berakta a tágas tűztérbe az utolsó fát. Aztán levette cipőjét. Nadrágját. A pulóvert csak tétovázás után. Bebújt a már nem hideg dunyha alá. Borzongás futott át testén. Öt lélegzetvétel után már aludt.

A zajra ébredt. Lágy suhogásra. Vagy inkább függönyhúzásra. Vagy vastag bőrök súrlódására. Kinyitotta szemét.

A hold fénye épp betűzött a bejárati ajtó üvegén. Ezüstbe vonta konyhájukat. Hideg volt, már rég leégettt a tűz. Látszott a lehelet. A holdfényt egy alak takarta ki az ajtótól balra. Az idegen volt, az erdőből. Mereven állt, és talán a gyereket nézte. Aztán tett egy mozdulatot, amitől a hátán lévő csontívek megfeszültek, és felemelkedtek. És a gyerekben benne akadt  lélegzet. A szárnyak a szoba egészében nyíltak ki. Kecsesek voltak. Alul ívesek. Kissé átderengett rajtuk a hold ezüstje. A gyerek akaratlanul is felült, és lelökte magáról a dunyhát. Lábát sütötte a padló hidege. Nem érdekelte, felállt.

Nem tudta, mert honnan tudhatta volna. Az iskolában nem tanultak róla. De ismerte a szót. Ám nem tudta összekapcsolni ezzel. Talán a nagyapja elmondta volna. Ő olvasta a Bibliát. A bányában látott fura dolgokat. Kis embereket a vájatok mélyén. Lágy énekszót hallott néha a műszak végén. Ő megtanította volna a világi és világon túli dolgokra. Megtanította volna, mi áll vele szemben.

Az alak hívogatóan intett neki. Hogy jöjjön közelebb. És a gyerek megértette. Hogy el akarja őt vinni. Idegen földrészre. Talán egy idegen világba. Itt volt az alkalom. Hogy valami nagynak legyen a részese. Hogy élete legnagyobb kalandja megtörténjen. Milyen irigyek lesznek a többiek az iskolában.

Rövid tétovázás után lépett egyet. Majd még egyet. Nagyon hideg volt a lakásban. Megborzongott. Ezért sietve lépett még hármat. Ezzel már ott is volt. Felnézett a sötét arcba. Az az arc lenézett rá. Majd bólintott, és átkarolta a gyereket. Meleg volt az ölelése. A gyerek belesimult, és a szagtalan bőrhöz nyomta arcát. A jövevény oldalt fordult. A szárnya végével lenyomta a kilincset. Kilökte az ajtót. Aztán előrelendült, és egy rugaszkodással már az udvar felett voltak. Suhogtak a szárnyak. A zajuk eszméletlen volt. A gyerek izgalmában felkiáltott. A hideg azonnal lement a torkán. Csípte a szabadon lévő bőrét. Lenézett, az egyre kisebb falura. Látta a házukat. A szomszédokét. A buszfordulót.  A boltot. Az orvosi rendelőt. Aztán mindez eltűnt, összeolvadt a környező hegyek feketéségével. És ők csak repültek. Egyre feljebb és feljebb. Áttörtek egy paplanszerű felhőtakarót. Mikor kibukkantak belőle, még hidegebb lett. Felettük és körben ott szikráztak a csillagok. A gyerek nem mert levegőt venni. Annyira hidegnek tűnt. Attól félt, menten megdermeszti tüdejét. Végül kis adagokban lélegzett. Lenézett. Látta a Föld körívét. Jobbra, valahol nagyon messze, fény kélt. Rájött, hogy az a kelő nap. Indiában világít. Vagy Kínában. A nap jó. Ez volt az utolsó gondolata. Aztán ráborult a sötétség.

A Szarvastetőn találták meg. Két nap múlva. Egy fa tövében feküdt. Alsónadrágban. Pólóban. Zokniban. Csoda volt, hogy jutott el odáig. A faluból. Éjszaka. A sötétben. Mínusz tizennyolc fok hidegben. Ami megtette hatását. Csonttá fagyott. Úgy vitték le a hegyről, mint egy szobrot.

Az apja elől menekült. A halálba. Azt mondták a faluban. Inkább a hideget választotta. Az apja nem mondott semmit. A rendőröknek is csak egy dolgot. Azt hajtogatta. Kígyót melengettünk.

A faluban az orvos jutott a legközelebb az igazsághoz. Megvizsgálta a testet. A boncolást a városban végezték. Látta a jegyzőkönyvet. Direkt kikérte, beutazott érte. Érezte, hogy valami itt zavaros. Soha nem beszélt a jegyzőkönyv tartamáról. Senkinek. Volt benne furcsaság. Számított rá. Az, hogy a fiú már halott volt, mielőtt megfagyott. És hogy igazából oxigénhiány volt a halál oka. 

vége                                                                                                                                        

Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.

Talált gyermek

Az, hogy nagynéném életét az erdő mentette meg, szinte majdnem bizonyos. Ám ezt az állítást csak úgy tudom némiképp alátámasztani, ha előadom az egész történetet. Mind minden elbeszélés, ez is számos logikátlanságat és esetlenséget tartalmaz, és némiképp töredékes is lesz. Tekintettel arra, hogy a mai kor embere két-három oldalnál hosszabb szövegre nem képes figyelni, ezért kevesebb mint húszezer karakterbe kell beszorítanom mindazt, amit erről az eseménysorozatról el akarok mesélni, ami, lássuk be, formailag némiképp olyan, mint azok a fazekak, amelyekbe a törökök a csecsemőket rakták, hogy eltorzítsák majdani gyermektestüket, és később e kis korcsokat mutatványként hordják végig Európa piacain.

A lényeg, hogy kilencvenkettőben nagynéném megörökölte azt a siromi kis parasztházat, ahova végre el tudott menekülni férje, Géza elől Pestről legalább hétvégenként. Vett magának egy Suzukit, bár máig nem tudom, egyetemi segédtanári fizetéséből hogy gazdálkodta ki, és hétvégenként lement vele a templomdomb alatti vályogházhoz, nyírta a füvet, megtanult metszeni, kifestette előbb a füstszagú konyhát, majd az utcai szobát, hátulra, az udvarra nagy, fehér vásznat feszített a nap ellen, a diófa ágára pedig hintaágyat szerelt. Magas, sovány, csontos arcú nő volt a nagynéném, világos bőrén sokáig vöröslöttek Géza pofonjai, öklének sötét emlékfoltjai. Miért nem váltok el, kérdezte anyám tőle a hintaágyból. Emlékszem, nagynéném, aki a varrógép talpazatára szerelt gyúródeszkán épp a doktoriját javítgatta, felnézett, szemüvegét a homlokára tolta, és megrázta nagy és keskeny fejét, akkor megölne, mondta halkan. Nem vették észre, hogy én, a kamaszlány, a diófa egyik ágán ülök, halkan, mint egy indián másztam fel, még jóval azelőtt, hogy kitelepedtek volna az udvarra, reggeli után. Ez volt az a nap, amikor feljöttünk északra a nagynénémhez, és anyám otthagyott nála pár hétre, július elején, amikor az igazán nagy melegek jöttek. A forró délelőttök elől a vastag vályogfalak mögé bújtam, és Füles képregényeket olvastam, vagy rejtvényt fejtettem, miközben nagynéném, kipirulva a hőségtől, izzadt homlokára tolt szemüvegével a doktorijára készült, ha jól emlékszem a klasszikus görögség előtti vad rítusok volt a témája. Néha készített nekem jeges teát vagy teakólát, mely a Szlovákiából hozatott feketetea-sűrítmény felengedése volt szódával, máig az ínyem alsó részén van az ital erős, édes íze. Olykor mesélt nekem, mindenféle történetet az antik népek, főképp a görögök hagymázas képzelgéseiből, máskor felolvastam neki A kőszívű ember fiainak aznapi penzumát, ez volt a kötelező hetedikben, és megvitattuk a Baradlay-fiúk jellem általi determináltságát, vagy azt, hogy miért tragikus hős Jenő. Nagynéném szelíd, álmodozó nő volt, aki lélekben kétezer-ötszáz évvel korábban élt, valamelyik peleponészoszi hegyi faluban, egész nap kecskét legeltetett a ligetes lankákon, éjszaka pedig titkos dalokat énekelt társnőivel egy szirten a holdfényben. Már végzős egyetemista  voltam, mikor kimutatták nála a betegséget, és ocsúdni se volt időm, olyan gyorsan elment. Kétszer voltam nála a kórházban, az első alkalommal, amit már akkor búcsúnak hittem, megfogtam a csonttá aszott kezét, és a még mindig csillogó, eleven és erőltetetten bizakodó szemébe néztem, azok a napok, ott Siromban, azok nagyon fontosak számomra máig, mondtam, köszönöm, tettem hozzá, és láttam, kicsordult könnye, ezért elégedett lehettem, még ha csak részben volt is mindez igaz, és büszke voltam magamra, hogy ott, a végén, nem kérdeztem meg, mi lett igazából Ariellel, mert tudtam, úgyse mondaná el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.