Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. december 29. 12:20 - Valmont

Számadás 2019-ről és letölthető könyv

a_teremtesutan.png

Csatlakoztam az év végi visszatekintések divatjához, és végigolvastam 2019 írásait. Ha rövid akarok lenni, és csak egy írást ajánlhatnék egy képzeletbeli olvasónak, akkor az az első gyilkosságot feltáró novella lenne - itt a nyelv és a történet nagyjából koherens és végig élvezhető egységet alkot. 

Nyelvileg a kurucok ellen harcoló különítmény esete is tetszik újraolvasás után is, azt gondolom, ha nem vetjük össze korabeli szövegekkel, akkor egészen érdekes a stílus.

Ugyancsak az E/1 és a könnyed elbeszélői hangnem miatt szerettem a "Kísért a múlt"-at. A "Dallam és szöveg" (melynek a blogcíme sokkal jobb) egy nagyobb ívű történet része, és egyfajta - szerintem jól sikerült - lezárása is. Végül a történetiség és az atmoszféra okán a kezdő ingatlanügynök sorsát emelném még ki, mellesleg ennek a kísérőfotója a kedvencem ebből az évből.

Sajnos az alternatív szocializmusban játszódó sztori sok lehetőséget kihagyott, úgy érzem, elég gyors ütemű a zárlata. Két történet is az erdőbe viszi áldozatát, ahol farkasember és boszorkány vár rájuk - hát ez nem túl eredeti. A gyermekmolesztálás mint téma erős, de a büntetés a végén kissé talán esetlen. Az "Ásni novemberben"-t pedig mintha kései metoo vadhajtás lenne (pedig nem, lásd a keletkezéstörténetet).

Az idei legjobb írás tematikája adta az ötletet, hogy az év zárásaként összeszedjem az Isten ciklus novelláit egy rövid, hatvanoldalas kötetbe. Úgy érzem, ez a téma, a teremtés, a hajdani édenkert, a haragos, a jó és a büntető Isten alakja nagyon is inspiráló számomra, függetlenül attól, hogy a vasárnapi kereszténységről és általában a  hivatalos vallásokról mit gondolok. Nem került a kötetbe az összes, vallást, végítéletet, gonoszt érintő írás, csak azok, melyek valamilyen módon összekapcsolódnak (és színvonalasabbak). Van ugyanis pár vezérmotívum, mely végigkíséri a történeteket (így mániám, az a bizonyos fa, mely nem hoz nálunk, északon gyümölcsöt), de a legfontosabb, hogy a teremtéstől számított időbeli sorrendbe rendeztem őket, így a kezdetektől a végig kiadnak egy impozáns ívet. Az első novella új, itt olvasható először, az utolsó előtti pedig a neten eldugva létezik ugyan - de a blogon nem publikáltam eddig. 

A kötet elérhető PDF, MOBI és EPUB formátumban.

Jó olvasást.

Szólj hozzá!
2019. június 15. 12:11 - Valmont

A legelső gyilkosság

kolumbarium1.png

Térey Jánosnak.

Akkor indult, amikor megérkeztem a fővárosba. Imádtam az első köteteit, még nyolcadikos irodalomórán is használtam őket. A későbbi dolgai, főleg a Paulus, nekem túl sűrű és artisztikus volt, de az ember mindvégig érezte, itt valami nagy dolog történik. És ez az, ami igazán elkeserítő, hogy ez a nagy történés véget ért.

Többször visszatértem a Paradicsom bukása utáni időszakhoz írásaimban, lásd "édenkert" cimke. A világ kezdeti állapota, mint toposz, mint kezdőpont, mint az ártatlanság kora, ami nyilván a személyes létünkben a gyerekkorral azonos, nagyon fontos lett számomra, most hogy jócskán túl vagyok az életem felén. Ez az írás arról szól, hogy milyen nehéz volt az első halál a bolygón, milyen egyszerű eseményláncolat vezetett el hozzá, és mi lett a következménye.

Az első

 

Akkoriban mindenért imádkozni kellett.

A barlang szájából rá lehetett látni a fennsíkra, ahol délen még mindig parázslott az Édenkert maradéka. A barlang előtti lejtős dombokon virágzott a veteményes, melyet testük verejtékes munkájával és imával hoztak létre. Imádkozni kellett az esőért, a növények burjánzásáért, a méhekért, azért, hogy a madarak elkerüljék a termést, a jóízű, édes, öklömnyi bogyókat, melyek zamata az Édenkert gyümölcsére emlékeztette az ínyüket – egyszóval imádkozni kellett mindenért.

Nehéz ezt ma már elképzelni, de például akkoriban még imádkozni kellett azért is, hogy feljöjjön nap reggel a látóhatár peremére. Kn és családja a barlang elülső részében, míg Abl és felesége hátul, a mélyebb és nyirkosabb részben térdepelt ébredés után, és buzgón fohászkodtak, arcukat felemelték az egek ura felé, aki végül nagy kegyesen meghallgatta rimánkodásukat, melyet az ősi nyelven, az isteni nyelven küldtek el felé, és ami megindította a napot égi útján, beragyogva az éjszakát, és elűzve a szörnyetegeket, melyeket a kígyó szabadított rájuk.

Imádkozni kellett akkor, ha valaki beteg lett, vagy nagyon öreg, hogy jobban legyen, és Isten minduntalan engedett a kérésnek, mert hajlott az imára, mert az legyezgette a hiúságát vagy egyszerűen csak sajnálta a teremtményeit, akiket ő maga űzött ki ebbe a jobbára kopár és kősziklás világba, ahol csak egy-két dolog fordult termőre, és vadállatok ólálkodtak a sziklák közt.

Imádkoztak akkor is, amikor Kn kisebbik fiának lábát leszakította a kígyó egy híve, egy szörnyeteg, egy csupa karom és szőr állat, amiből később a farkas lett, de most még hat lába volt, és szarva, és úgy futott, akár a pók, foga közt a gyerek lábával. Kn és felsége az új veteményest gyomlálta, amikor meghallották a visítást. Azonnal a fiúhoz rohantak, akit a forrás mellett hagytak, a dombok alján, ott feküdt, vérbe fagyva, már hamuszürkén. A szülők térdre estek, és imádkoztak, beleadták szívüket és lelküket, és Isten az ő végtelen jóságában megkönyörült a gyermeken, és a vérzés abbamaradt, a csonk beforrt, sőt, két hét múlva egy új apró csökevény bújt ki a bőrredők közül, és bár sosem lett teljes értékű láb, mégis több volt, mint a semmi.

Új volt még ez a világ, nyers és csiszolatlan, és újak voltak benne a szabályok és a törvények is. A nap néha keleten, máskor nyugaton jelent meg imáik hatásra. Az eső színe olykor sárga, máskor bíbor volt. A víz néha keserű ízű volt, aztán meg édes. Abl szerint a patak az Édenkertből folyt, és ő inkább hamuízűnek érezte a zamatát. Sokat beszélgettek a Kertről, éjszakánként, mikor a gyerekek már lefeküdtek, és ők négyen, Abl és Kn és asszonyaik tüzet gyújtottak a barlang szájában. Ültek a lobogó lángok körül, és amikor erejük csökkent, valamelyikük imát mormolt, hogy ne hunyjon ki teljesen a tűz – vagy dobott a parázsra egy gallyat. Hallgatták a sötétben ólálkodó szörnyetegeket, és azt képzelték, néha maga a Kígyó sziszeg feléjük. És beszéltek is, elmondták, mit gondolnak az életről, ami még olyan törékeny volt ebben a világban, az őket körülvevő dolgokról, melyek újak és tökéletesek voltak, szüleikről, akikre már alig emlékeztek, a napról, melynek még nem volt éjszakai társa, a gyümölcsről, melyet termesztenek, és amelynek íze különös érzéseket és gondolatokat sodort beléjük.

Abl elnézte a tűz fénye felett a másik hármat, és végtelen békét és örömet érzett, hogy itt vannak egymásnak, ők, és a gyerekek, a két fiú és a két lány, és tudta, hogy ez a törékeny pillanat az ember történetének nemcsak a kezdete, hanem egyben a legszebb időszak is.

Többnyire ő vitte a szót ezeken az éjszakákon, mert ő fogékonyabb volt a beszédre, a nyelvre, ami egyenesen Istentől származott, és ami olyan dallamos és rétegzett volt, hogy a másik három elbűvölve hallgatta őt, bár sokszor el is szenderültek ültükben. A szavak és a mondatok akkor még sokkal pontosabban vonatkoztak a dolgokra, ugyanakkor jelentésükben nagyon is bonyolultak voltak, ezáltal ha Ábel például a földről beszélt, mely itt, a domboldalon vörös és csillámos volt, míg lentebb, a ligetben inkább sötét és agyagos, pár szóval nemcsak az állagot, hanem a föld történetét, a teremtés sokszínűségét, Isten végtelen bölcsességét és aprólékosságát is ki tudta fejezni. Felesége csillogó szemmel hallgatta urát, és a vállára hajtotta fejét.

Kn pedig többnyire Abl feleségét nézte. Akkoriban a nőknek még nem volt nevük, ez még az apjuk miatt volt, aki annyira haragudott az anyjukra, hogy nem adott nevet a lányainak, de Knben már formálódott, hogy a testvére asszonyát Emnek fogja hívni, valahogy érezte, ez a név fejezné ki a nő lágyságát, bőrének fehér, szinte világító és selymes árnyalatát, az ívelt szemöldököt, az isteni szimmetriával metszett arcot, a telt kebleket, melyeket a szörnyekről lenyúzott bőrcsíkok takartak, a vékony derekát, és a mosolyt, amitől megdobbant a szíve.

Egy reggel kezdődött, mikor korán megébredt, s kiült a szürkés parázshoz, imával életre keltette, majd újabb imával elérte, hogy a nap vöröse megjelenjen az ég peremén, ezúttal északon, pont a barlang szájával szemben. Az első fénycsík elzúgott Kn arca mellett, belevágott a barlang sötétjébe, és megtalálta Abl feleségét, aki ringó, lebegő lépteivel közeledett, jött felé, és a férfi csak bámulta elbűvölten, mert a fiatal nap tüzében a nő olyan volt, akár Isten, és rájött, hogy ez a nő a minden, és az ő élete semmi nélküle. De minderről csak az arcát elöntő pír árulkodott, amit a másik észre se vett, elment mellette, rámosolygott, amitől a nap gyorsabban kapaszkodott fel a látóhatárra, majd az asszony köszönt Knnek az alvástól rekedt hangon, és a szó egyszerre jelentette azt, hogy örül hogy látja Knt, és annak, hogy a világ még mindig létezik, és nem roppantotta össze Isten semmivé, megunva a teremtése haszontalanságát, köszönet volt az imáért, ami elhozta ismét a fényt ebbe a világba, és kifejezte  a reményt is, hogy az új nap is olyan szép lesz, mint az eddigiek.

Kn válaszul csak biccentette, és lehorgasztotta fejét, így, lopva leste, ahogy a másik elvonul a bokros részre, hogy könnyítsen magán.

Így kezdődött, és aztán a vágy mind jobban elemésztette a férfit. Felégette benne a szeretetet saját felesége iránt, aki most már nagyon is hitványka és töketlen volt szemében, most, hogy ráébredt arra, hogy Abl asszonyában mennyire sok isteni van, mennyire sok maradt anyjukból, Evból, most már a saját nője csupa ficam és szög és esetlenség és tompaság és olcsó megoldás volt. Ez azzal járt, hogy nem is kívánta, nem hívta el a liget árnyas fái közé, vagy az éj sötétjében nem fordult rá testére, nem, csak feküdt, és leste a barlang rücskös mennyezetét, melyet Isten a saját kezével vájt ki nekik, és nézte a lobogó lángok visszfényét, és a nőről álmodozott, aki tőle tíz méterre feküdt.

Néha megrohanta a kétség, hogy amit érez, nem helyes. Eszébe jutott, hogy egy ízben, a patak partján egy apró kis gyík a lábujjába harapott. A vérzést csak erős imával tudta elállítani, mialatt a zöld test eliszkolt a nád közé, így nem tudta megvizsgálni, rajta van-e a kör, a Kígyó jele, ami minden hívén, a farkasok bőrén, a keselyűk tollaiban, a sáskák potrohán ott volt, mintegy birtokjelként. Lehet, hogy ez a gyík fertőzte meg őt a hiábavaló vággyal? Mindegy is volt, mert akkoriban az okokkal még kevesebbet foglalkoztak, inkább a következményekre figyeltek, hisz még minden előttük állt.

A tűnődései, éjszakai töprengései pedig előbb-utóbb egyetlen irányba vezették. Tudta jól, hogy míg Abl van, addig nincs esélye, hogy asszony az övé legyen. Az erőszak akkor még fel sem merült senkiben, legfeljebb a Kígyó népében, de azok is, a szörnyek, esetlen és tétova módon gyakorolták. Kn néha elnézte a nőt, amint lefelé indul, a patakhoz, hogy megmossa a leszedett gyümölcsöket, egyetlen táplálékukat, és gondolt rá, hogy utána megy, és erővel kényszeríti, hogy szeresse őt, de ez csak töredékes és röpke tűnődés volt, valahogy nem is tartotta lehetségesnek az ilyesmit, mert nem csinált még hasonlót senki a világban.

Nem maradt hát más eszköze, csak az ima.

Egy szeles éjszakán kezdte. Ez is új volt, a szél. Eleinte csodálkozva figyelték a barlang szájából, ahogy a lemenő nap fényében hajladoznak a fák és a növények, aztán megszokták, mint annyi mindent, és nyugovóra tértek. A hang, a síró, panaszos zaj azonban nem hagyta elaludni Knt. Imádkozott az álomért, és már érezte, hogy pillái elnehezülnek, ám ekkor belé hasított a gondolat, hogy miért ne imádkozhatna azért, hogy a nő az övé legyen. Ez az ötlet olyan izgalmas és új volt, hogy felült a háncsból készült fekhelyén, és mélyeket lélegzett, majd fel is állt, járkált egy kicsit, míg asszonya rá nem szólt, hogy pihenjen már. Visszahanyatlott mellé, és közben ízlelgette, forgatta, figyelte magában az új ötletet. A fő kérdés az volt, hogyan csinálja. Nyilván azt kell elérnie, hogy Abl asszonya egyedül maradjon. Ez csak akkor lehetséges, ha Abl nincs. De hogy lehet az, hogy Abl ne legyen? Mindenki van, volt és lesz. Tudta jól, valahol, odakinn, félőrülten a veszteségtől, valahol ott van az apjuk és az anyjuk, vándorolnak, immár több száz éve járják a birodalmukat, ahova isten száműzte őket, keresik az Édenkert mását. Nagyon régiek, de még itt vannak, mert ha már nagyon elhasználódnak, akkor imádkoznak, és ismét megfiatalodnak, ahogy tette azt Kn és Abl is már két ízben.

De ha van ilyen ima, ami hasznos az embernek, akkor van olyan is, ami nem használ, hanem árt, ötlött fel benne a gondolat, és ekkor mintha meghallotta volna a barlang szájából a Kígyó sziszegését, de csak a szél volt, és tudta, hogy a szél helyesel, igen, ez a megoldás, és ennek örömével álomba merült.

Másnap kezdte, akkor, mikor a nap legmagasabbra hágott az égen. Félrevonult a gyomlálóktól, úgy tett, mint aki vizel, de közben óvatosan, szinte félve felsandított az égre, és azt kérte Istentől, hogy Abl legyen rossz, vagyis rosszul, vagyis legyen beteg.

Eleinte nem történt semmi, és Kn azt hitte, Isten egyszerűen nem hajlandó figyelembe venni az ilyen jellegű imákat, de persze ennél azért bonyolultabb dolog volt a teremtés, mert délután Abl, miközben fát hozott a ligetből, feljajdult, majd összeroskadt. Odaszaladtak mind hozzá, még a gyerekek is, és betámogatták a barlangba. A kérdésekre Abl hamuszürke arccal elmondta, fáj a belseje, és kezét gyomrára szorította. Imádkozzunk, kérte mindannyiójukat az asszonya, és így tettek, de Kn persze azért imádkozott, hogy Abl legyen még rosszabbul. Ami meg is történt.

Estére már testvére mozdulni sem bírt, csak feküdt fekhelyén, mint egy darab fa, és a félelemtől összeszűkült szemmel leste őket. Nem használ az ima, mondta, és a szavai persze azt is kifejezték, hogy csalódott Istenben, hogy mi ez az egész, hogy a világban valami történik, amit ki kellene nyomozni. Felesége vízzel mosta le arcát, majd mellé feküdt, teste melegével próbált segíteni. Kn csak leste őket saját fekhelyükről, és nem érzett mást, csak irigységet, hogy nő odafeszül testvéréhez, ezt akarta ő is, vagyis azt, hogy ne kívánja Ablt az asszony, hanem hogy őt szeresse.

Ezért hát ismét elmondott egy imát elalvás előtt, aminek reggelre meg is lett az eredménye.

Abl testét borzalmas, fekete hólyagok lepték el. Bűzösek voltak, és érintésre kifakadtak, sárgás genny folyt belőlük. Ott voltak a lábán, a kezén, az arcán, mindenhol. Ahogy egy-egy hólyag kiengedte tartalmát, iszonyatos kínt okozott a férfinak, időről időre felüvöltött, hangja visszhangosan verte végig a barlangot, kiüldözte őket a reggeli fénybe.

Mit tehetnék, kérdezte asszonya, miközben viszolyogva a fűbe törölte kezéről a gennyet, majd a másik két felnőtt arcába nézett, szemében kétségbeesés és döbbenet, mire Kn megvonta vállát, imádkozzunk, válaszolt, és megfogták egymás kezét, kör alkottak, és némán újból elmondták imáikat, a két nő azért, hogy Abl jobban legyen, Kn pedig azért, hogy még rosszabbul.

Isten az ő kérését hallgatat meg. Amikor a napos időszak közepére értek, Abl már vonyított a fájdalomtól, a kelések mindenhol felszakadoztak testén, a bőr megrepedt, láthatóvá vált a nyers hús. A vére nem folyt ki teljesen, mert még annyira tökéletes volt a teremtés akkor, hogy ilyesmi nem történt meg, de estére Kn imáinak hatására néhol az izom levált a csontjairól, például a karján, a combján, a nemi szerve kettényílt, az egyik ajka széthasadt, a bal szeme pedig egyszerűen kiesett üregéből.

Mindez óriási fájdalommal járt, ezért indával be kellett kötni a száját, így legalább a gyerekek megnyugodtak, és később tudtak aludni is, csak azt hallották néha, hogy dobálja magát, küszködik.

De még mindig élt.

Kn az éj vége felé neszre ébredt. Abl asszonya volt az. Elment mellettük, kiosont a barlang szájához, majd kilépett a sötétségbe.

Kn felpattant, és utána iramodott, de a koromfekete világban nem látott semmit. Izgatottan imádkozni kezdett, mert érezte, ez az ő pillanata. Kérte Istent, adjon fényt az éjszakának, nem olyan erőset, mint a nap, de valami hasonlót. Szavai most is meghallgatásra kerültek, a feje felett egy nagy, ezüst korong jelent meg, fénye beragyogta a tájat, így azonnal megpillantotta a nőt, aki a mező közepén térdelt. Ahogy közelebb ért, hallotta, hogy zokog. Mögé lépett, és vállára tette kezét. Az asszony meglepve nézett fel rá. Arca az ezüst fényben, a könnyekkel és a fájdalommal most még szebbnek tűnt Kn számára.

Azt akarom, Isten engem is büntessen úgy, mint őt, suttogta a nő, és megszorította Kn kezét. Követni akarom őt a fájdalomba. Osztozni akarok a sorsában, mondta.

A férfi elé lépett, letérdelt és megfogta két vállát. Ne tedd, kérte, és végre kimondta: itt vagyok neked én.

Csönd telepedett a tájra, mintha a világ visszafojtotta volna lélegzetét, várva az asszony válaszát. Kn látta a szemében, hogy hirtelen mindent megért, és látott mást is. Gyűlöletet.

Nekem csak ő kell, mondta a nő, és lesöpörte magáról a férfi kezét, majd felállt, és megindult, de Kn utána nyúlt, elkapta a karját, mire az asszony ösztönösen belemart csuklójába.

Akkoriban még éles és hegyes körmeik voltak az embereknek. És a foguk is nagy, fenyegető agyarként csillogott szájukban. Másképp hogy tudtak volna védekezni a Kígyó szörnyei ellen?  

Kiserkent a vér Kn csuklóján, és ez mind a kettejüket meglepte. Ez, hogy ilyet lehet, hogy lehet bántani a másikat. Az asszony kihasználta a férfi döbbenetét, és visszafutott a barlangba.

Kn pedig leroskadt a földre, előbb imát mondott azért, hogy a vérzés álljon el, a seb hegedjen be és a fájdalom múljon el, majd csak fogta a fejét, hagyta, hogy elárassza a csalódás és a keserűség, és kiélvezte ezeket az új és ismeretlen érzéseket, olyannyira beléjük merült, hogy észre se vette, hogy valamelyik asszony reggelt imádkozott, csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, és azt mondja, Abl már szinte nem is ember. A mondat ennél összetettebb jelentéssel bírt, kifejezte, hogy a betegség a teremtés gyalázata, hogy a gonosz erő, mely hatalmába kerítette Knt, több szenvedést okoz neki, mint ami igazságos, és amit elbír egy lélek, hogy ez a test most már alkalmatlan arra, hogy a lelket tartalmazza, és hogy ezt helyre kell hozni, valamit csinálni kell.

Kn visszament vele a barlangba, és már a bejáratnál megérezte a bűzt. Félve és bűntudattal közeledett a fekvőhöz, akin már alig maradt bőr és hús, a belek szétfolytak a padlóra, a tüdő mint két vízi állat lebegett, emelkedett és süllyedt, és riadt madár módjára a bordák közt ott verdesett a vérvörös szív. Abl arca egy koponya volt, sárgán derengett a fényben. Felesége ott térdelt mellette, és a csont boltozatos ívén nyugtatta kezét, hagyta, hogy könnyei a padlóra hulljanak. A maradék szem vadul forgott üregében, a nyelv, melynek végét kínjában elharapta Abl, csonkán izgett-mozgott a hol szétnyíló, hol összezáródó fogak közt.

Ennek véget kell vetni, mondta Abl asszonya és Kn szemébe nézett. Kértem Istent, de nem tesz semmit. Ezért neked kell megtenned, fűzte még hozzá, majd felállt, és elment, és többé nem látták.

Kn sokáig, egész nap ott ült a testvére mellett, közben a sziklafal melletti köveket vizslatta, vagy a szétesett testet, néha megfogta testvére csontokból és inakból összefércelt kezét, és sírt, néha megpróbálkozott egy imával, melyben a másik gyógyulását kérte az Istentől, de nem jöttek a nyelvére a szavak, érezte, a beszéde percről percre egyszerűsödik, olyan primitív és nyers lesz, amilyen ez a szöveg például. Végül, mikor bealkonyult, elhatározásra jutott, kiküldte asszonyát és a gyerekeket a barlangból.

Felállt, és felvette a korábban legjobbnak ítélt követ, majd odatérdelt a koponyához. Hallotta, hogy a bordák alatt zihál, fújódik a tüdő, hallotta a szív dobolását, a belekben mocorgó nedvességet, tudta, mindez még évekig, évszázadokig így lenne. A fekvő megmaradt szeme ráfókuszált a kőre, és Abl iszonyatos erőfeszítéssel bólintott. Kn ekkor felemelte a szikladarabot, és lesújtott. Egyszer, kétszer, tízszer, addig, amíg a testvére fejéből csontszilánkos szürke pép nem maradt. Mikor zihálva abbahagyta, látnia kellett, hogy a tüdő még mindig pumpál, és szív még mindig ver. Ilyen tökéletes volt még a teremtés akkoriban.

Kérem, uram, állítsd le, nyögte töredékes nyelvén Kn, és akkor imája még egyszer meghallgatásra talált.

Kihúzta a testet a barlang elé, a sötétségbe. Másnapra a szörnyek elvitték.

Lefeküdtek aludni, ő, az asszonya és a gyerekek.

És másnap reggel a fényre ébredtek, arra, hogy a nap már ima nélkül hágott fel az égre.

 vége 

 

2 komment
2019. április 07. 08:43 - Valmont

Szavak és szörnyek

alma.jpg

A mostani novella fő szimbóluma a tiltott gyümölcs, illetve a gyümölcs leszakítása. Minden ősszel leszedem a szüleim almafájának a termését, és ez egyfajta szakrális hagyománnyá lett már számomra. A már hűvösödő levegő, az erőtlenebb napfény, az alma illata, a bágyadt ás részeg darazsak - mind elemei ennek a rítusnak. Nincs magasztosabb dolog a saját termék betakarításánál, legfeljebb az, amikor az ember állatot áldoz az isteneknek. Ezekben az őszi almaszüretekben benne van minden: hogy még itt vagyunk, hogy jön a sötétség, de felkészülve, az almát elvermelve (no jó, pincében) várjuk, hogy a nyár után az ősznek kell következnie, és hogy a munka meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét, akkor is, ha arról senki nem tud.

Szavak és szörnyek

 

Nincs rémisztőbb a korlátok lebontásánál, legyen az társadalmi, gondolati, testi vagy nyelvi. Az édenkert tanulsága az, hogy korlátaink védenek meg minket a cudar külvilág vas-törvényei ellen. Persze honnan tudhatta volna ezt a két gyerek, és méginkább idős barátjuk, a nagybácsi?

A gyerekek nem voltak ikrek, legalábbis biológiailag − a lány két évvel idősebb volt. Ám gondolkodásuk, természetük, és még külsejük is nagy hasonlóságot mutatott. Mindketten haloványak voltak, szinte kifakultak a világból fehér, kék erekkel átszőtt bőrükkel, mely a nyári szünet végére lázat idéző árnyalatot, de semmiképp sem egészséges barnaságot öltött. A nagybácsi elbűvölve figyelte ezt a transzformációt, úgy tűnt számára, reggelente, mikor átjött anyjához, a hűvös verendára, hogy az álmosan és kócosan előtántorgó gyerekek bőrét hajnalt idéző, rózsás pír önti el.

A nagybácsi feltaláló volt, talán tőle örökölték varázslatos, világteremtő képzeletüket a gyerekek. Öt éve eladta egyik találmánya licenszét, majd visszaköltözött szülőfalujába, az anyja utcájába, és csak az olvasásnak, legfőbb szenvedélyének hódolt. Pénzét állampapírokba és alacsony, de biztos osztalékot fizető részvényekbe fektette. Napjai kényelmes unalomban teltek, egyetlen változatosságot a hétvégente vagy az iskolai szünetekben menetrendszerűen érkező gyerekek jelentették számára.

Korán szoros kapcsolat alakult ki köztük, ami lassan, az idő múlásával aggasztóan elmélyült. A gyerekek rajongtak érte, és nagyjából tíz- és nyolcéves korukban elárulták neki a titkukat is. A nagybácsi előbb szelíd iróniával, majd fokozódó lelkesedéssel kezelte a dolgot, végül elhatározta, hogy kicsit utána olvas, elmélyed a témában. A következő nyári szünetig tartó időszakot a kutatásnak szentelte. Minden héten kétszer bement a városi könyvárba busszal – az autóktól irtózott, miután egy karambolban majdnem ottvesztett – és órákon át jegyzetelte a nyelvfilozófiai és filozófia műveket. Pár mellékes utalás, és gondolatfutam miatt átváltott a teológiára, pontosabban a teológia és a nyelv összefüggéseire. Itt főkép aacheni Jakab fejtegetései voltak hasznosak számára, aki egy emberi lényt a születésétől fogva elzárt a külvilág ingereitől, hogy tanulmányozza az édenkerti nyelv kialakulását. Aztán jött egy pillanat, valamikor február közepén, mikor az olvasóterem keskeny ablakain betűző fényben a porszemek logikus és ünnepélyes táncát bámulta, és a pult mögött ülő öreg könyvtárosnő végre abbahagyta a köhögést, egy pillanat, amikor úgy érezte, megtalálta a magyarázatot a titokra.

Akkor még nem tudhatta, hogy a következő nyárra minden megváltozik, pontosabban a gyerekek közül a lány elkezdett kamaszodni, és dombordó teste a vékony és rövid ruhácskái alatt az sugallták a nagybácsinak, hogy idővel véget érnek ezek az olyannyira élvezetes látogatások. A nagybácsiban feléledt a ragadozóösztön, melyet eddig oly sikeresen nyomott el magában, de mivel ötven felé közeledett, úgy érezte, itt az idő, most vagy soha.

Emellett, amikor módjában állt, tovább tanulmányozta a gyerekek titkát, már amikor azok hajlandóak voltak újabb részleteket elmesélni neki. S e beszélgetések csak megerősítették abban, hogy azon a februári napon a felismerés, a rádöbbenés pillanata a könyvtárban az igazságot hozta el mindhármójuk számára.

A gyerekek ezen a nyáron még nem változtattak szokásaikon. A négyesben töltött reggeli után, ahol nagyanyjuk ugyanolyan lelkesedéssel szolgálta ki idősebb gyerekét, mint őket, hogy aztán a sarokba húzódva figyelje hármójukat, ahogy esznek, szóval aztán hogy kedélyesen csevegtek álmaikról, az előző napról vagy a városi életükről a nagybácsival, ezután belevetették magukat a mocsárba.

A falu határban ugyanis egy zsombékos, lápos, fűzfás rét húzódott, árnyas öblökkel, a nádba vájt, folyosószerű járatokkal, csapásokkal a magas fűben, eszményi búvó- és kalandozó helyekkel, ahol az ilyen korú gyerek egész napra elveszhettek. És el is vesztek, hogy aztán csak késő délután, az éhségüktől ösztökélve térjenek vissza a házhoz. Alkonyattájt feltűnt a nagybácsi is, aki vacsoráig maradt, sőt, olykor még a lefekvésnél is ott volt, és olvasott nekik szűk kis szobájuk padlóján ülve. Nagydarab, bajszos férfi volt, aki szalmakalapot, világos színű vászonnadrágokat, színes ingeket és bőr szandált hordott nyaranta, úgy nézett ki a faluban, mint egy eltévedt angol turista.

Ilyenkor, esténként a ház emeleti szobájában szóba került a titok is. Miközben nagyanyjuk odalent mosogatott vagy a tévét zúgatta, a gyerek újabb és újabb szavakról számoltak be a nagybácsinak, aki elbűvölve hallgatta őket, a szavak hangzásban gyönyörködött, majd kíváncsian várta a magyarázatot is.

A gyerekek titka ugyanis egy saját nyelv volt, jobban mondva egy töredékes szókincs olyan dolgokra, melyet a normális, tanult nyelvükkel, vagy az angollal, melyet az iskolában gyakoroltok, nem tudtak megnevezni. Maguk sem értették honnan jött ez az egész, homályosan emlékeztek, hogy már egészen kicsi korukban előfordult, hogy kimondták az idegen, s mégis oly ismerősen csengő szót, majd egymásra néztek, és mind a ketten tudták, mit jelent. Kimondták például azt, hogy „aijsza”, és felnéztek az égre, mert ott volt, az, amikor a lemenő nap még bíborszínűvé festi a felhők hasát, de a csillagok már ott ragyognak a sötétedő szemhatáron. A „phenn” az az érintés volt, amivel a föld maga illette a meztelen bokájukat, ha a süppedékes zsombékba léptek, az a csiklandozó, simogató visszahúzó erő, mely oly fontos lesz később. A „saove” ennél bonyolultabb dolgot jelölt, azt a pillanatnyi állapotot, amikor elégedettek vagyunk a z életünkkel, mert tudjuk, hogy a jövőben még fontos és szép dolgokat fogunk csinálni. Voltak persze durvább, köznapibb kifejezések is, mint minden nyelvben, főképp a testi szükségeltekkel kapcsolatban, de valahogy mégis átnemesítve. „Thorpen” – mondták, ha székelés után a belükben támadt sajgó és mégis érdekesen kellemes ürességre gondoltak. A „sessz” szóval jelölték azt, mikor a nád éles széle vékony és keskeny sebet ejtett a bőrön, mely hosszú ideig sajgott és viszketett.

A nagybácsi elbűvölve hallgatta a magyarázatokat. Nem akarta elijeszteni őket, ezért csak memorizálta a szavalat és a kifejezéseket, és otthon gondosan lejegyezte őket, de már akkor, mikor leírta, furcsán és idegenül hangoztak, és sokszor úgy tűnt neki, vagy a kiejtést rögzíti helytelenül fonetikusan, avagy a jelentésnél ront el egy árnyalatot.

Tudta, nincs sok ideje. A lány előbb-utóbb unalmasnak találja majd a vidéki létet, és nyaranta a városban fog maradni, barátnőivel vagy barátjával. És öccse, aki istenítette őt, követni fogja. És akkor elveszti őket, minden szempontból.

Azon az augusztusi estén, mikor döntésre jutott, a gyerekek elé tárta a kutatásai lényegét. Épp befejezték Ambrose Bierce egy novelláját, és elgondolkodva hallgattak, mikor a nagybácsi megköszörülte a torkát, és halkan megjegyezte, lenne itt valami, amit a külön kis nyelvük kapcsán meg kellene beszélniük. A két gyerek eddig állig betakarózva feküdt, most a lány felkönyökölt, és érdeklődve figyelte, meleg lehelete, édes fuvallat, a nagybácsiig elért.

A nyelv, mondta nekik a nagybácsi, isten adománya. Isten a nyelv, a szavak által teremtette a világot, és a teremtés kódját, a nyelvet a tudás fájának gyümölcsébe rejtette. Ádám és Éva ettek az almából, és ezzel magukévá tették a teremtő nyelvet is. Isten rájött erre, és igazából ezért űzte ki őket a paradicsomból. Eddig érthető – kérdezte, mire a két gyerek bólintott, noha a kisebb elég álmosan pislogott. A nagybácsi folytatta. Egy francia pap, egy bizonyos aacheni Jakab azt feltételezte, hogy az emberek még sokáig birtokában voltak ennek az isteni nyelvnek, és mindenféle dolgot teremtettek általa, de aztán az Úr megelégelte a dolgot, és elrontott a nyelvüket, erről szól a Bábel-történet, ismeritek?

A kisebb ismerte, de már nem emlékezett a részletekre, ezért a nővére gyorsan összefoglalta, mialatt a nagybácsi türelmesen várt, akár egy ravasz róka.

És hogy jövünk mi ehhez, kérdezte végül a lány, mire a férfi lelkesen bólintott, hát úgy, hogy szerintem lehetséges, hogy öntudatlanul, valami csoda, folytán ti emlékeztek erre az eredeti nyelvre, valamiképp vissza tudjátok idézni egyes szavait, és azért van az, hogy mind a ketten tökéletesen ugyanazt értitek e szavak alatt, olyan bonyolult és különös dolgokat, melyek pontosan leírják a jelenségeket, pontosabban, mint bármilyen nyelv a világon.

A két gyerek hallgatott, láthatóan nem osztoztak a nagybácsi lelkesedésében.

Lehet, hagyta jóvá bizonytalanul a lány, és akkor mi van. A férfi felállt, lenézett rá, és ünnepélyesen kijelentette, hogy ha ez igaz, akkor ez a világ legnagyobb nyelvészeti és vallási felfedezése. És ha ez igaz, akkor elképzelhető olyan szó, amit nem mondtatok még ki, mert nem jutott eszetekbe, vagy mert a világban nincs jelenleg hozzá hasonló dolog, de a szó ott lapul a tudatotok mélyén, és ha valamikor is az eszetekbe jutna, és kimondanátok, azzal akaratlanul is hozzátennétek a valóságunkhoz egy elveszett darabkát...

Zavartan elhallgatott, mert a háta mögött halk szuszogás kélt, megfordult, és látta, az az angyali kisgyermek már alszik. Holnap majd megbeszéljük, tette hozzá, mire a lány álmosan figyelmeztette, holnap piacra megyek nagyival, te vigyázol délelőtt öcsire, ne feledd, mire a féri szíve nagyot dobbant.

A ragadozó alig hagyta aludni, másnap már hajnalban talpon volt. Gondosan megborotválkozott. Nem akarta, hogy a sörték bármiféle nyomott hagyjanak azon a puha, rózsaszín bőrön. Reggel megjelent a házban szokásos újságjával, mohón magába lapátolta a rántottát, aztán várt türelmesen, szájában egy fogpiszkálóval, míg a fiatalabb és az idős nő összepakol, és kilép a kapun.

Utánuk ment, nézte, ahogy az utca végén balra fordulnak a buszmegálló felé. Ezután is várt még három percet, egészen addig, míg a busz eldübörgött balról jobbra. Aztán megfordult, és felnézett a gyerekszoba ablakára. A kisfiú odafent volt, azt mondta játszani akar a katonáival. A nagybácsi behúzta, majd kulcsra zárta kaput, aztán bement a házba, és felment a lépcsőn a gyerekhez.

Egészen addig nem volt bűntudata, míg el nem ér hozzá a szörnyű hír, de akkor már tél volt. Félni nem félt, mivel a gyereknek, miközben meztelen hátát simogatat, elmagyarázta, hogy ami történt, az az ő titkuk kell hogy legyen, ha bárki megtudja, akkor mind a ketten börtönbe kerülnek. Még a nővérének sem beszélhet róla, hisz ő lány, ő aztán végképp nem értené. A kisfiú nézett rá, zavart tekintetében inkább félelem volt, talán azért, mert most értette meg, ki is a nagybácsi valójában, ki ez a sötéten gomolygó, meztelen alak az ágy szélén. A nyári szünet végéig a férfiban volt egy kis feszültség, főképp az első közös reggeliknél, de a fiú okos volt, néha rápillantott, furcsa, súlyos tekintettel méricskélte, majd elkapta fejét − ez volt a legtöbb, ami történt. És aztán a testvérek elutaztak, vissza a városba, és minden ment a maga útján, és a nagybácsi már tudta, hogy ezt megúszta, és egész ősszel és télen dédelgette magában a puha és fehér hús emlékét, melyet vastag, reumától dagadt ujjai közé foghatott azon a gyönyörű nyári délelőttön.

Aztán egy délután jött az anyja a hírrel, hogy a kisfiú eltűnt, az egész városi rendőrség, és önkéntesek is keresik őt. Másnap reggel pedig csak telefonált, zokogva mondta, hogy megtalálták, a házukhoz közel, egy illegális szeméttelep mellett. Zacskót húzott a fejére, és egy madzaggal elcsomózta a nyakán.

A nagybácsi nem tört össze, de pokoli szomorúságot érzett. Nem hibázatta magát, noha gyakran eltűnődött, hogy miatta történt a dolog, de általában ilyenkor arra gondolt, bizonyára zaklatták a gyereket az iskolában, később erre egy rokon is utalt a temetésen – majd arra gondolt, hogy a kisfiúban mindig is volt valami idegen, furcsa és beteges vonás, valami elesettség, védtelenség, ami persze nagyon is kívánatossá tette. A legerősebb érzés azonban a megkönnyebbülés volt.

A temetésen figyelmesen szemlélte a nővért, egyszer a tekintetük össze is akadt, és azt olvasta ki belőle, hogy az öccse betartotta azt, amit kért tőle, és nem fecsegett a kis kalandjukról. Ezért is volt, hogy tavasszal, a nagy esőzések után, a szünetben, amikor a lány megérkezett a húsvét előtti napokban a faluba, nem nagyon izgult a találkozás miatt. Szokás szerint átment reggelizni, noha érzékelte a csonka társaságban uralkodó szomorúságot, mégis, megnyugtató volt számára, hogy ideig-óráig ez a rítus még ismétlődhet. Reggeli után a lány kérte, menjenek el sétálni, és ő készségesen követte, át a kerten, az alacsony nyírfák közt, be a bokrok sűrűjébe a szomorúfűznél jobbra, aztán a zsombékok közé, melyeken ugrálni kellett, mert közeikben csillogott a víz.

Az iskoláról,  a lány anyjáról,  a nagybácsi húgáról beszéltek, aztán a férfi rákérdezett, hogy bírod, mire a lányból előtört a panasz, és a fájdalom, és könnyek gyűltek meg a szeme sarkában, míg elmesélte, milyen az, hogy az öcsi szobáját úgy hagyták, ahogy volt, hogy éjszaka fölkel, és hallgatja a sötétben a szomszéd szobából áradó csendet, vagy hogy amikor hazaér a suliból, csak áll az ajtóban, és figyel nem jön-e nesz a házból, nincs-e már otthon a másik. De nincs más, csak a csönd és az üresség, és ő most már úgy érzi, az egész világ kiürült és minden megfeleződött. Szembefordult a nagybácsival, és mélyen a szemébe nézett.

És te sejted, hogy miért tette, kérdezte a férfi akaratlanul is, félrekapva fejét.

A lány megfordult, átgázolt egy saras részen, majd felkapaszkodott egy kis szigetre. Gumicsizmát húztak a túrához, de a víz szinte a pereméig ért néhol.

Igazság szerint sokáig nem tudtam rájönni, vallatta be, majd előre nézett, a terepet kutatva. Zsombékos, vizes rét húzódott előttük, mögöttük fás ligetecske. Oda megyünk mondta, és mutatta a lány, és várt, míg a férfi előre megy. És most már tudod, kérdezte a nagybácsi, közömbösséget erőltetve hangszínére, mire a másik hasonlóan közömbösen válaszolt. Két hete találtam egy füzetet, az öcsémé volt, nagyon nem akarta, hogy ráakadjunk. Az íróasztala aljára ragasztószalagozta. Mondta a lány, s hallgatta, ahogy a férfi léptei cuppognak a sárban, amint kihúzza csizmáját a föld öleléséből. Egy füzetet, kérdezte a nagybácsi, majd megfordult, de kis híján elesett, mivel a talaj nem engedte lábát. A francba, motyogta, és nagy nehezen kiráncigálta lábát a sárból. Előre kell menni, ott jobb lesz, biztatta a lány, majd ő maga oldalra tért, egy füves domborulatra, amiből egy csenevész fa ágaskodott, annak a törzséhez dőlt, és onnan leste a másik küszködését. Menj csak, még, biztatta a férfit, aki intett neki, és mi volt abban a füzetbe, kérdezte, mire lány elmosolyodott. Egyetlen szó volt, legalább százszor leírva, jött a háta mögül a válasz. Vhorm.

A nagybácsi lihegve megállt. Érezte, a víz beszűrődik csizmájába, és eltűnődött, talán ki kellene lépnie belőle. Mit jelent, kérdezte, s testét megcsavarva visszafordult a lány felé, aki állt, tőle nyolc méterre, és csak mosolygott. Mit jelent ez a szó?

A lány bólintott. Téged jelent, mondta, és várt. Tudta, mert a nagyanyja már kisgyerek korukban a lelkükre kötötte, hogy az a rész, ahol a nagybácsi áll, az az igazi mocsár. Persze sokszor kipróbálták aztán testvérével, hogy működik egy ilyen mocsár, köveket, nehezebb faágakat dobáltak bele, nagyjából onnan, a pereméről, ahol most ő is állt. Eszébe jutott a testvére lelkes kiáltása, amikor a kő pár perc alatt nyomtalanul eltűnt.

A lány ezeken az emlékeken tűnődött, míg várt, nézte a nagybácsi néma küszködését, aki előbb derékig majd nyakig süllyedt, aztán már csak a szeme és a homloka látszódott ki, és ekkor utolsó pillantásával befogta a lány alakját a szürke ég háttere előtt, és mellette a fát is, és megértette, hogy a lány ott, a biztonságos távolban egy almafa mellett áll.

vége  

Szólj hozzá!
2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadt a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valami az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége   

 

 

Szólj hozzá!
2018. április 29. 09:09 - Valmont

Világunk a nők előtt

hajtas.jpg

Amikor kamaszként nyaranta munkásokkal dolgoztam építkezéseken, megdöbbentett, mennyire mániákusan beszélnek a  nőkről és a szexualitásról. Még az idősebb, nyugdíjból bedolgozó szakik is folyamatosan megjegyzéseket tettek az utcán haladó lányokra, hangsúlyzva saját, töretlen potenciáljukat. Később ezt az attitűdöt értelmiségi táraságban is tapasztaltam. Ha körbenézel az utcán, megfigyeled a reklámokat, a minket körülvevő képeket, a festményeket  a múzeumokban, elolvasod a 2000 legfontosabb regényt és a líra javát, és aztán esetleg foglalkozol Schopenhauerrel - könnyű belátnod, hogy a világunkat a nemiség akarata irányítja. És akkor az internetről még nem is beszéltem. A legtöbb problémát a szexualitás okozza, a rabszolgái vagyunk a faj fenntartásának - vagy az erről való képzeteknek. Elgondoltam azt, ahonnan mindez eredt, a történelem előtti, a teremtés utáni vad és nyers időt, melyben mindez eldőlt. Az élet még apró hajtás volt ekkor, tele távlatokkal - az ember benne pedig egy kísérlet, remény, lehetőség.  

 

A világ mint akarat

 

Akkoriban nem voltak királyok, nem voltak városok, nem voltak utak, és talán az idő is csak félig-meddig létezett. Onnan tudták az emberek, hogy múlik, hogy egyre lassult a mozgásuk, míg végül megálltak a mezőn vagy egy tölgy mellett, és beledermedtek a végtelenségbe. Aztán az egek és földek állatai, de főképp az erdő vadjai szép lassan elfogyasztották őket, darabról darabra haladva.

A fiú akkor látott egy ilyen csonka szobrot, amikor a kovácshoz mentek, vagyis ahhoz az emberhez, aki képes volt szerszámokat adni nekik burgonyáért, mert a „kovács” szó se létezett, ahogy sok egyéb kifejezés is hiányzott még. A halott egy mezőn állt, akár egy madárijesztő, hiányzott a bal karja, és valami az oldalából öklömnyi darabokat harapott ki. De még nem ment el belőle a belseje, vagyis az, amit később az emberek majd léleknek neveznek, és ami majd olyan könnyedén kiszökik a testből később, akkor, amikor az időt is könnyedebben mérik majd a halandók. A fiú onnan is tudta, hogy még odabenn van, hogy megmaradt szemével néha pislogott.  A másikat egy madár kikaparta.

A kovács, egy nagydarab, szakállas férfi, a síkság szélén, a hegyek lábánál élt rozoga kis kunyhójában, melyek előtt összefutottak az utak. Folyton mosolygott, mikor a fiúra pillantott, mint aki valaki nagyon vicces dolgot tud róla, de a fiú nem kérdezte meg, mit, sarkára ülve, türelmesen várta, míg a Férfi megalkudik vele. A kovácsműhely belsejében fém ragyogott, tűz szikrázott, és korom sötétlett. Egy csomó olyan eszköz hevert a porban, melyen még a kovács se tudta nevét, talán az elődje nem tanította meg neki, talán nem volt rá szükség. Amikor végeztek, a Férfi odahajolt a kovács nagy lapátfüleihez, és belesúgott valamit. A kovács a fiúra pillantott, még szélesebbre húzta vigyorát, majd bólintott. Aztán bement a műhelybe, és kisvártatva egy különösen vékony, rövid, görbe pengéjű késsel tért vissza. A kés egy kis sarlóra hasonlított. A belső íve fehéren csillogott, látszott rajta, nagyon élesre van fenve. A Férfi ki is próbálta ujja begyével – vércsöpp hullt a porba –, majd elégedetten biccentett, durva vászonnadrágjába törölte ujját, és övébe tűzte a szerzeményt. A kovács ezalatt is a fiút bámulta, aki inkább elfordította fejét. A síkság felől nagy, sötét gomolyagok gyülekeztek az égre, remélte, visszaérnek a hegyek közé még a vihar előtt.

Egy szűk völgyben éltek, két hegy hasadékában, amely felfelé háromszöggé, termékeny domboldallá szélesedett. Itt, ezen a dús részen termelték meg azt, ami az életükhöz és a cseréhez kellett. Most főképp kukorica volt vetve, s ahogy ballagtak a völgyszoros felé, a délutáni nap pont rátűzött, és innen, lentről a fiút az egész hely a saját ágyékára emlékeztette, melyen egy ideje ugyanúgy felmagasodott a szőr, akár a kukorica zöldje odafenn.

A kunyhóra gondolt, mely a völgyet kettészelő patak szélén, hordalékkövekből épült. Inkább egy masszív kőrakásnak tűnt, mint lakhelynek, a fiú mégis örült, hogy hazatérnek belé. A völgyön kívüli világ bizonytalansággal töltötte el. A Férfi mindent elmagyarázott a földről, a növényekről, a vadakról, de alig beszélt neki a tágasabb világról. Talán ő sem tudott róla túl sokat. A fiú kiskora óta elkísérte őt a cserékre, amikor is vásznat, gyógynövényeket vagy szerszámot szereztek a környékbeliektől. Mindenki nagyjából egy nap járótávolságra lakott a kunyhótól. A fiú néhol látott hozzá hasonló, fiatalabb embereket is a mesterek mellett, de a legtöbb férfi magányosan élt.

Ahogy beértek a völgy fái közé, avar zizzent, és oldalt, a törzsek közt két furcsa tollazatú madarat pillantottak meg. Egymással szemben álltak, az egyik kihívóan düllesztette mellét, borzolta farktollait. A Férfi rászólt a fiúra, hogy ne bámészkodjon. Hangja ingerülten csengett. A fiú szótlanul, lehorgasztott fejjel követte, vállára vetve az új szerzeményt, egy eszközt, ami egyértelműen a földből kihajtó zöld, értéktelen növényszálak kiirtására szolgált. A Férfi újabban gyakran volt dühös és ingerült. Gyanakodva, sötét tekintettel méregette őt. A fiú néha úgy érezte, vizslatja, vagy vetélytársként tekint rá. Máskor végtelen szomorúságot látott a szemeiben. Magas, sovány alak volt a Férfi, csupa csont és ín, mintha a völgyben örökké fújó szél formálta volna a testét. A fiú látott némi hasonlóságot a vödör vizébe tekintve közte és a másik közt, de nem értette, ez miért van. A kovács és a Férfi vagy más felnőtt közt nem volt ilyen hasonlóság.

Aznap este, amikor visszatértek a kunyhóhoz a kovácstól, a szél elcsitult a völgyben, helyette fentről, a tetőről az érő kukorica lágy, lisztes, zöld illata gomolygott le rájuk. A levegő meleg volt és sűrű, mintha lisztet fújt volna belé valaki. A fiú sokáig állt a patak partján, keze közt a tányérokkal, melyeket már rég tisztára sikált. Szeme a fák közt a szemközti hegyeket, dombokat kutatta, melyek távolabb a síkságig simultak. Arra gondolt, milyen hatalmas ez a tér, amiben élnek, és milyen keveset ismernek belőle. Majd eszébe jutott a Férfi furcsa viselkedése, a kés, a görbe pengéjű dolog, amit ma cserélt, és nehéz, sötét előérzet lepte meg. Kizökkentette magát a tűnődésből, és megrázta fejét, majd a felnyalábolt a tányérokat. Nem volt mit tenni, bármi is jöjjön, a Férfi volt az, aki irányította az életüket. A Férfi tudta, mikor kell vetni, mikor jön a hideg szél, hogy lehet csapdával madarat fogni, melyik növény nyugtatja meg az égő hasat. Ha ő akar valamit a fiúval, akkor annak meg kell lennie.

Amikor visszaindult a tisztás felé, ahol a kunyhó kőkupaca sötétlett az alkonyatban, észrevette a nyulakat. Egy fa tövében voltak, az egyik a másikon, az alsó bambán, révülten tűrte, hogy a felette lévő ütemesen mozogjon rajta. Olyan volt, mintha a felső az alfelével egyszerre simogatná és döfködné az alsót. A fiú elbűvölve nézte a jelenetet, közben érezte, odalenn az ágyékában az a szerve, mely a vizelésen kívül egyébként oly haszontalannak tűnt, hirtelen kemény lesz, görcsös fájdalommal megmerevül. Tudta, ez valami nem átlagos állapot, megijedt, de aztán erőt vett magán, és elvonta tekintetét a nyulakról, megfordult. És szembe találkozott a Férfival.

Nem tudott szólni, már meg is kapta az első ütést, melytől a földre került. A tányér kihullott kezéből, de mivel itt már nem vágták a füvet, a magas gyom felfogta, nem tört össze. A fiú kábán arra gondot, miközben Férfi az oldalát rugdosta, hogy kár, a tányéros embernél, akivel cserélni szoktak, él egy majdnem vele egykorú fiú. Ha ismét elmennének hozzájuk, talán megszólíthatná.

A Férfi verése gyors volt és könyörtelen. Összetörte a fiú fél arcát és jobb oldalát. Mindketten tudták jól, két-három nap, és a sebek eltűnnek, mert akkoriban még másképp gyógyult a test, talán azért, mert a lélek olyan makacsul ragaszkodott hozzá. Ettől függetlenül a fiú csak mászva tudott visszatérni a kunyhóhoz. Annak az egynek örült közben, míg felfelé kapaszkodott a tisztáson, hogy testének fájdalmától ágyékának feszültsége legalább alábbhagyott. Nekidőlt a bejárat nagy, széles deszkájának, és onnan nézte, ahogy a Férfi szitkozódva előre hoz hátulról pár vaskos faágat. Hidegebb időkre, hasábfának tartogatták a kunyhó mögött e rudakat, de a Férfi most a baltával nekik esett, és sorban kihegyezte őket.

A fiú egy ideig nézte, majd bemászott a kunyhóba, ágyára roskadt, és elaludt.

Az éjszaka arra ébredt, hogy szomjas, és hogy ég az oldala. Kióvakodott, figyelve a másik egyenletes szuszogására, majd csodálkozva megállt a küszöbön. Akkoriban még zöld fénye volt a holdnak, és halovány, tejszerű ragyogással világította meg az éjszakákat. A bejárat körül, a földbe ásva, élükkel előre és felfelé mutatva hegyes karók sorakoztak. Úgy nézett ki tőlük az udvar, mint egy sün háta.  A fiú alig fért át köztük.  Oldalt tért, a gödör felé, ahol rendszerint a szükségüket végezték, és könnyített magán.

Mikor végzett, és visszafelé indult, egy lágy hang állította meg. Idegenül csengett az éjszakában. Madár trillájának tűnt. A tiszta víz csobogásának. A dermedt jég roppanásának. A fiú szíve beledobbant, ahogy meghallotta, és vaksin, de mohón kutatta szemével, honnan jön. Körbefordult kétszer, mire észrevette – egy nyúlánk, karcsú alak állt az erdő szélén, két fa közt, félig egy csipkebokor takarásában. Meztelennek tűnt, vagy valami áttetsző leplet viselt, hosszú, hullámos haja vállát verte, elöl a mellkasa érthetetlenül kidomborodott. Az arca fehér folt volt ilyen távolból, de a fiú beleképzelte vonásait, végtelenül lágynak látta, és hihetetlenül idegennek, mert nem hasonlított se a Férfiéra, se a kovácséra, vagy a vásznasra. Talán még leginkább a tányéros embernél élő másik fiúra.

Aztán a varázs megtört, mert az idegen búcsút intett, és eltűnt, belehátrált a sötétségbe.

A fiú kábán, zakatoló szívvel tért vissza vackára. Hajnalig alig jött szemére álom.

Másnap persze nem tudta, mitévő legyen. A Férfi gyanakodva méregette őt, majd reggeli – zöld, forrázott levek és puha kukoricaszemek elegye – után bekenegette a fiú zúzódásait valami zsíros krémmel. És közben beszélni kezdett, halkan, megválogatva szavait. Annyit beszélt, amennyit már régóta nem, mert többnyire csendben dolgoztak, vagy félálomban hevertek odabenn, a félhomályban.

Elmondta, hogy a fiúnak lehetnek kérdései, de inkább ne tegye fel őket. A világ megvan a kérdések nélkül is. A világ az Egy világa. Nincs benne helye Kettőnek. Minden egyedül van, és idővel a fiúnak is eggyé kell változnia, el kell mennie, vagy esetleg ő, a Férfi meghal – de minden az Egy felé tart. A világban van valami torz törekvés másra, de ezt ő, és a többiek elfojtják, mert tanultak az Első példájából. Ha időben lépnek, a fiú megmenekül ettől a veszélyes és torz dolgoktól, de ez fájdalmas lesz. Ha nem, akkor örök kínszenvedés és gyötrelem vár rá, mert a világ hazug és becsapja őt, a pillanatnyi boldogságért egy rakás kínt zúdít majd rá. A Férfi egyetlen vágya, hogy megvédje a fiút a boldogtalanságtól. Ezért ásta be a karókat. Védelem gyanánt. De fontosabb, hogy megelőzzék a bajt azzal, hogy írmagját is kiirtják e torz dolognak.

A fiú úgy érezte, most, hogy ennyi mindent megosztott vele a másik, beszámolhat az éjszakai látomásáról. A fal mellé telepedett, míg a férfi kendőbe takarta a gyógyzsírt tartalmazó tégelyt. Akadozva, a szavakat keresve megpróbálta lefesteni neki, mit látott a fák közt. Amíg hallgatta őt, a férfi mozdulatai lelassultak, majd egészen megállt, végül leült a kunyhó döngölt padlójára, lehorgasztotta fejét, és az ölébe vetett nagy, eres kézfejeit bámult.

Hát ránk talált, mondta végül keserűen. Biztosan megérezte a szagod. Tette hozzá. Kicsoda, kérdezte a fiú egy kissé talán túl mohón. A Férfi felpillantott rá, élesen, fürkészőn, majd bólintott. Hát ez az, hogy micsoda – válaszolt lassan. A fiú alig értette a „kicsoda” és a „micsoda” szavak közti különbséget. Ez a dolog rosszabb bárminél, ami létezik, folytatta a Férfi. A földből jön. A víz alól. A szürke ködből. A teremtés mélyéről. Időről időre megjelenik, majd eltűnik, de itt hagyja egy részét. Nem hívják, nem akarják, mégis megzavarja a világot. Ez az, amiről beszéltem az előbb, a torzulás az életünkben, minden rossz eredője.

Felállt, és lassan megoldta övét. De rajta már nem fog az ereje, folytatta akadozva, mert ő már megtette azt, amit a fiúnak is meg kell. Kihúzta a nadrágjából az övet, és hagyta, hogy a bő gatya a földre hulljon. Az ajtón betűző fény feltárt mindent a fiú előtt. A megcsonkított húst. A kiégetett bőr hegeit. A gyulladt bőr göcsörtös dombjait. A kis, sötét nyílást, melyen át a férfi belsejéből a vizelet utat törhetett magának. Az ágyékából, mely egyébként – eltekintve az otromba hegektől – sima volt, akár a síkság.

Ezért hoztad a kést, eszmélt a fiú döbbenten. A Férfi bólintott, és visszahúzta a nadrágját. Férfi lettél, megérdemled a saját kést, magyarázta keserűen. Fájt, kérdezte a fiú. Rettenetesen, vont vállat a férfi. De megérte. Azóta nem látom őt. És te se fogod, megígérhetem.

Napközben felmentek a kukoricához, hogy kipróbálják a kovács új szerszámát. A fiú nézte a Férfi rövid, ütemes mozdulatait, melyek akaratlanul is a nyulak mozgására emlékeztette őt. A kiszedett hajtásokat kihordta a sorok elé. Mikor a nap a legmagasabbra hágott, megpihentek. A fiú korsóban vizet hozott a patakról. Honnan jön, kérdezte hirtelen, és nem kellett magyaráznia, kire gondol. A Férfi felkönyökölt fektéből, rásandított. Nem tudod kiverni a fejedből, ugye, jegyezte meg rosszallóan. A fiú nem válaszolt, egy fűszálat vett szájába, kiszívta keserűjét. Ma este meg kell tennünk, jelentette ki a Férfi. Jól van, hagyta helyben a fiú.

A Férfi felállt, leporolta ülepét, majd a síkság ködös, kék távlatába mutatott. Onnan jön, az Első kertjéből. Ott, nagyon messze, nagyon rég élt az Első. Művelte a kertjét, noha nem volt szüksége ételre. Értett az állatok és a növények nyelvén, és békében élt velük. Egyedül volt, és örökkönvaló.

A Férfi mélyet sóhajtott, behunyta szemét, a napba az arcát.

Aztán jött a rossz. Nem tudni honnan, nem tudni miből, de egyszerre csak ott volt, és elbűvölte az Elsőt. Te is érezted az erejét, ugye? Lepillantott a fiúra, aki elpirult és biccentett. Rávette, hogy megossza magát. Hogy kettő legyen belőle. Az állatok és a növények pedig utánozni kezdték őt. A világ felbolydult, és hirtelen minden csak ezt, ezt az osztódást kezdte hajszolni, az lett a legfontosabb a létezésükben, erre gondoltak nappal és éjjel a teremtmények, az Első osztódásai és a többi létező is. Az Első látta, mit művelt, és megcsonkította magát, de már késő volt, a változatai szétszéledtek a világba, vitték magukkal a vágyukat. Az pedig, az a rossz, a kísértő követte őket, a nyomukban volt. Az erdőkben rejtezik. A láposokban. A mező magas füvei közt bújik meg.

Felemelte a korsót, ivott, majd locsolt egy kis vizet arcába is. A fiú türelmesen várt.

Mi tehát az Elsőtől származunk, folytatta a férfi büszkén. Utánozzuk az Elsőt, mutatott körbe a kukorica négyzetein. Műveljük a földet, és békében élünk mindennel, amivel lehet. De Őt nem engedjük magunkhoz. Tanultunk az Első példájából, és abból, mennyire megzavarodott a világ a tette nyomán. Talán egyszer majd, ha mind elvégezzük azt, amit el kell, visszatér a régi állapot, és nem lesz többé már sok, csak ismét Egy. Erre még van lehetőség, mert kevesen vagyunk, kevesen származtunk ki az Első ágyékából, kevesen élnek az ég alatt.

Lerakta a korsót, és visszament dolgozni, magára hagyta a fiút gondolataival. Az pedig, amikor a másik eltűnt a zöld szárak közt, lenyúlt ágyékához, és megmarkolta. A nadrág durva szövetén át is érezte, lüktet és él a hús kezei közt. Nem tudta elképzelni, hogy származhat ebből a hitvány dologból egy olyan, mint a Férfi.

Valaki figyelte őt. Egy barna szempár a kukorica zöldjéből. A fiú felpattant, és kiáltani akart, de benne akadt a szó. A barnaság kihasználta dermedtségét, elillant. Egy törékeny test körvonalai maradtak csak meg a fiú szemében. Látni akarta, érezte, nincs fontosabb annál, hogy láthassa őt. Ott voltak a nyomai a puha földben – mint keskeny kagyló, sorjáztak egymás után. A fiú követte őket, mind gyorsabban törve előre, majd egyszerre csak elfogytak a nyomok, mert ott állt előtte a Másik, a rossz, a gonosz, akiről a Férfi mesélt neki. Egyáltalán nem így képzelte el. A maga idegen és érthetetlen módján szebb volt, mint a tányérosnál lévő fiú. És mosolyogott, úgy, ahogy senki nem mosolyogott a fiúra addig.

A Férfi a csöndre eszmélt. Mintha hirtelen az egész világ egyetlen görcsbe rándulva elnémult volna. Fölegyenesedett, figyelt, majd ismét lehajolt, felszedegette a legutóbb kivágott növényeket, és kiment a kukorica szélére. A korsó ott volt, ahol hagyta, a fiú sehol. Kiáltott egyet, de nem jött válasz. Lejjebb lépdelt a meredek domboldalon, lenézett a kunyhóra, de ott se látta, bár az ajtó nyitva volt.

A Férfi nyugtalan lett, de aztán arra gondolt, talán ez a közelgő est eseményei miatt van. Emlékezett, ő önmagának, félőrülten a fájdalomtól végezte el a kimetszést. Büntetésből. Mert bűnös volt. Jól emlékezett arra is, ami azután történt – a marcangoló bűntudatra.

És eszébe jutott az is, amit már nem mondott el a fiúnak. Azt, hogy őt is csapdába ejtette az erdőből felbukkanó teremtés. Azt, hogy miképp várta aztán vissza őt, hónapokon át várt, járta a vidéket, de nem találta. Helyette egy reggel apró, törékeny lényt hagyott a kunyhója előtt. A fiút. A Férfi ezután vágta ki magából a fölösleget.

Valami zaj kélt mögötte. Nem volt ideje megfordulni, de nem lepődött meg, amikor megérezte a torkán a pengét. Nem lesz vége soha, még ennyit tudott mondani, de akkor a pengét akaratosan elhúzták, és megnyílt a bőre és a húsa, és a vére kiömlött a földre. Térdre roskadt, majd négykézlábra. A fiú ott állt felette, várt, figyelt, majd eldobta a görbe kést – ó, kell majd még az neked, gondolta a férfi – és elfutott. Bizonyára Őutána. A bolond. Soha nem fogja megtalálni.

A Férfi pedig így maradt még hetekig, és volt ideje végiggondolni, míg a lélek elszivárgott belőle, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Kudarcot vallott, ahogy mind és mindig kudarcot vallanak majd. 

vége

 

Szólj hozzá!
horror