Az utolsó háborút isten ellen vívjuk, mert meg fogja unni a Twittert, a fácsét, az instás szűrőket, a pornót, a gyerekmunkát a Nike-gyárakban, az olajban fetrengő sirályokat, a templomajtóban vörös fejjel szitkozódó híveket, a sós karamell ízű kólát, a # lefejezosvideot, az aranyporral készülő degusztációs menüket, a gépekbe vetett hitünket meg az összes többi ilyesmit - a sor szabadon folytatható.

A lenti történet persze nem feltétlenül rólunk szól (van benne utalás más világokra, melyek közül az egyik lehet a miénk is), de persze rólunk is szólhatna, sőt, a befejezés - ami persze egy kezdet - akár még felénk is mutathat. Az alapötlet innen jött, van benne három-négy zseniális írás, és pár unalmasabb. Főképp kettő hatott rám inspirációként: a bábeli torony plasztikus rajza, és egy másik, ahol angyalok egész természetes módon jelennek meg a földieknek. Ha már angyalok, ne feledjük a másik mintát, a Nancy in Hell on Earth igazán attraktív de ultrabrutális angyalait se. Aztán van az új, Nádasdy-féle Színjáték fordítás, mely tényleg szórakoztató, és valahol ott volt a fejemben egy istent kereső madárraj története is, amiről Borges írt egy nagyon szép példázatot.   

Isteni színjáték

Leszakadt az ég palástja, és mögüle kirajzottak a dühös és vérszomjas angyalok. Mind más és más módon látott neki a végítélet beteljesítésének: volt, aki lándzsája minden átdöfő pengéjével, más kürtéjnek falakat rogyasztó harsogásával, míg a harmadik a tekintetéből lövellő lánggal pusztította az embereket. Ezren és ezren voltak, az égből támadtak, dühös darazsak módjára, majd a föld alá bújtak, és a pincékben, óvóhelyeken keresték a menekülőket, aztán a vizek habjain vágtáztak, hogy felleljék a hajók legénységét. Könyörtelen, hideg tekintettel végzeték munkájukat, szenvtelenül teljesítették be isten akaratát, hang és minden érzelem nélkül ölték halomra a föld lakóit.

Az utcákat elborították a temetetlen testek. A vér belecsorgott a csatornákba, elárasztotta, és vörösre festette a folyókat, tavakat és a tengereket. A templomokban, ahol az utolsó pillanatig könyörögtek a hívek az istenhez, mint aratáskor a kalász, egymásra dőltek a padokban a halottak. Anyát gyermekével, apát fiával, idősebbet a fiatallal, férfit az asszonnyal együtt öltek le a tomboló égiek. Végeztek a kisdeddel, ki a bölcsőből tekintett fel rájuk bizakodva, de ugyanígy a tolószékben nyáladzó aggastyánnal is. Elpusztították a terhes asszonyt magzatával együtt. Menekülés körben mészárolták le a családokat, egyenként, egymás után, hogy a szeretteik elvesztésének látványa még szörnyűbbé tegye a halálukat.

A tombolás óráiban az ég előbb elszürkült, majd sötétlilává változott. A nap fénye egészen elhalványult, olyan volt, mintha fátyolt vontak volna elé. Mindenhol hideg szél kerekedett, mely csípős füstszagot és pokolbéli bűzt hordozott. A levegőt betöltötte a haldoklók jajszava, a kegyelemért könyörgő kiáltások és a menekülők sikolya. Az összes állat eltűnt, elhúzódott vackába, még a máskor oly hűséges kutyák is néma csodálattal figyelték a szoba egy félhomályos sarkából gazdáik pusztulását. Őket az angyalok nem bántották.

Nem mondhatni, hogy a katonák nem keltek hadra elég gyorsan vagy határozottan. Tudták, hogy a golyó, bomba vagy egyéb más, modern fegyver hatástalan az ég harcosai ellen. Karddal, lándzsával és íjjal indultak el a bázisokról a seregek, és próbálták meg a lehetetlent. Voltak pillanatnyi sikerek, a hegyek közt, egy kis városka melletti csatában például az Um nevű angyal a földre került a nyilak tömkelegétől, amelyek mind sündisznóból a tüskéi, álltak ki hátából. Egy névtelen hősnek sikerült eljutnia bajtársai elomló testein át, elkerülve az angyal izzó pengéjét, egészen az égi küldöttig. Kardjával átvágta a szárnymozgató izomzat nagy részét, mielőtt az angyal kettészelte őt. Um ezután már nem tudott a levegőbe emelkedni, de a földön járva megindult a város ellene, és dühében darabokra szaggatta lakóit.

Máshol a hősök angyalok torkát nyitották meg, így azok elnémultak, karukat, lábukat szelték le, és egy helyütt egynek a fejét is vették. Teste még órákig kaszabolta az embereket, míg végül megadta magát, és a földre roskadt. Társai halk orgonaszó kíséretében emelték fel, az égbe külön a torzót és külön a fejet, miközben némán zokogtak. A látóhatárt füstcsíkok szabdalták fel mögöttük.

A katonák önfeláldozása csak napokig tartotta fel a támadókat, és ennyivel hátráltatta a teljes pusztulást. De ez az idő is nagyon sokat jelentett a terv kiöltőinek és megvalósítóinak. Elő tudták ugyanis készíteni a hajókat a föld alatti hangárokban, és össze tudták toborozni a legénységet. A környék lakosait, a még élőket beterelték a gépek gyomrába. Aztán lerobbantották az álcául szolgáló földréteget a hangár tetejéről, és nekivágtak az égnek. A szürkületbe forduló lila horizonton harminchárom fénycsóva iparkodott a sötét csillagok felé. Az angyalok egy része ekkor elfordult a lenti mészárlástól, és üldözőbe vették őket. Volt, amelyeket együttes erővel ketten vagy hárman le tudtak rántani magukkal, vissza, a biztos pusztulásba, másokat megtámadtak, de a hajók páncélzata a legtöbb esetben kitartott, nem tudta átdöfni a mennyei penge, nem égette át a szent tűz, és a sikoltó égi hang sem rezegtette meg a több méter acél mögé rejtett érzékeny műszereket. Odabenn, az utastérben fülelő tömegek riadtan, falfehér arccal hallgatták az angyalok dühös karistolását, csapkodását, mely úgy visszhangzott, mintha egy hatalmas dob belsejében ülnének.

Huszonegy hajó kijutott az űrbe, és ide az angyalok már nem tudták követni őket. Csalódottan visszafordultak hát a bolygó felé, leereszkedtek, és bevégezték a pusztítást. Még három napig tartott az öldöklés. Mikor vége lett, a távolodó hajókon lévők a megmaradt video közvetítés jóvoltából láthatták a teljes összeomlás megrendítő képeit.

Miután az angyalok minden, a bolygón rekedt emberrel végeztek, mert mindenkit felkutattak és lemészároltak, elcsöndesült a táj, majd hirtelen keletről előtörő lángözön égette fel a földet, elemésztve a holtakat, a vétlen állatokat és a növényzetet. Izzó sziklák, üveges tócsák, kiszikkadt földek maradtak a nyomában. Ezután özönvíz zúdult elő a hegyekben nyíló résekből, és lehűtötte a felszínt. Az angyalok mindeközben odafenn lebegve szemlélték e változásokat, gyönyörű, vértől feketéllő arcukat megvilágította a hajnal fénye. Amikor a vizet felitta a felszín, hatalmas kosarakat hoztak, és a hajók legénysége és utasai – bár a járművek nagyon gyorsan távolodtak, és emiatt a jel egyre rosszabb lett –, még láthatták, hogy a kosarakból az angyalok valami fehér anyagot szórnak a földre, körberepülik százszor és ezerszer a felszínt, és minden négyzetmillimétert gondosan behintenek vele. A túlélők egy része még hitt isten végtelen kegyelmében, és azt gondolta, az élet, az eljövendő új lét csírái plántálják el. A többség azonban túl sok veszteséget elszenvedett ahhoz, hogy mindezt el tudja képzelni istenről, és végül nekik lett igazuk. Az utolsó, a hajókra még épp hogy eljutó képeken a föld felszínét sárgás, szürkés réteg, egy teljesen élettelen hordalék, egy pusztító posvány fedte. Az angyalok ugyanis sóval vagy valami hasonlóval vetették be a földet, hogy az esetlegesen megmaradó élet csíráit végérvényesen eltüntessék, és hogy írmagja se maradjon a teremtett lényeknek.

A túlélők sorsa nagymértékben bizonytalan volt. A hajók, melyeket az isteni hadüzenet utáni években a legkiválóbb tudósok és mérnökök sietve és kapkodva terveztek és építettek, sorban mondták fel a szolgálatot. Volt, ahol a hajtómű állt le, és a rajta lévők az űr egy kietlen szegletén ragadtak. Máshol a létfenntartó rendszerek mentek tönkre, így az emberek levegő, élelem vagy víz nélkül maradtak. Megint máshol öngyilkos, az isteni büntetéstől megőrült elmék által vezetett szekták vették át az uralmat, vagy egész egyszerűen a kényszerű összezártságtól frakciókra bomlott túlélők vad belharcokban kiirtották egymást.

Az exodus után egy évvel már csak kilenc hajón maradt élet. Mindegyiken pár ezer ember, több száz állat és erdőnyi növényzet utazott. Egymástól eltávolodva, de nagyjából egy irányba tartottak. Némi időeltolódással ugyan, de tudtak kommunikálni. Időről időre megvitatták a helyzetüket, a kilátásaikat, és célokat fogalmaztak meg.

A legfontosabbnak mindannyian a bosszút tartották.

A hajók teológusai szerint isten, aki joggal tarthatott az ellencsapástól, a mélyűrben húzta meg magát. A matematikusok valószínűség-számítási modellekkel azonosították rettentően távoli pozícióját, bár feltételezték, hogy isten esetleg beveti azt a trükköt, hogy egyszerre van több helyen is, vagyis több térbeli helyet is elfoglal. A fegyvermesterek speciális rakétákkal és különleges kézi fegyverekkel tervezésével és tesztelésével készültek a találkozóra. A hajóácsok növelték az űrben száguldó bárkák kiterjedését, új és új szinteket emelteket, nyúlványokat és csatolmányokat építve a fémtestekhez, így az évek múlásával ezek már valóságos élő szigetekké, űrben úszó monstrumokká váltak.

Akadtak véletlenek és egyéb események, olyan buktatók, melyeket valószínűleg nem isten állított az őt üldöző emberek útjába. Az egyik hajó a keresés hatodik évében egy pusztító meteorviharba került. A második legnagyobb építményen a mesterséges intelligencia ébredt öntudatra, megtámadta az utasokat, majd némi vérontás után, miközben ő maga is számos értékes partíciót veszített, békét kötött velük – ám mindezek eredményeképp a hajó letért útvonaláról, majd az ezt követő manőverezési hibák sorozata miatt magába szippantotta egy fekete lyuk.

Volt aztán olyan bárka is, mely lemondott a bosszúról. Kikötöttek egy bolygón, hogy feltöltsék a készleteket, és a partra szállókat olyannyira elbűvölte a rózsaszín homok, a narancs ég és a kéken hajladozó fák összhatása, hogy végül a maradás mellett döntöttek.

A kutatás harmincharmadik évében már csak négy hajó hordozta a bosszú pallosát.

Hála a folyamatos fejlesztéseknek, a mélyűr, a csillagok és a csillagközi erők tanulmányozásnak, számtalan felfedezést tettek. Egyrészt képesek lettek megnövelni a sebességüket, olyan irdatlan módon, hogy azt korábban talán még isten sem tudta volna elképzelni. Másrészt rájöttek, hogyan tudnak olyan kézi fegyvert készíteni, mely képes egyetlen csapással kettészelni egy angyalt. Ezt kívánták isten szívébe is belemártani. Harmadrészt az utasok nagy részét speciális tartályokba zárva mélyálomba helyezték, hogy ne öregedjenek, és hogy a pokoli sebesség és kozmikus sugárzás ne roncsolja a sejtjeiket. A fedélzeten maradók persze továbbra is elszenvedték a káros hatásokat, és bizony előfordult, hogy a megszülető újabb nemzedékek degeneratív vonásai drasztikus tettekre sarkalták a legénységet: elszörnyedve a torz hús teremtést csúfoló vonásaitól, legyilkolták az újszülötteket.

Az ötvenegyedik évben az egyik anya, akit megfosztattak kéz és láb nélküli gyermekétől, terrortámadást hajtott végre a hajtóműteremben a megmaradt flotta egyik kisebb hajóján. Kézi készítésű bombáját sikerült a legjobb helyen robbantania, így egyetlen villanással megsemmisült a hajón utazó ezerhatszáznégy lélek, de a hajtómű kilobbanása miatt a tér szövete is sérült. Ha valaki vagy valami ott lett volna a szerencsétlenség helyszínén, a felszakadt szövedék résein át egy idegen univerzum csillagjait láthatta volna, egy olyan világot, ami talán párhuzamos volt ezzel, talán ennek a folytatása volt, avagy az előzménye, ki tudja már.

A megmaradt három hajó rendületlenül folytatta útját, közös egyezményt fogadtak el a torzan születtek védelme kapcsán, továbbá tízévente újabb és újabb utasokat ébresztettek fel mélyálmukból, hogy azok átvegyék az addigra teljesen összeroncsolódott legénységtől a feladatot. A szolgálatot teljesítők ugyanis rákos megbetegedésekkel, vaksággal, titokzatos belső parazitákkal küzdöttek, és a szolgálatátadás után pár éven belül rendre kilehelték lelküket. Az utódok elborzadva ápolták őket, üzemeltették a hajót, magukba szívták az addig felhalmozott tudást, mely isten búvóhelyével és elpusztításával volt kapcsolatos – és rendületlenül kitartottak. Mivel a hajók működtetéséhez minimum kétszáz fő kellett, a küldetés ideje óhatatlanul is szűkre szabott lett.

A hatvanharmadik évben az egyik hajó legénysége hosszas számolgatás és tanakodás után feladta az utazást. Megüzenték a többieknek, hogy nem látják értelmét a hajszának. Egyrészt nem biztos, hogy isten valóban ott van, ahol a matematikus, csillagász és teológus tudóscsoport sejti. Másrészt bizonytalan, hogy ők odaérnek-e ebben az ütemben, mivel a mélyalvók között különös járvány ütötte fel a fejét náluk: egyszerűen nem akarnak felébredni. Olyan, mintha ragaszkodnának az álmaikhoz. Az orvosok arra gyanakodtak, isten valamiképp megfertőzte ezeknek az utasoknak a tudatát, álmukban megtalálta elméjüket, és olyan valóságon túli világokba helyezte őket, ahol azok nagyon is jól érzik magukat ahhoz, hogy megtagadják a visszatérést a sivár valóságba. Mikor a fertőzötteket lekapcsolták a gépekről, azok tovább álmodtak, de a tápláló műszerek nélkül hamar sorvadásnak indult a testük, az izomzatuk szétesett, a hajuk kihullott, lefogytak, hogy végül élő és lélegző csontvázakként, lehunyt szemmel feküdjenek ágyukon. Az így megtizedelt állomány a legoptimistább számítás szerint sem lett volna képes elérni isten búvóhelyét, ezért a hajó kapitulált, majd elindult egy megfelelő, élhető bolygót keresni. A többiek soha többé nem hallottak róluk.

A két megmaradt monstrum, a két úszó világ folytatta küldetését. Eltelt újabb harminc év a következő incidensig, igaz, ez már majdnem a cél előtt történt. A legnagyobb bárka legénysége jeleket észlelt, melyek intelligens lényekre utaltak. Elindultak a forrás irányába, noha a tanácskozás során a másik hajó figyelmeztette őket e kitérő veszélyeire. Ugyanakkor azt is elismerték, hogy nagyon is csábító az a lehetőség, hogy esetleg felfedezhetnek egy másik fajt, egy leendő szövetségest, amely talán ugyanúgy meggyűlölte istent, mint ők.

Hosszas és kellően óvatos egyeztetés után egy gázóriás mellett került sor a találkozóra. Az idegenek egy karcsú, szemkápráztatóan fehér űrhajón érkezetek. Az emberek pattanásig feszült idegekkel nyitották meg a zsilipeket. Mindannyian – és hadseregnyi robotszolgájuk is – fel voltak szerelve az istenölő kézifegyverrel.

Az idegenek magasak voltak, gyönyörűek, sőt, tökéletesek. Ez már intő jel lehetett volna, de sajnos az emberek azon nemzedéke, ami még látta az angyalokat a bolygó lila egén, már elhalt. A hatalmas köpenyek, melyek kidudorodva rejtettek valami testi adottságot az idegenek hátán, ugyancsak baljósnak tűnhettek volna egy figyelmesebb szemlélő számára. Ám a legénység az utolsó pillanatig reménykedett a béke és a barátság lehetőségében az űr ezen távoli és zord pontján. Csak mikor az összes idegen betömörült a nagy tanácsterembe, és hosszas csönd után megszólaltak az angyali hárfák, és előkerültek a lángpallosok, csak akkor döbbentek rá az utazók jóhiszeműségük pusztító voltára. Nem tudhatták, de isten személyi testőrségével, az Elsőkkel, a legkorábbi és legerősebb angyalokkal kerültek szembe. A csata rövid volt és brutális. Szintről szintre, folyosóról folyosóra terjedt, hol az emberek kerültek felül istenölő fegyvereik jóvoltából, hol az elkeseredetten küzdő angyalok. Az utolsó pár óra forgatagában a két faj szinte egybeforrt, egyetlen jajszó, egyetlen nyitott seb volt a hajó belseje. Egy parkocska hídján ért véget minden. Egymásnak feszültek ketten, az ember és az angyal, majd halálos sebekkel, egymást ölelve zuhantak a vízbe. Néhány robot megúszta a pusztítást. Összeszedték a testeket, és ahogy gazdáik tanították őket, a hajtómű kohójába temették őket. Mesterséges tudatuk összeomlott az átélt események következtében. Mikor a megmaradt hajó legénysége próbált kommunikálni velük, csak zagyvaságokra futotta tőlük. Fontos lett volna, hogy észhez térjenek, mert a mélyalvásban lévő értékes személyzeti állomány sértetlenül vészelte át a harcot. Ám a robotokban – talán az angyalok látványától – megtört a programozott tudat, valami mély, megmagyarázhatatlan sérülés keletkezett bennük, ami miatt tehetetlenül, magukba roskadva járták a száradó vértől feketéllő folyosókat, bámultak ki az ablakok széles ívein, figyelték, amint a gázóriás gravitációs ereje mind beljebb húzza a hajót, egészen az utolsó pillanatig némán és közömbösen várták e mind szorosabb ölelést.

Immár csak egy bárka maradt. Ahogy egyre közelebb értek az istent rejtő naprendszerhez, úgy fokozódtak a fedélzeten a csapások. Férgek és vérszívó bogarak szaporodtak el rejtélyes módon. A legénység testét himlő és fekély lepte el. A szellőzőnyílásokból sáskák potyogtak. A vízvezetékrendszer meghibásodott, és egy éjszaka megfullasztotta a mélyalvók nagy részét. A megmaradtaknál pedig itt is felütötte a fejét a rejtélyes betegség, az örök álom.

Nyilvánvaló volt, hogy isten minden eszközzel próbálj őket megakadályozni céljuk elérésében.

A legénység és a még időben, sikeresen felébresztettek kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Leválasztották a hajó nagy részét, lerobbantották a fölösleget magukról, hogy a kisebb testtel nagyobb sebességet tudjanak elérni. Felgyorsították maximumra a hajtómű kohóit, így azonban emberfeletti nyomás nehezedett rájuk az irdatlan száguldástól – de a küldetés érdekében kibírták. Erek pattantak, vérömlenyek keletkeztek, inak szakadtak az üvöltő rohanásban – de ezt is kibírták.

Három hónapos pokoli kínszenvedés árán, a küldetés kilencvenkilencedik évében elérték a keresett naprendszert, és bemérték a bolygót, ahol istent sejtették. Szenzorjaik végigpásztázták a felszínt, és találtak rajta egy mesterséges képződményt. Úgy vélték, abban él isten.

A hosszú fékezési periódus során egyes pajzselemek meghibásodtak és leváltak, így a legénysége egy része hamuvá égett. Mások összeroppantak az istengyilkosság terhe alatt, és még a légkörbe lépés előtt öngyilkosok lettek. A légkörben villámok hada támadt rájuk, a bárka megpördült, kilyukadt és felfeslett. Az emberek egy részének sikerült elérnie a mentőkabinokat, és el tudták hagyni a lassan elizzó járművet, amely majd száz éven át volt az otthonuk. A hat kabin közül három meghibásodott az ereszkedés során a villámcsapásoktól, és szétkenődött a felszínen. Egy a tengerbe zuhant, ahol egy ismeretlen szörnyeteg rántotta le a mélybe. Két jármű sikeresen földet ért.

Az egyikben nyolc túlélő készülődött a harcra. Úgy számolták, hatvan kilométerre lehetnek isten búvóhelyétől. Vad, buja dzsungelen kellett keresztülvágniuk, ahol szörnyű, az értelmet kétségbeejtő lények támadtak rájuk. Mérgezett tüskék szúrták és hasították fel bőrüket. Pókok és hangyák tömegei állták útjukat, néhol eleven falat emelve eléjük. Iszonyatos szenvedések árán hárman – két férfi és egy nő – átverekedték magukat mindezen, ám az egyikük megtántorodott lélekben, és mint annyian sorstársai közül, összeomlott a feladat súlya alatt, de úgy, hogy vágya ellentétbe fordult, immár nem isten gyilkosaként, hanem védelmezőjeként tekintett önmagára. Egy szeles fennsíkon kardjával kettévágta a férfi társát, a nőnek pedig, aki sokáig a hajó kapitány volt, kivájta szívét, s felajánlotta istennek. Talán csalódott volt abban a pillanatban, mikor egy villám halálra sújtotta.

A másik mentőkabinban egy fiatal pár, egy nő és egy férfi ért földet. Ruhájuk rájuk égett a nehéz landolás során. Tengerparton tértek magukhoz. Kihámozták magukat katapultüléseikből, aztán sziszegve, jajgatva tépték le az izzó szövetet, és berohantak a hűvös habokban, mely enyhítette a borzasztó fájdalmat. Testüket hólyagok, sérülések borították. A korcs nemzedékek örökségét hordták magukon mindketten: a nő púpos volt, a férfi fél szemére vak, és iromba bal lábát csak húzni tudta.

Ahogy körbenézek, látták a még mindig lángoló kabint, és mást is, ami erőt adott nekik. Szinte meztelenül, hámló bőrüket tépdesve, elindultak a partot övező fák közé. Egy kunyhó volt ugyanis alig harminc méterre, bent az erdőben, sziluettjét kiszúrták azonnal. Istenölő kard csak a nőnél volt, a férfi egy kődarabot vett magához, ölében babusgatta, míg a tisztás közepén álldogáló épülethez nem értek. Levelekből, ágakból eszkábált, kör alakú, szegényes építmény volt. Ahogy belépték, azonnal megcsapta őket a bűz. Alig láttak a félhomályban, de ekkor a nő bekapcsolta az istenölőt, és a penge sárga izzásában megpillantották a szalmaágyon fekvő lényt. Már nem lehetett megítélni a nemét, csak azt, hogy nagyon öreg volt, mielőtt meghalt. Hosszú, szőke haja a derekig ért. Összegömbölyödött mint egy alvó gyerek, vagy mint egy macska a halálában.

A férfi és a nő döbbenten tántorgott ki a kalyibából, majd visszamentek a partra, és leroskadtak a homokba. Szótlanul bámulták a tengert. Nem tudták, mert nem ismerték, de mögöttük egy gránátalmafa magasodott. Ágai közt némán figyelt a kígyó.

vége

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedett szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

Az éden íze

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

Ez itt a vége, a befejezése a megelőző három (1., 2., 3.) epizódnak. 

Dugdelpuszta

4. rész

A macska az ölembe gömbölyödve dorombol, látszólag teljes köztünk az összhang, noha mindketten figyeljük a másik rezdüléseit. Lustán, elnyújtott mozdulatokkal simogatom, és közben arra gondolok, hogy be kellene vinnem a szobába, ahol a könyvespolcnál el tudnám intézni, de persze összemocskolná a batikolt szőnyeget, meg a tavasszal festett falakat. A könyvekről nem is beszélve. Akárhogy is, ma véget szeretnék vetni a macska vádló jelenlétének, mert azt hiszem, jogom van a múlthoz, megszolgáltam, hogy egyedül az enyém legyen Dugdelpuszta, ne kelljen osztozkodnom rajta.

Aznap éjjel kezdődött ez a kényszerű közösködés, mikor hazafelé indultam a mind vadabb tücsökciripelésben, s észak felől folyamatosan villogott az ég alja, mintha bombáznák a szlovák városokat. Lassan, sajgó megbántottsággal ballagtam a földúton, fájt, hogy kiutasítottak a völgyből, de tudtam azt is, valami nagy és rendkívüli fog történni négyük közt.

Aztán egyszerre csak ott volt előttem a macska. A fenyőeredő szélén, az első fa alatt ült, ugyanaz a fekete jószág, amelyet reggel láttam a postás autójának tetején. Nyugodtan, mozdulatlanul figyelte, hogy odaérek hozzá, és megállok előtte. Már majdnem sötét volt, de tisztán láttam, ahogy a félhomályban okosan és gúnyosan csillog a tekintete, miközben meglódult és elindult, az ellenkező irányba, vissza a ház felé. Pár szökkenés után megállt, és visszanézett rám, mint aki vár.

Tétováztam, de csak pár másodpercig, amíg végiggondoltam, mit ajánl. Persze elfogadtam, és már akkor éreztem, hogy a macskának igaza van: jogom volt tudni, mi vár rájuk, mi vár ránk, mi vár rám. Mert akkor, azon az éjszakán a titok miatt, melyet reggeltől magamban hurcoltam, mint valami gyors lefolyású betegséget, már én is a Család része voltam.

Követtem, szép lassan, libasorban végigmentünk a feltámadó szélben susogó nád mellett, majd megtorpantunk az udvar fáinál.

A tücskök ekkor már elhallgattak, a fák nyögve, fájdalmasan hajladoztak fejem fölött, recsegésük, ropogásuk olyan volt, mintha egy nagy vitorlás hajón állnék. A macska oldalt került, a ház falához, és ugrott egyet, könnyedén, mire máris fent volt a tornác mellvédjén, szemközt a nyitott konyhaablakkal. Láttam, mit les: a Család bent ült az asztalnál, szürke füst burkolta be alakjukat, mely Anya szájából jött ki, ő volt az egyetlen, aki nem beszélt, a többi három hevesen magyarázott. Közelebb óvakodtam, mint egy partizán vagy egy indián – mennyit gyakoroltuk ezt a Gyerekekkel a nádban –, görnyedten futottam, majd végül guggolva a falig totyogtam, hogy hátam a melegének vetve az ablak alá csússzak. Így már hallhattam én is azt, amit a macska.

A válásról beszéltek. Apa vitte a szót, a Gyerekek ijedten, izgatottan vagy döbbenten közbe-közbevágtak, ellenkeztek, időről időre anyjukat kérdezték, aki nem válaszolt, majd megint Apa mondott valamit a jövőről, a pusztáról, a házról, az életükről. Úgy tűnt, ő már átgondolta, elfogadta és megemésztette ezt a jövőt, és bár a hangja remegett, kihallottam belőle, hogy ez a jövő megmásíthatatlan és végleges, és olyan alapokon nyugszik, melyekre Apa talán képes lesz majd építkezni. Végül csönd állt be, és ekkor fojtott vinnyogás, nyöszörgő halk sikoly kélt, és rájöttem, Anya az, aki beszélni ugyan nem tudott, de így adta ki magából a döbbenetet, hogy ez a jövő létezhet, hogy nemcsak Apa fejében él, hanem immár a valóságban is, és hogy mindez, a ház, a kert, a patak, a völgy immár csak egy múló pillanat része, egy töredékes, múltbeli álom, egy valaha volt esemény, amelyre majd fényképek, homályosuló emlékek, elbeszélések fogják emlékeztetni őket. Hugi unta meg legelőbb, az eddigi, vádló, éles kérdéseiből is kitűnt, ő haragudott leginkább Anyára, ezért nem törődött a sírásával, lefekszik, mondta, és becsapta maga mögött a konyha ajtaját. Apa motyogott pár szót, hogy beszél vele, és ő is felállt, mire Anya elhallgatott, majd szipogva bejelentette, hogy szeretne odakinn, a nappali szoba kanapéján aludni. Ezután csönd lett, de tudtam, ketten még, a Család töredéke, a két szövetséges ott vannak, és ebből megértettem, hogy mekkora tragédia ez az egész, hisz immár én is részeikben gondoltam rájuk, szétszabdalt entitásként.

Tudtam, hogy Öcsi meg fogja kérdezni, mert a férfiak ezt mindig tudni akarják, és Öcsi akkor már férfi volt azt hiszem, ez az éjszaka avatta őt végleg felnőtté. Miért. Csak ennyit kérdezett, és annyiszor visszhangzott már bennem a szó, meg persze annyiszor hallottam már a macskától is álmaimban, hogy szinte el sem hiszem, hogy tudom a választ is, hisz Anya megmondta ott nekünk, pontosabban Öcsinek.

Sokáig nem válaszolt, először azt hittem, nem is fog, de végük rekedten, és valami daccal kiköpte a szavakat, hogy nem tudja, talán kódolva van a természetében, ősi átok, amely most bukkant a felszínre, hogy el kell rontania dolgokat, hogy el kell pusztítania, ami szép és jó az életben, és hogy már kiskorától kezdve erre készült, ez a rejtett ám legfontosabb jellemvonása, hogy felépít majd valami szépet, és azután csakazértis, csak a pusztítás öröméért lerombolja azt. Talán, mondta Anya keserűen, jobb lett volna meg se születnie, talán jobb lett volna, ha gyerekként meghal, vagy ha tegnap éjjel álmában megáll a szíve.

Öcsi nem szólt semmit, hallgatott, majd hallottam, a széke csikordul, ahogy feláll, aztán nyikorogva záródott mögötte a konyhaajtó.

Némán vártam, izzott bennem a kétségbeesés és a döbbenet, hátam nekipréseltem a falnak, hogy csillapítsam a szédülést, ami rám tört, és csak vártam, míg a konyhában kialszik a fény, Anya elnyomta ki tudja hányadik cigarettáját, majd ő is kiment a helyiségből. Aztán még mindig vártam, éreztem, a macska odabújik mellém, arcomba hideg lehelet csapott, a vihar előszele, a hold néha kibukkant a tépett felhők közül, a fák mind vadabbul nyöszörögtek köröttünk, és lassan éjjel lett, olyan sűrű, magányos és végérvényes éjszaka, amilyenhez hasonló a Gecsemáné kertre telepedett.

Mikor elgémberedett tagokkal felálltam, még mindig Anya utolsó szavai jártak fejemben, kitöltötték mindenemet, és arra ösztökéltek, cselekedjek. Hisz ha képes voltam már most különálló egységként gondolni rájuk, akkor volt rá esély, hogy valamennyire megmaradjanak nekem. Ehhez azonban meg kellett tennem azt, amit Anya javasolt.

Átmásztam a nyitott ablak párkányán, és máris bent voltam a konyhában. A félhomályban tapogatódzva a szekrényhez mentem. Tudtam, hol, melyik fiókban tartják a késeket, pólómmal fogva meg fogantyúját, kivettem egyet, nem a legnagyobbat, de elég éleset. Rövid ideig tűnődtem, végül fogtam egy konyharuhát, abba csavartam a nyelét. Aztán óvatosan az ajtóhoz lopakodtam, és megint csak pólóm szövetén át lenyomtam a kilincset. Nem is tudom már, miért voltam akkor ilyen elővigyázatos, hisz napközben keresztbe-kasul bejártam a házat, összefogdostam mindent.

Némelyik ajtó, így a konyháé is, élesen nyikorgott, a nedvességtől és a kortól megduzzadtak, rosszul záródtak. Beletelt fél órába, míg milliméterről milliméterre tágítva a rést annyi helyet kaptam, hogy bejussak a nappaliba. Éreztem, sötét test surrant a lábam mellett, a macska volt, jött a nyomomba, alulról nézte, ahogy a kanapéhoz lépek, és megállok az alvó felett. Békésen szuszogott, mint akit semmi bűn nem terhel, ezért volt olyan gyors és határozott mozdulatom, ahogy fölé hajoltam.

Talán Apa csak udvarias akart lenni, és ezért választotta ő a kényelmetlen kanapét. Vagy tett még az éj sötétjében egy utolsó kísérletet, és kióvakodott Anyához a nappaliba. Látom magam előtt, ahogy megpróbálják, de Anya végül feladja, nem bír már az lenni, aki volt, és átvonul a hálószobába, Apa pedig marad a kanapén.

Soha nem fogom megtudni, végül miért cseréltek helyet.

De nem csak ez a lényeg, hanem történt valami, ami mindent megváltoztatott. Valahogy módosult odakinn a fény, így az utolsó pillanatban rájöttem tévedésemre, hogy nem Anya fekszik ott, nem őt akarom kimetszeni a Család testéből. Apa volt az, és már ébren volt, nyugodtan, de tágra nyílt szemel bámulta a mellkasa felett lebegő kés hegyét. Végül kimondta, tedd meg, kérte, nem maradt más út, kérte, nélküle semmi vagyok, és én megértettem, hogy igaza van, hiába öltem volna meg Anyát, az nem ért volna semmit.  

Szúrtam, mire Apa ösztönösen magára rántotta a pokrócot, de könnyedén átdöftem azt is, és éreztem, a penge belemegy a mellkasába. A fájdalomtól összegörnyedt, lecsúszott a padlóra, kicsúszott a késemből.

Vártam, míg elcsitul, míg mozdulatlanná válik, majd átmentem Anyához a hálószobába. Itt már nem óvatoskodtam annyira az ajtóval, hisz ekkor már mindegy volt, egyenesen az alvó alakhoz siettem. Néztem, hogy emelkedik melle a paplan alatt, hátán feküdt, feltárva nekem testét, ezt a bűnös és mégis annyira imádott testet. És a torkát. A pengét az álla alatt nyomtam be a bőrébe, egyetlen, gyors mozdulattal felszúrtam, át a szájpadlásán, egészen mélyre, ameddig csak engedte a nyél. Felpattant a szeme, de nem rám nézett, a plafont bámulta csodálkozva, még a gyér fényben is láttam, ahogy a vér elfutja a fehérjét, és ekkor már vége is volt, csak a lába kapálózott, rúgta le magáról a paplant.

Nehezen jött ki a kés. A macska felugrott a hasára, onnan nézte, ahogy bajlódom, majd a még mindig szivárgó sebhez ment, megszagolta. Ekkor én már az ajtónál voltam, és hallgatózva figyeltem Öcsi szuszogását. A ritmus nem változott akkor se, mikor beléptem a szobájába, letérdeltem mellé, és a hátán, meztelen bőrén próbáltam kimérni a szíve helyét. Azt hiszem, viszonylag pontos voltam a döféssel, mellyel felszegeztem őt, át a matracon, egészen a padlóra. A macska a feje mellé ült, úgy figyelte, mi történik. Öcsi izgett-mozgott, és nyöszörgött a kés alatt, de erősen tartottam, csak a másik szobából, Hugiéból jövő hang zavart meg minket.

Elfúló álombéli nyögés, majd ágy nyikordulása hallatszott, aztán kis, elhaló jaj, ne, ezt mondta Hugi, és ekkor már az ajtónál voltam, feltéptem, és láttam, ahogy kisurran az ágyból, de a félhomályban rossz felé indult, a sarokba, nem a menekülést jelentő, udvarra nyíló ajtó felé. Rájött tévedésére, ami lehet, szándékos volt – megérezve, mi történt Öcsivel, már nem akart menekülni, csak várt rám mozdulatlanul. Lassan, némán közeledtem, ő nem nézett rám, befelé fordult a fal felé, eltakarta a szemét, így azt se vette észre, ahogy mögé állok, és felülről és oldalról a nyalkába szúrok. Ösztönösen odakapott, megvágta az ujjait a penge, ahogy kihúztam, ő pedig kapkodva próbálta elfogni a vért, de ez persze hiábavaló igyekezetnek bizonyult. Végül összecsuklott, a fal megtartotta, így mint valami imádkozó, rossz felé fordított szobor világított lassan kifakuló bőre a sötétben. Persze őt is körbeszaglászta kísérőm, a fekete szörnyeteg, ám ekkor már nem törődtem vele sem, hisz számomra vége volt az egésznek.

Kifelé menet lehámoztam a kés nyeléről a véres konyharuhát, és ahogy elsétáltam Apa mellett, kábán elejtem a pengét, mely keze mellé hullott. Öntudatlanul cselekedtem, de később emiatt alakult ki az elképzelés, hogy ő volt az elkövető.

A viharba léptem ki. Csattogott, szikrázott körülöttem az eső, és míg elértem a fenyőerdőig, bőrig áztam. Lemosta rólam az összes jelet, tettem minden nyomát. A konyharuhát még mindig tenyeremben szorongattam, rózsaszínre váltott vöröse, fent a hegyen, ahol az út a falu felé bukott, ott dobtam csak be a csipkebokrok mögé. Ott veszítettem szem elöl a macskát is, azt hiszem nem jött tovább, ott maradt a völgy határán, ázottan bebújt egy csenevész akác lombjai alá.

Hogy pár héttel később felbukkanjon ismét, álmaimban. Végigkísértette a középiskolás éveimet, aztán a katonaság, és az egyetem alatt ritkultak látogatásai, de most, hogy visszatértem a faluba, ahol agrármérnökként dolgozom, mert a növények szeretetét Apa belém plántált, most, az utóbbi tíz évben ismét gyakran meglátogat.

Pár hete pedig immár a valódi világban is felbukkant, a házam körül ólálkodott, hogy ma estére megszelídülve doromboljon az ölemben, félálomban várva a választ a kérdésre.

Halkan, suttogva elmondom hát neki, és közben nem gondolok a tőrkésre a könyvespolcon, melyet a hozzám hasonló éjszaki gyilkosok ellen tartok a lakásban, mellyel meg szeretném szüntetni a jelenlétét, nem gondolok rá, helyette bevallom, hogy Apa ébresztett rá, az ő elveszett tekintete, hogy nem tudom helyreállítani a pusztát, a Családot azzal, ha csak Anyát ölöm meg. Számomra elvesztek, és az, ami következett volna, az lerombolt volna mindent a közös múltunkból. Az egyetlen lehetőség, hogy megőrizzem őket így, teljességükben, szépségükben magamnak, az volt, ha a jövőjüket lezárom. Ők voltak az a fajta tökéletesség, ami után egész életemben hiábavalóan törekedtem, de csak úgy maradhattak ilyennek, ha nem kell végignéznem a bukásukat: a válás durvaságát, a költözéssel járó hercehurcát, a puszta, a ház és a kert lassú romlását, Apa alkoholizmusát, Öcsi kedvetlen csalódottságát, ahogy később semmi nem sikerül majd neki művészként, Anya további, rissz-rossz kapcsolatait, amelyek egyre méltatlanabb helyzetekbe sodorják, Hugi teljes csalódottságát a férfi-nő viszonyban, mely valami hazug leszbikus hajlamba kergette volna. Persze lehetett volna mindennek más kifutása, más verziók is, de mind sokkal de sokkal rosszabb lett volna ahhoz a múlthoz képest, melyet közösen, mi öten átéltünk odalenn Dugdelpusztán. És most ez a múlt, e színes zárványok gyűjteménye már csak az enyém, én birtokolom minden pillanatát a gyönyörű éveinknek, megőrzöm őket magamban olyannak, ami egyedül méltó hozzájuk, az egykor volt teljes valójukban zárom magamba a Családot én, az egyetlen túlélő, a vétlen elkövető.

Pontosabban én és a macska, aki persze nem létezik, jól tudom, hogy csupán önmagam kivetítése. Képzeltem akkor is és most is, mikor kezem a levegőt simogatja, de ha így van, ez azt is jelenti, hogy mi ketten egyek vagyunk.

Ezért halogatom azt, hogy bemenjek a lakásba a késért.

vége

Az előző két rész (1., 2.) folytatása. Az alkony megérkezik a Völgybe, és vele valami más is. Ezt már rossz érzés volt megírni, de az utolsó, a negyedik rész volt messze a legrosszabb.

Dugdelpuszta

III. rész

Felállok az asztaltól, elnyomom a szivart, és megiszom a bor maradékát, majd lassú, dülöngélő léptekkel megindulok a macska felé. Nyugodtan vár, csak amikor pár lépésnyire érek, akkor kezd el fújni felém. Nem törődök vele, még közelebb megyek, háta görbe ívbe feszül, látom, mindenre elszánt, kész küzdeni, és én pont ezt akarom, hogy ne adja könnyen a bőrét, hogy harcoljon, ne legyen békés áldozat, hanem küzdő ellenfél. Letérdelek elé, várok, szemünk összekapcsolódik, mint húsz éve, azon az éjszakán, majd kinyúlok felé, várva az első karmolást. Csalódást okoz. Ki tudja, mióta kóborol már otthont keresve magának: kezem alá gömbölyíti magát, és haragos méltatlankodása dorombolássá szelídül. Végigsimítom, egyszer kétszer, nem csap be, átlátok rajta, rémálmaiban vissza fog térni, ha most nem végzek vele, meglátogat éjjel ismét, ahogy annyiszor tette már ezt az Azóta eltelt időben, rátelepszik majd a mellkasomra, szemembe néz, és megszólal emberi, nagyon is emberi hangján. Miért haltak meg?

Világosan emlékszem az utolsó velük töltött nap elejére és végére. A középső időszak töredékeiben maradt csak meg, azt hiszem, a nádasban caplattunk, vadkacsák tojásait kerestük, amiket aztán próbáltunk megsütni a konyhában, de Hugi odaégette őket, aztán kimentünk a patakhoz és leültünk a partjára. Forróság volt, de nagy, szürke fellegek függtek felettünk, a légnyomás szinte eltömítette hallójáratainkat, és észak felől, mint távoli ágyúszó, reggel óta folyamatosan zengett az ég.

Nyár vége volt, Öcsi arról kezdett el beszélni, hogy várja már az iskolát, mert végre lehet specializálódni, és ő a modern angol költészet tárgyat fogja választani, mire Hugi felvette ezt a fonalat, és az osztályában lévő lányokról adott elő vicces megfigyeléseket. Tizennégy évesek voltunk, én a városbeli kereskedelmi szakközépiskolába készültem ősztől, és nem láttam magam előtt mást, csak sivár és unalmas órákat és lehangoló buszozásokat, de erről nem volt mondanivalóm számukra. Amit mondani akartam, az ott feszítette a mellkasomat egész nap, reggeltől estig, ám végül nem szóltam róla egy szót sem, mert le kellett szállnia az éjszakának, míg megértettem a látottak jelentőségét. De ehhez kellett a fekete macska is.

Aznap reggel, mikor viszonylag korán elindultam hozzájuk, még aludt a falu, aludt a környék, a táj, és az ősz erejét idéző köd könnyedén, mint vastag rontás kúszott be a házak közé. Felkísért egészen a dombok hajlatáig, ahonnan már át lehetett bukni a völgyekbe, ám itt elállta utamat egy zöld postásautó. Olyan puttonyos autó volt, amilyenekkel a csomagokat hozzák ki manapság is, ha könyvet rendelne az ember, de ott, a domb tetején nagyon furcsa látványt nyújtott, hisz soha nem jött el idáig. Feltűnt, hogy az út legmagasabb pontja előtt, még a falu felőli oldalon parkol, ahogy az is, hogy a tetején egy fekete macska nyújtózik kéjesen a nap első, épp hogy melengető sugaraiban. Rápisszegtem, ahogy elmentem a kocsi mellett, mire eltűnt a bokrok közt. A járműben nem volt senki, és ettől, meg magától a jelenlététől kényelmetlen, rossz érzés szállt meg, mint amikor tudjuk, hogy van egy olyan dolog, amiből bajunk lesz, ami megkeseríti életünket, de még nem tudjuk pontosan a természetét, a jelentőségét.

Továbbhaladtam, és mielőtt beértem a fenyvesbe, megláttam őket, már távolról, valahogy azonnal kiszúrtam a kettőst, pedig az útról letérve, egy vastag törzs mellett álltak. A férfi és a nő láthatóan teljesen egymás tekintetében ragadt, észre se vettek, ahogy lelopakodtam én is az útról, és tisztes távolban, nagy körívet megtéve, a puha tűleveleken settenkedve elhaladtam mellettük.

Nem mondom, hogy azonnal felismertem Anyát a nőben. Mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő legyen az a másik ölelésében, ő legyen, akinek haja a postás zöld zubbonyára omlik, aki a vaskos, tömör idegen férfitestet fogja, a göndör, fekete üstökbe túr, ezért a tudatom nem is akarta elfogadni a tényt, noha szemem még a fák közt haladva, e villogó vetítésben is kegyetlen hűséggel közvetítette a valóságot.

Csak amikor leértem a völgybe, és a nádas mellett megindultam a ház felé, akkor csapott le rám a rettenet, és akkor értettem meg, mit láttam. Megtorpantam, és tétováztam. Egy röpke pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy visszaforduljak, és megzavarjam őket, kérdőre vonva Anyát – vagy inkább előre menjek, és mindent elmondjak Apának, aki valószínűleg ma reggel is a teraszon vár, hogy megkínáljon – egy-két éve már nem tejjel, hanem – frissen főzött kávéval.

Az utóbbit választottam, de a terasz üres volt. Ez ugyancsak riasztónak és szokatlannak tűnt. Az asztal le volt szedve, szivarnak, kávéscsészének nyoma sem volt, a székek betolva, a bejárati ajtó zárva. Oldalt kerültem, láttam, a Szülők hálószobaajtaja résnyire nyitva áll. Bekukucskáltam rajta, szégyenlősen kopogtam is, de azonnal láttam, a szoba üres, és azt, hogy az ágy egyik térfelén volt csak a paplan félrehajtva, a párna csak itt gyűrődött meg egy zaklatott álomban. Körbefordultam az udvaron, mert tudtam, Apa itt lehet valahol, tudtam, találkoznom kell vele, valaminek történnie kell, ami megtöri ezt a gonosz bűbájt, gátat vet a kétségbeesésnek, mely lassan eltöltött lábujjaimtól a bizsegő fejbőrömig. Benéztem a fészerbe, a csűrbe, lementem a patakparton a kecskéhez, végül vissza kertbe, majd bevettem magam a kukoricásba is. Amikor kibukkantam a túloldalán, végre megpillantottam őt.

Ott állt, a kert mögötti ligetes, fás senkiföldje szélén, valami pizsamaszerű, sötétkék ruhában, borostás arca olyan sápadt volt, mintha január közepén jártunk volna, nem egy különösen forró és napos nyár végén.

Lassan, óvatosan lépdeltem oda hozzá, ahogy egy kiszámíthatatlan állathoz közelít az ember, bár szívem mélyén úgy éreztem, észre se vesz, meg se lát majd, de amikor mellé értem, megszólalt, mutatta az előtte zöldellő kis fácskát. Gránátalmafa. Mondta, és megköszörülte torkát. Úgy beszélt, mint akinek nehezére esik kimondani a szavakat, kába volt, félálomban avagy agyvérzés után küszködik így az ember. Megkérdezte, tudom-e, hogy a gránátalma az egyik legfontosabb gyümölcs az emberiség történelmében. Mondtam, nem, nem hallottam erről. Azt mondta erre, hogy a Közel-Keleten ez a legelterjedtebb gyümölcsfa, és ezért közkeletű vélekedés az, hogy a Paradicsomban nem egy sima almafa állt, hanem gránátalmafa. Egyébként is, a gránátalma, és itt megszakította magát, kérdezte, ettem-e már egyáltalán, mire újból nemmel válaszoltam, szóval a gránátalma a maga apró kis magvaival, a tökéletesen egymáshoz kapcsolódó mini világaival az isteni teremtés logikájának legmagasabb földi leképzését jeleníti meg. Nincs tökéletesebb gyümölcs a gránátalmánál. És ez a példány itt vadon nőtt, nem ő ültette, és a tájon nem is honos, vagyis fogalma sincs, honnan került ide. Elfordult, megmasszírozta arcát, a nap most pont feje mögül tűzött le rám, átvilágította az alakját, mennyei glóriába vonva őt. Amikor ismét rám nézett, láttam, már teljesen magánál van, megköszörülte ismét a torkát, majd kiköpött, ami megdöbbentett, mert el nem tudtam volna róla képzelni ilyen közönséges dolgot, soha nem láttam még, hogy ilyesmit csinál. Jegyezzem meg, mondta még hidegen, hogy ahol a gránátalmafa feltűnik, ott megjelenik a Gonosz is.

Bólintottam, de ő már nem volt rám kíváncsi, szó nélkül otthagyott. Pár percig álltam még a fa felett, majd visszamentem a házhoz. Nem jött ki a teraszra, aminek most örültem, bent szöszmötölt valamivel a hálószobában, de ahogy előre kerültem az udvarra, szembetaláltam magam Anyával, aki épp akkor ért be az udvarra. Kecses léptei helyet most szinte vonszolta magát, mint akit mázsás súly nyom, fejét lehorgasztotta, és fogalmam sincs, hogy érezte meg, hogy ott állok és figyelem őt, de tőlem pár méterre megtorpant. Nem nézett rám. Vártunk egy kicsit, majd jó reggelt kívánt, és kulcsával kinyitotta a bejárat ajtót, belépett a konyhába, hátra se pillantva, be se invitálva kedves, csengő hangján, ahogy egyébként máskor tette volna.

Ez volt a reggel, és aztán az ostobán elpazarolt és elherdált nap végén eljött a hűvös alkony is, mikor már csak lézengtünk a ház körül. A Szülők egész nap alig kerültek elő, azt éreztem, kerülnek minket, de láthatólag egymást is, soha nem voltak egy helyiségben, ebben biztos vagyok.

Nem akartam elmenni, és otthagyni őket, ösztönösen éreztem, baj lesz, ha kilépek az udvarukról, ezért húztam a búcsút, ameddig lehetet, de aztán, mikor már erősen alkonyodott, Apa kijött hozzánk a teraszra, és ismét olyan durva dolgot művelt, amire addig nem volt példa, sőt, számomra elképzelhetetlennek tűnt. Megkért, hogy menjek haza. Szinte szégyenkezve, nem nézve a szemembe tette ezt, de éreztem, nem lehet ellentmondani a kérésének, így hát köszöntem a kővé vált Huginak és a döbbent Öcsinek, és elindultam az ösvényen, és bár bennem lobogott, hogy megtorpanjak, megforduljak, s gyorsan elmondom nekik az aznap látott és érzett dolgokat, de elmulasztottam, és ezt a mai napig bánom.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt a világ, noha az éjszaka folyamán az eső végre megérkezett, lecsapott a vidékre, átrobogott rajta, feláztatta a hegyek oldalát jó pár centi mélyen. Valahogy nem akaródzott elindulni a Dugdelpusztára, ezért hosszan, kényelemesen reggeliztem, számítva arra is, hogy a tegnapiak után ismét nem lesz túl szívélyes a vendéglátás.  

Amikor felértem a dombra, és lenéztem a házukra, elfogott a rosszérzés, és míg haladtam mind beljebb a völgybe, ez csak nőttön nőtt bennem, erősödött, összefonódott émelygéssel, szédüléssel és valami világundorral. Végül ott álltam az udvaron, a hatalmas fák árnyékában, és csak néztem a csöndes, riadt állat módjára kuporgó házat, és nem akartam bemenni. Csönd volt, a madarak sem ébredtek még fel, a világ várta köröttem, most mi lesz. Végül erőt vettem magamon, a bejárati ajtóhoz mentem. A zárban még benne volt anya kulcsa. Belöktem az ajtót, a konyha hidegen, elhagyatva fogadott, csak az asztal közepén bűzölgő teli hamutartó árulkodott az előző éjszaka eseményeiről.

A nappaliba érve először észre se vettem Apát. A földön feküdt, a kanapé előtt, ahol aludhatott, arccal a padlónak, magával rántva a pokrócot is, akár Cézár a tógájával, beburkolta vele felsőtestét, és a szürke anyagot foltokban festette meg a vér, ami a testéből kifolyt. Egyik keze a kanapé lábát markolta, a másik a szőnyeget kaparta a vég szörnyű fájdalmában. Átléptem utóbbin, és a hálószobaajtóhoz mentem. Résnyire volt nyitva, és ahogy belestem rajta, mint egy kukkoló, azonnal láthattam anyát, aki az ágy közepén hevert, a hátán, szétvetett, perverz mód széttárt tagokkal, hálóruhája felcsúszott combján, de még takarta azt, amit kellett. A gyilkos itt gyorsabban és eredményesebben járt el, Anya torkát, nyakát két oldalt és a nyaka melletti részen az ágyat száradt, pikkelyes vér borította, de látszódott, hogy a halál hirtelen érte, csodálkozva pillantott fel vérbe borult szemmel a plafonra, azt bámulta, mintha onnan, fentről jött volna a csapás.

Elsétáltam mellette, és benyitottam Öcsi szobájába. Újabban az volt a szokása, hogy a padlón aludt egy vékony matracon. A matrac most feketére alvadt vértől bűzlött, egyedül itt voltak legyek, rászálltak Öcsi tarkójára, aki hason feküdt, úgy nézet ki, mint a bogarak, amiket vele gyűjtöttünk, és aztán felszúrtunk a hungarocell tárolókba. Két kezével a matrac szélét szorította, mintha egy deszkán feküdne az örök felejtés óceánjának közepén. Elfordultam tőle, és rövid tétovázás után Hugi ajtajához léptem. Kopogtam, mint aki választ vár, bár ez csak a belém nevelt diszkréció, az ösztönös udvariasság miatt volt. Ahogy beléptem, először azt gondoltam, Hugi nem lesz odabenn, de aztán csak ráakadt a szemem, a sarokban térdelt, mint egy rossz gyerek, előredőlő testét a fal tartotta, jobb keze torkára tapadt, ujjai közt és a falon halványuló permetként, akár egy absztrakt festmény, vöröslött vére. Megfogtam vállát, már hideg volt, bár négyőjük közül még ő tűnt leginkább élőnek, egészen addig, míg oldalról, lehajolva megpillantottam a döbbenetet arcán, ami abból fakadt, hogy megértette, mi fog történni.

Ami ezután jött, az felgyorsult képekben van csak előttem: visszarohantam a faluba, egyenesen a körzeti megbízott irodájához, aki épp az abc-ből jött egy nagy szatyorral, és amikor megértette, amit mondtam, és miután elismételtette velem kétszer, eldobta a szatyrot, egy konzerv elgurult, és én felvettem, vittem utána, kábán, figyelve, ahogy az irodából tárcsáz, aztán csak ültem az egyik széken, és vártam, hogy a többiek tegyék dolgukat.

Később többször kivittek a házhoz, rekonstruálták, hogy találtam meg őket, ekkor volt egy-két olyan időszak, cigiszünet, amikor sikerült átnéznem Öcsi fiókjait, hogy legalább a verseit megtaláljam, de nem akadtam rá a füzetre. Szerencsére a testeket gyorsan elvitték, én csak a mind halványabb vérnyomokot láttam már, de nem figyeltem rájuk, a nyomozók kérdésire figyeltem, és elmondtam mindent, amit tudtam, mindent, a postást is, akit ugyancsak kihallgattak, sőt, talán meg is vádoltak, de később felmentették. Hivatalosan soha nem találták meg a gyilkost, persze egy időben Apára gyanakodtak, sőt, a legtöbben ma is őt vádolják, ám az öt szakértő közül kettő szerint a szúrt seb, ami érte, feltételezett egy idegen elkövetőt, szerintük egyszerűen nem tarthatta úgy a kést, ahogy az a testébe hatolt.

A Városban temették el őket, ott volt egy csomó riporter, nem mentem el. Sokáig nagy ügy volt az eset, a híradó is bemondta, és később is vissza-visszatértek rá, még egy dokumentumfilm és készült valamelyik kereskedelmi tévén pár éve róla, arról, hogy mennyire rejtélyes az idegen elkövető személye, mennyire érdek és értelem nélküli az egész, hisz nem vittek el semmilyen értéket a házból.

Aztán eltelt pár év, és mindenki elfelejtette őket, csak én nem és a macska sem, akit most itt tartok az ölemben a széken, csak mi ketten tudjuk, mi történt valójában aznap éjjel Dugdelpusztán.

folyt. köv.

Az előző heti történet második része. Minden elbeszélésben, ahol vannak szülők, a gyerekek válnak a legfontosabb tényezővé - nagyjából úgy, ahogy az életben is történik.

Dugdelpuszta

2. rész 

A fekete macska már napok, hetek óta a házam körül somfordál. Éjszakánként rám fúj a sötétből, ha részegen, az emlékektől gyötörve, vagy rémálmaim párájában, melyben újra látom halott, csodálkozó arcukat, kibotorkálok a sötét udvarra. Tudom, hogy nem élhet ennyi ideig egy macska, de van a nézésben valami, ami bizonyosságot sugall, hogy ez ugyanaz a macska. Most a bokrok tövéből már tíz perce les rám, minden mozdulatomra rezdül, tudja jól, az ajtó mögött, a sarokban ott van a légpuska, tudja, hisz többször lőttem már rá – sikertelenül.

De most lusta vagyok moccanni is, most elborít a múlt, és hagyom, hogy hullámai elmossák az udvart, a macskát, a falut, ahol azóta is élek.

Bár a Szülők adták azt a mintát, amely szerint jelenleg is élni próbálok, mégis a Gyerekek kötöttek Dugdelpusztához.

Hugi és Öcsi által jutottam el a Családhoz, mert már nagyon kicsi korukban bejártak a falu vegyesboltjába, én pedig ösztönösen csapódtam hozzájuk, lestem őket, ahogy jönnek az utcán visszafelé, cipelve a nagy, nehéz liszttel, cukorral megrakott szatyrokat, és kirontottam eléjük, kezemben fakarddal, pénzt vagy életet követelve vagy vészjóslóan vijjogva. Persze csak kinevettek, mindig csak nevettek rajtam, mert már hétévesen is egészen másképp néztek a világra, mint egy átlagos gyerek. Hugi volt az, aki igazán átlátott rajtam, női lénye egyből megérezte vágyódásomat, a társaságuk iránti szomjúságot, ezért ő volt az is, aki felém nyújtotta a szatyor fülét, nesze, fogd, segíts, kérte, vagy mondta inkább pajkosan, nagyjából úgy, ahogy Tom Sawyer verte át a kerítésfestéssel a többi srácot. Én meg boldogan, mint egy kiskutya, megragadtam a szatyrot, és így vittük, hármas vonalban a bolti dolgokat, cipeltük át a dombok vállán, le a fenyőerdőbe, majd a nádas mentén a házig.

A Szülők természetesnek vették, hogy megjelentem a házban, és azt is, hogy aztán elkezdtem hétvégenként, de nyáron hétközben is, reggelente kijárni hozzájuk. Valahogy úgy voltak vele, mintha a Gyerekek egy aranyos kisállatot hoztak volna haza, persze, ezt soha nem éreztették, de mélyen belül valószínűleg hittek benne, hogy Hugi és Öcsi előbb-utóbb túllépnek rajtam, kinőnek engem.

Erre minden esély megvolt, mert míg én a nem túl magas színvonalú városi iskolába jártam, addig Hugit és Öcsit egy távoli, bentlakásos, katolikus iskolába íratták. Bár nem voltak vallásosak, mégis, a Szülők úgy vélhették, hogy a kellő mélységű és minőségű szellemi alapozás csak itt, ebben a szigorú és kemény intézményben lehet sikeres.

Vártam minden iskolai szünetet, és minden harmadik, negyedik hétvégét, amikor hazajöttek. Azokon a péntekeken már délután kint álltam a kapuban, jóval a busz érkezés előtt, és amikor feltűntek az utca végén, boldogan rohantam hozzájuk, és kérdezgettem őket, mi történt velük, mit olvasnak mostanában, vagy hogy mit fogunk csinálni az előttünk álló napokban. Soha nem éreztem, hogy teher lennék számukra, bár az is tény, nem tekintettek egyenrangú partnernek, számukra, a Szülőkön kívül, nem létezett más, csak a Másik. Ők ketten olyan egységet alkottak a Családon belül, amire az első pillanattól kezdve irigy voltam, de tudtam azt is, hogy soha nem férkőzhetek be ebbe a szerves, összeforrt létezésbe.

Huginak és Öcsinek szólították egymást, és a Szülők és én is ezt használtuk, de igazából kétpetéjű ikrek voltak, minden hasonlóság nélküli különleges lények. Később, amikor olvastam Platóntól, hogy a férfi és női princípium eredetileg egy gömböt képzett, azonnal rájuk gondoltam, mert ők tényleg megvalósították ezt a nagyon bizarr, ősi harmóniát. Túl a szokásos, más ikreknél is meglévő dolgokon, hogy megérezték egymás hangulatait, sőt még gondolatait is, hogy átélték a másik fizikai fájdalmát, és hogy rezonáltak a másik vágyaira, volt köztük valami bűvös, extra kapcsolat is. Ugyanúgy látták a világot, és még a humoruk is olyan egyedi volt, hogy gyakorta csak ők ketten értették. Finom célzások, ironikus szurkálódások, utalások, metanyelvi árnyaltok jellemezték társalgásaikat már alsós korukban, és hálás lehettem, hogy oly gyakran észrevették értetlenségemet, és visszaváltottak normál nyelvre. Szellemi fejlődésük és érdeklődésük sokáig fej-fej mellett és egy ütemben haladt, de aztán, mikor kamaszodni kezdtek, elágaztak útjaik, és teljesen más dolgok iránt kezdtek lelkesedni. Egyébként is, olyan volt, mintha ketten együtt fednék csak le az emberi létezés teljességét, mert míg például Hugi kitűnően táncolt és tornázott, esténként bemutatókkal szórakoztatott miket az udvaron, melyekben különböző táncstílusokat figurázott ki, addig Öcsi versekben volt jó, már alsós korában rövid, epigrammaszerű költeményeket rögtönzött az ebénél, melyekben a csirke nyakát vagy a répa vörösét méltatta. De ugyanígy: Hugi fantasztikus realisztikussággal rajzolt, Öcsi profi módjára pengette a gitárt, Hugi fára mászni tudott majomügyességgel, Öcsi a nyíllal, melyet apja fabrikált neki, képes volt lelőni egy verebet az égről.

Soha nem irigyeltem őket, hogy együtt majd mindenben, de tényleg mindenben ilyen tehetségesek, egyszerűen csak élveztem, hogy figyelhetem őket, hogy velük lehetek. Egyedül a sportok nem érdekelték a Gyerekeket, de ez a szülőkre is igaz volt. Amikor Öcsit focizni hívtam a falusi fiúk alkalmi csapatába, értetlenül nézett rám, és én tudomásul vettem, hogy ő nem ilyen. Egyszer tollaslabdát és ütőt vittem ki a házhoz, de épp hogy csak kipróbálták, mintegy az én kedvemért, udvariasságból.

Leginkább azt szerettem, ha fogócskáztunk vagy bújócskáztunk a völgyben, vagy ha gátat építettünk a vízfolyás sekély medrébe, és beültünk az alkalmi medencébe, elnyújtóztunk a fák árnya alatt a hideg és tiszta vízben, miközben köröttünk forró nyári hőség perzselte fel a levegőt. Esténként felmentünk a völgy oldalában a tetőre, ahol volt egy kis mészkőszikla, a domb meredekké váló oldalából kiugró rész, lefeküdtünk a nappali hőségtől még langyos kövekre, és bámultuk a lassan felsejlő csillagokat. Máskor csak lézengtünk, Öcsi egy jegyzetfüzettel, melybe írogatott, Hugi a római költők antológiájával, melyből a latint gyakorolta, én pedig mint egy apród, egy kísérő, egy riporter mentem velük mindenhova.

Az évek során Hugi tucatnyi rajzot készített rólam, némelyik még megvan, és kényelmetlen látni a gyermeki arcon tűélességgel megörökített csodálatot, azt, amivel valószínűleg a közelünkben heverő Öcsit bámultam, vagy magát Hugit.

Most is előttem van egész lénye, leginkább az utolsó időkből, amikor már felsejlett nőiessége, az, hogy milyen gyönyörű, elbűvölő nő lett volna belőle, ha nem ölik meg, de akkor még mindez csak a gyermeki ártatlanságon át derengett felém. Hamvas, fehér bőre áttetsző volt, az erek finom térképet rajzoltak rá. A hajlatokban, a könyökénél, hóna alatt, rózsaszínné lett ez a bőr, kecses, anyjára emlékeztetően finom vonalú nyakán – melyet a szúrás oly csúnyán meggyalázott – folyton pulzált egy virgonc ér.

Haja vörös csigákban borult vállára, nagy, kerek, mindenre csodálkozó szeme tele volt kedvességgel és bizalommal, de leginkább durcás, vörös kis szája maradt meg bennem, mert oly gyakran mutatott röpke sértődöttséget, kacagó örömet vagy apró bosszankodást. Hangulata hirtelen változott, de mindig képes volt végül felderülni és nevetni – és ilyenkor egész lénye megtelt élettel, szinte sugárzott belőle annak a bizonyítéka, hogy milyen csodálatos dolog ez a teremtett világ. Amikor kamaszodni kezdtünk, ezek a hangulatváltozások inkább rejtelmes női szeszéllyé szelídültek, mind gyakrabban élcelődött velem testvére helyett, kedvesen ugratott, azt hiszem, ma már öreg fejjel visszagondolva, úgy érzem, rajtam gyakorolt, hogy hogyan kell és lehet bánni a férfiakkal, hogy lehet uralni őket úgy, hogy azt ne érezzék fájdalmasnak, hanem inkább a nemek egymás közti izgalmas, gyönyört ígérő harcának.

Öcsi már egészen kiskorától kezdve leképezte azt a különös, vonzó férfiasságot, azt a férfi jelenlétet, amit Hugi valószínűleg egyedüli lehetséges társként keresett volna felnőttként minden kapcsolatában. Szigorú és rejtőzködő volt, Hugi nyílt ártatlansága és életkedve helyett tűnődő és rejtelmes lényként jelenik meg emlékeimben. Ha elmosolyodott vagy felnevetett, az ünnep volt mindenki számára, s bár pokolian jó humora volt, ezzel takarékosan bánt, az ember ajándéknak érezte, ha szabadjára engedi, de már azt is, ha figyel rá ez a barna, okos szempár. Vékony, de arányos testalkatú fiú volt, fekete hajú, mint az apja, az arca görögös arányokkal metszett, egyszerre lágy és szigorú. Később, amikor láttam Lord Byronról egy rajzot a National Galleryben, azonnal tudtam, hogy ez Öcsi, hogy Öcsi ilyen férfi lett volna, ha hagyják felnőni.

Míg a legtöbb a környezetemben lévő fiúban akaratlanul is találtam valami viszolyogtató hibát, tömpe ujjakat, vastag szemöldököt, inas karikalábat vagy elálló fület, addig Öcsit bármeddig bámultam, nem fedeztem fel rajta tökéletlenséget, minden harmonikus volt rajta.

Kedvelte a magányt, és gyakran vált szótlanná, sokszor, amikor együtt voltunk, csak félszavakkal, vagy tömör mondatokkal válaszolt Hugi ugratására, de ezek a megfogalmazások mindig találóak és pontosak voltak, úgy véltem, ennél jobban nem lehetne az adott dolgot kifejezni. Általában ő volt a tervező, ő találta ki, mit csináljunk, hova menjünk, mit játsszunk vagy mit építsünk, és ebben páratlan tehetsége volt, mindig megtalált a napszaknak és hangulatunknak leginkább megfelelő tevékenységet hármasunknak. Az utolsó két évben ez a fajta ösztönös vezetés átadta helyét nála a spleenek, talán már unta, hogy én is ott vagyok, vagy egyszerűen csak túlságosan elmerült a költeményei világában. Rászokott a cigarettára, szertartásosan, reggel és este elszívott egy-egy szálat, mikor távol voltunk a háztól, mert tudta, szülei – bár nem tiltanák – helytelenítenék ezt, és nem akart nekik csalódást okozni.

Míg Hugi Apához vonzódott, és finom gyengédséggel figyelte minden rezdülését, addig Öcsi Anyával alakított ki mélyebb kapcsolatot, szinte kitalálta a gondolatait, így például mindig azelőtt feltette a vizet forrni, mielőtt Anya azt mondta volna, hogy teát szeretne inni.

Azt hiszem, egészen az utolsó időkig engem barátjának, férfi bizalmasának tekintett, de kamaszként már nem avatott be mindenbe, már nem beszélt az írói ambícióiról, és mind kevesebbet olvasta fel verseit. Én még akkor is csodáltam őt, ahogy csak egy gyerek tudja csodálni a példaképét, amikor azok a fiús dolgok, mint az íjászat vagy a bogarak, békák gyűjtögetése, melyek oly sokat szórakoztattak minket, már elmaradtak. Az utolsó nyáron naphosszat csak ültünk az erdő szélén, hátunkat a fatörzsnek vetve, és félálomban, szenderegve társalogtunk, miközben Hugi olvasott, Öcsi pedig írt. Ma már sejtem, zsigereinkben készülődtek a hormonok, melyek előbb-utóbb felrobbantották volna társaságunkat, de persze erre már így, ebben a formában nem került sor.

Emlékszem, az utolsó esték egyikén, mikor ott maradtam vacsorára, és a petróleumlámpa sárgája világította meg a szépen megterített asztalt a tornácon, szóba került, ki mivel foglalkozott aznap. Latin borsót hánytam magyar falakra, somolygott Apára Hugi, arra célozva, hogy Horatiusból olvasott fel töredékeket nekünk az erdőszélen. Öcsi csak megvonta vállát, majd láthatóan feszengve elejtett pár szót arról, hogy az eposzán dolgozott. Apa persze faggatni kezdte, de csak annyit sikerült kiszedni belőle, hogy a mű címe „Észak”, és a környékről szól, a völgyükről, a faluról, és a közeli városról. Öcsi épp ott tartott, hogy a Város alapítását írta meg, melynek mitikus aktusát képzeletében egy vak férfi és asszonya végezte el, és utódaik a post Urbem conditam időszakban kiáramlottak a mi környékünkre is. Ennél többet nem volt hajlandó nyilatkozni, de szívem mélyén tudom, az eposz, ha elkészül, gyönyörű és letaglózó lett volna, olyan írás, mely felfogatta volna az irodalmat, ha megtalálom, ám a haláluk utáni zavaros időben nem akadtam rá sehol a kék füzetre, mely a szövegét – és Öcsi egyéb verseit – rejtette.

folyt. köv.