Ó, azok a Kádár-kori, lepusztult játszóterek! Gyerekként ritkán volt hozzájuk szerencsém (számomra annak idején a legnagyobb élvezet volt gumicsizmában a nagyanyám háza mögötti megáradt patak vizében gázolni), de máig szomorúságot érzek, ha felidézem őket. Elkeserítő, hogy valami, amit örömre és vidámságra és szórakozásra terveztek vagy inkább szántak, ennyire nem teljesítette be feladatát. Talán a panelházak közti kis abc-k és játszóterek jelenítik meg legjobban a nyolcvanas évekbeli élet óhatatlan kisszerűségét. Technikailag ez az írás használja a „csaló narráció” eszközét, vagyis azt, hogy amit elbeszél, az nem biztos, hogy valós, hogy megtörténik. Erősen sűrített történet, ami remélem nem megy az atmoszféra rovására. Könnyű volt megírni, segített a tavaszi szagokat hozó nyitott ablak, a néha megelevenedő napsütés, és a mind erősebb folyású patakok gondolata.

Libikóka

Eltűnése előtt, azokban a hideg tavaszi napokban, az iskolai szünet alatt a fiú gyakran álmodott a magányról és a csöndről. Álmában egy nagy, nyílt téren feküdt, a hátán, és fényesség kélt felette. Tudta, hogy közel és távol nincs teremtett lélek. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta.

Amikor ezt álmodta, reggelente szótlan és lassú volt. Nevelőapja gyanakodva figyelte a konyhaajtóból, kezében cigarettával, ahogy öregemberes tempóban eszi a lekvároskenyeret, majd biccentett, ebéd a hűtőben, azzal elment dolgozni.

A fiú a konyhaablakból figyelte, míg az autóhoz ér, majd beszáll, kitolat a parkolóból, és elhajt. Nagy tépett szélű felhőket kergetett a szél odafenn.

Délelőttönként csak egy-két órát tévézett, mivel az egyetlen fogható adón tíztől nemzetiségi műsort adtak. Ebéd előtt lement a játszótérre. Néha a lépcsőházban összetalálkozott Babi nénivel, a gondnokkal, aki a lelkére kötötte, hogy ne csatangoljon el, mert úgy jár, mint a két gyerek, aki eltűnt.

Az egyiket a fiú látásból ismerte, alatta lévő évfolyamba járt a telepi iskolában, ami ugyanolyan, nagy, durva, kavicsos vasbeton tömbökből összeállított épület volt, mint az ő tízemeletes házuk.

A játszótér a parkolón és a kis parkon túl volt, és általában nem használta senki, mivel igazából egy földbe ásott traktorkereken, egy rakétát imitáló mászókán, egy porolón és libikókán meg két nyikorgó hintán kívül nem volt itt semmi. A fiú többnyire hintázott, majd felmászott a rakéta legmagasabb rúdjáig, és onnan figyelte birodalmát. Ahogy leugrott, és megfordult, szembe találta magát Rezivel.

Fél fejjel alacsonyabb volt nála, szőkésbarna hajú, vékony, sápadt. Rezi vagyok, mondta a fiúnak, és felnőttesen kezét nyújtotta, pár hete költöztünk ide, mondta, majd hátrafelé intett, jössz hintázni.

Hintáztak, aztán felmásztak a park nagy eperfájára, végül fogócskáztak. Közben Rezi kikérdezte a fiút, hogy merre lakik, mi a kedvenc étele és tévéműsora, milyenek  a szülei. Sajnálkozott, hogy a fiú apja nem igazi apa, ő viszont magáról alig árult el valamit. Egy másik iskolába járt a város túlsó felén, anyjával gyakran költöztek, apját ő sem ismerte.

Játszunk libikókát, kérdezte, miután megunták a fogócskát is. A fiú odasétált a hosszú gerendához, melynek két végén pirosra festett ülőkék voltak. Ezzel nem lehet játszani, mondta lemondóan.

Dehogynem, válaszolta Rezi, és én világbajnok vagyok benne, ha nem vigyázol, egészen a Holdig repítelek, mutatott az égre, és valóban, ott volt, halványan, sápadtan a nappali Hold a fejük felett a felhők szeletei közt.

Az a lényeg, hogy ki tudja felemelni a másikat, magyarázta Rezi, és elhelyezkedett a földön lévő ülésben, na, gyere. A fiú tétován állt, valamiért nem akart ezzel a dologgal játszani, túl gyerekesnek találta, meg egyébként is, furcsa volt ez a lelkesedés Reziben. Hallottál az eltűnt gyerekekről, kérdezte inkább, hogy elterelje a másik figyelmét, mindenki őket keresi.

Rezi bólintott, hallottam, mondta, aztán még szólni akart, ők, de elnyelte a mondat végét, legyintett, és felállt, majd legközelebb, mondta.

Elmentek a boltba, és vettek Kojak-nyalókát, ami tulajdonképp egy csokival bevont, fehér színű gömb volt, a gömb anyaga gumiszerű cukorból készült, és beleragadt a fogakba. Rezi nem kért, visszafelé szótlanul rugdosta a kavicsokat, végül mégis kibökte, tudod, tényleg nagyon jó vagyok libikókában, mondta, egyszer majd megmutatom neked.

Elhiszem, hagyta jóvá a fiú, aztán oldalt sandított a Rezi koravén arcélére, holnap, ugyanitt, kérdezte reménykedve, mire a másik ránézett, tekintetében mintha felhők úsztak volna, persze, ez természetes, barátom.

Barátom, ízlelgette magában a szót a fiú, míg felliftezett a kilencedikre, soha nem szólította még senki se így. Az osztálytársi közül egy-kettővel jóban volt, de ők messze, a telep túlsó végén laktak, más játszótérre jártak, és a fiú nem erőltette, hogy találkozzanak. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy valakire ráerőszakolja magát, mivel úgy érezte, nem annyira érdekes a személyisége, hogy az ilyen kapcsolatok fejlődhessenek valamerre.

Az üres lakás megnyugtató csönddel fogadta. Pár szabad óra, ennyi öröme maradt este hatig, mikor is kulcs zörög a zárban, és megjön a nevelőapja. Jobb estéken a férfi a nagyszobában tévézett. A fiú a másik, kisebb szobából hallgatta a híradó távoli motyogását, a hátán feküdt, az ágyában, lekapcsolt villanynál, figyelte a fénysávokat a plafonon, melyeket a lent elhaladó, parkoló, induló autók keltettek. A töltésen túlról, mely a lakótelepet szegélyezte északról, néha távoli vonatfütty, őskori bálnák éneke hallatszott. A fiú ezekre a zajokra aludt el, és jaj, sajnos elfeledte a székét a kilincs alá ékelni.

A simogatásra ébredt.

Durva, erős férfitenyér a paplan alatt, meleg combján. A fiú úgy tett, mint aki alszik, ügyelt rá, hogy légzése egyenletes maradjon. Vizelési inger tört rá, és mint oly gyakran, ha mozdulatlanná kellett válnia, az egyik tagja, vagy az oldala viszketni kezdett, haj hullott homlokába, és csiklandozta azt, kiszáradt torkára nyelni lett volna jó. Mindezeket legyűrte, és várt. A kéz azonban nem tágított, tovább mozgott, egyre feljebb, és érezte, az ágy finom remegéséből, hogy a másik kéz ütemesen csinál valamit  a sötétben, te jó isten, mit csinálhat, mi lehet ez a hang.

Tudta jól, mi ez a hang.

Mikor vége lett, és teste egyedül maradt a takaró alatt, és a sötét árny visszahúzódott az ajtó felé, és a szobában csak az a furcsa, tojásfehérjére emlékeztető szag árulkodott már látogatásáról, a fiú végre nyelt egyet, megvakarta oldalát, és engedte, hogy a könnycseppek kifolyjanak szeméből. Egy vázába vizelt, melyet direkt e célra dugott az ágy alá, majd hamar álomba merült, amelyben ismét ott feküdt a nagy, kietlen térben a hátán.

Másnap reggel az erős fényre ébredt. Végre sütött a nap, igaz, a szél is feltámadt. A lakás üres volt, a férfi cigarettája savanyú nyomokat hagyott a levegőjében. A fiú megreggelizett, majd azonnal lement a játszótérre. Nem csalódott, Rezi ott várta, a libikókán ülve, és az egyik falragaszt nézte, amit valamelyik oszlopról téphetett le. Ismertem őt, mondta a fiú, mikor megállt felette, az alattam lévő évfolyamba járt, magyarázta, mindig ezt a hülye kék sapkát hordta, még nyáron is, tette hozzá. Rezi felnézett rá, miközben összegyűrte a papírt, valószínűleg erről fogják azonosítani, jegyezte meg gonoszul vigyorogva. Szerinted mi történt  vele, kérdezte a fiú. A másik sokáig bámulta tornacipője orrát, aztán kimondta azt, amit a fiú várt, talán libikókázott velem.

Csend telepedett rájuk, amit Rezi tört meg, na, te nem próbálod ki, intett a másik ülés felé, mire a fiú mondani akart valami kifogást, de ekkor megjött a nagyfiú.

A fiú gyakran látta őt a környéken. Mindig fekete bőrdzsekit, fekete bakancsot viselt, és folyton cigizett. A haja eszméletlenül hosszú és loboncos volt. Többnyire gúnyos tekintettel figyelte az embereket. Gyakran volt nála egy magnó, amiből rockzenét bömböltetett. Most anékül jött, sajátos ténfergő járásával, és vigyorogva egyenesen a fiúhoz ment, na mi van kis szaros, mit csinálsz itt. A fiú hátrált egy lépést, de a másik megfogta a vállát, ne siess már, adjál egy kis aprót, biztos van zsebpénzed.

Hé, hagyd őt békén, szólt rá Rezi a libikókáról, de a nagyfiú ügyet se vetett rá, csak a fiú ijedt arcába bámult, money, zsuzska, lovetta, mondta halkan, érted ugye, nem vagy hülye.

Otthon van, hozok, nyögte ki végül a fiú, és érezte, hogy a szorítás vállában azonnal enyhül, jó, de ne verj át, tudom, hol laksz, mondta a nagyfiú, és intett neki, mintegy útjára bocsátva, hogy menjen, mire a fiú sarkon fordult, és elkullogott. Pár lépés után még hallotta, hogy Rezi megkérdezi a nagyfiút, akarsz libikókázni, de a válasz már nem érdekelte, futni kezdett, át a parkon, az eldobált csikkek, széttört sörösüvegek, a betonon sötétlő nikotinos köpetfoltok közt, ki a parkolóba, ahol nejlonzacskókat kergetett a szél gyönyörű ritmusban, be a hypószagú lépcsőházba, ahol a lift mintha rá várt volna, és izgatott nyikorgással vitte fel a kilencedikre, majd évezredekig babrált  a kulccsal, és szokás szerint nagyon finoman dugta be a nyílásba, mert a mostohaapja szerint könnyen szorulhat a zárszerkezet. Odabent, a lakásban nem vette észre a kitaposott férficipőt a tükör alatt, és ez baj volt. Amikor elment a nagyszoba előtt, a folyosón, épp hogy csak belesett, ösztönösen, mint aki ellenőrizni akarja ott van-e még a kopott, sárga karosszék, a dohányzóasztalka, az elemes szekrény a pár könyvvel, és a fekete képernyőjű tévé. Ott voltak, de volt más is. Tudta, hogy amit lát, az nem lehetséges, mert a nevelőapjának munkában kellene lennie, nem itt, a padlón térdelnie, egyik kezében egy Skála Metró emblémájú szatyorral, abba tömködött mindenféle dolgot, talán ruhákat, de a legfontosabbat a másik kezében tartotta, a kék, kötött sapkát.

A fiú úgy tett, mint aki nem látott semmi furcsát, köszönt a férfinak, a szobájába ment, kifeszegette a pénzgyűjtő kerámiamalac hasán a műanyagot, kivett pár érmét, majd várt, és fülelt. A másik szobában csönd volt. Elképzelte, hogy a mostohaapja ott állt az ajtóban, és őrá vár, de aztán erőt vett magán, kifutott a folyosóra, el a nagyszoba előtt, ki az ajtón, be se zárta, minek, hisz itthon van a másik.

Amikor visszaért a játszótérre, már csak Rezit találta ott, egy hintában volt, elégedetten lökdöste magát előre-hátra. Hova tűnt, kérdezte tőle a fiú, mire a másik talányosan mosolygott, szerinted, kérdezett vissza lassan, de a fiú most türelmetlen volt, ne hülyéskedj, meg fog verni, ha nem adok neki pénzt, fakadt ki. Rezi erre megállította magát, majd kiszállt a hinta kosarából, és a fiúhoz ment, a vállára tette kezét, úgy, mint az imént a másik, csak ez az érintés gyöngéd volt. Libikókáztunk egyet, és én győztem, mondta Rezi. Erre a fiú nem tudott mit válaszolni, mit csináljunk most, kérdezte esetlenül, mire Rezi elmosolyodott, valahogy szomorúan, most azt csináljuk, azt játsszuk, amit te szeretnél.

Nagyon sok mindent játszottak még aznap délután, talán ez volt a fiú életének a legjobb napja. Kalózok voltak, és a mászóka a hajójukként szolgált, a szélmarta tetejéből figyelték a tenger távlatait. Űrhajóskiképzésen vettek részt a hintában, a traktorkerék pedig egy dinoszaurusz háta lett. A fiú egyszer még nevetett is jókedvében, ami évek óta nem fordult elő vele, és ahogy oldalt nézett, látta Rezi elégedett arcát. Mikor alkonyodni kezdett, és ők fáradtan összekucorodtak a poroló két lábánál, Rezi hosszú hallgatás után megszólalt. Most már játszanod kellene velem egy libikókát.

A fiú sokáig nem válaszolt, fontolgatta magában a lehetőségeket. Arra gondolt, hogy talán minden másképp is alakulhatott volna aznap. Hogy nem megy haza, nem látja meg a nevelőapját, főképp nem a kék sapkát, és hogy e pillanatban nem tudja fegyelmezni arcát, hanem a döbbenet és felismerés ül ki rajta, és ez lesz árulója, így amikor kiszalad a folyosóra, hogy elhagyja a lakást, egy erős, durva férfikéz elkapja a karját, és berántja a nagyszobába, ledobja a földre, a szatyor mellé, amibe hamarosan az ő ruhái is bekerülnek. Ezen tűnődött, míg felállt, és a libikókához sétált, majd lehuppant az ülőkére.

Tényleg el tudsz hajítani a Holdig, kérdezte csöndesen Rezitől, aki közben elhelyezkedett vele szemben, és most a fiúra nézett, úgy, mint aki először látja, mint aki felméri a súlyát, majd komolyan bólintott, igen, ha ezt akarod, igen.

És a fiú persze hogy inkább ezt akarta.

Arra eszmélt, hogy a hátán fekszik, és nagy fényesség kél felette. Tudta, hogy valahol a közelben ott van a másik három is, a nagyfiú, meg a két másik. Semmi nem moccant. A tüdeje nem mozgott, szeme nem pislogott. A tökéletes csönd vette körül, elszigetelte, mint egy átlátszó vatta. Ahogy jobban megnézte, rájött, a fényesség egy gyönyörű kék-zöld bolygóról tükröződik, és tulajdonképp a Nap fénye, és ekkor eszébe jutott földrajzóráról a kifejezés arra, amit lát.

Földkelte. 

vége

A múlt nyáron kiestem a végtelen időből. Amikor az életünkre gondolunk, nem tudjuk felfogni az előttünk álló évtizedeket, és hajlamosak vagyunk végtelennek tekinteni a rendelkezésre álló időt, önmagunkat pedig halhatatlanként feltüntetni gondolkodásunkban. Múlt nyáron rá kellett jönnöm, hogy esetemben az idő nagyon is behatárolttá vált. Hónapokba telt elfogadni. Aztán persze jöttek a kényszerű orvosi procedúrák, melyek egyik kifutásaként majd négy hétig kórházban voltam. Letaglózó élmény volt. A rituálék, a szagok, a helyzetek, a testi dolgok, mind együtt elképesztően erős élménnyé álltak össze, melyet épp hogy elkezdtem feldolgozni, most, hogy kikerültem. A kórház egy olyan létállapot, aminek saját törvényei vannak, melyeket fel kell ismerni, magunkévá kell tenni, ha ott vagyunk. Kórházban lenni egyenlő azzal, hogy kikerülünk a megszokott világunk normalitásából. Voltak jó élményeim, és voltak megdöbbentő és elképesztő tapasztalataim is. Utóbbiakból táplálkozik ez az írás, tehát elég erős valóságmaggal bír. Hozzátenném az ilyenkor szokásosat: minden keserűség ellenére tisztában vagyok azzal, hogy az elkötelezett és tiszteséges orvosok és nővérek áldozatos, önfeladó munkája tartja mozgásban a rendszert.

A kórház alagsora

Akkor, az első eszmélésénél még meg se értette, de sötét sejtelemként, fekete csomóként már ott lapult tudta peremén a  gondolat, hogy nagy baj van. A kórteremben volt, ugyanott, ahonnan műteni vitték, és valaki ugyanúgy köhögött a másik ágyon, mint aznap este, amikor bekerült a kórházba. A kitárt ajtón át arcába vágott a folyosó neonfénye és hideg huzata. Megmozdította izzadt testét a takaró alatt, mire bal odalába fájdalom hasított. olyan intenzíven, hogy akaratlanul is felnyögött. Infúziós tasak csillogott felette, már üresen. Ennek opálos fényét figyelte, míg visszaszenderült az altatás utóhatásába.

A kórház végig ott volt álmaiban, kívülről körbejárta, vagy csak egy utcáról figyelte nagy, szürke betontömbjét, mely a város fölé tornyosult, a hegyoldalba ékelődve, mint valami bunker. Makacsul égtek a lámpái, füstöltek a kéményei, lélegzett, mocorgott és dörmögött az egész, szocreál stílusban, csupa éllel és kiszögeléssel megalkotott épület. A férfi borzongott látványától, melyet persze a hullámokba rátörő sebláz okozott álmában, de nem tudott elszakadni a szemlélésétől. Volt valami tisztességtelen, valami gyötrően romlott a kórház tömegében, egy gondolat, ami minduntalan kisiklott elméjéből, nem tudta megérteni, nem tudta definiálni mi az, és el kellett telnie egy hétnek, míg rájött, immár éberen, lent, az alagsorban megértette, mi élteti a kórházat. Nem, nem a hátsó kéményen kisistergő zsíros fekete füst, nem a kopott székek  a várótermekben, a huzatos, rosszul záródó ablakok, a hypószagúra mosott zöld linóleumborítás a padlón, a nyomtatott, A4-es feliratok, melyek elborították az ajtókat, a falakat, Ne kopogjon, Rendelési idő, Műtő területe, Biológiai hulladék, és nem is a lépcsőfordulók megkopott éle, amelyet annyi láb, annyi narancsot és banánt és rostos levet cipelő látogató lába érintett az évtizedek alatt.

Nem, a kórház léte önmagában volt botrány, hisz a gyógyításra épült, de odalent, a mélyben, a sötét folyosók végén nyilvánvalóvá vált igazi funkciója, amit a férfi csak egy hét múlva értett meg.

A következő alkalommal, mikor magához tért, a rosszkedvű, ráncos arcú nővér éppen új infúziót kötött be jobb karjába. A korábbi furcsaságérzet azonnal átcsapott rémületbe hisz most már tisztábban látott és érzett, és rekedt, de riadt hangon meg tudta kérdezni, hol a bal karom. A nővér értetlenül meredt rá, majd  megnyitotta a levegőztető szelepet a tasakon, végül válasz nélkül kiment a kórteremből. Sárga fény hullott a férfira, akit ellepett a pánik, és meglévő kezével felhajtotta bal oldalán a takarót, hogy meglássa a bekötözött vállcsonkot. A kötés jobb széle átvérzett. A nővér egy orvossal tért vissza, magas, vékony, tiszta, de fáradt arcú fiatalember volt. Doktor úr, ez nem lehet, szakadt ki a férfiból a  sírás, egy kis folt, egy melanóma miatt jöttem be, azt mondták, leveszik, és másnap mehetek haza, most meg, fejével balra bökött, a vállcsonk, a hiány irányába. Nos igen, vakarta állát az orvos, komplikációk léptek fel, egy nagyon súlyos állapotot fedezett fel a sebész kolléga a sebben, ami miatt úgy döntött, hogy az egészsége érdekében az egész kart el kell távolítani.

A beteg hallgatott, próbálta megérteni a szavak értelmét, közben az orvos arcába bámult, majd a fejét rázta, egy anyajegynyi folt volt, ennyit kellett volna kivágni a könyökömnél, hogy lehet, hogy az egész karom beteg lett miatta, ez korábban senki nem mondta, makogta, és érezte, hogy a hidegtől dermedt arcán lesiklik az első könnycsepp. A nővér megunta őket, a másik beteghez lépett, az öregemberhez, aki öntudatlan fájdalmában kitakarta magát. Az orvos megfogta a férfi jobb vállát, bátorítóan megszorította, higgye el, ez volt a legjobb amit tehettek, a kollégák az ön érdekben cselekedetek, tudom, hogy nehéz, de ehhez is hozzá lehet szokni, mondta, aztán megnézte a férfi lázlapját, és kérte a nővért, mérjenek gyakrabban hőmérsékletet, majd kisietett a szobából.

Amikor másnap látogatási időben a férfi felesége meghozta a banánt és a gyümölcslevet, már elfogytak a könnyek. A férfi állig betakarózva, komoran nézett maga elé. A szemközti falon repedések tucatjai futottak a sárgára mázolt falon a csálén álló, nagy, esetlen barna szekrény mellett. Azt mondták, nem lehetett másként, magyarázta esetlenül az asszony, miután egy rozzant székre ült a beteg fejéhez. A férfi nem szólt, összeszorított szájjal próbált valami mintát belelátni a  repedések szövevényébe. Később, mikor már a folyosókon sétálgatott, egy nagy, öreg platánt szemelt ki magának a kórház parkolójában. A csupasz téli ágak közét meredten bámulva, kissé hunyorogva sikerrel járt, sárkányt, emberi arcot, tollas madarat, halfejet, címerpajzsot fedezett fel a mintákban. Most viszont még csak ott tartott, hogy behunyta szemét, és a fejét rázta, nem értem, hogy egy elszigetelt kis anyajegy hogy tudta az egész karomat, nyögte, és elhúzta fejét, mert felesége a haját birizgálta, amitől ingerült lett. Az asszony keze jobb híján a férfi homlokára tévedt. Lázas vagy, mondta riadtan, szóltál már a nővérnek, mire a másik megrántotta a vállát, folyton lázas vagyok, nem megy harmincnyolc alá, morogta, de aztán a nő szemébe nézett, és megragadta csuklóját, itt valami nincs rendben, mondta szigorúan, hol, kérdezte az asszony, mire a férfi körbeintett megmaradt kezével, itt, ez az egész, valami stikli van, valami más okból vágták le a karom.

A felesége szabad kezével elfedte szemét, majd sírva fakadt, és elfordult, de a férfi még meglátta az arcán a riadalmat, a felismerést, azt, hogy az gondolja, az ura megőrült, beleőrült a veszteségbe, a fájdalomba és a lázba.

Kifelé menet beszélt az ügyeletes nővérkével, mely során egy bankjegyet csúsztatott a kopott köpenye zsebébe, mire az megígérte, hogy ránéz a betegre, és biztosította, az infúzióban folyamatosan adják neki a lázcsillapítót, de valamiért egyelőre nem hat, nem tudni az okot, a seb állapota nem indokolja, most már kezd tisztulni.

A férfi általában örült, amikor az asszony végre szedelőzködni kezdett, mert jelenléte megtörte a kórház rendjét, azt a szigorú beosztást, az a létmódot, amihez két nap alatt idomult a teste és a lelke. Reggel négykor a nővérek hangosan nevetgélve felkapcsolták a nagy, mennyezeti lámpát, néha vért vettek, új infúziót kötöttek be, hat körül az unott arcú srác felmosott és kiürítette a kukákat, hétkor a nappalis nővér vérnyomást mért, nyolckor unott arcú orvosok tartottak vizitet, és megkérdezték tőle, hogy van, de választ nem vártak, fél kilenckor érkezett a vizes zsemle és parizer, ízetlen teával, délben a sápadt zöldségleves és  krumplipüré a levesben csomósra főzött hússal, este ötig csönd, aztán ismét zsömle és felvágott vacsorára, majd az ügyeletes orvos újból megkérdezte őt, hogy van, rápillantott az ágya végébe akasztott lázlapra, többnyire homlokát ráncolta, majd kisietett. Ez a rend konokul ismétlődött, és a férfiban valami nyugalmat keltett, még akkor is, ha az infúziók, a gyógyszerek hatására a láza nem ment le, kitartott a második, negyedik, hatodik napon is, amikor már olyannyira fázott a hideg kórteremben, ahol az ablakdeszkák résein át beáramlott a téli fagy, hogy a teste önkéntelenül is valami meleg után kezdett kutatni, így került az alagsorba.

Azelőtt is sétálgatott már, hogy legyen ereje, először csak a közös, málló csempéjű fürdőig, ami erősen vizelet- és csatornaszagú volt, ide főképp reggel ment, mikor még volt meleg víz, később az osztály folyosóján, a nagy, hideget lehelő ablakok mellett végigballagott a kórtermek sora előtt, be-belesett az odabent fekvő, heverő, forgolódó testekre, majd kivánszorgott a folyosóra, és a kopott lépcsőfokokon felment egy emeletet, hogy az utolsó lépcsőn megállva az erőfeszítéstől ziháljon és levegő után kapkodjon. Ezek után a vándorlások után hálásan tért kifeküdt matracú ágyába, álláig húzta a takarót, és várta láz új rohamát. Délután három, négy körül menetrendszerűen jött is. A dereka körül kezdődött borzongással, majd szétterült a hasán, altestén, a keze és a lábai hidegek lettek, olyannyira, hogy néha be kellett szöknie a személyzeti mosdóba, ahol mindig volt meleg víz, és itt a forró vízsugár alá tudta tartani megmaradt jobb kezét. A csodálatos élménytől halkan sóhajtozott. A borzongásból hamarosan kiszáradt torok, lüktető fejfájás, és az egész testre kiterjedő hidegrázás lett. Az esti vizitet követően a nővérek még egy utolsó infúziót kötöttek be, ez hozott általában enyhülést, noha a karjába áramló folyadék olyan hideg volt, úgy lehűlt  a tasakban a szoba levegőjétől, hogy az első percekben csak még jobban rázta tőle a hideg. Amikor a gyógyszer hatni kezdett, a hideglelés helyét forróság vette át. A férfi ilyenkor végre álomba szenderült, de éjfélkor arra ébredt, hogy pizsamája átizzadt, és amikor felült ágyában, a hideg átmart a lucskos ruháján, így az ágy alatti bőröndből kapkodva, vacogva átöltözött szárazba, a takarót megfordította, a párnáját szintúgy, a vizes holmiját pedig kiteregette a langyos radiátorokra az ablak alatt.

Ebben a pontosan ismétlődő rendszerben teltek a napjai, és csak a felsége látogatásai törték meg a mintát. Az asszony egyre reménytelenebbül vigasztalta őt, a férfi már nem is válaszolt szavaira, néha morgott valamit ingerülten. Amikor szóba került a jövő, akkor bukott csak ki belőle hosszabban keserű panasza. Fél kézzel hogy fogok dolgozni. Ki tartja majd nekem a szerszámot. Kis segít megemelni a dolgokat. Kérdezte a másiktól, aki lehorgasztotta fejét, felvehetsz egy segédet, suttogta aztán, mire a beteg ingerülten felcsattant, ja, persze, hogy kilopja a szememet. Meg miből fizessem. Ebben maradtak, és nem feszegették, mi és hogy lesz, de a hatodik nap este a nő nem bírta tovább, búcsúzáskor sírva fakadt, mert a reménytelenség, a tehetetlenség és a férfi nem múló láza oly erővel nehezedett rá, hogy nem bírta elfojtani a fájdalmát, ahogy tette eddig, és nem a kórházhoz felvezető szerpentinen sírta el magát, hanem itt, az ágy mellet. A férfi kinyúlt felé, megsimogatta arcát, mire az asszony, mint valami állatka, hálásan a tenyérbe illesztette orcája ívét. És a férfinak ekkor eszébe jutott, amit már rég el akart mondani, a legnagyobb fájdalma, hogy pont a bal kezemre volt tetoválva a neved, Margit, suttogta, mire a nő csak még jobban sírt, ezért a férfi hozzátette, de majd megcsináltatom a jobbra is, amin nevetni kellett, és ez jó volt, mert így egy kissé oldottabb hangulatban tudtak elválni.

A hetedik nap asz asszony nem tudott jönni, idős édesanyjához kellett utaznia falura, ő is rosszul volt, ezért megüzente, hogy a férfi ne várja. A nővér, aki ridegen előadta neki az üzenetet a még elviselhetőbb kategóriába tartozott. A férfi ugyanis kategóriákba osztotta a nővéreket. Volt a viccelődő, néha gúnyos, de jobbára ártalmatlan, a zsörtölődő, de alapvetően ártalmatlan és a gonoszkodó és veszélyes kategória. Ezek általában éjszakai ügyeletet vállaltak. A férfi hamar, a második napon megtanulta, hogy utóbbiak nem szeretik, ha az ágy végében lévő jelzőgombbal zavarják őket, mert a nővér, aki a távoli hangokból ítélve valamit nézett a tévében, berontott a szobába, mit akar, kérdezte, majd mikor a férfi előadta, hogy az infúziója lefutott, fejét csóválta, és tekintete metszővé vált, ilyen apróság miatt csöngetett, kérdezte csalódottan. Durván kicsavarta a csövet a férfi branüljéből, majd szó nélkül távozott. A férfi soha többé nem csöngetett éjszaka, nappal is inkább kikiabált a folyosón elsétáló nővéreknek, ha akart valamit. De ezen, a hetedik éjjelen már este tizenegykor annyira rázta a hideg, hogy  végül csak megnyomta a gombot. Na, mi van, dugta be a fejét a nővér pár perc múlva az ajtón. A férfi megkönnyebbült, mert felismerte, hogy az egyik ártalmatlan az ügyeletes, és így suttogva elmondta neki, hogy nagyon fázik, és egy extra paplant szeretne kérni. A nő bámult rá jó tíz másodpercig, mint aki azt fontolgatja, mit is válaszoljon, majd megcsóvált a fejét, és az öregember ágyára mutatott, és honnan adjak én másik paplant, vegyem talán le a bácsiról, morogta, majd még hozzátette, hozasson be a rokonaival, azzal otthagyta őt.

A férfi felvett még egy pulóvert, majd a mennyezetre összpontosított, azt várva, hogy a hidegrázás ellenére elszenderüljön, de az álom nem akart elérkezni. Éjféltájt járhatott az idő, amikor egy meleg légáram megcsapta arcát.

Mióta a kórházban volt, nem érzett ilyet.

Óvatosan kikelt az ágyból, papucsába bújtatta dermesztően hideg lábfejét, és a radiátorhoz ment. Langyos volt, mint mindig. Rövid hezitálás és reszketés után kisétált a folyosóra, és ott ismét beburkolta az áldott meleg. Nyomon volt. Elhaladt a nővérpult előtt, fél szemel látta, hogy odabenn, a szobában a nő egy széken elnyúlva fekszik, talán hortyogott is. Kilépett  a kórház központi folyosójára, és azonnal megérezte a lépcsőházból a meleg levegő hívogatását. Lentről jött. Elindult hát lefelé. Három forduló után nagy fémtábla hirdette a feje felett, Alagsor, a résnyire nyitott ajtón pedig a szokásos papírlap, Idegeneknek belépni tilos és veszélyes. A meleg huzat egyértelműen a résből szivárgott ki és fel. A férfi teste olyannyira ki volt éhezve arra, hogy végre átmelegedjen, hogy gondolkodás nélkül előre lendült, és benyomult a fém- és porszagú folyosóra. Húszméterenként sárga fényű villanylámpa világította meg útját. Hamarosan újabb betonlépcsőhöz ért, ami őrjítően sokáig tekergődzött lefelé, hogy végül egy szénszagú, nagyobb helyiségbe jusson. Fahasábok halmai és papírhulladék volt a falak mellett feltornyozva. A sarokban pedig ott dorombolt őrjítő bizonyossággal egy nagy, vörösre  festett kazán. A férfi közel ment hozzá, és ép karját óvatosan a fémtesthez tartotta. Forró volt, amitől halk, elégedett sóhaj szakadt ki belőle. Jó két percig állt így, a melegség vibrálásban, amikor észrevette az ajtót, és meghallotta a füttyszót. Valaki egy bonyolult dallamot fütyült odabenn. A férfi kíváncsian belökte a súlyos ajtószárnyat, amelyen két lakat is lógott, majd belépett a nagy, földszagú terembe. Félhomály volt odabenn, csak egy neonfény égett az egyik sarokban, néhány halkan brummogó, vaskos hűtőszekrény felett. A hűtők előtt gurulós asztalon mindenféle sápadt, összegabalyodott dolog hevert. Egy mokány, alacsony, öregember rendezgette őket, a férfinak háttal. Mögötte, a terem túlfelén kétember magasságú rács osztotta meg a teret. A túlsó oldal szinte teljesen sötétbe borult.

A férfi halkan közelebb óvakodott, és figyelte, ahogy az öregember a kocsin lévő dolgokat a rácshoz tolja, majd kulcscsomójával megcsörgeti a fémet. Halk morajlás jött válaszul, mintha maga a hegy válaszolna. Az öreg erre felemelte az egyik dolgot az asztalról, és bedobta rácsok közein át a túlsó oldalra. A férfi most már jobban látta, mik vannak az asztalon. Lábak és kezek kusza tömege volt. Önkéntelenül is felszakadt belőle egy döbbent kiáltás, mire az öregember megfordult, és meglátta őt.

Mit keres maga itt, kérdezte tőle élesen, majd a fejéhez kapott, áh, elfelejtettem bezárni az ajtót, dörmögte.

A beteg közelebb ment hozzá, és amikor már csak pár méterre volt, halkan megkérdezte, mi történik itt.

Az öreg lehorgasztott fejjel tűnődött, majd megvonta vállát, és a férfi szemébe nézett, etetek.

Csöndben álltak pár másodpercig, végül az öregember cigarettát vett elő zsebéből, a csomagot kínálta a férfinak is, aki nemet intett, rágyújtott, aztán egy gyors pillantást vetett a rácsok közé, végül belekezdett. Nem beszélhet erről senkinek se, de ha el is mondja, hülyének nézik majd. Én vagyok a  fűtő. És én felelek az etetésért is.

Minek az etetéséért, nyögte a beteg.

A fűtő a háta mögé intett, hát ennek az etetéséért, azzal újból megzörgette a rácsot kulccsaival.

Válaszul súrlódó hang kélt odaát, és a teret lassan, fokozatosan előrenyomulva kitöltötte egy nagy, sötét tömeg. A férfi akaratlanul is hátrált egy lépést, az öreg csak legyintett, nem tud kijönni, vagyis inkább nem akar. A beteg nem látta a dolog részleteit, hiába erőltette szemét, de azt igen, ahogy a láb, amit a fűtő bedobott a túloldalra, hirtelen eltűnik. A sötétség bekebelezte.

Akkor jött elő, amikor  kórház alapjait ásták, mondta a fűtő elgondolkodva, állítólag el is vitt munkásokat, intett a rács felé, ez a járat ki tudja mióta itt van, és ő ki tudja, mióta benne van, a lényeg, hogy lezárták, de persze annak idején a mesterek és a mérnökök tudták, ha nagyon akarna, kijönne. Ezért van, hogy etetni kell, ezzel bent tartjuk, és nem jön ki, magyarázta az öregember, majd egy újabb tagot választott ki az asztalról, csak az a baj, hogy az állati hús nem nagyon van ínyére, igazából ezt szereti, tette hozzá, és a sovány, gyerekméretű lábat átdobta  a rács résén.

De mi van odabenn, kérdezte kiszáradt torokkal a férfi, és közelebb ment a fűtőhöz, aki megvonta vállát, nem tudom, senki nem tudja, még az okosok se, az igazgató se, mert már őt is kérdeztem, havonta egyszer lejön ide, beszélget velem, egészen rendes pali, de ő sem tudja, mi ez, csak azt tudja, hogy minden héten etetni kell, azzal, amit a levágnak a betegekről, és akkor nem lesz baj.

Eltűnődött, majd felemelt egy kart, és megszemlélte, persze, régebben néha volt probléma, mert nem volt elegendő műtét, elegendő amputáció, ilyenkor elég feszült volt a helyzet, de valahogy mostanában megoldják ezt is, mindig akad elég, magyarázta elégedetten, és szép ívben bedobta a kart a rácsok túlfelére.

A férfi bólintott, értem, most már értem, motyogta, ha nincs elegendő amputáció, akkor csinálnak, suttogta keserűen, majd pillantása végigsiklott a kocsin, és tekintete megakadt valamin. Odament, és kiszabadította egy láb alól. Könnyeb volt mint gondolta. Mélyet sóhajtott, mert végre a rendszer, a szisztéma, a mintázat, vagyis a magyarázat, amit mindenhol keresett, teljes lett. Az utolsó elem is helyére került a kórházi tartózkodása során, és tudta, sejtjeiben érezte, hogy most már meg fog gyógyulni, holnaptól nem lesz láza. Egészséges embereket is megnyomorítanak emiatt, jelentette ki a férfi, és szembenézett a dologgal, ami várakozóan lapult odaát.

Én ezt nem tudom kérem, hogy mi hogy történik odafenn, szabadkozott a fűtő, nekem csak az van kiadva, hogy hetente egyszer etessem meg, mert ha nem teszem, akkor ki tudja, talán vége lenne a világnak, azt meg senki nem akarhassa.

Vékony, inas kart tartott a kezében a férfi, a csonk széle egészen vértelen volt, szürke hús. Ezt hagy dobjam be én neki, kérte, mire az öregember íves mozdulattal jelezte, csak tessék, és a beteg előre lépett, a rácshoz, majd rövid gondolkodás után felemelte a kart, amin a kézfej fölötti részén volt egy tetoválás, sötétszürke, nem túl szép betűkkel az, hogy Margit.

És aztán bedobta a sötétségnek áldozatát. 

vége

Korai novellák 2010 előttről. Némelyik csak e kötetben olvasható. Nagyon együvé akartak tartozni, ezért raktam őket ebbe a tematikus gyűjtésbe. Ezekben a novellákban kezdtem kialakítani a népies horror, a "palóc mitológia" alapjait. Újraolvasás, javítgatás közben a hősök gonosz mesék karaktereire emlékeztetnek. Pár év múlva elég sok mindenki öröklődik majd aztán innen a siromi történetekbe vagy a palóc ciklus írásaiba.

A borítókép nagyszüleim faluja felett, a dombok tetején készült egy nyári este, 2022-ben.

Bővebb infó, ingyenes letöltés:

https://horrornovellak.hu/regenyek/324-csodak-ideje

Az, hogy még mindig nagyon mennek a könyvek, mint ajándékok az ünnepek alatt, számomra azt jelzi, hogy az emberek egy jelentős része a világ megismerését tartja az egyik legfontosabb dolognak. A dolgokról, a köröttünk lévő valóságról való tudás ott kezdődik, hogy tudjuk a nevüket. A mostani írásban ez a rész hiányzik a főszereplő életéből. Ha tudná, mivel áll szemben, akkor azt is sejtené, hogy ezen az éjszakán a hívatlan vendég teljesíti legfőbb kívánságát. Aminek következménye lesz.

Hideg

Amikor felértek a Szarvastetőre, kitárult előttük a táj. Alkonyodott. A hegynek tűnő dombok fölött lila és kék és mélyvörös volt az ég. Feljebb már egészen sötétnek tűnt. Megpettyezve a csillagokkal. A fiú mély lélegzetet vett, annyira szép volt. Szeretett volna odafenn lenni, köztük. Hideg volt a levegő, kitöltötte a tüdejét, a gyomrát, az agyát. Odafordult apjához, aki tőle két méterre állt. Görnyedt kis, sárga ember. Arca folyton komor és elégedetlen. Ha nem lenne ez az arc, más lenne. A fiú legszívesebben odamenne hozzá. Szemébe nézne, és megkérné. Édesapám, öleljen át, fázom.

Folyton fáztak. Mindig, mindenhol hideg volt. A házban. Az orvosi rendelőben. A falu egyetlen boltjában. A buszon, ami iskolába vitte a szomszéd faluba. A fiú úgy érezte, a hideg beeszi magát a csontjaiba. Néha arra gondolt, az apja fel tudná melegíteni. Főképp éjjel, amikor a konyhában kialudt a tűz. És a hideg lassan átvette az uralmat felettük.

Aszongyák, hogy valakit lelökött innen egy szarvas. Riasztotta fel apja rekedt hangja. A fiú kimerészkedett a meredély szélére, és lenézett. És meghalt. Kérdezte.

Mit gondolsz. Az apja lehajolt, és megragadta a szán zsinórját. Na, menjünk. Mondta. A fa nem gyön be magától az udvarba.

Egy szélesebb csapáson visszatértek az erdőbe. A fiú nem ismerte ezt  a részt. Nem nagyon jártak erre. Sűrű volt az erdő. Nem akác nőtte be, másfajta fa, nem tudta a nevét. Igazából nagyon keveset tudott a világról. Az iskolában bukdácsolt, nem érdekelte a tanulás. Faragni szeretett. És történeteket kitalálni. Ült a masina előtt, valami kis botot farigcsált, és közben álmodozott. Otthon jó volt, főképp ha volt tűz. Nem szerette az iskolát. Sokat csúfolták, a ruhája miatt. Meg hogy lassú. A gondolkodásában, és a mozgásában. Tényleg komótosan csinált mindent. De ez is a hideg miatt volt. Rájött, ha siet, kimelegszik. És akkor még jobban fázik.

Jobb lett volna, ha az apja elmond dolgokat. Hogy milyen fa ez az erdőben. Ő sok mindent tudott. nagyapától, aki három éve halt meg. Nagyapa vidám, nevetős ember volt. Pont az ellentéte a fiának. A bányánál dolgozott, ötven évig. Tizennégy évesen kezdte. A por a tüdejére ment. Meg persze a cigi. Ebbe halt bele. A fiú sokat gondolt rá. Hiányzott neki. Bizonyára az apjának is. Mióta ketten maradtak, még keserűbb lett. Még komorabb. Még szótlanabb. A fiú nem ismerte az anyját. Elment, mikor még kicsi volt. Itthagyta őket.

Az apja nem beszélt róla. A szomszéd néni szerint Pestre ment. Kurválkodni. A boltos asszony szerint Németországba, gyárba. A fiú nem merte megkérdezni apját, mi az igaz. Talán nem is érdekelte az igazság. Nem hiányzott az anyja.

Kiértek egy széles erdei útra, de nem maradtak rajta. Az apja félt az erdésztől. A szánról, a baltáról egyből tudná, mi járatban vannak. Ha fa is van a szánon, megbünteti őket. Pedig nincs pénzük. Az apja két éve nem dolgozik. Elküldték az üzemből, mert csődbe ment.

Ezen a részen ritkásabban álltak a fák. Fejük felett megfeketedett az ég. A fiú aggódva tekintgetett körbe az alkonyatban. A fák éles, fekete kontúrjai közt a levegő vasízű volt. Minden kis zaj messze hallatszott. A talajt vastag dér borította. Múlt héten havazott, de csak a hasadékokban maradt meg. Néha roppan egy ág a fagy szorításában. Máskor távoli madár hallatta éles hangját. Egyébként nem volt más zaj, csak a lépteik. Meg a szán csúszása. A szánt a fiú húzta, az apja mögött, közben a földet nézte.

De most nekiment apja hátának. Mert a férfi megtorpant.

Előtte, egy kis tisztáson feküdt valami.

A gyerek kilépett az apja mögül. Így már láthatta.

Egy szürke alak volt, meztelen, fekete, sűrű haja a vállát verdeste, a hátán nagy, széles bőrredők voltak. Összekucorodva feküdt egy fa tövében. Szeme lehunyva.

Az apja lassan odaóvakodott a fekvőhöz, lehajolt. Megrázta vállát. A lehunyt szemek nem nyíltak fel. Az inas és izmos test nem moccant. A gyerek követte apját, és a test vállára tette kezét. Hideg. Mondta az apjának. Az kiegyenesedett, és fejét csóválta. Szinte dér van rajta. Mondta. De még él, lélegzik. Mutatta a fekvő lassan emelkedő és süllyedő mellkasát.

Nem hagyhatjuk itt. Mondta a gyerek ösztönös riadalommal. Éjszaka meg fog fagyni. Hallottam a rádióban. Nagyon hideg lesz.

Az apja borostás állást vakargatta, majd kiköpött. Na jó, mondta, akkor fogd a lábát.

A test nagyon nehéz volt. Mintha zsák vasat emeltek volna a szánra. Mikor felküszködték, az apja rákötözte. Mindig hozott magával vastag kötelet. Mikor kész lett, elégedetten hátralépett. Tartani fog, mondta a gyereknek. Az a szán elejéhez lépett, felemelte a hámot. Nekifeszült. A szán épp hogy megmoccant. Segítek, morogta az apja, és bebújt a hám alá. Ketten már meg tudták mozgatni. A gyerek tudta, ha elindul, utána már könnyű lesz. A dérréteg vékony volt, épp hogy elég. Először felfelé kellett menni. Izzasztó volt, lihegtek a súly ellenében. Kiküszködték magukat a széles erdészeti útra. A férfi körbenézett. Ezen megyünk lefelé. Mondta. A gyerek bólintott.

Az út enyhén lejtett. Épp hogy meg kellett lökni a szánt. Csúszott előttük engedelmesen. Az utolsó fénynyalábok lassan eltünedeztek az ég aljáról. A fiú nem ismerte ezt az utat. Ők mindig ösvényeken jártak. Vadcsapásokon. Szűk, erdei utakon. Hamarosan kiértek egy kanyarba. Kilátás nyílt a falura. Alattuk volt. A házak kéményei füstöltek. Olyan közelinek tűntek. A gyerek vágyódva nézte a sárga ablakokat. Ők gyakran ültek sötétben a konyhában. Az apja spórolt az árammal. Ilyenkor alig látta a kezét. Nem tudott faragni. A percek és az órák vánszorogtak ebben a fénytelenségben. Egészen alvásig kellett várnia. Míg apja azt nem mondta. No, aludjunk.

Túlmentek a kanyaron. Az út erősen lejteni kezdett. Az apja a szán elé állt, úgy fékezte. A gyerek hátulról fogta, sarkát a földbe vájva. Ez volt a napos oldal. A szán már a sáron csúszott. Újabb és újabb kanyarok jöttek. Közben egészen besötétedett. A falu néha fel-feltűnő fényei bátorították őt. Enélkül rossz lett volna. Az utcai lámpák sárga fénygömbjei mind nagyobbra nőttek. Az utolsó kanyarban már elérte őket a kutyaugatás. A szélső házakban lármáztak az ebek. Ahogy beértek az utcába, hirtelen elhallgattak. Eh, nézd csak, morogta az apja meglepetten. Néma csönden haladtak tovább. Az ő házuk a falu szélén volt. Három utcával odébb. A falu is néma volt. Az udvarokon nem volt senki. Néhány ablak mögött kék fény villogott. A gyerek irigykedve bámulta. Nekik nem volt tévéjük. Az iskolában a többiek gyakran beszéltek filmekről. Amiket a tévében láttak. Hallgatta őket, és megpróbálta elképzelni. Hogy milyen lehet egész este tévét bámulni. Új és új történeteket látni. Elképzelhetetlen gyönyörűségnek tűnt. Ő magának talált ki történeteket. Azok alapján, amt a többiektől hallott. Nyomozók voltak benne. Orvosok és katonák. Űrhajósok és szörnyek. Töredékes és esetlen mesék voltak ezek.    

Az út szélén húzták a szánt, ahol még maradt némi dérdara. Továbbra is néma csöndben haladtak. Csak a szántalpak csikorogtak. Mikor betont értek.

Koromfekete sötétségben értek a ház elé. Fát meg nem hoztunk. Morogta az apja, és kibújt  a hámból. Beküszködték a kapunk a szánt. A lépcső elé tolták. Aztán az apja kioldotta a köteleket. Bement, és felkapcsolta a villanyt. Hogy lássanak. Hogy visszük ezt be. Kérdezte tőle a gyerek, amikor visszajött. Fogd meg a lábát. Mondta az apja. Az könnyebb. Én viszem elöl. Így tettek. A gyerek nyögve emelte a nehéz tagokat. Úgy érezte, mázsás súlyt cipel. Odabent az apja a tűzhely elé terített egy pokrócot. Arra engedték le a testet. A villanyfényben jobban meg tudták nézni. Arányos, szép izmai voltak. Domború mellkasa. Lapos hasa. A gyerek benézett a lába közé is. Nem látott semmit. A hátán lévő redők nagy, hosszú csontokból nőttek ki.

Az apja begyújtott a masinába. Hozz be fát. Mindet. Morogta. A gyerek fogta a szakajtót és kiment. A fa hátul volt. Már csak négy, kisebb rönk maradt. Kezdett hideg lenni. Sajgott a bőre a kézfején. A lehelete vastag párává vált. Odabent, a konyhában kezdődő meleg fogadta. Kirakta a fát a masina alá. Hogy száradjon. Az apja már a dikón hevert, és a boros teáját szürcsölgette. Feje mellett szólt a kisrádió. Valami politikai műsor ment. A gyerek nem figyelt rá. A fekvőt bámulta. Majd leült az asztalhoz. Éhes vagyok, mondta. Az apja rá se nézett, úgy válaszolt. Van szalonna, kenyér a komrában. Te is kérsz. Kérdezte a gyerek. Az apja csak sokára válaszolt. Nem. A gyerek behozott egy szelet kenyeret és egy vékony csík szalonnát. Jó lett volna hagyma is. De az már elfogyott a kosárból. Mi lesz vele. Kérdezte evés közben. Az apja elértette. Lehunyt szemmel feküdt. Most a gyerekre nézett. Sötét, szinte fekete volt a tekintete. Megvárjuk, míg kiolvad. Amíg felébred. Mondta. Aztán mi lesz. Kérdezte csökönyösen a gyerek. Érezte, nem kellene faggatóznia. Mert az apjának nincsenek válaszai. Ezt már észrevette korábban. Hogy sokszor nem tud mit mondani. Talán mert nincs meg a tudása. Mert nem ismeri a világot. Nem ismeri úgy, ahogy nagyapa ismerte. Csak kisebb részt ismer belőle. A gyerek nem akart ilyen lenni. Ösztönösen többre vágyott. Valami nagyra, amit véghezvihet. A történeteiben gyakorta ő volt a főszereplő. Űrhajósként idegen bolygóra lépett. Az óceán mélyét kutatta tengeralattjárójával. Egy sivatagi oázisban ősi sírt tárt fel.

Nagyapa tudta volna, mi ez. Gondolta a gyerek. És hogy mit kell vele kezdeni. Hogy egyáltalán be kell-e hozni az erdőből. A valamiből a padlón hidegszag gomolygott. Pedig a konyhában már jó meleg volt. Felállt, és az idegenhez ment. Leguggolt, megrázta vállát. Ébredj. Suttogva kérte, de apja meghallotta. Hagyd békén. Morogta. Hagy pihenjen. Ki tudja, meddig feküdt ott. Idő kell, míg magához tér.

A rádióban épp elindult valami zene. Előtte azt mondták, karácsonyi koncert. A gyerek tudta, mi az a karácsony. Az osztálytársaitól. Szünet után mindig az ajándékokról beszéltek. Őnáluk soha nem történt karácsony. Egyik nap olyan volt, mint a másik. Az apja nyögött egyet. Ingerülten elzárta a rádiót. Majd a fal felé fordult. Kicsit még éghet. Mondta a gyereknek háttal. De majd oltsd el a villanyt.

A gyerek bólintott. Az asztalfiókból elővette bicskáját. Ez volt a legértékesebb, amit apjától kapott. Ezt se karácsonyra. A váci búcsúban vette, nyáron. A szekrény aljából egy kis darab fa került elő. Leült a földön fekvő elé. Tanulmányozta. Majd nekikezdett. Faragás közben nem kellett gondolkozni. Ez volt benne a jó. Teljesen kitöltötte őt az alkotás öröme. Nem volt más, csak a fa. Meg a keze. Benne a fémmel. Néha azért kizökkent. Aggodalmasan az órára lesett. Fél órát adott magának. annyi ideig tán nem szól az apja. Mikor letelt, elégedett volt. A kis fadarab kontúrokat kapott. Egészen hasonlított a vendégükre. Letette az asztal szélére. Berakta a tágas tűztérbe az utolsó fát. Aztán levette cipőjét. Nadrágját. A pulóvert csak tétovázás után. Bebújt a már nem hideg dunyha alá. Borzongás futott át testén. Öt lélegzetvétel után már aludt.

A zajra ébredt. Lágy suhogásra. Vagy inkább függönyhúzásra. Vagy vastag bőrök súrlódására. Kinyitotta szemét.

A hold fénye épp betűzött a bejárati ajtó üvegén. Ezüstbe vonta konyhájukat. Hideg volt, már rég leégettt a tűz. Látszott a lehelet. A holdfényt egy alak takarta ki az ajtótól balra. Az idegen volt, az erdőből. Mereven állt, és talán a gyereket nézte. Aztán tett egy mozdulatot, amitől a hátán lévő csontívek megfeszültek, és felemelkedtek. És a gyerekben benne akadt  lélegzet. A szárnyak a szoba egészében nyíltak ki. Kecsesek voltak. Alul ívesek. Kissé átderengett rajtuk a hold ezüstje. A gyerek akaratlanul is felült, és lelökte magáról a dunyhát. Lábát sütötte a padló hidege. Nem érdekelte, felállt.

Nem tudta, mert honnan tudhatta volna. Az iskolában nem tanultak róla. De ismerte a szót. Ám nem tudta összekapcsolni ezzel. Talán a nagyapja elmondta volna. Ő olvasta a Bibliát. A bányában látott fura dolgokat. Kis embereket a vájatok mélyén. Lágy énekszót hallott néha a műszak végén. Ő megtanította volna a világi és világon túli dolgokra. Megtanította volna, mi áll vele szemben.

Az alak hívogatóan intett neki. Hogy jöjjön közelebb. És a gyerek megértette. Hogy el akarja őt vinni. Idegen földrészre. Talán egy idegen világba. Itt volt az alkalom. Hogy valami nagynak legyen a részese. Hogy élete legnagyobb kalandja megtörténjen. Milyen irigyek lesznek a többiek az iskolában.

Rövid tétovázás után lépett egyet. Majd még egyet. Nagyon hideg volt a lakásban. Megborzongott. Ezért sietve lépett még hármat. Ezzel már ott is volt. Felnézett a sötét arcba. Az az arc lenézett rá. Majd bólintott, és átkarolta a gyereket. Meleg volt az ölelése. A gyerek belesimult, és a szagtalan bőrhöz nyomta arcát. A jövevény oldalt fordult. A szárnya végével lenyomta a kilincset. Kilökte az ajtót. Aztán előrelendült, és egy rugaszkodással már az udvar felett voltak. Suhogtak a szárnyak. A zajuk eszméletlen volt. A gyerek izgalmában felkiáltott. A hideg azonnal lement a torkán. Csípte a szabadon lévő bőrét. Lenézett, az egyre kisebb falura. Látta a házukat. A szomszédokét. A buszfordulót.  A boltot. Az orvosi rendelőt. Aztán mindez eltűnt, összeolvadt a környező hegyek feketéségével. És ők csak repültek. Egyre feljebb és feljebb. Áttörtek egy paplanszerű felhőtakarót. Mikor kibukkantak belőle, még hidegebb lett. Felettük és körben ott szikráztak a csillagok. A gyerek nem mert levegőt venni. Annyira hidegnek tűnt. Attól félt, menten megdermeszti tüdejét. Végül kis adagokban lélegzett. Lenézett. Látta a Föld körívét. Jobbra, valahol nagyon messze, fény kélt. Rájött, hogy az a kelő nap. Indiában világít. Vagy Kínában. A nap jó. Ez volt az utolsó gondolata. Aztán ráborult a sötétség.

A Szarvastetőn találták meg. Két nap múlva. Egy fa tövében feküdt. Alsónadrágban. Pólóban. Zokniban. Csoda volt, hogy jutott el odáig. A faluból. Éjszaka. A sötétben. Mínusz tizennyolc fok hidegben. Ami megtette hatását. Csonttá fagyott. Úgy vitték le a hegyről, mint egy szobrot.

Az apja elől menekült. A halálba. Azt mondták a faluban. Inkább a hideget választotta. Az apja nem mondott semmit. A rendőröknek is csak egy dolgot. Azt hajtogatta. Kígyót melengettünk.

A faluban az orvos jutott a legközelebb az igazsághoz. Megvizsgálta a testet. A boncolást a városban végezték. Látta a jegyzőkönyvet. Direkt kikérte, beutazott érte. Érezte, hogy valami itt zavaros. Soha nem beszélt a jegyzőkönyv tartamáról. Senkinek. Volt benne furcsaság. Számított rá. Az, hogy a fiú már halott volt, mielőtt megfagyott. És hogy igazából oxigénhiány volt a halál oka. 

vége                                                                                                                                        

Közeleg a napéjforduló, így a jövő héten lesz még egy karácsonyhoz kapcsolódó új írás a fa alá, de addig is, három hasonló tematikájú novellára hívnám fel a figyelmet.
A Karácsonyi kívánság az egyik személyes kedvencem a történelmi, Első Királyságban játszódó darabokból. Nyers, és vad, mint a gyantás fa füstje. A Karácsonyi készülődés látszólag a magányról szól, de a zárlatban ez kap egy csavart.
A halott gyűrűjében kétségbeesetten keresi a szereplő a szeretet lehetőségét karácsony előtt - aminek súlyos ára van.
https://horrornovellak.hu/katalogus/266-karacsonyi-kivansag
https://horrornovellak.hu/katalogus/308-karacsonyi-keszulodes
https://horrornovellak.hu/katalogus/294-a-halott-gyuruje
https://horrornovellak.hu/katalogus/266-karacsonyi-kivansag