Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a fajta világgal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét . A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.

Az actiumi ütközet

Azon az ezerkilencszázkilencvenhetes hajnalon Komi felriadt csupa-csatak ágyában, és a sötétbe bámulva számlálta a vár lüktetését halántékán, majd cigarettát, öngyújtót a földre sodorva a telefonhoz nyúlt, de a kagylót felemelve tétovázott, mintha csak a búgó hang csöndoszlató áldását figyelné, végül mégis tárcsázott, és türelmesen várt.

Körülbelül öt óra lehetett. A ház ilyenkor még csöndes, csak a felvonóaknában keringő szél, a szellőzőrácsokból előtörő huzat töri meg a kába némaságot. Komi jól ismerte a reggel hangjait, amikor az épület kényszeredetten és nyűgösen, akár egy idősödő, hajdan gyönyörű nő életre kel, az induló lift zaját, a kulcsok fordultát, a serpenyők sistergését, a vécék zubogását, a gyereksírást, a házasságokból fakadó dühös kiáltásokat és kéjes nyögéseket, a rádiók és tévék daráló, de soha nem érthető beszédfolyamait, a ruhák suhogását, cigaretták parazsát, a kávé barna izgalmát.

De most, a hajnali szürkeségben még csönd volt, csak a telefon kitartó zajongása a fülében jelezte, hogy a hívott félnél kicsöng a fekete vagy fehér vagy sárga készülék, melynek kagylóját most felemelte egy kéz, hogy a hozzá tartozó ingerült, de cseppes sem álmos hang szóljon

– Akárki vagy, remélem jó okod van, hogy reggeli ötkor telefonálj.   

bele.

– Komi vagyok – mondta Komi. Szemben vele, az ablak keretében, melyet nem takar függöny, se redőny, se más, ebben a négyszögben megjelent egy halovány szín, egy sárga derengés, jelezve az új napot, a hajnalt, az igazi reggel kezdetét, ha ugyan van kezdete bármelyik napszaknak, bár Komi arra gondolt, van, mindennek el kell kezdődnie valamikor, máskülönben miképp tudnánk mérni életünk folyását.

„Milyen megrendítő különbség lehet két napfelkelte közt – fogalmazta meg magában, aztán egyből arra gondolt, hogy – Talán az ilyen gondolatok közt jutott nekem ez a meg-megerősödő kétely és csalódás, amely már napok óta itt lappang, és csak az alkalmat várja, hogy felszínre törjön” – szinte hallotta gondolatait, de lehet, tényleg suttogott valamit, mert a kagylóból, a felső rész lyuggatott végéből zavarodott kérdések

– Tessék? Ki az, nem értem.

törtek elő.

– Komi vagyok – ismételte rekedten és jelentőségteljesen, felülve, és előredőlve, szemét arra a pontra függesztve, ahol majd

– Gondolhattam volna, Nézd, nekem most…

a felkelő nap jelenik meg.

– Ne tedd le!

A másik hallgatott a kétségbeesett felszólításra, kivárt, kattant valami a háttérben, talán lámpát gyújtott.

 ***

„Szép voltam. Átlagos voltam. Fiatal voltam. Vagy inkább középkorú, aki jól tartja magát. Slampos ruhákban jártam, és erős italokat ittam, melyek meglátszottak bőrömön. Jól öltöztem, stílusosan, és nem ittam pálinkát, csak bort. Művész voltam, egy romlatlan zseni. Kurva voltam és kontár. Zavarba hoztam az embereket az intelligenciámmal és a cinizmusommal. Nem tudtak velem mit kezdeni. Senki nem tudott kezelni. Öntörvényű voltam, mint a nagyon szép és nagyon okos nők általában, akik ráadásul még tudják is, mennyit érnek a világnak. A természet, és a fellengzősen falusi őserőnek nevezett valami miatt mentem oda. Mindezek a tisztaság alapjai, legalábbis régen ezt hittem. Nagyon fontos volt nekem távolról, a városból a fenyvesek zúgása, a patakok jéghideg vize, a levegő szinte maró frissessége. És kíváncsi voltam az emberekre is, az egyszerű falusiakra, hogy vajon tényleg gyógyírt jelentenek-e arra a csömörre, amit a városi társaságomban éreztem. Az állásajánlat, amiből elhatározásom kicsírázott, egészen véletlenül jutott elém: rajzot kellene tanítani egy lehetetlenül messzi és kietlen helyen. „Menj, próbáld ki – lelkendezett szobrász barátom, aki a munkát ajánlotta –, meglátod, sok minden megváltozik az életedben!” Azt hiszem, egyszerűen csak unt és félt, akkoriban viszonyunk volt, miközben a felesége gyereket várt. Bizonyos szempontból igaza lett. Valójában, miután odaköltöztem, az erőben egyszer se jártam, mert szorongtam a fák közelségétől. A levegőtől, amely mindig hideg és éles volt, köhögés jött rám. Az egyszerű falusiak és gyerekeik pedig idegesítettek. De mégis volt, ami megváltozott: én magam. Makacs, zárkózott, mindig rosszkedvű emberek lakták az a helyet, talán a hegyeknek tűnő dombok miatt lettek ilyenek, évszázadok során váltak ilyenné, nem lehetett velük semmit kezdeni,  hisz nem voltak fogékonyak semmi olyasmire, amit én fontosnak tartottam. Persze ezt eleinte nem tudhattam. Megpróbáltam, ha nem is hatni rájuk, de legalább jelenlétemet tudatosítani és elfogadtatni. Levegőnek néztek. Városi furcsaságnak. Ódzkodtak tőlem, és nem köszöntek vissza. Nem lehettem cinikus velük szemben, hisz nem adtak rá módot, ezért idővel a megvetésem magam elem fordult. Ez volt a falu igazi ereje, ez a kíméletlen, lerontó hatás, amit saját halmozódó gyűlöletem táplált, önmagam iránt. Sokáig nem értettem, mi történik, csak később tudtam megfogalmazni, de az biztos, hogy védekezni nem tudtam, hisz csak magamra számíthattam, és pont magamat utáltam. Végig hátrányban voltam, és a sors elől – hogy jobbára olyanná váljak, mint ők – nem térhettem ki. Sőt, az én esetem sokkal szomorúbb volt, mert mindkét világból a legrosszabb dolgok hagytak nyomot bennem – és ezt a tömény rombolást nem bírtam sokáig.”

 ***

„Miért hisszük azt – gondolta Komi –, hogy a személyes sorsunk másokat, bárkit is érdekel.” Arra várt, hogy a másik megszólaljon, abban bízott, hogy nem bontja a vonalat egy idő után, szó nélkül, ahogy azt már jó néhányszor tette korábban. „Egyáltalán, érdemes-e közreadni amire gondolunk? Mennyre fogja megérteni, és ha meg is érti, átérzi-e vajon azt a problémát, ami a hívásomban rejlik?” Aztán még az is eszébe jutott, a tíz másodpercig tartó néma várakozásban, hogy talán más utat kellene keresnie – de ezt azonnal elvetette, keserűen és sajnálkozva, mivel nagyon régóta nem bízott már magban. „Egyedül rossz” – szögezte le végül, és megszólalt.

 ***

„Kezdjük elölről, mert ez így zavaros. A legtöbb történet halott. Megírták már százszor. Az enyém olyan, mint a számon kijövő cigarettafüst: benne vagyok én is, és a saját halálom is. Ezért az én történetem kétszeresen halott. Jaj, pózolok. Pedig pont az úgynevezett művészek póza elől menekültem el a városból. Amióta öntudatra ébredtem, nyomot akartam hagyni az életben. Hamar rájöttem, hogy nincs igazi, vad és erős tehetségem, a féltehetségek álságos örök-hernyó életét pedig nem akartam vállani. Kényelemszerető vagyok, de úgy gondoltam, pár odavetett falatért nem árulom el az önbecsülésem. Másrészt a városban élve elegem lett a túl okos és intelligens emberekből, a világmegváltókból, a „mindenre egy idézetet tudók”–ból. A kapálódzásból, mellyel a köröttük állókat sértik, az örök kételyből, az izzadtságszagból. Kilépni minden eszméből és elméletből, és szakítani ezzel a hiábavaló és mégis buzgó közeggel – ez volt a tervem. Új lapot akartam nyitni életemben, noha tisztában voltam ennek csapdájával, hisz könnyen megeshet, hogy ez az új lap nyitás aktusa is ideológiává válik. Fővárosi barátaim nem értette, kinevettek. Eleinte próbálták tartani a kapcsolatot, a mentőöv szerepében tetszelegtek, amellyel majd visszaérhetek a civilizációba. Hamar rájöttek, hogy akkor már inkább a mélységet választom, az andalító süllyedést. Ugyanakkor sokáig, talán hetekig, hónapokig nem volt semmi baj: még messze voltam attól, hogy a kábulatban, a tespedésben vagy a mámorban éljek, fenntartottam intellektuális kíváncsiságomat. De aztán gyorsan kiüresedtek a könyvek, és unalmassá váltak a járatott lapok, melyeket a falusi postás kényszeredetten és rosszkedvűen hozott ki a településtől jó félórányi járásra lévő tanyámra, amit a helyiek viccesen Dugdelpusztának neveztek. Korábban nem is sejtettem, hogy a változás ilyen gyökeres és lehengerlő lesz. Új élettechnikákat alakítottam ki, melyről azt gondoltam, hogy ez az első komoly cselekedetem évek óta, meg azt is, hogy a falu kikerülhetetlen törvényeiből fakad. A hirtelen személyiségváltozásomról szóló pletykák persze zavartak, a fővárosból szüremkedtek be életembe, az áramot szállító vezetékek zümmögésiben, a levelek szétfolyó kézírásaiban. Ők nem értették, hogy ez a változás védekezés tévedésem ellen, mert soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz túlélni itt. A sivárságot, a szellemi egyedüllétet, a hideget, a kinti vécét, a lavórban valós mosdást, a kamaszok leskelődését, a vénasszony-arcok gonosz barázdáit. Onnan, a távolból a védekezésemet se lehetett megérteni, a válaszreakcióimat: a italt és  a viszonyokat.”   

 ***

– Rég láttuk egymást – törte meg a csendet Komi és

– Igen, valóban, de ezt nem most kellene megbeszélni, mostanában nagy a hajtás, és nagyon fáradt vagyok.

megvakarta az ágyékát.

– Eszembe jutottak a régi dolgok. Az a dolog. Lehet, hogy álmodtam is róla – folytatta Komi. – Nagyon rosszul vagyok tőle.

– Fizikailag?

– Gyűlölöm az egészet. Nem tudom elhinni, hogy megtettük. Még most se, annyi év után. Egyébként hogy megy a céged? – a vonal sercegve várt mielőtt válasz jött:

– Jól. Nagy a hajtás.

Komi felsóhajtott, és kitakarta lábát: – Nem tudom elhinni, hogy azok mi voltunk. Kölyökfarkasok, akik a hideg miatt lejönnek a faluba.

– Rég volt. Sok dolog megváltozott. azóta. Holnap is, ha minden jól megy, fel fog kelni a nap. Akkor találkozhatnánk. Van egy pszichiáter ismerősöm, elég olcsó.

– Nem vagyok annyira szegény – válaszolt ingerülten Komi, noha ez nem volt igaz. – És hagyj ezzel a pszichiáter dologgal. Nem hinném, hogy jó ötlet a múlt analízise. – A padlón kotort, az éjjeliszekrény előtti félhomályban – Nem kell a jótékonykodásotok. A könyöradományok. Nem erről van szó, érted? –, míg meg nem találta a cigarettásdobozt. Kivett egy szálat. – Van felséged?

– Nincs. Sose volt, nem emlékszel?

– Rég találkoztunk. Nekem, amikor még volt, mindig az volt a legnagyobb félelemem, hogy egyszer majd beszélek álmomban. Biztos nem hitte volna el, igaz?

– Nem valószínű. De szerintem már nem is fontos, hogy mi történt.

– Ezt hogy érted? – Nem találta az öngyújtót.

– Ahogy te mondtad: azok nem mi voltunk. Az ember minden sejtje kicserélődik nyolc év alatt. A táplálék három napon belül elhagyja a szervezetet. Abból, amit megettünk akkor, mára már nem maradt semmi, se bennem, se benned, de a többiekben se. A megtanult dolgok is kikopnak pár év alatt: emlékszem még mondjuk történelemóráról, hogy mikor volt az actiumi csata? Mit gondolsz, az emlékeknek mennyi idő kel? Tíz év, ötven év? Nem hiszem. Már nem is emlékszem, mit éreztem közben.

Gyufásdoboz akadt az ujjai közé, míg hallgatta a másikat, aki rendületlenül, bár kissé színtelen hangon folytatta:

– Nézd, nekem más lett a szám, az orrom, az arcomon vagy egy sebhely, azt mondják, akik régen ismertek, hogy teljesen megváltozott a kinézetem. És tudod, mit? Elhiszem, mert magam is úgy érzem, hogy aki reggel visszanéz a tükörből, abban már semmi nincs abból a hajdani buta kamaszból. Nem, ez egy tapasztalt férfi, aki nagyon messzire jutott. Kívül-belül változunk, és bármi történt is akkor, arról már senki nem tud igazán pontos dolgot, még mi sem, mert már egészen más emberek lettünk.

Láng lobbant a sötétben, Komi rágyújtott.

*** 

„Megpróbálok tárgyilagos lenni. Nehéz lesz. Vannak dolgok, amiről csak egészen finoman szabad beszélni.

Az első nehéz volt.

Bemenni a füstös, izzadtságszagú helyiségbe / becsalni a hálószobába a rossz kandalló ürügyén / a beálló csendben rendelni egy kevertet / a zihálása aláfestésében megoldani az övét / hallani a pusmogást az asztaloktól / figyelni a nyögést, a kábult sóhajt / megmarkolni a kopott kis poharat / ujjaim közé zárni / egyetlen mozdulattal ledönteni az italt / bevezetni a keménységét / érezni, ahogy a forróság szétárad odabenn, és lemossa torkomról a bénultságot / számlálni a vér lüktetését / a pult koszos felszínét kapirgálni / érezni a apró rándulásokat odabenn és odalenn / várni a próbálkozókat, akik majd újabb és újabb köröket fizetnek, egészen a mindent elmosó részegségig / kimódolt és tapasztal mozdulatok tárházával a végső hördülésig és rándulásig vezetni a fiatal testet / aztán hazafelé egyenes tartással végigsétálni a pocsolyák közt a választottal, a sötétből előkerülő kutyákat vizslatva / kinyitni az ajtót előttük búcsúzáskor, szégyenlős, elcsúszó csók, és ígéret, hogy te vagy az egyetlen, a legjobb, a csúcs, és hogy mi örökké.

Az első nehéz volt.

De jöttek újabbak. Nem büszkeségből mondom, de mindig könnyedén akadt új. Szívesen fizettek, jól bírtam az italt, és hála istennek mid szűz kamasz volt, mert csak ők mertek próbálkozni, a többieket, a nős férfiakat visszatartotta a gyorsan terjedő pletyka, noha volt, amelyik kijött délutánonként a tanyára, azzal az ürüggyel, hogy tud-e segíteni, de ezeket elzavartam, elég volt nekem a négy fiú, aki fél év alatt nekem adta félelemét az elsőtől. A falu kibeszélt, ahogy a kollégák is, de pontosan senki nem tudott semmit a dolgok menetéről, messze laktam tőlük, és ritkán érződött rajtam a másnaposság, igazán jól viseltem a dolgokat. A találkákat pedig mindig pontos beosztás szerint időzítettem, hogy elkerüljék egymást, a másik kilétéről még feltételezésiek se lehessenek, mert egyébként őrülten féltékenyek voltak, eszelősen ragaszkodtak ahhoz, hogy kisajátítsanak rajongó szerelmüknek. Néha féltem ettől a lobogástól, féken kellett tartani őket. Vadak voltak és elkeseredettek, látták a szüleiken, milyen jövő vár itt rájuk. Majd mindegyik azon törte a fejét, hogyan tudna elszabadulni innen, de persze csapdába estek, mivel nem voltak meg a képeségeik ahhoz, hogy máshol éljenek. Én tudtam volna segíteni rajtuk, ha akarok, és ezt érezték, mert mindig a városról faggattak, sejtve, hogy általam el tudnának oda jutni, de rendre elhárítottam ezeket a próbálkozásokat. Látták, hogy mennyire más vagyok, mennyire különös ahhoz képest, amit ismertek, mert látták a széthányt könyveimet és az újságokat, amelyeket párhuzamosan olvastam, az elegánsnak nevezhető bútorokat, a neoavantgárd festményeket a falakon, és persze kiérezték a konyha szagaiból az egzotikus ételek zamatát. Noha buták voltak és nehézkesek, mégis szívesen – vagy csak az itteniek képmutató ravaszságával – hallgattak, ha utána nagy néha megeredt a szavam. Megfigyeltem, hogy idősödve a nemi aktus feljavította az asszociációs képességeimet, biztos van rá valamiféle biológiai magyarázat, talán az öregedő test így, az elme segítségével akar kompenzálni. Nagyon bonyolult és komplex elméleteket tártam eléjük e monológokban, mintha magamnak is bizonyítanom kellene valamit, kiugorva az ágyból, könyveket kaptam fel a padlóról, hogy idézetekkel támasszam alá a feltételezéseimet, amely közül a kedvencem az volt, melyet mindegyikkel megosztottam, más és más éjjelen, némi gúnnyal és finoman gonosz utalással, hogy állítólag a neandervölgyi ember elfogyasztotta az általa megölt homo sapiens agyát, amely mögött szerintem az a babonás hit állt, hogy ösztönösen érezte, a másik nála jóval fejlettebb, magasabbrendű, és így, ilyen primitív módon akarta beérni az evolúciós létrán ellenfelét abban az utolsó pár ezer évben, amikor annak végső győzelme már mindkét csatázó fél előtt nyilvánvalóvá vált.

Szegény, drága szeretőim, szerintem a harmadát se értették annak, amiről ez a meztelen kurva hablatyol nekik, de figyeltek, szájtátva, kábultan, a saját izzadtságukban feküdve néztek, közben talán arra gondolva, hogy valamikor még hasznosíthatják a hallottakat, bámultak csöndesen, míg ki nem merültem a szövegelésben, míg el nem uralkodott rajtam a csömör, hogy aztán nagy hirtelen kirugdossam őket, és elővegyem az üveget. Amíg ittam, arra gondoltam, hogy mi a fenét akarok ezektől a kölyköktől. Nem sok vonzó dolog volt bennük a fiatal és izmos testükön kívül, eszembe se jutott, hogy tanítsam őket, hisz a nehézkes értetlenség és a hiábavalóság megtapasztalására ott volt az iskola, másrészt nem akartam én senki megváltani, pont azért jöttem ide, hogy el tudjam kerülni a fene nagy eszem szülte megváltáskísérleteket. Ezen a mostani hajnalon aztán, amikor elment az épp soros, a folyosón megálltam a félhomályban a tükör előtt, és próbáltam megnézni magam. Úgy találtam, már nem vagyok szép. Persze soha nem voltam bizakodó az idő tekintetében, és annyira kishitű se, hogy azt higgyem, minden tehetségem a külsőmben rejlik. De mégis: amit a tükörben látni véltem, az túlságosan is pontosan jelezte, mi történik velem. Behúztam a függönyöket, hogy ne érjen a hamarosan felkelő nap, és izgatottan telecigarettáztam a lakást. A félsötétben, derengő égbolt alatt kimentem az udvarra, és megmosakodtam a kerti kútnál a hideg vízben. Látványos gesztus volt, manír, ahogy mostam magam szimbolikusan és valóságosan, a koszt, a testnedveket, a csalódást és a kudarcot és a tehetetlenséget mostam le magamról, dideregve, fehér, lottyadt bőrű iszákos test. Undorodtam a jelenettől, magamtól, de azért elégedett voltam, mikor visszamentem a házba, kiszellőztettem, majd levelet írtam mind a négynek, pár sorosat, egyszerűt és világosat, hogy biztosan megértsék. Soha nem leszek büszke azokra a levelekre, de miért ne lehettem volna elkeseredett, önző és gonosz? Még a hajnal leplében, a szürkület páráiban, szelíd, lompos falusi kutyák falkájában elvittem a leveleket a titkos helyekre, egy kő alá, az ereszcsatorna elrothadt résébe, az ablakpárkány és a fal találkozásába, a málló vakolatba, az áramot számláló óra szekrényébe. Aztán hazajöttem, összepakoltam, két bőröndbe hánytam minden ruhám, silány, kopott csomagok, ráültem az egyikre, és éreztem, hogy a fáradtság, a hányinger és a még mindig nedves bőröm ingerel és körülölel, ezekre figyeltem, hogy ne kelljen a visszaútra gondolnom, meg persze a városra. Majd lefeküdtem. Megjegyzem, reggel hét óra lehetett, és bár rossz alvó vagyok, ami azt jelenti, nem bírok például délig ágyban lenni, most minden másképp alakult, szokatlanul röviden telt az álmon kívüli idő, a csúnya valóság idő, a minden ugyanúgy vár rád ébrenlétidő. Kibillent a nap, és mivel nem volt beállítva órám ébresztésre, az alkony vöröse derengett be, mikor megzörgették ajtómat. Hirtelen az se tudtam, mikor vagyok, reméltem, ez nem ugyanaz a nap, amikor elaludtam, hogy csak a postás veri az ajtót, és nem egy dühös és csalódott kéz, ami talán több kéz, de most már mindegy is. Sietve írok, még az ágyban, nem érdekel a dörömbölés, de elöntenek a kudarc és a tehetetlenség önkínzó hullámai, nem tudom, mi fojtogatja torkom, sírás avagy előérzet, vagy annak belátása, hogy előbb-utóbb ez a bújócska és fogócska az idővel és a kötelességgel úgyis véget ért volna.”  

 ***

A mindentudó Komi belökte a kaput, és ahogy beljebb jött az udvarra, megbotlott valamiben. Már sötétedett, de mégis meglepte őt, milyen erősen világít a bogrács alatt a tűz, mennyire csúnya lesz tőle, ettől a vöröstől a másik három arca. A megijedt Komi nézte ezeket a figyelmes, megrovó, gyanakvó ábrázatokat, és intett nekik kezével. Félrerúgta a bőröndöt, ami a járdán feküdt, féloldat a sárban, és

– Csukd be a kaput.

megfordult, hogy az utasításnak engedelmeskedjen.

– Késtél – mondta  egyikőjük ahogy közelebb lépett, Kezet fogott mindegyikkel a bográcsban forró víz gőze felett, és nem válaszolt.

– Nem biztos, hogy jó ez – mondta végül csöndesen. A ház felé nézett, bent égett a villany.

– Ott van – kérdezte, biccentett fejével arra.

– Ott – mondta a mellette álló. – Nélküled is haladtunk.

Komi zsebkendőt vett elő

– Persze még nincs vége.

megtörölte kezét. Egy nagydarab alak megfordult, és elballagott a ház felé. Belépett, árnyéka az ablak sárga négyszögére vetült.

– Még van munkánk – cigarettát toltak elé, kivett egy szálat, és

– Dolgom volt.

leguggolt.

– De kiveszem a részem – szabadkozott. A bogrács fala lent, oldalt, alábaknál nagyon meleg volt. Csak hozzá kellett érintenie, és a cigaretta vége felizzott. Valaki a feje felett mondott valamit,

– Jut is marad is.

 halk röhögés volt a válasz.

– Milyen volt? – kérdezte Komi felállva. Az egyik megvonta vállát: – Szinte várta. Tudta, mi lesz.

Komi mélyet szívott a cigarettából.

– Szerintem meglepte – kontrázott a másik, és ekkor elkezdtek össze-vissza beszélni, Komi a bugyogó vízbe nézett, nem figyelve rájuk. Nem gondolt semmire.

– Most mi osztozunk rajta. Nem ő rajtunk – jelentette ki az egyik, aki halkan és hadarva beszélt, Komi alig értette, mit mond. – Hülye kurva. Ilyet nem lehet. Hát mit akart ez? Mit akar az ilyen?

– Idejött azzal a nagy eszével, nem tudta, mit csináljon magával – a másik hangja mély volt és morgó, Komi szinte a mellkasában érezte a rezgéseit. Tőle félt néha, bár a barátjának tartotta. – Ilyet nem lehet. Ilyet normális ember nem csinál. Tudtad, hogy naplót is írt? – fordult Komi felé aki fejt rázta. – Ne izgulj, elégettük.

Az émelygő Komi hallgatott, majd nézte, ahogy a negyedik kilép az ajtón, és odajön, közben kezéről sót dörzsölt le, és fűszereket. A szemébe nézett, és elvette a baltát tőle.

– Na, gyere – mondta az, és elvitte magával, mögötte, egyre halkulón a másik kettő folytatta, dörmögő és hadaró beszélgetésük mind távolabbról hallatszott.

 – Pedig nem ütöttem erősen.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Mi is azt kapjuk tőle, amiről…

Komi belépett a házba.

 ***

– Nem tudom elhinni – Komi ismét beleszívott cigarettájába –, hogy csak ezt tudod mondani. Annak kapcsán, ami történt.

A másik kicsit talán meghökkent, és Komi már arra gondolt, leteszi majd a kagylót, és ennek még örült is volna, jól látta a beszélgetés, minden beszélgetésük eredménytelenségét.

– Te ébresztettél fel engem – jött a válasz, és Komi ráharapott a cigaretta szűrőjére: – Te nyafogsz nekem: rosszat álmodtam, vigasztalj meg, mondd azt, hogy nem történt semmi szégyellnivaló, ments fel engem. Rohansz hozzám, minden harmadik évben, amikor épp feltámad benned a lelkiismeretfurdalás. Azt hiszed, ilyenkor, egy kis siránkozással megoldhatod a problémád, ami nem is annyira a múltadban, hanem az agyadban, a jelenlegi üldözési mániádban gyökeredzik. Egyébként is mi van a három éven belüli időben, hol van olyankor a lelkiismereted?

– Néha ki tudom kapcsolni – óvatosan a markába hamuzott, félt, a lehulló parász megégeti ezt  a paplant.

– Kapcsold ki örökre. Nem veszed észre, hogy ez az egész senkit nem érdekel már közülünk? Régebben féltünk tőled, komolyan aggódtunk mikor rákezdtél ezekre a panaszkodásokra. Azt hittük, egyszer majd egy őszinteségi rohamodban beárulsz minket. De most már teljesen mindegy. Senkit nem érdekel a nyavalygásod.

A feje mellett lévő asztalkán lévő hamutartóban nyomta el a cigarettát, amitől kicsit világos lett arca mellett.

– A közös történetünk véget ért, azért is, amit az előbb mondtam, meg azért is, mert a bűntény már elévült. Senki sem fog felelősségre vonni miatta. Számomra éppen ezért nem is létezik. És azt hiszem, ma hajnaltól te sem.

– Ez igazán őszinte volt – válaszolt rövid hallgatás után Komi.

– Van még esetleg bármi mondanivalód búcsúzóul?

Komi bólintott, mert végre lejött az ideje, hogy a felszínre hozza azt, ami ott volt benne az elmúlt évtizedekben: – Van – mondta, és a padlóra engedte lábát, felült. – Miért van az, hogy csak ti kaptatok belőle?

Csend volt a válasz, ezért indulatosan folytatta: – Együtt csináltuk, én miért nem nyertem semmit? Ez az, ami igazán zavar, ezért nem tudok megnyugodni. Ugyanannyi bűnt követtünk el, sőt, én még kevesebbet, mert nem tudom, emlékszel-e, de már csak akkor értem oda, amikor vége volt. Az biztos, hogy ugyanannyit ettünk, egy falattal se többet, de akkor miért van ez az egész? Ti mind sokra vittétek, neked céged van, a másik kettő is, igazgató meg főorvos lett belőlük. Miért pont én nem kaptam semmit? Azon gyötrődöm, hogy talán ez valamiféle büntetés, valamiért az esetemben nem ért semmit az egész, az egész undorító, ocsmány dolog. De mi az én bűnöm, miért alakult így az én életem, mért maradtam egy senki?

A másik a vonal végén hallgatott,

– Erre nincs semmi értelmes magyarázatod, ugye?

nem szólt semmit.

– Nem tudsz intelligensen visszavágni?

csöndben várt, kicsit talán nehezen lélegzett.

– Majd kialakulnak a dolgok – mondta végül. – Mind különbözőek vagyunk. Ki így, ki úgy profitált belőle. Isten veled, Komi.

Letette.

Komi még pár másodpercig a füléhez tartotta a kagylót, mint aki nem akar hinni a búgó hangnak, aztán leengedte combja mellé, az izzadt és párás lepedőre, majd maga is eldőlt az ágyon, féloldalt, amitől köhöghetnékje támadt.

És ahogy felpillantott az ablakba, a derülő fénybe, a felkelő nap sárga és bíbor és narancs sugaraiba, a végképp életre kelt panelházak falai közt, a lakás fehér falú négyzetében, az ágy szélei által határolt térben eszébe jutott (hogy majd később, a nap folyamán többször is felidézze hangosan, mosolyogva, de mindenképp elégedetten), megjelent előtte a fülledt levegőben, évszámként leírva, de kimondott szóként is ott volt, megvolt és megmaradt már mindörökre az, hogy mikor volt az actiumi ütközet. 

vége

Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről. 

Színek és formák

Éjfélkor találkoztak a kertben, mikor a jázmin bódító illata beterítette a sötétséget, és a hold fénye bevilágított a gondosan válogatott bokrok és fák közeibe. A kert körkörös ösvényei mértani középpontban futottak össze, egy kis tisztáson, ahol lavórnyi medencéjű szökőkút sötétlett. Már nem működött, kőtálját belepte az elszáradt moha és galambürülék. A szökőkúttal szemben, egy mirtuszbokor előtt volt a pad, ahova sétájuk végeztével le tudtak ülni. A leány felbámult a holdra, és halkan Petrarcát szavalt. Olaszországban tanult egy évet. Az orvosa javasolta a Róma környéki éghajlatot betegségére. József, maga nem is tudja, milyen vicces néven hívják a szalonnába göngyölt húst az olaszok, mesélte aztán a lány álmodozva. Saltimbocco, ezt mondják reá, ami annyit tesz, „ugorj a számba”. A szalonnára még raknak egy kis zsályát is, az adja a mennyei ízét. A tiszthelyettes kinyúlt a lány keze felé, mely a pad deszkáján hevert, akár egy elhullott madár. Az ön ujjait illetni csókommal, az volna mennyei, mondta a férfi, de alig közelítette meg a másik kézfejét, az elvonta. Ugyan, József, ne akarja, hogy csalódást keltsek, kérte szelíden Emília. Kezem olyan, mint a béka lába, hideg, bár legalább nem síkos, nevetett. A férfi elnézte arcát, amiből csak egy fehér foltot látszott, és érezte, hogy a csengő nevetéstől a szívébe szúr a szerelem.

Egy hete találkoztak a kertben, azon a napon, amikor a tiszthelyettest hazahozta a gőzmozdony a kis, hegyekkel ölelt bányászvárosba. Nyárelő volt, de még hűvös reggelekkel. A férfi lehúzta a vagon ablakát, és kibámult a tájra, ami kék, barna és zöld foltokból állt. Az a sötétszürke, magas háromszög, az lehetett a Mátra. Pásztó után a nap előbújt felhőrejtekéből és arany színnel vonta be a tehenek fehér csomóit a mezőn. Amott egy kutya lohol a vonat után, szürke, ugató gomolyag. Földúton vánszorgó frissen vágott lucernával megrakott szekeret hagyott el szerelvényük, nagy, zöld kupac, előtte fekete nyurgaság a ló. Ennyit látott a világból József.

A Sztrogof Mihály-effektus, magyarázta neki az orvos. A nemrég felszabadított Przemysl katonakórházában voltak, a levegőben még füstszag terjengett, noha ezt a szárnyat nem érte lövedék. Az orvos, egy barna rész egy fehér rész felett, vagyis a fej és a köpenyes test, most közelebb jött, így József halványan kivehette az arc kerek kontúrjait. A robbanás pillanatában valószínűleg pislogott, és a friss könny, meg a szemhéj rebbenése részben megóvta a látását a lángoktól, magyarázta neki lágy, vigasztaló hangon. Megóvta volna, replikázott a katona, dejszen nem látok, csak foltokat, kövonalakat, doktor úr, fakadt ki tehetetlenül, mire a másik a vállára tette kezét, higgye el, napról napra jobb lesz, két hetet adok, és a látása nagyrészt visszatér. Nagyrészt, kérdezett vissza József, mire a másik eltávolodott, majd zörgött valamivel egy szekrényben. A kis szoba, ahol voltak, napfényben fürdött, de József mindebből csak az sárga ragyogást észlelte balról, amit most megtört a fehér oszlop, tetején a barna folttal, vagyis az orvos visszatért, és a kezébe nyomott egy üvegcsét. Ebből cseppentsen naponta háromszor, mindkét szemébe, jót tesz, tanácsolta, és bizakodjék, az a legfontosabb, lehet, egyik napról a másikra megjavulhat a szemlencse fókuszló képessége, az emberi test kiismerhetetlen.

József nem a cseppekben bízott, noha azokat is használta szorgalmasan, míg Galíciából elvergődött Pestig, majd a Hatvan-Somsokőújfalu vonalon hazavonatozott. Azt gondolta, hogy amikor kiszáll a jól ismert peronon, és szülővárosa földjére teszi lábát, a szeme egy csapásra meggyógyul, de persze nem ez történt. Minden ugyanolyan homályos maradt, így hát óvatosan átvergődött a síneken, a piactér felé egy idősebb hölgy támogatásával állt irányba, itt aztán az épületek színét követve jutott el a kétemeletes bérházig, ahol anyjával volt közös otthona még a bevonulása előtt. Kopogtatására idegen hang válaszolt, jövök már, és a folt, ami elé tűnt, magasabban volt, mint ahova anyja fejét sejtette volna, és nem övezte ősz hajkoszorú. Mi tetszik, kérdezte a fiatal nő, odabentről gyereksírás hallatszott ki, és káposztaszag gomolygott elő. Az édesanyja elköltözött, mondta az asszony mély empátiával, mikor megértette, mi járatban van a férfi, a patakpartra, meg is hagyta a címét, valamivel kisebb lakás, olcsóbban tudja fenntartani ott magát, a kliensei gyakorta keresik őt rajtam, ildomos lenne már megtanulnom a címet fejből, távoldott el a hang, majd visszatért, itt is van, Kassai sor tizenkettő, tudja az úr merre van. József tudta, és miközben letapogatódzott a lépcsőházban, majd kióvakodott az útra, új remény költözött a szívébe, hogy talán az anyja látására, gyógyító ölelésére a szeme meggyógyulhat, most már valóban. De ebben is csalódnia kellett. A patakparti, árnyas, tölgyekkel határolt utcácskában egymásnak feszülő alacsony, egyszintes épületek közt egy idős úr sietett a segítségére, elkalauzolta a tizenkettes számig, még a kopogtatót is megzörgette neki, de mikor a kapu résnyire, majd szélesre tágult, és az anyja törékeny teste József karjaiba omlott, az hiába kémlelte közvetlen közelről a jól ismert és szeretett arcot, mert  a csoda elmaradt, és csak a fekete vállkendőt, a haj derengését, és talán a szemek sötét árkát látta. Elfojtotta indulatát, és inkább átadta magát a viszontlátás keserű örömének, mert azonnal be is vallotta, hogy nem látja jól a járást az udvarban, amiből több lakás is nyílt, és míg anyja a nagyszobába kalauzolta, ahol majd a szállása is lesz a keskeny kis ágyon a sarokban, elmesélte neki szerencsétlensége történetét.

Nem volt nagy roham, az ezred felét vezényelték csak ki. Az beszélték az ezredparancsnok a németek megérkezése előtt bizonyítani akart, mutatva az előrehaladást. Foszló felhőkkel teli júniusi hajnal volt, a levegő még hideg, hisz északon voltak, Galícia szélén. A sípszó elhangzásakor a tiszthelyettes felmászott a létrán, majd hurrát kiáltva előrerohant, felkészülve a lövésekre. Tudták, hogy odafenn, a kis magaslaton a muszkának nincs gépfegyvere, de attól még keményen lőtték a vonalaikat puskákkal az elmúlt hetekbe. Ám mielőtt eldördülhetett volna az első lövés, a zárótűz függönye lehullott, pont a gerincen, az ellenség sáncai előtt, jótékonyan eltakarva az előre rohanó magyarokat. Szórványosan kaptak azért pár golyót, Kovács őrmester a combjába, le is rogyott azonnal, a tiszthelyettes gondolkodott, megáll, megnézi, de a szanitéc már rohant felé, ezért újult erőfel futott fölfelé, a por és füstfellegek irányába, az elcsöndesült árokhoz, ahol az ellenség fedezékbe húzódott, így meglepve lestek ki a földbe vájt lyukaikból, amikor rájuk zúdultak. A tiszthelyettes gránátokat dobott előbb az árokba, majd mikor berobbantak, utána lendült. A hosszú, kanyarodó járat balfelé indult, érezte, mögötte ott nyomakodnak társai. Szuronyán megcsillant a napfény, amikor befordult a kanyar ívébe, és szembetalálta magát az ellenséggel. Gondolkodás nélkül lőtt, szerencsétlen mód a riadt képű katona kezében tartott kézigránátot találva el.

Az utolsó, amit jól láttam, a robbanás volt, aztán a hője elvette szemem világát, fejezte be József a padon, mire a lány felállt, és tett pár lépést, míg elért a szökőkútig, annak támaszkodott, háttal a katonának. Ne bánja, hogy így történt, talán ez vezette magát ide, hogy találkozzunk, mondta csöndesen, talán enélkül a balszerencse nélkül nem is látott volna meg engem soha. A férfiból mély sóhaj szakadt ki, és fejét csóválta, magát egy nagy regimentnyi ember közül is azonnal észrevenném, drága. Valóban, fordult meg Emília, hisz most se lát rendesen, talán nem is vagyok szép, hanem csúnyácska, mint egy elhervadt virág. A katona sokáig hallgatott, talán gondolkodott, talán csak nem tudta kifejezni magát, végül torkát köszörülve mégis belekezdett, olyan mintha még így is tisztán előttem volna az ön arca, mintha az elmém ki tudná pótolni a homályt, ami a szememre hullt, és tudom, szent meggyőződéssel ég bennem, hogy maga a legszebb, legéteribb teremtés a világon. Éteri, az talán igen, hagyta jóvá a lány, és nevetett, majd visszasétált a férfihoz, de ha jól értem, van javulás, az elmúlt napok hoztak gyógyulást, kérdezte halkan. A férfi kinyúlt felé, de a másik elegánsan arrább siklott, igen mondta a katona, mióta magával találkoztam, határozottan jobban vagyok, reggelente ellenőrzöm az arcom a tükörben, és egyre élesedik. Akkor nemsokára mindjárt úgy fog látni mindent, mint korábban, jegyezte meg a lány a szomorúan.

Egy hete a férfi nem tudott elaludni, talán az erős jázminszag zavarta, vagy a telő hold fénye, mindenesetre felkelt díványról, kitapogatódzott a lakásból, és az udvar végébe sétált, ahonnan a latrinák nyíltak, azon túl egy kis zöldségeskert sötétlett, amit kőkerítés zárt el a mögöttük lévő telektől. Elbotorkált a kerítésig, és ujjaival a rücskös sziklán tapogatódzva a sarokig jutott, ahol rozsdás kapu nyikorgott, félig lógva zsanérjain. Némi tűnődés után belökte, és átment  a másik kertbe, amely a különleges formákba csavarodó növényektől volt sűrű. Még így, félig vakon is érzékelte, hogy összehasonlíthatatlanul impozánsabb és elegánsabb annál, amit hátrahagyott. Ahogy az elvadult és rég metszett fák alkotta buja dzsungelben botladozott, orrát egzotikus, fűszeres illatok csiklandozták, bár időről időre elnyomta őket a jázmin, mégis meg tudta állapítani, hogy, olyan kipárolgások, melyeket még soha nem érzett korábban, talán babér, olajfa, orchidea tenyészett szabadjára hagyva e csodálatos kertben. Érzékeit felkorbácsolta e kakofónia, szinte kimerülten bukkant ki az ösvényre, melynek kőlapjai a szökőkúthoz vitték, ahol sudár, fehér alakot pillantott meg. Jó estét, köszönt rá, mire ijedt leányhang volt a válasz, a legkedvesebb csengésű zenget, amit valaha hallott. Hát maga lát, kérdezte a katonát a kert tulajdonosa.

Az anyja még az első nap megemlítette neki a szomszédos kertet, igaz, József akkor nem figyelt, a pörkölttől és csípős savanyúságtól eltelve pihegett a díványon, és bámulta a plafon szürke gomolygását maga felett. Valami nagypolgári, zsidó családé volt, a lányukat Olaszországba küldték, azt mesélik tüdőbajban szenvedett, mesélte az anyja, én egyszer átmentem, kíváncsiságból, meg akkor már fél éve lakatlan volt a ház, ez volt múlt ősszel, szedtem egy kis virágot apád sírjára, mondhatom, az a kert igazán gyönyörű, még így is, hogy már nem gondozzák.

Ugyan miért nem gondozzák, kérdezte lustán a katona, inkább csak hogy jelezze, figyel, bár már-már eluralkodott rajta a szendergés. Elutaztak, Svájcba, magyarázta az anyja, a pénzüket is átmentették, azt mondják, attól féltek, hogy a háború ide is elér, vagy ha nem, akkor  tótok fordulnak ellenünk, nagyon készülődnek, hallani. József legyintett, mulya népség az, nem kell tőlük megijedni, jobban félnek ők a császártól, elhiheti anyám.

Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Józsefben előjött e beszélgetés emléke, és megkérdezte, a lányt, miért nincs szüleivel Svájcban. Ekkor  már megtettek egy kört, és visszatértek a kőpadra, ami kissé hideg volt, de a férfi nem is figyelt rá, egyre a másik világos és sötét foltokból álló arcát kémlelte, és lassan bizonyosággá érett benne, hogy ez a leggyönyörűbb ábrázat a világon.

Úgy volt, hogy megyek velük, magyarázta Emília bizonytalanul, de aztán hátrahagytak, vigyázzak a házra, míg ők berendezkednek odakinn. Pedig úgy gondolom, az alpesi levegő jót tenne kegyed betegségének, jegyezte meg a  férfi, mire a lány vállat vont, ki tudja, most már egyébként sem jelent problémát. Ez utóbbira Józsefben felötlött, hogy tehát meggyógyult, de inkább másfelé terelte a beszélgetést, nem fél egyedül ebben a nagy házban, és kezével a kert eleje felé intett, ahol egy nagy, sötét tömböt sejtett. Félni, nevetett a lány, ugyan már, mitől félnék, majd ellágyulva József felé fordult, mert eddig a Holdat figyelte árnyalakja, most meg főképpen nem, hisz itt van nekem maga.

Ahogy telt a hét, a férfi minden egyes éjjel átlopódzott a csodálatos kertbe, amit magában csak a varázslónő kertjének hívott, Csáth csodálatos novelláját elferdítve. Maga az én varázslónőm, elvarázsolta a szívem, Emlia, jegyezte meg a hét közepén, amikor már kezdtek élesedni számára a körvonalak a világban. Ne kábítson el szép szavaival, József, meglátja, megbánja maga is, ha udvarol nekem, figyelmeztette a lány csendesen, mire a férfi kinyúlt keze felé, de a másik kifordult mozdulata alól, arrébb libbent, elegánsan, akár egy úrinő és kissé félősen is, mint egy bakfis. Ezek a bódító illatok a maguk kertjében, ezek kábítanak el, de a maga kisugárzása inkább megerősít, gyógyír számomra, vallotta meg József, majd a pad előtt térdre rogyott, és széttárta két karját, azt hiszem elvesztem magában, drága Emíliám, úgy érzem, nincs Holnapom ön nélkül. „Állj meg!” ordít utánam az éjben / cifra sereggel a Tegnap” szavalt Adyt válaszul a lány. Korábban már megállapították, hogy József kedveli inkább a nagy költőt, ő maga Kaffka Margit és az új magyar próza rajongója volt. Higgye el, súlyos szava van sorsunk alakulásában a Tegnapnak, tette hozzá magyarázólag.

Nem tudhatták, milyen prófétai mondás volt ez.

Még egy utolsó éjük maradt, az, mikor a lány békalábnak nevezte kezét, nem engedvén, hogy a katona érintse. Józsefet ez a hirtelen jött ridegség kizökkentette, annál is inkább, mivel addig úgy érezte, szerelme viszonzásra talál a másikban. Mondja meg hát, ha nem szeret, vagy talán úgy látja, pénz, vagyon, társadalmi rang miatt nem illünk össze, fakadt ki hevesen, mire Emília nem válaszolt azonnal, csak maga elé meredt, ezért a férfi folytatta, érezve, most kell egy rohammal bevenni a másik erődítéseit, mert én magáért mindent feladnék, olyannyira érzem, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Mindent, kapott a szón a lány, ugyan mit tud maga a mindenről, József. Keserűvé és lemondóvá vált hangja, ami eddig csevegő és évődő volt, és ez a hirtelen váltás elgondolkodtatta a férfit. Talán van másvalaki az életében, kérdezte tragikus felhanggal, mire Emília felkacagott, majd körbenézett, és mutatta is, van, e kert, és a kert sötétsége, ez mind az enyém, meg a Hold hulló fénye, és most már az ön szíve is, tette hozzá boldogan. Akkor hát van remény, kérdezte József, mire lány bólintott, ezt még a férfi is látta, hisz szeme már tisztult eleget, igen, mondta is Emília, jöjjék vissza holnap, és holnapután, mikor már tisztább a látása, és majd meglátja, majd meglátjuk. E kétértelmű szavakkal váltak ez aznap hajnalban.

Két napig folyamatosan esett az eső. A férfi úgy érezte, megőrül kényszerű szobafogságában. Egyedüli vigasztalója az volt, hogy tekintete mind pontosabb lett, most már felismert magát borotválkozás közben, sőt, második nap már írni is tudott a kis asztalkán, míg mellette anyja a varrnivalóval ügyködött, meg-megindítva lábával a Singert. Mit írsz fiam, kérdezte ebéd előtt, mikor a tiszthelyettes már majdnem kész lett a gondosan fogalmazott levéllel. Leánykérést Svájcba, válaszolt József. Az asszony ekkor leállította a varrógépet, levette szemüvegét, majd visszakérdezett, mint aki nem jól hallotta. Mit írsz.

Vannak csodák a világban, mondta a lány valamelyik éjjel, olyan események, melyeket nem tudunk megmagyarázni, de a törekvésük az, hogy két lelket, akik amúgy elkerülték volna egymást, közel hozzon egymáshoz. A katona áhítattal figyelte homályos kontúrjait, majd letépett egy fűszerillatú levelet, és mélyen beszívta aromáit. Valamelyik körüket rótták a sok közül a kőlapokon, mikor e szavakra sor került. Azt hiszem, hála annak a gránátnak, mi is ilyen csodának vagyunk a tanúi most, drága barátom, mondta még Emília.

József, ahogy  elmesélte éjszakai találkozóit anyjának, meglepve tapasztalta, hogy immár nemcsak arcvonásait látja mind tisztábban, melyek előbb elkomorultak, aztán riadttá váltak, hanem az is, ahogy a bőrének színe az öregség sárgájából mind szürkébbé vált. A jó asszony szeme nedvesen csillogott, és pupillája kitágult, míg fiát hallgatta, majd fejét fogva felnyögött, mikor fia a szerelmi történet végére ért. Jaj, drágám, mondta rekedten, én vagyok a hibás, nem mondtam el neked mindent.

Mielőtt kilépett az orvos szobájából a még mindig füstszagú Przemysl várában, a doktor elállta útját, és figyelmeztetőleg felemelte ujját, ami rózsaszín csíkként jelent meg József szemei előtt. Legyen türelmes, kérte őt a másik, a gyógyulás lassú lesz, és az út folyamán az agy mindenféle fura dologgal meg fogja tréfálni önt, mert próbál alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. József bólintott, és már ment volna, mert rosszul volt az alkoholos fertőtlenítő szagtól, ami áradt a kerek emberből. És talán néha nem is tréfa lesz, amit lát, hanem a valóság egy új vetülete, tette még hozzá az orvos. Próbálja meg elfogadóan kezelni e tüneményeket, arra gondolva, hogy előbb-utóbb úgyis véget érnek.

A második nap alkonyán az esőfelhők megritkultak a völgy felett, és József át tudott menni a szomszéd kertbe, immár egyenes, határozott léptekkel. A távoli dolgokat még nem látta, de egy-két méteren belül már minden sokkal tisztábban jött eléje. Ahogy belökte a nyikorgó, rozsdás kaput, és a sok víztől a zöld növényillat megújult, friss rohammal jött elébe, szíve összeszorult, de aztán erőt vett magán, és végigsietett az ösvényen, egészen a szökőkutas pihenőig. Itt zsebkendőjével letörölgette a kőpadot, majd leült rá, és sokáig bámulta azt, ami a szökőkút túloldalán volt, és korábban, rossz látásával fel se tűnt neki. Most is csak kontúrosan észlelte, mert nagyjából három méterre lehetett. Mikor a nap már vörösen ragyogott, és lebukni készült, a férfi felállt, és odament a márványtömbhöz. Emília neve volt belevésve, és egy biztos kézzel vésett kép az arcáról. Olyan gyönyörűnek tűnt, mint amilyennek képzelte.

A fájdalom volt a másik ok, ami miatt Svájcba menekültek, legalábbis ezt beszélik, magyarázta neki az anyja a varrógép mögül, mivel a lányuk, hazaérve Olaszországból, egyre betegebb lett, és hamarosan meg is halt. Ez volt talán egy éve, semmiképp se több, emlékszem, a  szomszédasszony jóban volt a zsidó úrnővel, takarított nekik egy időben, ő mesélte, hogy a kertbe temették el a drága gyermeket, mert ott szeretett lenni leginkább, naphosszat olvasott és sétált, még akkor is, amikor már igen rosszul volt.

József megvárta, míg eltűnik a nap vöröse, míg sötét lesz, és a telihold kerek fénye felkapaszkodik az alacsony fák fölé. Egy kuvik volt csak a  társa, míg a kőpadon ült, és elgondolkodva leste a kert sötét zugait. Néha egy-egy esőcsepp lehullott a még vizes fákról, egyéb hang nem volt, a madár is hallgatott többnyire. Éjfélig várt, aztán hazament, lefeküdt díványára, de sokáig nem jött szemére álom, úgy, ahogy egy hete se. Hajnal felé aztán elszunnyadt, de már hétkor talpon volt. A rövid és keserű búcsú után pont elérte a fél kilences vonatot, és csak az üres fülkébe lépve könnyebbült meg, mikor a szerelvény maga mögött hagyta az állomást, majd a város völgyét, és ő ismét úton volt a front felé.

vége 

Az elmúlt időszakot a könyvkiadási projekt fogta le. Szerzői kiadás lesz, saját pénzen. Nyilván nem ebből leszek milliomos, sőt, indulásnál tetemes összeget kell beleölni, fontos volt tehát alaposan felmérni a lehetőségeket. Négy, erre szakosodott kiadóval vettem fel a kapcsolatot. Az első rögtön kiesett, mert a terjesztésben nem tudott segíteni. Nem szeretnék vállalkozóvá válni egy könyv kedvéért, fontos volt, hogy a választott partneren keresztül történjen az értékesítés. A megmaradt három nagyjából ugyanazt a csomagot kínálta: könyv előkészítése szerkesztéssel, lektorral, nyomdai gyártás, bolthálózatokban történő terjesztés, saját weboldali online értékesítés. A kiegészítő elemekben volt eltérés, például hány könyvet kell megvennie a szerzőnek, milyen plusz szolgáltatást adnak hozzá (írói képzést, amit köszönöm, de ilyen idősen már nem igazán igényelnék, vagy marketing tanácsadást, amiről nagyjából sejtem, miről szólna). Az egyik kiadó nemzetközi méretekben működik, érződött a levelükben a profizmus, de valahogy nagyon lélektelennek tűnt a dolog a kapcsolatfelvétel során. Maradt két kisebb, magyar hátterű ajánlat. Ezek közt az ár döntött: összevetettem minden paramétert, és az egyik megállt valamivel egy millió forint alatt. Emellett ez utóbbi az első pillanattól kezdve nagyon közvetlenül, barátian közeledett felém, ami nyilván a stratégia része, engem mégis megvett vele. Folyamatosan jelentkezem majd a fejleményekkel. Az érintett novellák ma lekerültek a blogról, a könyv ezek szerkesztett, javított verzióit és új történeteket tartalmaz majd, munkacíme pedig Palóc mitológia lesz.

Amikor valakit magunk elé engedünk a forgalomban, vagy amikor pénzt adunk egy rászorulónak, vajon nem a rég hallott, gyerekkori mesék tanulsága motivál minket? Szeretnénk hinni benne, hogy a minket körülvevő világ honorálja a jócselekedeteket. Hogy a világegyetem rezonál a tetteinkre. A létezés igazságosságába, a fair adok-kapokba vetett hit mozgat minket, amikor jót teszünk. A mostani történet tanulsága az, hogy ha mindez esetleg igaz is, és így működik a látható és azon túli valóság, akkor sem biztos, hogy mindig jól járunk a kapott jutalommal.

Minden gyermek a maga módján gonosz, és ezt a gonoszságot néha felnagyítja a felnőttek hatása, a minta, amit az imádott apakirály vagy zsarnok anyacsászárnő közvetít, ám millióból egyszer születik olyan teremtmény, aki önön lelkének diktátuma szerint műveli a rosszat. Azt hinnénk, belőlük lesznek a valódi szörnyek, az erőszakolók, a gyilkosok, a véreskezű diktátorok, de ez egyáltalán nem biztos, sokan kiélik magukat a gyermeki lét álcájában, az elfedett szadizmusban, és felnőkként megszelídülnek, legfeljebb kéjes, sajgó nosztalgiát éreznek, ha egy pókhálóba ragadt darázs kínlódását nézik a nagyszüleik elárvult házának konyhaablakában.

Demének nem adatott meg, hogy befussa ezt az ívet, de azt hiszem így van ez jól, mert ő talán soha nem szelídült volna meg. Ő volt hármunk közül a legidősebb, abban a vad és különös évben már nyolcadikos, míg én és Soma még csak a hetedikbe jártunk. Időszakosan voltak csak a barátim, akkor, amikor szünetben anyámék a nagyszüleimhez vittek, S-be, egy zsákfaluba a nógrádi dombok aljába, közel a szlovák határhoz, ahol az akácos mind jobban összeszorította a szabad területet, ahol mindig komor és páratelt felhők úsztak a fejünk felett, és ahol az emberek többsége rosszkedvűen biccentett, ha szépen artikulálva köszöntem nekik az utcán, ahogy azt anyám lelkemre kötötte.

E szezonális barátság felületességét a másik kettő is érezte, és némiképp távolságtartással kezeltek, lenéztek városi mivoltom miatt, de azért is, mert egyfajta védettséget élveztem, hisz én vendég voltam  ebben a környezetben. Nagyanyám meleg feketeteával és pirítóssal várta kései ébredésem, a kenyeret vékonyan megkente zsírral és bedörzsölte foghagymával, míg ugyanebben az órában Deme már a trágyát hordta apja istállójában, Soma pedig öntözte a palántákat maszekoló szülei melegházban.

Elfogadtam alárendelt pozíciómat, és hogy én a szemükben nem vagyok teljes értékű személy, de az ugratásokat már nehezen viseltem. Deme például rendre gróf úrnak hívott, lenéző gúnnyal ejtve a szavakat, Soma pedig azon csúfolódott, hogy nem bírok fára mászni, amikor a Gyurcsik kertijben játszottunk, ami egy elhagyott, művelés alól kivont rét volt a falu szélén. Így, utólag, felnőtt fejjel visszagondolva nem élveztem ezeket a kényszerű együttléteket, de mivel egy utcában laktunk, és a szünet ólmosan unalmas ezerhatszáznyolcvankét órája kibírhatatlan volt gyermeki értelmemnek, jobb híján csapódtam hozzájuk, társultam velük, és ők kegyesen megengedték, hogy időlegesen betekintést nyerjek életükbe, ami nem volt igazán szívderítő.

Leginkább a durvaságuk zavart, mert mi, a családban odafigyeltünk a szép beszédre, míg Deme és Soma kedvenc szavajárása, ha összevesztek, vagy egyáltalán csak ingerültek lettek egymásra, az volt, hogy az egyikük odavetette a másiknak, anyád, mire a másik mintegy kiegészítette ezt azzal, hogy naknyalsz, ami már akkor is meglehetősen felemás visszavágásnak tűnt számomra. Szokásuk volt még, hogy kedvtelésből köpködték egymást, minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy prezentálják, ki tudja jobban eltalálni a másikat. A leghosszabb ütközetük során harminchat köpet röppent a levegőbe, csodálkozta, mennyi nyáluk van.

Az igazán megdöbbentő számomra mégis az volt, hogy amikor rájuk jött a szükség, a nagydolgot is minden skrupulus nélkül elvégezték, réten, erdőben, ligetben, bárhol, a feneküket lapulevéllel törülve ki, és persze ilyenkor kezet se mostak, ami finnyás természetemet végképp elborzasztotta. Nem szóltam semmit nekik ezekről a megfigyeléseimről, hisz kívülálló és betolakodó voltom miatt jogom se volt hozzá, ráadásul, bár soha nem bántottak, mindig csak egymást ütlegelték, köpdösték, szidalmazták, mégis éreztették velem, hogy bármikor ellenem fordulhatnak, és akkor könnyedén legyűrnének, ha úgy alakul.

Felmerül a kérdés, hogy mivel töltöttük ki a gyerekkorból nekünk jutó órákat és napokat, és be kell valljam, a legtöbbször a henye semmitevés sietett segítségünkre. Ültünk a patakparton a felhőktől szűrt napfényben, és kövekkel dobáltuk a békákat, melyek néha kíváncsian kidugták fejüket a lencse zöldjével fedett vízből, percenként átlag tizenegyszer, máskor feküdtünk odafenn, a domboldalon, a búzaszálak közt, és bámultuk a fellegeket fejünk felett, de persze volt, hogy nyilat készítettünk, Soma egy ízben meg is sebezte Deme arcát egy élesre faragott nád nyílvesszővel, vagy poros földutakon bicikliztünk, ha éppen nem volt lyukas valamelyikünk kereke.

Ha valaki kérdezte volna, hogy szeretem-e ezt a fajta időtöltést, valószínűleg udvariasan azt válaszolom, hogy kedvemre való, de valójában úgy éreztem, beleragadok az ismétlődésbe, hogy évről évre, ha eljön a tavaszi, nyári és téli szünet ideje, itt találom magam, a falu szűk keretei közt, Soma és Deme durva és lehangoló társaságában, és pont a hetediket követő nyáron, mikor  már-már elfogadtam e sorsot, belenyugodtam, hogy ez az állapot kitart talán még a középiskola alatt is, pont ekkor hirtelen minden megváltozott.

Emlékszem viharos augusztus volt, az esőfelhők hetente három alkalommal végigverték a falut, és eláztattak mindent, így legfeljebb annyi szórakozásom maradt a zivatarok szünetiben, hogy a megáradt patak medrében mászkáltam gumicsizmában, talán a mozikban nemrég bemutatott King Kong film szörnyetegének képzelve magam, mert rémlik, szívemben még ott volt a reménytelen szerelem, amit az őrjítően szőke Jessica Lange iránt éreztem. Észre se vettem, hogy a másik kettő mikor érkezett, egyszere csak ott álltak felettem, a patakpart tetején. Mit tapicskolsz a vízben, te szerencsétlen, szólt rám Deme az idősebbek megrovó és egyben lenéző hangján, mire gyorsan kicaplattam a patakból, és felmásztam a csúszós lejtőn, csak játszottam, motyogtam, de azonnal láttam rajtuk, hogy valami nagy dolog van, gyere velünk, parancsolta Soma ellentmondást nem tűrően, ettől összeszarod magad, ha meglátod.

Nem ellenkeztem, elindultam utánuk, átmentünk a jó ötven méterrel feljebb lévő fahídon, végigóvakodtunk a kertek alatti sáros ösvényen, majd kiértünk a libalegelőre, melynek közepén a kis tavacska most megduzzadt és kiöntött, és máris a falu szélén voltunk, mert akkoriban ilyen távolságok voltak, egész pontosan száznyolcvanhat lépés. Előttünk három dombváll magasodott, pont velünk szemben az egyikben egy mély vágat sötétlett, amit erdőcske nőtt tele, azt hívták Kiserdőnek a falusisak. Ott van, fenn, mondta Deme, és az erdőre mutatott. Magas, barna hajú, szép arcélű fiú volt, egyedül a szeme sötét csillogása, és mindig dacos, elégedetlen grimaszba torzuló szája volt az, ami mutatta, hogy vigyázni kell vele. Mi van ott, kérdeztem óvatosan, de ők nem válaszoltak, csak megindultak, neki a dombnak, gyere, ha mersz, majd meglátod, fordult vissza Soma csúfondárosan vigyorogva. Valószínűleg már rég rájöttek, hogy mennyire ijedős és félénk vagyok. Egyszer kihallgattam őket a kerítésen át, Deméék udvarában szerelték a biciklit, és halkan pusmogva Soma azt kérdezte a másiktól, a nebántsvirágot láttad már, mire mind a ketten felnevettek, és én azonnal tudtam, rólam beszélnek. Tény, hogy különös, lágy burokban éltem az életem, főképp azért, mert apám halála után csak nőkkel voltam körülvéve a családban, de ha igazán őszinte akarok lenni akkori lényemmel szemben, be kell neki valljam, hogy valóban félős volt. E különös napot megelőző éjjel például akkora vihar rontott a falura, hogy az ablakot rezegtető huszonhatodik mennydörgéstől és a szél gonosz sivításától rettegve felkeltem ágyamból, és átmentem nagyanyámhoz, ahol szégyenkezve ugyan, de megkértem, hogy bújjak be mellé a dunyha alá. Talán ez az állandó aggodalom és félelem vezetett el oda, hogy számolni kezdtem a köröttem lévő dolgokat, mintha ezzel bármit is tompítani tudnák a kiismerhetetlen világ fenyegetésén. Igen, ezen majd eltűnődünk a pszichológusommal a következő ülésen.

De most felfelé mentünk a domboldalon, egész pontosan ezerkilencszázhatvannyolc lépést megtéve a még mindig nedves, térdig érő fűben. Nyomasztott, hogy a gumicsizma szára felett egy részen vizes lett a nadrágom. Közben nem sokat beszélgettünk, inkább Soma vitte inkább a szót, azt mesélte, hogy reggel az apja alig tudott kikelni az ágyból, este ugyanis hosszan elmaradt a presszóban. Elgondolkodtam, mi a jobb, ha az embernek nincs apja, vagy ha van, de ilyen, naponta megver apa, sokat iszik apa, csúnyán beszél anyámmal apa. Amíg ezen tűnődtem, beértünk a Kiserdőbe, ahol egy vadcsapáson, bokrok keretezte szűk ösvényen mentünk tovább. Ha felnősz, te se leszel másmilyen, zárta le a témát Deme ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, na, itt is van.

Egy kisebb tisztásra értünk, a terep lejtett, meredekében szilvafák igyekeztek a domb testébe kapaszkodni, de volt köztük pár vaskos akác is. Az egyiket a vihar kidöntötte, és alatta feküdt az, amiért idáig eljöttünk.

Apám gombászni küldött, azt mondta, itt mindig van eső után, magyarázta Deme, majd odament hozzá, és leguggolt mellé, hát én meg ezt találtam.

Ahogy óvatosan közelebb léptem a kidőlt fatörzs által a földre préselt testhez, mely hason feküdt, a derekánál leszögezve, egyből az a szó jutott eszembe róla, hogy tündér, noha semmi légies, mesebeli nem volt benne. Piszkosszürke, durva vászonruhát viselt, ami olyan volt, mint egy hálóing, meztelen lábfején és kezén a körmök feketék voltak a mocsoktól. Vastag szálú hajába gallyak és kökényvirág fehér szirmai akadtak. Durva vonású arca egyszerre volt férfias és mégis nemes, később majd látom David Bowie átalakulásait egy dokumentumfilmben, és akkor azonnal ez az arc fog eszembe jutni. Ki ez, kérdeztem társaimtól, mire azok összenéztek, és Soma felvihogott, hát nem látod, valami hajléktalan csaj, gondolom, itt éjszakázott, és aztán, mutatta a kezével, a fa meg rádőlt álmában. De a haja, mondtam halkan, nézzétek a haját. Valóban, ez volt rajta a legfurcsább, és fel kellett volna, hogy tűnjön a fiúknak, és elgondolkodhattak volna, hogy akinek ilyen vastag, szinte fonalszerű, sárgásbarna színű hajzuhataga van, az nem lehet egy egyszerű hajléktalan nő, és ha ezen eltűnődnek, talán óvatosabbak lesznek, és minden másképp alakul. De ők nem látták azt, amit én.

Haza kellene mennünk, mondtam megilletődve, segítséget hozni, mire Deme felmordult, hülye vagy, inkább szórakozzunk egy kicsit. Azzal leszakította egy fűszálat, és megcsiklandozta a fekvő orrát. Talán még nem említettem, hogy az idegen a földön halottnak tűnt vagy olyasvalakinek, aki mély, fájdalmat gyógyító álomba merült. A fűszál érintésére kinyitotta nagy, mandulavágású szemeit, és ettől még Demében is bennakadt a lélegzet. Mert a fekvő írisze aranysárga volt, olyan csillogású, amit azóta se láttam sehol. Nocsak, morogta Deme, és hogy leplezze zavarát, a fűszállal, mint ostorral, rásuhintott az idegen arcára.

Ezzel az akaratlan gesztussal kezdődött. Mert Soma most ismét felnevetett, de egyúttal bátorságot is merített társa szemtelenségéből. Lábával a földbe rúgott, hogy a nedves rögök az idegen arcába fröccsenjenek. Micsoda egy mocskos, szutykos hajad van, kontrázott Deme, és meghúzta azokat a vastag csomókat, melynek érintésétől én viszolyogtam volna, így akaratlanul is hátráltam egy lépést, és elhűlve figyeltem, ahogy a két falusi fiú egyre inkább belelendül a dologba. Deme ráült a fekvő hátára, pontosabban vállaira, és közösülő mozdulatokat tett, Soma később leguggolt az arca elé, és szellentett, amin mind a ketten jót nevettek. Nem mozdul még erre se, konstatálta Soma derűsen, mire Deme vállalt vont, talán eltört a gerince, úgy tudom, akkor nem nagyon mocorog senki. Az idegen valóban meg se moccant e kínzásokra, két karja szét volt vetve a földön, alakja így t betűt formázott. Sáros arca szenvtelenül figyelte a fűcsomókat maga előtt, míg a fiúk csipdesték, bökdösték, aztán gyengéden rugdosták teste különböző részeit. Én egy fa tövébe ereszkedtem, onnan lestem rettegve és egyszerre elbűvölve őket, csak akkor néztem szemérmesen másfelé, amikor Deme az idegen lábai közé térdelt.

Na, megnézzük, fiú vagy lány, mondta, bár nyilvánvaló volt, hogy nagyon is tudja, női nemű a másik, és csak megjátssza ezt a bizonytalanságot, így megteheti azt, amit én soha, de soha nem mertem volna. Ő viszont benyúlt a piszkos vászon alá, aztán  csönd lett, nagyon hosszú ideig, mire akaratlanul is visszanéztem rájuk, és hármójuk látványa, a földre szorított test, a mögötte térdelő Deme és a fölötte álló Soma, aki pirospozsgás, kissé duci fiú volt, szőkés hajjal, és kerek, mindig csúfondárosan mosolygó arccal, ez a csoportkép örökre a tudatomba égett, mint egyfajta szimbólum vagy allegória. Soha nem tudtam megkülönböztetni e két fogalmat egymástól.

Nem kellene ezt, mondtam nekik a fa alól, de a két fiú rám se hederítette, Soma hátrébb ment, hogy belásson a felhúzott ruha alá, no, mije van, kérdezte mohón, de Deme nem válaszolt, zavartan folytatta a tapogatódzást, nem tudom, mondta aztán bizonytalanul, olyan, mintha semmi nem lenne itt. Az nem lehet, szögezte le Soma, engedj oda, kérte, de a másik nem mozdult, tovább kutakodott, valami csak kell, hogy legyen rajta, motyogta, valami nyílás, amit aztán, nem fejezte be, de Soma arca felderült, meg tudnánk kúrni mondta ki, mire akaratlanul is elpirultam, ugyanakkor émelygő rosszullét tört rám, és éreztem, valamit tennem kell, mert ezt a helyzetet, ezeket a dolgokat nem tudom tovább elviselni, hányni fogok, ha valami változás nem történik. Figyeljetek, nekem el kellene mennem a boltba, mondtam, és felálltam, mire mind a ketten zavartan rám néztek, olyan volt, mintha álomból ébrednének, de furamód még a fekvő is megemelte fejét, és rám pillantott. Tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódott.

Deme felállt, és nadrágjába törölte kezét, ja, nekem is melóznom kell még, mondta tétován. Soma láthatón még mindig azon tűnődött, ő is megvizsgálja-e az idegent, aztán az idősebb fiúra nézett, de délután visszajövünk ugye, és megkúrjuk, kérdezte lelkesen, mire a másik megvonta vállát, benne vagyok, válaszolta a kamaszfiúk tettetett magabiztosságával, majd rám nézett, jössz te is, kérdezte, de én csak intettem, á, én kihagyom, mondtam, és ebben maradtunk, szótlanul elindultunk lefelé.

Soma előre ment, és a fű közül kimagasló sárga virágokat kezdte csapkodni egy bottal, amit a tisztáson talált, nagy, hosszú, göcsörtös darab volt, a felső része egy gömbölyű fejben végződött. Harminchat virágfejet kaszabolt le.

Nem kellene szólni róla valami felnőttnek, kérdeztem félúton Demétől, aki gondolataiba merülve lépdelt mellettem. Mi, riadt fel, majd megértette, kire célzok, ja, hát majd szólunk később, mondta, és közben rám sandított. Nem néztem a szemébe, éreztem a hangján, hogy hazudik.

Nem tudom, mi lett volna a vége, mit csináltak volna vele később. Csak azt tudtam, amikor nagyanyámék kapujában elbúcsúztam tőlük, hogy valami ezzel az egésszel nincs rendjén. Eleinte nem akartam semmit tenni, tudatosan nem kívántam helyreállítani a rendet, vagy ilyesmi, de aztán  azon kaptam magam, hogy nagypám műhelyében vagyok, ami a baromfiudvart szegélyezte, és mindig olajtól és vastól szaglott, és a falra akasztott fűrészeket bámulom. Innentől kezdve olyan volt, mintha álomban cselekednék. Megvártam, az ebédet, majd azt, hogy nagyapám felhúzódjon a nagyházba. Így hívtuk a voltaképpeni lakóépületet. A szokásos délutáni sziesztájához kis, barna tokos Sokol rádiója szolgáltatta az aláfestő zenét, ennek dallamfoszlányai kiszűrődtek az udvarra, csak a csörgés nyomta el őket, ahogy nagyanyám a nyári konyhában a tányérokat és  az edényeket mosta a gázon melegített vízben. Ekkor, vagyis a délután kezdetén mentem vissza a fűrészért, leakasztottam, majd vállamra vetve kisomfordáltam az udvarunkról, és nekivágtam a hegynek.  

Felmerülhet, hogy féltem-e, és erre nagyon is igen a válasz, persze, hogy féltem, egyenesen rettegtem, de valamiért mégis mentem előre, az elátkozott helyre, a tisztásra, mert vágytam is vissza a tündérhez, tekintetének arany sugarába. Most sokkal gyorsabbnak tűnt az út, tizenegy perc alatt odaértem, ezt az apámtól örökölt Slava órán ellenőriztem, akkor, amikor megálltam a magatehetetlen test fölött. A tündér szeme le volt csukva, csak az első fűrészhúzásra nyitotta ki, és egy pillanatra ismét elvesztem benne, de erőre is kaptam, amire szükségem is volt, mert a vastag törzsben gyorsan elakadtak a fogak, ha nem ügyeltem. Kisvártatva sajogni kezdett a vállizmom és a derekam, bár ekkor már térdeltem a fa mellett, úgy húztam a fűrészlapot. A fák árnyéka ellenére izzadni kezdtem, és jó negyedóra múlva éreztem, hogy a tenyeremben a sajgó pontok vízhólyaggá fognak érni. Kijelenthetjük, hogy nem szoktattak hozzá a fizikai munkához, ezért is ment talán olyan lassan a fűrészelés, ezért tartottam húszperces pihenőket. Egyetlen dologban viszont remekeltem azon a hosszú délutánon, mégpedig abban, hogy a vágás vonalát jól választottam meg, és ez akkor derült ki, amikor a fa már recsegni kezdett önnön súlyától. Mert öntudatlanul is a fekvő alak azon szélénél kezdtem el vágni, ami a kidőlt törzs hosszabbik vége felé esett, így amikor az utolsó pár centihez értem, és az anyag már folyamatosan pattogott diadalmas fűrészem pengéjétől, a test alatta egyfajta libikóka tengelyét képezve segítette munkámat, és amikor a hatszázötödik húzással végleg átvágtam óvatosan, az eleven húsra ügyelve a maradékot, a kisebbik rész, mely továbbra is szorította a testet, lefelé billent, míg a nagyobbik a test mellett a fűbe huppant. A tündér mintha csak erre a pillanatra várt volna, nyögve megfeszítette magát, majd mint aki fekvőtámaszt nyom, felfelé emelte testét, nyakán az erek kidagadtak, arca grimaszba torzult, én pedig a fűrészt eldobva segítettem neki, és emeltem és hengerítettem a rönköt, míg az le nem gurult a mind jobban felmagasodó alakról, ami lassan féltérdre emelkedett, majd kiegyenesedett.

Ott állt előttem az idegen. Szabadon. Jó két méter magas lehetett, ahogy fölém tornyosult. Pár pillanatig mozdulatlanok maradtunk, végül kinyúlt, megsimította arcom, majd megfordult, és eltűnt a bokrok sűrűjében, oly könnyedén, mint aki habok közé merül. Leroskadtam a fűbe, és kifújtam a visszatartott levegőt. Tudtam, hogy valami csodálatos történt, de nem voltam képes érzelmileg feldolgozni, ezért elfeküdtem a fűrész porától behavazott földön, és csak bámultam magam elé, egészen addig, míg fel nem harsant Deme csalódott hangja, hát te mit csináltál.

Soha nem verekedtem gyerekként, és a szüleim se voltak hívei a fizikai erőszaknak, valószínűleg azért volt megdöbbentő az első pofon brutalitása, amit az idősebb fiútól kaptam. A második félig ökölcsapás volt, ettől lesz majd karika a szemem alatt estére, és ettől kerültem vissza a földre, mert ahogy jöttek felém, akaratlanul is felálltam, miért csináltad, kérdezte Soma csodálkozva, de aztán, amikor már feküdtem, ő volt az, aki megrúgott, a hónom alatt, másodikként már pontosított, és a bordáimnál talált el, amik azonnal sajogni kezdtek, és ettől felvinnyogtam, erre a combomra csapott a kerek fejű bot végével, ami most is nála volt. Nem szégyellem, de tényleg olyan hangot adtam ki, ami leginkább egy kölyökmacskára emlékeztetett. Minek avatkozol bele más dolgába, te nyomorék, dühöngött Deme, aki már nem ütött, csak bámult le rám, csalódottan, azt latolgatva, mit kellene velem még tenni, és ez a tekintet volt az, ami igazán megrémisztett, mert sötét verziókat láttam benne, talán még halált is. Sírni kezdtem, most már teljes nyíltsággal, mire Deme megenyhült, és ennek jelenként leköpött, városi nebátsvirág, mondta még, majd elmentek, magamra hagytak könnyeimmel, de előtte Soma bedobta a bokrok közé a fűrészt. Jó sokáig tartott, amíg rátaláltam, majd az alkonyatban hazaóvakodtam, szégyellve az arcomon pirosló tenyérnyomot, és a szemem alatti sajgást, de leginkább azt, hogy nem mondtam el őszintén nekik kritikámat, hogy milyennek látom őket valójában, és tudtam, erre már soha nem is lesz alkalmam.

Nagyanyáméknak azt hazudtam, pár idegen fiú kötött belém a Nagyréten, és láthatólag kétkedve, de elfogadták, talán fel se tűnt nekik, hogy aznap milyen hamar nyugovóra térek az utca felőli kisszobámban. Sokáig nézték a tévét, annak hangjaira aludtam el.

És a kopogásra riadtam az éjszaka közepén. Valaki halkan kocogtatta ablakom üvegét. Ijedten kikeltem az ágyból, és már kiáltani akartam nagymamámnak, amikor a redőny alatti félméteres részen, amit azért hagytunk, hogy az utcai láma fénye bevilágítson a szobámba, ebben az ezüst sávban feltűnt a tündér feje. Kezével hívogatóan intett felém.

Óvatosan odamentem, és bátortalanul visszaintettem neki. Mutatta, nyissam ki az ablakot, arcán halovány félmosoly látszott, talán ebből nyertem bátorságot, mikor engedelmeskedtem neki, és ő benyúlt, és megfogta csuklóm, amitől lágy bizsegés kélt testemben, és éreztem, a bordáim közt lüketető fájdalom eltűnik, és a szemem alatti duzzanat sajgása is elfoszlik. Ennyi volt csak. Elengedett, majd intett kerek fejű botjával, és eltűnt a sötétben.

A bot miatt azonnal tudtam, hogy nem csak nálam járt. Alvás helyett jó ideig azon töprengtem, mit csinált Somával, és persze sejtettem, hogy Demét is meglátogathatta. Fogalmam se volt, honnan tudta, hol lakunk, de persze egy tündérnél ez nem tűnt nagy kunsztnak. Inkább az volt a kínzó kérdés, hogy mit kaptak tőle kínzói.

Ezt csak később, sokkal később értettem meg igazán.

A verés után elhatároztam ugyanis, hogy megszakítom a kapcsolatot a másik két fiúval. Ez nyilvánvaló volt a történtek függvényében, ugyanakkor az éjszaki látogatás izzó kérdést hagyott bennem sorsukat illetően. Döntésemet időlegesen felülbírálva másnap délelőtt meglátogattam mind a kettőt, ám Deme nem ért rá, mert olvasott, üzente meg nagymamájával, Soma pedig anyjának segített az ebéd kapcsán. Ezt ő maga mondta a kapun keresztül.

Meglepő volt mind a két fejlemény, hisz Deme kezében soha nem láttam könyvet, Soma pedig általában lenézően nyilatkozott az anyja házimunkájáról, számára apja volt az igazi szerepmodell, persze akkor még nem ismertem ezt a kifejezést, de idő kellett ahhoz is, hogy megértsem, mi történt velük aznap éjjel, idő, és a nagyanyámék és mások elbeszélései, később pedig a közöségi oldalak, melyek segítségével távolról végigkövethettem tragikus sorsukat, az átkot, melyet a tündér rótt ki rájuk aznap éjjel.

Soma egészségügyi szakközépbe ment, és ápolónak tanult, ami igen ritka volt a fiúk körében, később egy főváros alapítványál helyezkedett el, hajléktalanok segítésével, ellátásukkal foglalkozott.  Innen került be harmincévesen abba a programba, aminek keretében Arikába, az egyiptomi határnál lévő menekülttáborba vitték, ahol főképp himlős gyerekek ápolt. Sokat posztolt tevékenységéről, önarcképein még évek múltán is felimertem annak a kissé csúfondáros mosolynak az árnyát arcán, ami oly ismerős volt gyerekkorából, de tekintetében látni véltem egyfajta furcsa meghökkenést is, mint aki nem érti, mi történik vele. Öngyilkos merénylő mellényéből szerteszét szálló szegecsek ölték meg a kairói piacon.

Deme sorsa sokkal korábban lezárult, és itt némiképp pontosabb a kép, mivel később kollégám lett az a lány, aki vele járt a tanárképző főiskolára. Mert Deme igazi könyvmoly lett, már nagyanyám is mesélte, hogy napközben ki se jön a házból, egészen lesoványodott, és nagyon megváltozott egyébként is, sokszor hallották az ablakon keresztül veszekedését apjával, mert dolgozni, segíteni már nem akart. A gimnáziumot kitűnőre végezte, dicsekedett az anyja nagyanyámnak, amit furcsálltam, hisz emlékeztem, általános iskolában bukdácsolt, és azt gondolom, ezután el akart kerülni a szülői háztól, azért jelentkezett az ország távolabbi részében lévő főiskolára. Nála műveltebb és érzékenyeb embert nem láttam, írta meg később a munkatársam, és talán ez a kettő lett a veszte, mivel végzős korukban Deme hónapokig csiszolta novelláját, amit végül beküldött egy országos irodalmi folyóirathoz. A kézhez kapott kritika nem volt annyira legorombító, később olvasta ez a munkatárs is, a szülők nem vitték el, csak a  ruháit a kollégiumi szobából, épp ott voltam, mondta a telefonba, nagy, tenyeres-talpas parasztok voltak, nem tudom, hogy lehetett ilyen éteri fiuk, mesélte, és én elhűlve hallgattam ezt a rajongó leírást, ami egyáltalán nem illett az én gyerekkori ismerősömre. Ahogy ő se illett már ebbe a világba, és talán a kritika kézhez vétele volt az utolsó csepp, a végső lökés ennek beismerésére, mivel nem sokkal később, még a diplomavédés előtt vonat elé ugrott.

Felülnézetből, utólag áttekintve az eseményeket, könnyű lenne azt mondani, hogy egyértelmű a kapcsolat. A tündér látogatása utáni reggelen az ambivalens érzések ellenére is aggódtam értük, ezért kerestem fel őket. Attól féltem, álmukban bántotta őket. De most már azt mondanám, hogy buta voltam, hisz a tündérek soha nem cselekednek rosszat, csak jót, és a jó ez esetben talán az volt, hogy a fiúk eltorzult, család, környezet és biológia által deformált jellemét kiegyenesítette, felerősített bennük olyan vonásokat, amik alapján gyönyörű életpályát tudtak volna befutni. A tündérmesék törvényei azonban nem ilyen egyértelműek. Ami egy nézőpontból jócselekedet, az a másik szempontból átok.

Most, hogy fél tucat neurózisom miatt alig merek kilépni lakásomból, hogy nem iszom csak forralt vizet, és nem eszem csak nyers zöldséget, és a pszichológusom szerint jól haladok, bár már három éve is ezt mondta, és hogy rettegek többek közt az atomháborútól, a kutyaugatástól és az erős szagoktól migrénes roham tör rám, és mindezeken túl örökké zsémbes és mogorva lettem, az embereket nem bírom elviselni, emiatt otthonról dolgozom, kényszeresen megszámlálom a házhoz szállított kínai ételben a rizsszemeket, és felnőtt életemben soha nem volt még párkapcsolatom, gyerekként is csak egy kósza, félreértett szerelem, most azt mondom, hogy néha megéri rossznak lenni, néha igenis a rossz cselekedeteket kell választani, mert most sokkal boldogabb lennék talán, ha aznap éjjel nekem se csak a testi bajaimat gyógyítja meg a tündér.

vége

Nem is olyan rég volt itt egy elég kritikus írás a horrorirodalom legismertebb művéről, és talán az újraolvasásból jött a most következő novella ötlete. A lényeg nem is a jól ismert vámpírmotívumok összekapcsolása a 1848-49-es szabadságharc egy tanújával, hanem hogy a honvéd naplója, mely rögzíti a természetfölötti eseményeket egy olyan világban kerül elő, válik kutatás tárgyává, ahonnan nagyon is hiányzik valami avagy inkább valaki. És itt nem állunk meg, ez a világ számtalan egyéb dologban is különbözik majd. Hosszabb írás, remélem, megéri a rá szánt időt.

Az első magyar horrortörténet

Demény kilencvenkettőben szerzett tudomást az első magyar horrortörténetről. Akkoriban egy balassagyarmati antikváriumban dolgozott, ami abból állt, hogy kiszolgálta vevőket a szűk, porszagú boltban, vagy kiment terepre azokhoz az eladókhoz, akik hagyatéki gyűjteményeket, nagyobb tételeket próbáltak értékesíteni. Egy ilyen útja során Medvesalján járt, egy kis zsákfaluban az Ipoly mentén, ahol mintha megállt volna az élet, és a lakosok talán még Gorbacsov meggyilkolásáról se hallottak, aminek következtében a szovjet birodalom széthullott megannyi fénylő, izzó darabra. Felhős, szürke májusi nap volt, heves, meg-megújuló szélrohamokkal, amikor megérkezett. A település egy völgybe húzódott, az egyik meredek hegyoldalra vivő utcája végén volt a cím, ahova mennie kellett. A ház az utcafronton hosszan elnyúló, a parasztbarokkot jóval meghaladó, elegáns, százéves épület volt. Árnyékos tornácán  egy középkorú, katonás tartású férfi várta Deményt.

Tímár, mutatkozott be erős kézszorítással, én hívtam magukat az unokaöcsém, a néhai Schédel Károly könyvei ügyében. Demény követte őt  a hűvös és sötét épületbe, ahol egy előtérből valamiféle dolgozószobába jutottak, melyet egy íróasztal és egy falnyi könyv uralt. Elhúzhatom a  függönyt, kérdezte Demény, mire a másik vállat vont, csak nyugodtan, mondta a küszöbről, majd zsebéből egy ódivatú, csontfejű pipát vett elő, zavarja, kérdezte, mire Demény intett, közben szórakozottan megismételte, csak nyugodtan, és így, amikor belekezdett a könyvek tanulmányozásába, kellemes, kissé fahéjas füst terítette be a szobát.

Az unokatestvérem könyvtáros volt Szécsényben, mondta a férfi, szenvedélyes olvasó és könyvgyűjtő, van pár ritkaság is talán. Demény azonnal látta, hogy igaza van, volt jó pár tizenkilencedik századi kötet, egy első kiadásos Babits, és Csáth dedikált verseskötete, A varázsló ébredése, melyet a morfiumból kigyógyulva írt. Jó kereskedőhöz méltón flegma arccal nézegette a címeket, néha kivett egy-egy könyvet, átpörgette, majd visszatette. A másik közben megunta a dolgot, otthagyta őt, és Demény nagyjából ezután találta meg az első magyar horrortörténetet.

Bőrkötésű, naplóformájú kötet volt, és ahogy kézbe vette, egy halom megsárgult papír hullott ki belőle, rajtuk cikornyás, régies kézírás. Visszarakta őket a napló lapjai közé, melyeken jóval olvashatóbb betűkkel feketéllettek feljegyzések. Az elejére lapozott, és ugyanezen kéz által írva ott volt a cím is: Rády Mihály honvédtiszt feljegyzései – Az első magyar horrortörtént. A napló tulajdonosaként Schédel Károlyként volt jelölve a lap alján.

Demény nem tette volna azt, amit tett, ha nem rajong kamaszkora óta a horrorirodalomért. A szerelem akkor kezdődött, amikor először olvasta Ottlik könyvét a kísértetjárta katonaiskoláról, amely később világhírűvé tette a szerzőt. A legtöbb felnőtt olvasóval ellentétben nem nőtt ki ebből a rajongásból, megtanult angolul, és a fővárosi antikváriumok segítségével megismerte Poe, Lovecraft munkásságát, sőt, eljutott hozzá Stephen King remekműve, a Derengés is a hegyvidéki kunyhóban rekedt családról. Amikor tehát erre az egyszerre megdöbbentő és izgalmas címre pillantott, megborzongott, ugyanakkor erős bizonyosság uralta el, hogy itt valami különlegesre bukkant nemcsak a magyar irodalom, hanem a saját élettörténete szempontjából is. Gondolkodás nélkül begyömöszkölte a kötetet nadrágja és hasa közé, eligazgatta rajta a kopott, fekete pulóverét, majd kilépett a szobából az előtérbe, ahova alig ért el odakintről a fény, és elkiáltotta magát, uram, végeztem.

Később, mikor visszagondolt, hazafelé a vastag fákkal szegélyzett úton, nem tudta volna megmondani, honnan bukkant elő vendéglátója, de egyszerre csak ott volt mögötte, és lágyan válaszolt, rendben.

Demény zavartan megfordult, majd figyelte, ahogy a férfi egy hamutartóba üríti a kosfejet formázó pipáját, és közben mondott egy nagyjából elfogadható összeget, aminél persze egyes tételek miatt a gyűjtemény jóval többet ért. A másik egy pillanatig tűnődött, arca kissé gunyoros kifejezést öltött, és Demény meg mert volna esküdni, hogy tudja, hogy át akarják verni, de végül bólintott, legyen, én úgysem vagyok egy nagy olvasó, tette még hozzá, mintegy mentegetődzve. Megbeszélték, hogy Demény másnap eljön a bolt nagyobb autójával, melynek puttonyos rakterébe elfér az összes könyv, majd elbúcsúztak.

Hazafelé autózva Demény nem bírta ki, és megállt egy földút behajtóján, majd ölébe vette a naplót, és belelapozott. Ahogy olvasott, egyre izgatottabb lett, ezért letekerte az ablakot, hagyta, hogy a szél a közeli Ipoly vízszagával borzolja haját. Nem is figyelt az idő múlására, csak mikor szemközt a nap bekerült a szélvédő felső pereme alá, akkor vette észre, hogy a délután nagyrésze elment.

A szöveget író Schédel Károly könyvtáros tulajdonképp egy olvasónaplót készített. Az elején részletezte, hogy miképp jutott a honvédtiszt feljegyzéseinek birtokba ezerkilencszáznyolvankilencben: a szécsényi irattár állományát felülvizsgálták, és számos polcnyi kéziratos anyagot átszállítottak a könyvtárba, mondván, hogy inkább oda illenek tartalmuk miatt. Schédel kapta feladatul, hogy nézze át az iratokat, melyik az, mely bekategorizálható, mint értékes tartalommal bíró antikvitás, és melyik az, mely a megsemmisítés által örök feledésre ítélhető. Századfordulós  számadások, háborús naplók és iskolai évkönyvek keveredtek a papírrengetegben, és két hét telt el, mire Schédel eljutott Rády memoárjához. A kézzel írott, jó harminc oldalas szöveg a honvédtiszt visszaemlékezése volt a negyvennyolcas eseményekre, a negyvenkilences aktivitására és az ezt követő bukás során bekövetkező különös történésekre.

Schédel utánajárt hőse előtörténetének, és az irattári ismerősei segítségével kiderítette, hogy Rády  középnemesi családból származott Losonc mellől, az apja jogi pályára szánta, jurátusként a fővárosban maradt egy közepesen neves ügyvédnél, és itt érte a forradalom, melynél története és naplója egyes szám első személyű elbeszélése felveszi a fonalat. Schédel több ízben átadja a szót a szerzőnek, néha több sornyit idézve művéből. Kerek, jótanulós betűinek tolmácsolásában zavarosnak tűnnek a forradalmi március képei, melyeknél Rády jobbára tétova szemlélő, egyedüli jelentősebb tette, hogy ott van Kossuth és Táncsics fogatánál, nagyon fáradtnak tűntek, jegyzi meg a frissen szabadult rabokról. Kivárásos álláspontja a horvát támadás hírére radikalizálódik, nemzetőrnek áll. Hamarosan a harc sűrűjében találja magát: Pákozdnál még hátul marad Teleki tartalékosival, de Bécs kudarcot vallott ostrománál már részt vesz a második rohamban. Ezután Szegedre vezénylik négy tucatnyi rác fogollyal, meséli, és színesen előadja, miképp próbál meggyőzni egy ellenséges tisztet a forradalom ügyének. A délvidéken marad, őrjáratokat vezet, több kisebb határmenti összecsapásban kitünteti magát. A tavaszi hadjárat során visszakerül a fő hadműveletek sodrásába. Nagysallónál egy golyó könnyedén felszántja bal válla húsát, három napig fájt, mint a fene, de aztán alábbhagyott, sebláz nem keletkezett, írja megkönnyebbülten. Komárom bevétel után a fősereggel Buda ostromára vonul, és színpompás leírást nyújt a végső, egeket is megrengető rohamról, mely során két társát is kilövik mellőle. Rövid időre hazatér, anyám nem bírta abbahagyni zokogását láttamon, írja, de mikor megkezdődik a magyar sereg kényszerű összpontosulása Temesvár irányába, visszatér Görgey hadtestéhez. Sokáig várakoztatják egységét a várostól jó húsz kilométerre, majd lóhalálban a kibontakozó csatába küldik őket. Látja Bemet holtan lebukni a nyeregből, és a kavarodásban próbálja visszatartani a menekülő társait, de ekkor egy orosz dzsidás eltiporja lovával.

A következő lélekzetemmel már  a rabság levegőjét szíttam magamba, vallja meg keserűen. Rögtönzött fogolytáborban tér magához Aradon, úgy emlékszik, hallja, hogy a várfalnál ácsolják a bitófákat, de nem nekik szánják, mert őket megindítják lassú menetben Oroszország felé. Feljegyzéseim zubbonyom belső zsebében jöttek velem, de íróeszközeim elveszejtem, szögezi le, vagyis minden ezután történő esemény visszaemlékezés.

Schédel itt félbeszakítja az összefoglalót, és kitér a napló utolsó harmadának a problémájára. Amit ugyanis Rády – érthető okból – titkosírással írt. Nem volt túl nehéz megfejteni, vallja be a könyvtáros, főképp, hogy gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt a rosette-i kő kódjának felszálazása. Schédel a karakterismétlődésekből indult ki, és mivel tudta, hogy az eredeti nyelv a magyar, az ebben lévő hangzók statisztikai gyakorisága alapján jó másfél hét alatt megérti a kódot. Átültette a szöveget, de ahogy haladt benne előre, egyre bizonytalanabb lett, hogy jól dolgozott-e, vagy hogy mindez nem valami tréfa-e, végül munka közben arra jutott, hogy Rády talán egy romantikus fantáziát ír le megmenekülése történetében, egy látomást, amit a fejsebének sebláza diktált, az események bizonyára sokkal prózaibb fordulatokkal eshettek meg.

Egészen bealkonyult, mikor az antikvárius idáig ért az olvasásba, és már a levegő is lehűlt annyira, hogy hazafelé be kellett kapcsolnia a Csepel fűtését. Bejelentkezett a boltba, ahol főnöke épp zárt, majd hazautózott, a város szélén lévő házhoz, ami szüleié volt, de mivel ők elhaltak, évek óta egyedül élt benne. A közeli boltban tejet és kiflit vett, ezt vacsorázta, mivel az egyszerű étkeket szerette, és gyorsan is lehetett végezni vele, márpedig mielőbb be akarta fejezni a könyvtáros szövegét. Nem volt már hosszú a maradék, kilencre a végére ért, aztán csak ült az anyja kedvenc fülesfoteljében, és a kisasztalon lévő, zöld ernyős lámpa megnyugtató fényébe meredt.

A honvéd történetének utolsó szakasza zavarba ejtő, hihetetlen és rémisztő volt.

Rádyt és húsz társát három orosz katona kísérte kínkeserves menetben végig Erdélyország mind jobban magasodó tájain. Fejsebét, melyet estében szerzett, nem ápolta senki, csak a hűvös esti levegő. Fű volt az ágyuk, az ég sötétje a paplanjuk. Reggelente arcukról mint könny csorgott a harmat. Lázas rohamok és tétova képzelődések gyötörték a férfit, ahogy ott botladozott a többiek közt, egy ízben például apját látta a fák által félig takarva, sápadt, szigorú arccal figyelte őt, majd intett, és megfordulva elsétált. Elmondta e látomást Petőfi nevű rabtársának, aki korábban, civil életében Pesten volt nyomdász. Hosszan nézett a jelzett irányba, de nem sajnos látott semmit, zárja csalódottan a jelenetet a rab.

Ahogy a Kárpátokba értek, az idő elromlott, mind vaskosabb felhők dalmahodtak felénk, írja. Egy pásztor vetődött útjukba, nyáját az ellenkező irányba, lefelé terelve, és tört magyarsággal figyelmeztette őket, hogy jön a vihar, hozzá riadt arccal, botjával felfelé mutogatott. Merre járunk, kérdezte a honvéd, mire a másik már meg se fordulva válaszolt, a Borgói-hágón. Akkor még nem tudtam, hogy itt lelem szabadságom el, vallja be Rády. Amikor a vihar lecsapott rájuk, azonnal a menekülés ötlött fel benne. Éjsötét lett a tájon, a sűrű pászmákban érkező eső elől őrök és foglyok egy közeli fenyves oltalmába húzódtak, de ez nem volt jó választás, mert kisvártatva villámok kezdtek cikázni, és szikrázva lángra lobbantottak egy fát a közelükben. A végítélet eme tombolásában a muszka térdre esve könyörgött istenéhez, festi le a dinamikus jelenetet a fogoly, és én ekkor futottam bele a rengetegbe. Lövés dörrent, de nem sebezte meg, az üldözés pedig eszébe se jutott fogvatartóinak. Óvatosságból az erdőben haladt tovább, később, a vihar csillapodásával pedig kényszerűségből, mivel nem találta a kiutat, egészen alkonyatig. Ekkor már egyre csak felfelé hágott, míg meg nem ritkultak a fák, hogy helyettök a sziklák uralják a terepet, és így elém tárult a várkastély képe, írja. Itt Schédel átadja a szót teljes egészében a napló szerzőjének.

Úgy magasodott a hegyorom tetején a közelgő félhomályban, mint egy nagy, sötét madár. Közelebb érve középkori romnak tűnt volna, ha a kapu boltíve és mögötte egy vaskos lakótorony meg egy másik épület teteje nem emelkedik épen. Tétován a kapuboltozathoz mentem, és látom, kis ajtó nyílik a leeresztett rácsozaton, résnyire tátva is. Belöktem, majd benyomultam az udvarra, ahol teremtett lelket se találok. Valamiféle palotaféleség volt az imént látott épület, annak derekábul nőtt a torony az ég felé. Felmentem a lépcsőjén, majd illedelmesen kopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Próbáltam, és a kilincs megnyílt kezem alatt. Egy nagy, sötét csarnokba jutottam, melyet némiképp bevilágított a kelő hold fénye. Valaha színes, most feketére aszott drapériák fedték falát, jobbról lépcsőív kanyarodott a torony törzsébe. E fogadóterem túl huzatosnak tűnt, és a bal oldali, lefelé vezető nyílásból egyébiránt is sűrű, miazmás, savanyú szag áramlott felfelé, ezért felhágtam a toronyba, ahol is három szintet találtam. Az elsőn mindenféle bútor és egyéb tárgy volt felhalmozva a négyzetes helyiségben, a rokkától kezdve a bölcsőn át az ósdi pikáig. A másodikba törött tükör csillámlott a padlón, körötte a fal mellé tornyozva székek és padok, talán a lenti csarnok kellékei, de láttam pár rozsdás kardot, nehéz fejű buzogányt és ajtónállók kezébe illő alabárdot is. A harmadik lehetett a középkori nagyúr lakóhelye, mert itt ím díszes, baldachinos ágy, mosdóállvány és puha szőnyeg fogadott. Nem törődtem én a porral és pókhálókkal, se azzal, hogy az ágynemű már szinte szétfoszlott, lefeküdtem egy könnyebbült sóhajjal. A fedetlen ablaknyíláson az éji szél baljós sivítással szüremkedett át, ez a zaj kísérte elalvásom, meg a fejem lüktetése, mely a menekülésem óta, talán a magasság okán egyre erősebb lett. Aztán az éj legsetétebb órájában felriadtam, mint a vad, mely nyughelyén, a bozót mélyén váratlan neszezést hall. A szél fúvása már elhalt ekkorra, de jött helyébe más. Motyogás, halk sutyorgás kélt előttem. Volt annyi ösztönből való lélekjelenlétem, hogy csak résnyire nyitottam szemem, de így is tisztán láttam, mivel a hold ezüst fénye bevilágított az ablakokon, hogy négy női alak áll ágyam végiben. Engem bámultak izzó, könyörtelen szemmel, mint akik a prédát tanulmányozzák, és közben hozzá halk diskurzust folytattak oláh nyelven. Úrias, bár igen régi öltözékük arányos, kecses alakot takart, arcra mind vonzónak tűnt, ha nem lett volna kifejezve vonásaikban valami állatias éhség, és ha nem uralkodik el bőrükön az a zöldes és sápadt szín, ami a pár hetes holt sajátja. E külszínt megerősítette az elterjengő sírbolti szag, mely ellepte a szobácskát, hogy levegőt se bírtam venni. A beszédjük kisvártatva veszekedésbe torkollt, érezni véltem, hogy rajtam marakodnak, mint a gyermekek a játékon. A perpatvarból a legsudárabb, egyben talán legidősebb került ki, egy vörös hajú asszony, aki parancsolóan utasította a másik hármat, mire  azok hátrahagytak őt velem, durcásan elvonulva a lépcső irányába. Tovább folytattam a színlelést, de immár valós dermedtséggel, mert a látomás kis várakozás elteltével felém indult. Lekuporodott ágyam széliben, és megbizonyosodhattam, hogy a bűz valósan belőle árad, alig tudtam elfojtani fintorom és köhögésem. Hosszan bámult, izzó, vöröses tekintete reám szegeződött, arca megfeszült, vicsorgott, akár a toportyán Aranynál, és kimutatta nagy, éles fogait szájában, majd ráhajolt nyakamra. Eddig bírtam lelkierőmmel, ellöktem, magamtól, majd felugorva kiiramodtam a szobából. A boszorkány vészjósló és csalódott vijjogással a nyomomba eredt. Iparkodtam le a lépcsőn, és e hang szinte kivájta fülemet, de tudtam, nem fordulhatok hátra, mert a rém látására talán elveszteném maradék józanságomat. A második emeleti fordulóban szerencsétlen lábam összvegabalyodott, és oldalamra estem. De talán így volt jó, mivel az itteni szobában észrevettem valamit, megcsillant rajt a fény. A padlón, a fegyverek közt egy vaskos bárd nyugodott. Felkaptam, kirontottam a lépcsőre, és szembefordultam üldözőmmel, aki már ott is volt rajtam. Csak annyi lélekszakadásnyi időm maradt, hogy felé sújtsak. Bizony, szerencsés csapás volt, nyakban kettészelte a bestiát. Feje koppanva bucskázott le mögöttem. A teste viszont egyenest rám zuhant. Betegségben meggyöngülve nem bírtam el súlyát, hátrestem, a kemény lépcsőfokokon megzúzva húsom, csontom. Nagyobb baj volt, hogy a boszorkány súlya rám szorult, sőt, a legnagyobb baj ezután esett, bár ezt csak később értettem meg, nevezetesen hogy nyaktőjéből eredő fekete, bűzős vére egyenest arcomba, szemembe és számba fröcskölt. Isten a tanúm, igyekeztem elfordulni, és kiköpni e iszonyatos ízű miazmát, de be kell vallanom, valamennyit lenyeltem. Akkor még nem tudtam mit jelent ez, sem azt, milyen szerencsétlenséget hoz szegény fejemre, sőt, családomra. Lelöktem magamról a lassan csendesülő tetemet, és arcom törölve kábán talpa kászálódva lebotorkáltam lépcsőn. Minden gondolatom akörül forgott, hogy csak ki ezen elátkozott helyről. Az előtérbe érve rettegve kutattam társnői jelenlétét, de nem mutatkoztak. Talán annak okán, hogy a nagy, mennyezethez közel első ablakokon már a hajnal derengése tapogatódzott be – köztudomású, hogy a kísértetek és egyéb pokolbéli ártó szellemek nem bírhatják az áldott nap fényét. Kirontottam a szabad levegőre, és nekivágtam kínkeserves utamnak hazafelé.

Schédel itt visszaveszi a szót, mivel úgy véli, a hazafelé tartó gyaloglásból, pajtákban való bujkálásból, jó magyar parasztok vendéglátásából álló szakasz mögöttes, rejtett folyamatai miatt érdekes inkább, mint maguk e jelenetek okán. A leírásból ugyanis kiolvasható Rády különös átalakulása. Napról napra mind nagyobb távokra képes, gyorsan halad, ereje nem lankad, egyedül a napfény zavarja szemét, noha amúgy is, óvatosságból inkább éjjel vándorol. Magyar területre érve már a fejét kínzó seb is eltűnik, sőt, még a nyomát sem érzi tapogatódzó ujjai. Debrecen könyékén éri az első igazán furcsa tapasztalás, mikor a szalonnaszagú város külterületén egy istállóban húzza meg magát nappalra. Egy szegény tehén árválkodik odabenn, talán beteg volt, azért hagyták hátra. A honvéd próbál valamennyi tejet kisajtolni tőgyéből, de az üres, és ekkor kezem körmével megfakasztottam az egyik hasalji nagy eret, jobb híján az abból kicsorgó édes vért ittam kínomban, vallja be Rády, majd megjegyez két dolgot, egyrészt, hogy az állat csodamód békésen tűrte e aktust, mint aki révületbe esik a húsára tapadó férfiajkaktól, másrészt hogy a förtelmes nedűtől még nagyobb erőre kap, éjjel hatvan kilométert gyalogol egyvégtében.

Miskolc felé ível útja, hogy a Putnok, Eger, Somoskő vonalon érjen el északra. Továbbra is napközben halad, noha a győztesek őrjáratai ezen a vidéken megritkulnak. Tojást lop, erdei bogyókat fogyaszt, ám mind kevesebb étvágya van, ezt betegsége utóhatásának tudja be. Szeptemberre érkezik meg az atyai házhoz, ahonnan pont az hiányzik, akinek kézszorítására úgy vágyik. Anyám sírva omlott karjaim közé, és én az út alatt úgy meggyöngültem, hogy alig bírtam súlyát, pedig öregségében pihekönnyű volt már, írja a viszontlátásról. A könnyek a gyász könnyei is, Rády apjának szíve a fegyverletétel után megszakadt bánatában, a nagy hazafi nem bírta elviselni a nemzet pusztulásának és fia eltűnésének kettős fájdalmát. Lakomban húzódtam, leírtam kalandjaimat naplómban, majd naphosszat a hűs szobában búslakodtam, étvágytalanul, kedvtelenül, jegyzi le a honvéd, akinek egyébként sem tanácsos mutatkozni ebben az új világban. A pipám szíttam, amit jó apám hagyott reám, de bensőmben vad, fékezhetetlen éhség kerekedett lassan, vallja be zavartan, aztán többször vissza-visszatér e éhség eredőjére, melyet nem tud betölteni semmivel, minden falat kifordul szájából, ám a kínzó vágy valami meleg, sűrű és tápláló iránt ott dolgozik benne. Hamarosan csontsovánnyá fogytam, írja, ím, bizonyossá vált, hogy a boszorkány vére fertezett meg valami istentelen kórral. Schédel szinte látni véli maga előtt, ahogy a férfi kedvetlenül ül szobájában, sűrű füstbe burkolózva. Letakarta a falitükröt is, jegyzi meg, hogy ne zavarja új, keskeny ábrázata. Szemfogam veszedelmesen megnőtt, rögzíti Rády, ami zavarba ejtően emlékezteti várbéli támadójára, ezért utóbb már reszelővel akartam kezelni. Aztán október elején hirtelen megtörténik tragédia, ami a történet végkifejlete egyben.

Egyedüli látogatóm anyám volt magányomban, vezeti fel az eseményeket a honvéd, de azt nem sejtettem, hogy sokszor éjjelente is ott virraszt, és imádkozik ágyamnál. Az elbeszélés itt Schédel szerint kissé zavaros, mivel Rádynak nincs lelkiereje mindent leírni, de az tény, hogy egy hajnalon hideg kéz érintésre riad, talán az anyja fésül önkéntelenül ki egy tincset homlokából, mire ő ösztönösen megragadja a szülői csuklót, és mohón, szomjasan belévájja fogait. Az anya egy halk sóhajjal ágyára omlik, és hagyja, hogy a fiú kiszívja belőle az életet. Mert ez történik, Rády, mint valami pióca megtelik vérrel, majd jóleső, fáradt álomba zuhan.

A nap komor fénye ébresztett, írja, és elmémet őrület rohanta meg, mikor láttam, mit tettem: ajkaimra rászáradt a legkedvesebb lény vére. Van azért annyi lélekjelenléte, hogy az első görcsös idegroham után anyja testét átviszi a saját szobájába, hogy a szolgák ott találják meg. A csuklón lévő apró sebeket senki nem veszi észre, jobb híján szívszélhűdésre gyanakodnak. Halottkám, boncolás akkoriban nem volt, így két nap múltán az erdő szélén lévő családi kriptában temetik el a jó asszonyt.

Rádyt a gyász és az önvád összetöri. Nem láttam életem értelmét tovább, vallja be keserűen, és anyja gyógyszeres ládikájából laudániumot vesz magához, de mielőtt cselekedhetne, még egy szörnyű élmény vár rá. A temetést követő viharos éjjelen akarja elkövetni tettét, előtte még letisztázza a rejtekírásos feljegyzéseit, melyeket tanúságul akartam hagyni, magam se tudom már kinek, talán annak, aki mindent lát, rögzíti története vélt lezárását. Ahogy végez, fáradtan íróasztalára dől, elfeledi az altatót, és a közelítő mennydörgés se zavarja már, fekete álomba zuhanjon. Kopogásra riad.

Anyám halovány arcát láttam a villámok fényinél ablakomban, írja a titkosírás betűivel később. Azonnal megérti, hogy a várbeli kórság, melyet idáig hurcolt, megfertőzte a drága szülőt is, aki most izzó tekintettel egyre az üveget veri. Szerencsére a zajt elnyeli a vihar hangja, és arra is jótékony fátylat borít, ami ezután következik. Rády apja szobájába siet, és a katonaládájából előveszi vaskos pengéjű kardját, még Győrben forgatta, Napóleon ellen, azzal megy ki az éjbe. Elképzelni a jelenetet, ahogy rettegve hátrakerül, az eső veri a földet, a fejét, dobol az egész világon, és ennek ütemére lépked egyre közelebb az ablaknál álló alakhoz, majd egy mennydörgés harsonaszavára emeli a kardot, és lesújt vele az elátkozott teremtésre, oly módon, ahogy tette azt a várban üldözőjével.

Leírhatatlan a bánat, mely úrrá lett rajtam, vallja be szobájába térve, nem látok más kiutat, csak az örök álmot e szeretett test mellett, végső nyughelyünkön.

Az ezt követő egy-másfél oldalon már csak Schédel kommentárja olvasható. Függetlenül a valóság és az elbeszélt események viszonyától, büszke arra, hogy felfedezhette az első magyar horrortörténetet. Majd arról elmélkedik, hogy micsoda színpompás, izgalmas és borzongató irodalmi művet lehetne kerekíteni mindebből, hisz a vérivás, mint ragály, mely aztán segít visszatérni a halálból, olyan unikális jelenség az elbeszélésben, amit még soha, sehol nem olvasott. Egy egész mitológiát lehetne felépíteni erre a motívumra, írja izgatottan, amiből regények és novellák sora, sőt, akár filmek is készülhetnének.

Aztán témát vált, és a történet igazságmagvára kezd koncentrálni, bevallva, hogy nem hagyja nyugodni az elbeszélés vége. Ha a korábbi látomások a seblázas fantázia számlájára írhatók, az anyagyilkosság – ráadásul kétszer – vajon valós élmény avagy csupán Rády megbomló elméjének terméke, teszi fel a kérdést. Bejegyzéseiből kitűnik, hogy heteken  át foglalkoztatja  a rejtély, végül döntésre jut. Egy módon lehet bizonyosságot szerezni az ügy kapcsán. A honvéd végső szavaiból arra következtet, hogy visszavitte a kriptához anyja testét, majd ő maga is befeküdt mellé a sírba, és a kőlapot magára húzta, hogy aztán az altatóból végzetes mennyiséget vegyen magához. Ha így van, folytatja Schédel, akkor esély van rá, hogy a család kihaltával a sírboltot később nem bolygatták, vagyis elegendő felnyitni azt, és amennyiben egy fejtől elválasztott női csontvázat és egy ép férfi csontvázat találni benne, akkor Rády elbeszélése – legalábbis a különös szülőgyilkosság kapcsán – igaz. Hosszas kutakodás után, irattáros kapcsolatokat megmozgatva beazonosítja a Rády-család martonpusztai lakhelyét, mely korunkban félig szántó, félig erdő. Talán a fák közt megmaradt békében a sírhely, ha a házuk az enyészeté is lett, írja, majd végezetül közli is dátumát expedíciója napjának, mikor is fel kívánja keresni a helyet.

Aznap este, miután mindent átgondolt, Demény nyugovóra tért, bár sokáig nem tudott elaludni. Elméjében egymást kergették a gondolatok, és a lehetőségek. Végül éjféltájt mégis elszenderült. Álmában valaki besétált szobájába, megállt ágya felett, majd letérdelt mellé, és Demény nyakához hajolt. A jeges lélegzet érintésére riadt.

Felkapcsolta a kislámpát feje mellett. Egyedül volt.

Tolsztojt olvasva várta ki a  reggelt, majd étvágytanul ődöngött a házban, míg az idő előre nem haladt annyira, hogy telefonálhatott. Három hívást intézett, elsőként a főnökét tárcsázta, és rosszullétre hivatkozva szabadságot kért. A vonal túlsó végén a másik kicsit kivárt, mielőtt válaszolt, és hangjában Demény érezte azt, amit már hónapok óta sejtett, hogy a karrierje az antikváriumban hamarosan véget ér. A főnök kényszeredetten és ridegen gyógyulást kívánt, majd letette a kagylót.

Másodjára Schédel munkahelyét, a szécsényi könyvtárat hívta. Régi barátként érdeklődött a férfi után, azt állítva hogy ő a nyolcanhatos forralom után külföldre sodródott, és most tért csak haza. A könyvtáros, egy idősebb nő e történet hallatán némiképp meghatódott, és suttogva megosztotta a szomorú hírt Deménnyel, hogy Schédel meghalt, szűk körű temetése másfél hónapja volt. Állítólag kigyulladt az autója, és ő bennégett, tette hozzá keserűen, micsoda értelmetlen halál. Demény megfelelően hosszú csend után megrendülten megjegyezte, hogy ez hihetetlen, nem oly rég volt, hogy beszéltek, és itt azt a dátumot említette, melyre a napló szerint a sír felkeresése esett. Aznap már szabadságon volt, válaszolt  nő szomorúan, emlékszem, mivel én hagyom jóvá a távolléteket, előtte való nap láttuk utoljára szegényt. Vidékre utazott, ott érte a szörnyű baleset.

Letették, és Demény ezután erőt gyűjtött, mielőtt Schédel házát hívta. Sokig csöngött, amikor felvették, a jól ismert, erős, de választékos hang szólalt meg a kagylóban. A tegnapi antikvárius vagyok, mondta Demény köszönés nélkül, és úgy vélem, Rády honvéddal beszélek.

Nem volt zavart csönd, a másik azonnal replikázott, nem tudom kire gondol fiatalember, én Tímár Mihály vagyok, mondta kelletlenül, talán rossz számot hívott.

Nagyon is jó számot hívtam, erősködöt Demény, aztán elhadarta, mert attól félt, a másik leteszi, március másodikán Schédel Károly felkereste a Rády-család kriptáját, azzal a pontos céllal, hogy felnyissa azt, és megbizonyosodjon, hogy Rády honvéd egykori naplójában rögzített események valóságosak-e avagy a fantázia szüleményei.

És vajon mire jutott ez a bizonyos Schédel, kérdezte a másik most már enyhe gúnnyal.

Azt gondolom, hogy egy lefejezett test csontvázát találta, és még valami mást is, mondta halkan Demény.

Mit mást, jött a kérdés valódi érdeklődéssel.

Egy élőhalottat, melyet Schédel tette visszahívott a létbe, suttogta Demény. Talán a vérének dobolása mellkasában, talán csak a mozgás volt az, ami felébresztett hosszú álmából ezt a teremtményt, aki aztán mohó éhségében végzett vele, majd miután megrendezte Schédel halálát, unokabátyjának kiadva magát beköltözött házába. Csak nem számolt azzal, hogy a könyvtáros naplót vezetett, benne a maga eredeti feljegyzéseivel, amit én tegnap elhoztam, fejezte be diadalmasan Demény.

A vonal túlsó végén csönd állt be, végül a férfi köhintett egyet és torkát köszörülve kijelentette, még ha ez a hagymázas történet igaz is lenne, nincs semmiféle bizonyíték bármelyik szegmentumára is.

Konkrét nincs, ismerte el az antikvárius vállat vonva, de van valami, ami miatt én tudom, hogy igazam van.

Mi lenne az, kérdezte a hang a vonal túloldalán, mire Demény bólintott, a pipa. Rády az utolsó soraiban leírja, hogy csak kedvenc, kosfejes pipáját viszi magával a végső útra egy adag dohánnyal. Amit aztán gondolom, elszívott a kriptában. És ezt a pipát én tegnap a maga kezében láttam, honvéd.

A másik ismét hallgatott egy sort, majd közömbösen mondott valamit, és letette. Demény ebben a pillanatban értette meg, hogy igaza volt, és hogy túl messzire ment, és azt is, hogy élete Balassagyarmaton véget ért. Míg összerámolta a legszükségesebbeket, azon tűnődött, hogy valahol olvasta már Rády búcsúszavait, de csak a keleti országhatár felé, az Isztambul autópályán haladva jutott arra a következtetésre, hogy talán téved, és ezek a honvéd saját szavai: azt tanácsolom, ne várja meg az estét, mert a holtak gyorsan lovagolnak. 

vége