Ez a palóc horror régi dolog számomra. Még Mikszáth kapcsán jött elő bennem, hogy valamiképp végig lehetne járni azt, amit ő csak elkezdett a "Jó palócok"-ban. Ott csupán sejtetésként, színezőelemként jelenik meg a természetfeletti, de nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért éreztem mindig valamiféle hiányérzetet mondjuk a Bede Anna elolvasása után...Így aztán logikusan jött a gondolat, hogy palócként, és úgy is, mint aki gyermekkorát a palóc vidék szívében tölötte, újra kellene írni a "Jó palócok"-at, vagy még inkább: megírni horrorként, csak a természetfölöttire fókuszálva. Az anyag fele készen áll, az alábbi egy kihullott rész, ami nem biztos, hogy beleillik a koncepcióba. Ám ettől függetlenül itt a helye.

A mizseri hűtlenek

A szerkesztőségin derült ki, hogy van fél oldal üresség a vasárnapi mellékletünkben. András, a főszerkesztő a poros szekrény tetején álló, ötliteres Mumm pezsgőspalackra mutatott: – Aki szombat délig a legjobb anyagot hozza, az megkapja.

A folyosón, míg szétszóródtunk irodáinkba, odabicegett mellém Sanyika, az irattáros. – Hallom, a nyáron házasodsz…– vigyorgott rám. – Biztos jól jönne az az üveg. – Bólintottam, majd babonából kétszer megforgattam a gyűrűt ujjamon.

– A neten olvastam egy gyorshírt, amiről eszembe jutott egy régi anyag – kezdte csillogó szemmel. És elmesélte a mizseri kísértet esetét.

Az elmúlt évtizedekben négy furcsa haláleset történt Mizser község határában. A néphit mindegyiket egy helyi lányhoz, az 1948–ban öngyilkos lett Tőzsér Annához kötötte. A négy eset némely aspektusa kísértetiesen hasonlított egymásra: fiatal férfiak voltak az áldozatok, mind éjszaka, a falu melletti hegyoldalakban lelték halálukat, és az idegenkezűség egyiküknél sem volt bizonyítható.

– De maga a mód, az a legfurcsább – bólogatott Sanyika, már az irodájának csúfolt kis kuckóban. Fénymásolatokat tolt elém, azonnal láttam, az újságcikkek mindegyikét ő írta. – Ezek a szerencsétlenek sétálnak haza éjjel, valószínűleg a szomszéd faluból, Kazárról, mikor egyszer csak valamiért kapják magukat, elrohannak a legközelebbi villanyoszlopig, majd felmásznak a tetejébe, egészen a vezetékig. Aztán…huss. A helyiek szerint Anna szelleme kergeti fel őket.

Gacsos ujja egy raszteres képre tévedt. Megfeketedett, összegörnyedt tömeg feküdt a földön. Körötte mindenhol megégett a fű is.

– És a legjobb most jön! – Nézett rám ajkait nyalogatva Sanyika. Vastag szemüvege mögött eltorzult véreres szeme. – Hétfőn ismét megtörtént. Valaki kiütötte magát odafenn.

– Odafenn? –kérdeztem értetlenül.

– Mizser Nógrád megyében fekszik, közel a szlovák hátárhoz. – legyintett türelmetlenül. – Ha ezt a szálat – bökött a fénymásolatokra – hozzá tudod kapcsolni a hétfőihez – szerintem tiéd a pezsgő. És az elismerés…

Az jól jött volna. Két éve segédszerkesztő voltam a lapnál. Épp hogy Sanyika felett álltam pozícióban.

– Miét nem te mész? – kérdeztem gyanakodva. Dobbantott botjával: – A karambol óta én nem megyek két kilométernél messzebb a lakásomtól. Az számomra nagyjából másfél óra gyaloglás – mosolygott a földre keserűen. – Meg egyébként sem írok már. Ezeket….– ismét a korabeli cikkekre mutatott. –…neked kell lezárnod. Tudd meg, mi ez a kísértet. Vizsgáld meg, hogyan alakul ki egy hiedelem. Aludj ott, biztos van vendégházuk, nézd meg a helyszínt, bizonyíts, cáfolj…kitűnő terepmunka egy gyönyörű cikkhez.

Éreztem, hogy igaza van, ezért csütörtök délben kocsiba ültem, és felmentem Mizserbe.

A szűk kis falu sivár főutcáján egy öregasszony útbaigazított: – A polgármesterasszony az abc-ben van. Ott van a hivatala is.

Megálltam a bolt előtti sáros parkolóba. Ez volt a falu központja. Balra posta és kocsma, jobbra valami tájházféle, oldalában a körzeti megbízott irodájával. Az utca végén kőhajításnyira állt a templom. Körös-körül közepes dombok, zölden a friss, tavaszi életerőtől.

A bolt pultja mögött világszép leány fogadott. Másodpercekig csak némán bámultam rá, mert arca oly klasszikus arányossággal bírt, melyre itt, ezen az isten háta mögötti helyen végképp nem számítottam.

– Segíthetek? – kérdezte aztán elmosolyodva, mibe beledobbant a szívem. Már most tudtam, ősi férfimegérzéssel, hogy próbálkozni fogok nála, hisz soha többé nem jövök majd ide. És ő olyan típusú nő volt, akiről az ember még halálos ágyán is elgondolkozik. Miközben hátam mögött lehúztam, és zsebre vágtam gyűrűm, csak reméltem, hogy ott és akkor nem a keserű önvád tör majd fel belőlem.

– A polgármesterasszonyt keresem. – mondtam torkom köszörülve. – Kovács István, újságíró vagyok, és szeretnék egy riportot készíteni.

– A polgármester lánya vagyok, Orsolya – válaszolt ő, és felnyitotta előttem a pultot. Végre megpillanthattam alakját is. Gyors saccolás után egy kamaszkorból alig kiserdült testet vártam, ám az ormótlan fehér köpeny alatt felnőtt nőket idéző formákat véltem megpillantani. – Hátul dolgozik. Az irodában.

Káposztaszagú folyosón át egy kis, neonfényes helyiségbe vezetett. Negyven körüli, kövér asszonyság ült ósdi monitorja előtt, és elmélyülten gépelt valamit. A lány előadta neki, ki vagyok, míg én mellette állva szótlanul szívtam be aromáit. Hentesáru, szappan és némi izzadság keveredett illatában, otthonossá téve a helyzetet.

– Jöjjön csak, üljön le – intett felém a polgármesterasszony, és a mellette lévő, aktakötegekkel támogatott székre mutatott.

Bemutatkoztam ismét, és elmondtam neki, hogy a hétfői haláleset és a korábbi négy hasonló tragédia miatt jöttem. Szótlanul, tűnődve hallgatott, néha koppintva egyet szőrös ujjaival az asztal lapján. A végén mellékesen megjegyeztem, hogy akár egy egész napot rászánnék egy alapos kutatásra…

– Nem vártam volna, hogy Károlyt összekapcsolja valaki ezekkel a régi dolgokkal. – A legutóbbi áldozat keresztnevének említésére belém villant, talán rokonok. – De azt hiszem, nem baj, ha valaki összeszedi végre a tényeket – bólintott, eloszlatva kétségeimet, majd arca felderült. – Talán még haszna is lenne belőle a falunak. Turistalátványosságot csinálhatna belőlünk.

Megráztam fejem: – Én inkább a racionalitás talajáról közelíteném meg a dolgot. A cáfolaton lenne a hangsúly és annak bemutatásán, hogy miképp alakul ki egy hiedelem. A primitív és a babonás történetalkotás egzotikuma valóban…

– Primitív? – akadt fenn a szón, és arcán láttam, hibáztam. Hirtelen elkomorult és bezárult addig legalább érdeklődő tekintete. – Maga házas vagy eljegyzett valakit?

A lányra gondoltam, aki odakinn a pult mögött állt. – Nem.

– Akkor jó. Van egy csőszkunyhó odafenn a hegyen. Nagyjából azon a környéken, ahol Károly meghalt. Adunk magának hálózsákot, szendvicset és termoszban kávét. Ha cáfolni akar, készítsen riportokat, aztán töltse kinn az éjszakát. Hm?

Láttam rajta az elszántságot, de nem értettem a célt: – Ellenkező esetben…?

– Nem engedélyezem az írás megjelenését – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Megtehetem, a rosszhírünk keltése okán…

Rég szúrtam így el mindent egy rosszul megválasztott kifejezés miatt…de végül beleegyezőleg bólintottam. Ő kezet nyújtott, megrázta az enyémet, erősen, férfiasan, majd órájára nézett. – A bolt mindjárt zár.  A lányom majd felkíséri, megmutatja magának a helyet, ahol megtalálták Károlyt, és a kalyibát, ahol elalhat. Addig én összekészítek mindent estére.

– Ennek nagyon örülök – és most valóban így éreztem, mert képzeletemben felötlött a kép, ahogy egy fehér hálóinges lányalak lépdel az éjben csőszkunyhóm felé.

Míg kiment, hogy megbeszélje Orsolyával az elkövetkezőket, felhívtam a menyasszonyom.

– Igen, úgy néz ki, maradok – magyaráztam neki türelmesen. – Nagy sztori van készülőben. Én is szeretlek…

Alig beszéltünk három percet, de napjában többször is hívtuk egymást, ami számomra néha épp elég gondot okozott. Mikor a polgármesterasszony visszatért, két kávéscsészét egyensúlyozott maga előtt. Mialatt megittuk, a falu helyzetéről, az önkormányzati megvonásokról és lányáról beszélgettünk. Kiderült, Orsolya nem oly régen érettségizett, de a felvételije nem sikerült a jogra. Az egy év kényszerszünet alatt besegít anyja vállalkozásába.

– Itt is vagyok – jelent meg mögöttem a társalgás alanya. Már átöltözött, magasszárú bakancsot, széldzsekit húzott, és haját kiengedte, hogy az csigákban boruljon vállára. – Mehetünk?

Szótlanul hagytuk el a szélső házakat, és csak a patakparti kukoricásnál tudtam megtörni a csendet. – Mik a hosszú távú terveid? – kérdeztem sután letegezve. Általában jó társalgó vagyok, de szépsége feszélyezett. A domboldalon felfelé néha oldalra pillantottam, kitűnő metszésű arcélére, de minduntalan el kellett kapnom tekintetem.

– Szeretnék bíró lenni – magyarázta ő. – Azt hiszem, a bírói szakma válságban van. Igazából mindegy melyik igazságszolgáltatási ágazat, de ott szeretnék lenni, ahol szükség van rám….

A domb közepén jártunk, amikor eszembe jutott, miért jöttem. Épp a kisvárosi érettségijének értéktelenségét ecsetelte, és én szelíden közbevágtam: – Mit tudsz erről a Tőzsér Annáról?

Fürkészve rám nézett, majd elmosolyodott: – Azt hiszem, létezik. – Szavai keményen koppantak, és távoli varjúkárogás felelt rájuk. – És ő az első feminista kísértet – tette hozzá somolyogva.

– Ezt hogy érted? – nevettem el magam, de Orsolya már ismét komoly volt.

– Sokan úgy vélik, hogy csak a hűtlenekre veszélyes. – Elgondolkodott, vagy csak emlékiben kutatott, aztán pár lélegzetvételnyi idő után így folytatta. – Az öregek szerint annak idején eljegyezte őt egy falusi fiú, Kómár István. Azonban a Pista átjárt Kazárra, egy másik menyecskéhez. Na, meghallotta ezt az Anna, és éjnek évadján kilopódzott ide, a határba – megállt, körbeintett. – Meglesni, valóban Pista jár-e a kazári görbe földúton. Amikor megbizonyosodott, bánatában felmászott a villanyoszlopra, és megfogta a vezetéket.

Mindketten akaratlanul is felnéztünk a legközelebbi vastömegre.

– A következő hónapban aztán a Pistát találták meg az egyik oszlop alatt. Anna temetése után ugyanis továbbra is ott vigasztalódott a másiknál, mintha mi sem történt volna. Már amikor rábukkantak, akkor elkezdték mondogatni, hogy Anna jelent meg neki, ahogy jött hazafelé, és ő üldözte fel, egyenesen a halálba. – Felsóhajtott, rám nézett, hogy lássam, komolyan beszél. – És aztán ugyanez történt a többivel is. Mind friss házasok vagy házasság előtt álló fiatalemberek voltak, akik eközben másfelé is kacsingattak…

Elővettem jegyzetfüzetemet, de a hűvös szél összehajtogatta a lapokat. – Ismerted a legutóbbi áldozatot? – kérdeztem. – Ezt a Károlyt…

– Persze – bólintott. – A szomszédunkba lakott. Mindenki tudta, hogy csalja az Ilonát…

– Ilona volt a….

– Felesége. Ősszel esküdtek. – A távolabbi oszlopra mutatott. – Ott történt. – Hatágú nagy monstrum volt, társaival együtt átszántotta a határt, és eltűnt a csillogó távolban.

Letértünk a földútról, és átgázoltunk a térdig érő búzában, míg el nem értük a vasrudak terpeszét. A fű már kezdett kiegyenesedni, de látszódott, hogy nem olyan régen itt sok ember gyűlt össze. Itt-ott eldobált gumikesztyűk, zacskók, a helyszínelés szemete tarkította a tájat.

– Te hiszel benne? – néztem fel az oszlop magasára. Az áram halk zümmögéssel iramlott a kék égben.

– Az elsők közt értem ide – mondta a lány, és arca olyan fájdalmas grimaszba torkollt, hogy azonnal tudtam, nem hazudik. – Itt feküdt – mutatta a helyet a fűben. Nem látszódott semmi nyoma a testnek. – Összeégve, megfeketedve. Az arcán…rémület. – Felnézett rám, tekintetünk egybekapcsolódott. Aztán hirtelen az egyik vaslábazathoz lépett. Kék festéknyomokat simított végig ujjaival. – Itt a rendőrök találtak pár idegen ujjlenyomatot. Fekete volt mind a koromtól. És tudod, felfelé vezettek…

Magamra hagyott gondolataimmal, majd arrább ment, leguggolt. Odaléptem fölé.

– Itt lábnyomokat öntöttek ki. – A búzamező nyers és szűzi földjét figyeltük. – Apró, keskeny, női lábnyomokat. Előtte ott voltak Károly cipőjének lenyomatai.

Felegyenesedett, majd mély levegőt vett, és a széldzseki zsebébe kotort. – De a legfontosabbat én találtam meg. Nem szóltam senkinek, csak elraktam, így nem lenne jó, ha beleírnád a cikkbe. Ott volt, fennakadva a csipkebokor ágain.

Először nem tudtam, mit nyom a kezembe. Mikor rájöttem eredetére, riadtan elkaptam alóla a tenyerem, hogy a földre hulljon.

Egy jó csomó hosszú, aranyszínű hajszál volt. A végük megfeketedett. Szinte érezni véltem az égő szaru bűzét. Körbenéztem, mint aki keres valamit. Közben éreztem, hogy a napfény, a finom tavaszi levegő és csodaszép beszélgetőpartnerem ellenére jeges borzongás terpeszkedik el bennem.

– Kitalálom – fújtam egyet, kiengedve egy csomó hideg párát. – Annának szőke haja volt, ugye?

Az a gyönyörű fej csak bólintott, nekem pedig összeszorult a szívem, miközben elővettem zsebemből a gyűrűt, és felhúztam ujjamra.

– Elfelejtettem, hogy a menyasszonyom vendégeket hívott ma estére – mondtam, elnézve a faluból kivezető betonút szürke sávja felé. – Úgyhogy, nekem most…

vége 

Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és regény fontos jeleneteinél bevésődött emlékezetembe. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt. Jó pár évtizeddel később összeraktam egy novellában én is a hőséget, a világvégét, egy hatalmas, gyilkos kutyát és - mint a mindezektől való menekülés eszközét - a futást. Ez tavaly meg is jelent antológiában, neveztem Zsoldos-díjra is, de azért annyira nem sikerült jól, hogy nyerjen...

A géz alatt

– Úgy néz ki, mint Joker a savfürdő után – jegyezte meg félhangosan a nyomozó, miután belépett a kétágyas szobácskába. – Straus vagyok, nyomozó.

– Vigyázzon, mit beszél, a fiam már eszméleténél van – csattant fel az egyetlen beteg mellett ülő fekete ruhás kis nő.

– A maga fia – vigyorgott a nyomozó – betört egy házba. Aztán valami történt ott, és pechjére a ház előtt talált rá a járőrünk, ilyen állapotban…

– Milyen állapotban? – kérdezte az asszony indulatosan. – Nekem senki nem mond semmit. Maga látta őt tegnap éjjel?

– Nem. A kollégáim hozták be, de én kaptam az ügyét.

– Nagyszerű. Én vagyok az anyja, és azt se tudom, mi van vele ezalatt a bumszli kötés alatt – morogta a nő.

Most mindketten az ágyban fekvő kamaszra néztek, akinek fejét vastag gézkötés takarta. Csak két szeme villogott két résen át izgatottan egyik alakról a másikra. Aztán megállapodott a falra szerelt tévé üres képernyőjén.

– Nem törtem be – nyögte a géz mögül fojtottan.

– Tessék? – ült le a nyomozó egy apró kórházi székre. Bőrdzsekijéből jegyzetfüzetet, tollat vett elő. – Halljuk a részleteket, fiam. Tegnap állítólag még nagyon kába voltál…

– Nem lehetne, miután leveszik a gézt? – nézett rá az asszony a túloldalról. – A nővérke mindjárt itt lesz

– Sajnálom – csóválta fejét a férfi. – Még ki kell mennem egy bolti lopáshoz.

A beteg most megfogta anyja kezét, mely ágya szélén fehérlett: – Hagyd anya. Elmondom neki most. Úgyse hiszi majd el…

Láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa fejét, és látogatója húsos arcába nézzen: – Tornaórán kezdődött – mondta valamivel tisztábban formálva a szavakat. – Egy faszi nézte, ahogy futunk. Azt hittük, buzi. Én voltam a legjobb százon – mintha elégedetten biccentett volna. – Mindig én vagyok a legjobb. Mikor végeztünk, visszaindultunk a sulihoz. Tudja, a kastélykertben szoktunk futni…– a nyomozó legyintett, tudja. – Szóval odajött ez az ürge. Azt mondta, Kármánnak hívják, és látta, milyen jól futok. Ezért meg szeretne kérni valamire….

– Kármán? – ráncolta homlokát a nyomozó. – Ismerős név. Mindegy, folytasd csak.

A fiú mély lélegzetet vett, majd elengedte anyja kezét, és felemelte saját jobbját: – A kezén kesztyű volt. Feltűnt már akkor, mert még nincs is hideg. 

A nyomozó megvonta vállát. A fiú kivárt, majd így folytatta: – Pénzt ajánlott. Kétezret. Azt mondta, nem kell mást csinálnom, csak bemennem egy házba, megtalálnom valamit, és kifutnom. Azt mondta, az ő házáról van szó.

– A László utca 61. – nézett jegyzeteibe a nyomozó, majd arca felderült: – Emlékszem már, ki ez a Kármán. Egy hete bent járt nálunk. Este volt, és én maradtam ügyeletben…

A másik kettő feszülten figyelt rá, de ő elharapta a mondat végét, és így folytatta: – Valami történt az anyja házában vele. Ő örökölte, és nemrég jött vissza a városba, hogy intézze a dolgokat...

– A Kármán Pista? – kérdezte hirtelen a fiú anyja. – Volt képe visszajönni? – most őfelé fordult a pólyás arc. – Anya, te ismered?

– Á, csak hallottam róla – legyintett az asszony. – Összeveszett az anyjával, aki kiátkozta, kitagadta mindenéből. De erről végrendeletet már elfelejtett írni – így aztán, mikor elvitte a szívroham, mégis mindene a Pistára szállt.

Mind elnémultak, a hallottakon töprengve.

– Mindegy, nekem kellett a pénz, mert aznap este randim volt – folytatta a fiú nyugtalanul.

– Adtam volna neked, kicsim – nyúlt anyja a gézzel borított fej felé, de egy hárító mozdulatra az érintés íve megtört.

– Neked sincs, anya – mondta a fekvő. – Könnyű pénznek tűnt. Persze, amikor megtudtam, hogy a kísértetházról van szó, elgondolkoztam rajta, de végül…

– Kísértetház? – nézett föl jegyzetfüzetéből a nyomozó.

– Így hívják azt a házat a László utca végén – próbált bólintani a sérült. – Mióta meghalt a tulaj, mindenféle fura dolgot mesélnek róla.

– És ki kísért ott? A Pista anyja? – nézett rá hökkenten anyja.

– Tóth mesélte a suliban. Ő terjesztette el – magyarázkodott a fiú. – Ő ott lakik az utcában. Azt mondta, mióta meghalt az öregasszony, éjjelente felkapcsolódnak a lámpák a házában, és a kertben is elsorvadnak a növények. A rózsa egészen összeszáradt, pedig a szomszéd átjár locsolni. Meg látják is néha az ablak mögül leskelődni őt délutánonként…

– Kit? – riadt fel bambulásából a rendőr. – A szomszédot?

– Nem, a kísértetet, az öregasszonyt – magyarázta a fiú. Kivárt, hátha lesz több kérdés, de a felnőttek nem szóltak. – Szóval üzleteltem a faszival. Ám amikor suli után elmentünk a házhoz, azért rákérdeztem, miért nem ő megy be. Ha még kulcsa is van. Mert kulcsot adott, hogy azzal menjek be.

– És mit mondott? – kérdezte mohón az anyja. A sebesült az orrához nyúlt, és a gézen át kitapogatta, mint aki ellenőrzi, ott van-e még. – Az igazat. Hogy fél az anyja szellemétől. Egyszer már megpróbálta kihozni azt a dolgot a házból, de valami rátámadt. És ő alig tudott kimenekülni, mert a lába, az egyik lába reumás. Valóban bottal járt és sántított. Szóval hittem neki. Nem is azért, mert mindent őszintén elmondott, hanem mert láttam, hogy fél.

– Mit mondott még neked? – kérdezte az anyja rosszat sejtve.

– Elmesélt mindent. Amikor értesítették, hogy anyja meghalt, hazajött Amerikából. Már csak a temetés után ért ide. Tudta, hogy az anyjának egy csomó aranya volt, de nem találta sehol a házban. Elment hát egy spirutisztához…

– Spiritisztához – javította ki a nyomozó.

– Ahhoz – hagyta jóvá a fiú. – Az megtalálta a rejtekhelyet. A postán van az összes arany. Egy bérelt széfben. A széf kulcsát is meglátta ez a szellemidéző – az ürge anyja a matraca alá dugta, az emeleti hálószobában – kis szünetet tartott, megvakarta a kötést állán. – Ezt kellett volna nekem kihoznom.

– Dehát mért bízott volna rád ilyesmit? – kérdezte anyja értetlenül. Kopogtak, egy fiatal nővér dugta be fejét az ajtónyíláson. – Nemsokára jövünk, és levesszük – mondta vidáman. A beteg intett neki: – Alig várom.

Amint a nővérke mögött becsukódott az ajtó, a fiú így folytatta: – Megpróbálta ő is. A szeánsz után, a spi…ritisztától azonnal a házba sietett. De ekkor valami megtámadta. Azt mondta, egy sötét árny végigüldözte az egész házon, és alig tudott kiszökni. A kezét elérte, és az…nem mutatta meg, de azt mondta, látszik a nyoma a kesztyű alatt.

– Igen, ő volt az – emelte fel fejét jegyzetfüzetéből a nyomozó. – Most már emlékszem. Bejött hozzánk este, egy hete. A jobb keze be volt csavarva valami törülközőbe. Feljelentést akart tenni, de olyan zavartan viselkedett, hogy azt hittük, részeg. Amikor megkérdeztem, ki támadta meg és hol, szó nélkül sarkon fordult, és otthagyott.

– Látta a kezét? – fordította fejét hirtelen a vaskos hang irányába a fiú. Fájhatott neki a mozdulat, mert összerezdült egész testében.

A nyomozó kis ideig hallgatott, majd tekintete az anyára siklot, aki apró mozdulattal megcsóválta fejét: – Nem – mondta aztán hidegen.

A fiú fújt egyet, majd így folytatta: – Mindegy. Úgy gondolta, ha visszamegy, ez a dolog elintézi. Engem meg nagyon nem érdekelt ez a kísértet. Tudtam, hogy gyors vagyok, ha valami lesz, pár másodperc alatt kint leszek a házból. Lehagyok bárkit a pályán, miért pont…– benne akadt a szó, és testét ismét megrázta valami, de most nem a fizikai fájdalom. Beletelt egy fél percbe, míg folytatni tudta: – Odabenn minden olyan nyirkos és sötét volt. Késő délután léptem be, de minta éjszaka lett volna a házban. A szagok pedig – úgy éreztem, mintha valami nagy, koszos állat lenne a házban. Felmentem a lépcsőn, és ahogy a fickó magyarázta, a folyosó végén balra fordultam. Ott volt a hálószoba. Egy ócska, kopott faágy volt a közepén, a matrac rajta csupa folt. Szerintem a nyanya az ágyon halt meg, és becsinált…

– Péter! – vágott közbe feddőleg anyja. Majd enyhébben így folytatta: – Még mindig nem értem, miért mentél oda? Egy idegen házba…

– Kellett a pénz, anya – legyintett a fiú. – Megígértem Annának a mozit.

– Az a lány kihasznál téged, megmondtam, hogy nem…

– Hagyjuk most ezt – kérte halkan a sérült, mire az anyja elnyelte a mondat végét.

– Ott tartottál, hogy megláttad az ágyat – segítette ki a történetet a nyomozó. A fiú így folytatta: – Benyúltam az alá a büdös matrac alá, és tényleg ott volt egy konyakosmeggyes doboz. Kinyitottam.

– Benne volt a kulcs? – vetette közbe a férfi.

– Igen – jelentette ki a fiú. – De ekkor megéreztem, hogy figyel.

– Ki? – kérdezte anyja idegesen.

– Ő – válaszolt a fiú, és mind tudták, kire gondol. – Ott volt a sarokban, egy hintaszék mögött. Tényleg olyan volt, mint egy fekete árnyék, de ugyanakkor valahogy láttam mögötte vagy benne azt az asszonyt. Csupa ránc volt az arca, és láttam, hogy gyűlöl azért, amit teszek.

Nyelt egyet, mire az anyja felemelte a mellette lévő kis asztalkáról a vizespoharat, és az ebben lévő szívószál végét a gézen vágott nyíláshoz illesztette. A fiú hosszan, nagy kortyokban ivott. Amikor végzett, néhány csöpp gyöngyözve végigfutott kötésén.

– És aztán mit tettél? – kérdezte türelmetlenül a nyomozó. Jegyzetfüzetét már korábban az ágyra tette, látszott, alig írt bele valamit.

– Futottam – mondta a sebesült. – Ahogy életemben nem futottam még. Át a felső folyosón a lépcsőig, le a lépcsőn, át a nagyszobán, ki az előtérbe, egészen az ajtóig – mélyet sóhajtott, nyugtalanul, mint aki nem akarja tovább mondani.

– És aztán? – kérdezte anyja.

– Elestem – vallotta be csüggedten a fiú. – Nem tudom, miben – talán a cipőfűzőmben, talán a szőnyeg gyűrődött meg ott, az ajtó előtt. Ahogy megfordultam a földön, hogy felálljak, ott volt rajtam.

– Mit csinált? Mit művelt veled?  – kérdezte kétségbeesetten anyja.

– Semmit, anya, csak megfogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett – nyugtatta fia. – Aztán elsötétült minden. Arra riadtam, hogy a rendőrök szólongatnak a járdán.

– Elvesztetted az eszméleted? – kérdezte a nyomozó értetlenül.

– Olyasmi – mondta a fiú. – Egyszer elestem biciklivel. Fejreálltam, és az utána következő pár perc teljesen kiesett. Na, ez is olyan volt. Emlékszem, hogy a rendőrök összeszedtek, és behoztak ide, de csak villanásokban, képekben. Azt sem tudom, miért kötöztek be, szerintem összetörtem az arcom a házban, bár nem érzek semmi fájdalmat. A kezemből eltűnt a kulcs, pedig rémlik, hogy kihoztam…

Ismét hallgattak egy sort, amit most ajtónyitás hangja tört meg. Fiatal, szakállas orvos lépett be, mögötte az előbbi nővérke hozott egy csilingelő fémtálcát, ollókkal, szikékkel.

– Na, nézzük ezt a fiút – mondta a doktor nyugtalanul.

– Én megyek is – állt fel zavartan a nyomozó. – Majd még visszajövök talán…a részletek miatt.

Az anya odasietett hozzá, és az ajtóban megfogta kabátja ujját: – Ugye nem lesz belőle baja? – kérdezte szinte könyörögve. A férfi belebámult a sápadt arcba, majd megcsóválta fejét: – Ez a Kármán eltűnt. Nem tett feljelentést. Így nem hiszem, hogy ügy indulna. Nem is ezért jöttem.

A nő értetlenül bámult rá, ezért be kellett fejeznie: – Hanem a fia sérülése miatt. Arra vagyunk kíváncsiak, ki bántalmazta.

– Bántalmazta? – nézett vissza az ágyra az asszony. Az orvos közben elkezdte vágnia a kötés szélét. Mögötte a nővérke valamit felszívott egy injekciós tűbe.

Mikorra a nő visszafordult, már csak nyomozó távolodó hátát láthatta a folyosón.

A férfi egy sarok mögött fiatal, vakítóan csinos lányba ütközött.

– Pardon – mondta neki.

– Bocsánat – szólt a lány is, és ellépett előle. Hosszú, fekete hajából a tízenévesek ártatlan illata áradt a férfi felé.

– Nem tudja véletlenül, hol van 42–es kórterem? – kérdezte hirtelen a nyomozótól.

A férfi épp onnan jött. Aztán eszébe jutott Kármán karja, amit azon az esős estén látott, amikor a férfi bent járt a rendőrségen feljelentést tenni. Feljelenteni anyját, aki holtában is képes volt ártani neki. Bejelenteni azt, hogy az anyja megfogta a jobb kezét, és elsorvasztotta, ráncos, eltorzult, csúf taggá változtatva. Miután mindez átsuhant rajta, azt válaszolta a lánynak, hogy nem.

A sikoly, ami a folyosó végéből felharsant, úgyis útba igazítja majd.

vége

Ez most már mindig így lesz - szerencsésebb filmgyártó országokban öt évente minimális összegekből összehoznak 1-1 valóban ijesztő horrort, és aztán kasza...nálunk az ember bármilyen kitűnő forgatókönyvvel próbálkozhatna, leshetné, mikor kapna pénzt bárkitől is egy ilyen sztorira, mint a Paranormal Activity-é. A film egyébként tényleg élvezetes, ez az áldokus stílus, amit még a Blair Witchből örökölt, szépen működik, a két főszereplő pedig kitűnően játssza a kétféle alapállást - a szkeptikus realistát, és a hívő kapcslatteremtőt. Ha látni akarjuk nagyban is, lehet szavazni: http://hu.paranormalactivity.sk/. 

Addig is, íme valami hasonló e tárgyban: 

Kísértetek

A ház Pétervására szélén állt, az ivádi út mentén. Régi, a hetvenes években épült tömegét, melyben akár három család is ellakhatott volna, apró repedések szabdalták. A palatetőn zöld moha tenyészett, ablakai sötéten bámultak bele a sűrűsödő alkonyatba.

Egyébként meg semmi nem utalt arra, hogy kísértet lakja.

A férfi sokáig állt előtte, az út szélen, érezve a néha-néha elhajtó autók mozgását, mereven dacolva a fel-feltámadó őszi széllel. Nem volt idevalósi, péterkei körökben szokatlanul elegáns ruhát viselt. Sötétkék, műszálas öltönye a kései nyolcvanas évek konfekcióit idézte. Fekete nyakkendőt hordott hozzá, melynek színe illett félrefésült, ritkás hajához. Az idegen negyven év körüli lehetett, vékony, magas termetéhez határozott metszésű arc, éles orrnyereg és sötét, folyton kutató, kíváncsi tekintet társult. E nézés most megpihent a ház földszintjén ellibbenő sárgás függöny résén. Halottsápadt arc bámult ki rá. Aztán felvillant mellett egy kéz, üdvözlésformában rebbent.

Az arc eltűnt, és kisvártatva kinyílt a bejárati ajtó. Keretében várakozóan álldogált két árny.

– Üdvözlöm magukat…– lépett be a nyikorgó kapun, haladt át a betonjárdán az idegen, majd kezét nyújtott a férjnek.

– Már nagyon vártuk – válaszolt sírós hangon az asszony. – Jöjjön beljebb.

 A látogató azonban a küszöbön megtorpant, és fürkészve bámulta őket.

– Én nem…– kezdte volna, de benne akadt a szó. Az asszony riadt kis madárarca ugyanis azonnal elszürkült e két szóra. Olyan páni félelem és szomorúság ömlött el vonásain, hogy az idegen összerezdült tőle.

– Valami baj van? – kérdezte a férj. Alacsony, köpcös kis ember volt. Húsos arcát átszőtték a vörös és lila foltok és erek.

– Semmi, csak…– az idegen nem fejezte be, helyette a mellkasára tette jobb kezét, mint aki esküre készül. Aztán sóhajtott, és belépett.

– Vágjunk bele – mondta határozottan, és körbenézett az egérszagú és sötét előszobában. Hátul, a konyhában égett a villany. Nagy, otromba betonlépcső vezetett fel a második szintre. Odafent súlyos, komor sötétség terpeszkedett. Az asszony idegesen megérintette a vendég alkarját.

– Kér egy kávét? – kérdezte. Alacsony, vékony kis nő volt, közel a nyugdíjhoz. Sárgásszürke haját erős bodrokban tartotta, kék, virágmintás otthonkája zsákként lógott rajta.

– Kérek – biccentett a férfi.

– Akkor menjünk a konyhába – mondta a ház ura.

A sárga fényű lámpa egy nagy, kerek asztal lapjára vetette sugarait. Ehhez ült most a vendég, és a férj. Az asszony a tűzhelynél kezdett motozni, néha-néha a válla fölött az idegenre lesve. Az hátrafésült haját ujjaival, majd öltönye belső zsebéből egy csomag Szofit vett elő.

– Szabad? – kérdezte a házaspártól. A férj megengedően intett, az asszony pedig gyorsan kitárta a mosogató feletti kis ablakot. Hűvös szeptemberi illatok áramlottak be, melyek hamarosan összevegyültek a cigaretta és a forró kávé aromáival.

– A fiunk öngyilkos lett. Négy éve a katonaságnál – jelentette ki hirtelen a férj. Hátranyúlt, és egy kis szekrényből fehér üveget húzott el. A palack alján lötykölődött valami fehér folyadék.

– Házi. Szilva. Kér? – mutatta a látgató felé, de az csak fejét csóválta. Tekintete hol a nő keskeny alakjára, hol az üvegbe kortyoló férj arcára siklott. Ilyenkor pár másodpercig megállapodott az egyiken, majd bűntudatosan a másik célpontra tapadt.

– Talán ő az – vont vállat az asszony a tűzhelynél, majd megfordult. – Talán így akar jelezni nekünk. Hogy…

–…rossz szülők voltunk – bólogatott a férj hevesen, majd hirtelen kezeibe temette arcát. – Nem kellett volna engedni, hogy elvigyék. De én…úgy gondoltam…hogy csak a javára válik. Még utolsó délután is könyörgött nekem. "Apa, én nem bírom ki" – hangja elvékonyodott, ahogy a halottét próbálta utánozni, majd egy elfojtott zokogásba fulladt.

Felesége egy apró hamutartót tett a vendég elé, majd odaállt férje mögé, és masszírozni kezdte széles vállait.

– Aztán idén nyáron elkezdődött ez – vette át a szót az asszony. Tekintete felfelé rebbent, az emeletre. – Előbb csak a hangok. A szobájából. Éjszakánként, mintha valaki a bútort tologatná. Mikor benyitottunk, nem láttunk semmit. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Mi azóta nem nyúltunk semmihez abban a szobában. Csak kitakarítok minden héten, ahogy idelenn is. Tudja, az egész felső szint az övé volt.

– Most is az. Most is az övé – nézett fel rá könnyes szemmel férje. Az asszony felsóhajtott, majd otthonkájából egy zsebkendőt húzott elő, és szája elé tartotta. Az idegen kényelmetlenül fészkelődött székén. Úgy tűnt, tekintete végre megállapodik, de már nem a házaspárt nézi, hanem a vízcsapot. Néha hátrafodult, és a mögötte lévő, a folyosó homályába burkolódzó lépcsőfeljáró felé lesett.

– Soha nem történik idelenn semmi – kapta el pillantását az asszony. – Ide nem jön le. Mindent ott csinál, fenn.

– Látták is? – kérdezte rekedten a látogató.

A házaspár megmerevedett, összenéztek, majd a férj folytatta. – Igen – úgy beszélt, mint aki bűnt vall be. – Ahogy azt elmondtuk a kollégájának is a múlt héten. Én csak egyszer. De az asszony találkozott vele előbb.

– Augusztus huszadikára takarítottam. Vendégség volt Péterkén – kezdett bele a nő. – Lenn végeztem, és fel kellett mennem. Akkor már hetek óta a zajokra ébredtünk éjszaka. De ez nappal volt, és úgy gondoltam, nem történhet semmi. Nappal nem szokott semmi történni.

Tompa dördülés hallatszott a fejük fölül. A vendég összerezzent. A vele szembe ülők úgy tettek, mint akik nem hallják – vagy valóban nem hallották.

– Ahogy végeztem a szobájával, egy kicsit megtörölgettem az ablakokat is. És ekkor éreztem, hogy hirtelen hidegebb lesz a levegő, és azt is, hogy nem vagyok egyedül – mesélte a nő. – Nem tudom elmondani, de mindenem megborzadt. Amikor pedig az ablakra néztem, láttam, hogy valaki tükröződik benne. Egy alak, ott állt a szoba közepén, a hátam mögött – várakozóan elhallgatott.

– Persze, igazából nem volt ott senki – fejezte be a férj. – Én meg reggel láttam, mikor elindultam a műhelybe. Visszanéztem a házra, és láttam, hogy ott áll valaki az emeleti függöny mögött. Az asszony lent aludt – kezével oldalt intett, talán a hálószoba felé. – Így csak ő lehetett. Nem lehetett kivenni az arcát, csak azt, hogy ott áll, és vár.

– Az utóbbi hetekben, ha felnézek a lépcsőn, néha látom az árnyékát a falon – tette hozzá az asszony. – És mindez nem is lenne baj, mert legalább tudom, hogy velünk van – de ő haragszik.

– Ezt miből gondolják? – kérdezte a látogató hirtelen.

A házaspár elhallgatott. A kávéfőző gonoszul felvisított a tűzhelyen, mire nő odalépett, elzárta a lángot. – Cukorral? – nézett az öltönyösre.

– Igen. Kettő – bólintott az. Nem szóltak, míg mindhármuk elé nem kerül egy-egy teli csésze.

– Újabban csinál dolgokat – nézett az idegenre a férj. – A múltkor mutattuk is a barátjának. Kések kerülnek furcsa helyekre. Meggyullad a lámpabura. Néha a szekrényekről a fejünkre esik valami…

–…de mindez csak odafenn – sietett pontosítani a feleség. – Ha idelenn vagyunk, nincs semmi gond.

– Csak már nem merünk felmenni az emeletre – nyögte a férje.

– A kollégám a múlt héten, mit mondott? – kérdezte hirtelen a látogató, majd letette üres csészéjét.

– Nem sokat – válaszolt az asszony. – Szerinte előbb azonosítani kel a látogatónkat. Hogy egyáltalán miféle szerzet. Mert majd aszerint tud szelleműzést végezni.

– Nincs itt szükség semmiféle azonosításra – kapta fel a fejét a férje. – Csak egyszerűen küldjék el a házamból. Nem tűröm ezt tovább. Még ha a saját fiam az, akkor sem…– vádlón meredt az idegenre, aki lesütötte szemét.

– Ez nem ilyen egyszerű – vallotta be aztán, és újabb cigarettát vett elő az asztalon heverő csomagból. – Én nem szelleműző vagyok.

– Igen, tudjuk – mondta előzékenyen a nő. – A kollégája elmondta, hogy magát fogja küldeni…

– …hogy megmondjam, mivel van dolgunk – fejezte be a látogató. – Kora gyerekkorom óta képes vagyok látni a szellemeket. Viszont – felemelte a meggyújtatlan cigarettát, és mint egy felkiáltójelet tartotta maga elé – tudniuk kell még valamit. Megesik, hogy jövőbeli jelenéseket érzékelek. Árnyakat egy elkerülhetetlen végzetből. Ők sokszor valójában jót akarnak, figyelmezetni az élőket. Ebből meg tudom jósolni egy-egy esemény kimenetelét. Betegek sorsát. Utazók jövőjét. Néha az ügyfeleimet látom tükröződni…a szellemvilágban. Látom, mi lesz belőlük, ha majd átlépik a határt. Figyelmeztethetem őket, még időben, bár az esetek többségében nincs lehetőség befolyásolni az elkövetkezőket.

A férj fejét rázta: – Nem értem. Most végül mit tanácsol? Mit tegyünk?

Az idegen végre meggyújtotta cigarettáját. Aztán apró, kék öngyújtóját elsüllyesztette öltönyzsebébe, majd utána csúsztatta a cigarettáscsomagot is. – Azonnal költözzenek el – jelentette ki, és felállt.

– Ennyi? – nézett rá az asszony. – Nem is akar felmenni? Nem akarja megnézni a szobát?

A férfi csak bámult rájuk, majd kifúja füstöt a plafon felé. – Már eleget láttam – csóválta fejét. – Most mennem kell – azzal biccentett, és kifelé indult.

– De mégis…– lépett utána az asszony, és a férje is felállt, dühösen hátrarúgva a székét. – Mondja már meg, mi van odafenn az emeleten….

Az idegen már az előszobában járt. Amikor megfordult, nem látták arcát, egész alakja csak egy árnyék volt.

– Nincs ott a fiuk szelleme. És nincs ott semmi…idegen – mondta élesen, majd a bejárati ajtóhoz sietett, kinyitotta. Mélyet lélegzett az éjszakai levegőből, aztán kilépett a sötétbe. Keresztülsietett az udvaron, majd kinyitotta a nyikorgó kaput. Átvágott az úton, hogy megtorpanjon ott, ahol korábban oly sokáig várt. Amikor megfordult, feje felett megrebbent, és felkapcsolódott az utcai világítás. A ráhulló fénysávban jól lehetett látni minden vonását. Szomorúság ült arcára.

Az házaspár még mindig ott volt a ház ajtajában, felé bámultak.

Csakúgy, mint emeleti ablakban álló két alak.

 vége

Azt mondják, a legnehezebb megrendelésre, egy adott téma alapján írni. Igazából, ha bővében vagy a témáknak, akkor csupán ki kell választani a tartalmilag legközelebb állót, és a kívánt eredményhez igazítani. Az utóbbi években elég sok olyan pályázaton vettem részt, ahol igazán extrém tartalmi kitételek voltak: legyenek az írásban tankok és zombik, legyen benne sci-fi és sport, vagy egy monda összes figurája, szóljon  rendszerváltásról, de a sci-fi tükrében...stb. Némelyik sikerült, némelyik nem. Mindenesetre alkotástechnikai szempontból ez a fajta irányított írás számomra soha nem jelentett gondot.

Ja, és: további történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon.

Somoskői kutyafiúk

Somoskő határában lassítottam egy kordét toló férfi mellett. A kordén sárga föld volt, a férfi arcából apró nyúlványok, talán giliszták nőttek.

– A kutyafiúkat keresem – mondtam neki. – Nem tudja, hol élnek?

Mint a takonycsápok, a giliszták fel-le vonaglottak az ozmó orra, szája és szeme körül. – Azt hiszem az alvégen. A Sípos utcában.

– Kösz – mondtam, és továbbhajtottam.

Somoskőújfalu nem volt egy népes település, főképp így, a Bomba után hat héttel. Úgy éreztem, mintha egy vadnyugati kísértetvárosban járnék. A kordés ozmó után, a Sípos utcáig egyetlen élő lelket sem láttam a járdákon vagy udvarokban.

Aztán, amint bekanyarodtam a sáros, gidres-gödrös utcácskába, egy lány biciklizett velem szembe. Karján selymes, szürke szőr nőtt, a hátsó kerék felett ott kunkorodott macskafarka.

– Helló – álltam meg, szálltam ki. Lefékezett, áttetsző porfelleget húzva.

– Szia – motyogta. Arca vad és egzotikus volt, mivel a macska átformálta egy keleties maszkká.

– A kutyafiúkat keresem – mondtam. – Te biztos tudod, merre laknak…

Fújtatott egyet, és most láttam csak meg körmeit, melyek vastagok és feketék voltak. Ki-be meredtek a kormányon.

– A bunkók – morogta halkan. – Folyton kergetnek. Ha épp nem az erdőbe lógnak.

– Ebben jók – vontam vállat. – Már ahogy én hallottam.

A bátonyi vasútállomás lángossütőjénél mesélt róluk egy cigányasszony. A nő tarkóját gombataréjok borították, mellette, egy szatyorban ugyancsak gombafejek lapultak. Az ozmózis bizonyára az erdőben érte.

Én a harmadik vodka után ismét épp azon voltam, hogy elsírjam Misinek, a pultosnak Betty eltűnését. Misi már hetek óta nem sütött lángost, átállt teljesen az alkohol forgalmazására. Nekünk, ozmóknak nagy szükségünk volt e váltásra.

– Ilyen nincsen – mondtam Misinek, és a pléhpultra csaptam. Egy-két kaktusztüske bele is tört az ütésbe. – Senki nem tud semmit. Se a kereskedésben, se a rendőrségen. A szülei sem látták. Mivé változott, hogy így eltűnt?

Ekkor beszélt a mellettem iszogató öregasszony a somoskői kutyafiúkról.

A négy fiútestvér a Bomba előtt vizslákat tenyésztett. Anyjukat, apjukat németjuhászok tépték szét még kilencvennyolcban, ezért álltak át a magyar vizslára. Volt olyan, hogy két tucatnyi is rohangált az udvarban. Amikor az O-Bomba elszabadult, természetes, hogy ők négyen a kutyáikkal egyesültek.

Annyit hallottunk a bomba működési elvéről, hogy még ez a tanulatlan, félrészeg asszony is pontosan használta a tudományos hivatkozásokat. Az Ozmózis-Bomba egy félresikerült kísérlet eredménye volt. Talán vegyi fegyvernek született, talán mezőgazdasági projektként indult, mindenestre 2010. április huszonkilencedikén rátört a világra. Az USA-ban kezdődött, pontosan be nem határolható területen – spórái aztán a légkörön át eljutottak mindenhova. A gazdatestekbe jutva észrevétlen, ám visszafordíthatatlan folyamatot indítottak el. Napok alatt hatmilliárd emberi gazdatest jött létre, és akkor még nem beszéltünk a bolygón élő flóráról és faunáról.

A fertőzés után pár órával következett be az igazi katasztrófa. Ezt a részt nevezték aztán a tévében – amíg volt tévé – ozmotikus vonzódásnak. Tulajdonképp a megfertőződött személy mély kábultba esett, majd kétnapos eszméletlenség után úgy ébredt, hogy magába olvasztotta a hozzá legközelebbi, és nála tömegében kisebb élőlényt. A beolvadás valamiképp a sebgyógyuláshoz volt hasonló. Kisebb-nagyobb sebfoltokat találtunk csak magunkon, majd napok múlva a beolvadt génállomány kitüremkedett a felszínre. Nekem tüskéim nőttek a karomon és a hátamon a kaktuszomtól. A cigányasszony gombákat kapott. Misi, a csapos hüllőket tartott otthon – most kétágú nyelvvel nyalogatta pohara belsejét, pikkelyes-karmos keze pedig alig tudta kezelni az üvegeket.

A kutyafiúk pedig tökéletes nyomkeresővé váltak – ezért volt rájuk szükségem.

– Egy állatkereskedésben az ember bármivé változhat – magyaráztam, miután az öregasszony elmesélte a fiúk történetét. – Bármivé. De azért még ez nem ok arra, hogy eltűnjön. Persze, az is igaz, a csajomnál hiúbb nőt még nem láttam…

Bettyvel három hónapja voltunk jegyesek. Imádtam őt, ha csak rápillantottam, megszédültem, annyira csinos volt. Tizenhat évesen az iskola szépének választották. Most szolibarnán, és hosszú, szőke hajával úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Vagyis úgy nézett ki a bomba előtt. De engem a jelenlegi állapota is izgatott, ezért kellett nekem egy jó orrú nyomkereső.

– Ott laknak – mutatott a biciklis lány egy fakerítésre.

Megálltam a ház előtt, és bezörgettem a kapun. Jó pár perces várakozás után az udvarról morgó hang szólt ki: – Ki vagy?

– Munkát hoztam – mondtam válaszul.

Amikor kinyílt előttem a kapu, az tárult elém, amit vártam. Barna szőrzet, kitágult orrlyukak, gacsos, hosszú lábak és karok.

– Péter vagyok – nyújtotta karmos kezét. – Miben segíthetünk?

 Háta mögött, az udvart széttépett kutyatetemek borították. A ház tornácán lustán elnyúlva, hasalva ott feküdt a másik három testvér.

– Meg kellene keresni valakit – mondtam.

– Mi a fizetség? – kérdezte Péter.

– Hús.

Hamar megkötöttük az alkut. A legfiatalabb, Norbert kucorodott be hátulra a kocsimba. Megígértem a visszafuvart is, a hússal együtt. Utóbbi miatt nem aggódtam. Bár a kereskedelem nagyrészt összeomlott, ismertem egy Bátony melletti tanyát, ahol a gazda olcsón adta teheneit. Undorodott tőlük, miután majd mindegyik feje eltorzult és megnyúlt, hála a patkánycsaládnak, amely a Bomba idején is ott tanyázott az istállóban.

Norbert a kiürült, elárvult boltban megszagolta a kasszát, a ketrecek fogantyúit, majd rám vigyorgott: – Szóval a csaj itt melózott. Akkor most bármi lehet – morogta, igazolva sejtésemet. Zsebemből elővettem Betty bugyiját, amit a szennyeskosárban találtam. – Ez talán segít – dobtam oda neki. Mohón folyton gyöngyöző orrnyíláshoz nyomta, és nem tudtam nem észrevenni az arcán szétfutó kéjes grimaszt.

– Ez jó –– szólt fojtott hangon, nem tudom, mire gondolva. Aztán négykézlábra ereszkedett, majd a padló fölé tartva orrát megindult sebesen előre és ki.

– Lassabban! – kiáltottam.

Átvágtunk pár utcán, elhagytuk az egérfülű Gyula szerelőműhelyét, majd Pista bácsi vegyeskereskedését is. Az öreg ott állt az ajtóban, és tollait tisztogatta.

Aztán kiértünk a négyemeletesek és a város szélére, és már nem volt előttünk csak egy gazos rét, piszkos, hajladozó nádszálakkal.

– Itt bujkálna? – kérdeztem Norberttől, aki a térdemnél kucorgott.

– Tuti – szólt hirtelen, és belevetette magát a gazba.

– Hé! – kiáltottam rossz érzéstől eltelve. – Várj meg!

Ügyet sem vetett rám, másodpercek alatt eltűnt. Utánasiettem, figyelve keresésének jeleit. Elöl hallottam, hogy recseg a bozót, láttam némi nádhajladozást, hullottak a levelek, fácánok röppentek fel. Az egész kísértetiesen kezdett emlékeztetni valamire, ami már nem keresés volt.

– Betty! – kiáltottam fel, próbálva megelőzni a bajt.

Halk vinnyogás volt a válasz, mire Norbert nagyjából húsz méternyire és jobbra felugatott.

– Várj! – szóltam, de elestem egy gyökérben. Mikor próbáltam felállni, a karom tüskéi beakadtak az aljnövényzetbe.

– Francba! – káromkodtam, kiszakítva párat. Tudtam, holnap égető, viszkető piros lyukak lesznek bőrömön.

Ám most ezzel törődtem a legkevésbé, mert hirtelen elhaló, félénk sikoly harsant. Becsörtettem a nádba, követve a dulakodás hangjait.

Gyors közdelem volt, alig tiportak le egy méternyi tisztást.

Amikor odaértem a szélére, Norbert mint egy díjnyertes eb állt Betty felett. Pofáját és barátnőm szőrös mellkasát vér borította. A vér Betty toroksebéből jöhetett – még most is folydogált.

Ő maga legföljebb szőke hajáról volt felismerhető, és arról az isteni termetéről. Ám ezt az arányos és tökéletes testet most fehér bunda borította, és gyönyörű vonásai összetöppedtek valami ismeretlen ábrázattá.

– Sajnálom, nem tehetek róla – fordult felém Norbert bűnbánóan. – Nem tudhattuk.

Betty fölé hajoltam, és még egyszer, utoljára arcába lestem. Igazából felismerhető volt, csak hosszú, lapos fülei torzították az összképet. Persze, nem hiszem, hogy összeillettünk volna így. A kaktuszember és a nyuszilány.

– Semmi baj – nyugtattam meg Norbertet. – Baleset volt.

Közben mindketten tudtuk, hogy vadászatot kellett volna mondanom.

vége 

Minden írásban óhatatanul van némi önéletrajziság. Ebbe kár is belemenni, nem érdemes filózni rajta, mert az ember úgysem képes elismerni, mennyi a saját élete, és hol kezdődik a fantázia, teremtés. Szóval a lentiekben is benne vagyok valamennyire.

És benne van Baka István,a  méltatlanul korán elhalt író/költő csodás regénye "A kisfiú és a vámpírok". Kamaszkoromban olvastam először egy koranyári délután, a házunk lépcsőjén, napfényben - de beleborzongtam már az első oldalaiba. A sztori halottak napi temetőlátogatással nyit, majd átfordul egy vámpírkóros történetbe, megrajzolva egy kisváros teljes pusztulását. A rendszerváltás tájékán izgalmas és megdöbbentő volt magyar író tollából ilyesmit olvasni. King aztán/előtte ugyanezt megcsinálta sokkal részletesebben "A borzalmak városá"-ban...de az már egy másik fikció...

A halott napja

Amikor Éva végzett a síron burjánzó örökzöldek rendbetételével, elővette a márványtisztító flakonját, és elolvasta rajta feliratot. Aztán gumikesztyűt húzott, és lesikálta vele Papa és Mama sírját.

Jól benne járt a délelőttben, mikorra elkészült. Az október végi nap meglepően erősen tűzött tarkójára, és ahogy felegyenesedett, karikák villogtak szeme előtt.

Körbenézett, de férjét, Jánost sehol nem látta. Csak az apró falusi temető kidőlt-bedőlt keresztjei fehérlettek körös-körül.

Oldalt azonban mozgás kélt, és kisvártatva szürke füst lebbent fel a temető melletti akácos széléből.

– János? – ráncolta homlokát Éva, majd lehúzta kezéről a kesztyűt.

Közelebb érve egy fa tövénél már látta is férje piros széldzsekijét, barna nadrágját a fűben. Egy pillanatra megijedt, mert János furán elhevert egy fánál, felsőtestét alig támasztva a törzsnek, mint aki csak odadőlt, lerogyott a sárga avarba. A csukott szemek látványa tovább növelte a nő rosszérzését, de a férfi szája sarkából elő-előparázsló cigaretta mutatta, hogy él.

– Mi történt veled? – állt meg a fekvő felett az asszony.

János elgyötört, sápadt arccal bámult fel rá, tekintetben páni félelem sötétlett. – Meghaltam – motyogta, azzal elnyomta maga mellett a cigit a nedves talajon.

– Dehogy haltál meg. Csak elestél. Úgy nézel ki, mint egy disznó – kontrázott az asszony.

Valóban, férje ruháját sárfoltok, nedves csíkok borították. Cipőjére ujjnyi földkoloncok ragadtak, és a nyomok, a talp lenyomatai egyenesen a temető széléhez vezettek. Éva kísérte őket pár lépést, míg észre nem vett egy frissen ásott sírt.

– Marika néni a felvégről – motyogta a gödörbe bámulva. – Pont holnap temetik. Halottak napján.

Mögötte János megköszörülte torkát, és felült, majd körbenézve eszmélt. – Jaj – nyögte, és zsebkendőt húzott elő, azzal kezdte letakarítani magát. – Éva…– mondta közben halkan, már előre elkönyvelve a vereséget. – Én nem akarok visszamenni.

A nő először nem is értette, vagy legalábbis úgy tett: – Mi? Hova?

– A városba, haza – jött az elhaló válasz.

– És akkor mit akarsz? – lépett a már térdelő János elé az asszony. – Mit akarsz akkor csinálni?

– Itt maradni a Papáék házában. Egy kicsit…lazítani.

Éva előbb mélyeket lélegzett, majd csípőre tette a kezét, és előrehajolt: – Mégis, hogy gondolod ezt? Mit képzelsz te magadról? És ugyan miből fogsz élni?

– Van egy kis megtakarításunk…

– A lányunk egyetemére.

– Anna soha nem fog bekerülni az egyetemre.

– Te csak ne beszélj így róla. Temiattad lett ekkora ri…– a nő elharapta a szót, majd elfordult, és összébb húzta magán a szürke ballont. – Te vagy az apja. Erősebb kézzel kellett volna fognod – tette még hozzá. Hallgattak egy sort.

– Honnan jött ez az egész? – kérdezte aztán türelmetlenül Éva, elnézve a falu templomtornya felé. A reggeli köd mostanra már teljesen eloszlott, a távolból kutyaugatást sodort feléjük a szél. Néhány ház kéménye odalenn a völgyben füstöt dolgozott felfelé. Pászmáik lassan beterítették a hegyek közti szűk kis légteret.

– Az előbb, mikor elküldtél vízért...– kezdte akadozva a férfi. – Leültem a kút mellette egy cigire.

Éva a halottasház oldalához simuló pad felé nézett Egy nagy körtefa magasodott fölé, szórványos árnyékot állítva a tűző napfény elé.

– Talán elaludtam – János hangja kisimult, az eddigi remegő, ideges szín eltűnt belőle. Úgy mesélt, mintha valaki más élményeit adná elő. – Mert minden olyan…furcsa lett. Arra eszméltem, hogy a víz kifolyik a vödörből. Egy kaviccsal ékeltem ki a kút csapját.

Felsóhajtott, majd megborzongott.

– Ahogy felálltam, hogy visszavigyem a vödröt hozzád, láttam, hogy a napfény megcsillan egy sír aranyozott feliratán. – Előrenyújtott keze a hegy teteje, a temető részére újonnan megnyitott földterület felé mutatott. – Ott volt, az új sor legszélén, egyből a kerítés mellett.

Elgondolkodott, majd megvonta vállát. – Jó fekvésű hely. Belátni róla a falut, és a nap is egész évben odasüt – mondta.

– Miért mondod ezt? – kérdezte nyugtalanul Éva.

– Mert odamentem ahhoz a sírhoz – bólogatott János. – Kíváncsiság fogott el. Tudtam, hogy régebben nem volt ott, és meg akartam nézni, kit temettek oda. Ráadásul nem is hallottunk mostanában senkiről, hogy…– szava elakadt, bambán meredt maga elé.

– És? Kit temettek oda? – kérdezte Éva mímelve a türelmetlenséget.

– Engem – nézett fel rá János.

Hosszú ideig ismét hallgattak.

– Téged? – nyögte aztán a nő.

A férfi bólintott. – És tudod mi a legfurcsább? Hogy jövő évi dátum volt rajta.

Éva felhorkantott, majd toppantott egyet lapossarkújával: – Te bolond vagy. Neked valami baj van a fejeddel. Na menjünk…– elindult, de tudta, János nem követi. Várt egy kicsit, aztán megfordult, és engesztelő hangon így szól: – Biztos álmodtad. Elaludtál a padon. Legalább egy háromnegyed óráig nem jöttél vissza….

A férfi felállt, és kezével leveregette magáról a fenekére tapadt nedves faleveleket: – Nagyon valóságosnak tűnt. Másrészt…végiggondoltam a dolgot.

– És? – Éva összevonta szemöldökét, és ettől púderes arca olyan lett, mint egy japán maszk.

– Azt hiszem, ez egy figyelmeztetés. Egy előjel – mondta János sután, széttárva két karját. Majd sietve így folytatta: – Tudod, ott, a padon, míg a víz csorgott a vödörbe, végiggondoltam az életem. A hülye munkámat, mely csak stresszhelyzetekből áll. A leépítés szélén állunk, főnökünk pedig csak a saját bőrét menti. Az ügyfelek minden héten kiborítanak valakit az irodában. Estére szúr a szívem, mikor felállok az asztalról.

– Arra szeded a gyógyszert – vetette közbe Éva. János csak legyintett.

– Aztán ott van a lányunk, akit már nem tudunk kezelni. Ki tudja, mit csinál éjszakánként? Pénteken hajnalban ért haza, és bűzlött a piától…– folytatta a férfi. – Semmiféle örömöt nem érzek, ha rágondolok. Csak aggódom, mi lesz vele, egy, három, öt év múlva. Úgy gondolom, kudarcot vallottam, mint szülő, és mint apa. – Elhallgatott, a legközelebbi fához lépett, vállával nekidőlt.

– És ebben ő is hibás. A természete. A ti családotok szertelenségét örökölte – szögezte le Éva. – Nem csak mi tehetünk róla, hogy így…– tette még hozzá erőtlenül, de a mondat felénél elcsuklott hangja. Szája széle meg-megremegett, mielőtt kimondta: – Folytasd. Még van valami, ugye?

János bűntudatosan ránézett: – Igen – vallotta be. – Mi. A házasságunk.

– Erről már beszéltünk – csóválta fejét a nő. – Nem válunk el, míg…

– …és így feláldozzuk magunkat egy ostoba, engedetlen kamaszlány miatt – vágott közbe indulatosan a férfi. – Nem vagyunk boldogok Éva, és ez tönkretesz minket. Szomorúságban kelünk és szomorúságban fekszünk, ami lassan elsorvasztja az életerőt bennem.

– Mondd azt, hogy én foglak megölni – fortyant fel a nő. Arca kipirosult, szeme csillogott a készülődő sírástól. – Mondd azt, hogy a házasságunk hősi halottja leszel. Nyugodtan kiléphetsz, ha akarsz, ha úgy gondolod…– nem bírta folytatni, megrázkódott, majd bőgni kezdett. Kezeit arca elé emelte, hogy így védekezzen férje tekintete elől. János fél percig se bírta, odalépett hozzá, átkarolta. – Na, ne csináld!– suttogta csöndesen a nő öregszagú fülébe. – Hagyd abba.

– Ne hagyj el – nyögte Éva a kezei mögül. – Kérlek, ne maradj itt. Mi lesz velünk? Mit mondanak majd…

János mélyet sóhajtott, majd végigsimított a sűrű, dauerolt hajon. Észrevette, tenyere éle még sáros. – Amikor megláttam a nevem a síron – magyarázta lassan –, rohanni kezdtem. Nem is láttam, merre futok, és…Marika néni sírja állított meg.

Éva felnézett rá, csodálkozása elnyomta a bőgést: – Beleestél a sírba? – kérdezte.

– Igen. Azért vagyok ilyen sáros. A gödör alján tértem magamhoz – bizonygatta a férfi már mosolyogva.

– Alvajártál – szögezte le hirtelen Éva. – Az egész valóban csak egy rossz álom volt. Emlékszel, húsvétkor is, az erkélyen találtalak meg…Csak álom volt az egész, biztos vagyok benne. – Győzködése elhalt, mert a férfi arcáról eltűnt a mosoly.

– Lehet – mondta kimérten János. – Talán elaludtam a padon, és álmomban elindultam a sírok közt, míg…

– De ugye nem akarsz már itt maradni? – vágott köze Éva követelődzően.

A férfi ellépett tőle, tartása már egy vesztesé volt: – Talán most nem. De tényleg…érzem, kikészülök, ha nem változtatok valamin.

– Majd változtatunk – helyeselt a nő lágyan. – Majd megbeszéljük. Holnap este, gyertyagyújtás után, otthon.

János csak nézte őt, aztán biccentett. – Jó. Majd megbeszéljük. – Körbenézett, mert eszébe jutott valami. – A vödör – mondta is, és megindult a halottasház felé. Pár méter után megtorpant, és már csak maga elé mondta: – De olyan valóságos volt.

–  A sírnál várlak – kiáltotta utána Éva sürgetően.

A férfi felbaktatott a kis emelkedőn a körtefáig, majd tűnődve megállt a csöpögő kútfej előtt. A rozsdás, régi vödör, melyet a halottasház küszöbéről hozott el, színültig telve várta őt. Minden kósza csepp remegő hullámokat keltett felszínén, és a látványtól Jánosnak vizelhetnéke támadt.

A halottasház sarkán könnyített magán, közben végig azt a helyet bámult odafenn a hegyoldalban, ahol majd a sírja lesz. Érezte, bordái alatt, szívtájékon gyengéd, nyomasztó fájdalom kél. Régi ismerős volt.

Amikor visszasétált a kúthoz, elvette alóla a vödröt, vizet engedett, megmosta kezét. Zsebébe nyúlt zsebkendőjéért, és a textillel együtt valamit kifordított a földre. Épp, hogy látta szeme sarkából az esését. Lehajolt, és felvette, majd értetlenül forgatta ujjai közt.

A kis kavics volt, mellyel a kút nyomókarját ékelte ki majd egy órával korábban.

Akkor került zsebébe, mikor felriadt a padon, és észrevette, hogy a vödör teli van. A kúthoz lépett, kivette a kavicsot, zsebre vágta. És akkor szemébe tűzött az az arany ragyogás.

vége