Azért az egyértelmű, hogy ez így nem irodalom. Amikor szövegekről beszélek, meg arról, hogy "összeraktam", "megcsináltam" egy anyagot, akkor tényleg valami durvább, esetlegesebb  matériára gondolok, mely a kimódolt és -finomult irodalmi közlésektől messze van. És messze van az erős, ütőképes, azonnal ható igazi magasirodalomtól is, amit ezer közül is megismer egy gyakorlott olvasó. Mégis - vélem és hiszem, hogy elegendő gyakorlás, munka és nyűg során bárki képes ezt a fajta kánont megközelíteni. Lehet, ötszáz oldalban csak egy bekezdés vagy egy mondat erejéig, egy párbeszéd töredékében vagy egy különösen jól sikerült hely rajzolatában, egy eltalált jelzőben, egy szépen csengő névben. Ám előbb-utóbb mégis sikerül, és ez feljogosítja az írót a továbbiakra. 

Rég meg akartam írni egy szuperhőssztorit. Az első ötlet bankrablás során, túszok közt játszódott volna, ám elvetettem. Ez, a lenti valamivel bonyolultabb. Az igazi az lett volna, ha az elkülönülő második rész rajzolva van, és lábjegyzetekkel, kommentekkel egészíti ki a képeket a saját magyarázatom. Ám nem tudok rajzolni.

Hős születik

A temetésen a férfinak eszébe jutott, hogy egyszer megkérdezte Szilit, ki a kedvenc képregényhőse.

Nem voltak sem barátok, sem rokonok, ám a férfi mégis illendőnek vélte, hogy egy szál szegfűvel megjelenjen a gyér csoport szélén, és végighallgassa a pap sokszor érthetetlen beszédét, majd mikor felbomlik és eloszlik a gyászolók, e néhány barát és rokon gyűrűje a friss sír mellől, csak álljon ott, a zuhogó esőben, esernyő nélkül, ügyet vetve a ballonkabátján, arcán, nadrágján végigcsorgó cseppekre.

Azóta ismerte Szilit, hogy ideköltözött, és elkezdte a nyelvet tanulni, mivel a tanára úgy vélte, az országos és helyi lapok olvasásával nagyban elősegíthető nemcsak a nyelvhasználati készség fejlődése, hanem az asszimiláció, a férfi körött élő nép ügyes-bajos dolgainak, szűk, korlátolt, de emberi világának mind teljesebb megértése is. Így a férfi lejárt a lakótelepi kisbolt mellé az újságoshoz, és hamarosan összeismerkedett a keskeny helyiségben, a pult mögött ülő fiatalemberrel, aki folyton rágózott, jobbját a rágás ütemére egy gumigyűrűvel erősítve, és előtte mindig egy-egy Marvel képregényfüzet színesedett a pulton, a kikészített apró, a pénztárgép és a lottószelvények tartója közti térben.

Mikor a férfi már jobban tudott beszélni e furcsa, mekegő és elkeserítően bonyolult nyelven, a Sziliként bemutatkozó fiúval az időjárásról, a háborúról vagy a benzinár emelkedéséről kezdeményezett társalgást, de sokáig, nagyon sokáig nem hozta elő ezt a képregényrajongást. Aztán ahogy egy késő tavaszi délutánon mégis rákérdezett, Szili megnyílt és valósággal tűzbe jött, elmondva mindent szenvedélyéről, sebesen pergő, összegubancolódó narrációban, melyben szóba került az otthoni, hatalmas gyűjtemény, a jelmezek, és fegyverutánzatok gyártása, és az országos, egyre színvonalasabb fantalálkozók is. Akkor beszélt a férfinak arról, hogy a hősök világa azért olyan szép és nagyszerű, mivel odaát a jó mindig élesen elválik a rossztól, és a rossz mindig megállítható.

Életében sok támadás érte, egészen kiskorától, de mikor húsz lett, elhatározta, hogy többé nem hagyja magát, kezébe veszi a sorsát, mint Batman, felnő a feladathoz, mint Superman és bosszúálló lesz, mint Amerika Kapitánya. Beiratkozott kung-fura, egy lőtéren órákat vett, és a kínai piacon beszerzett egy tőrt.

Elő is vette a pult alól, a férfi azonnal látta, hogy igazából szurony, AK-ra rögzíthető, hosszú döfőeszköz ócska másolata. A fiú kiéleztette, ezért a lottószelvényt könnyedén, egy suhintással szelte át a penge, de a féri tudta, hogy egy kabátgomb képes lenne kicsorbítani vasát. Nem szólt semmit, inkább tovább hallgatta Szilit, próbálva megérteni, amit a fiatalember az erőszakról, és az erőszak ellen felmutatható hősies ám kemény tartásról beszél, összesűrítve a sok panelt és klisét, melyek a szövegbuborékokból ragadtak meg emlékeiben.

Később, ahogy a férfi mind jobban bírta a nyelvet, képes volt kifinomultabb, rafináltabb és összetettebb kérdéssekkel feltérképezni Szili jellemét, múltját és lehetséges jövőjét. Nem mintha kíváncsi lett volna, rá, de kényszerű és magányos száműzetésében, a kilencedik emeleti panellakás erkélyén etetésre gyülekező galambokon kívül nem akadt más társa e szegényes és lapos helyen. A férfinak igazából persze nem a felhőkarcolók, a soha nem alvó Város nyüzsgése, a folyton felsikoltó rendőrségi szirénák zaja vagy a mindenféle helyről előpárolgó füst vagy gőz látvány hiányzott, hanem az a rejtelmekkel teli világ, mely életének első öt évtizede alatt körbefonta csupa izom és feszültség testét odaát.

Ahogy a reggeli lapvásárlások során elbeszélgetett Szilivel, ráébredt, hogy a fiú a megmérettetést várja, mely el kell hogy érkezzen minden Hős életében ahhoz, hogy lehetőségből, potenciálból valósággá váljon léte. Szilit a felgyülemlett sérelmek automatikusan mozgatták egy ilyen próba felé, melynek természetéről azonban sem neki, sem a férfinak nem lehetett még csak elképzelése se. Bármi megeshetett e valószínűtlen összefüggésekkel, a durvaság kirobbanó ötleteivel és a hétfői-keddi-szerdai napok unalmával összefércelt világban. Egy autóroncsba szorult terhes anya, idős hölgyet fenyegető suhancok, veszett dobberman által üldözött fiatal lány – a férfi úgy képzelte, ilyen kihívások kellenének a fiúnak, hogy végre beteljesíthesse sorsát, és a benne tomboló várakozó elégedetlenség kioltódjon.

Később, hetek, hónapok múltán ébredt csak rá a férfi, hogy Szili revansvágya az élet egésze, annak minden beváltatlan ígérete és csalódása ellen szól. A szaggatott, röstellkedő elbeszéléstöredékekből ekkorra feltérképezhette Szili múltbeli indokait, az elvált, nyugtalan és rideg anyát, a gyakran változó, többnyire durva és iszákos apapótlékokat, a képregények menedéket jelentő világát, mely miatt aztán nem volt képes az iskolában igazi kapcsolatokat kiépíteni, és tanulmányai eredményei is az átlag alatt maradtak, az állandó kirekesztettség okán képződő durcás, sértődött viselkedését, amely gimnáziumi éveire már-már kóros jelleget öltött, és a lakótelepi és iskolai korosztályi csoportok támadásainak állandó céltáblájává tették.

Bagatellizálva, keserűen viccelődve elmondott emlékeiből, melyben több volt a mélázó gyónás, mint a megbocsátó derű, kiderült, hogy voltak hetek, hónapok, mikor minden délután hazafelé bevárták és megverték őt a bandába tömörülő, sikeresebb és egyértelműen a rossz útját választó társai, kik olykor megelégedtek azzal, hogy csak megkergessék, máskor azonban alsónadrágra vetkőztetve, vagy pirosra festett hajjal bocsátották újára.

Szili jelleme ezekben az években, e sok sebtől és karctól valami egészen furcsa, de egységes és határozott hősi karakterré nemesedett. Tudta, hogy egyszer majd képes lesz megtorolni a rengeteg megaláztatást és bűnt, és mikor önálló, felnőtt életét megkezdte, és eljárt kung-fuzni, melyet persze egy tucatnyi alkalom után abbahagyott, vagy mikor megvette a tőrt, és felszíjazta a lottóiroda pultja alá, már e bizonyítás és bosszú első lépéseit tette meg. Aztán, ahogy telt az idő, a durvaság és erőszak csak nem akart ismét betoppanni életébe, ezért jobb híján zavaros és dicsőséges végkifejletű képzelgéseibe menekült.

A legjellegzetesebb lehetőség egy rablótámadás volt, melyet fantáziája a pult mögött eltöltött hosszú órák során a legapróbb részletig kidolgozott, így a férfinak már nagyon is valósághűen, minden eshetőséggel számolva tudta előadni, mi tenne, ha egyszer sor kerülne rá. A lakótelep szélén álló kis üzlethelyiség, mely az előtte húzódó szervízút okán kitűnő menekülési útvonalat kínált, korábban, Szili alkalmazása előtt jó pár rablás célpontja volt. A fiú úgy gondolta, a belépő maszkos támadó a nyitott pult felett egy pisztolyt fog fejéhez tartani, mire ő jobb kezével kioldja a kés tartó szíjat, míg baljával, elvonva a rabló figyelmét, kinyitja a kasszát, és elkezdi a papírpénzt a pultra rakni. Amikor pedig a támadó, ki feltehetően jobbkezes lesz, baljával a pénz felé nyúl, teste, és ezzel pisztolyos keze kilendül jobb felé, épp annyira, hogy Szili ezt egy ellenirányú mozdulattal megtoldva, kikerülhessen a lövés nyomvonalából, és az ugyanezzel a lendülettel alulról és jobbról indított, fordított c-t leíró vágással át tudja majd szelni a fegyveres torkát, a hangszalagok tájékán megnyitva a bőrt és a húst.

A férfi, mikor meghallotta ezt az elképzelt akciót, tűnődve vetette ellen, hogy a legtöbb szuperhős nem gyilkolja meg akarattal a gonosz ellenfelet, csak ha az elkerülhetetlen avagy ha az élete veszélyben van. Szili nem sokat mérlegelte az ellenvetést, kiábrándultan megjegyezte, hogy a való világban biztosra kell menni, nem hagyva esélyt egy búcsúlövésre vagy bármilyen más, a későbbi büntetőeljárásban negatív végkifejletet okozó könyörületességre, vagyis nem kell tanúkat és ellenvádlókat hagyni egy ilyen szituációban. Elsöprő, kegyetlen büntetésben lesz része annak, aki meg meri támadni őt, most, hogy felnőtt, és képes szembeszállni végre mindennel, ami megsérti személyét és lényét, és ebből, e szilárd döntésből, a halálos megtorlás eshetőségéből nem kívánt engedni. A férfi elfogadta ugyan ezt az álláspontot, de megjegyezte hogy igen sok bűnöző sanyarú életkörülményei, nélkülöző családja, munkanélküliség vagy egy súlyos betegség kezelési költségei miatt kényszerül a bűntett elkövetésére, és az ilyen indítékokat a büntetés során mérlegelni kell, vagyis a bűnnek és a megtorlásnak arányban kell állnia egymással, ha az indítékokat és a körélményeket is figyelembe vesszük. 

Szili csak mosolygott e felvetésekre, majd rövid tűnődés után kijelentette, hogy minden helyzetben van választási lehetősége mindenkinek, az áldozatnak éppúgy, mint a bűnösnek, és azután, hogy a döntés megszületett, már viselnie kell ennek ódiumát egy életen át, a lehetséges összes következmény terhével együtt. A döntés tehát éppúgy a hős, mint a bűnöző azon pillanata, melyben felsejlik egész későbbi életének minden további lehetősége, márpedig az ilyen döntéseket tiszteletben kell tartani azáltal, hogy komolyan vesszük őket.

Egyiken sem tudhatták, hogy ez a furcsa és kétértelmű dialógus lesz az utolsó beszélgetéseik sorozatában, mivel a következő alkalommal már csak pár, töredékes, társalgásnak alig nevezhető szót váltanak.

Az évad záró jelenetsora a Kaméleon történetek egyik csúcspontja. Rajongói körök sokáig remélték, hogy a hős marad ebben a furcsa miliőben. A később felbukkanó Somos nyomozó alakja is rejtett magában tartalékokat. Ám az esemény, a rablótámadás és a halál lezárja a kelet-európai vonalat. Kaméleon hosszú hónapok száműzetése után nem kerülheti el sorsát. Felfedi kilétét, ítélkezik, majd visszatér New Yorkba.

A száznégyes kockán belépve az újságárus Fiúhoz, hősünk azonnal reagál a különös szituációra. Egy maszkos rabló fog apró fekete pisztolyt a sápadt eladóra. Kaméleon látja önmagát a rabló szemével: egy átlagos hivatalnok, ki csak a reggeli lapért jött. Álcája tökéletes, de reflexei azonnal működésbe lépnek. A következő képen engedelmesen felemelt kézzel a zöld fal elé áll, majd eltűnik. A rabló meglepett kiáltása kitölti az ezutáni kocka háromnegyedét. Rövid bevágásokban látjuk, ahogy az újságárus kihasználja a meglepetést, és lenyúl a késért, melyet a pult alatt tart. Kaméleon, immár egybeolvadva a fallal, figyelmeztetőleg szólni akar, ám az újságárus mozdulata megakad. Nem azért, mert a bűnöző ismét felé fordul. Három keskeny kép mutatja a fiú halántékán legördülő verejtékcseppet. Keze a kés nyelén, majd elcsúszik róla – meggondolta magát. A dilemma a sors elvállalásából fakad. Kaméleon korábban azt sugallta a fiúnak, hogy hősnek lenni hatalmas teher, másrészt felelősség és vakmerőség is. Az újságárus ebben a jelenettöredékben a hétköznapi életet választja – ezért, illetve korábbi nagyotmondásáért büntetést kap.

A következő kockában a megriadt rabló a falhoz ugrik, hogy kitapogassa az eltűnt Kaméleont. Ő azonban jobbra kerül, a háta mögé. Izmos karját a maszkos alak nyaka köré fonja. A dulakodásban eldördül a pisztoly, a golyó pont a szemben, a pult mögött kucorgó alak felé hasít. Szíve fölött pár centivel találja el az újságárust. A fiú hátrazuhan székével, és meglepetten bámulja az újra testet öltő Kaméleont. A hős egyetlen dühös mozdulattal kicsavarja a rabló nyakát.

Az ezt követő zárórész igen vitatott, sokszor elemzett jelenetté vált az életműben. Kaméleon a haldokló mellé térdel. Kezében ott a bűnöző fegyvere. A fiú feléje nyúl, véres, remegő kezével a hős arcát érinti, vörös csíkot húzva rá. Kaméleon elfogadja a jelölést. Indiánok harcba vonuló arcfestésévé válik a maszat, előrevetítve a következő történetfolyam bandaháborúit.

Aztán Kaméleon megkérdezi, önreflexív módon tudakolja a fekvőtől, hogy ki a kedvenc képregényhőse. A fikció bekapcsolása, ez a sajátos kikacsintás az egész Marvel világban viszonylag ritka pillanat. A fiú szólni, válaszolni akar, de a halál közbevág.

Kaméleon sokáig áll a test fölött, végül golyót ereszt a rabló hullájába, majd a pisztolyt az újságárus kezébe illeszti.

A trükk nem sikerül. Tudjuk, a következő, 43. számban megjelenik a különös, eltorzult világképű Somos nyomozó Kaméleon lakásán. Hősünk rájön, hogy a rendőr a Veszettek embere, ezért ismét menekülni kényszerül. Oroszország felé, indul, de rossz gépre szökik fel, mert az New Yorkba viszi. Várja őt a Város és Sors.

vége

Produktív hét volt, két rövid írást is összeraktam, az egyik alant, továbbá elkezdtem vázolni egy regénytervet, melynek kapcsán egy reggeli készülődés során ott volt egy másiknak az ötlete, mely valósággal elbűvölt, illetve szerzett pár jó percet munkába menet. Többször átgondolva aztán rájöttem, hogy legalább háromféle régebbi film- és könyvélményem fonódott össze benne, tehát részleteiben nincs semmi új, de maga a szituáció megérdemelne egy vaskosabb kidolgozást. Most jönne a szinopszis elkészítése, a világ részleteinek, főbb motívumainak meghatározása, a karakterek megrajzolása. Csupa aprólékos, szöszölős munka, aminek a végén nem biztos, hogy összeáll valami használható anyag, és ha mégis, akkor se biztos, hogy lesz kellő erő, nyelvi ötlet és kitartás a formába öntésre.

A lentiről még annyit, hogy e történet magva már egyszer megvan itt, ezeken az oldalakon, de érdemesnek véltem még egyszer visszatérni a témához. 

A hetedik jelölt

Petya és Karesz egyszerre, még kétezer körül kezdtek a Cégnél. Akkor már gyakorlott gyilkosok voltak. Petya a biztonságiakhoz került, Karesz, akinek megvolt az érettségije, értékesítő lett. Keményen dolgoztak, de péntek, szombat este kieresztették a gőzt. Sorra járták a belvárosi szórakozóhelyet, hogy hajnal felé a rakparton ülve lessék a napfelkeltét, kezükben egy-egy üveg mexikói sörrel. Ilyenkor került szóba a következő jelölt. Félévente mindig szóba került.

Olyan volt, mint valami kábítószer. Pedig egyébként is akadt szenvedélyük. Petya rajongott a régi pisztolyokért. Otthon, az anyjáéknál, a garázsban külön tárolót készített gyűjteményének. Karesz imádott főzni. Valóságos ételkölteményekkel lepte meg alkalmi barátnőit, vagy Petyát, aki nem igazán értékelte a pezsgőhabos lazacot és a provanci, kéregsütésű marhahúst. Mindketten érezték azonban, hogy számukra az igazi élvezet nem az étel kibomló íze, vagy egy tizenhatodik századi pisztoly markolatának tapintása. Az igazi élvezet a gyilkosság rítusa.

Még a gimnázium alatt kezdődött. Egy nyári este, a parkban Petya valamit odaszólt a mellettük elfutó lánynak. Az durván, lihegve feleselt, és már ott se volt. A két fiú döbbenten összenézett, és azonnal tudták, ezt nem hagyhatják annyiban. Először talán csak meg akarták ijeszteni. Elébe vágtak az erdőn át. Mikor a kocogó odaért, Petya kiugrott egy bokorból. Majd Karesz hátulról lefogta. Ott volt a lehetőség a pillanat varázsában. Petya megkapta két bokáját, és már vitték is. Karesz övével kötözték egy fához. A száját mohával tömték be. Két órán át szórakoztak vele, botokkal és Petya rövid pengéjű bicskájával. Végül a kés elmetszett valami nagyobb eret a lány belső combján. Akkor már meztelen volt, de ez a rész nem izgatta a két fiút. Sokkal inkább az, ahogy a teste a végzetes vágás után elernyedt, összeroskadt. Kisírt szemének csillogása opálos üveggé tompult, és halk sóhajjal eltávozott belőle a lélek.

Folyatni akarták ezt a vad, új és izgalmas dolgot, ezért gondoskodniuk kellett a halottról. Petya találta ki, hogy mi legyen. Elhozta apja kocsiját a park mellé. A lányt fóliába csavarták, és berakták hátra, a csomagtartóba. Aztán huss. Petya nyomta neki, ahogy csak bírta. Száztíz kilométert autóztak, majd egy útmenti nádasnál találomra megállva kiszedték hátulról a halottat. Jó negyedórát bolyongtak a ligetes mocsárban, aztán megunták, és egyszerűen csak ott hagyták őt, elfektetve a földön.

Karesz hetekkel később olvasott róla az újságban. A nagy távolság miatta a nyomozók eleinte nem tudták sehova kötni a gyilkosságot. Ezért lett későbbiekben is ez a páros módszere. Az összes testet elkocsikáztatták az ország különböző részeibe. Mikorra rájuk bukkantak, és beazonosították őket – nem maradt használható nyom.

Az érettségiig már csak egyet sikerült elkapniuk. Aztán később, felnőtt életükben még ötöt öltek meg, három közülük a munkahelyükhöz volt köthető. Az egyik a takarítónő kamaszlánya volt, gyakran kisegítette anyját az éjszakai műszakban. A másik egy titkárnő a hatodikról, aki sokáig túlórázott. Aztán ott volt a marketinges srác barátnője, kit Karesz szedett fel a karácsonyi bulin. Két másik lányt bárokból vagy klubokból vittek el. Mindig a parkban végződött a történet. Babonásan ragaszkodtak első sikerük helyszínéhez. És mindig Karesz volt a csali, mivel nagyszerű külsővel rendelkezett, a nők valósággal rajongtak érte. A legtöbben azt gondolták róla, túl szép ahhoz, hogy a lelke bonyolult dolgokat rejtsen. Nem hitték volna, hogy a kifinomult ételek és a gyilkolás tudós szakértője.

Ő fedezte fel az új, nyolcadik lányt is. Azonnal megérezte, hogy a következő jelöltet látja. Az értékesítési igazgató egyik asszisztense volt, tehát Karesz közvetlen főnökének dolgozott. Petyának ez a rész nem tetszett – túlságosan közeli alanynak tűnt. Ám Kareszt nem érdekelték az aggályok. A lányt akarta, mivel az vérig sértette.

Már az első napokban megpróbálkozott nála, azonban hatalmas, szörnyű kosarat kapott. Többször szóba elegyedett vele, de a csaj még csak rá se nézett. Arca tompának, merevnek tűnt, ahogy bámult maga elé a monitorra. Aztán végül csak kibökte, hogy nem érdekli őt Karesz. Nem hallhatta senki más a szavait, de a fiú úgy érezte, az egész iroda rajta nevet. Elöntötte a tehetetlen düh, és elhatározta, hogy mindenképp megöli a lányt. 

Megkérte Petyát, figyelje a csajt a biztonsági kamerákon. Hátha találnak valami kompromittáló dolgot róla, amivel megzsarolhatják. Petya kedden és csütörtökön volt kamerafigyelő. Szinte rátapadt a képernyőkre, de a friss hús nem hibázott. Feltűnően lassan és mereven dolgozott, ám nem rakott el táskájába még egy gémkapcsot se. Egyetlen bűne a gyakori pirulaszedés volt. Reggel, délben és este tömte magába táskájából a gyógyszert. Karesz mohón lecsapott erre az eshetőségre. Talán drogozik. Vagy a vécében ráiszik a tablettákra. Csakhogy a mosdókban nem volt kamera.

Petya ekkor időt kért. A következő héten kilopta a lány táskájából a gyógyszeres fiolát. Ismeretlen, arabnak tűnő felirat volt rajta.  Aránytalanul nagy, keserű pirulák rejtőztek az üvegcsében. Karesz vállalta a kukát. Pár napon át még a takarítónők előtt átvizsgálta a lány szemeteskosarát. Azt remélte apró, decis üvegcséket talál benne. Például vodkáét, mert annak nincs szaga. Ám semmi ilyesmi nem akadt kezébe. Csak papír és valami hártyaszerű, összeszáradt anyag. Olyan volt, mint amikor valaki megég a napon, és lepereg a bőre.

Petya úgy vélte, a csaj túl sokat szoláriumozik. A kamerákon is feltűnt, hogy gyakran vakaródzik, a teste egész felületét végigbogarászva. Pedig egyáltalán nem tűnt barnának. Ám Kareszt ez nem érdekelte. Ekkor már nagyon türelmetlen és nyugtalan volt. Találni akart valamit, bármit. Mindketten érezték, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de a meggyilkolása nem volt kérdés.

Petya sokáig tűnődött, mi legyen, végül a lány szintjén, a női mosdóba elrejtett egy apró kamerát. Ilyeneket használtak a biztonsági szolgálatnál, ha valakit komolyabban meg akartak figyelni az épületben. Extrafinom mozgásérzékelő volt rajta, nagy látószögével befogta az egész helyiséget. Petya az álmennyezeten vágott neki nyílást, a neon lámpatest mellett. Ki lehetett szúrni, ha valaki nagyon kereste.

Csütörtökön és pénteken fenn hagyták. Aztán szombat reggel bejöttek mind a ketten. Petya egyébként is beosztásban volt. Karesz úgy tett, mint aki túlórázik. Közben a társa által feltöltött filmet vizsgálta. Dél körül döbbenten nyúlt az egérért, megakasztotta a képet. Lejátszotta a pár másodpercet újra és újra. Végül felhívta Petyát.

A lány kétszer jelent meg a mosdóban. Először csütörtökön. Megmosta arcát, lehúzogatta szoknyáját, vakaródzott, majd óvatosan megtapogatta a testét. Hosszan, alaposan. Olyan volt, mint aki keres valamit. Nagyon furcsa és különös dolognak tűnt, nem igazán intim, de nem is perverz vagy gusztustalan jelenetnek. Ám a java még csak ezután jött.

Péntek délután a lány bement az egyik fülkébe. A kamera csak félig mutatta testét, ahogy letolja bugyiját, és a kagylóra ül. Ekkor látta meg Karesz azt a dolgot.

Petya szerint egy tömlő csusszant ki a lány szoknyájából, valami gyógyászati segédeszköz. Hallott már ilyesmiről, vizeletet vagy székletet vezethet ki. Ám Karesz másnak látta – hirtelen megnyugtató bizonyosságként öntötte el a felismerés, hogy a lánynak pénisze van.

A dolog raszteresen, elmosódottan tűnt szemük elé. Nagyjából tizenöt-húsz centis lehetett, vastag, testszínű. Karesz úgy vélte, egy beültetett kanül zacskóba végződne. Ez nem lehet más, csak egy férfi farka. Jó magyarázatnak tűnt a lány furcsa és otromba viselkedésére.

Hétfő reggel e-mail mellékleteként átküldte a felvételt a nyolcadik jelöltjüknek. Beleírta, ha nem akar céges körlevelet, jöjjön el aznap éjjel a parkba. A nő nem válaszolt. Petya ebédszünetben lopva visszanézte a felvételeken a reakcióit. A lány lejátszotta a mosdóbéli jelenetet egyszer, majd gondolkodás nélkül kitörölte a filmet. Nem látszott izgatottnak, döbbentnek vagy ijedtnek. Petya szerint volt valami különös ebben a közömbös merevségben. Ám Kareszt nem érdekelték észrevételei. Már jó korán, meló után bejárta a parkot. Petya sötétedéskor érkezett. A biztonság kedvéért az övébe rejtett egy tizennyolcadik századi felporzott lovassági pisztolyt. Féltve őrzött ólomgolyóinak egyikét a markában morzsolgatta. Sokat gyakorolt – tudta, pár másodperc alatt képes lesz megtölteni és elsütni a fegyvert. A Spectrumon látta, hogy egy ilyen, közelről leadott lövés tenyérnyi darabot hasít ki egy a levágott disznófejből.

Karesz a nagy sétány egy padján ülve várta őt, kezében füstölgő cigarettával.

Petya nem mutat meg neki a pisztolyt, csak leroskadt mellé, és monitoroktól fáradt szemeit kezdte masszírozni.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte derűsen Karesz. Petya csak fejét rázta válaszul, mire Karesz így folytatta: – Azon tűnődtem, hogy mit is jelent nekem ez az egész – cigarettás kezével nagyvonalúan körbeintett. – A keresés, a várakozás, a csapda…aztán az, ahogy elkapjuk őket, és…– Jött valaki, ezért elhallgatott, kivárt, míg elmegy. – Szóval így együtt, hogy bármelyikükkel szabadon megtehetjük, és meg is tesszük ezt, számomra olyan, mintha istenek lennénk – fejezte be aztán valamivel halkabban.

– Istenek? – bámult fel rá Petya.

– Ősi, idegen, a szférákon túlról érkező istenek – bizonygatta Karesz. – Ismeretlen istenek, akik bármire képesek és bármit megtehetnek. Céljaik szempontjából az anyag, az ember, abszolút közömbös. Elfeledett istenek, akik azonban időről időre visszatérnek, és áldozatokat szednek hitükhöz. Nem a szépség vagy a jóság vagy bűn és bűnhődés istenei. Nincs szükségünk kultuszra vagy hírnévre. Nem kell tisztelet, hódolat. Nem fontos hogy rettegjenek minket. Ne is tudjanak rólunk. A mi létünk lényege nem ebben áll.

– Akkor miben? – kérdezte aztán Petya bambán, mert Karesz túl hosszan hallgatott utolsó megállapítása után.

– Hogy már nem vagyunk emberek. Túlléptünk mindenen, ami emberi…– mosolygott rá Karesz és eltaposta cigarettája csikkjét. – …ó, nagyon is túl.     

Ezen tűnődve, némán vártak, fülelve a köröző kocogókat, lesve az előttük elandalgó párocskákat. Mikor fejük felett rebbenve meggyulladt a sárgás fényű neon, Petya felállt, és kinyújtózott. Körbefordult. A park kivilágosodó tere néptelen volt köröttük. Petya morgott valamit, majd bement vizelni a fák közé. Ahogy végzett, ellenőrizte a pisztolyban a puskaport, nem nedvesett-e át a harmattól.

Karesz közben új cigarettára gyújtott. Felfelé emelte szépen metszett arcát az égre, és kifújta a füstöt. Ha valaki arra járva megpillantja őt, csupa kellemes dolog jut eszébe alakjáról. Öltönyös, jóképű fiatalember, aki türelmesen várja szerelmét a randevú helyszínén. Magabiztos, hanyag eleganciával rakja bal térdén keresztbe jobb lábát. Szabad karja elnyúlva simul a pad támlájára. Bal kezét most ismét a szájához emelve mélyen beleszív a cigarettavégbe. Szemét lehunyva élvezi a pillanat, a fiatalság, a füst, a hatalom, az eltitkolt bűn és a várakozás varázsát.

Petya a szemközti bokrok közül figyelte. Majd akaratlanul is előbb jobbra, aztán balra nézett, mielőtt megindult felé. A sétányon nem közlekedett senki. Ahogy ismét előrebámult társa jól ismert alakjára, megdermedt.

Egy sovány, görnyedt árny állt Karesz felett, a pad mögött, egy fa takarásában. Emberinek tűnt, míg háta mögött keskeny nyúlvány nem emelkedett. Felmagasodott, mit valami bot, és lesújtott.

Petya ekkora felkiáltott, de elkésett vele. Hátranyúlt, előkapta a fegyvert övéből. Közben érezte szelét annak, ahogy valami átsuhan a levegőn. Karesz teste összerándult. A cigaretta leszelt vége a földre hullott. Füstcsík libbent parazsából felfelé, majd a csonk kialudt.

Petya remegő ujjaival a torkolatba gyömöszölte az ólmot. Szemközt vele Karesz nem moccant, csak leengedte bágyadtan jobbját. Homloka közepén vékony, vörös vonal indult, leért álláig, alatta, a mellkasán, fehér ingjén már virágként bomlott ki. Aztán a pad reccsenve összeomlott alatta. A vágás, mely kettészelte, pont középen választotta el Karesz testét is. A két fél hátradőlt a deszkadarabokkal együtt, és ezzel vége is lett.

Az árny még nem moccant, Petya pedig végre felhúzta a kakast, és rásütötte a fegyvert. Nem történt semmi. Talán a puskapor lett mégis nedves, talán a kova volt túl régi. Értetlenül a lőportartó perselybe bámult. Valami moccant előtte, a látóterében. A lány kiugrott a sétányra, majd két szökkenéssel már rajta is volt Petyán. Feldöntötte, be, egy bokor ágai közé. Petya vinnyogva emelte kezét, ám a másik testéből előkígyózó farok éles vége háta mögé kanyarodott, és eltalálta az egyik nyakcsigolyáját. A férfi az ütéstől megmerevedett, és engedelmesen a földre csúszott. Még látta maga körül a világot, de már nem érzett semmit.

A lányból előkunkorodó tömlőszerű, megnyúlt szerv csontsarlóban végződött. Ez most visszacsusszant az alkarnyi vastag farokrészbe, az pedig betekergődzött a törékeny női testbe, a rövid kis fekete ruha alá. A lány megragadta Petyát, és már vitte is. Átvágtak a bozótoson egészen a parkolóig. Olajszagú csomagtartóba végződött az út, sötét lett, majd pár perc után nedves és meleg terheket tett Petyára a gyilkos. A férfi lassan ébredt rá, hogy Karesz két fele lesz útitársa.

Amikor elindultak, Petya kiáltani, sikoltani próbált, de még a szemét se tudta behunyni. Tökéletes, mindent elborító bénulása egyedül mellkasa ziháló lüktetésére nem hatott.

Később, napoknak tetsző autókázás után arra eszmélt, hogy a csillagos eget bámulja. A Karesz beleiből előgomolygó bűz kiszökött a jéghideg éjbe. Hirtelen fölé, a csomagtartófedél lámpájába hajolt a lány. Arcán megrepedezett a bőr, kezeiről már le is pergett, ahogy benyúlt Petyáért. A férfi érezni vélte a pikkelyes karmok durvaságát. Könnyedén kiemelve vitték, húzták őt a fűben. Egy erdőben voltak, nagy, kör alakú tisztáson. Erős fény felé közeledtek, majd szisszenve nyílt valami. A lány magassarkúja ekkor már fémen kopogott. Csupa fehér és kék falak közé kerültek. A folyosó hajlatai különös szimmetriába kanyarodtak Petya káprázó szemébe. Végül újabb súrlódó ajtónyitás után egy hideg, deres kis szobába jutottak. A férfi érezte, emelik, majd tompa nyomás hatolt hátába. Szeme sarkából láthatta, tőle balra és jobbra testek vannak a falon. Mikorra a lény behozta Karesz darabjait, rájött, kampóra akasztották. És egy hatalmas hűtőben lóg. Egy éléskamrában, egy űrhajón. És megértette azt is, hogy az igazi istenek megérkeztek a Földre.   

 vége

Például egy Tarzan-filmből is ismerős lehet a mocsárba ragadás jelenete, de nekem megvan máshonnan is. Nem emlékszem a címére. Épp az új, nagy, csupa sötét és üres térrel teli házunkba költöztünk. Esténként a nappaliba gyűltünk össze, lesve a tévét, fülelve az ismeretlen hely neszeit. Akkor adták ezt a filmet, melynek csak a katarzisára kapcsolódtunk be. Két nő volt a jelenetben, azonos külsejű, valami doppelganger sztori. Az egyik, aki mereven, kísértetiesen viselkedett, belekényszerítette a másikat a mocsárba. Aztán csak figyelte, ahogy alámerül. Nem mondom, hogy már nyolc évesen tudtam, valamikor megírom a saját lápos történetemet, de a kép olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy zárványként megragadt bennem, mélyen a titkos félelmeim üledékében, és ezért fel kellett dolgoznom valamilyen módon. Például itt és így.  

Lápi emberek

Víz, mocsár, szúnyogok. Négy hete ástak felfelé a töltés mellett. Lassan vándoroltak gödörről gödörre az olajvezeték mentén. Vastag felhőkben dongták őket körül a szúnyogok. A csmiriszek be-beálltak a tábortűz füstjébe. Ez se használt sokat. Ugyanúgy vakarództak, mint Sztyepa. Esténként hülyére itták magukat gyantából erjesztett italaikkal. Sztyepa folyton izzadt, és légyirtóval fújta magát. A rövid tajgai nyár fülledt meleget hozott a sivár tájra. A tenyerét feltörte az ásó. Elalvás előtt mindig az első táborhelyre gondolt. Az ott hagyott sátor alatt még mindig ott volt Burek teste. Már ami megmaradt belőle. A gépet hívták így, ami kifordította a földből.

A láp némán terült el köröttük. Valahol elöl, kilométerekre kélt csak dohogás és füst. A munkások már ott jártak. Az olajvezeték őszre eléri Fermhát. Ki tudja, hány értékes leletet tipornak még el addig. Burek típusú gépükkel hat hete markolták ki a mocsárból a vadász testét. A művezető felhívta az egyetemet. Persze, hogy Sztyepát küldték ki.

Unatkozó tanársegéd nyáron. Vékony, fehér bőrű fiatalember. Tudományos sikerek, nők és pénz híján. A szúnyogcsípések belobbantak vádliján, karján, mint a stigmák. Éjjel a hálófátyolba burkolódzva nem tudott a vérszívórajok zúgásától elaludni. Ha mégis, a csmiriszek vonyítása ébresztette fel. A holdat ugatták vagy talán énekeltek. Ők is vadászok voltak, a lápon túli, szilárd részről. Pár rubelért napi tíz órán át túrták a mocsarat. Keresték Sztyepának a Burek típusú gépről elnevezett hulla társait.

A láp által mumifikált halott egészen ép volt, mikor Sztyepa kiért hozzá. Aztán pár óra alatt összeesett, bűzlő, sötét csomóvá olvadt. Bőrruhája, szerszámai ismeretlen törzset sejtettek. Sztyepa szerint jó kétszáz éve süllyedt a lápba. A rektor sokáig kérette magát. Aztán adott egy kisebb összeget Sztyepának a kutatási alapból. Ha megtalálja Burek törzsének táborhelyét vagy temetőjét – doktori is lehet a témából.

Ám a csodás lelet elrejtőzött. Pedig a fiatal régész eleinte biztos volt dolgában. A csontjaiban érezte. Valahol mélyen, a cuppogós sár alatt fészkeltek a holtak és kunyhók. Ám ahogy teltek a hetek, a lelkesedés elolvadt a forróságban. A csmiriszek egyre kedvetlenebbül túrták a vizes masszát. Sztyepa is mind később ébredt reggelente. Napközben izzó tenyere és sajgó dereka hosszú szünetekre csábította. Alkonyatkor komoran járta a lápot. A földet fürkészte, a szúnyogokat hajtotta. Vigyázni kellett, hova lép. Néhol a mocsár hirtelen beszívta térdig a lábat. Ha nem talált szilárd támaszt, a sötét talaj magába nyelte. Egy ízben Sztyepa órákig küzdött. Fáklyás csmiriszek mentették őt ki rémült kiáltásai nyomán.

Ezután csak bottal indult útnak. Döfködte vele a puha, bűnös földet. Ahogy teltek a napok, mind dühösebben. A negyedik héten, szerdán és pénteken megjelent az ásatáson Vologya. Szteypa évfolyamtársa volt az egyetemen. Ő is ott maradt, de a gazdasági igazgatóságon. A közeli kisvárosban szállt meg. Kiautózott új kocsijával az országúton, majd begyalogolt az ásatásig. Alacsony, kövér kis férfi volt, rózsaín bőrrel. A szúnyogok alig csípték. Lúgos lehetett a vére. Elnézte az olajvezeték töltéséről az ásókat, és a gödrökben kutakodó Sztyepát. Aztán leült a tábortűz mellé, kávét tett fel. Sztyepáéból. Mikor a fiú odament hozzá, halk, akadozó beszélgetésbe kezdtek. Sztyepa azt akarta hinni, csak érdeklődés okán látogatta meg őket.

De Vologya pénteken végre kibökte, miért jött. A rektor őt bízta meg az ásatás esélyeinek felmérésével. Mint egykori szakember, képes megítélni a helyzetet. Sztyepa dermedt szívvel várta, mi következik. Aztán rákérdezett. Nulla. Mondta Vologya. Később elővett valami kémcsövet. Mutatta a benne lévő szürke port. Bevitte analizáltatni a mocsár földjét. A városka kórházában egész jó labor van. Sztyepa ezt már nem akarta hallani. Dobott egy kis zöldet a tűzre. Hogy jobban füstöljön. Esteledett, különösen mohón csíptek a szúnyogok. A csmiriszek csendben pakoltak. Hétvégére hazamentek falujukba. Sztyepának hétfőn kellett volna kifizetni nekik a második hónap bérét. Remélte, addig a rektor átutalja neki. Szombatra és vasárnapra ő is haza akart utazni. Lezuhanyozni. Nem konzervet enni. Saját ágyában aludni. Szúnyoghálós ablak mögött. Négy órás vonatút lett volna. Tudta, hogy nem kéri meg Vologyát, vigye el. Főleg nem most.

Az egyik vadász sátrából kerített egy üveg erjesztett gyantalevet. Ivott, majd rákérdezett, mi is van ezzel a kémcsővel.

Szemközt, a félbetört fenyvesek mögött vöröslött a nap. A levegő rezgett a szúnyogoktól. Halk cuppogással tizenhat férfiláb távoldott az út felé. Sztyepa tudta, a csmiriszek két órán át gyalogolnak majd falujukig. Ivott megint, kínálta Vologyát is. Az nevetgélve hárította. Aztán vékony, nőies hangján magyarázni kezdett. A láp nem képes hosszú ideig magában tartani semmit. Azért, mert túl laza és könnyű a szerkezete. Kvarchomok és löszös agyag alkotja. Az ilyen összetételű mocsarakban a Freysson-féle, felfelé ható rétegmozgás érvényesül. Ami belemerül, az hosszabb-rövidebb idő után visszajut a felszínére. Maga a láp emeli fel és dobja ki a szilárd testeket, mint amilyen például egy halott. A vadász holtteste ezért nem lehet régebbi ötven évnél. Ha régebben süllyedt volna bele, a láp már kinyomta volna a felszínre. És akkor a vadak. És a madarak. És a férgek. Vagy egyszerűen csak elolvadt volna, ahogy az történt Burekkel is.

Sztyepa sokáig hallgatott és ivott. Vologya közben elszívott két cigarettát, majd megunta a várakozást. Felállt. Egészen sötét lett. Azt mondta, az ásatást abba kell hagyni. Nincs semmiféle ősi törzs. Burek csak egy magányos, szerencsétlen vadász. Talán egy elkóborolt csmirisz. Harminc éve szökhetett meg, bizonyára az asszonytól. Avagy a téeszből. Eltévedt, vagy leitta magát, és.

Sztyepa felállt, megingott. Dobott a tűzre a szikkadt, fehér gallyhalomból. A vadász kése. A ruhája. Az öve. Próbált érvelni akadozó nyelvvel. Ismeretlen díszítés, kerek és ovális szimbólumok. Nem látott még soha ilyet senki e környéken.

Egy magányos művész. Vágott közbe Vologya. Valami különc, aki díszítgette a cuccait. Nem jelent semmit. Az ásatás leáll. Ismételte, és hátat fordított. Sztyepa ivott, majd megindult felé. Kinyírod a karrierem. Kiáltotta. Megbotlott egy gallyban. Káromkodva a földre zuhant. A szúnyogok, a meleg és a fáradtság kikészítették. Ám Vologya szavai mérték rá a végső csapást. Elterült, a hátára gördült, és hallgatta a távolodó nedves lépteit.

Fent az égen millió csillag ragyogott szembe vele. Lassan a szájához egyensúlyozta a palack nyakát. A gyanta mentolos, csípős íze végigfolyt állán, nyakán. Lehunyta szemét, és várta a súlyos álom érintését. Még érezte a háta alatti mocsár melegét. Olyan volt, mintha egy hatalmas testen feküdne. Hívogató, nagy, súlyos érintés. Elképzelte, hogy magába fogadja őt e massza. Elbújik benne. Amikor idáig jutott, eljött hozzá a törzs.

Egy földön heverő mozdulatlan test körül ácsorogtak. Idősek, férfiak, nők, gyerekek, vegyesen. A fekvő olyan sápadt volt, hogy csak halott lehetett. Vénember guggolt felette. Arca feketével kifestve. A többiek elbűvölve lesték. Szépen kimunkált bőrruháikban a csmiriszekre emlékezettek. Ám a fejformájuk kecsesebb, termetük magasabb, szálkásabb volt. Halkan zümmögtek, míg az öreg a kör közepén elővette kését. Sztyepa tudta, valami csúnya fog történni. El akart fordulni, de álmában erre nem volt képes. Ott állt a felettük emelkedő kis dombon. Távolabb láthatta kunyhóikat is. Nem volt ismerős a táj, melyben mindez lejátszódott. Azért igyekezett valami jellegzetes motívumot találni.

Az öreg közben felnyitotta a fekvő hasát. Lassú buggyanással dőltek kifelé a belek. Az idős férfi belenyúlt a vágásba, és segített nekik. Inakat, hártyákat tépett át. Mire végzett, nagy sötét üreg volt a hulla belseje. Ekkor az öreg a földbe markolt, és egy maréknyit a testbe nyomkodott. Félrehúzódott, utat engedve a mögötte álló vadásznak. Az ugyanígy cselekedett. Lehajolt, összekapart egy jó adagot a nedves talajból. Amint a hullába tömte, arrább ment ő is. Jött a következő. Sztyepa felkiáltott izgalmában. Hirtelen megértette. Ám az álomban a hangokkal vigyázni kell. Mind megdermedtek, a zümmögés elhalt. Majd egyszerre fordultak felé. Felnéztek rá vad, egyenes metszésű arcukkal. Aztán a feketére festett idős ember utat tört magának, megindult Sztyepa felé. Kezében ott csillogott a belezőkés. A fiú nem tudott most se moccanni. Tehetetlenül, nyüszítve várta sorsát. Amikor gyilkosa karnyújtásnyira ért, ismét kiáltott egy nagyot. Pont a szúrás előtt riadt fel.

Másodpercekbe telt, míg rájött. Nem a saját hangját hallotta álmában. Távoli, elhaló segítség rezgett felé a hajnali szürkületben. Nedves és ragacsos volt a levegő. Szája kiszáradt, feje zúgott. Jó sokáig ivott a műanyag vizeskannából. Aztán botját felragadva megindult a hang irányába.

A töltés mentén haladt, és száz métert is megtett, mikor megpillantotta. Az anyja kertében növekvő káposztákra emlékeztette. Egy fej volt csak, meg egy kis válldarab. A jobb kéz turkáló ujjai. A többi a föld alatt. Bizonyára a sötétben, éjjel, rosszul lépett. Rossz felé tért. Elhagyta a vezeték melletti ösvényt, és a láp magába szippantotta.

Sztyepa óvatosan haladt felé, a talajt döfködve maga előtt. Az utolsó másfél méter nagyon bizonytalan volt. Várj, mondta, hozok pallót. A süllyedő szemei hálásan csillogtak. Megköszönni már nem volt ereje. Egész éjjel a láppal harcolt. Csak tátogott a föld szorításában, mint egy rózsaszín hal.

Sztyepa a tárborba érve felragadott két deszkát majd megtorpant. Átsuhant rajta egy lehetőség. Majd eszébe jutott álma, és az azt megelőző éjjeli beszélgetés. A keserűség, mint valami mocsári lé tolult fel torkában. A tűz még meleg hamuja mellett állva sokáig tűnődött, számba vett mindent. Lelke mélyén érezte, megcsinálja. Az ötlet első fellobbanásakor tudta, hogy meg kell csinálnia.

Egy gumicsövet és félbevágott műanyag flakont használt. Összeragasztószalagozta őket. Kis tűnődés után keresett egy vékonyabb vasrudat is. Ami belefér a csőbe.

Amikor visszaért a merülőhöz, az elkerekedő szemekkel bámulta eszközeit. Szteypa nem várta be a buta kérdést. Körbenézett – az ösvényen nem közeledett senki. Szombat volt, és a tajga közepén voltak. Leguggolt hát a fej mellé fektetett deszkára, és elmondta neki.

Vologya, Vologyácska, álmot láttam. Újságolta, majd a cső végét belenyomta férfi a szájába. Emlékezett, anyja milyen óvatos mozdulatokkal tömte libáit. Finoman, a gégét masszírozva tolta lefelé a műanyagot. Vologya szemei kidülledtek, de köhögni már nem maradt ereje. Csak nyál csorgott szájából, ahogy nyeldekelt.

Tudom már, mit csinált a törzs, hogy ne találjuk meg őket. Tudom már, mi a megfejtés a rejtélyedre. Suttogta lágyan Sztyepa. Az álmom éjjel megmutatta. Azt hiszem, a láp közvetlenül a fejembe sugározta. Hogy segítsen, nem  úgy, mint te.

Megállt, hagyta pihenni a másik. Lecsapott egy szúnyogot nyakán. Megnézte véres ujjait, majd így folytatta. Megértettem, mi történt a testetekkel. Megtöltötték őket, a hullákat – földdel. Így az anyag magába fogadta az anyagot, és nem jöttek vissza soha a felszínre.

A mocsár vizenyős földjébe markolt, mint egy akaratos gyerek. Itt vannak még mindig alattunk. Itt várnak arra, hogy kiássam őket, én, nem más, és megírjam belőlük a doktorim.

Vologya ekkor valamit nyöszörögni kezdett, de a cső és lelapított nyelve miatt nem lehetett érteni szavait. Sztyepa megsimogatta a küzdelemtől csatakos fejét. Csss. Mondta. Ne beszélj. Ne erőlködj. Elmondom úgyis. Azzal megfogta a csövet, és még lejjebb nyomta. Vologya rángatni kezdte a fejét, és jobb kezét majdnem kiszabadította a földből. Sztyepa bal lábbal rátérdelt az ujjaira. Maradj. Kérte őt fojtottan. Mindjárt végzünk. A cső nem ment tovább. Vologya belsejéből keserű nyüszítés fakadt. Sztyepa csak a fejét csóválta. Nem lesz könnyű. Közölte sajnálkozva. De meg kell tennünk. Azzal egy marék földet szórt a félbevágott  műanyag flakonba. Majd kiegyenesítette a gumicsövet, felállt, és a vasrúddal ledöfködte a masszát Vologyába. Órákig is eltarthat. Bólogatott Sztyepa. Remélem, addig nem merülsz el teljesen.

Alatta ott fehérlett Vologya feje. A látóhatár peremén lassan felkelt a nap. Ragyogása befonta őket. Amikor végzek, beásom melléd Burek ruháit, eszközeit. Míg beszélt, Sztyepa új adag földet gyűjtött. Két kézzel. Ragacsos, lápi anyag volt. Mint a bébiétel. A vasrúd könnyen vitte lefelé. Vologya már nem tiltakozott, csak lesett felfelé. Szeme sarkából könny folyt. Sztyepa körbenézett. Valamiről meg kell jegyeznem ezt a helyet. Motyogta. Azt hiszem tizenöt év elég lesz. Én tudok várni. Ráérek, még fiatal vagyok. Amikor visszajövök, és kiáslak, folytatjuk a kutatást. Lenézett a haldoklóra.

Egy halott nem halott. De ha téged is megtalállak, két halottal már komolyabb ásatásba kezdhetünk. Bizonygatta neki Sztepya. Aztán berakta a flakonba az újabb adag földet. A vasrúd mintha most könnyedebben vitte volna. Vologya pedig kezdett megtelni láppal.   

vége

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

A bíbor szoba rejtélye

Első kép: A legenda

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – E lezárásra izgatott sutyorgás volt a reakció, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

Második kép: A csönd

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

Közjáték: Szerelem

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

Harmadik kép: Találkozás

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, megsárgult polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és ahogy nekidőlt a falnak, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

vége

Itt most két dolgot érdemes kiemelni, azon túl, hogy ez pont az a tárgyiasulással operáló írás, amiről korábban már szóltam itt:

Egyrészt azt, hogy az ötletet megírtam már egy vezióban jó tíz éve, akkor a záróképre kihegyezve a hangsúlyt, mely ez bástya tetején tűnt elénk. Nem volt túl kidolgozott anyag.

A mostani azért is érdekesebb, mert belekerült egy másik fontos motívum – a szellemi útkeresés társas és magányos mivolta. Az a tudós, ösztönző baráti kör, melyben nekem igazából soha nem volt részem, noha nagyon is vágytam rá. És benne van ennek a körnek a felbomlása, mely során egyesek felnőnek, és elkezdenek felnőtt dolgokkal foglalkozni, míg mások maradnak a képzelet, a hit és a féktelen tudásvágy elszigetelt tartományaiban. 

A vörös vezér 

A tizenöt éves osztálytalálkozó előtti Kövessyt felhívta Margit néni, hogy jó lenne, ha ő beszélne Batáról. Hogy mi történt vele három éve, odakinn a Mária-dűlőnél. Kövessy határozatlanul beleegyezett, aztán a kagylót letéve sokáig állt a telefon mellett. Péntek este volt, nyár eleje. A gyerek kint játszottak az udvaron. Éva néha rájuk szólt, szelíden, unottan, miközben valami francia regényt olvasott a kerti asztalnál. Kövessy sóhajtott egyet, majd felment az emeletre a dolgozószobájába. Az asztalon ott fehérlett a legutóbbi riportja, a kukoricatermelőkről szóló cikk. Kövessy leült, félretolta, friss lapot húzott maga elé, tollat kattintott.

Fél percig is tűnődött, hagyta feltolulni az emlékeket. Aztán mielőtt nekikezdett, kihúzta a hasánál lévő fiókot, és megnézte. Meg kellett néznie.

Kövessy, Bata és Virág. Három jóbarát a haraszti Gárdonyi Gimnázium 19**–ban végzett öregdiákjai közül. Illetve most már csak kettő.

Az egész másodikban kezdődött, a megyei helytörténeti vetélkedővel. Az osztályfőnök, Margit néni őket, a három legjobb történelmesét indította a megmérettetésen. Valóban, mindenük volt a régmúlt, szenvedélyes kis szobatudósok voltak első óta. Ez kovácsolta össze barátságukat. Teljesen lefoglalta őket az eltűnt idők izgalma. Bejárták a megye összes nevezetes történelmi helyszínét, ásatásokra jelentkeztek gyakornokként. Hármójuk közül is Bata volt a leginkább megszállott. Egész komoly szakmai könyvgyűjteménye lett negyedik végére. A fiúk általában nála gyűltek össze péntek esténként. Bata anyja teát hozott nekik, és ők átvitatkozták az estét Trianonról, a török hódítás első üteméről, Zsigmond külpolitikájáról. Osztálytársaik ezalatt diszkóba jártak, elvesztették szüzességüket, és rengeteg alkoholt ittak – ám őket mindez hidegen hagyta.

Később persze igyekeztek pótolni a lemaradást. Virág, aki sikeres műkereskedő lett a fővárosban, állítólag már a harmadik feleségét fogyasztja harminchárom évesen. Kövessy pedig felnőtt léte derekára automatikusan az italhoz menekült, ha az újságnál leépítésről pletykáltak, vagy ha Évával eldurvult a viszonyuk. Hetente megtörtént ez vagy az.

Csak Bata maradt ugyanolyan. Mintha nem lépett volna túl a mindenért lelkesedő, feszült alkotás- és kutatásvágyban égő kamaszkorán. A vízműveknél helyezkedett el, családja nem volt, így maradt elég ideje hóbortjára. Kövessy egy ideig sűrűn találkozott vele, beültek valahova, és meghallgatta barátja újabb és újabb elméletét. A kiindulópont mindig ugyanaz volt, Bata vesszőparipája, évek óta tartó mániája. A sárki csata.

Az egész azzal a bizonyos helytörténeti vetélkedővel kezdődött. A felkészülés során Bata kapta a honfoglalástól a tatárjárásig tartó korszakot. Az utolsó napokban, valamelyik délután a könyvtárban kezébe akadt egy nem kölcsönözhető, antik kiadvány. Csak a szerzőre emlékezett, báró Ferenczy, a pontos címre már nem. Ötvenoldalas, fűzött, ősöreg anyag volt, a megye tatárjárás korabeli harci eseményeit dolgozta fel. Bata itt olvasott először a sárki ütközetről, mely a Mária-dűlőnél zajlott, az Úr 1241 esztendejében, a muhi csata után pár héttel. Kadán Pannonhalma felé vonuló csapatainak egy része, melyet a vörös vezér vezetett, Haraszt felé tért. A hadtest és vezetőjük vörösre festett nyilaikról és pajzsaikról kapták nevüket. A feljegyzésekben később felbukkannak Győr ostormánál is.

Haraszt akkoriban cölöpvár volt, lakosai tudták, esélyük sincs a tatár gyújtónyilakkal szemben. Egy ismeretlen földbirtokos vezetésével kivonultak hát a város elé, a Mária-dűlőhöz, az egykori Sárk falu határába, hogy ott ütközzenek meg a pár ezres ellenséges erővel. Ferenczy szerint a csata rövid volt és kegyetlen. Egyetlen magyar sem élte túl, de nem hátráltak, a kijelölt helyükön estek el, nyíltál, szablyától, ki hogy. Miután a vörös vezér letiporta őket, kifosztotta és felgyújtotta Harasztot, a gyermekeket és a nőket pedig rabszíjon vitték tovább Pannonhalma ostormához. A város újratelepítése csak jó négy év múlva történt meg, a király megbízottja német polgárokkal töltötte fel az elárvult helyet.

Batát egészen elbűvölte e reménytelen önfeláldozás története. Gyorsan kijegyzetelte az anyagot, majd a kiadványt otthagyta az asztalon.

A vetélkedőn aztán a sárki csata miatt vesztettek. Az utolsó kérdések egyike a tatárjáráskori hadi eseményekkel volt kapcsolatos. A zsűri persze Pannonhalma ostormára volt kíváncsi, de Bata két perces előadásában a harasztiak hősiességét rekonstruálta. A környékbeli történelemtanárok értetlenül sutyorogtak egymás közt. Mint később kiderült, egyikőjük sem hallott soha a sárki csatáról. Kövessyék nem kaptak pontot, és Bata hiába óvott és dühöngött – így csak másodikak lettek az összesítésnél.

Másnap barátjuk visszament a könyvtárba, ám a polcokon nem találta meg kudarcuk forrását. A könyvtárosnő, aki kedvelte a fiút, pincétől a padlásig átkutatta az épületet, de ő sem lelte báró Ferenczy füzetecskéjét. A katalógusrendszerben sem volt nyoma, de még a könyvtárközi kölcsönzési listán sem hagyott emléket maga utána a rejtélyes kiadvány.

Virág mondta ki először, hogy talán Bata álmodta az egészet. Elaludt az olvasóterem puha foteljében, és az álomképek összemosódtak fáradt elméjében a felkészülés rengeteg információjával. Bata csak fejét ingatta e magyarázatra, de a következő hétvégén felutazott a Széchényi könyvtárba, hogy ott nézzen utána a dolognak. Semmit nem talált, ahogy a fővárosi Szabó Ervin nyilvántartása sem igazolta emlékeit.

Egyedül a jegyzetei maradtak bizonyítékként, melyet féltve őrzött éveken át. Kövessy sokáig úgy vélte, Bata mániája ártalmatlan. Aztán, mikor a kocsmázások során újból és újból visszakanyarodtak a dologhoz, illetve a bizonyítás nehézségeihez, már egyszerűen csak bolondnak hitte.

Bata ugyanis nem tudott leállni. A verseny okozta csalódás és kudarc beleégett lelkébe, és Kövessy úgy látta, egész későbbi életét meghatározta. Ő maga lassan családot alapított, kezdett jól írni, Virág felköltözött Pestre – ám Bata egyre csak a könyvtárakat és a környéket járta, keresve igazát és a hősi halottak nyomait. Azt gondolta, a csata helyszínéből kellene kiindulnia – éveken át azután kutatott hát. Kövessy egyre inkább elmaradt tőle. Amikor az utcán összefutottak, váltottak pár szót. Batával igazából másról már nem is lehetett akkoriban beszélni, csak arról, hogy áll a kereséssel. Mikor huszonöt éves lett, Kövessy egy cikkel lepte meg. Az amatőr történészről írt benne, ki Haraszt tatárjárás korabeli múltjának homályos elemeit kutatja.

Bata aznap este felhívta. Egyszerre volt meghatódott és keserű a hangja. Kövessy semmit nem írt a cikkben a sárki csatáról. Ő hiába védekezett, hogy ez az esemény nem bizonyított, csak egy jegyzet áll mögötte – egykori barátja végig se hallgatta, lerakta a telefont.

Évekig nem találkoztak, mígnem, már az internetkorszakban, Bata egy nap emailben kereste meg őt. Beszélni akart vele, új fejleményeket ígérve őrületében. Kövessy nehéz szívvel indult a megjelölt vendéglőbe. Előre tudta, hogy furcsa dolgokat kell meghallgatnia egy rég nem látott, teljesen ismeretlenné vált férfitól. Egy alaktól, ki eldurvult, felnőttessé, vaskossá vált – ahogy ő maga is.

Nem csalódott megérzésében. Bata előtt ódon könyv feküdt az asztalon, egyik cigarettát szívta a másik után, majd lezárva a semmitmondó, bevezető társalgást, felhajtotta kávéját és fizetett. Odakinn a kocsijába invitálta Kövessyt. Míg kifelé hajtottak a városból, elmondta, mire készül.

Kövessy némán hallgatott, fejében kavarogtak az érzelmek. Sajnálta a másikat, kinek egykor tiszta, logikus gondolkodása olyannyira vonzónak tűnt számára. Virág mindig intuitív volt, ő maga ábrándozó – ám Bata szépen, egyszerűen vitte végig a dolgait. Az a roncs, ami mostanra vált belőle – az már nem ő volt.

A várost elhagyva mellékutakon folytatták útjukat. Jó negyedórás autózás után egy földútra kanyarodtak. A gödrös, bukkanókkal teli szakasz némaságot parancsolt mindkettejükre. Végül erdős, ligetes rét mellett álltak meg. Alkonyodott, tavasz vége volt.

Bata kiszállt, és egy szatyrot bányászva elő a csomagtartóból, megindult a földúton. Kövessy kényszerűen követte őt.

Lépteikkel kimértek jó húsz métert, míg egyvonalba nem kerültek a balkéz felé eső dombokkal. Egy jellegtelen akácos húzódott az út mentén.

Bata ekkor elégedetten leült a fűbe, a szatyrot maga elé állította. Felnézett Kövessyre, és megtörte a tücsökciripeléses csendet.

Feltételezései szerint az egykori sárki csata helyszínén voltak. Sárk falu a tatárjárás során teljesen elpusztult. Soha nem telepítették újra. Agyagkunyhói beleolvadtak a földbe, ahogy lakosainak csontjai is elporladtak azóta. Ám a fémkutató műszer, melyet Bata beszerzett, kimutatta eszközeiket a talajban. Két és fél évbe telt, mire behatárolta a helyet. A falu az akácoson túl terült el. A mellette emelkedő kis dombok előterében, a lejtő alján álhatott fel a harasztiak maroknyi serege. Ideális hely volt a keletről érkezők megállításához. Minderre sajnos csak egyetlen igazolást talált itt, az út mentén

A zsebéből apró fémdarabot vett elő, átnyújtotta Kövessynek. Talán egykori nyílhegy volt, a tövénél vörös festék kérgével. Kövessy megforgatta ujjai közt a leletet – látta egyből, bármelyik korból származhatott, az idő lekoptatta jellegzetességeit. Szótlanul visszaadta társának a lapos kis dolgot.

Ekkor Bata órájára pillantott, kivette a könyvet a szatyorból, belelapozott, majd pár perc türelmet kért. Azt mondta, Abdul Alhazred szerint a csillagok állása, az óra és a perc nagyon fontos.

Soha nem derült ki, honnan vette a könyvet. Lehet, Virág szerezte be neki Pesten, lehet, eBayen rendelte valamelyik arkhami gyűjtőtől. Kövessy később utánaolvasott, ki is volt Abdul Alhazred, az őrült arab, a könyv írója. Kevés, ellentmondásos anyagot talált róla az interneten, melyben középkori varázslóként, mágusként jellemezték. A Batánál lévő mű a legismertebb munkája, a Necronomicon másolata lehetett – az eredetiből állítólag alig pár maradt fenn a világon.

Bata még a kocsiban elmondta, mire készül. A halottidéző szertartással, melyet az angol nyelvű könyv pontosan leír, képes lesz bebizonyítani igazát. Meg tudja jeleníteni az alkony utolsó pillanataiban, a Nagy Öreg jegyének e sajátos fordulópontján a bolygók együttállásának kiválasztott metszetén az egykor itt elhullt hősöket. Ehhez – végső diadala percéhez – hívta tanúként Kövessyt.

Az újságíró most kért tőle egy cigit, majd leroskadt mellé a harmatosodó fűbe. Két éve leszokott, de a füst mint régi jó barát nyugtatta idegeit. Hallgatta, ahogy Bata töredezett mondatokban beszámol kétségbeeséséről, mely idáig vezette. Az elmúlt években ráébredt, hogy már nem maradt más eszköze a bizonyításra. Minden lehetőséget kimerített. Néha már arra gondolt, Ferenczy egy másik dimenzióban létezett, és ott, a könyvtárban, e két világ pillanatnyi találkozásánál véletlenül akadt csak rá könyvére. Ha így is van, a Necronomicon segítségével most kiderül az igazság.

Míg beszélt, feltápászkodott, a szatyorból vörös festéket vett elő, és egy ecsettel kör alakú formát csorgatott a dűlőút porába. Amikor végzett, különös írásjegyekkel díszítette peremét. Közben maga elé motyogva magyarázott, de erre már Kövessy nem figyelt, kinyitotta a naftalinszagú könyvet.

Mielőtt beleolvashatott volna a megjelölt szélű oldal idézőformulájába, megcsörrent telefonja. Éva volt az, hangja feszülten, majdnem sírósan szólt. A kisebbik gyerek hirtelen nagyon belázasodott.

Bata csalódott volt, de odaadta a kocsikulcsot. Kövessy megígérte neki, két órán belül visszatér. A másik keserűen megjegyezte, akkor már késő lesz, majd felvette a földről a könyvet.

Amikor Kövessy elindult, még egyszer hátranézett rá. A másik ott állt a vörös kör közepén, melynek négy sarkába különös hieroglifákat rajzolt. Idegen, monoton hangon kántálni kezdett egy értelmetlen, ugatásra hasonlító szöveget.

Panna láza nem akart lemenni, ezért Kövessy az ügyletes gyógyszertárhoz hajtott a lerobbant kölcsönautóval, hogy kúpot vegyen. Tizenegyre a hőmérő 38.2-őt jelzett, ami mindenkép jobb volt a korábbi órák értékeinél. Kövessy megcsókolta fáradt és morcos feleségét, majd kisietett az autóhoz.

Alig talált vissza oda, ahol barátját hagyta. Emlékezett, hogy Vaskó felé kell mennie, de a sötétben, útjelző táblák híján kétszer rossz irányba fordult.

Először a földút mellett is elhaladt, ám száz méter után a hold kibújt a felhők közül, és az ezüst táj képéből rájött tévedésére.

Mikor behajtott a poros, döcögős sávra, rosszérzés lepte el. Ez hamarosan beigazolódott, mert már távolról látta a furcsa tömeget az út közepén. Gyorsított, majd fékezett, a motort le se állítva kipattant a kocsiból, és az élettelen testhez rohant. Harmadszorra találta csak el telefonján a mentők számát.

Meg se próbálta mozdítani azt a dolgot barátja sebében, és a kifolyt vér foltjából, Bata üveges tekintetéből, mozdulatlan mellkasból, az út porába markoló ujjai merevségéből látta – hiába hozná az elsősegélydobozt.

Később, a nekrológban, amit ő írt, az eredménytelen nyomozás felvetését ismételte meg – vadászbaleset lehetett. Jó pár hagyományőrző élt a környéken. Virágnak se mondott konkrétumokat a nyílvesszőről a temetés után. Megittak egy sört, sokat hallgattak, majd elbúcsúztak, jó hosszú időre. 

Senki nem tudott a furcsa, porba festett jelekről, mert Kövessy még a mentők megérkezése előtt elsöpörte őket.

A könyvet, a Necronomicont a haláleset másnapján égette el a garázs mögött, a hátsó udvaron.

Egyetlen dolgot tartott meg barátja végzetéből. Azt, ami végül csak bebizonyította Bata igazát. Betört a mi világunkba, a múlt, és a halál szörnyű távlatain átsuhanva.

Kövessy becsukta a fiókot, és Margit néni kérésének megfelelően elkezdte leírni, mit gondol egykori, őrült, szerencsétlen barátjáról. Közben igyekezett nem gondolnia a vörösre festett tollra, mely ott várakozott a fiókjában, s melyet ő maga szedett le a nyílvesszőről azon az éjszakán, mikor meghalt Bata.

 vége