Hát itt aztán összefonódik egy csomó dolog szépen. A előző postban emlegettem a Hungarocon nevű sci-fi találkozót, melyen egyetlen alkalommal vettem részt Salgótarjánban a kilencvenes évek közepén (?). Emlékszem, a művelődési ház előtti főtéren épp divatbemutató volt, így hamar kifordultam az egyik ufómagazin szerkesztőjének hagymázas előadásáról, és inkább a folyosókon rohangáló, lengén öltözött vagy öltözködő modelleket néztem. Fiatal voltam és tiszteltem a sci-fit. Tudom, hogy sokan a rendezők közül beleraktak ezekbe az összejövetelekbe apait-anyait, de valahogy az egész nem állt össze bennem. Ugyane napon találkoztam Preyer Hugóval, sört ittunk a nagyszerű Bódi Ildikó társaságában. Hugó nem sokkal ezután távozott e világról - a róla, emlékére elnevezett novellaversenyt emlegettem az előző postban. A lenti anyaggal is indultam rajta, még 2007-ben. Ezt a művet pont a Hugóval való találkozás, a Hungarocon hangulata, és a fantaszikumban élő és létező, elvakult író karaktere rakta össze. És még két érdekesség - csak most veszem észre, hogy a vadász egy csészealjat forgat a csattanó előtt kezében. Másrészt az író által elmesélt egyik történetcsíra (a földet egy titokzatos űrhajóból idegenek figyelik, akik csak azért nem pusztítanak el minket, mert beleszerettek a sci-fibe) egy korábbi novellám vázlata. Ez a novella az első publikációm: a régi Galaktika utolsó számában jelent meg, jó tizenhét éve.

Az író és a vadász

A szekcióülések zajlottak, amikor a vadász rátalált régi barátjára, az íróra. Egy szűk, levegőtlen helyiségben ült, hátul, és elmélyülten hallgatta a terem másik végében gesztikuláló kócos, szemüveges férfit.

Az előadó a tunguz meteor és a gazdasági világválság rejtett kapcsolataira hívta fel a figyelmet. Állítása szerint a meteoritot idegenek lőtték a Földre, olyan láncreakciót indítva el ezzel, melynek a teljes emberi civilizáció összeomlása lett volna a végső célja. Az esemény a hullámmozgásokra jellemző hatásmechanizmus révén váltotta volna be a tervet, azonban a reakció-ellenreakció „csupán” a 1929. október 24-ei fekete csütörtökig jutott.

A vadász szórakozottan hallgatta, ahogy az előadó a gyarmatosító, ellenfeleit félprimitív állapotba döntő idegen kultúráról beszél, majd elszánta magát, és az íróhoz sietett.

Hajdani padtársa alig ismerte meg őt. Nem csoda. Eltelt huszonkét év, mialatt egyikőjük sem figyelt úgy oda a külsejére, ahogy azt elvárták volna tőlük a nyugati civilizációban élő nők. Vagy férfiak.

– Hát te? – kérdezte az író  szigorú figyelemből felderülő arccal.

– Beszélnünk kell – suttogta a vadász, miközben idegesen körbenézett. Megszállott ufóhívők, jól szórakozó laikusok és pár unatkozó nyugdíjas osztotta meg figyelmét az előadó és az ő szavai közt.

– Nagyon fontos – a könyökénél fogva húzta ki a köpcös és kopaszodó író testét a székből, ki a folyosóra.

– Ezer éve nem láttalak – lelkendezett az író, a büfé felé tekintgetve, oldalazva. – Mi van veled?

A vadász idegesen követte, majd várt, míg a másik parizeles szendvicset és narancslevet vesz.

– Megvagyok – nyögte fáradtan.

– Hol dolgozol? – jött az étellel kevert kérdés, és a fotelok felé indultak.

– Az erdészetnél. Emiatt jöttem…– finoman megfogta a másik karját. A narancslé felszíne megremegett, az írót a Jurassic Park egyik jelenetére emlékeztetve.

– Tényleg is, honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte meglepetten. A vadász a falakra aggatott rikító plakátokra mutatott. – Láttam a neved az előadók közt…

– Igen – somolygott az író. – A legutóbbi novelláskötetemről beszéltem. Figyelj csak, van lenn a kocsimban pár repipéldány, ha gondolod…

Reménykedve és bizonytalanul nézte a másikat. A vadász megérezte a kérdés súlyát, bólintott.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezett a vadász már a lépcsőn. – Persze, úgy értem, az írás mellett.

Az író egy pillanatra megállt. Az ajtóban a kultúrház biztonsági őre, zilált, alacsony és izzadt férfi állt, halkan motyogott az adóvevőjébe. Az író biztos volt benne, hogy nem fogja őket kiengedni. Többek közt azért sem, mert ő észrevette, hogy a férfi alkarján lévő tetoválás rejti a varratokat, melyekkel összefércelték az idegen, rovarszerű katona testén az emberi álcahúst és bőrt. Bizonyára kémkedni küldték, hogy hol tart a földi felderítés elméleti háttere…

A vadász biccentett az őrnek: - Szerbusz, Karcsi - és kiléptek mellette az ajtón.

– Én? Épp leszázalékoltak. Anyám elintézte. Nagyjából csak az írással foglalkozom – motyogta az író, hunyorogva a délutáni fényben.

A völgyváros főterén álltak, köröttük emberek mocorogtak, arrébb, az úton autók haladtak csikorgó sorban. A parkoló hátul volt, egy meredek betontámfal alatt.

– De ez kitölti a napomat – lendült bele hirtelen az író, és mutatta az utat társának. – Úgy értem, annyi minden van, ami ötletet adhat egy magamfajtának. – Gyors, ellenőrző pillantást vetett a vadászra. A nagydarab, cserzett arcú férfi gondolataiba merülve jött mellette. – A világ legapróbb tényét is át lehet formálni tudományos-fantasztikus irodalommá. Azért olyan sivár az életünk, mert nincs elég bátorságunk ehhez. Mert félünk a non-konformitástól, a többiek ítéletétől. Pedig hiszem, hogy ha az álomvilágot választanánk, akkor mind boldogabbak lennénk. – Elhallgatott, mert kimondva mindez nagyon zavarosnak tűnt.

Öreg, beteges autója ott állt, ahol hagyta. Mellette egy csillogó, csupa króm és feketeség terepjáró parkolt – valamelyik fővárosi kiadó vezetője érkezett vele.

– Nézd csak meg például ezt! – mutatta a két pihenő fémszörnyet. – Az autók evolúciója. Nem szembetűnő a mind finomabb test, az egyre tökéletesebb vezérlés? A kérdés, hogy mindezt a tervezőknek, vagy inkább saját belső akaratuknak köszönhetik? – Várakozóan nézett a vadászra, aki zavartan elmosolyodott.

– Azt hiszem, nem értem – jelentette ki bátortalanul.

Az író a csomagtartóhoz ment. – Fejlődnek! Mert ők akarják, hogy fejlődjenek. A mi kényelmünk, és biztonságunk és szállításunk – mindez csak mellékes. Úgy tesznek, mintha az ember lenne a legfontosabb tényező, de a járműveknek csak saját hatalmi pozíciójuk és mind kifinomultabb létük számít.

A kezébe vette az egyik könyvet, átpörgette. Két lap össze volt tapadva, óvatosan feltépte a hibát.

– Nem fogyott túl jól – ismerte el keserű mosollyal, majd átnyújtotta a vadásznak a kötetet.

– Köszönöm – mondta az, kérges, bütykös kezével úgy vette el, hogy érződött, ritkán nyúl efféle dologhoz. Toporgott, és az írót bámulta, aki elmélyülten számolgatta a csomagtartó mélyén megmaradt példányokat.

– Figyelj csak…– kezdte a vadász vontatottan. – Nincs kedved meginni egy kávét, nálam?

Az író kutató pillantást vetett rá. – Nem lettél buzi, ugye? – kérdezte szórakozottan, mire a vadász elpirult, még a könyv is kihullott kezéből.

– Dehogy – nyögte lehajolva érte. – Csak gondoltam, elbeszélgethetnénk. És…mutatnék valamit.

Az író gondolkodott pár pillanatig, eszébe jutott a kései ebéd lehetősége, a következő előadás a marsi csatornák sólepárlóként való azonosításáról, majd bólintott.

A város szívében lévő toronyházak felé indultak. A vadász terepszín gyakorlójának zsebébe dugta a könyvet, bakancsában nehézkesen lépdelt a betonon, közben hallgatta társát, ki kedvenc teóriáját adta elő:

–…az oroszok így kitalálták a kilövők tökéletes álcázását. Civil központokba rejtve, monumentális takarással, a föld alá telepítve gyakorlatilag az egész országban szétszórták a ballisztikus rakétáikat. Senki nem gyanakodhat egy városmagra, és egyébként is, általában a külső kerületekben lévő ipari terület kapja az első találatot, így a kilövő sértetlen marad a válaszcsapásra. – A toronyházak kettősére mutatott: – Még a formájuk is utal arra, amit álcázni szándékoznak.

A vadász kétkedve csóválta fejét. – De hát rajta élünk. Mi lenne a lakosokkal egy atomháborúban? Hogy lőnék ki a rakétákat…?

Társa megtorpant. – Gondolod, hogy érdekelte őket a lakosok sorsa? – Az épületek aljában lévő üzlethelyiségekre bökött: – Oda rakták a detonátorokat. Egész egyszerűen kirobbantanák az álcát a helyéről, a tornyok ledőlnének, és máris szabad lenne a kilövőállás.

A vadász kétségbeesett pillantást vetett rá. Eddig nem is sejtette, hogy halálos fenyegetés felett alszik.

– Mindez persze csak az én teóriám – nyugtatta meg őt az író, majd továbbindult. – De mesélj magadról…milyen az erdészkedés…a többiekkel az osztályból szoktál találkozni?

– A munka nem olyan nagy szám. Sok a fatolvaj, és megfelelő törvényi háttér hiányában…–kezdte volna a vadász gondterhelten, de az író megiramodott a bolt felé. – Veszek cigit. Te dohányzol?

A kérdezett csak a fejét csóválta, majd zsebre dugott kézzel megállt a bolt ajtaja mellett, türelmesen megvárta, míg a másik az aprót számolgatva kijön.

– Szóval szeretem, mert az erdőnél nincs jobb dolog a világon, és…– folytatta aztán, ám az író türelmetlenül legyintett. – És Mariann, nem futottál vele össze mostanában?

A vadász meghökkent, kapukulcsát keresve, homlokát ráncolva eltűnődött, próbált a név mellé arcot társítani.

– Jártam vele, harmadikban. Vagyis…próbáltam – magyarázta az író türelmetlenül, miközben rágyújtott.

– Ja, az osztályból? – eszmélt a vadász. – Nem, vele nem találkoztam.

– Apropó, feleség? – az előtérben egy idős öregasszony álldogált a lift előtt.

A vadász sóhajtott: – Hat éve elváltam. – mire az öregasszony izgatottan hátrafordult, majd felismerve a vadászt, biccentett reszkető fejével. Az író, a lift hívópanelját tanulmányozta, miközben a nő cekkereiben lévő zöldségekre fújta a füstöt. – Igen, rohadék nők. Szerintem nem a Vénuszról jöttek, mert annyi agyuk sincs, hogy megépítsenek egy űrhajót…– Állta a vénasszony jeges pillantását, majd arrébb lépett, a lakók névsorához. A lift a nyolcadikon várakozott. – Azt gondolom, mi jöttünk máshonnan. Mi férfiak, akik hímnősek voltunk, és kimerült bolygónk helyett új lakóterületet kerestünk. És amikor leszálltunk, történt valami, talán a légkör, vagy a genetikai környezet, mindenestre elvesztettük az önmegtermékenyítő képességünket…

A vadász odasétált mellé, néha hátra-hátralesve a dühösen fújtató öregasszonyra próbálta mutatni, hogy halkabban, de az író rendületlenül harsogta tovább: – Így aztán kapóra jöttek a fákon ugrándozó majmok. Átfabrikáltuk a nőstényeiket, hogy segítsék a szaporodást, de…– hátrafordult ő is, elvigyorodott: –…nyilván nem végeztünk tökéletes munkát….

– Menjünk inkább gyalog – könyörgött a vadász, mire az író bólintott.

– Hányadikon laksz? – kérdezte már fölfelé hágva.

– A hatodikon – morogta a vadász, aki könnyedén szedte a lépcsőfokokat, de minduntalan meg kellett állnia, bevárni a másikat.

– Szeretsz írni? – kérdezte tőle esetlen érdeklődéssel. Az író megállt, összegörnyedve lihegett.

– Nem szeretek, de kell – nyögte.

– Ezt hogy érted? – firtatta a vadász, és az órájára pillantott.

– Írtam erről egy novellát pár éve – magyarázta lelkesen az író, miközben újra megindult. – A föld körül kering egy láthatatlan idegen űrhajó. Parancsuk van arra, hogy a civilizációnk gondos felmérése és tanulmányozása után töröljék el az emberiséget…de ellenszegülnek az utasításnak.

A vadász az író megtermett hátsója mögött lépkedve felemelte fejét: – Miért?

– Mert miközben a földi irodalmat tanulmányozták, rákaptak a sci-fire. Imádják. Egyszerűen nem tudnak betelni vele. Látogatásaik során felvásárolják a legújabb megjelenéseket, és olvasnak, olvasnak, miközben hamis, további kutatási igényeket tartalmazó jelentéseket küldenek az Andromédán lévő központi bolygóra…

Az író ismét megállt, lihegése betöltötte a szűk teret. Feje fölött ott fehérlett a hatodikat jelző tábla. Várakozóan nézett társára.

– Megérkeztünk – dünnyögte a vadász, és belépett a folyosóra. Az író egy pillanatig nézte a hátát, majd sóhajtva követte. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Te aztán nem vagy valami nagy olvasó, ugye? – kérdezte tőle már az ajtónál, apró ingerültséggel hangjában. – Úgy értem, az erdőn, az állatokon és a fegyvereken kívül nem sok minden fér bele az életedbe…

A vadász megérezte a gúnyt a másik hangjában, de közömbösen tovább babrált a zárral.

– Mondhatjuk – mondta aztán, kitárva az ajtót.

– Nem tudom, mit keresek itt – jelentette ki az író hirtelen jött ridegséggel. – Ne érts félre, tényleg haverok voltunk, de…

A vadász intett, hogy lépjen be, de az író inkább hátrált. – Tényleg, most jut eszembe, mennem kell…anyám vár ebédre.

A vadász meghökkent, kérve nyúlt utána. – De mindenképp mutatnom kell valamit…

Mozdulatától az író egy pillanatra elgondolkodott, végül legyintett. – Persze, de majd inkább legközelebb. Szerbusz. – Azzal sarkon fordult, és elindult a lift felé.

A vadász pár másodpercig bámulta távolodó alakját, miközben próbálta magában felidézni az utolsó mondataikat, hogy rájöjjön, hol rontotta el.

– Szerbusz – sóhajtotta aztán, majd belépett a lakásba, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

A konyhába ment, feltette egy kávét, kikészített egy csészét. Míg a csészealjat törülgette, a következő lépésen gondolkodott. Aztán letette a konyhapultra a kerámiát, mellé az író vékonyka könyvét.

– Fogyóban van a kötszer – motyogta maga elé, míg átballagott a nappaliba.

A félhomályban a díványon ott hevert az ismerős tömeg. Végtagjait erős kötelek rögzítették, bár a golyó, ami eltalálta a középső részét, olyan roncsolást végzett, hogy túlzás lett volna mozgást várni tőle.

Négy napja történt, este volt és esett. A vadász csak a bokorban kutatva jött rá, hogy nem őzet lőtt.

Megállt a dívány mellett.

Az előtte elnyúló sérült idegen halkan nyöszörgött.

vége  

"Fájdalmasan szép történet, jól megírva...De nem igazán scifi...inkább misztikus..."- a novella ezen tömör elemzését B. Kósa Katalintól kaptam pár hete. Katalin - ha jól tudom - tagja a Preyer Hugo emlékére évről évre kiírt novellapályázatnak. Minden évben elhatározom, hogy nem küldök novellát e megmérettetésre, aztán mégis. A pályázat fő szervezője az Avana Egyesület. Az eredményhirdetés maga nyár közepén, végén szokott lezajlani a Hungarocon nevű sci-fi találkozó keretein belül. Egyébkén a Hungarocon hangulata ihlette egy korább itt közölt, "Az író és  vadász" című írásomat (hoppá azt felraktam egyáltalán? meg kell majd néznem...*). Abban a szövegben minden benne van, amit a Hungaroconról gondolok. Ja, igen - a pályázaton idén sem értem el semmiféle helyezést... 

Ez a történet viszont mindettől függetlenül igen kedves számomra, sőt, idén az egyik legjobban kedvelt volt. Nyelvileg, tartalmilag erősnek érzem, és azt hiszem méltó arra, hogy a blog második évfordulóját ünnepeljem vele. Elméletileg több mint száz hete rakok fel saját írásokat folyamatosan. 

 * Nincs fent. Lásd köv. post...

Hamvakból

– Kurva madár – ébredt meg Kovács, és felült ágyában. Nagy, erős pászmákban tűzött be a júniusi fény hálószobájába. A férfi az ébresztőórára lesett, aztán visszahanyatlott a párnák közé, mert eszébe jutott, szabin van.

Másfél éve nem volt szabadságon, mióta.

Kinyúlt az ágy túlfelére, és  végigsimította az érintetlen fejpárnát. Aztán lejjebb mozdult keze, végig a másik testén. Vagyis, ahol a teste lenne. A keskeny vállak, a mell két domborodó íve, a pihés has, és lejjebb.

Ekkor a madár odakinn megint felrikoltott, mire Kovács kikelt az ágyból. Elrántotta a függönyt, és kinézett az ablakon.

A lakópark szélén élt, kilátással a kis erdőcskére, ami mögött állítólag valami ősláp lapult. Ő soha nem járt arra. Mikor ideköltöztek, tervezték, hogy majd szisztematikusan felderítik a környéket. Elmennek a közeli faluba, a pincesorra, bejárják a mezőket, erdőket, kipróbálják a fővárosba vezető út mentén működő éttermeket.

Kovács nagyot sóhajtott.

Hát ebből nem lett semmi.

A madár hangja most egész közelről jött. Éles, vijjogó kiáltása volt, Kovács még soha nem hallott ilyet. Úgy képzelte, valami nagy, szürke állat tartozik hozzá, amelyik örökké a fák kérgét kapirgálja. Amikor nem talál zsíros kukacot, dühében kiált egyet. Éjjel, nappal, esőben vagy ködben – neki nem számít semmi. A lényeg, hogy mindenki értesüljön csalódottságáról.

Kovács az erkélyajtóhoz ment, kinyitotta. Beleszagolt a nyár hatalmát idéző könnyed melegbe, majd kilépett a teraszra. A kő még hideg volt lába alatt. A korlát vasán vízcseppek ragyogtak. Kihajolt, és átvizsgálta az alant elterülő mesterséges park fáit. Egyiken se látott mozgást. A madár csak az erdőben élhet.

– Jó reggelt – köszönt rá szomszédja bal felől. Nagydarab, vörös hajú asszony volt, Kovács valamiért tartott tőle. A lépcsőházbeli hirdetménye szerint jósnőként kereste kenyerét. Valószínűleg sikeresen, mert ujjain, karjain és nyakán vastag aranyláncok csillogtak a fényben.

– Ilyenkor még kellemes a levegő, ugye? – kérdezte vagy inkább állította az asszony, majd a korláthoz ment, és kirázott egy pokrócot.

– Ja, igen – morogta a férfi, ellenőrizve pizsamájának sliccét. Aztán hirtelen eszébe jutott a probléma. – Magát is zavarja? – intett az erdő felé.

A nő ismét és ismét megrázta a pokrócot. – Micsoda? – kérdezte Kovácsra nézve közben. Egyetlen pillantással felmérte.

– A madár – mondta férfi. – Amelyik itt rikoltozik hetek óta az ablakunk alatt – tette hozzá bizonytalanul.

Az asszony összehajtotta a pokrócot, majd közelebb ment Kovácshoz, egészen a két erkélyt elválasztó betonkorlátig.

– Madár? – kérdezte kíváncsian. – Milyen madár?

Kovács tehetetlenül a lombok irányba intett: – Hát az…

A jósnőnek nagy, megértő szeme volt, talán barna színű. Hirtelen elkeskenyedett, majd lehunyta már most kifestett szempilláit, mint aki befelé figyel. Megborzongott, aztán egy mély sóhajjal kiengedte a levegőt.

– Nem tudom, miről beszél – mondta csöndesen. – De ne féljen a tűztől – tette hozzá.

– Micsoda? – értetlenkedett Kovács.

– Azt mondtam, amit láttam, ha magába tekintek – magyarázta az asszony hirtelen jött vidámsággal. – Nagy tüzet látok, amitől minden megváltozik majd.

Kovács megcsóválta fejét, kinyúlt, és belekapaszkodott a korlátba, mert érezte, hogy elönti a düh és a szédülés. – Miről beszél maga? – kérdezte aztán komoran. A nő vállat vont, és megfordult.

– Semmi nem változik meg – mondta a hátának Kovács. –  A feleségem tizennyolc hónapja halott, és ez nem változik meg. Itt vagyok egyedül, negyven évesen, és nem tudom, mit csináljak magammal. Ez nem változik meg. Ezen senki nem tud…

Az ajtó becsukódott a jósnő mögött, Kovács pedig hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy kiabál.

Válaszul, ezúttal távolabbról, kiáltott neki a madár.

– Kurva madár – ismételte a férfi, és visszament a lakásba. Hosszas keresgélés utána az előszobai szekrény fiókjában megtalálta a tároló kulcsát. Rövidnadrágot és pólót húzott, majd papucsot véve leliftezett az alagsorba. A neonfényes sor végén ott várt rá Mariann. Legalábbis ami megmaradt belőle. A baleset után egy héttel összepakolta mindenét, és lehozta ide. Odafenn, a lakásban egyedül a hitvesi ágy megvetett, üres és várakozó oldala emlékeztette a nőre.

Kovács megállt a rácsos ajtó előtt, és percekig némán meredt a mélybarna kartondobozok halmára. Aztán kinyitotta a zárat, és ingerülten félrelökte a bal oldaliakat. Rövid keresés után a sarokban ráakadt a légpuska vékony ívére. A kis faliszekrényben talált egy doboz töltény is. Zsebre vágta, majd a fegyvert ölébe fektetve bezárta a tárlót.

Odakinn erősödött a fény, de nem annyira, hogy a szépen nyírt gyepet felszárítsa. Csupa víz lett a lába szára, míg átvágott a parkocskán. A szélén egy régi, kidőlt-bedőlt fakerítés figyelmeztetett a telek határára. Mögötte lazán ültetett akácos keveredett néhány magányos tölgyfával. A törzsek közét jól bevilágították a napsugarak, de odafenn, a lombok magasságában bármi elrejtőzhetett akár ítéletnapig is.

Kovács csak állt és fülelt.

– Szólalj meg – suttogta maga elé, majd szétnyitotta a fegyvert, és ellenőrizte a tölténytartó kis mélyedését. Üres volt, ezért a dobozból kivett egy apró ólomdarabot, és remegő kézzel a helyére illesztette. Aztán olajas kattanással lezárta a csövet.

– Most megkapod – bizonygatta Kovács, és átnyomult a fakerítésen. – Nem szeretem a madarakat, ahogy nem szeretem a fákat sem. Nem én akartam ideköltözni. Nem hiszek a természetben és a zöld dolgokban – magyarázta, mind mélyebbre hatolva az erdő közeiben. –  A várost kedvelem. Az éjszakai életet. Az éjfélig nyitva tartó helyeket, az autók zaját, a dugókat, a légszennyezettséget. A falvaktól lehangolt leszek. A természet depresszióssá tesz. A friss levegő elfáraszt.

Kovács a szónoklat közben folyamatosan felfelé figyelt, az ágak, levelek és a fény szövetét kutatta, de nem látott mozgást. Alig volt aljnövényzet, ám az a néhány csenevész bokor mintha mind az ő lábát szerette volna felkarcolni. Meg-megállt, és tapogatva, csodálkozva megvizsgálta sérüléseit, majd kettőzött erővel, dühösen ment tovább.

Jó ötven méter után megtorpan, fülelt, de a madár nem szólt.

– Na mi van? – kiáltotta a férfi. – Megnémultál? Hónapok óta csinálod ezt a purparlét…– elhallgatott, mert nem volt benne biztos, mit jelent a szó, purparlé. – Ezt a cirkuszt – folytatta aztán. – Egész pontosan azóta, mióta….

Most, hogy akaratlanul kimondta, rájött, hogy tényleg így van. A madár Mariann halálának egyéves évfordulóján jelentkezett először. Kovács halványan emlékezett arra a szörnyű virrasztásra – kint, a teraszon egy ültő helyében megivott két üveg bort, csöndben és sötétben, hogy a szomszédok ne vegyék észre. Éjféltájt a rikoltásra riadt fel. Igen, éjfél volt, és nagyjából ebben az időpontban sodródott ki Mariann autója is a.

Kovács mély levegőt vett, és elrekkentette gondolatait. Körbefordult, csodálkozva, mint aki most ébred. – Ennek semmi értelme – motyogta.

Az erdő hallgatott. Miden réséből lágy, zöld párák áramlottak a férfi felé. Úgy érezte, mindjárt megfájdul a feje ettől a gomba-avar-föld illatú levegőtől. Megfordult, és kikerült egy nagy csipkebokrot. Riadtan észlelte, hogy már nem látja a házakat. Tétován előrement, aztán balra tért, és ekkor kijutott a tisztásra.

Nem volt túl nagy, legfeljebb hat méter átmérőjű. Természetesnek tűnt, mivel facsonkok nem árulkodtak irtásról. De nem ez volt a legkülönösebb benne, hanem a közepén felhalmozott máglyarakás.

Kovács nem tudott jobb szót a félembernyi magasságú gallytömegre. Kúp alakú volt, oldalát szépen eligazgatták. Csak egy cölöp hiányzott a közepéből, hogy valakit el.

Árnyék suhant át a férfi arcán, félbeszakítva gondolatmentét, majd a madár a jól ismert rikoltás kíséretében leszállt a rakás tetejére. Kovács akaratlanul is szeme elé kapta szabad kezét.

Narancs, piros és türkizkék színben pompázott az állat tollazata. Úgy tűnt, minden egyes szál másképp töri a reggel napsugarait. A szikrák és csillámok fényfoltjai apró szemekként vándoroltak a tisztás fáin és a földön, a madár mozgásának ütemére.

– Istenem – suttogta Kovács. – Mi vagy te?  

Leginkább még a pávára hasonlított, bár nem volt olyan elnyújtott a teste. Törzse kecsesen emelkedett nagy, széles mellkasi részben tornyosulva. Erős, hosszú szárnyai eltakarták lábait. Apró fején fekete szemek vizslatták a gallyak tömegét. Piros csőrében egy ágat tartott. Rövid szemlélődés után a gallyat beillesztette egy helyre. Kovács úgy érezte, az állat a lehető legtökéletesebb megoldást választotta.

– Gyönyörű – motyogta maga elé. Ahogy Mariann is az volt.

Felemelte a fegyvert, és a vállgödrébe szorította tusát. Még emlékezett, hogy tanította apja – mély levegő, bent tart, a szívverés ritmusára figyel, csukló lazán.

A madár nyugodtan igazgatta a máglyát, úgy téve, mintha nem vette volna észre a férfit. Kovács persze biztos volt abban, hogy tudja, mire készül. Elszégyellte magát, de a keserűsége és a dühe erősebb volt. Meghúzta a ravaszt.

A mellkasra célzott. Elképzelte, hogy a golyó eltűnik a gyönyörű tollak rengetegében, és utat fúr magának a húsba, egészen valami apró, ragacsos kis szervig. Majd szétpukkasztja ezt a dolgot, és.

A madár eldőlt. Most látszottak, szemérmetlenül előtűntek karmos, vékony kis lábai. Bal oldalára zuhant, de nem esett le a halomról. Jobb szárnyát erőtlenül még felhúzta, betakarta magát vele, mint a ledöfött Cézár a tógájával. Aztán rándult egyet, és vége volt.

Kovács leengedte a fegyvert, majd a mellette figyelő fa törzsének támasztotta. Bizonytalan léptekkel a rakáshoz ment, körbejárta. A madár fekete szeme már opálosan meredt a semmibe, mikor a férfi végre elszánta magát, és a gallyaknak támaszkodva a tollak felé nyúlt. Csak meg akarta érinteni az egyiket. Esetleg kihúzni, hogy.

Keze megcsúszott, és elveszte egyensúlyát. Ráesett az ágak szövevényére, bal válla összeért az állat fejével.

Ekkor történt. Egy apró villanás volt az égből, valamivel erősebb fényáram. Ahhoz pont elég, hogy meggyulladjon a madár teste, hogy aztán a tűz végigfodrozódva a halom felszínén, átterjedjen a férfira is. Ordítva ugrott hátra, és csapkodva próbálta oltani magát. Azonban a kékes lángnyelvek olyanok voltak, mint a víz, lesöpörni le lehetett őket, de elfojtani nem. Kovács végül a földbe mart ujjaival, és marokszámra dörzsölte be magát a puha, nedves humusszal. Mikorra végzett, és a riasztó lobogás elhalt testén, a máglya már teljes nagyságában lángolt. A kék tűz ragyogó tömbjében eltűntek az ágak, és elrejtőzött a madár tömege is. Még csak körvonalaiban, elszenesedett tömbként sem lehetet látni a ragyogásban.

Kovács szitkozódva felállt, és hátrálni kezdett a hőség elől. Eszébe se jutott egy erdőtűz lehetősége, mert érezte, hogy ez a láng nem fog továbbterjedni.

Bőrén azonban otthagyta nyomát. Karján, bal lábszárán és a nyakánál érezte, hogy szinte csontjáig hatol a fájdalom.

– Vizet – nyögte, és botladozva megindult visszafelé. Jó húsz perces bolyongás után, a lakópark túlsó felénél ért ki a fák közül. Hátrafordult, de a lombok közül nem gomolygott füst a kék égre. A bőrét maró fájdalom azonban ekkorra tűrhetetlenné vált. Az égett rész vörösen lüketett, nedvezett, és már kezdett is ráncosodni. Kovács lehajolt, és összekotorta tenyerével a harmatot, majd rápaskolta a sebekre. Ez használt, ezért mint egy cséplőgép, elkezdte bejárnia a mezőt, összegyűjtve az ég vizeit.

Kisvártatva autó hangjára lett figyelmes. Csak most vette észre, hogy az épületek közt kanyargó út mellé jutott. Az érkező kocsi fékezett, majd megállt.

– Hát magával meg mi történt? – kérdezte egy ismerős hang. A férfi felnézett, és a jósnő vörös hajkoronáját pillantotta meg a volán mögött.

– Csak egy kis…– kezdte volna, de a nő, már kint is volt az autóból, odasietett hozzá.

– Maga megégett – mondta szigorúan, szemügyre véve a sebeket. – Nagyjából a testfelület harminc százaléka…azonnal kórházba kell mennie.

– Én nem – kezdte volna Kovács, de az asszony ellentmondást nem tűrően letorkolta, és a kocsihoz támogatta őt.

– Szálljon csak be – nyitotta ki előtte az ajtót.

Kovács bezuttyant a vaníliaillatú autóba, majd lehunyta szemét, és csak a fájdalomra figyelt.

– Mi történt? – kérdezte a nő pár perc vezetés után.

– Megégtem.

A jósnő hallgatott egy sort: – Emlékszik? Én megmondtam, hogy…

– Kérem. Ne most – nyögte Kovács összeszorított fogakkal.

A kórház aulájában egy szúrós tekintetű nővér jött eléjük. – Mi történt? Karambol? – kérdezte ő is.

– Nem. Baleset otthon – válaszolt a férfi erőtlenül.

– Jöjjön – intett neki a nővér. A jósnő ott maradt a bejáratnál. Kovács hátrafordult, búcsút intett neki. – Köszönöm – mondta halkan.

Aztán követte a fehér köpenyes hátat az egyes vizsgálóba.

– Üljön fel a vizsgálóasztalra. Vetkőzzön le derékig. Azonnal hívom a doktornőt – zárta rá az a nővér az ajtót.

Kovács fel-felszisszenve engedelmeskedett a parancsnak, óvatosan lehúzta pólóját. A művelet a vártnál kevesebb fájdalommal járt. Sebei pedig már nem lüktettek, és színük is halványult. Megnyomta a karján lévő foltot – az inger csak tompán jelzett vissza neki.

Kovács megkönnyebbülten sóhajtott, és próbálta átgondolni, hogy mi történt.

Ám erre nem maradt ideje. Egy magas, okos tekintetű nő lépett a szobába.

– Jó napot. Halle doktornő vagyok – mondta mosolyogva. Határozott, de finom kézfogása volt. Kovács is elmotyogta a nevét, közben nem nézve a nő arcába.

– Nézzük, mi a baj – mondta az, gyengéden kézbe véve a sérült karját.

– Érdekes, már nem is fáj annyira – jegyezte meg a férfi mentegetődzve.

– Nap vagy szolárium? – kérdezte a doktornő.

– Nem. Én meg…– Kovácsba benne akadt a szó. A fájdalom hirtelen teljesen eltűnt. – Megégtem – fejezte be erőtlenül.

– Akkor nagyon szerencsésen – nevetett rá a másik. Nagyon szép volt a mosolya. Megpaskolta a férfi vállát. – Vagy magának nagyon jó az öngyógyítási képessége. Szinte semmi nem látszik a bőrén.

– Az előbb még…– kezdte Kovács, de érezte, ez nem jó irány.

A doktornő pár másodpercig rajta felejtette tekintetét. Kíváncsi, kutató nézése ismerős volt a férfinak.

– Van ez így – mondta hirtelen a nő. – Hogy nem olyan nagy baj, mint gondoljuk. Megesik, hogy átértékelünk…dolgokat.

Bólintott, majd kifelé indult. És ekkor Kovács megértette.

– Doktornő – szólt utána torkát köszörülve. Úgy érezte, megint kamasz, és az iskolai diszkóban odamegy a.

– Igen? – fordult meg várakozóan a másik. Hallgattak. Nem sokat.

– Mi a terve ma estére? – bökte ki a férfi.

A nő ismét elmosolyodott.

vége

Vannak olyan lehetőségek a horrorban, amikor az olvasónak, nézőnek kell inkább dolgoznia. Ezekben a történetekben az üres helyek, a fehér foltok működnek: az alkotó kihagy fontos információkat, melyeket aztán a szöveg feldolgozója kénytelen létrehozni, kitalálni, elképzelni. Ez a sejtetés azért is jó, mert az, ami alakot nyer, általában nem olyan izgalmas, mint amit nem tudunk/merünk megrajzolni. Ráadásul így jó pár kevésbé logikus elemet se kell kifejteni (itt például: mit keresett a lány és a mobilja a fészerben?, végül is ki hívta a családvédelmiseket?), mert ez már a sztori hiányainak a pótlójára hárul, vagyis olyan koherens magyarázatot kell kialakítania magának arról, hogy mi van a fészerben, mely minden egyes elemet szépen a helyére rak a történetben.

Jó munkát.

A fészer

– Én nem szeretem a csicskáztatás szót – magyarázta Béla a kocsi hátsó ülésén. Mentek vagy százzal, ide-oda dőltek a hegyek tövébe kanyargó úton. – Inkább modern rabszolgatartásnak nevezném ezt a dolgot.

– Igazából ebből a témából diplomáztam – ismerte el szerényen az újfiú. – Szóval…

– Á, a gyakorlat mindig más, mint a papír – legyintett Béla, és egy zsebkendővel megtörölte gyöngyöző homlokát. – Nem igaz, Karcsikám? – szót előre.

A sofőr, kopasz, vörös képű kis emberke hátravetett egy röpke pillantást, szélesen elvigyorodott, megmutatva rossz fogait. – Az biztos. Emlékszik Béla bátyám a ságújfalusiakra?

– Azok kemények voltak – bólogatott Béla, majd az újoncra pillantva magyarázni kezdett. – Húsz nyuggert tartottak egy istállóban. A nyugdíjasok egész nap kukoricát fosztottak, diót törtek – mint a mókusok. Mocsok volt meg bűz, de legalább kaptak enni. Miután kihoztuk, és bedugtuk őket az otthonba, elkezdtek hullani, mint a legyek.

– A közös szenvedés néha pszichológiai védelmi hálót képez – bólogatott buzgón a  fiatalember. – De úgy tudom, általában egy, maximum két embert tartanak ezek a csics…rabszolgatartók.

– Attól függ – vont vállat a másik. – Mennyire együttműködő a falu vagy a szomszédság. Néha mernek többet is, főleg, ha körzeti megbízott is benne van a buliban. – Észbe kapott, megütögette a sofőr vállát. – Tényleg, hívtad a körzeti megbízottat, Karcsi?

– Azt mondta, a kamaszlánya nem ment haza reggelig, keresi, de majd visszahív – válaszolt az, miközben megnézte az anyósülésen heverő mobilját. – De még nem hívott.

– Mondtad neki, miért jövünk? – kérdezte Béla.

– Nem – vallotta be Karcsi tűnődve.

– Á, mindegy – legyintett Béla, és megigazította pocakján a nadrágját. Kövér, izzadós férfi volt, hátrazselézett hajából keserű aromák párologtak. – Majd megtudja.

– Meg is érkeztünk, mi a cím? – szólt hátra Karcsi kisvártatva, mikor már megroggyant, kopott házacskák közt suhantak.

Az újonc elővette pár papírlapot: – Kossuth 66. – mondta. – Itt az áll, hogy a bejelentés eredete ismeretlen. – Zsebébe gyűrte a dokumentumot, és a házszámokat kezdte kutatni.

Béla kelletlenül igazgatta nyakkendőjét. – Ja, csak egy mobilszámunk van. Titkosított, de az biztos, hogy valami helybélié.

– Furcsa – jegyezte meg a fiatalember, majd megigazította szemüvegét, és kibámult az ablakon. A falu alig pár utcácska kereszteződéséből állt. Felette, balra egy nagyobbacska hegy magasodott az őszi égben. Ahogy az újonc leengedte az ablakot, avarszag és fűrészsivítás áramlott be. – Elég szegény vidék – mondta inkább magának.

– Én nem is csodálkozom, hogy ilyesmit csinálnak az emberek – jegyezte meg Béla. – Szerintem az, hogy magukhoz veszik az öregeket, eltartják és dolgoztatják őket a nyugdíjukért, ez egyfajta természetes összefogás. A nyomor rákényszeríti őket, hogy egyesítsék az erőiket. Persze tény, hogy ebből a bizniszből a gazda, a tartó jön ki jobban…

– Embertelen körülmények közt tartani másokat, megfosztva őket a személyes szabadságuktól: ez bűn – szögezte le indulatosan az újonc. Béla végigmérte őt, nem válaszolt, tekintete inkább Karcsiét kereste a visszapillantó tükörben.

– Itt lesz – mondta a sofőr pár perc hallgatás, és csöndes gurulás után. – Az előbbi volt a hatvannégy.

A falu szélén álltak meg. Beroskadt tetejű épület szürkült a kidőlt-bedőlt kerítés mögött. A kéményből füst gomolygott, az udvart farönkök és rozsdás gépalkatrészek borították.

– Nem túl bizalomgerjesztő – jegyezte meg az újonc.

– Ez van. Essünk neki – nyitotta az ajtót Béla, majd kituszkolta testét a kocsiból. A fiatalember is kiszállt, és Béla mellé sétált. Együtt nézték a házat, vak, homályos ablakait, a gazos hátsó kertet, a metszetlen almafákat még beljebb, a rét felé.

– Van itt valami…– kezdte, de nem mondta végig.

– Menjünk – indult meg Béla. – Ebédre vissza akarok érni a központba.

A kapuhoz érve megtorpant, mert észrevette a közeledő alakot, ezért az újonc belegyalogolt a hátába.

– Bocs – motyogta a fiatalember, majd ő megpillantotta a házigazdát.

Munkásoverall volt rajta, és szalmakalap. Arcát nagy, sűrű szakáll borította, szája szegletéből fűszál lógott.

– Ha bármi balhé van, Karcsi segít – súgta Béla kedélyese az újoncnak. Mögöttük ajtó csapódott. A kopasz vörös emberke szállt ki a kocsiból. A fiatalember végigmérte köpcös, tömör alakját, és kifújta a levegőt.

– Régebben bokszolt. Szóval, ő nemcsak a sofőrünk – magyarázta Béla még, de ekkor a házigazda odaért hozzájuk.

– Jó napot – hangja rezesen, szárazon csendült a kerítés túloldalán. – Mi járatban?

Béla elővette öltönykabátja zsebéből igazolványát és felmutatta. – A családsegítőtől jöttünk – mondta hangosan, szépen artikulálva. – Bejelentést kaptunk, hogy ezen a címen akarata ellenére tartanak egy idős falubeli lakost.

Az idegen hátrébb lépett, végigmérte őket.

– Csak szeretnénk ellenőrizni a bejelentés hitelességét. Amennyiben ápolásban részesítenek egy közeli…– folyatta volna Béla, de a másik kiköpte a fűszálat.

– Itt nincs senki – mordult fel. – Mehetnek isten hírével.

– Ha nem enged be, rendőrséggel kell visszajönnünk – kottyantotta közbe az újonc, mire mind a ketten rábámultak.

– Jöjjenek – vont vállat a szakállas. Azzal megfordult, és visszasétál a házhoz. Béla megvárta, míg egy oldalsó bejáraton eltűnik, majd megindult bal felé, a senkiföldje irányába. Karcsi fütyörészve követte.

– Most mit csinálunk? – kérdezet az újonc, de a másik kettő nem válaszolt, ezért a nyomukba eredt. Tíz méter után balra fordultak, és akácok, bokrok közt benyomultak a kert alatt, a kerítés melletti mezőre.

– Vigyázz, csalán! – szólt hátra suttogva Béla.

Átvágtak a zöld levelek mérges tengerén, majd még nyolc métert lopakodtak, meggörnyedve, hogy alakjukat a kerítés fakarói takarják. Aztán Béla megtorpant, vizslatott valamit, végül egy rúgással kidöntött két karót, átlépett rajtuk – és már bent is volt a kertben. Karcsi követte, kissé előrement, apró, csontos kézfejét ökölbe szorítva.

– Mit csinálunk? – kérdezte az újonc színtelen hangon. Még a mezőn állt.

– Nem hallotta? – vigyorgott rá Béla. – Az ürge azt mondta: „Jöjjenek”

– De ő nem úgy értette, ő… – a fiatalember ellenvetését Béla felmeredő mutatóujjal állította meg.

– Nem érdekel. Megnézem legalább azt a fészert – a háta mögé intett. – Ha van ott valaki, rájuk küldjük a rendőrséget, ha nincs, akkor ennyi, felültettek minket.

– Lehet, hogy a házba tartják, a pincében…– ellenkezett volna a fiatalember, de Béla legyintett, és megindult.

Az épület mögött hatalmas farakás magasodott, odébb egy szilvafa árnyékában rozzant, korhadt deszkalapokból ácsot fatákolmány sötétlett. Karcsi már majdnem odaért ajtajához.

Az újonc a ház vak, sötét ablakait leste, aztán sóhajtva átlépett a birokhatáron, és megindult Béla nyomába.

– Az a lényeg, hogy megtettük, amit lehet – szól hátra neki a nagydarab ember, mikor meghallotta hersegő lépteit. – Beleírhatjuk a jelentésbe, hogy a lakóterület nagy részét a tulaj engedélyével felderítettük, és…Mi az? – A kérdés Karcsinak szólt, aki a fészer ajtajára akasztott dolgot vizslatta.

– Egy lánc. Szent Kristóf medállal – nézett rájuk a férfi.

A két hivatalnok megtorpant jó öt méterre tőle. Nyugtalanul bámulták a háromszor hármas építményt, figyelték, ahogy Karcsi beles a deszkaajtó egy résén, de nem indultak meg, nem mentek közelebb hozzá.

– Van valami? – kérdezte bizonytalanul Béla a sofőrtől.

Az hátra se fordult, elgondolkodva motyogta. – Nem tudom, mintha, a sarokban…

Az újonc közben oldalt lépett, egy vaslemezzel lezárt kútkávához. A lemezen hatalmas betontömbök hevertek, a kút kövekből rakott oldalát frissnek tűnő sérülések csíkozták. Leguggolt, ujjait végighúzta rajtuk. Olyan volt, mintha valaki vésővel és kalapáccsal hosszú karomnyomokat húzott volna az anyagba.

– Valami van bent – fordult meg Karcsi elfehéredett arccal, és nem vette észre a bal felől, a ház sarka mögül előrohanó alakot. Az asszony kezében balta volt, melyet egyetlen jól irányzott mozdulattal a férfi nyakának tövébe vágott, mire a volt bokszoló felsikoltott, tántorogva megfordult, elsöpörte a nőt, majd a fejsze nyeléhez nyúlt.

– Mi a... – kezdte volna Béla elhátrálva a szörnyűségtől. Az újoncon árnyék suhant végig. Ahogy feltekintett, még látta a szakállas házigazdát, amint vasvillát szegezve Bélának ront, és mind az öt hegyet a feszülő hasába döfi. A fiatalember egy bolond pillanatig azt gondolta, Béla le fog engedni, mint egy lufi, de amint a férfi kirántotta a szerszámot, csak apró vérpatakok indultak meg a pöttynyi sebekből. Ekkor újból szúrt, feljebb, Béla mellkasába.

Az újonc felállt a kút mögül, így a támadó észrevette őt. Karcsi közben nyögve kicibálta a baltát magából, mire mindketten felé fordultak. Az asszony, egy kopott otthonkás, fáradt arcú nő, már ismét ott volt előtte, és mint egy rossz gyerektől, türelmetlenül elvette a fejszét tőle. Karcsi a nyaksebből sugárzó vérfolyamot igyekezett felfogni, a fészer faláig hátrált, szabad kezét pedig a csapás elé emelte. Ujjai, fél tenyere leszakadt az első két sújtás alatt. A harmadik arcát érte, sikoltva eldőlt, magával rántva valamit. Az asszony föléje guggolt, mint aki gyomlál, és a baltával csapkodni kezdte a még izgő-mozgó vonagló testét.

Az újonc elvonta tekintetét a fájdalmasan vörös képtől, és előbb a fűbe elfekvő és összegömbölyödő Bélára, majd a vasvillás házigazdára pillantott, aki a köztük lévő kutat méregette – majd megindult balra, mire a fiatalember jobbra került.

– Kérem, ne – próbálta kinyögi, d az adrenalintól nem mozdult nyelve.

 A szakállas nem válaszolt, csak jobbra lódult, majd hirtelen irányt váltott, és mégis bal felé került. Pár szökkenéssel be is érte a hivatalnokot – és ekkor lövés dördült.

Egy melegítős alak állt a ház jobb sarkánál, kezében füstölgő fegyverrel.

– Tedd azt le, Norbert! – szólt rá élesen a vasvillásra, aki még mindig a fűbe rogyó asszonyt bámulta. A nő otthonkájának bal felső részén gyorsan terjedt egy vérfolt.

– Nem teszem – mondta a szakállas alig mozgó szájjal.

A fiatalember a pisztolyos felé hátrált. Sovány, középkorú férfi volt, tekintete ide-oda ugrált az előtte fekvő és álló alakok közt. – Mi az istent csináltok ti itt? – nyögte végre.

– Ki akarják szabadítani – intett bizonytalanul a fészer felé a Norbertnek nevezett.

– Kit? – jött a pattogó, remegő kérdés.

– Aki feljött – a vasvilla a kutat fedő lemezen csendült, mire a még álló két másik összerezdült. – Feljött innen egy nap, de gyenge volt, és be tudtuk zárni a fészerbe. Fél a medáltól, ezért tudjuk bent tartani.

– Kit? – ismételte a fegyveres.

A szakállas lassan közeledett felé. – Miért nem nézed meg magad? – suttogta ajkát nyalogatva.

– Ne gyere közelebb. Lelőlek, baszd meg, ha még egy lépést teszel – válaszolt a pisztolyos férfi lassan hátrálva. Az újonc a kettejük közti pár méter felezőjénél állt, és amikor a lövés eldörrent, lágy permet érte halántékát. Odanyúlt, keze piros lett. A vasvillás a ház faláig tántorgott, széthasadt bal orcáját markolászta. Aztán nekiesett a falnak, és lecsúszott a talajra.

– Maga kicsoda? – szegezte fegyverét az újoncra az idegen. A fiatalember öltönye zsebébe nyúlt, elővette igazolványát. – Családvédelem – mondta nagyon halkan. Kezében remegett a bőrtok. A pisztolyos közelebb jött, rápillantott, majd leengedte a fegyvert. – Akkor maguk hívtak. A körzeti megbízott vagyok, Nagy István – szabad keze hideg és izzadt volt. – Mi az isten történt itt, a kurva életbe? – fakadt ki fejét fogva.

– Nem tudom, mi csak idejöttünk – kezdte az újonc, majd Bélához sietett. Nem kellett lehajolnia hozzá, látta a megdermedt tekinteten, hogy vége. Továbbment a másik kettőhöz. –, ellenőrizni egy bejelentést. Valaki felhívott minket, hogy csicskáztatnak, tartanak itt valakit, ezen a címen.

– Ki hívta magukat? – a körzeti megbízott a szakállas előtt állt, arcába bámult, és keze remegését igyekezett csillapítani.

– Nem tudom – mondta az újonc, majd óvatosan Karcsihoz ment. A bokszoló ép kezében csillogott valami. – Csak egy telefonszámunk volt… – a fiatalember gépisen a zsebébe nyúlt, elővette a papírlapokat, rájuk pillantott és felolvasta a telefonszámot. Közben kivette Karcsi kezéből a medált.

– Mit mondott? – a döbbent kérdésre megfordult. A melegítős férfi már jött felé. – Milyen számot mondott, ember?

Félrelökte az újoncot, átlépett Karcsin, aztán megtorpant a fészer ajtajában. – Ez a lányom telefonszáma – mondta aztán halkan, meg se fordulva.

– Nem ő van odabenn – jegyezte meg a fiatalember a medált méregetve. Közelebb ment a másikhoz, valami cuppant a talpa alatt. – Ne nyissa ki, kérem – mondta bizonytalanul.

A körzeti megbízott várt egy picit. Aztán elhúzta a reteszt, és kitárta a nyikorgó ajtót. Sűrű félhomály tárult eléjük, melyet bágyadt fénysávok csíkoztak.

– De ő is itt van – mondta színtelen hangon Nagy István, majd felemelte a pisztolyt, és halántékához tartotta a csövét.

Az újonc nem várta meg a dörrenést, megfordult, hogy elfusson, de elcsúszott Karcsi vérében, elesett, és a földön, a fű illatával orrában úgy maradt, hason fekve. Mögötte ott sötétlett a fészer.

vége

Ez az írás inkább történetiségében emlékezetes számomra. Laptop billentyűzetén megírtam, aztán javítás, újraolvasás nélkül el kellett utaznom. Két napig járt rajta a fejem, hogy milyen jó és érdekes lett. Aztán, mikor hazaértem, gyakorlatilag alig bírtam elolvasni, mert a laptopon ritkán írok, a billentyűzet nagyon érzékeny, és a betűk összefolynak a gépelésem alatt. Mikorra kijavítottam a szöveget, nagyon nehezen értelmezve az egyes mondatokat, szavakat, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez az eredeti anyag. Vagyis volt egy ideális, a múltba tűnő szövegváltozat - és van a lenti.

Egyébként ismét Borges ihlette a sztorit. Borges írja, hogy Nietzsche írja...valahogy így jutottam el az örök visszatérés tanához, amit beleszőttem. Régebben sok hasonló ál-Borges történetet kieszeltem, de ezek kevésbé sorolhatók a horror kategóriájába. Az itt következő viszont főszereplője és annak mestersége okán felkerülhet ide is. 

A pillantás

Az az isteni perspektíva, mely olyannyira jellemző egy-egy szakdolgozatíróra, különös történeteket fedhet fel extrém téma, például a nagy forradalom hóhérainak életrajzát célzó kutatás során. E tétel számunkra Jean Armou nevű ítéletvégrehajtó kibogozhatatlan sorsa nyomán nyerhet igazolást, főképp, ha a kutakodás egyetlen mindent eldöntő eseményre fókuszál, mely meghatározta a hóhér létének további pillanatait.

Armou 1770 tájékán született Párizs külvárosában. Családja, mely régi hóhérdinasztia volt, olyan felmenőkre tekintett vissza, mint például a dédapa, a Voluntar becenevű férfi, aki állítólag egy csapással három nyakat is ketté tudott szelni.

Armou fiatalon kezdte pályafutását, első áldozata egy Valmont nevű lótolvaj volt. A korabeli tudósítás szerint a hóhér keze pontosan és gyorsan küldte a túlvilágra a szerencsétlent. Akkoriban még nem volt divat a levágott fej kosárba gurítása, vagy színpadias felemelése. Armou csupán arrébb rúgta a koponyát, hogy ne legyen útban, míg a kivérző testet a fűrészporba hengeríti.

A későbbiekben, de főképp apja 1786-ban bekövetkezett halála után Armou fokozatosan átvette három belső és egy külső párizsi kerület ítéletvégrehajtási munkáit. Feljegyezték róla, hogy türelmesen és kiegyensúlyozottan dolgozott. Nem sürgette imádkozó áldozatait, és ha a bűnös elmozdult a csapás alatt, hogy csupán egy vért fakasztó oldalsó vágás érje, a hóhér finoman visszaigazította a félájult elítéltet a tönkre, majd ismét lesújtott, ezúttal már nem hibázva.

Természetesen a forradalom is számított szakértelmére, és hamarosan az események középpontjában találta magát. A zűrzavaros első napok önkényeskedései és szakmailag elfogadhatatlan szörnyű csonkításai után az új hivatalosság rendet akart teremteni e téren is, vagyis ellenőrizhető mederbe kívánta terelni a kivégzéseket. Armou ennek megfelelően dolgozott tovább – immár a népakarat meghatalmazásával. A nagy Terror idején kénytelen volt segédeket felvenni, kik az engedelmes vagy rúgkapáló elítéltek garmadáját egészen a tőkéig vezették, s ha kellett, fogva tartottá, míg ő a fejszével végez.

Valószínű, hogy a gyilkolás e tablója, a seregnyi áldozat arca és feje, a több száz liter kiontott vér, melytől csatakos lett a tér – mindez valamelyest megtörte az egyébként is érzékeny és finom lelkű hóhért. Ezért következhetett be az, amit több korabeli feljegyzés, szemtanú is olyan határozottan, de végletes különbözőséggel örökített meg.

A terror áprilisi, utolsó fellángolásakor történt, mikor déli megyékből hozott arisztokratákat, a degói csatában elfogott királypártiakat és néhány papot végeztek ki. A különös napon egy egész grófi família, a Larossa család került sorra. Gyermekestül, nagymamástul terelték őket a vérpadra. Egy-két fiatalabb kisfiún és kislányon kívül nem okoztak sok kellemetlenséget, merev megvetéssel mentük sorsuk elé. Utolsónak maradt közülük a gróf tizenhét éves lánya, Mathilde. Amikor kordéja megjelent az utcasarkon, az őrjöngő tömeg elcsendesedett, és néma figyelemmel kísérte minden moccanatát. A visszaemlékezések szerint a lány sápadt, elgyötört arca földöntúli szépséget sugárzott. Oly közönnyel bámulta a közeledő vesztőhelyet, ami a legerősebb férfiaknak is becsületére vált volna. Ahogy a kocsi megállt közvetlenül családja földi maradványai mellett, mely két halomba – külön a fejek és a torzók – tornyosult az emelvény előtt, lába megingott, de hátát a cölöpnek vetve megtartott magát, nem ájult el. Erős, határozott léptekkel hágott fel a hét fokon, majd délcegen kihúzva magát megállt a tőke előtt. Armou – aki eddig háttal állt neki – bárdját élezte, a szolgák és segítők pedig valami ismeretlen erőtől vezérelve nem közelítettek Mathilde-hoz. Az ítéletvégrehajtó valószínűleg a lány bátorságának kijáró csöndre figyel fel.

Megfordult és rápillantott.

A szemtanúk véleménye csupán abban egyezik, hogy Armou és az elítélt hosszú, nagyon hosszú ideig bámulta egymást. Hogy e kapcsolódó tekintetek jellegzetessége mi volt, arról már minden megemlékező másképp ír. Az óraműves, Haviere mester emlékiratai szerint a lány arca gyűlöletet és dacot sugárzott, míg Armou kegyes, sajnálkozó fintorral vizslatta szűzi termetét.

Formes, angol utazó leírása a szörnyű napról tökéletesen eltérő. Szerinte Mathilde kíváncsian és csodálkozva nézett végig hóhérán, míg Armou szeméből lassan könnycseppek indulta meg a véráztatta padozat felé.

A leginkább zavaros de Mastre gróf memoárjának vonatkozó része. A gróf álruhában, szakállt ragasztva nézte végig a kivégzést, mivel jó ismert forradalomellenes nézetei miatt a tömeg egyébként azonnal széttépte volna. Régi barátja volt a Larossa családnak, birtokaik egy része szomszédos volt, így gyakorta együtt vadászott Mathilde apjával. Az ő különös leírásában az áldozat és a hóhér tekintete szerelmesen kapcsolódott egybe olyan, a két arcon elömlő és mindent eltakaró érzelemtől kísérve, mely nem vett tudomás az időről, a helyről, felolvadt benne a lélek és az akarat, múlt és jelen. De Mastre élete végéig kitartott ezen megfigyelése mellett, öregkori levelezésében két ízben is megerősítette, hogy a hóhér egy pillanat alatt beleszeretett a lányba, aki láthatóan viszonozta ezt a lehetetlen érzelmet. A események további menetét tekintve ez a verzió a legkevésbé hihető. Armou ugyanis azon a napon végrehajtotta a halálos ítéletet Mathilde-on. Miután a szokottnál is gyengédebben lemetszette fejét, saját kezűleg helyezte elárvult testét a többiek halmára. A lány másik részét a koponyákból rakott gúla tetejére illesztette. A tágra nyílt, tompuló fényű tekintetben de Mastre ekkor még mindig látni vélte a szerelmet.

Egyetlen dolog támasztja csak alá a gróf megfigyelését: Armou további sorsa. Sokan úgy vélték, hogy Guillotin doktor lélektelen szerkezete miatt vonult vissza. Ugyanis Haviere mester vonatkozó feljegyzései szerint a hóhér Mathilde halálát követően nem vett részt több kivégzésben. Hamarosan a bünetésvégrehajtási tanácstól kért és kapott írásos felmentést és áthelyezést. A nyilvántartás szerint a városvédelmezési közbizottsághoz került, vagyis porkoláb lett. Egy ideig Robespierre híve volt, majd Napoleon felemelkedésekor csatlakozott a hadsereghez.

Feljebbvalói kétszer említik bátorsága miatt: Marengónál szenvtelen elszántsággal rohanta meg az osztrákok állásait, elsőként ugorva az idegen szuronyok közé. A borogyinói csatában pedig golyó- és kartácstűzben visszafutott a sebesült Henry századosért, ki az utyicsai erdő melletti bozótosban esett le lováról. Első hőstettéért Arany érdemrendet, a másodikért káplári kinevezést kapott.

És ezt követően – ha betartjuk az időrendet – elérkezünk halálának rejtélyéhez.

Az egykori hóhér osztozott a sok ezer francia katona sorsában, kik a nyomorúságos oroszországi visszavonulás során vesztették életüket. Armou története azonban itt különös fordulatot vett. Példázattá vált, egyrészt hősi halottá nemesítve önmagát végső tette által, másrészt a pusztulást megelőző órák leírása zavaró következtetésekre ad okot e tett indítékai kapcsán.

A balvégzetű napról fennmaradt Lugano kapitány, Armou közvetlen feljebbvalójának regényes elbeszélése. A kapitány jó húsz évvel az események után publikálta a történetet, ezért bizonyos pontatlanságok előfordulhatnak a szövegben, de a főbb motívumok mindenképp helytállóak lehetnek. Lugano leírja, hogy kicsiny csapatát a kozákok november 10-én elvágták a hadtest nyolcadik hadosztályától. Egy fenyveserdő fái közt leltek menedéket, a köröttük vágtató, vijjogva lövöldöző idegen lovasok elől. Lugano és tizenkét embere visszavert három rohamot, majd a fatörzsek közt, körkörös alakzatban felállva várták az utolsó támadást. Ám a kozákok nem kívántak több áldozatot hozni e napon – alkonyatkor félköríves tábort vertek az erdőcske előtt, a hidegbe és a kimerültségben keresve szövetségest.

A fák közt lapulva Lugano is a természetre alapozta az ostromlottak törékeny jövőjét: abban reménykedett, hogy a tájon oly gyakori hirtelen hajnali köd majd jótékony köpenyt von a nyílt mezőre, menekülésüket leplezendő.

A várakozás órái alatt Armou, az egykori hóhér szóba elegyedett a hóban mellette heverő Feutonnal, Lugono régi, kedves barátjával. Feuton az akadémia levelező tagja volt, állítólag még látta Diderot is. Fő kutatási területe az atomelmélet, és a csillagászat volt – különféle, valószínűtlen törvényekkel igyekezett összekapcsolni e két témát.

A didergető orosz hidegben, a biztosnak vélt halál előszobájában Feuton szóba hozta a csendesen figyelő Armounak kedvenc elméletét. Úgy vélte, a tétel vigasztaló lehet sorstársa és a többi köröttük rettegő és fagyoskodó katona számára.

A közismert modell szerint a világegyetemet véges számú anyagi részecske építi fel. Ha elfogadjuk, okoskodott Feuton, hogy az idő végtelen, akkor e két tényből egyrészt örök életet nyerünk Isten képzete nélkül is, hisz az atomok permutációja és kombinációja által egyszer, többször, milliószor ismét megszületik majd egy Feuton vagy egy Armou – másrészt e folytonos újrakezdések által arra kényszerülünk, hogy újból és újból átéljük e rettenetes estét, illetve életünk összes további szomorú, vagy összes korábbi boldogabb pillanatát, így saját halálunkat és vagy akár az első igazi szerelmet.

Lugano emlékiratai szerint a volt hóhér, kinek eredeti mesterségét csak őt tudta a csapatban, itt kezdett igazán érdeklődni Feuton magyarázata iránt. Kérdésekkel és feltevésekkel ostromolta egészen éjfélig, mikor a többiek már rég fagyos álmukat álmodták. Lugano búcsúlevelet írt gyönyörű feleségének, mert biztos volt benne, hogy többé nem látja viszont. Fél füllel hallgatta csak a két katona nem szűnő, sőt, mind szenvedélyesebb és bonyolultabb társalgását atomokról, az idő természetéről, visszatérő, újból létbe forduló lelkekről és sorsokról, vagyis az örök körforgás tanáról, ahogy azt Feuton elnevezte. A kapitány észrevette, hogy Armout felvillanyozta a tény, hogy a tudós elmélete szerint számtalanszor újra kell még élniük szerencsétlen, többnyire fájdalmakkal teli sorsunkat. A társalgás csak a köd nélküli reménytelen hajnal óráiban apadt el, bár a kapitány elalvás előtt még sokáig hallani vélte, ahogy a hóhér egy női nevet – Margit vagy Mathilde hangzásút – motyog magában

Korán reggel a kozákok támadásba lendültek. Számbeli fölények nem sok jóval kecsegtetett, ám hirtelen, oldalról, egy apró bozótosból valaki tüzet nyitott rájuk. Lugano gyors létszámellenőrzés után rájött, Armou az. A katona, mikor rákerült reggel az őrség sora, jó ötven métert előre kúszott, beásta magát hóba, és a támadás kezdetén oldalról megzavarta a lovasok lendületét. Azok persze azonnal ellene fordultak.

A kapitány megértette, hogy Armou önfeláldozásával lehetőséget nyújt nekik a menekülésre. Csapatával hátrálni kezdett, ami esztelen, őrült futásba torkollt egy nagyobb, két kilométerre lévő erdősáv felé, mely mögött füstcsíkok bodorodtak az égre, jelezve egy – remélhetőleg francia – tábor jelenlétét. Jó ideig hallották még Armou puskáinak dördüléseit, majd egy szörnyű sikoly berekesztett mindent. E pillanattól biztosak lehettek abban, hogy idejük szűkre szabott. Hamarosan feltűntek a kozákok, és a menekülők közé csaptak. Feuton ismeretekkel teletömött koponyáját elsőként hasította át egy görbe szablya. Hatan élték túl a rohanást.

Lugano emlékiratai szerint Armou nélkül mind ott vesztek volna. Élete végéig a hóhér halálának napján hálaimát mondatott érte a Notre-Dame-ban. Remélte, hogy önfeláldozása olyan egyensúlyba hozzák túlvilág létét, mely az örök tűz kárhozata helyett a purgatórium viszonylagos reménységére ítéli.

Egybeolvasva a többrétegű történetet, mi már többet sejtünk Armou végső tettének okairól. Valószínűsíthető, hogy a hóhér hősies önfeladása Feuton elméletének hatására következett be azon az utolsó napon. Armou bizonyára úgy vélte, elébe megy a halálnak, megnyitja az örök körforgás előtt jövőjét, siettetve a felfoghatatlan visszatérést, a pillanatot, mikor minden ugyanúgy áll majd össze, mint annak idején, 1792-ben a vérpadon.

A de Mastre gróf által leírt szerelmes pillantás bűvkörében élt ugyanis azóta a nap óta. Feuton elmélete döbbentette rá, hogy e pillanat, e tekintet, az egymásba kapcsolódó elmúlhatatlan másodperc több millió ismétlés által megerősített érzelem következménye lehetett csak. Feuton utólagos magyarázata nemcsak utat mutatott e kínzó rejtély feloldásához, hanem megnyugtatta őt, eltöltötte a mindenre kész boldogság erejével, igazolva, hogy nem tévedett: Mathilde és ő örök idők óta újra és újra találkozni fognak a vérpadon, összeérve egy bűvös pillantásban, és így, a másodperceket összeadva, halhatatlan szerelmük örökre fennmarad.

végre

Ezt már szerintem megírták, legalábbis Borgesnél van egy-két hasonló történet árulásról és csalásról. Nem véletlen, hogy most hozom elő a sztorit - már egy hete az új, hatszáz oldalas Borges életrajzot gyűröm. Annak ellenére, hogy magukról a művekről kevés mélyelemzés van benne, izgalmas és nagyon érdekes olvasmány, bár attól tartok, a végére úgy leszek mint Salingerrel a Maynard-féle visszaemlékezés után - szánalommal vegyes zavar marad csupán egy gondosan kialakított írómítosz helyén. 

De vissza a lentire: én nem mondanám azt, amit állítólag a másik ember mondott annak idején, de úgy vélem ez a verzió sokkal hősiesebb és emberibb, mint a hivatalos, amit több millió példányban olvasnak ebben a pillanatban is. Itt nincs semmiféle (szó szerint vett) deus ex machina, csak egy szörnyű éj, amikor a legkeménybb döntést kell meghoznia tizenhárom férfinak.  

Együtt

Hűvös, kiismerhetetlen éj. Ott sutyorognak egy keskeny asztal körül, csak egy guggol mellette. Az ő hideg kezének, rongyának simítására ébred. Oldalába mar a fájdalom, csikorogva szorítja össze fogát. Próbál felülni, de lehetetlen.

– Magához tért – szól hátra a guggoló, mire mind elhallgatnak. Lobogó gyertyalángok a kis helyiség döngölt padlóján, agyagfalán. – A sebed – mondja neki az, aki vizes ruhával törli a fekvő elgyötört testét. – Nem mély. De erősen vérzett. Nagyon sok vért vesztettél. Túl sokat.

– Haldoklom – összegzi válaszul a fekvő. – Nagyon fáj a lábam.

Az ápoló erre előbb nem felel, nem néz rá, csak kicsavarja a rongyot egy favödörben. – Összetörték – mondja végül.

Nagy sokára jön elő a legfontosabb kérdés a fekvőből: – Mi történt?

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.