A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes holnap éjjel olvasni.

Samhain.

Egy átlagos éjjelen

Apa óvatosan a kilincshez lépett megfogta, megpróbálta.

– Biztos alszanak – mondta mögötte Anya. A férfi várt egy kicsit a gyerekszoba ajtajának deszkájára meredve, majd vállat vont, visszament a feleségéhez, átölelte, megcirógatta sápadt arcát. Közben a bejárati ajtó felé tekintett a nő válla felett.

– Nézd, milyen szépen süt a hold – suttogta. A bejárati ajtó közepén kör alakú ablak volt. Az asszony mindig hajóablaknak csúfolta. Most a férfi elvált Anyától, és ehhez az ezüst tányérhoz ment. Kilesett rajta, hosszan, alaposan végigpásztázva tekintetével az utcát.

– Hideg idő van – monda hátrafelé. – Bár felhős az ég. Azt mondják, akkor nem szokott fagy lenni.

– Éhes vagyok – mondta Anya csüggedten. Mozdulatlanul állt a folyosó közepén, úgy, ahogy Apa otthagyta.

– Akkor együnk valamit – vont vállat férfi, és hátával az ajtónak dőlt.

– Ma van Halloween – suttogta Tesó egy apró zsebnaptárt lapozgatva. A napok gondosan át voltak húzva benne, egészen október harmincegyig. Tesó most ezt a dátumot is keresztülhúzta egy ceruzacsonkkal. A takaró úgy borult föléjük, mint egy nagy templomi harang. Hugi tartotta kezével, míg Tesó a naptárban lapozott. Elemlámpa feküdt köztük, fénye sárgára festette mindent ebben a kis odúban.

– Az mit jelent? – ásított Hugi. Ekkor meghallották az ajtógomb neszezését. Bármikor képesek lettek volna felriadni erre a surrogó kis hangra. Tesó azonnal eloltotta az elemlámpát. Hugi összegömbölyödött, mint egy napfényre került fehér kis lárva.

– Ő az – suttogta rövid fülelés után. – Apa.

– Biztos azt hiszi, már alszunk – nyugtatta őt Tesó. Kivárt még tíz lélegzetvételt, majd óvatosan kinyúlt, és felkapcsolta az elemlámpát. – Szóval Halloween. Nézzük, mit mond róla a lexikon.

Mégse indultak el enni. Anya a fal mellé telepedett, leült, és átkarolta két térdét. Izzó, csillogó pillantással figyelte Apát, aki még mindig az ajtót támasztotta. 

– Tudtad, hogy ma éjjel van Halloween? – kérdezte hirtelen. – Tudod: álarcok. Töklámpás. Bolygó holtak.

A férfi most megfordult, kinyitotta az ajtót. Hideg szél söpört be mellette, pár falevelet görgetve a szőnyegre.

– Csukd be – kérte Anya.

A férfi nem mozdult.

– Emlékszem, volt egy szomszédom. Még gyerekkoromban, a kétezres évek elején – mondta a férfi, inkább kifelé. Nekidőlt az ajtófélfának, kezét zsebre vágta, úgy szemlélte az éjjeli, holdsütötte utcát.

– Apám helyett apám volt. Mindig ővele csináltuk meg a töklámpást. Segített beöltözni is.

– Biztos, hogy letaperoljon – vihogott fel a nő.

– Nem – csóválta fejét elgondolkodva a férfi.– Nem azért csinálta. Tényleg bírt engem. Ő volt az első felnőtt barátom. Azt hittem, örökre barátok maradunk. Aztán egyszer, pont Halloween estéjét követően, eltűnt.

– Aha – a nő elfektette szép, keskeny arcát egymás mellé szorított térdkalácsain. – Elvitték a gonosz lelkek?

– Én is azt hittem – bólintott Apa. – Hetekig vacogtam az ágyamban éjjelente, és lestem az ablakot a függöny résein át, hogy mikor bukkan fel az arca az üveg túloldalán. Tudod, úgy elváltozva, elfehéredve üres, fekete tekintettel…mint a horrorfilmekben a visszajáró lelkek.

Anya tudta, ezért nem szólt semmit.

– Aztán később anyám elmondta – vont vállat a férfi. – Lelépett. Otthagyta a feleségét. Előző este még velem faragta a lámpást, nagyokat nevettünk, és elindított a kosarammal. Ő rakta bele az első cukorkát…aztán szépen beszállt a kocsijába, hátul már ott volt egy bőröndben az össze holmija, és gyí…

Anya felhorkantott, vagy inkább köhögött.

– Biztos nem működött neki a dolog. Otthon.

– Lehet – hagyta jóvá Apa. – De akkor is furcsa, hogy pont így időzítette a dolgot, nem? Azóta nekem mindig ez az árulás jut eszembe Halloweenről.

 – Halloween valószínűleg a kelta kultúra első őszi éjszakájának ünnepéből ered. E napon úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába – olvasta halkan Tesó. Hugi feljebb húzta magát párnáján.

– Akkor most odakinn szellemek kóborolnak? – kérdezte izgatottan. Talán nyelt is volna egyet, de kiszáradt a torka.

– Ezek szerint igen – nézett rá vészjóslón Tesó.

– Ne csináld már! – kérte őt hirtelen Hugi. – Félek. Inkább olvasd tovább.

– Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik „Cukor vagy bot!” kiáltással szólítják ki a bent lakókat.

– És ők simán kijönnek? Éjjel? – kérdezte Hugi csodálkozva. Tesó bosszúsan rápillantott, kivárt, majd így folytatta:

– Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában a baráti társaságban jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. A Halloween nagyon fontos ünnep Amerikában.

Tesó összecsukta a könyvet, majd a hátára feküdt. Felemelte bal lábát, és most ő tartotta a takarótetőt.

– És egész éjjel kint mászkálnak a gyerekek? – kérdezte döbbenten Hugi. Tesó elgondolkozva nézte ujjait.

– Szerintem csak a nagyobbak. Akik tudtak magukra vigyázni – jegyezte meg.

– És miért kell nekik cukor? Úgy értem, a cukor finom, de…

– Nem tudom – vágta el szavait testvére. – Én soha nem csináltam ilyet. És senki nem csinál már ilyet, akiket ismertünk, és senki nem is fog – szögezte le haragosan.

Hugi nézte Tesó komor arcát, majd szája legörbült, és halkan hüppögni kezdett. Pár másodperc múlva megérkezett az első könnycsepp is.

– Na, jól van – nyúlt felé Tesó. – Ne csináld már!

Kitakarta magukat. A függöny két hasadékán ezüst holdfény ömlött az ágyra.

– Olyan durva vagy néha – panaszolta Hugi. – Ahogy beszélsz.

– Jobb, ha... – kezdte volna Tesó, de aztán abbahagyta. Inkább felült, majd a padlóra tette lábait. Óvatosan lopódzva az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, épp csak egy kicsit, és kilesett. Az utca üres volt.

– Csöndes minden – jegyezte meg halkan.

Ahogy a szemközti fákat hirtelen végigborzolta egy szélroham, Tesó ráébredt, hogy rettenetesen fázik. Hátrafordult, hogy mondjon valamit a hidegről a kislánynak, de Hugi már aludt.

– Akkor, megyünk enni? – kérdezte Apa, ellökve magát az ajtókerettől.

– Nem nézed meg még egyszer? – intett Anya a gyerekek szobája felé. – Hátha.

Apa megállt felette, lepillantott a nőre. Túl sovány és sápadt volt még ebben a gyér fényben is. Most újabb szélroham tört rájuk, kintről behallatszott, hogy a szemközti nagy tölgy recseg és ropog erejétől. A légáram széle összeborzolta Anya vékony szálú haját. A férfi lenyúlt, kisimította szép, domború homlokból a tincseket. Aztán odasétált a gyerekszobához, és megpróbálta ismét a kilincset.

Tesó a neszre az ajtó felé lesett. Azon volt, hogy visszamenekül az ágyba, de inkább mégse mozdult. Kivárt, mint a nyúl, melyen átsuhan a sas árnyéka. A csöndet csak a fákat nyúzó szél és Hugi mind erősödő hortyogása törte meg.

– Már alszom – szuggerálta Tesó az ajtót. A kilincsgomb végül megállt, visszaperdült alapállásába. A kisfiú erre kiengedte a levegőt, de még mindig nem moccant. Lábával óvatosan arrébb kotort egy kiürült kekszesdobozt. A padlót ruhák, ételek csomagolópapírjai, babák, játékkatonák és egyéb dolgok borították. Tesó nem volt büszke a szoba nyújtotta képre. Gondterhelten felsóhajtott, majd visszafordult az ablak felé, hogy elhúzza a függönyt.

Apa állt az üveg túloldalán. Arca a holdfényben még fehérebb volt, mint amire a fiú emlékezett. Ajkai hang nélkül mozogtak.

A kisfiú elnyomta torkában a meglepetést okozta sikolyt. Érezte, tagjait bénultság, a menekülés ösztökélte adrenalin lehúzó mérge itatja át. Zihálva szedte a levegőt, de nem vonta el tekintetét Apáéból. Csak megrázta fejét, mire Apa csüggedten elfordult. Aztán a férfi ellépett az üvegtől, elindult az utcán álldigáló Anya felé. Tesó figyelte őket, egészen az ablakhoz lapulva leste, ahogy távolodnak.

Kisvártatva ismét megérezte a hideget, és hogy milyen álmos ő is. Ahogy az ágy felé indult, átlépett a kajásdobozokon, a zacskókon, a celofáncsomagolásokon, a takarókon, a pulcsikon és harsnyákon, a koszos bugyikon, a játékmacikon és a műanyag pisztolyon, a két, egymás mellé fektetett karón és egy csomag kétszersültön.

Mint egy menedék, úgy fogadta be testét az ágy.

vége

 A minap eltűnődtem azon, miért nem tudok regény írni. Alapvetően azt hiszem, egyszerű a válasz: nem hiszek már benne.

Nem hiszem, hogy jelenleg bármiféle regényem megjelenhetne ebben az országban. Legfeljebb magánkiadásban.

Nem hiszem, hogy tartoznék kiadói körhöz, baráti társaságoz, járnék az Írószövetségbe, haverkodnák folyóiratokkal. Nincsenek befolyásos szerkesztőségi barátaim, neves íróismerőseim, mentoraim, akik egy-két jó szóval egyengetnék utamat. Soha nem voltam képes ilyesféle kapcsolatokat kialakítani, most épp emiatt áll úgy a helyzet, hogy lehet, elveszítem beosztásomat, munkahelyemet a civil életben is.

Nem hiszem, hogy képes vagy hajlandó vagyok elfogadni azt az irodalmi kánont, amit az irodalmi  kánonokat alkotók fősodornak ítélnek. Semmi közöm a posztmodern, önironikus, szójátékokra vagy túlzóan a nyelviségre épülő – de izgalmas történet nélküli irodalomhoz. Ahhoz az irodalomhoz, mely öntetszelgő, saját nyelvébe és szépségébe veszett, de jó rég maga mögött hagyta az olvasót, és jobbára csak értő kritikusok közösségénék készül.

Nincs közöm az igényes nyelviség és magasirodalmi igény nélkül összetákolt ponyvairodalomhoz se. Nem érdekel a feminista, a zsidó, a mélymagyar, a népies, az álnépies, az urbánus, az összekacsingatós szekértáboros értelmiségi, sértett, nem értelmiségi irodalom művelése se.

Nem tetszik a nyugati világ divatjait épp egy unalomnyi ütemmel másoló népszerű irodalom se, az, ami nem több ötlettelen, szegényes manírnál.

Ha lehet, kihagynám a kéziratával házaló, majd magánkiadását barátokra, rokonokra tukmáló író szégyenét is.

Nem kedvelem már a pályázatokat se, az egy-egy megmérettetésre beküldött hatszáz kéziratnyi reménytelenséget, melyek rangsorában általában mindig csak harmadik, ötödik helyen szereplek.

Rühellem az irodalmi blogokat, melyek írói műhelynek hazudják magukat, és mindenféle tanácsot adnak boldog boldogtalannak, aki pedig ellenvéleményt kommentel, azt ex catedra a földbe döngölik.

Ki nem állhatom a nagy könyvpalotákat, melyek tele vannak szeméttel, de az a kevés könyv, ami engem érdekel, ami tényleg irodalom, háromezer forint/kötetnél kezdődik. Félelmetes, hogy ezek a láncok még nem buktak bele a bérleti díj és a raktárkészlet szorításába (utólagos megjegyzés: de, belebiktak, ugye Alexandra, ugye Ulpius?), noha én láttam hodálynyi tereiket, tele elhagyott kötetekkel.

És legvégül: nem szeretem az olvasót, ezt a kihaló állatfajt, a megmaradt pár generációt, akik szenvedélyből vagy kivagyiságból nem csak december húsz körül vesznek könyvet. Hat évig tanítottam, így tudom, milyen kevesen maradtunk, egy-két évtized, és végre vége lesz mindennek az ún. irodalomban.

De.

Szeretem a lenti írásom, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást.

Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.

Kutyák

1. A futás

Három dolog volt egymás mellett: a kutyatelep, a szeméttelep és a lakópark. Komódiék nem mehettek csak az első kettőhöz. A gazdagok házait magas, elektromos kerítés védte. A kaput őrség vigyázta. Ezen a kapun rajzottak ki a nagy, ezüst vagy fekete autók reggel, s hajtottak vissza este. Komódi gyakran a nyomukba eredt. Azt gondolta, vezetőik, utasaik észreveszik majd, hogy milyen gyors. Soha nem álltak meg. Nem is lassítottak. Az őr mereven bámulta futását.

A gyerekek a faluvégi, málladozó vályogházakból jöttek. Ezekben még hűvös volt a levegő harminc fok felett is. Előkertjüket – ha volt –, az Alföld sivataga nyaldosta. Négy-öt család lakott itt, a legszegényebbek. Az ő gyerekeik kapirgáltak a szeméttelepen naphosszat. Komódi volt köztük a legidősebb és a leggyorsabb.

Amikor a fiúk – mert mind sovány, tíz év körüli kölyök volt –, megunták a gazdagok hulladékának a böngészését, átmentek a kutyatelepre. Képesek voltak órákig elnézni a ketrec mögött őrjöngő vadakat. Némelyik állat felsértette ínyét a dróton. Kombó, a telep kövér, szakállas tulajdonosa tízpercenként rájuk kiáltott bódéjából. Egész nap az alumíniumból épült kis helyiségben ült. Hatalmas testét három ventillátor szárította. Az áramot állítólag a gazdagoktól lopta, földalatti vezetékeken. Amikor aztán megelégelte a hangzavart, színpadiasan kiballagott a ketrecekhez. A kölykök visítva futni kezdtek. Csak Komódi állt nyugodtan. Kombó minden egyes alkalommal megfenyegette őt:

– Most nem úszod meg, fiam! – de a gyerek nem mozdult. Halvány mosoly játszott arcán. Lábán remegett egy ér. A kövér mindig kiválasztotta a leggyorsabb állatot. Azt, amelyet a hétvégi viadalra szánt. Szombat esténként sötét autók, dzsipek és motorok parkoltak le a telep elé. A hátsó garázsban erős lámpák gyúltak. Komódi egy ízben ébren maradt, fölkelt testvérei mellől, s elfutott a fényig. Egy résen át látta a fémketrecben egymásnak feszülő kutyákat. A köröttük álló, őrjöngő, öltönyös alakokat. Kombó mindig a hét gladiátorát nyitotta rá. Talán tesztelni akarta a szombati viadal előtt. A kutya mint a rugó pattant fel, s nyílvesszőként  vágódott ki a résen.

És akkor Komódi futni kezdett. Nagy, széles földút vezetett a kutyatelephez. Túlsó végén, talán száz méterre, a főút mentén vadalmafák száradtak a hőségben. Odáig kellett elérnie. A többiek addigra már az ágak közt kapaszkodtak. A kutya hat nagy ugrással beérte Komódit. A nap élesen tűzött, majd mindig dél volt, és mindig nagyon meleg. A levegő nem mozdult. De Komódinak pont ez kellett. Azt a szelet akarta érezni, amit a teste kavar. Amit az egymás elé rakott, izmos lábai, e két gép kelt. Olyan szerkezetek voltak ezek, amelyek bárhova elrepítették. Éjjelente az Üveghegyen túl járt, az Óperenciás-tenger partján. Csatakosan, izzadtan ébredt ágyában, s még sokáig lihegett maga elé. Tudta, ha megnézné lábfejét, fehér por borítaná. Tengerparti homok.

A földúton, ha futás közben hátralesett, láthatta a porfelhőben eltűnő kutyát. Az állat fokozatosan maradt le. Az utolsó húsz méteren zavarodottan megtorpant, megállt. Sokuk emiatt a kudarc miatt bukott el szombat éjjel is. A lehetetlen, amit átéltek, összetörte őket. A vézna, alacsony, semmi kis barna gyerek otthagyta, lehagyta, elhagyta csupa izom és harcra termett testük. Kombó pedig füttyentett nekik, s az öklét rázta a fáról röhögő fiúkra. Komódi ott állt a törzs mellett. Készen arra, hogy felugorjon a menedéket jelentő magasba, vigyorgott és lihegett maga elé. Nem volt más öröm életében, csak ez a győzelem. Még a szemét kincsei se értek ennyit.

A szülők küldték ki őket. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. A világ egyre szegényedett. Kevesen éltek jólétben. Ők azonban olyasmiket is kidobáltak, amit mások továbbadhattak a város nyomorpiacán. Így hívták akkoriban a közpiacokat. Komódiék minden nap, végkimerülésig túrták az egyre növekvő szeméthegyeket. Ha értékes dolgot találtak, szépen kimosott nejlonszatyorba tették. A meleg ellen műanyag palackból locsolták a fejüket. Zavaros, áporodott víz volt benne, egy szennycsatornából hozták.

Néha tényleg jó dolgokra akadtak. Kiszakadt hővisszaverő köpenyre. Félig telt víztisztító szűrőre. UV-sugázás elleni krém tubusára. Lejárt izzadásgátló tablettákra. A nyomorpiacon leginkább ezek mentek. A hőség elleni védőeszközök. De a kupacok, melyek éjszaka, rejtélyes módon terjeszkedtek, más fontos dolgokat is rejtettek. Élelmiszermaradékot. Ruhaneműt. Elektronikus alkatrészeket. És olyan tárgyakat, melyeknek a funkciójáról Komódiéknak fogalmuk sem volt. Lelkük mélyén sejtették, már nem is lesz soha szükségük ilyesmire. Mégis, hazavitték ezeket is lelkiismeretesen. Napról napra átszurkálták, -turkálták a halmokat hosszú akácbotjaikkal. Az akác bírta egyedül a klíma változását.

Közben a táj köröttük lassan átalakult. Dél felől, mint egy óriás hullámos haja, nagy, sárga homokbuckák göndörödtek. Megközelítették, majd elhagyták a falu házait. A legtöbben elmenekültek előlük. A lakópark utcáit naponta söpörték. Komódi most már minden reggel poros lábbal ébredt. Felhajtotta a takarót, s végignézett gyönyörű végtagjain. Az orvos azt mondta apjának, értúltengés. Vagy valamiféle genetikai elváltozás. Komódi anyja, aki belehalt a szülésbe, túl sokat volt kint a napon. Gyerekének két, csupa ín és izom tagját erek százai hálózták be. Ágyéktól lefelé úgy nézett ki, mint valami anatómiai szemléltető ábra. A kék és lila erek kidomborodtak bőréből és szívének nyugodt ütemére lüktettek. Húsa feszesen és duzzadtan szívta be vérüket. Komódit a szemétben talált húsra emlékeztette ez a látvány. Arra, amit eladtak Kombónak és kutyáinak. Melyre másoknak is fájt a foguk.

Mély, szemét alatti járataikból a patkányok is élelemre vadásztak. A gyerekek szerint több száz tanyázott a kupacokban.

2. A vereség

Az az éjszaka lopással kezdődött. Komódi nem jószántából tette. Elnézte apja fejsebét a gyertyafényben, s két húga feketén csillogó gombszemeit. Apró, sárgán és tanácstalanul remegő lángnyelv tükröződött bennük. A férfi esésére riadtak fel. A városból egészen idáig bírta, a vérveszteség csak a konyha közepén döntötte le lábáról. Hazajött szétroncsolt, megtámadott fejével. Komódi kapcsolt a leggyorsabban. Vizes kendővel kimosta a sebet. Nem tudhatta, hogy a szennyvíz baktériumai miatt fertőződik majd el pár nap múlva. Apja soha többé nem tér magához. A vágás egyébként is végzett volna vele. A nyomorpiaci viták gyakorta zárultak így, de a gyerekek mindezt nem sejthették.

Komódi sokáig gondolkodott a kendőt markolászva. Aztán lehúzta apja cipőjét. Felhajtotta a bélést, s előkotorta alóla a pénzt.  Szombat volt, a harc napja. Valami törülközőt csavart a sebesült fejére. Felhúzta az ágyába. Megoldotta másik cipőjét, övét. A férfi egyenletesen lélegzett. Néha motyogott. Szájából ilyenkor kiáramlott a szoba levegőjébe az alkoholszag. A két kislány sírdogált, mikor Komódi rájuk zárta az ajtót.

Úgy volt, ahogy remélte. Csillogó autók a holdfényben. Kombó viskójából fény szűrődött ki. A garázsból cigarettafüst és zsongás. A kutyák szűköltek a ketrecekben. Ahogy megindult a garázs felé, valami felmordult a bódé ajtaja mellett. Erőltetnie kellett a szemét, hogy észrevegye a kikötött kutyát.

Nem tudhatta, hogy agárnak nevezik ezt a fajtát. Mikor közelebb ment, s a hold is jobban kisütött, elhűlve szemlélhette kecsességét. Az állat idegen lénynek tűnt szemében. Csupa ín és izom volt. Soványság és elegancia. Testét finoman hálózták a lüktető kék erek. Feszülten meredt Komódira, mert már akkor megérezte versenyük lehetőségét.

A fiú fülét halk beszéd ütötte meg. Oldalt került, a kis bukóablak alá. A húgyszagú sötétben fülelt, s figyelt a bentről elődörmögő hangra. Kombó beszélt, de olyan szépen, mint még senki Komódi előtt. Nyugodtan és magabiztosan magyarázott valakinek:

– Mi itt, ugyanilyen ökoszisztémában élünk, kölcsönös egymásrautaltságban. Elég az összefüggések egyetlen elemét megbontani, s minden borul. Annak idején rendszerelméletet hallgattam az egyetemen. Hosszú út vezettet a sintérkedésig, volt időm gondolkodni a tanultakon. A komplex rendszerek nem állandóak. Folyamatos változásban vannak, mivel a létrehozó tényezők is elmozdulnak. S mert az ember az egyik legösszetettebb dolog önmagában is, törvényszerű, hogy a bolygón egy nagyon ingatag rendszert hoztunk létre. Ez most összeomlóban van. Senki nem mondja ki, de mindenki érzi, sejti, tudja. Ott van a kutyák szemében. Mert persze mindez fenyegeti az én kis világomat is. A hőmérséklet emelkedése. A munkanélküliség. A növénytakaró átalakulása. Az állatok viselkedése. A gazdaság... Már ami megmaradt belőle – többé nem jelent semmit. Úgy élek, ahogy tudok. Megteremtettem a saját ökoszisztémámat – s ez most felbomlóban van. Tudod jól, miről beszélek. Ideköltöztek ezek az újgazdagok a szomszédba. Ők túl fogják élni, történjen bármi. Legföljebb szedik a sátorfájukat, s mennek északabbra. Amit megszereznek, az több, mint elég számukra A javak újraelosztását sajátos módon hajtják végre. Kidobálják a fölöslegüket a hátsó udvarba. Az elmúlt évek alatt egész csinos kis szeméthegy gyűlt össze a kertek alatt. Erre, mint a legyek, jönnek a gyerekek. Kiszedik a javát, ami még használható, s odaadják szüleiknek. Azok pedig újratermelt és újraértékelt áruként eladják a városi piacon. S hogy jövök én a képbe? A kölykökkel szerződést kötöttünk, hogy a hús ehetetlen részét nekem adják. Újforintban fizetek érte, nem sokat. De nekik ez is vagyon. Nekem egy hétvégi harc százada. Ez a hús megy a kutyáknak. S a kutyáim szombatonként emiatt olyan erősek a ketrecben. De ha végigvisszük, még te is benne vagy a rendszerben. Hozod a saját állataid és a gazdag fogadókat. Nélküled nem tudnék fizetni a kölyköknek. Nem tudnám etetni a kutyákat, s nem lenne jutalékom. Neked is jól jött ez a félreeső hely. A csöndes tanyavilág, ahol át lehet hágni minden szabályt. Az állatmentési rendelet okán a városban fajpusztítónak tekintenének minket. De itt nincs, aki szóljon. S mivel nem maradt már semmi szórakozás ezen az istenverte sártekén, mindenki jól jár egy kis harccal.

– Ez a rendszer van most veszélyben. Meg kell értened, hogy elfogadd a kérésem, minden elemét világosan át kell látnod, barátom. Régóta ismerjük egymást, még az állatkertből. Tudjuk, mikor csúsztat a másik. Én most nem hazudok, s nem lehúzni akarlak. De az utóbbi hetekben mind kevesebb húst bányásznak elő nekem a fiúk. Valami történik a lakóparkban, hogy így felhígult a szemetük. Szegényednek vagy tartalékolnak, a fene tudja. Mégsem mehetek oda megkérdezni, azzal beavatkoznék a körforgásba. De tény, hogy a kutyáim nem kapnak már annyit, amennyi kellene. A győzelem számomra mind esélytelenebb. Elgyöngült, fáradt és vérszegény állatokkal nincs miért harcolni. Ha csökkenek az esélyeim, akkor bajba kerülhet a jutalékom is, s így a megélhetésem, a jövőm válhat kérdésessé. Márpedig ezt egyikünk sem akarhatja. Se te, se én nem szeretném, hogy mindennek vége legyen. Ám ha nem érzem biztonságban magam, elmegyek. Eljöttem az egyetemről, az állatkertből, a fővárosból – nem esne nehezemre most sem továbbállni. Vannak új ötleteim. A fiúk, akik a szemétben kapirgálnak, teljesen elvadultak. Más fajsúlyban is lehetne folytatni a harcot. Nem kellene a kutyákkal bajlódni. Úgysem maradnak már sokáig köztünk. A kipusztulás szélén állnak, mint az összes, nem génmanipulált lény. Ha látnád, hogy lihegnek egy-egy melegebb napon. Csak azért imádkoznál te is, hogy minél előbb vége legyen a történetüknek. De mi volt ez?

Amikor Kombó kijött a kopogásra, s Komódira világított zseblámpájával, a fiú megmondta neki, hogy fogadni akar. Nyújtotta felé a papírpénzt. Izzadtnak és mocskosnak tűntek kezében a bankjegyek. A kövér férfi mögött kilépett az ajtón beszélgetőtársa is. Kíváncsian végigmérte a kölyköt. Közben az agár nyakát cirógatta. Nem kellett meghajolnia. Alacsony, sánta ember volt. Egyik kezén két ujj hiányzott. Fehér öltönyt és fehér kalapot viselt. Komódi felé fújta a füstöt kis barna szivarjából, majd megkérdezte Kombót, mit akar a gyerek. Komódi megismételte, s hozzátette, Kombó kutyájára fogad. Arra, amelyiket lehagyott a héten. A fehér öltönyös nem értett semmit. Kombó magyarázta el neki türelmetlenül. A gyerek végig kinyújtott karral tartotta a pénzt.

Akkor, mikor a vendég már mindent tisztán látott, lágyan elmosolyodott, s a földre köpött. Majd Kombó kutyáira tett valami gúnyos megjegyzést. A kövért erre elfutotta a méreg, s állával az agár felé bökött. Komódi ezt is elhagyná, közölte jegesen, mire a kalapos szótlanul méregette a két embert, majd leoldotta a pórázt a kutyáról. Az állat szökellve, táncolva tett pár lépést. Megszagolta Kombó cipőjét és Komódi ágyékát, aztán körbefutotta az udvart. Most látszott csak, milyen szépen mozog. A fehér ruhás férfi végre odalépett a gyerekhez, s elvette a pénzét. Megszámolta, majd tízszeres összeget ajánlott Komódinak, ha lehagyja a kutyáját száz méteren. A fiú az agár felé lesett, mely a ketrecek előtt suhant. Az összes kutya meredten bámulta, valamiért egy se merte megugatni. Komódi bólintott, mire a sánta férfi vastag, bőr pénztárcát vett elő, s leszámolta az összeget. A két bankjegycsokrot Kombónak nyújtotta. Majd füttyentett a kutyának, s a garázs felé indult.

A kövér is átszámolta a pénzt, aztán Komódira meredt. Fejét csóválva sziszegett valamit, a gyerek nem hallotta, közelebb ment. Kombó a falu felé mutatott, s Komódi megértette, hogy hazaküldi. Megrettenve, fejét rázva hátrált. Mögötte a garázsból kirajzottak a vendégek. Így már nem is maradt ideje elmenni.

Két autó, két magas, halkan pattogó terepjáró állt a földútra, bekapcsolt távolsági fényszórókkal. Majd az almafákig el lehetett látni. Ott egy harmadik kocsi parkolt le, tompított fénykörökkel várva a befutót. A fogadók a kezdőpont, a két kocsi közé gyűltek, a kalapos kezdte tőlük beszedni a pénzt. Öltönyös férfiak, selyembe öltözött nők, alkohol, cigaretta és parfüm szagába burkolódzva lesték a fénypászmákat. Aztán az úton bóklászó kutyát, és a port rugdosó Komódit vették szemügyre. S hamarosan mind eldöntötte, kire tesz. Mikor végzett, a sánta intett a félrehúzódott Kombónak. A kövér férfi sötét ábrázattal Komódihoz ment, megfogta vállát, majd a kocsik elé kísérte. Sarkával méternyi vonalat húzott a porba. A kalapos füttyentett kutyájának, mire az lágyan odaügetett lábához. A férfi elrakta a pénzt és jegyzeteit, aztán a gyerek mellé vezette az állatot. Mögöttük elcsöndesült a társaság. Valahol a mezőn tücsök ciripelt. A szikkadt, kiégett földből előfüstölgött a meleg, szellő se rezdült. Komódi megérezte a futás izgalmát. Szeme sarkából látta ellenfelét, a nyelvét kinyújtó, lihegő, ugrásra kész karcsú alakot. Valaki mondta nekik, hogy dudaszó lesz. Nem is értette először. Vállán még ott voltak a húsos ujjak. Porszemek csillogtak a fényszórónyalábokban, távolabb egy lepke verdesett át köztük. Fönt, az ég peremén halványkéken csillogott az USA hőelfogó pajzsa. Ekkor szólalt meg a hang, s Komódi rájött, ez a jel, mert Kombó elengedte a vállát, s a kutya kivágott mellőle.

Az állat versenyhez volt szoktatva. Egyenes vonalban, megnyúlva száguldott, az út adta pályán. Komódi először azt hitte, sosem éri utol. Látta a port, ahogy az ő vesztesei láthatták, s az agár hosszabbodó, rövidülő sziluettjét a felhőcske mögött, előtt. Aztán megérezte a saját ritmusát, s a szél befonta testét. Mind gyorsabb és gyorsabb lett, s az éjszaka tárgyai összemosódtak oldalt. A levegő úgy vált ketté előtte, mint valami könnyítő vízpermet.

A kutya gyors volt, de a harmincadik méternél beérte a gyerek. Harminc méterrel hátrébb felzúgott a társaság. Valaki tapsolt, bravóztak és hujjogtak. Komódi megérezte a győzelem ízét. Olyan volt, mint a vigyor az almafák törzsénél. Az egyetlen jó dolog a napjában. Aztán az ötvenedik méter tájékán még előnyt is tudott szerezni. A kutya idegesen oldalt lesett, csak a pillanat töredékéig. Értetlen, zavarodott tekintetével a fiú villogó, surrogó lábait figyelte. Komódi alig látta vékony testét letűnni, mert előre nézett. A várakozó autó fényeire. Így haladtak fél méternyi különbséggel egészen a táv utolsó negyedéig. Már látszott a magányos jármű sofőrje, cigarettájának parazsa. Komódi tudta, lábaiban ott van a végső erőfeszítés lehetősége. Az erekre gondolt, a finom folyóhálózatra, amely oly erőssé tette őt. S arra, hogy még gyorsabban rakja egymás elé tagjait. Már nem is szél, vihar kerekedett körötte. Úgy vélte, háta mögött tölcsérben kavarodik a por. Lenézett oldalt. A kutya orra mind jobban kezdett elmaradni bokájától. Fényes, csillogó szeme rémülettől csillogott. Ekkor történt, hogy fogaival odakapott a gyerek felé.

3. A lakópark

Nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lassan és nyugodt ritmusban romlott le minden. A változások bizonyára azt tükrözték, ami odakint, a világban zajlott. De a végső pusztulásban más is közrejátszott. Emberi hanyagság, reménytelenség és félelem. A személyzet szökött meg legelőször. A kertészek, a szobalányok, bejárónők, gyerekfelügyelők. Még az őrség marad legtovább, egészen halálig, érthetetlen hűséggel. Mögöttük, a kerítésen belüli házak falai megrepedeztek a melegtől. Mivel az áramszolgáltatás akadozott, a légkondicionálás nem volt egyenletes. Márpedig ezeket az épületeket nem ilyen forróságra tervezték. Állandó hűtés hiányában, s a hőmérséklet vad ingadozása miatt az ablakok, ajtók kifordultak keretükből. A küszöb megduzzadt, a parketta felpúposodott. A rendezett kis kerteket, parkrészleteket felverte a futókaktusz és a szúrós, kiirthatalan dűnei gyom. Mivel elmaradtak a takarítók, a finom homok belepett mindet. Beette magát a ruhákba, sarkokba és szemhéjakba. Az autók bonyolult műszereit naponta ki kellett porszívózni. Védekezésül a garázsokat próbálták hermetikusan zárni. Később, mikor az üzemanyagellátás is akadozni kezdett, reggelente egyre kevesebb kocsi mozdult ki, egye több utassal. Rosszkedvű háziasszonyok bámultak utánuk koszos ablakok mögül.

Sokan a nyár végén csomagolni és költözni kezdtek. Mások kitartottak, állásuk, vagyonuk vagy egyéb kötöttségük miatt. Voltak próbálkozásaik, hogy újraszervezzék az életet, és úrrá legyenek a káoszon. Beosztották egymás közt a porseprést, kutat kezdtek ásni, s akácot telepítettek a kerítés elé. Ám mindez csak ideig-óráig használt. A sivatag mind erősebben ostromolta a gyepet, s a reményvesztett önkéntesek elmaradtak a seprűk mellől. A kút két hét múltán kiszáradt. Az akácot elfelejtették öntözni, s satnya hajtásai megperzselődtek a szárazságban.

Éjjelente a házak műanyag kapcsolóelemei puskalövéshez hasonló hangon kezdtek pattogni a hőmérséklet-különbségtől. Minden hátramaradó felriadt erre a vészjósló hangra. Később valódi fegyverropogás törte meg a fülledt csendet. Egy téleleji napon az őrséget legyilkolták. Három épületet fosztottak ki az ismeretlen támadók. Másnap délre jöttek csak meg  a rendőrök. Ki sem szálltak golyó lyuggatta kocsijukból, úgy vették fel a jegyzőkönyvet. Körbehajtottak az elvadult utakon, majd néhány ígérettel távoztak.

Ekkor újabb családok pakoltak be drága autóikba. Akik maradtak, fegyveres őrséget szerveztek. Ám több fosztogató nem jött, s a lakosok egy idő után rájöttek, hogy nincs miért jönni. A dörrenésekkel tarkított éjszakákon, áram, víz és élelem nélküli házaikba húzódva fel kellett ismerniük a vereséget. Pénzük, a huszonkettőben bevezetett újforint távoli bankokban hevert, egyre értéktelenebbül. Lehetőségeik folyamatosan csökkentek. Az emberi világ kihátrált mögülük, s szembetalálták magukat a külső dolgok kényszerítő erejével. Olyan tényezőkkel, melyre senki nem készült fel. Miután ezt végiggondolták, s megértették, a lakópark végleg elnéptelenedett.

4. A látogató

Komódi a nyílásra hajolva fülelt, s várt. Orrát kendő takarta a bűz elől.  A kutya halkan nyüszített lábánál.

Mindketten hallották, ahogy odalenn a szemét mélyén motoszkál a patkánycsalád. A fiú körbenézett, s próbálta felmérni a kivezető járatokat. Két szemétbuckával odébb sötétlett egy nyílás. Úgy emlékezett, hat lépésnyire tőle van a másik menekülőkürtő. Mély levegőt vett, majd elengedte az állatot.

Kotorékféle volt, a legkisebb a megmaradtak közül. Úgy kaparta be magát a szemét alá, mint valami fúrógép. Nyüszítve hörgött, mikor elérte a fészket. Komódi felállt, s figyelt.

Tudta, hogy húga, az egyetlen, aki megmaradt, éhes. Ahogy éhes volt ő is, és éhesek a kutyák is. A telep halkan aszalódott a forróságban, minden állat ketrece sarkába bújva szuszogott. Kombó megfeketedett feje a karón mintha pontosan felé nézett volna. A távolban csillogott valami, talán szélvédő. Azonban Komódinak nem volt ideje jobban szemügyre venni – az egyik nyílásból kivágódott a patkány.

Ez is a rózsaszín, szőrtelen, új fajtájúak közé tartozott. Lassan változtak a forróságban, ahogy minden más is átalakult. Egy ilyennek a húsa  pár napig elég két kutyának. A megmaradt ketreclakók addig kaptak haladékot, míg Komódi felhizlalta, s levágta őket. Egy kutyából a húgával másfél hétig eléltek. Ha jól beosztották.

Most, ahogy a patkány után iramodott, érezte, valami a talpába fúródik. Nem törődött a fájdalommal, csak a szemét közt cikázó testet figyelte. Zörgő nejlonokon, olajos palackokon vágtatott át, s majdnem elcsúszott. Összeszedte minden erejét, s belehúzott. Megkerültek egy nagy dombot, s a mező felé fordultak. A patkányok alapvetően féltek a nyílt tereptől, de ez most nagyon kétségbeesett üldözőjétől. Joggal, a fiú már szinte rajta volt. A sík, füves térre érve hamar beérte. Mikor már csak kéznyújtásnyira volt tőle, ráugrott, s súlyával nyomta agyon. A biztonság kedvéért roppantott nyakán, de ekkor már térdelt fel, s a mozgást figyelte a szemétben. Mindjárt meg is pillantotta a tétován szaglászó másik példányt. Nekiiramodott. A föld alól felcsattant a kutya csaholása. Talán valamelyik szembeszállt vele.

A kölykök jó része elment a szüleivel. Néhányan maradtak, páran visszaszöktek. Továbbra is a szemétből éltek, s a felnőttek nélküli vályogházakban laktak. Addigra már a falu is elnéptelenedett, egykori lakói magukkal cipeltek minden mozdíthatót. A gyerekek inkább a lakópark elhagyott házait járták, s összeszedték, ami még használhatónak tűnt. Egy nap a dolgok elosztásánál vita robbant ki. Komódi megütött egy magas, erős fiút, mire az pár társával s Komódi egyik testvérével elhagyta a csoportot. A többiekkel ezután nem volt gond. Délutánonként Kombó kunyhójához gyűltek. Egy kutya taposóketrecben hajtotta a ventillátort, a szelét még érezhették ők is a küszöbön. Kombó ilyenkor mesélt nekik, legtöbbször hajótörött gyerekekről, kik szigetükön két pártra szakadva egymás ellen fordulnak. Komódi hallgatott és figyelt.

Amikorra végzett, négy patkány teteme feküdt kiterített lába előtt. A kutya is előbújt a föld alól, orrán rubintgyöngyökként bukkant elő a vér. Lenyalta, s Komódi lábához simult. Igazából ez volt az egyetlen megbízható állat. A vadászat még a vérben volt, s tudta, a fiútól függ a jövője. A többi a ketrecben már félőrült volt a melegtől.

Ahogy azok is, amelyet Kombó uszított rá a fosztogatókra. A férfiak éjjel jöttek, teherautóval. Lövések dörrentek, s a fiúk erre bújtak elő a vályogházakból. Megindultak a telep felé. A teherautó elhúzott mellettük, nyomában a hat megvadult, vérre szomjazó kutyával. Sötét volt, és mindannyian, a gyerekek és az állatok is tudták, milyen messze van a menedék. A szörnyű futás ritmusát lihegés, s hátulról felcsattanó sikolyok adták. Csak Komódi ért célba.

Összeszedte a patkányokat, s ismét végignézett a környéken. Az úton már megnőtt a jármű, apró pontból ökölnagyságúra hízott. Lassan, lépésben haladt – tolta valaki. Rá, a telepre vivő földútra. Komódi füttyentett a kutyának, s megindult a kunyhó felé, ahol húga hűsölt. Egy lesoványodott állat most is hajtotta a ventillátort, néha fáradtan megállt. A lány ekkor megdobta valamivel. Komódi arra gondolt, a szebbet is itt hagyhatta volna a másik fiú tesvérei közül.

Nem az alumíniumbódé miatt, és nem is a mezőn fekvő, össszemarcangolt társai okán látogatta meg azután az éjszaka után Kombót. Hanem mert rájött, hogy a férfi már veszélyes. Mióta a falu kiürült, s a lakópark is elnéptelenedett, a sintér egyre furcsábban viselkedett. Talán mert nem jött több autó szombatonként.  Egész nap csak szendergett, izzadt és motyogott az árnyékban. Később a gyerekeknek a szigetes történet helyett már csak a végítéletről beszélt. Égi tűzről, amely megtisztítja a földet a férgektől. Komódi mindig is sejtette, hogy Kombó – önmagán kívül – mindenkit feláldozhatónak tekint.

Álmában szúrta le, egy régi, rozsdás ollóval. Aztán ugyanezzel levágta a fejét, s karóra tűzte a kapuban. Ahogy azt Kombó mesélte.

Később áthozta megrettent testvérét új otthonukhoz. A hat kutya, a hat támadó soha nem tért vissza. Az élelem a szemétben egész sokáig kitartott. Nagyjából akkor fogyott el, mikor a húg megszülte Komódi gyerekét. Egy ebihalszerű, végtag nélküli kis lényt. A kutyák ekkor már régóta éheztek. A fiú tudta, hogy neki kell megetetnie mindenkit a telepen. Aztán eszébe jutott a buckákban lakó patkányhorda.

Az autó egyre közelebb ért az úton. Néha kilesett mögüle az, ki tolta. Kopott, fehér vászonöltönyt viselt, kalapját szemébe húzta. Komódi besétált az udvarra, hátra-hátranézve a látogatóra. A lány az ajtóban állt, szemét ernyőzve bámulta a közeledő járművet. Tizenhárom évesesen érett nőnek tűnt barnaságában. Komódi az árnyékba dobta a tetemeket, s bezárta ketrecébe a kutyát. Addigra az idegen odaért hozzájuk.

5. Kiszáradt almafák

Az autót a kapuig tolta, s ott lihegve nekidőlt a karosszériának. Felnézve szemközt találta magát Kombó fejével.

– Üdv, pajtás – biccentett az öltönyös, majd körbefordult. A lány mereven bámult rá, Komódi pedig kilépett a ketrec árnyékából.

– Te vagy az, fiam? – pislogott rá a sánta férfi. Komódi bólintott, majd lassan közelebb jött. Mondott valamit, de egyikük sem értette. A fiú ráébredt, hogy hetek óta nem beszélt. Újragondolta, mit akar, majd óvatosan kimondta: – Miért jött ide?

A sánta benézett a kocsiba, majd kinyitotta az egyik ajtót. Benyúlt, s egy palack vizet vett elő. Ivott, közben folyt öltönyére is.

Ruhája mocskos volt, s Komódiig bűzlött. A cipője orrát ronggyal kötözte át. Slicce körül vérfoltok barnállottak, ép kezében remegett az üveg. Még ivás közben is hol a lányt, hol Komódit, hol a kutyákat leste.

– Megmaradt a nyoma? – kérdezte aztán, leengedve arca elől az üveget. – A harapásnak… – Rókaszerű, sárga ábrázata zárkózott, óvatos arckifejezést öltött. Aztán, mikor rájött, hogy senki nem fog válaszolni neki, felpattant a motorháztetőre. A lány riadtan behátrált a viskóba. A kutya hátul megállt a hajtókörben, így egyszerre minden elcsöndesült.

– Azért jöttem, hogy megmentselek titeket! – kiáltotta a férfi, ölelően széttárva karját. – Ádám és Éva, utolsó lakói a földnek, halljátok szavamat!

Elhallgatott, s Komódira mutatott: – Te, aki gyorsabb vagy a gondolatnál, aki a világ legjobb futója lehettél volna, figyelj! – a lány felé fordult, aki már szinte eltűnt odabenn. – S te, ismeretlen szépség, bárki légy is, fülelj rám, mert többször nem tudom elmondani.

Felsóhajtott, majd hátradőlt, lehuppant a tetőre. Mint egy ócska, rozsdás széken – úgy ült az elnyűtt kocsin.

– Onnan jövök, ahol vége mindennek – folytatta csöndesebben. – Az ember feladta, s menekül, ki merre lát. Átvergődtem tűzön, vízen, forró pusztaságon, az elhagyatott, sókristálytól csillogó városokon. A kormány eltűnt, a lakosok vagy elpusztultak, vagy emigráltak Svédországba. Nincs már senki ezen a kiürült vidéken rajtunk kívül. Hat napja nem ettem, s két hete nem találkoztam élővel. Az autómat huszonkét órája tolom, remélve, hogy marad elég erőm idáig. Minden vágyam az, hogy mielőtt itt hagyom ezt a vidéket, még valami jót tegyek – veletek, gyermekeim.

Komódi leguggolt a sarkára, s a homokban kezdett kapirgálni. A nap a tarkójára tűzött, de a férfit szemből érte. Ezért nem aggódott. Tudta azt is, mögötte van a Dög ketrece.

– De hogy éltétek túl? – kérdezte hirtelen valódi érdeklődéssel a sánta.

Komódi megvonta vállát:

– Gyorsan futok.

– Ezt tudom. És?

– A patkányok és a kutyák lassabbak nálam. Minden kutya lassabb nálam – szögezte le a fiú. A vége motyogásba fulladt. A férfi az autón feszülten figyelte.

– Mi lett a kutyájával? – nézett fel rá a fiú.

– Elcseréltem.

– Mire?

– Valami fontosra.

– Mit akar?

A sánta megérezhette, hogy nincs értelme tovább kertelni. Komódi olyan színtelen és közömbös hangon beszélt, mint egy vadász az erdőben.

– Kombónak – intett a férfi a fej felé – a garázsban volt némi benzintartaléka. Köthetnénk üzletet, fiam.

Komódi felegyenesedett, és hátrált egy lépést. Mintha csak az árnyékot keresné:

– Mit ad érte? – kérdezte ingerülten.

– Elviszlek titeket, ahova csak akarjátok. Fel, az északi hűvösbe. Ott még vannak igazi országok. Emberek, akik jól élnek Akik szeretik a sportot, s tisztelik a gyors futókat.

Komódi elgondolkodott, majd felszegte fejét, s dacosan a kutyákra mutatott:

– Itt is tisztelik a gyors futókat.

– Én értem, de… – a férfi hirtelen elfáradt, arca megöregedett. Komódi észrevette, mielőtt megtette volna. A gyilkos szándék ott volt a csontra merevülő vonásokban. Ugyanaz az arc volt, amely föléhajolt, megharapott, sebesült bokája, s könnyező arca fölé azon az éjjelen. Nem érdekelte őt a másik ember fájdalma.

– Zárkózz be! – kiáltott a fiú a lányra, majd kinyitott egy ketrecet.

Ekkor a sánta már elővonta fegyverét, és az ugráshoz készülődött. De mikor meglátta az előrontó, veszettül csaholó valamit, megtorpant.

Komódi közben megkerült egy másik ketrecet, s így kitért a kutya látóköréből. Az csak az autón álló férfira figyelt.Sovány, de elszánt és dühös állat volt. Hetek óta nem járt a szabadban. Komódi korábban néha kiengedte őket, de az éhezés kezdetétől már nem merte. Ez a kutya most felborzolt nyakszőrzettel, rózsaszínig húzott ínnyel figyelte a hatlövetű pisztoly minden ingását. Talán ez a fegyver volt az agár ellenértéke.

– Mit akarsz, fiú? – kiabálta a férfi.

Komódi azonban már nyitotta is a következő ketrecet. Amint a lakója eszmélt, s kirontott, eldördült az első lövés. Áldozata felnyüszített. A második előbb ehhez a sebesült, porban vonaglóhoz rohant, majd egyazon lendülettel az autóra ugrott. A sánta lőtt, de elvétette, s az állat a lábába mart. Hátrálva lerántotta, a férfi elesett. Így azonban épp‘ a sárga, eszelős szemek közé tudta nyomni a cső végét. Komódi látta a szétrobbanó csontot, mire kiengedett még két kutyát. Párban jöttek elő, s látszott, hogy összeszokott harcosok. Gyorsan, ügetés közben felmérték az udvart. Épp csak belenyalintottak a porban csillogó vérbe és az agyvelőbe, már támadtak is. A fiú magára húzta a megüresedett ketrec ajtaját. E kettőtől tartott ő is.

Az idegen közben talpra állt. A motorház már össze-vissza horpadt riadt teste alatt. A forróságtól vibráló levegőben forgott, kereste a célpontokat. Lent úgy körözött a két sötét támadó, mint nagy madarak árnyéka a földön. A férfi rásütötte egyikre fegyverét, majd pánikszerűen még egyet lőtt. A kutya némán eldőlt a porban. Párja ekkor felugrott, lendülete ledöntötte a férfit, bele a szélvédőbe, ami felrobbant alattuk. Pár pillanatig összefonódva kapálódzott a szőrös test, az öltönyös végtagok, agyarak és a pisztoly. Aztán új, utolsó lövés harsant. A kutya vinnyogva hátrált, lecsúszott a kocsiról. Komódi arra lépett elő a ketrecből, hogy bekúszik a kocsi alá.

Volt egy nagy, hosszú rúd a szélső ketrec oldalának döntve. A végén kampó, csillogó, vágóhídi szerzemény. Ezt vette magához a fiú, majd kinyitotta a Dög ketrecét.

Mögötte, mint sérült bogár, próbált kimászni a férfi a szélvédőből. Komódi nem figyelt rá, csak a helyes mozdultra. A kutya, melyet még a koplalás se tört össze, leste minden mozdulatát. Megérezte az alkalom sajátosságát, mert ezúttal nem támadta meg a botot. Hagyta, hogy a kampó a láncába fonódjon. Komódi hátrálva húzta ki őt a ketrecből. A sánta ekkor már térdelt a kocsin, s felemelte pisztolyát. Komódi feszülten figyelte, ahogy kitárazz – csilingeltek a hüvelyek a forró fémen.

– Ne! – szólt a fiú, s meglökte a botot. A Dög felmordult. A sánta odafenn lenézett rájuk.

– Jézusom, mi ez? – nyögte golyók után tapogatva zsebeiben.

– Elengedem – figyelmeztette a fiú.

– Megöl téged is.

– Engem kutya nem ér utol. Maga is tudja.

A férfi leengedte a pisztolyt, majd a földre dobta:

– Jól van! – kiáltotta elkeseredetten. Megharapott lábából a cipőjébe folyt a vér. – Jól van, elég volt, beismerem, hogy te győztél akkor este. Emlékszem rá, ne hidd, hogy nem. Úgy futottál, mit senki más, és a kutyám megharapott, ezért tudtam elnyerni a pénzed. Kell? Visszaadom szívesen. – Zsebébe nyúlt, de Komódi felemelte egyik kezét.

– Nem kell – mondta. Közben kinyílt ismét a viskó ajtaja. A lány egy könyv kitépett lapjával legyezte magát. Melle alatt átnedvesedett a póló.

– Nem kell a pénze. De adok magának benzint – folytatta Komódi. A sánta kivárt. Tudta, mivel gonosz, romlott és sokat látott ember volt, hogy jön még valami.

– Csak annyit kell tennie, hogy elfut a kiszáradt almafákig – folytatta Komódi, igazolva a sejtést. Mutatta is. A bekötőút túlsó végében csonkok sorakoztak a remegő levegőben.

– Fussak oda? – kérdezte a sánta hitetlenkedve. Úgy csinált, mint aki nem érti. Ujjai rátaláltak valamire nadrágjában. A földre nézett, s mozdult, de Komódi követte tekintetét, s gyorsabb volt ismét. A pisztolyhoz ugrott, s felvette. A kutya botját így el kellett engednie egy pillanatra. Halk, gyomrot rezegtető mordulás volt a válasz a szabadságra. A fiú megkapta a rudat, majd elhajította a másik kezében csillogó fémet. Ívesen szállt, a garázs mögötti messzeségig.

– Menjen – mondta Komódi. – Talán várunk egy kicsit.

A sánta közben lecsúszott az autóról, s hitetlenkedve közelebb jött:

– Ezt nem teheted.

Komódi nem válaszolt. Némán állt, néha a Dögre pillantva.

– A lábam használhatatlan évek óta. Esélyem sincs – folytatta a látogató. Arca most valóban kétségbeesett grimaszba torzult. Még lépett párat, mire a kutya feléje lendült. Komódi erősen fogta.

– Kérlek, könyörülj rajtam! – fonta össze két kezét a férfi, s térdre hullott.

Komódi lenézett rá, s megcsóválta fejét:

– Fusson.

– Elviszlek titeket, a reményt adom nektek, az újrakezdést – nyöszörögte a férfi, de a fiú nem válaszolt.

Néhány másodpercig álltak így egymásra meredve, majd a sánta megfordult, és elindult. Öt-tíz lépés erejéig úgy tűnt, meg sem próbál futni. Aztán erőt vett magán, s ollózó kocogásba kezdett. Kalapja lerepült fejéről. Öltönykabátja szélei lebegtek mögötte. Komódinak úgy tűnt, egész ütemesen halad.

A lányra nézett, aki elnyomott egy ásítást.  A távolodó férfit bámulta, s láthatóan semmit nem értett.

A Dög hirtelen türelmetlen lett, s megrángatta a rudat. Komódi feleszmélt tűnődéséből, s döntött. Maga sem tudta, mikor merült fel benne a lehetőség. Csuklója egy csavarintásával kiakasztotta a kampót. A rudat a földre dobta. Az állat visszanézett rá, majd a futó felé fordult. Apró vörös pöttyök jelezték a sánta útját a porban. A Dög ezek ösvényén indult meg, először lomhán, mint egy medve, majd mind gyorsabban és fürgébben. Szőrös, loboncos, még soványságában is robosztus testéből sütött az elszántság. Nem vadászat, hanem élni akarás volt a célja. Eltökéltségének hangot is adott a dühödt loholás közben.

A sánta meghallhatta morgását, mert hátranézett, s felsikoltott. Próbált gyorsítani, közben kabátját két mozdulattal lehúzta magáról. Háta mögé dobta, de üldözőjét nem zavarta meg. Ügyet se vetve rá vágtatott, s mind jobban behozta a férfi előnyét. Mikor az állat elérte a táv harmadát, Komódi meglódult.

Elsuhant az autó, a ketrecek, Kombó előtt, és végre kiért a nyílt térre. A lány valamit kiáltott mögötte. Ő azonban nem törődött semmivel, csak a kutyát bámulta, mely közben beérte és lerohanta a férfit. Úgy zúdult rá, mint egy lavina. Futás közben ugrott a hátára, döntötte a földre, s mart a nyakába. A sánta felordított, sebéhez kapva próbált feltápászkodni, de az állat még egyszer nekiment. A por eltakarta őket egy pillanatra, a harctól dagadó felhője mind jobban megnőtt a közeledő Komódi előtt. Mikor oszlani kezdett, az öltönyös már nem mozgott. A Dög fölötte állt, félig rajta, s a futó felé figyelt.

Amikor a fiú odaért, a kutya ugrott, de elvétette, mivel Komódi lassított, s kitért. Ezzel sikerült megzavarnia az állatot. Így persze ő is kiesett ritmusából, de a holttestet elhagyva hamar visszatért köré a szél. A gyorsaság, mint burok takarta el. Tudta, hogy a vért ízlelt állat nem hagyja ennyiben. Soha nem fogja feladni. Miközben a fák felé közeledett, lepillantott csodálatos lábaira, s úgy vélte, örökké bírni fogják. Mögötte mind erősebben hallatszott a négy mancs dobogása. Azért sem nézett hátra, hanem a fákhoz érve elmosolyodott, s oldalt kanyarodott. Jobbra avagy balra, már mindegy volt. Egyébként sem tudta soha, melyik merre van.

Előtte ott húzódott az út.

vége 

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam ezt. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg, mint itt. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

Álmok peremén

– Az egész kutatás lényege az a transzhipnotikus stáció, mely a REM mélyalvás előtt érhető el az egyénnél, akkor, mikor még épp csak szunnyad, és megfáradt képzeletében kergetik egymást életének fontos képei – magyarázta a pszichológus, míg a férfi levette nyakkendőjét, meglazította cipőfűzőjét, majd hátradőlt a díványon.

– Akkor sem értem, miért pont engem találtak meg ezzel – morogta a férfi maga elé, a plafon irányába, majd lehunyta szemét. – Persze, egy kis szunyi napközben nem árt….

– Kutatóintézetünk több helyről „kölcsönöz” kísérleti alanyokat. Többek közt az Ön cégétől is. A főnöke azonnal Önt ajánlotta – bizonygatta készségesen a fehér köpenyes, míg két szivacsos karperecszerűséget rakott a férfi csuklóira.

– Talán azt hiszi, amúgy is alszom a melóban – vihogott fel a férfi.

– Igazság szerint, úgy emlékszem, azt mondta, szoktak beszélni álmokról, és hogy magának felettébb különös álomjelenségei vannak – vont vállat a pszichológus, majd leült a dívány melletti kis székre. Oldalt nyúlt, bekapcsolt egy gépet. A gépet vezetékek kötötték össze a férfi csuklókarpereceivel.

– Ja, igen: ebéd közben mindenféle baromságról szoktunk dumálni…– nyugtázta a férfi, majd nagyot ásított. – Tessék, nem is kell biztatni…– röstellkedett a pszichológusra pillantva. Az egy kis tubust vett elő zsebéből, és felé nyújtotta: – Azért fő a biztonság – mondta. – Szippantson bele a nyílásba, és könnyebben megy majd.

– Mi ez? – gyanakodott a férfi, szeme elé tartva a tubust.

– Segít a relaxálásban. Abszolút törvényes és természetes – válaszolt a pszichológus, majd állított valamit a gépén.

– Kösz, inkább nem – nyújtotta vissza a dolgot a férfi, aztán kényelmesen elhelyezkedett, ismét lehunyva szemét.

– Akkor kezdjük – bólintott a mellette ülő. – Csak a hangomra figyeljen. Mindig azt tegye, amit a hangom kér, soha ne kalandozzon el, ne merüljön túl mélyre. Ha azt mondom, „felébred”, akkor kinyitja a szemét. Megértettük egymást?

A férfi megkésve és halkan igenelt.

– Jó, most pedig lassan számolok, Ön ezalatt mind mélyebbre merül az öntudatlanságba, és álmodni kezd. Egy, kettő, három…

A férfi arcán tízig kisimultak a ráncok, míg vonásai meghökkent, de békés és vidám kifejezést formáztak. Egész alakja, mint az álmodóké általában, védtelenné és gyermekivé vált. Egyedül öltönynadrágja szélébe fogódzkodó ujjain látszott, hogy még fél lábbal az ébrenlévők világában áll.

– Tíz – mondta a doktor, majd valamit ellenőrzött a gépen. Aztán hátrafordult, és belenézett a szemközti falon elhelyezett nagy, velencei tükörbe. Végül ismét a férfira figyelve így folytatta: – Most pedig jól figyeljen. Figyelje meg nekem a képeket, amiket lát, és meséljen róluk. Ügyeljen, hogy ezek a képek élesek maradjanak, ne homályosuljanak el, mert az a mélyálom jele. Lebegjen a felszínen, félig itt, félig ott – suttogta színtelen hangon.

– Rendben – motyogta a férfi. – A szobámban fekszem. Alkonyat van, esteledik.

– Nagyon jó – bólintott a pszichológus.

– Mindig előjön ez az álom – tűnődött a férfi kábán. – A szobám, a lakásom az első emeleten van. A bejárat felett. Mindet hallok, a résnyire nyitott ablakon át, ami a járdán zajlik. Később felkönyöklök a párkányra, és lenézek.

– És mit lát? – kérdezte kissé türelmetlenül a másik, mire az alvó összeráncolta homlokát.

– Csak nyugodtan – visszakozott a pszichológus.

– Látom őket – bizonygatta a férfi. – Mindig ugyanazok a különös lények vonulnak el odalenn. Szörnyek. Nem tudom, honnan jönnek, és hova tartanak.

– Meséljen róluk – kérte a pszichológus izgatottan. – Írja le őket, hogy néznek ki…

– Először az ollós ember – suttogta a férfi kissé szomorúan.– Levágták mindenét egy ollóval. Az orrát, a fülét, az ujjait, mindenét, ami kiállt a testéről. Nem vérzik, csak szipog, míg elvánszorog.

– Értem. Aztán? – kérdezte a dívány mellett ülő, majd jegyzetfüzetet vett fel a padlóról, és halkan bekattintotta tollát. – Ki van még az utcán?

– Később jön az őrült nő – magyarázta a férfi. – Neki nincs arca. Csak egy nagy, dagadt húsfelület van az arca helyén. Nem látni belőle semmit, csak ezeket a húsduzzanatokat. Össze-vissza hadonászik, ide-oda támolyog. Ő is néma.

A pszichológus buzgón jegyzetelt.

– Motozást hallok. A kukából jön. Tudom, hogy ott él az apró férfi. Soha nem mászik elő – Az alvó elhallgatott, kifújta a levegőt. – De jó is, hogy nem jön elő. Hulladékot eszik, és valami borzalmassá változott.

– Akkor őt hagyjuk – kérte a pszichológus, megállva írás közben.

– A macska – jutott eszébe az alvónak, majd szemöldökét ráncolta, mint aki jobban akar látni valamit. – A bokrok közt tekereg. Eltörték a gerincét, ezért bármire képes. Ívben meghajlik, akár egy ó betű. Mint a csík, úgy surran, halkan nyávog, fáj neki, de dühös is. Halálra karmolná azt, aki elpusztította.

– Ez rémes. De a macskáról ennyi elég. Van még valami?

A férfi hallgatott, befelé figyelt. – Nem nagyon – hangja bizonytalan, elmosódott volt.

– Jöjjön vissza! – szólt rá a pszichológus. – Ne aludjon el, ne merüljön mélyre! Lebegjen! –kéri őt élesen.

– Rendben – nyugtázta a férfi, már ismét valamivel élénkebben. – Itt vagyok.

– Lát még valakit? – kérdezte ismét a pszichológus.

– Ó, talán – A férfi mintha biccentett volna. – A lakóparkunk egy erdő mellett épült, feljebb, az abc felé van egy játszótér és egy nagy parkoló, azon túl csak a fák. – Hangja elakadt, mintha valakire felfigyelne. – És ott van a lány.

– Milyen lány? – kérdezte óvatosan a pszichológus. Leengedte a tollat.

– Ott áll az utcai lámpa alatt. Jól látni, mert nagyon fehér, vagyis sápadt.

– Hogy néz ki?

– Szőke, magas, karcsú. Szép. Az arca szép, de üres.

Az ébren lévő fejét rázta – Üres?

– Nincs rajta érzelem, mert halott.

– Beszél? Mond valamit?

Az alvó teste megfeszült, minta el kívánna rejteni valamit, de aztán kibökte:– Nem. Nem tud.

– Miért? – kérdezte a doktor óvatosan.

– Mert amikor kinyitja a száját, homok ömlik belőle – mondta sietve a férfi. – Homok jön a füléből, a szájából, az orrából, mindenhonnan...– magyarázta zihálva. A pszichológus kis hallgatás után megnyugtatta: – Értem. – Megköszörülte a torkát, majd feltette a kérdést. – Miért van tele a lány homokkal?

Az alvó ismét eltűnődött, talán fél percig is tartott, míg kimondta: – Mert a homokozóból eszi a homokot minden éjjel. A játszótéri homokozóból.

A pszichológus összezárta jegyzetfüzetét, és a padlóra tette: – Jól van. Most aludhat egy kicsist. Elengedem mélyebbre – mondta lágyan, majd kikapcsolta a gépet. A férfi azonnal halk, szuszogó horkolásba kezdett, teste, ha lehet, még jobban ellazult.

A pszichológus felállt, kiment a szobából, a másik helyiségbe, ahol hárman ültek hangrögzítőikkel és videokameráikkal a tükör túlsó oldalán. A velencei tükör innen nézve tökéletesen átlátszó ablaknak tűnt. Az egyik ülő felpillantott a belépőre: – Nos?

A pszichológus a falnak dőlt, keresztbe összefonva mellkasán két karját: – Elhitte a mesét, hogy ez egy kísérlet. Tehát nem manipulált álomról van szó.

– Szerintem se gyanakodott – válaszolt a kérdező.  – De mi van az álomképekkel?

 A pszichológus körmét kezdte babrálni: – Végignézve az alany előéletét...

– Gyanúsított – javította ki az egyik ülő.

– A gyanúsított előéletét – javította ki magát a pszichológus is –, úgy vélem ezek az alakok mind a félelmeit, rejtett szorongásait, nyugtalanító emlékeit testesítik meg.

– Konkrétabban – vágott közbe az egyik férfi.

A pszichológus finoman felvonta szemöldökét, majd így folytatta: – A következők állapíthatók meg: az ollós férfi az apa, akit a gyanúsított anyja a gyanúsított gyerekkorában ledöfött egy durva családi veszekedés során.

– Igen, pontosan, egy ollóval – jegyezte meg az egyik megfigyelő.

– Így a szétvert arcú asszony ezek szerint az anya árnya – tette hozzá a másik.

A pszichológus mosolyogva széttárta karját: – Rám itt nincs is szükség. – De azért folytatta: – A kukában rejtőzködő alak az ő sötét, eltitkolt személyisége. A macska valós lehet: talán gyerekkori emlék, az apai durvaság egyik szenvedő alanya. És a lány…

– Igen, ő a lényeg – bólintott az ülő férfiak egyike, majd hátratolta székét: –Vele mi van?

– Ő az utolsó áldozat. Akit két hónapja keresnek – jegyezte meg a pszichológus komoran. – Valószínűleg a közeli játszótér homokozójába rejtette.

Mind hallgattak egy sort, majd a pszichológushoz legközelebb ülő összecsapta tenyerét. – Akkor ennyi. Kutassuk át a homokozót, és ha megvan a test, tartóztassuk le ezt a kurafit – intett a bent alvó felé. A pszichológusra nézett. – Köszönjük.

– Ugyan, ez a munkám – motyogta az, és ő is az alvóra pillantott. – Bár egyvalamit nem értek…– tette hozzá vontatottan.

Az egyik férfi, aki épp felállni készül, megdermedt mozdulatában: – Igen? És mi?

– Azt – folytatta a pszichológus –, hogy a gyilkosság miatti bűntudat, és a lebukástól való rettegés nem jelenik meg az álomban. Nincs egy rendőr vagy nyomozó vagy hatósági figura se a képek közt…

Ezen mind elmerengtek, majd a pszichológus hirtelen legyintett arca előtt, mintha legyet hessentene el: – Hogyha most még maradnának egy kicsit, elszívnék egy cigarettát, odakinn.

A másik három már nem is figyelt rá, halkan diskurálni kezdtek. A pszichológus csöndben kiment a helyiségből, a tűzlépcsőn lesietett a földszintre, átvágott az előtéren, majd az utcára érve meglepetten körbelesett. Alkonyodott, noha órája szerint még csak délután kettő volt.

– Biztos megállt – kocogtatta meg az óra üvegét, majd vállat vonva a legközelebbi lámpa fénykörébe sétált, megállt, előhalászta cigarettáját köpenyéből. Lágy, meleg szél kerekedett, ezért nehezen tudta meggyújtani a szálat. Bedobta a bokorba a parázsló gyufát, mire az ágak közt valami felnyávogott.

A pszichológus szemét erőltetve leste a gallyak sötét közeit, és egy angolnaként tekergő szürke testet pillantott meg. Aztán meghallotta a közeli kukából a motozást, az utca távolabbi végén pedig két alak torz sziluettjét fedezte fel. Végül, mint aki álomban cselekszik, tehetetlen lassúsággal felnézett a szemközti ház első emeleti ablakára. Egy férfi bámult le rá.

A pszichológus kezéből kihullott a cigaretta, meg akart fordulni, de ekkor homok pergett vállára, pont a nyaka mellett.

vége 

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

Rémszer

A válás után hat héttel egy pénteken bodros, rosszkedvű felhők alatt leautóztam az Őrségbe, Evelinhez. Régi barátok voltunk, csak barátok, semmi több, de most nőt akartam, minden áron. Evelin verseket írt, aztán valami örökséghez jutott, és fogta magát, elköltözött a fővárosból, ide, az isten háta mögé. Elmondta, hol kell lekanyarodnom házacskájához a nyolcasról, de kétszer is eltévesztettem.

– A földút elején kiraktam egy táblát, az erdő nevével: Rémszer – mondta a mobilomba segítségül még indulás előtt. Alkonyodott, mikor megpillantottam piros, kunkorodó betűit a furnérlemezen.

A ház az erdősáv aljában lapult, egyedül, elhagyatva. Csak a kéményéből előkúszó nagy, szálkás füstszalag kölcsönzött némi otthonosságot neki.

– Már nagyon vártalak! – nyitott ajtót Evelin. Megölelt, megpuszilt, majd betessékelt a melegbe. Míg kipakoltam a kaját és a borokat a szoba közepén álló fenyőfa asztalra, egyfolytában fecsegett. Éreztem, napok óta nem találkozhatott emberrel.

– Egy helytörténeti kutató szerint itt soha nem volt igazi településcsoport, tudod, olyan elszórt házak együttese, amit szakszóval szernek nevezek – okoskodott, míg a kenyeret szeletelte. Bebújtam a kemencezugba, hátam a meleg és domború fehérségnek nyomva – Valamiért a helyiek mégis Rémszernek hívják ezt a környéket.

– Talán van itt valami – erőltettem írói fantáziám –, egy szörny az erdőben.

– Lehet – egy pillanatra eltűnődött, tömpe ujjait gyümölcsök halmán pihentetve. – Az biztos, hogy  furcsa ez a lyuk itt a szerek láncán. Tudod ezek a kis házcsoportok védelmi vonalat is képeztek, a külső, idegen támadók ellen. Ám ennek az erdőnek több kilométeres szakaszán soha, senki nem telepedett meg.

Lehajolt egy elgurult dióért. Elnéztem vaskos csípőjét, széles fenekét, a nyakán pirosló pattanásokat.  Egyáltalán nem hasonlított egykori feleségemre, és ez nagyon jó volt.

– És, hogy megy az írás? – kérdeztem, majd kikecmeregtem helyemről. A harmadik fiókban találtam dugóhúzót.

– Nem igazán – szégyenlőssé vált, ha a verseiről kellet beszélnie. Kislányos zavarában volt valami megejtő, mivel a költeményei nagyon is szókimondóak voltak. – Minden napom elmegy valamivel. Az erdőt járom, bekerekezek a faluba, elmegyek korongozni egy fazekashoz, tudod, hogy megy ez. Korán fekszem, mégis, folyton olyan fáradt vagyok.

– Apropó, hol alszom? – kérdeztem könnyedén, majd kirántottam a dugót a cuveből. Édes, földes aromák szöktek orromba.

– Van egy tábori ágyam – vonta meg vállát. – Ha jó, megágyazunk neked itt, a kemence előtt.

Nem szóltam semmit, csak leültem, és töltöttem bort mind a kettőnknek.

Éjfélig nem tudtam leitatni. Reszkető, de határozott léptekkel ment fel emeleti kis hálószobájába a nyikorgó lépcsőn. Egyedül maradtam a pattogó kemencével, a vacsora romjaival és két üres palackkal. Dühös hasfájással bújtam be a szúrós takaró alá, és az ablak mögött kerekedő holdat bámulva szuggeráltam magam alvásba.

Hogy aztán valamikor hajnalban puha léptekre riadjak.

Először feldobbanó szívvel öntött el az öröm, hogy mégiscsak összejön a dolog, aztán tudomásul kellett vennem, hogy a lépések távolodnak. Kilincs nyikordult kijózanítóan, majd hűvös, avaros fuvallat ért hozzám. Ott maradtam, a nyitott ajtajú házban, másodszor is elárulva. Kikecmeregtem hát az ágyból, majd kilépve a derengő szürke hidegbe, halkan megszólítottam: – Evelin!

Ám ő csak ment, be a fák közébe, a félhomályba. Követtem pár lépést, majd valami megszúrta meztelen talpam, ezért visszamentem a cipőmért. Nem tudtam, hogy Evelin alvajáró, és mivel még soha nem láttam ilyet, izgatottan indultam utána. Ám amikorra magam is benyomultam a tölgyesbe – már eltűnt. Fél órát bolyongtam a mind erősebb fényben, elhízott gombákat rúgva fel, gallyat tördelve unottan, majd visszaindultam, a ház remélt helye felé.

Egy nagy, odvas fatörzs oldalában pillantottam meg őket. Evelin a földön ült, az állat pedig előtte hevert, mintha leölték volna. De nem, mert az oldala emelkedett és süllyedt, ahogy elégedetten mélyeket lélegzett. Néha fejét is feljebb emelte, eligazította a nő ölében, hogy a szarv ne nyomja annak oldalát. Evelin a sörény és a hegyes fülek közeit turkászta. Szeme csuka volt.

Óvatosan, nagy ívben lopakodva kikerültem őket. Visszamentem a házba, és a konyhaszekrényből kikerestem a pálinkásüveget. Miután jót húztam belőle, remegő kézzel bekapcsoltam a telefonom. Volt rajta fényképezőgép, gyenge vakuval, de a célnak pont megfelelt. Kifelé indulva az ajtóban Evelinnel akadtam össze.

Merev, határozatlan léptekkel botorkált be a házba. Még mindig vakon mozgott, arcán földöntúli béke és mosoly ömlött el. Hálóingje szélén egy szőrszál csillogott, az állat sörényéből való. Lecsíptem, majd néztem, ahogy a nő fellépdel a lépcsőn. Pár pillanat múlva hortyogása betöltötte a házat.

A reggelinél még alig álltam meg, hogy beszéljek a dologról, de délben, mikor besétáltunk a faluba, már szilárdan beburkoltam titkomat. Sejtettem, ha elmondanám, meghiúsulna a perdöntő bizonyíték, a felvétel. Evelin egyébként is szorongó, kétkedő természete felülírná életritmusát, és az alvajárás hosszú időre, ki tudja meddig elmaradna éjszakáiból. Hallgattam hát, és bámultam, ahogy rövid, húsos ujjaival fazekat formáz István bácsi műhelyében. Később vásároltunk zöldséget, majd a kertek alatt visszasétáltunk a földútig, mely Rémszerhez vezetett.

– Jól aludtál? – kérdezte egy teherautókerék vájta csatorna peremén egyensúlyozva.

– Kitűnően – mondtam, majd ártatlanul visszakérdeztem: – És te?

Elgondolkodott, homlokát ráncolta, és csak sokára válaszolt: – Mióta itt élek, sokszor álmodom furcsa dolgokat. Nagyon életszerű, de körvonal nélküli dolgokat.

– Például? – Madár harsogott fel egy bokorban, tőlünk pár méterre. Evelin riadtan megtorpant.

– Csak egy csonttollú madár – nyugtattam.

– Nincs is ilyen nevű madár – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nagy veszélyben és nagy biztonságban vagyok egyszerre. Egy hatalmas szörny mellett fekszem az avarban, és tudom, ha haragudna rám, nem tudnék hova bújni – de most még szeret, és megszelídül kezem alatt. – Felemelte bal kezét, furcsállva végigmérte.

– Érdekes álom – mondtam, majd kinyúltam, megfogtam tenyerét. Meglepetten végigmért, aztán elvonta magát.

A vacsora után ismét elkezdtem a leitatási ceremóniát. Most sűrűbben töltögettem neki a házipálinkból is, amit valami öregasszonytól vett a szomszédos szeren. Maró, ragasztós anyag volt, és ahogy összekeveredett a vörösborral, mind jobban összezavarta Evelint is.

– A költészet halott – motyogta éjfél felé. – Nemcsak az én költészetem, a magyar nyelvű költészet is – jelentette ki, majd az asztalra csapott. – Nincs miről írni itt – csóválta fejét. – A varázslat eltűnt a világból.

– Igyál még – kínáltam félig teli poharát, de csak legyintett, és megpróbált felállni székéről.

– Várj, segítek – melléléptem, és átkaroltam. Vastag, feszes húsból állt a teste. Felkecmeregetünk a szoros lépcsőn a birodalmába. Ágya szinte kitöltötte a kis hálószobát. Ahogy beleengedtem, úgy tettem, mint aki elveszti egyensúlyát, és mellédőltem. Aztán csak feküdtünk ott, egymás arcába bámulva, alkoholszagú, meleg leheletekbe burkolva a másikat. Ismét kinyúltam felé, megigazítottam tincseit. Elkapta kezem, majd hirtelen szájához vonta, megcsókolta.

– Légy gyengéd velem – kérte, és én ekkor benyúltam szoknyája alá.

Mikor végeztem, visszarogyadoztam ágyamba, de nem jött szememre álom. Telefonom ott hevert a padlón, kezem ügyében. Három körül mégis elszenderedtem, majd a pusztító szomjúság vert fel. Ekkor már nyitva volt az ajtó. Felkaptam a mobilt, cipőt húztam, majd kisiettem.

Még nagyjából emlékeztem a helyre, bár a didergő kékségben minden ösvény és facsoport ugyanolyannak tűnt. Végül mégsem ott találtam rá.

Harminc méter után ugyanis letört gallyak, felkavart avar, a menekülés nyomai ötlöttek szemembe. Ahogy követtem őket, egy csipkebokor széléig értem. Azon túl, két fa hajolt össze, testvéri barátságban. Megkerültem a bokrot, melyen Evelin ruhájának egy foszlánya fehérlett. A fák v-jébe pedig ott ragadt ő maga, pogány áldozat a hajnalban.

A szúrás szíve alatt érte. Valószínűleg fel akart másznia a törzsek oszlopain. Amikor rájött, hogy erre már nem lesz ideje, megfordult, és bátran, szemből fogadta a döfést.

Arcán nem volt nyoma se félelemnek, se a fájdalomnak. A szüzességét vesztett nő öntudatát is kerestem rajta, de nem találtam, csak később, a házban a lepedőn azt a pár vércseppet. A lepedőt magammal vittem.

Mert összepakoltam mindent, közben letörölgettem a dolgokat, a kilincseket, a poharakat, mindent, amit megfogtam. Aztán a lágy ködben elautóztam az országútig. Sokáig vártam, hogy ne jöjjön egy jármű se, lekapcsolt fényszórókkal ülve a jeges fémben. Közben végiggondoltam, kik láttak a faluban Evelinnel, mennyi ideig, és milyen személyleírást adhatnak rólam. Majd azt is, mit fogok mondani, ha a rendőrség eljut hozzám.

Abban biztos voltam, hogy az egyszarvúról nem teszek említést.

 vége

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy tünemény előttem, egy gyönyörű, talán roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda,a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben. 

Millió darabban

Pál 2012 nyarán tért vissza a főiskoláról közösségünkbe. Anyja, aki a templomba takarított, mesélte, hogy a fiú naphosszat csak olvas, vagy a falu feletti hegyeket járja. Nem csodálkoztam ezen. Friss, magyar szakos tanári diplomával nem sok lehetősége adódott nálunk. A legközelebbi iskola ***-ben volt, ahol kihalásos alapon zajlott a státuszok elnyerése. A harminc kilométerre fekvő várost pedig földre teperte a regresszió második nagy hulláma – így ott sem volt értelme próbálkozni. Maradt a segély és a töprengő várakozás.

Aztán július vége felé az anyja elhozta nekem azt a novellát. Egyfajta ujjgyakorlat lehetett, de érződött rajta, hogy nem az első próbálkozás. Rövid, szaggatott lélegzetű elbeszélés volt egy fiúról, aki a szülőfaluja feletti hegyek közt repedéseket talál. A tizenöt centis hasadékok mélyéről furcsa szag és távoli, fenyegető zaj nyomul fel. A fiú a történet végére rájön, egy sárkány készülődik odalenn.

Miután a paplak verendáján a reggeli kávé mellett elolvastam az írást, hosszan eltűnődtem, aztán átmentem a templomba, és szóltam Pál anyjának, hogy küldje el hozzám a fiát, beszélgetni szeretnék vele.

Aznap este magas, sovány, koránál fiatalabbnak tetsző alak kopogtatott ajtómon. Nem kellett bemutatkoznunk, mivel a főiskola előtt gyakori látogatója volt a miséknek. Sejtettem, hogy az utóbbi években, mikor a nyarakat itthon töltötte, főképp lustaságból maradt el, bár ahogy arcába néztem, azonnal láttam rajta a műveltség kétkedő, kutató jeleit is. Nem hoztam hát szóba a hitét, inkább tanulmányairól, céljairól faggattam.

Elmondta, hogy az irodalom örök szerelmesévé vált az elmúlt négy évben – ám ráébredt, nem csupán távolról kíván hódolni neki. Író szeretne lenni, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Ekkor szóba hoztam a novelláját. Szabadkozott, mondván, anyja beszélte rá e színrelépésre. Megnyugtattam, jó ötlet volt, olvasása nagy örömet okozott. A stílus néhol ugyan még finomítandó, a szerkezet egyszerű, és a mese egy-két helyen döcög – de úgy érzem, szép alkotói pálya előtt áll. Csak kitartásra és élményekre van szüksége.

Felsóhajtott, és a mentateát kavargatva kinézett az éjszakába. Tapasztalatok híján ő is sivárnak érzi legtöbb ötletét. Ezek a repedések is csak abból jöttek, hogy majdnem beleesett az egyikbe.

Nem sejtettem, hogy e mondat lesz a végzete. Gyanútlanul visszakérdeztem, miről beszél. Ő pedig elmondta, hogy odafenn, a Szilvás felett valóban van pár széles hasadék. Ezen csodálkoztam, hisz gyógynövénygyűjtőként jól ismerem a hegyvidéket. Nem volt ott semmiféle repedés. Ám a fiú erősködött, hogy márpedig féltucatnyi sávban meghasadt a hegyoldal. Talán a régi bányák miatt. Ám ennek is ellent kellett mondanom – a Szilvás feletti részben soha nem húzódtak járatok. Hat éve adattam ki *** könyvét a helyi bányaművek történetéről, és mivel a szerkesztés munkáját magamra vállaltam, szinte a fejemben volt a földalatti világ térképe.

Itt a nagy lehetőség – mondtam neki immár tanárosan. Kutasson magyarázatok után, és mindegyik magyarázathoz kanyarítson egy-egy történetet.

Így is tett, de egyiken sem sejtettük, hogy mindjárt az első ötlet foglyul ejti őt, immár örökre, egészen a mindent berekesztő ostoba halálig.

Visszagondolva, több szempontból is én voltam megszállottságának okozója. Nemcsak a feladat megadásával, hanem az a követő mise tartalmával is. Pál a következő vasárnap – talán hálából, talán csak nosztalgikus indíttatásból – ott ült anyjával a harmadik sorban a templomban. A beszédemet a végítélet köré szőttem. Hogy mennyire anyagiasan képzelik el – főleg a filmművészetben – a mindent elbíráló isteni igazságot. Az jóval spirituálisabb lesz majd a romlás látható, kézzelfogható külső jeleinél.

Pál figyelt. Sejthette: nem véletlen, hogy pont erről beszéltem a gyülekezetnek. Tudat alatt bennem motoszkált a története. A sárkány sok szimbólummagyarázatban a Sátán egyik megjelenési formájaként szerepel.

A fiú majd egy hét múlva keresett fel, és akkor már ott volt tekintetében az a lázas csillogás, ami űzött vadra emlékeztetett. Egy gondosan szerkesztett táblázatot hozott magával. Míg felraktam a kávét, a könyvespolc előtt járkált fel-alá, mint egy nyugtalan paripa. Múltkor még elmélyülten tanulmányozta könyvtáram tételeit, most papírjába mélyedve motyogott maga elé. Azt mondta, felment a Szilvás fölé hétfőn, és megszámolta a réseket. Hazafelé biciklizve szemébe ötlött az aszfaltburkolatot borító hibák nagy száma. Hirtelen ötlettől vezérleve végigjárta a fő utcákat, és az összes repedést feljegyezte. A kísérletet  megismételte mindkét területen pénteken is. Az eredményeket összesítette, majd táblázatba szerkesztette.

Leült, és kiterítette elém a lapot.

Azonnal láttam, hogy a pénteki adatok jóval magasabbak. Ott volt az emelkedés eredménye is, százalékban. Harminc.

Először nem értettem mit akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy talán ez az első ötlet. Az alkotói fantázia működésbe lendült – ám itt meg is torpantam, és nekiszegeztem a kérdést. Mire jó a valóságban igazolni a képzelet eredményeit? Zavarba jött, de megmentette a kávéfőző szörtyögése. Míg kitöltöttem a feketét, volt ideje összeszedni magát. Ekkor mondta ki először tételét. Hogy ez már nem fikció. Valami történik a világunkkal. És mi ketten lehetünk ennek első felfedezői, észlelői.

Óvatosan fogalmaztam meg kételyeimet. Az utak folyamatos romlása nem egyenlő a világegyetem pusztulásával. Talán valamiféle közlekedési sajátosság, egy vagy több túlsúlyos kamion okolható a dologért. Ahogy a titokzatos repedéseknek is a hegyek földtani működése, vagy egyszerűen csak a hetek óta tartó aszály lesz a magyarázata. Nem itta meg a kávét, sietve távozott, kifelé menet új bizonyítékot ígért.

Nem értettem ezt a szilárd, eltökélt meggyőződést. Tudtam, hogy vissza fog jönni – de nem hittem volna, hogy egy hét múlva, az esőszakadásban állít be hozzám. Ezúttal nem volt nála semmiféle kimutatás. Volt azonban a telefonján két kép, melyek foltos, piszkosszürke falakról készültek. A második szemcsés, rossz minőségű fényképet pókhálószerű rajzolat mintázta.

Beljebb hívtam a verendára. Nem ült le, csöpögött belőle a víz, miközben elmagyarázta, nagynénje, Lulis nene házának faláról készültek a fotók. Az úttól jó messze fekvő, majd százéves épület vakolatán az elmúlt három napban megsokszorozódtak a repedések.

Visszaadtam a telefont, megemlítve az esővel beköszöntő hőmérsékletváltozást. Ezek a régi vályogépületek – kezdtem, de szavamba vágott. A második kép a vihar előtt készült, még a kánikulában.

Leültem, vagy inkább -rogytam az egyik nádszékbe. Úgy állt előttem fekete esőkabátjában, mint a végítélet angyala. Arca homályos körvonalak kusza halmaza volt a csuklya alatt. Javasoltam neki, keresse új témát. Vagy írja végre meg ezt. Elég a bizonyítékgyártásból.

A fejét rázta, víz permetezett mindenfelé. Aztán a küszöbről visszafordult, hogy lemondóan megjegyezze, nem értek semmit. Pont én, akinek a legfőbb feladata lenne a megértés. 

Ezen a hétvégén már nem volt ott a misén. Amint a gyülekezet szétszéledt, az anyja bejött utánam a paplakba. Épp a ruhát raktam a naftalinszagú szekrénybe, és megéreztem, hogy a nő a hátam mögött némán könnyezik. Aztán mondta is elfúló hangon, hogy Pál már ki se mozdul a házból. Bezárkózott szobájába, és csak fekszik két napja.

Tudtam, mi a kötelességem, bár ez már inkább elmekórtani esetnek minősült számomra. Az utcán felvetettem az asszonynak, hogy van egy jó ismerősöm a ****-i kórház pszichiátriai osztályán, ő talán szót értene Pállal. Az anya nem szólt semmit. Némán tértünk be a házba. A fiú szobája hátul volt. Bekiáltottam az ajtódeszkán át, hogy beszélni kívánok vele, nyisson ajtót.

Kisvártatva kulcs csikordult a zárban. Savanyú szagú térbe léptem. A sarokban sötét tömeg heveredett vissza a vetetlen ágyra. Az ablak előtti asztalon tucatnyi tárgy csillogott. Foghíjas fésűk, csorbult kés, törött poharak. Pál rekedten és kedvetlenül kommentált a látottakat. Egyik estéről a másikra romlottak el e dolgok ott az asztalon, úgy, hogy senki nem érintette őket. 

Az ágy mellé léptem, és mély levegőt vettem. Már belevágtam volna, hogy mennyire félrement minden, a gondolkodása, a hite, a fantáziája, amikor felült, és kinyúlva felém, megragadta a kezem. Szeretne gyónni – mondta rekedten. Akaratlanul is lepillantottam a fénybe került kezére. Csupa repedés és seb volt csuklója, mintha egy bábura túl szűk emberi bőrt húztak volna. A száraz és otromba sebek látványában volt valami taszítóan idegen és viszolyogtató. Arcát, testét továbbra se láthattam. És nem is akartam. Kivontam magam fogásából, és nem hallgatva könyörgésére, a küszöbig hátráltam. Az anyja hátul volt a kertben, így nem vette észre távozásom.

Éjfélig a verendán ültem, elfogyasztva a kántortól kapott keserű meggypálinka felét.

Reggel fejfájós telefoncsörgés ébresztett. Pál anyja volt. A sírástól csak sokára értettem meg, mit motyog. Holtan találta a fiát. A mentőorvos szerint szívburokrepedés végezhetett vele.

Hirtelen elnémult a vonal. Pár pillanatig hallgatóztam még, majd letettem a kagylót. Árnyék borult a szobára. Az ablakhoz léptem – odakinn elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, nagy vihar van készülőben.

vége